1. Az életmű és a rendszerváltás

Hogy elérkezett-e az idő az államszocializmus történeti-politikai és elméleti-kulturális hagyományainak tárgyszerű számbavételére, nem tudom. De a kor szereplői ezt a “felmérést” mint saját történelmi teljesítményük értékelését, már megkezdték. Ki hamarabb, ki később. Ilyen, a “későbbi” kategóriájába számító kísérlet a korszak egyik neves filozófusának, az 1957–1968-as periódus egyik főideológusának, Szigeti József akadémikusnak a terjedelmes memoárja, pontosabban annak első kötete: Intellektuális önéletrajzom. A szellemi ébredezéstől a társadalmi hivatásra ébredésemig 1921–1948. (Bp, Eötvös József Könyvkiadó, 2000.)

Történészként tekintve e könyvre, az ember elbátortalanodik. Olyan tömegű történeti, filozófiai, esztétikai-irodalmi problémában kellene ugyanis tájékozódnia az egyes szaktudományok színvonalán, amire azt hiszem, a mai Magyarországon csak szerzők nagyon szűk köre lenne képes. Jelen sorok szerzője nem tartozik a társadalomtudósok e “mindentudó” csoportjába. Szigeti József azonban a társadalomtudósok ama generációjához tartozik, mint például Niederhauser Emil vagy a nem régen elhunyt Pach Zsigmond Pál történészek, akik az utolsó enciklopédikus tudású értelmiségiek nagy generációját alkotják. Korszakunk nem kedvez a “klasszikus” műveltség eszményének, hiszen még az emberi testrészeket is piacosító rendszer leértékelte ezt a “hagyományos” kultúrát. Ráadásul Szigeti nyilván naplófeljegyzései és emlékezete, művei és mások művei alapján olyan filozófiai és esztétikai vitákat is felidéz, amelyeknek puszta megértése is speciális szakirányú felkészültséget igényel. A memoár lapjain sorra-rendre bukkannak föl a különböző korszakok értelmiségi szereplői, s Szigeti nem takarékoskodik megítélésük, dicséretük vagy elítélésük során az éles jelzőkkel és megfogalmazásokkal. Szigeti József tisztában van azzal, hogy könyve a “kényes” könyvek közé tartozik, már csak azért is, mert Lukács tanítványai között – akikhez egyébként ő is tartozott – eufemisztikusan fogalmazva nem örvendett és nem örvend népszerűségnek ma sem. Ez a “pikáns” körülmény természetesen kiszélesíti a könyv olvasóinak körét.

Pedig, mint hangsúlyoztam, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember a háború előtti vagy az akörüli vitákban eligazodjék és állást foglaljon. Ha mégis vállalkozunk a könyv recenzálására, akkor az nem csupán a szaktudományos teljesítmény jelentőségének szól, hanem annak, hogy a könyv lapjain egy huszadik századi magyar értelmiségi út paradigmája is körvonalazódik, amely a későbbi generáció értelmisége számára is rejt bizonyos tapasztalatokat, tanulságokat, ha mást nem, hát azt bizonyosan, hogy milyen kevéssé változott meg a magyar értelmiség szellemi horizontja a 30-as évekéhez képest. Hogy milyen mértékben, azt jól mutatja, hogy a mobil telefon elterjedésével párhuzamosan a magyar szellemi életet és a kulturális atmoszférát egy horthysta tartalmú “posztmodern” formájú restauráció jellemzi. De ne szaladjunk ennyire előre.

Szigeti József akadémikus neve 1989 óta “leírhatatlan” a hivatalos Magyarország sajtóorgánumaiban, hacsak nem “káromkodásként”, vagy denunciálandó kommunista, sztálinista stb. “rémként” ábrázolják. Azt mondottuk, “kényes” könyv Szigetié, hiszen pályatársai közül is sokféle érvvel állnak elő vele kapcsolatban: Lukáccsal való konfliktusától kezdve addig, hogy 1958-ban az oktatási miniszter helyettesének funkcióját vállalta stb., “bűnei” közé sorolják, hogy rossz időkben és rossz célokkal támadta, bírálta Lukács tanítványait stb. Jelen sorok írója egyáltalán nem lát olyan történelmi periódusokat, amikor filozófiai vitáknak ne lettek volna személyes-hatalmi aspektusai is, sőt, megkockáztatom az állítást: 1989 előtt minden filozófiai vita magában foglalta a hatalomhoz való viszony problematikáját. Nem irigylem azt a történészt, aki ezeket a szövevényes konfliktusokat fölfejti és megírja.

Szigeti József 1989 után a szellemi izoláció körülményei közé került, aminek elviselésében és feldolgozásában 1949 és 1969 után volt némi gyakorlata. Jelen helyzetének “szimbolikus” oka az, hogy az 1956-hoz való viszony maradt a “közmegítélés” szinte kizárólagos kritériuma. Szigeti pedig hű maradt önmagához, s ezt a belépőjegyet nem váltotta meg. Rozsnyai Ervinhez hasonlóan vállalta, hogy a szellemi élet perifériájára kerül.

Ám a fiatalabb generációk szemében (ha még egyáltalán érdeklődnek) – ahogyan egyre távolodunk a rendszerváltástól – a kommunisták, a marxista ideológusok személyes és erkölcsi jellegű vitáinak, nem ritkán vádaskodásainak a súlya és jelentősége elhalványulni látszik. Amikor napjainkban háborús bűnösöket mentenek fel, mint például Jány Gusztávot, netán Hóman Bálintot, más tétekben gondolkodunk. Hiszen az új rendszer erkölcsi színvonalát mindennél jobban jelzi az a ma már közhelyessé szublimálódott megállapítás, hogy mintegy másfél-kétmillió embernek, a lakosság 20-25 százalékának teljes egészében lerombolták az egzisztenciáját, ezek a rétegek gyakorlatilag semmiféle jövedelemmel nem rendelkeznek, miközben a lakosság felső néhány százaléka mesés vagyonokat halmozott fel, és akkor nem említettük, hogy milliók számára romlottak a szociális ellátás feltételei stb. Hol van itt az erkölcsi súlya azoknak a nacionalista vagy liberális értelmiségieknek, akik az új rendszer ideológusaiként “megágyaztak” és folyamatosan apologetikus igazolásokat szállítanak e “demokratikus átalakulás” számára. Ezt a magatartást a rendszer természetesen igyekezett honorálni, nem kevésbé, mint a régi. A szekértáborok vezérkarait, sőt, már harmadrendű figuráit is többször kitüntették a rendszerváltás során szerzett érdemeikért. Mint régen. (De hogy mégis volt valódi rendszerváltás, arra emlékeztetnek a kitüntetések új formái, a dizájn, csillag helyett a kereszt.) A magyar értelmiség erkölcsi fiziognómiája talán soha nem volt olyan torz, mint éppen napjainkban, ezért is látszik furcsának korunkban a moralizálás túltengése, noha talán éppen ebből az állapotból fakad. Az erkölcsi relativizmus korszakunk legbensőbb lényegéhez tartozik, hiába áll mindez kapcsolatban a megelőző rendszerrel, már nem írható annak számlájára, noha bizonyos történelmi gyökerek visszanyúlnak akár évszázadokra is.

Szigeti meggyőződéses, bár nem kritikátlan híve volt a régi rendszernek és az is maradt. Hiába akarná valaki Szigeti Józsefből az “újbaloldal” ideológusát utólagosan és ahistorikus módon “megfaragni”, ő tiltakozna a legerélyesebben egy ilyen beállítás ellen. Szigeti József, Marosánnal szólva, “végigment az úton”, s az a tény, hogy az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, nem az út ellen szólt, hiszen mindig csak utólag derül ki, hogy egy úton meddig lehet elmenni. A probléma, hogy a képletes kifejtésnél maradjak, az volt, hogy a főúton felbukkant akadályok elkerülésére, netán új utak építésére még csak komoly tervek sem léteztek. (Ez mára is intelem.) Szigeti József könyvét ez az ethos hitelesíti, amelynek kiindulópontja, hogy az államszocializmussal mint rendszerrel szemben csak rosszabb alternatívák kínálkoztak a fejlődés minden szakaszán. Azon kevesek közé tartozik ő, akik fenntartás nélkül vállalják életpályájukat és munkásságukat a maga egészében.

Azoknak is tanulságul szolgál e paradigmatikus szellemi és politikai attitűd tanulmányozása, akik szőröstül-bőröstül elutasítják a régi rendszert. Még akik a barikád túlsó oldalán állnak, s onnan tekintenek vissza az elmúlt évtizedekre azok is, egy olyan vitapartnerrel ütközhetnek meg, aki nagy erudícióval rendelkezvén arra készteti olvasóját, hogy valamiképpen szembesüljön a “rendszerváltás korának” kultúrájával, szellemi teljesítményével, történelmi horizontjával is.

 

2. Intellektuális kezdetek: a Ki a magyar? kérdése és az antifasiszta tradíció

Ugyanakkor Szigeti József intellektuális pályája természetesen más okokból is érdekes. Először is segít megérteni az értelmiség egy részének kommunistává válását 1944–45-ben. Másodszor: a marxizmus-leninizmus kétségtelenül egyik legszínvonalasabb és legelmélyültebb formaváltozata az, amit a mostanában 80 éves Szigeti József örökségének tekinthetünk. Ezt egyébként ellenségei sem tagadják. Szakfilozófiai, esztétikai és elméleti kutatások feladata annak megállapítása, mi marad érvényes a filozófusi munkásságából. Jelen sorok írója nincs abban a helyzetben, hogy ezt megállapítsa vagy netán “eldöntse”. Jelen írás csupán arra a feladatra vállalkozhat, hogy Szigeti József pályakezdése és pályájának legutolsó fázisa között az objektív és szubjektív összefüggéseket egy-két ecsetvonással érzékeltesse.

Szigeti tipikus magyarnak és tipikus magyar értelmiséginek indult (mielőtt atipikus magyar és atipikus értelmiségi lett), amennyiben a “hagyomány”, vagyis a proletár származás, a katonai és zenészi (értelmiségi) tevékenység, a tót kisebbségi lét “maradéka”, a 19-es forradalmi örökség megfért az osztrák beütéssel és a “régi magyar ág” jelenlétével. Intellektuális és politikai értelemben is igazán kedvező “származási” háttér volt ez egy kritikai és érzékeny értelmiségi indulásához a 30-as évek végén, a 40-es évek elején. Mint tudjuk, egy tudományos oeuvre feltérképezésekor is fontosak az indulás személyes és politikai körülményei.

Szigeti József maga két személyes kapcsolatot emel ki értelmiségivé válásának 1945-öt megelőző útján: a Fülep Lajoshoz és Országh Lászlóhoz fűződőt, akiknek nevét minden egyetemi hallgatónak ma is illik ismernie. Ezt az intellektuális “polgári” örökséget Szigeti kommunista fordulata után sem tagadta meg. A fiatal Szigeti következetesen antifasiszta irányba tájékozódott, ami azonban már enyhén fogalmazva sem volt tipikus abban az időben, főleg nem bécsi tanulmányok mellett. A legelső tudományosan felmerülő kérdés – amely a korszak szellemtörténeti atmoszférájában fogalmazódott meg benne – végigkísérte a magyar értelmiség sorsát az utána következő évtizedekben is, egészen napjainkig.

Természetesen a “ki a magyar” kérdéséről van szó. Tipikusan “bölcsész” kérdés volt ez már az akkori Magyarországon is. Főképpen ahhoz a szellemi környezethez képest volt specifikus ez a kérdés, amely szellemiség már akkor sugárzott Amerikából. Az “amerikanizmus” (mint Szigeti idézi a mondást /47.o./ az amerikaiak ama szellemiségét tükrözte (tükrözi ma is), amely Hugó Münstertől, a “pszichotechnika” úttörőjétől eredő megfogalmazásban így hangzik: “a faggyúból gyertyát, az emberből pénzt csinálnak”). De ez a szellemiség kevés vonzerőt gyakorolt a fasizálódó Magyarországon, ahol a zsidótörvények azt mutatták, hogy a pénzt nem is kell csinálni, hiszen egyszerűen el is lehet venni…

Ismert történelmi sajátszerűség, hogy autentikus magyar polgárság erős és befolyásos társadalmi csoportként önálló kultúrával és politikai akarattal úgyszólván nem létezett. S ezt Szigeti Józsefnek mint angol szakos egyetemi hallgatónak tudnia “kellett”. Pályakezdését maga egy külön fejezetcímmel találóan jelzi: “Érzelmi és szellemi kritikai góc keletkezése a Horthy-korszak ‘keresztény és nemzeti’ légkörével szemben” (49.o.). Beszámolója szerint Szigetit Mikszáth segítette át a kuruc-labanc naiv (és hamis) szembeállítás komolyan vételén, amely a magyar úri osztályokat oly mértékig megosztotta, hogy nyomai mind a mai napig kitapinthatóak, mint a szellemi elbutulás tömeges történelmi megnyilvánulása. Szigeti már felsőbb gimnazista korában olvasott Thomas Mannt és Tolsztojt, Adyt és Diltheyt, nem csoda, ha tanára, Országh László, a híres nyelvész hatása is eleve egy humanista irányú, antifasiszta kritikai gondolkodás irányába tolta, olyan irányba, amely Szekfű (hogy Hómanról ne is beszéljünk) kritikai olvasatát is megalapozta.

Prohászka Lajossal szemben Szekfű formátuma magával ragadta, ami ugyancsak nem a szélsőjobb irányba vitte a kritikailag szemlélődő diákot. Elindult hát Szigeti egy “nemzetkarakterológiai pályázaton”, vagyis belevágott élete első komolyabb tanulmányába, amely a nemzeti jellem kérdésével foglalkozott. Az első dolgozatban inkább a téma maga az érdekes, hogy miképpen lehetett a korszak kérdésfeltevései között nem a “vérösszetétel”, a “népfaj” és a biológiai rasszizmus más kategóriáihoz “menekülni” és eltévedni, hanem a biologizáló fajmítosszal szemben a történeti magyarázatok felé tájékozódni. Akkortájt a fiatal Szigeti még nem láthatta, hogy hová vezet a “fajbiológiai nézőpont”, amivel majd negyedszázaddal későbbi munkájában, A magyar szellemtörténet bírálatához címűben ütközik meg életre-halálra. “Tizennyolcéves fejjel – idéz önmagától – eddig jutottam: ’magát a népközösséget, kollektívumot egységes tulajdonságokkal, jelleggel rendelkező egyedként felfogni lehetséges, bár komoly nehézségekbe ütközik. Mik a határai, kritériumai ennek, sokszor bizony csak az intuíció döntheti el. Európa bármely népi egyénisége, így a magyar is történelmi alakulat, melynek tulajdonságait éppen ezért nem szabad csak az átöröklött faji ösztönök érvényre jutásaként kezelni, létrehozhat és állandósíthat tulajdonságokat a külső hatás, melyet kissé túl körülhatárolva, miliő néven szoktak emlegetni.” (132.o.)

Ugyanakkor a szellemtörténet – Szigeti elemzésében – súlyos visszalépés volt Hegelhez képest, amennyiben az “objektív kollektív szellemet” egy vagy más formában “szubjektív személyes szellemre vezeti vissza”, így a “népek szelleme”, a “nemzeti jellem” fogalma is szubjektív, spekulatív fogalomként jelent meg egy olyan történelmi időben, amikor Hitler a német, árja faj megtestesítőjeként tűnt föl a történelem színpadán.

A “bús magyar”, a trianoni békeszerződéstől “szenvedő magyar” a hatalmi elitek gondolkodásában és politikájában egyre inkább puszta eszközként jelent meg a német náci élettér “kiszolgálásának” ideológiájaként. A horthysta politikai elit számára Trianon “magyar érdekű” felülvizsgálata “mindent megért”, még a náci szövetséget is. Szigeti József ezt a nemzeti önsorsrontó magatartást a nemzeti karakter egy olyan alapvonásával magyarázta, amelyet ő akkor az “álmos magyar” fogalmában foglalt össze: ez az “alapélmény” Apáczai Cserétől Széchenyin át Adyiig nyer megfogalmazást, mint az “akarat-gyengeség”, a “tenni-nem-tudás”, elfordulás a valóságtól a képzelgések, a fikciók felé. (133.o.) Ez a problémakör feltűnt első potenciális filozófiai publikációjában is 1942 májusában, amely a “Magyar irracionalizmus” címet viselte, s először – Illyés Gyula és Keresztury Dezső akkori taktikai megfontolásainak köszönhetően is – csak ebben a memoár-könyvében jelenik meg először. Meglepőnek tűnik az írás aktualitása, nyilván ezért is helyezte el Szigeti akadémikus a korai cikkét e késői könyvében. Szigeti ezt a tematikát hosszabb időre talonba tette, mert mint Eötvös kollégista főleg a tanulásra koncentrált, a tanulás felé fordult, ami ritka olvasottságával hamar igen jelentős eredményekhez vezetett. Max Weberre támaszkodva tesz különbséget a funkcionális és szubsztancionális racionalitás között, ami filozófiai hadüzenet volt a “mélymagyarok” irracionális szellemi világának. Ez a kiindulópont évtizedekkel később nemcsak saját filozófiai munkáiban tér vissza, hanem más szerzőknél, mint például a debreceni egyetem néhány évvel ezelőtt elhunyt professzoránál, Bimbó Mihálynál is megjelenik az “urbánus-népies” ellentét terméketlenségét hangsúlyozva. A népiesség és a szélsőjobboldal összekapcsolódásának lehetősége már filozófiailag is felismert formában bukkant fel Szigeti első tanulmányában: “A ‘magyar’, sőt ‘mélymagyar’ irracionalizmus őseit ezután gyerekjáték fellelni – írta Szigeti az említett helyen – a mai német rassisch und völkisch ideológia múltbeli elméleti megalapozóiban. Magyarkodásuk olyan, mintha Sátánt Belzebúbbal akarnánk elűzni. Faj és vérkultuszuk mögött Gobineau és Chamberlain dilettantizmusa áll.” Mindez nem kapcsolható sem Nietzschéhez, sem Bergsonhoz, már csak azért sem, mert a “mélymagyar” gondolkodás nem rendelkezik valamelyest is mélyebb intellektuális háttérrel. “Üres és vak intuíció ez, ha szabad még egyáltalán ezzel a névvel illetni”. (182.o.) A felvilágosodás és a racionalizmus filozófiai tradícióinak védelme 60 évvel később is aktuálisnak tűnik, bár tudjuk: ami ugyanaz, nem ugyanaz, de ha történetileg gondoljuk végig sorsunkat, a 30-as évek mai “reneszánszát” komolyan kell vennünk.

Érdekesek Szigeti leírásai az egyetemi és kollégista évekről, mára már-már elfelejtett körülményeket rekonstruál, amelyek nélkül a “magyar értelmiségi” alakjának elképzelése bizonyosan szegényesebb lenne. Azt mondtuk, Szigeti József tipikus magyar értelmiségiként indul, ám értelmileg, szellemileg minél magasabbra hág, annál inkább szakít ezzel a “tipikus” léttel. Max Webertől Fülep Lajoson át Lukács Györgyig vezetett az útja, szakítva egyszer s mindenkorra a magyar értelmiség dzsentroid szokásaival, gyökereivel.

 

3. A kommunista fordulat és a marxista szocializmus

Az antifasizmus Kelet-Európában a kommunizmus mint szervezett tömegmozgalom előszobájának bizonyult. A fentebb emlegetett halovány polgári civil kurázsi következtében is az antifasizmus nem munkásmozgalmi és nem szovjet eredetű tendenciái sajnálatosan gyengék maradtak, aminek történeti, sőt, geográfiai okairól sok mindent el lehet mondani és már el is mondtak. Még a zsidók Auschwitzba szállítását is magyar hivatalnokok (“polgárok”), csendőrök, vasutasok intézték a lakosság közömbös és jelentős mértékben részvétlenséget sugárzó magatartása mellett. Szigeti József e jelenségnek dokumentálhatóan igen korán a tudatára ébredt, és nem véletlen, hogy a nemzeti önismeret kibontakoztatása nélkül a “defasizálás” feladatait nem tudta elképzelni. Ám az a generáció, amelyhez jelen sorok írója is tartozik, és amely gyakran e nemzeti öntudatra “térítés” folyamatát a 40-es–50-es években a maga erőszakossága miatt elítélte, a mai, “postmodern” fejlemények tükrében már differenciáltabban, több empátiával közelíti meg. A “fényes szellők” generációjáról, az Eötvös-kollégiumi küzdelmekről Szigeti új adalékokkal ismerteti meg az olvasót. Jól látszik, hogy az antifasizmus és a szocializmus egyesülése adta meg a kor pátoszát. Mindez a könyvben tanulságosan kiviláglik. Különösen azok a liberálisok tanulhatnak ebből sokat, akik utólagosan és ahistorikus módon kívánnak egy soha nem létezett “demokratikus antifasizmust” feltupírozni, hogy ezzel – Sztálinra és Rákosira hivatkozva – kirekesszék a kommunisták valóságos antifasizmusának erkölcsileg támadhatatlan tradícióját a háború alatt és után. (Ennek alábecsülése, tudjuk minek a felértékelésével párosul óhatatlanul.) Egyébként általános szokássá vált, hogy az antifasizmust mint elméleti és politikai hagyományt nem mozgalomként értelmezik, hanem néhány pártfejes politikai ügyeskedéseként, noha még a szovjet partizánmozgalom sem Sztálin fejéből pattant ki. Egyébként Szigeti pályája és memoárja nagyon is figyelmeztet arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a történelemnek legitimációs ideológiává való transzformálása.

Hangsúlyoztuk, hogy Szigeti József más emberekkel, a politikával való kapcsolatát egyáltalán nem kerüli el, éppen ellenkezőleg. Ám akkor járunk el helyesen, ha a személyes szimpátiáknak és antipátiáknak nem túlozzuk el a jelentőségét. Ezeknek a konfliktusoknak a megítélése ugyanis mindig konkrét vizsgálódást igényelne, hiszen hogy mely ténynek tulajdonítsunk nagyobb fontosságot, nem magától értetődő. Érdekes, hogy miképpen tűnik föl a “szervetlen változás” kérdésköre, azaz a marxizmussal való szakítás és konfrontáció a mai Szigeti számára. A “szervetlenség” szinte paradigmatikus figurájaként a régi könyveit átértelmező (részben át is író) Heller Ágnes tűnik föl egy megjegyzésben, akinek portréját a szerző nyilván a második kötetben vázolja majd fel. Ellentétben azokkal, akik Hellerben az “árulás” szimbolikus alakját ragadják meg, Szigeti nézőpontjából Heller az “elszigetelt gondolati lépések filozófusa”, a filozófiailag előkészítetlen fordulatok embere, aki “a marxizmustól és Lukácstól való megszabadulása után a “postmodern stíl” embere, azaz írásai “az értelemtől és koherenciától mentes szavak hígvelejű zubogtatása”. (Vö.222–223.o.) Szigeti a filozófusok “fordulataival” valahogy úgy van, hogy csak az a fordulat lehet hiteles, amely egy mélyen történeti és kritikai önreflexió állandóságában mozog, fejlődik. A “változatlanság” dialektikájára – mint majd még e kérdésre visszautalunk – nem sok szót veszteget. Bizonyára a memoár II. kötetében ezeknek az emberi kapcsolatoknak nagyobb teret szentel. (Mindenesetre Szigeti napjainkban is szaktudományos problémákra koncentrál, amit például a dialektikus logikáról az amerikai minnesotai egyetem folyóiratának [Nature, Society and Thought] különszámában nemrégiben közzé tett tanulmánya bizonyít.)

Szigeti József szubjektív műfajt választott, memoárt írt. Micsoda emocionális szenvedés lehet sok száz oldalon át szembesülni azokkal az “árulásokkal” (hol idézőjelben, hol anélkül), amelyekbe maga az ÜGY is belerokkant. Ám a műfajból is következik, hogy a szerző – akinek egész filozófiai munkásságából ugyan nem következik – mintha itt-ott túlbecsülné a szubjektív tényező szerepét a “rendszerváltás(ok)nak” nevezett folyamatokban. Ez persze lehet a recenzens egyoldalú értelmezése is, amennyiben Szigeti, mivel kötetének ez nem tárgya, csak elszórtan “emlékezik meg” a kelet-európai rendszerváltozás(ok)ról, illetve az államszocializmus győzelmének és bukásának okairól. Szigeti József e “szubjektív”, önmaga mint cselekvő ember szempontjából való történelem-értelmezése jogosult, hiszen a másik táborhoz tartozók semmivel sem kevésbé hangsúlyozzák a szubjektív emberi momentumok szerepét és hatását a történelemben. Szigeti József, a filozófus szégyenpírral az arcán emlékezik meg azokról az elvtársairól, akik később a másik tábor főkolomposaiként tiporják meg mindazt, amiben állítólag hittek évtizedeken át, s amiben Szigeti ma, élete alkonyán is hisz. Ám felvethető a kérdés több nézőpontból és különböző politikai táborok felől is, hogy a bukott rendszernek lehetséges alternatívát kellett állítani. Kétségtelen, e problémakör módszeres vizsgálata, egy reprezentatív munkában való kritikai végiggondolása Szigeti munkásságából hiányzik. Lukács Demokratisierungja e tekintetben egész Európában, sőt, határain kívül is paradigmatikus elméleti útkeresésnek tekinthető. Szigetinek a rendszerhez való viszonyát talán Lukács híres, aforisztikussá vált (bár sokszor vulgarizált és kiforgatott) megfogalmazásával érzékeltethetjük leginkább: “a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”.

A “damaszkuszi út” problémája persze megspórolható volt azok számára – bárhol is álljanak politikailag –, akik megmaradtak legalább az elméleti útkeresés szintjén a szocializmus vonzásában. A “megmaradás” számos nehézsége és szenvedése között az egyik bizonyosan az, hogy a marxista elmélet szerepe milyen hihetetlenül gyorsan és radikálisan elpárolgott. Könyvében Szigeti József – fittyet hányva az inaktualitásra – adalékot nyújt a szocializmus elméleti értelmezéséhez, amennyiben felidézi a szocializmus körüli elméleti-filozófiai vitákat, a munka munkaidővel való mérésének gyümölcsöző voltát hangsúlyozva. Ám a 60-as években kettős vereség érte a szocializmus “filozófiáját”. Nemcsak abban az értelemben, hogy 1968 “világforradalma” nem nyújtott gazdasági alternatívát a kapitalizmussal szemben. Maga Lukács sem tudta tertium daturját gazdasági koncepcióval megalapozni. Szigeti József e probléma érzékeltetéséhez Mészáros István (Beyond Capital) fejtegetéseire támaszkodik.

Természetesen az értéktörvényhez való viszonyról volt szó abban a “szocializmusban”, amelyet még Sztálin nevével kötöttek össze. Az “értéktörvényt a szocializmusban” – ezt kevesen akarják tudomásul venni – még Sztálin kezdte rehabilitálni az 50-es évek legelején. Ezt a vonulatot vitte azután tovább például a Szigeti József által említett Wlodimierz Brus, aki – mint Szigeti fogalmazta – “mindent ’naturalizmusnak’ tekint, ami nem az értéktörvényen alapszik”. (379–380.o.) Lukács még a világkommunizmus teljes győzelme esetén is – ahogy egy helyütt fogalmazott – fenntartana egy kapitalista Svájcot, hogy a termékek értékmeghatározásával boldoguljon az új rendszer. Szigetitől eltérően én inkább csak szimbolikus jelentőséget tulajdonítok e megfogalmazásnak, bár kétségtelen, hogy Lukács “gazdaságfilozófiai” síkon nem tudta betölteni a létező elméleti űrt. Szigeti József ennek az elméleti űrnek a “betöltését” Lukács fent említett tanítványa, az 1956 óta Londonban élő Mészáros István munkásságában látja (akit a mai Magyarországon természetesen méltánytalanul elhallgatnak, helyette negyedrendű amerikás magyar politológusokat futtatnak, akiknek szellemi horizontja nem terjed túl az amerikai külpolitikai lépések racionalizálásán). Mészáros e kérdésben Lukácstól eltérően végső soron úgy értelmezte a marxi szocializmus-felfogást, hogy a szocializmusban a munkaidő tömege a meghatározó tényező a gazdaság termelésében, a piac pedig a tőkés termelési mód adekvát viszonyrendszere. Ilyen és ehhez hasonló viták, amelyeknek pusztán megemlítésére szorítkozhattam itt, ma már csak a szellemi élet perifériáján folynak, szűk baloldali értelmiségi csoportocskákban, bár néha meg- megjelenik belőlük valami az Eszméletben vagy más kis példányszámú tudományos kiadvány oldalain.

Más a helyzet a történeti kérdések, a nemzeti önismeret tárgykörébe tartozó problémákkal. Azok ma is élőbbek a provinciális magyar szellemi életben, mint bármilyen elméleti kérdésfelvetés, mert közvetlenebbül tartoznak hozzá a rendszer legitimációs ideológiájának újratermelési folyamataihoz. Ha Szigeti visszaemlékezésének például ahhoz az eleméhez nyúlunk, amely ugyancsak Illyés Gyulára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy e témával egész folyóiratokat töltenek ma meg (igaz, többségében kisstílű szerecsenmosdatással foglalkozó irományok jelennek meg kisstílű bértollnokok tollából). Mindenekelőtt Magyarország II. világháborús szerepvállalásának megítéléséről, illetve annak utóéletéről van szó. Szigeti nem lehetett népszerű a maga korában sem az élő Illyés e kérdéskörrel kapcsolatos bírálatával, amely a háború alatti “attentizmusát” tette szóvá. Anélkül, hogy a vita korabeli politikai funkcióját akárcsak érinthetnénk, jelzem, hogy ez a kérdés szinte változatlan formában ma is jelen van a központi vitákban a napisajtó szintjén is. Már majdnem négy évtizeddel ezelőtt is a mélyben ott lappangott egy felülvizsgálati szándék, amely nem az “utolsó csatlós” minősítése ellen lázongott, hanem egy népies-nemzeties mentegetés ideologikumát alakította ki: “Illyés háború alatti attentizmusának kifejeződéseit” bírálva, Szigeti arra a konklúzióra jutott, hogy a nagy költő csupán “a tétlen meglapulásban s nem a tiltakozásban látta a háborúba kényszerített magyar nép gyümölcsöző magatartását”. Persze Szigeti József a maga korában sem kérdőjelezte meg Illyés jelentőségét és tehetségét, s nem keveri össze ma sem Illyés örökségét a mai, a szélsőjobboldalig lezüllött “népies” epigonok felszínes handabandájával, rasszista antikommunizmusával.

Szigeti József memoárja első, terjedelmes kötetének befejeztével foteljában hátra dőlve némi malíciával és önigazolással megállapíthatta, hogy az államszocializmus összeomlásával sem a világ, sem Magyarország nem jobb. Sőt. Rosszabb lett. De ott motoszkál az emberben a kérdés: az a kommunista generáció, amely megalapozta a régi rendszert, teljesítményének gyors és szinte ellenállás nélküli lerombolását miként magyarázza. Szigeti József akadémikus előtt még ott fekszik a II. kötet kézirata, nyilván kapunk még adalékokat e kérdés megválaszolásához.