Friedrich Engels, anyakönyvi kivonata szerint, 1820 november 28-án született, ennek ellenére apja, id. Friedrich Engels mindig huszonkilencedikét írt (Kliem 1980, 9., 43–44.). Maga a név, s ezt bármely svéd és norvég szótár tanúsíthatja, „angolt” jelent.
Az Engels-família a felfutó textilipar bárója lett, cérnát, paszományt, pamutot gyártottak (Kliem 1980, 17., 39–43.), de az ifjabb Frigyes nem volt érzéketlen az iparosítás hozta negatív társadalmi hatások iránt, mint ezt 1839-es Barmen-leírása mutatja (Kliem 1980, 39–40.), amely három évvel a Marxszal való találkozása előtt született. Kliem állítja, az Engelsek nem viselkedtek igazi kizsákmányolókként, és válságok idején szociális intézkedéseket is tettek. Hogy ez mennyire igaz, a szakkutatók kompetenciája meghatározni. Ugyanitt az oktatás szörnyű állapotáról is ír: rámutat arra, hogy a szociális kirekesztés mellett a felekezeti szeparatizmus még rontja is az oktatás minőségét (Kliem 1980, 39–40., 50–51.) – milyen boldogok lehetünk mi, mai magyarok, hogy nálunk nincsenek egyházi pedagógiai (???) intézmények…! Ekkoriban Barmen és lakossága a bigott pietizmus (ez a szektás elhajlás az ilyeneknél szokásos „killjoy” módon elítélte a kulturális és művészeti tevékenykedéseket… id. Engelst csak mint a helyi nagyembert nem tudták meghurcolni, amiért – kyrie eleisson! – koncerteket mert hallgatni, és tudott hangszeren játszani) kanti kórságában is szenvedett, ám míg a königsbergi bölcs képes volt azt is alkotó energiává fordítani, a legtöbbek számára csak kínt hozott (Kliem 1980, 42–43.). Az ifjabb Frigyest az evangélikus gimnáziumból apja az érettségi előtt vette ki, holott bizonyítványa alapján jól haladt (Kliem 1980, 17., 58–59.). Onnantól kezdve önképzéssel lett az az autodidakta polihisztor, akinek megismertük.
Látványos szakálla, amit az 1860-as évektől növesztett, az 1848–49-es időszakból eredő „demokrata” viselet (Kliem 1980, 13.).
Ismeretes, hogy megvetette a pártütést, és – minden jóindulata mellett – nyersen szókimondó volt másokkal (Kliem 1980, 12, 33.). E sorok írója ennek említésével tkp. hazabeszél…
1841–42-ben a berlini egyetemen Engels az idős, reakciós fordulatot vett (egzisztenciális okból viselt megfeleléskényszer?) Schelling szomorú előadásait hallgatta, a padsorokban rajta kívül Kierkegaard és Bakunyin (Kliem 1980, 88–93.). Megjegyzem, érdemes összevetni „a Krisztusban való filozófus” írást a schellingi szövegekkel (MEM 41. k., 1979, 206–230.) Kliem nem említi Kierkegaard-t, olybá tűnik, az NDK-olvasatban az egzisztencializmus túlságosan burzsoá.
Ismerősei ekkor a zsákutcás ifjúhegeliánusok és legeslegzsákutcásabb Caspar Schmidt. Stirner ott követte el a hibát, hogy pszichologizáló emberképe okán nem vette figyelembe az egyén társadalmi téren belüli szocioökonómiai meghatározottságai fontosságát.
1842 és 1844 között a cég manchesteri fiókjánál dolgozott, és mivel a munkásnép élete foglalkoztatta, igen sok időt töltött közöttük. Ebben sokat segített neki Mary Burns, ír munkásnő is (Kliem 1980, 105–112.). A nincstelen ír vendégmunkások helyzete (akár később Amerikában, kiegészülve a kínai társaikéval is) rámutat, hogy a liberális (itt: piacpárti) rendszer alapalkatrésze a szociális mellett a „faji” hierarchiák kialakítása és fenntartása. (Aki ezt nem érti, vesse össze Arisztotelész szavait a flotta „demokratikus fegyvernem” jellegéről azzal, hogy a kalózokat a filmek okkal beszéltetik ír akcentusban – a brit tengerészet fogyóeszközének a „Paddy” is megfelelt.)
Marx paralel felvetését tizenöt évvel megelőzve, 1844-ben Engels cikket adott ki a politikai gazdaságtan vizsgálatának vázlataként (Kliem 1980, 122–123.). Számtalan, azóta is aktuális kérdést érintett ebben: a kirekesztést, a liberalizmus piacfundamentalista embertelenségét, a mesterségesen létrehozott szegénység kriminalizációját (Ld.: MEM 1. k., 499. és 515–516.).
Ekkor már észre kellett vennie, hogy a világot a gazdasági szükségletek irányítják, és nem holmi elvont „Geist”. Ennek viszont mélyreható következményei vannak: akár Arisztotelésznél (Politika 1253a.), Montesquieu-nél (A törvények szelleméről XVIII. könyv első 17 fejezete összefüggést mutat fel a lakóhely nyújtotta lehetőségek és a népek gazdasági-politikai kultúrája fejlődéséről), Diderot-nál (Rameau unokaöccse – az ún. idiomatizmusok tárgyalása) és Rousseau-nál (A társadalmi szerződésről – egy-egy részlet a gazdálkodási forma és a lakóterület meghatározottságait tárgyalja. Phönix–Oravecz, Bp. 1947. 60–62., 89.) a szükségletek kényszerein rángatott ember már nem fogható fel a voluntarizmus kereteiben: az akarat szabadságának dogmája, és vele a „döntések/választások”-„következmények/felelősség” áldozathibáztató demagógiája, amelyet a piacfundamentalisták alkalmaznak megbélyegző módon, elesik. Lehetővé válik a világban lezajló események romantizálatlan, strukturálisan elemző, konzisztens vizsgálata. Ha pedig így van, magának a Geist-nak alakulásaiban is pusztán a gazdasági szükségletek és teljesülésük változásai képződnek le. Ez viszont már előrevetíti a gondolat kiforrott formáját, amely kimondja, hogy a Sein [társadalmi cselekvési forma] határozza meg a(z egyéni) Bewusstseint, hiszen az egyén tudata mint társadalmi lényé formálódik.
Kliem szöveggyűjteménye nem tárgyalja Engels 1847-es, káté-formájú írását, A kommunizmus alapelvei-t (MEM 4. k., 1959, 348–363.). Azonban kiforratlansága és a Manifesthez képest kevéssé olvasmányos jellege ellenére az emancipatorikus gondolat minden komoly tanulmányozójának ajánlható, legyen bár híve vagy ellensége a nép felemelkedésének.
Sajnos a dokumentumkötet nem tárgyalja kiemelten Marx és Engels levelezését a Tőke keletkezési időszakából, noha az ezt tartalmazó kötetet (Szikra Bp. 1956.) is mindenkinek figyelmébe ajánlhatjuk.
Marx halála után, mint közismert, Engelsre hárult a Tőke második és harmadik kötetéhez, valamint az értéktöbblet-elméletekhez a kéziratok megszerkesztése és a kiadások megszervezése (Kliem 1980, 509–510.). Engels maga nagyon is jól ismerte barátja logikáját és szerzői célkitűzéseit, így sikerült Marx szellemében formába öntenie a hatalmas adathalmazt – ellentétben a polgári állításokkal, amelyek apokrif-jelleget szeretnének tulajdonítani a Tőke III-nak (Heller Ágnes egyenest tagadta bármilyen filozófiai gondolat meglétét a kötetben – meglepte, hogy az eldologiasodás [Versachlichung] elméletének legfontosabb forrása éppen a 48. fejezetbeli „Hármasság-formula”.)
A hatalmas jegyzetmennyiség elegendő munkát adott Engelsnek élete utolsó tíz évére (Kliem 1980, 510–518.). (A kéziratok mennyiségére jellemző, hogy láthatólag a MEGA2 kiadás nem fért bele a Dietz Verlagos NDK-időkbe, és a rendszerváltás után a korpusz kezelését és a kiadás feladatait át kellett vennie a Berlin-Brandenburgi Egyetemnek. Természetesen itt nem csak a Tőke és előmunkálatai – jelentőségű 2. szekcióját értjük a könyvsorozatnak: láthatólag a De Gruyternél még nem hozzáférhető a MEGA2 projekt összes tervezett kötete.) Szinte szimbolikus, hogy az elkészült Tőke III-ból (1894) Engels által dedikált példányt kapott az első orosz marxista G. V. Plehanov, és együttműködésüket milyen magasra értékelte V. I. Uljanov (Kliem 1980, 518.). Utóbbi összes műveinek sorozatához kiegészítő kötetként tartozik a Jegyzetek Marx és Engels levelezéséből (Kossuth, Bp. 1982).
Engels 200. születésnapja legyen alkalom számunkra, hogy felhívjuk Engels tudománytörténeti és világnézeti fontosságára a figyelmet. Különösen számunkra, értelmiségiek számára fontos lecke ez: ha egy autodidakta képes volt jelentősen hozzájárulni a társadalomtudományok fejlődéséhez, akkor nekünk kötelességünk ezt értékelni és meríteni az ő munkásságából; az írástudók felelőssége nem egy cikkcím erejéig tart.
Irodalom
Cornu, August (1968–1970): Marx és Engels. I–III. Budapest, Kossuth.
Kliem, Manfred (1980): Engels élete dokumentumokban. Budapest, Kossuth.
MEM. Budapest, Kossuth, 1957–1988.
