Történelem a “nemzetépítés” szolgálatában

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás ment végbe a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. A század történetét a nacionalizmus szellemében kezdték interpretálni.

Az 1980-as évektől kezdődően radikális szemléletváltás következett be a XX. századdal foglalkozó délszláv történetírásban. Addig a közös jugoszláv államot egy “természetes” folyamat, a XVII. században megindult délszláv egységtörekvések eredményeként és a “történelmi igazság” érvényesüléseként aposztrofálták. Ezzel az integralista és – különösen az 1941 utáni korszakot tekintve – osztályharcos szemlélettel szemben viszont az 1980-as évektől kezdve megfigyelhető volt egyfajta nemzeti befelé fordulás. Revízió alá került az egész XX. századi történelem – elsőként és legintenzívebben a szerb történetfelfogásban –, amelyet mostmár a nacionalizmus szellemében kezdtek interpretálni.

A szemléletváltásnak számos oka volt, köztük olyanok is, amelyek annak idején a történettudománynak a politika uralmától való megszabadulásával kecsegtettek. 1945 után a jugoszláv történetírást is (elsősorban persze a közelmúlttal és a jelenkorral foglalkozó diszciplínáit) számos ideológiai béklyó tartotta fogva. Ezek már az 1960-as évektől lazulni kezdtek, olyannyira, hogy az 1980-as években már a régi Jugoszlávia legnagyobb szentségét, Tito életművét is lehetett kritikusabban szemlélni. Vladimír Dedijer 1981-es könyvében például (Újabb adalékok J. B. Tito életrajzához) a néhai állam- és pártelnök továbbra is nagy forradalmárként és kiemelkedő államférfiként jelenik meg, de egyúttal olyan személyként, akinek voltak politikai hibái és emberi gyengéi. Később kiadtak számos olyan, fontos forrásértékkel bíró munkát, amelyek korábban csak külföldön jelentek meg (például Milovan Ðilas könyvei), vagy sehol sem (például az 1971-es horvát vezetők memoárjai). Született több, gyakran publicisztikába vagy esszébe hajló, de történettudományi értékkel is bíró ismertetés az 1941 utáni történelem fehér foltjairól, leginkább az 1944–45-ös megtorlásokról és az 1948 utáni Kominform-ellenes kampányról.

A történettudomány “felszabadulási folyamata” azonban hamarosan megtört. A pénztelenség és a közelmúltra vonatkozó legfontosabb forrásanyagok hozzáférhetetlensége (az ugyanis jobbára Belgrádban, a régi szövetségi fővárosban vannak, ahol a Milosevics-rezsim még a szerb történészek hozzáférését is korlátozta, a nem szerb kutatók számára pedig a háborús körülmények eleve óriási akadályokat jelentettek) az 1990-es évekre oda vezetett, hogy a XX. századdal foglalkozó történeti munkák főáramává lényegében a már ismert tényanyag újra-interpretálása vált. Ez önmagában még nem lett volna baj, hiszen megnyílt a régi béklyóktól mentes bemutatás lehetősége. Csakhogy időközben a történelem ismét ideológiai funkciót kapott. Bizonyos, Kelet- és Közép-Európa-szerte jól ismert, de sok szerb és horvát történész által is szívesen vállalt szakmai tradíciónak, a háborús pszichózisnak, valamint az új autokrata kormányzatok nyílt elvárásainak megfelelően a történetírás egyik legfontosabb feladatává az aktuális politikai célok történeti legitimálása vált. Az általános re-nacionalizálódás közepette az új interpretációk – néhány tiszteletre méltó kivétel mellett – hamarosan túlléptek a régi ideológiai torzítások természetes korrekcióján, köztük a nemzeti mozzanat rehabilitációján. A valós történeti folyamatok elvesztették jóformán minden alternativitásukat, s a nemzetállamok létrehozása a szerb, horvát, macedón stb. történelem “természetes végkifejleteként” jelent meg, amely egyenesvonalúan következett az évszázados nemzeti célokból – vagy, mint egyes szerb leírásokban, maga Jugoszlávia jelent meg szinte kizárólagosan a szerb nemzeti emancipáció és egységtörekvések eredményeként és eszközeként, s nem közös délszláv projektként. Az 1990-es évek többé-kevésbé reprezentatívnak tekinthető munkáit, például Ljubodrag Dimić A szerbek és Jugoszlávia, Blaže Ristovski A macedón nemzet története vagy Dušan Bilandžic Modern horvát történelem című könyveit egyaránt átlengi ez az újfajta nemzeti szemlélet és legitimációs törekvés (a konkrét példáknál maradva: Dimićnél és Ristovskinál erősebben, Bilandžicnál lágyabban és szakmailag korrektebben).

A történelem ideológiai eszközként való felhasználása azonban nem csak, sőt a legkártékonyabb formában nem is az új történettudományi szemléletben volt tetten érhető. Gyakran maga a politika – kormányok, pártok, politikusok, köztük politikusként fellépő történészek – nyilvánított konkrét véleményt történeti kérdésekben. Közvetlenül meg akarták mondani, hogy milyen volt a múlt, kiket és milyen korszakokat kell rehabilitálni, vagy hogy milyenné – persze az új politikai kurzussal konformmá – kell formálni a társadalom történelmi köztudatát.

Az új szemléletmód, és egyben az ideológiai indoktrináció új korszakának első s talán mindmáig egyik legjellemzőbb példája a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia centenáriumára (1986) készített jelentés-tervezet, az ún. akadémiai memorandum volt1. A Jugoszlávia, Szerbia és a szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított, A. Isakovicíró által vezetett szerkesztőbizottság készítette. Valódi szellemi atyjának azonban a neves író és esszéista (egyben 1992–93-ban a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke), Dobrica Ćosić tekinthető, s a szerzői kollektívában csak két történész kapott helyet. A memorandumot nem tekinthetjük kizárólagosan nacionalista politikai elaborátumnak, hiszen sok részletkérdésben figyelemre méltó helyzetértékelést adott, és a Tito-korszakot sem csak a szerb nacionalizmus talajáról bírálta, hanem a demokratikus értékek alapjáról is. Érdemes viszonylag részletesen idéznünk belőle, ugyanis az új szerb történelem-szemlélet alapját e memorandum képezi, a nem-szerb történelem-interpretációk pedig, ha kimondatlanul is, de igen gyakran erre válaszolnak: másrészt azért is érdemes idéznünk, mert a magyar olvasó inkább csak a hírét ismerheti, a tartalmát kevésbé.

A memorandum lesújtóan nyilatkozik a jugoszláv gazdaság korabeli állapotáról és az önigazgatási rendszerről: “A gazdasági válság már öt éve tart és a kiútnak még mindig semmi jele. A társadalmi termék 1981–85 közötti 0,6 %-os növekedési ütemével Jugoszlávia ma a világ gazdaságilag legkevésbé sikeres országai között van. […] Az idő múlásával mind világosabb, hogy a válságból való kiutat nem is lehet megtalálni a gazdasági és politikai rendszer alapvető megváltoztatása nélkül. [257. old.] […] [Az önigazgatás] reálisan nem létezik a globális társadalmi szinten, soha nem is épült ki mint teljes demokratikus rendszer, s az ebből fakadó konzekvenciákat sem vonták le. Ezért az önigazgatás csak megszépítő elv, nem a társadalom alapja. A rendszer összességében inkonzisztens. Igazából nincs sem tervezés, sem piac, sem állam, sem önigazgatás. A jugoszláv gazdaság ágazati és területi dezintegrációja pedig [amelyet a rendszer autokratizmusa és inkonzisztenciája mellett a memorandum a válság fő okának tekint – J. J.] ellentétes a történelem tendenciájával, s ez a dezintegráció közvetlenül egy másik, méginkább történetietlen tendencia következménye. Annak a tendenciának, hogy az AVNOJ2 határozatain és a háború utáni első évtized politikáján alapuló föderációt átalakítsák valamifajta konföderációvá, az 1974. évi alkotmány által intézményesített formában. A történelem pedig több példát is ismer arra, hogy a konföderációk – gyengeségük természetes következményeként – föderációvá váltak, de ellentétes irányú átalakulást egyet sem. [264–265. old.] […] A két legfejlettebb köztársaság3, amelyek ezzel az alkotmánnyal megvalósították saját nemzeti programjukat, ma a fennálló rendszer makacs védelmezőiként lépnek fel. Vezéreiknek a politikai hatalom központjaiban elfoglalt helyéből adódóan már a sorsdöntő 1960-as évek előtt, de utána is ez a két köztársaság volt a kezdeményező a politikai és gazdasági rendszer minden kérdésében. Saját szándékaik és szükségleteik szerint ők szabták meg Jugoszlávia társadalmi és gazdasági rendjét. [267. old.] […] A mai jugoszláv politikai rendszer nem rendelkezik a kortárs politikai rendszerek egyetlen előnyével sem. Nem liberális demokrácia, nem tanácsdemokrácia, de még csak felvilágosult bürokratikus rendszer sem. Nem biztosítja a politikai szabadságot és a polgárok közvetlen részvételét a politikai életben. […] Sem erkölcsi, sem jogi alapja nincs annak, hogy bármilyen elit (akár Isten kegyelmére vagy származására hivatkozva, vallási, faji, vagy osztály-okokból, ideológiai hovatartozás alapján, történelmi érdemeire hivatkozva vagy bármilyen más indok alapján) jogot formáljon arra, hogy a nép nevében beszéljen, döntsön és erőszakot alkalmazzon. A nép csak meghatározott időre ruházhatja át politikai hatalmát képviselőire, fenntartva magának a jogot, hogy megválassza, ellenőrizze és leváltsa azokat, szükség esetén erőszakot is alkalmazva, ha megsértenék a ‘társadalmi szerződést’ és az általános nemzeti érdekek helyett saját külön érdekeiket kezdenék követni.” [269. és 277. old]

A demokratikus és piaci reformok szorgalmazása mellett azonban a memorandum tengelyét a szerb nemzeti céloknak, illetve azok alapján a jugoszláv állami egység megerősítésének a hangoztatása alkotta: “Azoknak a gondoknak a sokasága, amelyek a szerb nemzetet gyötrik, olyan körülményekből fakad, amelyek közösek mindegyik jugoszláv nemzet körülményeivel. A szerb nemzetet azonban más balsors is sújtja. Szerbia gazdasági fejlesztésének tartós lemaradást eredményező elhanyagolása, Jugoszláviához és a tartományokhoz fűződő államjogi viszonyainak tisztázatlansága, valamint [az albánok által a szerbek ellen gyakorolt – J. J.] koszovói genocídium együttes erővel jelentek meg a politikai színtéren és feszültté, szinte robbanásveszélyessé teszik a helyzetet. Ez a három sorsdöntő probléma, amelyek a Szerbia irányában régóta folytatott politika következményei, drámaian fenyegetik nemcsak a szerbséget, hanem Jugoszlávia egészének stabilitását is. Éppen ezért ezeknek kell a figyelem középpontjába kerülniük. […] Nem szükséges sok adat és bizonygatás annak alátámasztásához, hogy a szerbiai gazdaság tartósan lemaradt. Az egész háború utáni periódusban Szerbia gazdasága egyenlőtlen cserének volt kitéve. Aktuális példája ennek az egyenlőtlen cserének az elektromos energia alacsony ára, amelyet nagy mennyiségben szállítanak más köztársaságokba. Az újabb időkben pedig Szerbia relatív elmaradásának legfontosabb okozói a mostani gazdaság- hitel- és monetáris politika eszközei és rendszabályai, különösen a gazdaságilag elmaradott térségek fejlesztését szolgáló szövetségi alapba történő befizetések. [280. old.] […] A szerb gazdaság 1945 utáni következetes diszkriminálását nem érthetjük meg anélkül, hogy a [délszláv] nemzetek egymáshoz való viszonya 1918–41 közötti periódusának értékelését a Jugoszláv Kommunista Párt által tekintetbe ne vennénk. S ez az értékelés a Komintern direktíváin alapult. A Komintern pedig saját stratégiai és taktikai céljainak megvalósítására törekedve Jugoszlávia szétverését szorgalmazta. […] A JKP értékelése az volt, hogy a szerb burzsoázia politikai hegemóniája együttjárt Szerbia gazdasági dominanciájával. Ezt lényegében a szeparatista polgári pártoktól vették át, s a JKP sem a háború előtt, sem utána nem volt kész arra, hogy közvetlenül megvizsgálja a valóságos helyzetet.” [281. old.]

Különösen elítélően beszél a memorandum az 1974-es alkotmányról, amellyel “…Szerbia gyakorlatilag három részre lett felosztva. Az autonóm tartományokat mindenben kiegyenlítették a köztársaságokkal, kivéve, hogy nem államként határozták meg őket, és hogy a föderáció egyes szerveiben nincs a köztársaságokkal azonos számú képviselőjük. Ezt a hiányt azonban kárpótolhatják azzal, hogy a közös köztársasági parlamenten keresztül beavatkozhatnak a szűkebb Szerbia belügyeibe, míg az ő képviselőházuk teljesen autonóm. A szűkebb Szerbia politikai és közjogi helyzete teljesen rendezetlen, se nem köztársaság, se nem tartomány. […] Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formál-jogi tolmácsolása alapján. Mindenekelőtt a szerb népről és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparatcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ennél gonoszabb történelmi rémtettet békeidőkben elképzelni sem lehet. [285–287.old.] A szerb nép kiűzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének. [ …] [Csak] az utolsó húsz esztendőben Koszovót és Metohiját mintegy 200.000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenő ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszihológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végső exodusra készülődik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az “etnikailag tiszta Koszovó”, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 1878–81-es prizreni liga által megalapozott és egyértelmű célja. [287–289. old.] […] Koszovó nem az egyetlen olyan terület, ahol a szerb nemzet diszkriminációs nyomás alatt áll. A szerbek számának nemcsak relatív, hanem abszolút csökkenése Horvátországban elegendő bizonyítéka ezen állításnak. Az 1948-as népszámlálás szerint Horvátországban 543.795 szerb élt, azaz 14,48%. Az 1981-es népszámlálás szerint viszont számuk 531.502-re csökkent, ami Horvátország lakosságának csak 11,5%-a. […] De a horvátországi szerbség nemcsak kulturálisan van elszakítva anyanemzetétől, hanem az anyanemzetnek sincs meg az a lehetősége, hogy sorsukról, gazdasági és kulturális helyzetükről akár csak olyan mértékben tájékozódjék, mint amilyen mértékben néhány jugoszláv nemzet kapcsolatot tarthat más országokban élő nemzettársaival. A szerb nemzetnek és kultúrájának az össz-jugoszláviai integritása a szerbség létezésének és fejlődésének sorsdöntő kérdéseként vetődik fel,… [ezért] a szerb nép történelmi és demokratikus joga, hogy helyreállítsa teljes nemzeti és kulturális integritását, függetlenül attól, hogy melyik köztársaságban vagy tartományban él.” (290–291., 297. old.)

A fentiek alapján az 1989 után keletkező szerb nacionalista pártok mindegyike kialakította a maga történelemképét, amelynek támpontjait – a közelmúltat illetően – a Tito-éra teljes elutasítása, illetve a Karaðorðeviæ-dinasztiának és a csetnikeknek mint nemzeti és “demokratikus” tényezőknek a rehabilitálása képezte. Minthogy azonban az új pártok nem jutottak hatalomra, a Miloseviæ-rezsim pedig több okból sem tagadhatta meg teljesen a régi rendszerrel való kontinuitást, ezek a rehabilitációk a hivatalos történelem-szemlélet nacionalizálódása ellenére sem emelkedhettek az állami ideológia rangjára (a tavaly októberben uralomra jutott pártok pedig érthetően mással vannak elfoglalva). Azokban a poszt-jugoszláv államokban viszont, ahol az új kormányzatok kezdettől a diszkontinuitásra épültek, alig volt akadálya annak, hogy a nacionalista történelmi események és szereplők rehabilitálása állami ideológiává váljék. A legjellemzőbb példa ebből a szempontból a tuðmani Horvátország, amely a függetlenséget egy “ezeréves álom” egyenesági folyományaként fogta fel. A Tuðman-rezsimnek (és a néhai elnöknek mint történésznek) az értelmezésében a horvát történelem jóformán semmi másról nem szólt, csak a függetlenségi harcokról. Piedesztálra emeltek mindent, aminek volt valamilyen függetlenségi tartalma, bagatellizálva azokat a mozzanatokat, amelyek esetleg “beszennyezhetnék” az új történelemképet. Ilyenformán a baloldali tradíciókból csak a “nemzeti baloldal” maradhatott meg, bekerült viszont a pozitív történelmi hagyományok közé az usztasa bábállam. Azt most már mint függetlenségi törekvést interpretálták (bár “bizonyos terrorisztikus vonásait” Tuðman elismerte és magát Paveliæet nem rehabilitálták), mert “…a Független Horvát Állam nem kizárólag ‘csatlós képződmény és fasiszta bűncselekmény’ volt, hanem egyben kifejezője a horvát nép önálló államiságra való törekvésének.”4

Jegyzet

1 in: Bože Ćović (ed.): Izvori velikosrpske agresije. Zágráb, A. Cesarec – Školska Knjiga 1991. Az idézetek oldalszámait l. a szöveg közben.

2 Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa, a jugoszláv partizánok politikai csúcsszerve és a titói Jugoszlávia első parlamentje.

3 Szlovénia és Horvátország.

4 A HDZ programja. In: Tagolódó politikai színtér. Létünk (Újvidék), 1990/2-3. Sz., 324. old.