Az írás tárgya John Hicks (1904-1989) kamatelmélete, annak viszo­nyulása a keynesi elmélethez – e téma implikációi több szempontból is túlmutatnak a puszta szakközgazdaságtani relevancián. Hicks maga arról nevezetes többek között, hogy úgy épített be keynesi elemeket a közgazdaságtan főáramába, hogy közben jórészt kilúgozta azok (amúgy sem sarkos) rendszerkritikai potenciálját. A kamatot a polgári közgaz­daságtanban a tőke jövedelmével szokás azonosítani, így a kamatot természettől adottként, szükségszerűként bemutató elmélet közvetve a tőke és a tőkés termelési rend elméleti legitimációjához is hozzájárul. Másrészt – és e cikkben ez utóbbi hangsúlyosabban jelenik meg – az a mód, ahogyan a kamatra, illetőleg a pénzpiacra ható tényezőket az egyes közgazdaságtani irányzatok meghatározzák, hatással van arra, hogy milyen mértékben fogják a kapitalizmust harmonikus és problémamentes, vagy éppen sebezhető és instabil gazdasági rendszerként ábrázolni. Ilyen értelemben a cikkben tárgyalt kérdések a baloldali rendszerkritika szempontjából is jelentőséggel bírnak. (A szerk.)

***

Az Érték és tőke¹ – írja Hicks 1939-es főművéről – nem „egy Principles of Economics² , […] csaknem kizárólag újdonságokkal foglalkozom. Minden egyes témánál azoknak az oldalaknak a tárgyalására szorítko­zom, amelyekről valami új mondanivalóm van".³ Ez a „szerénység" nem jelenti azt, hogy elemzése ne lépne fel „a logikai precizitás igényével."⁴ Továbbá, ami a kamatlábat illeti, Hicks – saját megítélése szerint – teljes elméletet alkot.⁵ Mi magyarázza, hogy ebben a témában nem szorítkozik pusztán annak bizonyos új oldalaira? A jelek szerint Hicks úgy vélte, hogy egyetlen olyan kamatelmélet sincs, amely részleges korrekciójával helyessé tehető, a logikailag precíz elmélet csak a forgalomban lévők kritikájával (nem kizárva azok egyes részelemeinek felhasználását sem) alkotható meg.

A forgalomban lévő elméletek fogyatékosságai

A kamatláb meghatározása tekintetében – írja Hicks – hosszú időn ke­resztül egyetértés uralkodott a közgazdászok körében. A kamatlábat – állították – a tőke kereslete és a tőke kínálata határozza meg. De ez az egyetértés puszta látszat volt csupán, hiszen a tőke szón mindenki azt értett, amit akart, a tőke fogalma azonban többféleképpen definiálható. Ha a tőkén a „reáltőkét" értjük, „konkrét javak és e javak adott mennyisé­ge feletti rendelkezési képesség értelmében", akkor a kamatelméletnek szükségképpen a Böhm-Bawerk által részletesen kidolgozott gondo­latmenetet kell hogy kövesse. Ez utóbbi szerint a kamatlábat azok a technikai és lélektani tényezők határozzák meg, „amelyek a jelenbeli és jövőbeli javak iránti szükségletek relatív intenzitására hatnak". (Azaz a kamatláb nagysága lényegében attól függ, hogy a fogyasztók szemében mennyivel jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.⁶ )

Más a helyzet, ha a tőkén „pénztőkét" értünk, tehát adott pénzmennyiség feletti rendelkezési jogot. Hicks ez utóbbi értelmezés pártján áll. E „monetarista" értelmezésnek a térnyerését Hicks elsősorban Keynes érdemeként tudja be. Ezzel együtt erős ellenérzései vannak Keynes kamatelméletével szemben.

Bár az nyilvánvaló, hogy a kamat tartalmaz, vagy tartalmazhat koc­kázati (risk premium) és spekulációs elemet, Hicks szerint azonban Keynes kamata kizárólag ezekre az elemekre oldódik fel. „De ha azt állítjuk, hogy egy tökéletesen biztonságos értékpapír után járó kamat lábát egyedül a jövőbeni kamatlábak bizonytalansága határozza meg, az olyan mintha az lenne a véleményünk a kamat valahogy saját hajánál fogva tartja önmagát a levegőben."⁷ Ez a hibás elképzelés az alapja Hicks szerint „az ő [Keynes] likviditási preferencia doktrínájának” [kiemelés tőlem – J. J.] is. Azaz Hicks szerint kell lennie egy, a tőke keresletétől és kínálatától független, „tiszta" kamatlábnak.

Az elmélet feladata tehát világos: megtalálni „a tiszta kamat létezésé­nek […] okát."⁸

Vegyük tehát górcső alá, hogy a hicksi kamatelmélet kiállja-e a logikai precizitás próbáját! De ezt megelőzően érdemesnek látszik még egy rövid kitérőt tennünk. Ebben azt vizsgáljuk, hogy léteznek-e olyan korlátok – nevezzük a nevén őket, olyan ideológiai korlátok – amelyek behatárolják a logikai precizitást, pontosabban szólva, amelyek meggátolják a logikát öntörvényű működésében.

Kitérő az ideológiai korlátokról

Hogy a gazdasági elméletek ideológiai vonzataival a közgazdászok is tisztában vannak, azt a Keynes hírneves kortársa, Knut Wicksell által írott alábbi szövegrész is tanúsítja: „A szocialisták (főleg Rodbertus, de még inkább Marx) kezében az értékelmélet a fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált … Az új és jobban megalapozott csereérték-elméletnek ezért nemcsak absztrakt elméleti jelentősége volt, hanem elsőrendű gyakorlati és társadalmi érdekké vált; az a három férfi, akik ezt majdnem egyidejűleg és egymástól függetlenül eredményesen bebizonyították, az osztrák Carl Menger, az angol Stanley Jevons és a francia Leon Walras voltak …"

Habár e cikk tárgya nem az értékelmélet, érdemes röviden megemlé­kezni arról, hogy Hicks 1939-es főművének, az Érték és tőkének az első része épp ennek a mengeri-jevonsi-walrasi értékelméletnek a revideálásával foglalkozik – miután Hicks burkoltan elismeri, hogy ez a Wicksell szerint „új és jobban megalapozott" értékelmélet egyszerűen tarthatatlan. Ami felveti a lehetőséget, hogy talán mégsem a kiváló megalapozottság, hanem inkább a fennálló rendre nézve kedvező ideológiai tartalom miatt vált az elmélet széles körben elfogadottá. (Az csak hab a tortán, hogy a Hicks által javasolt javított változat valójában csak látszólag lép túl az általa revideált elmélet logikai problémáin.⁹ )

Mármost Keynes Általános elmélete ideológiai szempontból proble­matikus a rendszerapologéták számára. Az egész művet áthatja az a szerző számára is kényelmetlen sejtés, miszerint a kapitalizmus talán nem az emberi élet termelésének és újratermelésének abszolút és örök formája. Hogy talán az értékre és az értéktöbbletre irányuló termelés korlát, és az emberiséget létében fenyegető ellentmondások forrása. „a munkanélküliség oka az, hogy az emberek a Holdat, a lehetetlent akarják: nem lehet foglalkoztatni az embereket, ha […] pénzre irányul a vágyuk".¹⁰ „Én tehát a kapitalizmusnak azt a jellemvonását, hogy a tőke tulajdono­sának járadékot biztosít, átmeneti állapotnak látom, amely megszűnik, mihelyt teljesíti a feladatát. A járadékbiztosítás megszűnésével pedig a kapitalizmus sok más vonása is idejétmúlttá válik. Én amellett lennék, hogy ilyen legyen az események menete […]"¹¹

Ez persze nem jelenti azt, hogy Lord Keynes magával a kapitalizmus­sal kívánna szakítani. „Biztosra veszem, hogy a tőke iránti keresletnek szigorú korlátai vannak, vagyis nem nehéz annyira növelni a tőkeállo­mányt, hogy annak határhatékonysága [értsd: járadéka, vagy kamata] igen kicsivé csökkenjen. Ez persze nem jelentené a tőkejavak közel ingyenes használatát, hanem csupán azt, hogy hozamuk alig fedezne többet a kopás és avulás okozta értékcsökkenésnél, továbbá a kocká­zatnak, illetve az ügyesség és az ítélőképesség kifejtésének valamilyen ellenértékénél."¹²

Körülbelül ennyi Keynes vérfagyasztó kapitalizmuskritikája, de még azok az apró hajszálrepedések is, amelyeket az Általános elmélet a burzsoá érdeknek megfelelő kapitalizmuskép velencei kristálytükrén okozott, elegendőek voltak ahhoz, hogy az USA-beli konzervatívok az Általános elméletet a 19. és 20. század tíz legveszedelmesebb könyve közé sorolják.¹³

így aztán, más szerzőkhöz hasonlóan, Hicks is hajlott arra, hogy Keynes mondandóját trivializálja. A keynesi gazdaságtan válságában így ír: „Amit ki akartam mutatni az az, hogy Keynes állításainak igazsága attól függ, hogy rendelkezésre állnak-e olyan nyersanyagkészletek, amelyeket más gazdasági tevékenységek szétzilálása nélkül el lehet vonni. Hogy gyakorlatilag léteztek ilyen készletek, ez volt az a dolog, ami elkerülte a hivatalbéli közgazdászok figyelmét." Azoknak a hivatalbeli közgaz­dászoknak a figyelmét, „akiknek 'kincstári optimizmusa' ellen Keynes oly elsöprő támadást indított."¹⁴ Keynes nevében kikérném magamnak, hogy egész elméleti teljesítményemet arra redukálják, hogy kiszúrta a szemem az a tény, hogy 1929-33-ban (sőt még azt követően is hosszú ideig) voltak (tág értelemben vett) kihasználatlan kapacitások. A korabeli hivatalbéli közgazdászok nevében pedig azt, hogy futóbolondoknak, bocsánat vakoknak tekintenek, akik nem vették észre a kihasználatlan kapacitásokat.

Úgy tűnik, Hicks elemi érdeknek tartotta a kapitalizmust „természetadta" örök termelési módként bemutatni¹⁵ , amelyben (elszigetelt anomáliáktól eltekintve) az újratermelés szakaszai simán és főként lényeges ellent­mondásoktól mentesen átfolynak egymásba. Nem pedig olyanként, ami Keynes Általános elméletében gejzírként a felszínre tör¹⁶ : a ka­pitalizmusban az emberek történelmileg kimunkált nagyszerű képes­ségei tőlük eloldozódva, rajtuk vak rombolóerőként elhatalmasodnak. Keynes azzal keltett riadalmat a polgári közvélemény köreiben, hogy ő véletlenként ábrázolta azt – a teljes foglalkoztatás mellett megvalósuló egyensúlyt¹⁷ -, amit a polgári miliőben szükségszerűségnek szerettek volna látni.

Márpedig – rátérve immár a kamatelmélettel összefüggő kérdések­re – a Keynes által posztulált likviditáspreferencia összefügg a tőkés gazdaságnak azzal az inherens bizonytalanságával, amelyet a polgári szakmai és laikus közvélemény egyaránt szeret elfelejteni. A gazdasági szereplők egyebek mellett azért preferálják Keynes szerint a likvid esz­közöket, és követelnek kamatot a likviditásról való lemondásért (tehát a birtokukban levő pénz kikölcsönzéséért) cserébe, mert a likvid eszköz (a pénz) mindenkor kicserélhető. Akkor is, amikor – gazdasági válság miatt – a nem likvid pénzügyi eszközök forgalma befagy, a nem pénzügyi vagyontárgyak eladhatatlanná válnak. Ugyanakkor a válság egyik meg­nyilvánulása épp e likviditáspreferencia drasztikus felerősödése, tehát amikor mindenki „ül a pénzén" (vásárlás és beruházás helyett), és ettől a viselkedéstől még a kamatszint drasztikus esése sem képes eltéríteni a gazdasági szereplőket. Ha a tőke „normális" körforgása fennakad, el­adhatatlan „nyersanyagkészletek", és a forgalomtól elvont pénzkészletek halmozódnak fel.¹⁸

Hicks ezzel szemben a tétlenül elfektetett, meddő pénz fogalmától is szeretne megszabadulni, miután a parlagon hevertetett pénz nyilvánva­lóan válságjel. „Minden vagyontárgyat a hozamáért tartanak; ha tartásuk nem volna profitábilis, nem lennének vagyontárgyak." (Mintha Milton Friedmant hallanánk.) „A »meddő« pénznek, ha helyesen értelmezzük, van hozama."¹⁹

Úgy fest, mintha Hicks olyan monetáris jellegű kamatelméletet keresett volna, amely ugyanakkor mentes azoktól a keynesi elemektől, amelyek a kapitalizmus kritikájának lehetőségét rejtik magukban. Olyan elméletet tehát, amely nem a keynesi likviditáspreferencián alapul.

A tiszta kamat nem feltétlenül tiszta elmélete

Marx írja, hogy a polgári közgazdászok a keresletet és kínálatot, a kon­kurenciát varázsvesszőként kezelik, aminek meg kellene oldania minden közgazdasági problémájukat.²⁰ A valóságban ez messze nem így van, leszámítva egyetlen egy esetet, a kamatláb meghatározódásának esetét. A kamatlábnak Marx szerint nincsen „természetes rátája", mert azt, már­mint a kamatlábat, kizárólag a kereslet és kínálat határozza meg. Ennek az a magyarázata, hogy mindkét oldalon, a kereslet és a kínálat oldalán is, ugyanaz a tényező, és ugyanabban a formájában, a tőke áll.²¹

És éppen ebben az esetben, a kamatláb és a kamat meghatározásá­nak esetében érzi Hicks annak szükségét, hogy a konkurencián túlmutató okok után kutasson. A kamatnak – pozitív kamatlábnak – a konkurencia által megszabott egyensúlyi áraktól függetlenül léteznie kell. Vajon mivel támasztja ezt alá?

„Ha az emberek az eladott javaikért pénz formájában kapnak fizetséget²² , akkor a pénznek váltókra való átváltása" – vagyis a váltóleszámítolás, ami végső soron hiteltartozás átvállalása ellenérték fejében – „elkülönült tranz­akciót igényel, és e tranzakció lebonyolításával járó gond kiegyenlítődhet a kamatban elérhető előnnyel. […] Ennek a kamatlábnak a szintje méri a pénzeszközök beruházásával járó gondot, éspedig nem az általában vett gondot, hanem a marginális kölcsönadó gondját." Ugyanis „ha csak a nagytőkések végeznének váltóleszámítolást, akkor a kamatláb tényleg nagyon alacsony, gyakorlatilag nulla lenne [az én – J. J. – kiemeléseim]." Ha az emberek általánosan váltóban kapnák javaikért a fizetséget, akkor „nem merülne fel beruházási költség, és ezért semmi sem indokolná, hogy váltókat diszkontálásnak vessék alá."²³ Azaz semmi sem indokolná a ka­mat létezését. A tiszta kamat létezésének egyik oka a váltóleszámítolás, illetőleg az a tény, hogy az „emberek" eladott javaikért nem kizárólag pénz formájában kapják az ellenértéket, hanem ki így, ki úgy.²⁴

„Bárkinek – folytatja Hicks – aki olyan váltót vásárol meg, amely a mini­mális periódusnál hosszabb lejáratú (s a valóságban minden váltó ilyen), számításba kell vennie, hogy mi van, ha pénzeszközét a váltó lejárata előtt fel akarja használni. Ha ez történne, akkor viszontleszámítoltatnia kellene a váltót, a viszontleszámítoltatás pedig legalább akkora (vagy még annál is nagyobb) [az én – J. J. – kiemelésem] gonddal jár, mint az eredeti beruházás."²⁵

A tiszta kamat (vagyis a kockázati elemtől, illetőleg a keresleti-kínálati viszonyoktól függetlenül, szükségszerűen létező kamat) tehát – vonhat­juk le a következtetést – a leszámítolás és a viszontleszámítolás gondja együttes kompenzálásaként létezik, még ha az utóbbi csak potenciális is. (Azaz, már a leszámítolásnál hozzászámítják a gondhoz a viszontle-számítolás határgondját.)

Felmerül azonban néhány probléma: Hicks a váltót a fix kamatozású értékpapírok között sorolja föl²⁶ , amelyek egymás és a pénz szoros he­lyettesítői. Azonban nem minden váltót számítolnak le, az eredeti váltó­tulajdonos lejáratkor simán beválthatja, vagy a váltóköveteléseket a felek kölcsönösen beszámíthatják. Tehát Hicks elmélete szerint ezek a váltók voltaképpen egyáltalán nem kamatozó papírok, csak a leszámítoltak azok. (Ámbár, felvethetnénk, legalábbis ami a lejáratkori kifizetést illeti, mivelhogy az is „elkülönült pénzügyi tranzakciót igényel" – a váltó kibo­csátója meg-, vagy visszavásárolja a váltóját -, tehát őt, akit a pénzügyi tranzakció gondja terhel, eszerint kamat illetné meg.)

Ezenkívül, Hicks saját érvelésének is ellentmond: „A hivatásos beru­házók működése kiterjed a teljes skálára. […] ők lesznek azok, akik a kamatrendszer [kiemelés tőlem: J. J.] logikáját megteremtik (éppúgy, ahogyan a valutaárfolyamok rendszerének logikáját főként a hivatásos arbitrazsőrök teremtik meg.) Szükségtelen feltételezni, hogy a kisberuházóknak e tekintetben sok tennivalójuk lenne […]"²⁷ Pedig valamivel fentebb még életbevágó volt a szerepük! Hicks azt állította, hogy nélkülük a tiszta kamat a gyakorlatban 0-val lenne egyenlő.

De térjünk vissza a tiszta kamat keletkezésének okaira és a tiszta kamat mértékének meghatározására. A leszámítolónak, mivel pénzben kapja meg javainak ellenértékét, elkülönült pénzügyi tranzakcióba kell kezdenie, hogy pénzét váltóra cserélje, és ennek a gondnak a kom­penzálása a kamat. A váltó tulajdonosának váltóját (név)értéke alatt kell eladnia, hogy kompenzálja a leszámítoló gondját, az azzal járó gondját, hogy megveszi váltóját. A váltó vevőjének, úgy is mondhatnánk, forgalmi költségei vannak, aminek kamatként kell megtérülniük. De mi történik, ha a fenti logikai levezetést általánosítjuk? Egy pakli dohány megvásárlása is önálló pénzügyi tranzakciót igényel. Ha a dohányos véletlenül nem dohányban kapja meg javai ellenértékét, akkor neki pénzért meg kell vásárolnia a dohányárut, tehát forgalmi költségei keletkeznek. Ezt kom­penzálandó – a fenti gondolatmenet értelmében – a dohány (és minden más termék) eladójának diszkonton kellene termékét értékesítenie. Ezzel elveszne az egyenlő pénzértékek egyenlő pénzértékekre történő (Hicks által vallott) cseréje.

Továbbá, amint azt az előbb idéztük, Hicks szerint a viszontleszámítolás még nagyobb gond, mint a leszámítolás, vagyis a váltó pénzre váltása nehezebb, mint a pénz váltóra váltása. Ha e kijelentést komolyan vesszük, Hicks egész gondolatmenete a visszájára fordul. Ebből ugyanis az is következne, hogy az eredeti hitelfelvevőnek, vagyis a váltó kibo­csátójának (az első leszámítoltatónak) nagyobb a gondja, mint a leszá-mítolónak²⁸ , tehát tulajdonképpen a kamat valójában a leszámítoltatót és nem a leszámítolót illetné meg. Fenti példánkkal élve, a dohányárusnak ez esetben nem diszkontáron, hanem éppenséggel értéke fölött kellene eladnia áruját vevőjének, mert az áru eladása nagyobb gond, mint a pénznek áruvá változtatása.

Tehát ezzel a leszámítolós kamatmagyarázattal többszörösen csávába kerültünk. Egyrészt Hicks olyan gondolatmenet alapján teszi természeti szükségszerűséggé a kamatot, amelyet ha más gazdasági tranzakcióra is alkalmaznánk, elveszne az egyenlő értékek cseréjének alapelve. Másrészt ha méricskélni kezdjük, hogy vajon a leszámítolás vagy a viszontleszámítolás jár-e több nyűggel, még kiderülhet az is, hogy a kamatot igazából annak kellene fizetnie, aki kapja.

Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy Hicks állításával ellentétben a kamat az önálló pénzügyi tranzakciót képező leszámítolás gondjából fakad, hanem valami egészen másból, ettől a gondtól teljesen függetle­nül, és a gond felmerülését megelőzően.

Jegyzetek

1 John R. Hicks: Érték és tőke. A közgazdasági elmélet néhány alapelvének vizsgálata. A keynesi gazdaságtan válsága KJK. Bp., 1978. (A továbbiakban, ha a hivatkozásokat csak oldalszámokkal adjuk meg, azok mindig erre a munkára vonatkoznak.)

2 Alfred Marshall főműve (1890), amely azt a célt tűzte ki, hogy az alapoktól kezdve újraépítse az egész közgazdaságtudományi elméletet. (A szerk.)

3 43.

4 206.

5 A Harmadik rész Kamat és pénz c. fejezetét összefoglaló 5. pontban ezt olvashatjuk: „Ebben a fejezetben nem tettünk kísérletet arra, hogy a pénz iránti keresletnek vagy még inkább, hogy a kamatlábak működésének teljes elméletét megadjuk. Mindkét problémát fenn kell tartanunk a IV. rész rendszeresebb elem­zése számára."

6 A modern polgári közgazdászok nem jelentéktelen része így is fogja fel ezt a dolgot. „Nem szeretnénk azt a benyomást kelteni, hogy a jelenbeli jószág ér­tékesebb mivoltát egy jövőbenivel szemben kizárólag a tőke termelékenysége magyarázza. A fogyasztók esetében is tapasztalható az a jelenség, amelyet a közgazdászok az időpreferencia pozitív rátájának hívnak […]" Akik a pozitív időpreferenciát irracionálisnak tartják tévednek. „nem kell irracionálisnak […] tekinteni azt az embert, aki szerint jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok." Paul Heyne: A mindenható piac. A gazdasági gondolkodás alapjai. Tankönyvkiadó Vállalat é. n. 259.

7 199.

8 199.

9 Ezt Mátyás Antal is megjegyzi az Érték és tőke 1978-as magyar nyelvű kiadá­sához írt bevezető tanulmányában.

10 Keynes mf. 259.

11 Uo. 400.

12 Uo. 399.

13 http://www.litera.hu/hirek/veszedelmes-konyvek-listaja-amerikaban .

14 393.

15 „A gazdasági rendszer egyensúlytalanságának […] oka a várakozások és a tervek konzisztenciájának hiánya. [… E] veszteségforrás minden elképzelhető gazdasági rendszerben megtalálható, legyen az kapitalista vagy szocialista, liberális vagy autokratikus. Még Robinson Crusoe sem lehet mentes tőlük […]" 212. és 170-171.

16 „Nem a tényleges foglalkoztatás irányát, hanem volumenét illetően mondott csődöt […] rendszerünk. […] Mindezidáig a világ vagyonának növekedése mindig kisebb volt az egyéni megtakarítások összegénél; a különbséget azok vesztesé­ge tette ki, akiknek […] kezdeményezéséhez nem járult […] jó szerencse. […] Bizonyos, hogy a világ nem fogja sokáig eltűrni a munkanélküliséget, amely a megélénkülés rövid időszakaitól eltekintve együtt jár, és véleményem szerint szükségképpen együtt jár a […] kapitalizmus individualizmusával. […] A háborúnak sokféle oka van. […] De a szenvedélyek tüzére az olajat a gazdasági tényezők öntik, nevezetesen a túlnépesedés és a piacokért folyó verseny." Keynes: I. m.: 403-405. elszórtan.

17 Mitöbb, egyenesen meggyőződése volt, hogy minél előrehaladottabb a tőkés fejlődés, minél átfogóbban rendeli maga alá a tőke az emberi élet termelésének és újratermelésének minden területét, annál bizonyosabb a teljes foglalkoztatottság megvalósíthatatlansága. („minél gazdagabb a társadalom … mind szembeötlőbbek és felháborítóbbak a gazdasági rendszer hibái." Keynes mf. 48.)

18 A jelenlegi ún. pénzügyi válság kapcsán írták tavaly ősszel: „A pénz ül és nem mozdul." Vö. pl.: Aczél Endre, Népszabadság, 2008. okt. 13. és 14.

19 410. és 403.

20 „A fennálló rend elleni rettenetes fegyverré vált értékelmélet" elutasítása (vagy egyszerű hiánya) szükségképpen arra vezet, hogy a közgazdaságtan a „profitot és a járadékot úgy tünteti fel, mint felfoghatatlan törvények által meghatározott puszta árhozzáadásokat az áru árához, amelyet elsősorban a munkabér határoz meg. Egyszóval, a konkurenciának kell vállalnia, hogy a közgazdászok minden fogalomnélküliségét megmagyarázza, holott fordítva, a közgazdászoknak kellene megmagyarázniuk a konkurenciát" MEM 25. 815.

21 „A kamat csak az átlagprofit része. Ugyanaz a tőke kettős meghatározásban jelenik meg, mint kölcsöntőke a kölcsönadó kezében, mint ipari, vagy kereskedelmi tőke a funkcionáló tőkés kezében. De csak egyszer funkcionál és profitot is csak egyszer termel. Magában a termelési folyamatban a tőke kölcsöntőke jellege nem játszik szerepet. Hogy a két személy, akinek e profitra igénye van, hogyan osztozik rajta, az önmagában véve [.] empirikus, a véletlen birodalmába tartozó tény [.]" Ebből „következik, hogy a kamatnak nincs »természetes« rátája. […] " I. m.: 343.

22 Ha az „emberek" pénz formában kapnák – így megszorítás nélkül – a fizet­séget, nem lenne váltó.

23 199. és 200.

24 „Ahhoz, hogy a pénzeszközök beruházásának költsége hatásos korlátja legyen a váltók megszerzésének, az szükséges, hogy az embereknek a váltók megszerzése céljából elkülönült tranzakciókat kelljen lebonyolítaniuk. Azonban csak akkor kell ilyen tranzakciókat lebonyolítaniuk, ha az általuk eladott javakért valami mást, nevezetesen pénzt kapnak fizetségképpen." 200.

25 201.

26 188.

27 204.

28 Miért is pontosan? A viszontleszámítoltató nem pénzt, hanem csak „közeli helyettesítőjét" cseréli pénzre. Ha ez nagyobb „gondot" okoz annál, mint amikor ő – szerencsétlen – pénzét váltóra cserélte, akkor az eredeti váltóbirtokos számára nagyobb gond volt váltóját pénzre cserélni, mint pénzét az önálló pénzügyi tranz­akcióba bocsátkozó pénztulajdonosnak váltóra cserélnie. Tehát a „gond" mindig a váltó eladójának oldalán van, vagy legalábbis ott nagyobb, tehát a kamatot a váltó eladójának és nem vevőjének kellene kapnia.