1. Milyen szocializmus része a „kádárizmus"?

A „kádárizmus" néven ismert sajátos magyar államszocializmus megér­téséhez természetesen a kelet-európai államszocializmusok közös vo­násaiból kell kiindulni (amelyekkel egyébként már az Eszmélet is több ízben foglalkozott).

Ezen államszocializmusok egyik sajátossága a 20. századi mun­kásmozgalmak azon közös hajlamán nyugszik, hogy a társadalom­hoz való viszonyban túldimenzionálják a) a politika, b) a gazdaság szerepét. Ez nem a munkásmozgalmak specifikuma, de kétségtelen, hogy a marxi gondolatrendszerből mint a társadalmi gondolkodás új pa­radigmájából e mozgalmak elsősorban ezt a két elemet, a társadalmi fo­lyamatok gazdasági meghatározottságának ós a politikai hatalom – for­radalmi¹ – megragadásának elemét tudatosították, s tették gyakorlatuk mozgatójává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elhanyagolták – helyeseb­ben e gazdasági és politikai determinizmus követelményeihez torzí­tották – a marxi társadalomszemlélet olyan fontos hozadékait, mint a társadalmi viszonyok, és a szubjektum-objektum viszony új felfo­gása. Ezek híján azonban az új társadalom megteremtésének kísérlete kudarcra volt ítélve, hiszen a hatalom puszta megragadása, s a csupán egyes gazdasági követelményekhez való igazodás nem hoz létre új tár­sadalmat, ha a társadalmi viszonyok (mint például a termelői alapvi­szony) lényegében a régiek maradnak, s a társadalom cselekvő szubjektuma(i) sem az új társadalmi paradigma logikája szerint működnek.

Az elmúlt évtizedekben sokszor szóba kerültek ezek a hiányok mint az „öröklött feudális vagy polgári struktúrák", vagy mint az „öröklött feu­dális, polgári beidegződések", „tudati, erkölcsi stb. elmaradottság"; s az ezek elleni harc, az ezek visszaszorításáért folytatott küzdelem mindig napirenden szerepelt. Mindez azonban végül is azon a felfogáson ala­pult, hogy a gazdaság (ós a politika) holmi alap, amelyben ha változások mennek végbe, e változások „felépítményeként" majd a társadalmi, ill. tudati viszonyok is megváltoztathatók. E felfogásnak semmi köze nincs Marx „marxizmusához," szemléletileg éppen hogy ellentétes vele. Lenin még felvetette azt a problémát, hogy a „nevelőket is nevelni kell", ami nem jelent egyebet, mint hogy nem szocialista társadalmi viszonyok kö­zött, nem szocialista tudatformák jegyében cselekvő emberek semmi­képpen sem hozhatnak létre szocialista társadalmat: de ennek ellenére – s ez a leninizmus tragikus vétsége – megpróbálkoztak ezzel, feltéte­lezve, hogy az új politikai és gazdasági viszonyok majd mégiscsak létre­hozzák valahogy az új, „magasabb rendű" társadalmi viszonyokat és az új embert. Sztálin ezt csak azzal a hazugsággal fejlesztette tovább, hogy „már létre is hoztak". Amit pedig valójában létrehoztak, az nem volt egyéb, mint a valóság tükre: egy, a kapitalizmus világrendszerén ós gaz­dasági törvényein végső soron belül maradó (prekapitalista társadalmi viszonyokat is tovább értető) társadalom, polgári vágyakkal és prekapitalista indulatokkal, s – korántsem „alapként", hanem mindehhez képest csak akcidentálisan – egy, a kapitalizmus hatásait kiiktatni törekvő politi­kai hatalom és gazdaságirányítási kísérlet. Minthogy pedig a társadalmi viszonyok, ill. tudatformák éppoly meghatározók, mint a gazdaság vagy a politika, sőt, azoktól elválaszthatatlanok: kölcsönösen részei egymás­nak; így természetesen ez a politikai hatalom és ez a gazdaság sem tu­dott „új" lenni. Az, hogy a Sztálin által felszámolt bolsevik gárda egyes tagjai emberileg tisztességesebbek, vagy netán tudatilag „szocialistáb­bak" lettek volna Sztálinnál, egyáltalán nem lényeges: ezeknek a feltéte­leknek a sztálini út az adekvát kifejeződése. (Akik azzal érvelnek, hogy a történelem mindig többválasztásos helyzeteket állít elő, azoknak iga­zuk van: a sztálinizmusra nem voltak predesztinálva a szocialista moz­galmak: de ahhoz, hogy valóságos alternatíva álljon elő, ahhoz a társa­dalmi viszonyok, ill. a tudati formák forradalmasításának kellett volna „először is" bekövetkeznie. Akik – mint mi is – sokáig hittek a „szocializ­mus" megreformálhatóságában, azok azzal áltatták magukat, hogy ez egy speciális társadalomfejlődési modell, amelynek az eddigi tapasztala­toktól eltérően éppen politikai természete a sajátossága,² hogy először a politikai szférában alapozódik meg, s az „új" – a „politika" segítségével – onnan fog szétterjedni.³ Ezen illúziókkal szemben ma már úgy látszik, hogy az új társadalomnak új termelési, szociális, együttélési viszo­nyokként, új tudatformákként, és ezekhez kapcsolódó új gazdaság­modellként való kiformálódása (mint egyidejű, iIl. előfeltétel) nélkül egy (valóban, paradigmatikusan) új politikai rendszer sem gyöke­rezhet meg, mint ahogy ez eddig is mindig így volt a történelemben. Az államszocializmus⁴ „új világ"-ideológiája végül maga ellen fordult, amennyiben az emberek vagy azt a következtetést vonták le, hogy nincs benne semmi lényegileg új, s ezért hazugság az egész; vagy – s ezzel nem ellentmondásban – az ellenkezőjét: ti. azt, hogy ami viszont új ben­ne, az rosszabb, mint a régi. Mindazonáltal bizonyos pontokon – a szo­ciális ellátottság minimuma, a képzés demokráciájának némi növekedé­se, nyíltan antihumánus ideológiák legális terjesztésének korlátozása – sikerült gyökeret eresztenie az „újnak", s – legalábbis egy ideig, s leg­alább egyes rétegek körében – elfogadtatnia, hogy egy, a polgárihoz ké­pest minőségileg valóban új (s legalábbis potenciálisan jobb) világ „épí­tése" folyik. Mikor folytathatatlanná lett a „jelen feláldozása a jövő érde­kében", s szükségessé vált azon legembertelenebb mechanizmusok ki­iktatása, amelyek egyre nyilvánvalóbban abszurddá tették azt az állítást, hogy „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus"; akkor az ideológiának a „vissza Leninhez" fordulattal – átmenetileg – si­került ezt a „jobb, új világ" képzetet még egyszer felhasználnia. A „kádá­rizmusban" megvalósuló hruscsovi fordulat eredményei⁵ ráépültek erre a képzetre: „ha a szocializmus elvben jobb, mint a kapitalizmus", a megre­formált (kádári) szocializmus pedig jobb, mint az összes többi szocializ­musok, akkor a (Magyarországon megvalósult) „gulyáskommunizmus" a létező világok legjobbika. Ezt persze így sohasem gondolta vagy hirdette senki, mégis a Kádár-Magyarország relatív stabilitásának egyik titka ép­pen ez a kádári ideológia által mindig sugallt képlet: azt mindenki tudta, hogy a jólét elmarad a nyugati mögött, de a fentiek következtében sokan azt érezhették, hogy olyan országban élhetnek, ami valamilyen módon „élvonalban" van, s ez elég ahhoz, hogy a nemzeti közérzetet tűrhető szinten tartsa. (Ezért is olyan sokkoló – s a nacionalizmus által mellesleg jól kiaknázható – a rendszerváltásnak az a következménye, hogy Ma­gyarország lakosságának szembe kell néznie a ténnyel: semmiféle élvo­nalban nincsen, a kapitalista világban csak a másod-, de inkább a harmadvonalban helyezheti el magát.)

2. A „kádárizmus" viszonya a sztálinizmushoz

A „kádárizmus" fontos vonása ugyanakkor, hogy (elméleti szempontból) semmi eredeti (semmi történetfilozófiailag új jelenség)⁶ nincs ben­ne, a sztálinizmusra adott egyfajta válaszreakció csupán.⁷ A sztálini államszocialista modell válságára adott reakció: olyan stabilizálási törek­vés, amely – minthogy a rendszer alapvető ellentmondásait feloldani nem képes – tulajdonképpen ós végső következményeiben a rendszer lebontásának folyamata.

A sztálinizmus az ideológiát saját adminisztratív-politikai (ti. a politikai hatalommegragadás és -megtartás logikája által meghatározott) jellegé­nek rendelte alá. Ennek következtében az ideológia a szó pejoratív értel­mében „ideologikus" lett ós összefonódott a politikával, ami viszont azzal is járt, hogy az ideológia pedig mindinkább meghatározta a politikai (s így a gazdaságpolitikai) lépéseket is. A kádári irányzat, amelynek 1956-ban a kornstadti felkelés óta legnagyobb, s annak mértékét és jelentősé­gét persze messze meghaladó rendszerválsággal kellett szembenéznie, a rendszer természetének megfelelően elsődlegesen adminisztratív-po­litikai (hatalompolitikai) választ igyekezett adni erre a válságra. Abszolút meghatározó célja a hatalom stabilizálása, a politika (általa legfon­tosabbnak ítélt) elemeinek konzerválása volt Ennek érdekében felál­dozta az ideológia és politika összefonódását,⁸ fő eszközéül pedig a gazdaságpolitika lassú reformját választotta. (Látható tehát, hogy ezzel egyébként egyáltalán nem lépett ki az adminisztratív-ökonomista deter­minizmus szemléletének keretei közül, sőt, éppen annak megfelelően cselekedett).⁹ Bizonyos értelemben már az ideológia fokozatos feláldo­zása¹⁰ a vereség beismerése, hátráló tendencia volt;¹¹ a biztos végső bukást viszont az alapcél hordozta magában: a konzerváló törekvés.¹² A „kádárizmust" csak az igazolhatta volna, ha végbeviszi azt, amin alapult: a „szocializmus" megújítását, ami nem jelenthetett volna mást, mint az adminisztratív-ökonomista szocializmussal való szakítást, a társadalmi viszonyok forradalmasítását, egy új termelési mód lehetőségeinek kifej­lesztését.¹³ Kádárt azonban az a követelmény juttatta történelmi szerep­hez, amelyhez aztán rendszere mindvégig tartotta is magát: a politikai hatalom stabilizálása.¹⁴

3. A kádárizmus a világrendszerben

A kádári hatalom létrejöttét egyesek a szovjet érdekekkel (illetve azok jó kiszolgálásával), mások a szovjet-jugoszláv kiegyezéssel, ismét mások azzal a speciális szintetizáló lehetőséggel magyarázzák, amely a rákosista belügyminiszter, s egyszersmind a Rákosi megtestesítette sztáliniz­mus majdnem mártírja, a háború alatti Békepárt vezetője, s Nagy Imre 56-os szövetségese, Kádár János személyében voltak adva. Ez utóbbi felfogás a szovjetek hű kiszolgálójának képét árnyalva – Kádárt inkább a magyar politikai hagyomány „Kállai-kettősének" reprezentánsaként be­mutatva – úgy interpretálja politikáját, hogy az egyszerre akarta bizonyí­tani a dogmatikus kommunistáknak és az 56-osoknak,¹⁵ hogy ő ügyük legjobb folytatója,¹⁶ hiszen az ő céljaikat valósítja meg – a reálpolitika többletével. (Kádár ezen bizonyítási törekvése, noha sem a kemény sztálinistákat, sem a kemény 56-osokat nem tudta sohasem maga mellé állítani, a Kádár-korszak felívelő szakaszában általában sikeres volt:¹⁷ igen sokan – abban az időben e sokaság valószínűleg a többséget je­lentette – hittek abban, hogy Kádár valóban az ő – egymástól persze igencsak különböző – törekvéseiket valósítja meg,¹⁸ tehetséggel forgat­va a politikai taktikázás eszközeit.)¹⁹

A kádári hatalom és a kádári stílus létrejöttének ezek kétségtelenül lényeges összetevői, érdemes azonban a kérdést még tágabb összefüg­gésekbe helyezni: mi tette lehetővé a „kádárizmus" létrejöttét a világ­rendszer viszonyaiban (melynek a szovjet hatalmi érdekek, s a velük szembeni nemzeti ellenállások csak egyik alrendszerét képezték), s mi­lyen szerepet tölthetett be Kádár-Magyarország ebben a világrendszer­ben?

Ma, a kelet-európai államszocializmusok összeomlása után már egy­re nyilvánvalóbb, hogy ez az összeomlás az egész világrend, a Pax Americana megrendülésének jele.²⁰ Hogy a kelet-európai államszocia­lizmusok rendszere – mint például Wallerstein az Eszmélet 8. számában is kifejtette – az USA vezette tőkés világrendszer alrendszere (s a Szov­jetunió szubdomináns nagyhatalom) volt csupán. Ez a világrend a két „szuperhatalom" szembenállásán ós patthelyzetén nyugodott. Koránt­sem volt csupán szimulált szembenállás: mindkét fél meglehetős aktívan igyekezett pozíciókat nyerni a másik térfelén, de igazán lerombolni egyik fél sem akarta a másikat: az államszocializmusnak szüksége volt a tőkés centrumok időnkénti segítségére, a tőkés centrumoknak pedig ar­ra, hogy azok a nagyon labilis félperifériák, amelyeken az államszocializ­mus létrejött, erős kezű ellenőrzés alatt álljanak, és önként (értsd: saját vezetésük által kikényszerítve) igyekezzenek a maximumot előpréselni magukból.²¹ Mindkét félnek szüksége volt a másikra mint mumusra, sa­ját rendszerük status quójának biztosítására: s az enyhülési szakaszok­ban mint tárgyalópartnerre, hogy a másik rendszerrel szimpatizáló töme­geiket a konvergencia reményével szerelhessék le. A két rendszer együttélésében (nemzetközi síkra kivetítve és a két pólus giganti­kus megszemélyesítésével) a 20. századi tőkés társadalom tőke-munka osztálykompromisszuma képeződött le: a szociáldemokrácia 20. századi sikerei éppen ezt a kiegyensúlyozott viszonyrendszert szim­bolizálják (ti. az e századi szociáldemokrácia önmagában testesíti meg ezt az osztálykompromisszumot, s amit el tudott érni, az mindig a világ­rendszerbeli pólusok közti állóháború apró erőeltolódásainak következ­ménye volt). Az egyensúly akkor és azáltal borult fel, hogy – nem utolsósorban a munkásság, ill. nemzetközi megszemélyesítői (így pl. az úgynevezett „szocialista'' világ és a szociáldemokrácia) által elért eredmények következtében – a tőke (mindinkább a relatív ér­téktöbblet kiaknázásából remélve hasznát) technológiai forradal­mat hajtott végre, s ennek az volt a következménye, hogy a klasszikus tőkés-munkás viszony jelentősége a centrumországok tár­sadalmain belül elkezdett visszaszorulni. Ez kikezdte (ez kezdte ki) a bipoláris világrend létjogosultságát is. A sztálinista „második világ" – mint a „munkásosztály szimbolikus képviselője" válaszolhatott volna úgy e kihívásra, hogy maga is elmozdul a tudományos forradalom felé, ám (kisebb jelentőségű, ós általában a hadiipar keretei közt maradó in­novációkon kívül) nem ezt az utat, hanem a korábbi bipoláris világrend fenntartását szorgalmazta. (Ez persze nemcsak azért következett be, mert a sztálini vezető garnitúra képtelen volt a helyes irány felismerésé­re, hanem azért is volt erre képtelen, mert ehhez vagy már jelen kelleti volna lenni Kelet-Európában az új, kapitalizmuson túli társadalmi viszo­nyoknak is, amelyek – tudjuk – nem voltak jelen; vagy ezek létrehozásá­ra kellett volna mozgósítani a társadalmat, ami viszont éppen az e társa­dalmakban uralkodó adminisztratív-ökonomista szemléleten nyugvó ha­talmi formát kezdte volna ki – ez történt 56-ban és 68-ban, s talán Kíná­ban is a Tienanmen téren – s a rendszervédelem logikája nem engedett teret az efféle „eretnekségeknek".) Mivel a kelet-európai államszocializ­musok megmaradtak a „régi" frontvonalak mentén, túllépett rajtuk a fejlődés, s ezzel azt a lehetőséget is elvesztették, hogy szimbolikus an­tikapitalista funkciójukat oly módon módosítsák, hogy (az általuk szimbo­lizált) tőke-munka ellentétbe integrálódjék a tőke-szellemi munka ellen­tót, s így a szellemi munka világszinten megjelenő új erői nem tudtak az antikapitalizmus erői közé integrálódni – saját társadalmaikban sem.²²

A második világháború utáni tőkés fejlődés ugyanakkor nem­csak a szellemi termelés felé történt eltolódással, hanem – többek között éppen ennek segítségével – az ún. Harmadik Világ fokozódó alávetésével Is jellemezhető. Ennek következtében egy olyan le­hetőség is nyílt, hogy a tőke-munka ellentét centrum-periféria ellentétté fogalmazódjék át. Mao Ce-tung Kínája éppen ezt kezdte el képviselni.²³ A hruscsovi Szovjetunió számára azonban világos volt, hogy ezen ellen­tét kiélezésének logikája olyan fellángoló konfrontációhoz vezet, amelyet az egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett „megnyerni" nem lehet,²⁴ így a katonailag is alátámasztott patthelyzet (a centrumban = szociáldemok­rata kompromisszum) tartósítása mellett döntöttek (amelynek kifejeződé­se volt az ötvenes évek végének-hatvanas évek elejének kis konfrontációs húzásokkal építgetett első enyhülési korszaka).

A Kádár-Magyarország, mint egy konfrontáció megoldásának modellje, annak szimbólumává várt, hogy mit jelenthet ez a komp­romisszum a világ „szocialista" fele számára. A „világ szocialista fele" nemcsak a munka-tőke ellentót „munka" oldalát szimbolizálja. A szovjet modell kezdettől fogva egy olyan megoldást kínál, amely a kapi­talizmus kezelhetetlen ós a félperiférián különösen veszélyessé váló ki­egyensúlyozatlanságát „hivatalnoki" módon, az állam fokozott beavatko­zásával igyekszik kezelni. (Lényegében összhangban azzal, ahogy a stabilizáló korrekciót a centrumokban a keynesi modell megvalósítja – nem véletlen Keynes és a Szovjetunió egymás iránti kölcsönős ér­deklődése.) A szovjet modell úgy alakul ki, hogy a töke ellen lázadó, an­nak társadalomszervezésével elégedetlen értelmiség és a munkásság egy része önként hivatalnokká teszi magát, hogy a társadalmat hivatal­noki eszközökkel hozza egyensúlyba.²⁵ Ez viszont azzal jár, hogy a „munkásállam", amelynek szimbolikus funkciója valóban a tőke-munka ellentétpár „munka" oldalának képviselete,²⁶ valójában hivatalnokállam­má válik, s ezért nagyon hamar kialakul a már Orwell által felismert ter­mészete, hogy szükség esetén minden nehézség nélkül alakul át egé­szen más jellegű hivatalnokállammá (amire az 1989/90-es rendszervál­tás könnyűsége eléggé nyilvánvaló bizonyíték).

1956-ban nemcsak Sztálint temette el az SZKP 20. kongresszusa. Megrendült a poláris világrend, de felborításában még egyik fél sem volt érdekeit: az USA igyekezett megnyugtatni a Szovjetuniót, hogy bár olyan döntő változások kezdődtek a társadalomban, amelyek előbb-utóbb megszüntetik a kétpólusú világrendet, ehhez még nem érzik elég erősnek magukat, a Szovjetunió pedig megnyugtatta az Egyesült Álla­mokat, hogy bár érzi, hogy a régi módon nem győzhet, mégsem fog el­keseredett kísérletet tenni a világot elpusztító összecsapásra (Termé­szetesen sem ekkor, sem a későbbiekben nem adtak ehhez egymásnak biztos garanciákat, ezért a bizonytalanság mozzanatai mindig fennma­radtak, lényegében azonban mindketten szentesítették a patthelyzetet). Paradox módon az az ideológiai offenzíva, amellyel Hruscsov a centru­mok fejlődésbeli lekörözését tűzte ki célul, ugyanezt jelzi: a – persze nyilván magukban a szovjet vezetőkben sem tudatosult – lényeg itt nem az irreális „elhagyás" mint cél kitűzése, hanem az, hogy a Szovjetunió elfogadja a versenyt azon a terepen ós azok között a feltételek között, amelyeket az USA kínál fel (éppen a tudományos-technológiai forrada­lom terepén). A Szovjetunió ezt a versenyt nem nyerhette meg, hiszen arra egy pillanatig sem volt hajlandó – és képes sem -, hogy az ennek érdekében kialakítandó társadalmi változásokat végigvigye, így hát a „békés verseny" meghirdetése tulajdonképpen a kapituláció kezdete (amely, mint a fentiekből következik, nem a „szocialista" elit árulása, ha­nem a világrend átalakulása által megkívánt fejlemény volt). Ezt a – centrum érdekei szerint is lassú – kapitulációt, (vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a világrendben a „munka" oldalát képviselő hiva­talnokrendszerek különállásának lassú feloldását) egyértelművé tette az, hogy az értékek centrumába az „életszínvonal emelése" került. (Az ebből következő folyamatokat a visszarendeződések lassították, de ettől fogva lényegében visszafordíthatatlanok voltak.) Az életszínvonal eleve annyival magasabb volt a tőkés centrumokban, hogy ennek középpont­ba helyezése egyértelműen azt jelentette, hogy a világ szovjet fele de facto elismeri a centrum hegemóniáját. E tekintetben nagyjából ugyanaz történt, mint a centrumban a jóléti állam kialakulásával. A klasszikus tőke-munka ellentót jelentősége a szellemi termelés előretörésével csök­kent,²⁷ s ez azzal is járt, hogy a tőke a klasszikus munkásosztály egy részét középosztályosította. Az a bonyolult dialektikus fejlődés játszódott tehát le a 20. században, hogy a tőke-munka ellentét múlt századi, e század eleji kiéleződése közel hozta a tőkés társadalom megdönté­sének lehetőségét, erre a tőke első lépésben a frontvonalak stabili­zálásával, második lépésben – a relatív értéktöbblet felé fordulásá­val – a klasszikus tőke-munka viszony visszaszorításával vála­szolt, ennek következtében elkezdtek feloldódni az osztályhatárok, s ez – ellenfele részleges eltüntetésével – ismét megerősítette a tőkét. E folyamat először a centrumokon belül, a jóléti állam kifejlődésé­vel, majd az ötvenes évek közepétől kezdődően a „második világban" is végbement, a század végére jószerint centrum-periféria viszonnyá de­formálva a hajdani tőke-munka ellentétet.²⁸

A hruscsovi fordulat mintaországa Magyarország lett. 56-ban a külön­böző erők mindegyike érezte, ha nem látta is át (mint ahogy akkor a vi­lágban senki sem láthatta még tudatosan át) a fent vázolt változásokat, (azok sem, akik a szükséges lépéseket politikailag megtették). Akik a polgári restauráció lehetőségét érezték, ezért munkálkodtak, a Nagy Im­re köré gyűlt reformkommunisták pedig a sztálini modell végét le­hetőségnek érezték arra, hogy a szocializmuson belüli demokratizációt (értsd = a szellemi termelési mód, a korszerű fejlődés irányában tett tár­sadalomátalakítási lépeseket) végrehajtsák. Ez az út azonban (mint később ez e célt még egyértelműbben képviselő Prágai Tavasz sorsa is bebizonyította) az adminisztratív-ökonomista szocializmus hatalmi rend­szere számára elfogadhatatlan volt, s az volt a tőkés centrumok számá­ra is (amelynek megfelelt a régi értelemben vett – nagyüzemi termelésre alapozott – munkát képviselő, így mind korszerűtlenebbé váló s ezért előbb-utóbb felszámolásra ítélt szovjetrendszer, viszont a szellemi ter­melés irányában fordulatot végrehajtó szocializmus kiszámíthatatlan kö­vetkezményeket hordott volna magában: netán létrejött volna egy, a ka­pitalizmussal valóban alteráló termelési mód, amelyben a tőkés centru­mok szellemi termelői vonzó és működő társadalmi modellt találtak vol­na maguknak²⁹ stb.).³⁰ 56-ban Kádár ebben a tekintetben az ekkor Hruscsov által vezetett adminisztratív-ökonomista szocializmus képvi­selőjeként támogatta a felkelést, míg az a régi modell folytathatatlanságát jelezte (s 56 után is mindig világosan elhatárolódott a „régi rendörtől"):de szembefordult az adminisztratív-ökonomista „szovjet"-szocializmus korlátainak megkérdőjelezésével (s ezzel mégiscsak elnyerte a „régi gárda" nemszeretem támogatását is). 56 után a Kádár-rendszer – a hruscsovi megoldással összhangban, de akár saját felismerésből is – az életszínvonalpolitikára helyezte a hangsúlyt, úgy ítélte meg, hogy az 56-os elégedetlenség lényege (a terrorisztikus hatalomgyakorlási módszerek keltette létbizonytalanság és a nemzeti elnyomás elleni lázadáson kívül) az életszínvonallal való elégedetlenség, s a továb­biakban döntően ezt kell korrigálni. Ezzel azonban, mint már utaltunk rá, közvetve elismerte a fejlett Nyugat fölényét ós effektíve megkezdte a tár­sadalom ráhangolását e centrum követésére. A „kádárizmus" tehát a hivatalnokállam öntudatlan kapitulációs stratégiája: mintája a szo­ciáldemokrácia kompromisszuma által megtestesített Jóléti modell; s azon a hiten alapszik, hogy miként a szociáldemokrácia a hatalmi rendszer részévé vált, ő Is úgy tudja végrehajtani ezt a konvergen­ciát, a „munkásosztály középosztályosodását", hogy közben kiví­vott hatalmi pozícióit megtarthatja. A .piaci szocializmus", a „szocia­lista demokrácia" stb. jelszavai ezt az elképzelést jelképezik.³¹ A kádári Magyarország ugyanakkor a világrendszer frontvonalán jó sakkterep a tőkés centrumok és a Szovjetunió számára: a Szovjetunió számára, amely nem volt képes a változásokat olyan ütemben végrehajtani, mint Magyarország, a magyar példa mindig kiszámíthatatlan veszélyeket rej­tett magában, ugyanakkor emelkedő életszínvonala révén mintegy a rendszer „tudat alatti én"-jének szerepét is betöltötte; a tőke viszont ép­pen az 56-ban előreszaladó, s ezzel a mozgékonyság előjogát magának biztosító Magyarország változásain keresztül tudta megüzenni Kelet-Eu­rópának a lehetséges menetrendet. (Természetesen mindez nem volt automatikus. A „kádárizmus" kétségtelen érdeme, hogy a mozgékony­ság lehetőségét – ha nem is mindig a lehetséges mértékben – kihasz­nálta; a nagyhatalmak pedig – akárcsak más kelet-európai és harmadik világbeli országokat – arra is használták Magyarországot, hogy a teljesen soha nem determinált³² játszmában itt-ott előrenyomulhassanak.)³³

4. A „kádárizmus" társadalmi háttere

A „kádárizmus", ebben több elemzője egyetért, egyfajta „keleti" közép­osztályosodással (felemás „polgárosodással", korlátozott modernizációval, „negatív individualizációval" stb.) járt együtt. A társadalom közepén elhe­lyezkedő rétegek minden „realista" hatalmat támogatnak: a „realista" po­litika ugyanis a szélsőséges megoldások kerülésével egyúttal mindig azt is kifejezésre juttatja, hogy nem – a valamilyen szempontból – a társa­dalmi struktúra szélén elhelyezkedő csoportok – ergo: a középnek a pártján áll. A „realizmus" persze nagyon relatív fogalom: mindig a szélsőségek közötti egyensúlyozást jelent, sokszor azon a módon, hogy maga teremt olyan szélsőségeket, amelyek között aztán középre húz­hat. Az ilyen politika valóban mindig reális a szélsőségek felvállalóinak politikájához képest, hiszen a különböző erők ütközési ós egyensúly-rendszerén nyugvó társadalom eleve nem képes (és nem is akar) tartó­san valamelyik szélének igényei, diktátuma, szájaíze szerint működni. A realista politika dinamikus bázisát azok a csoportok alkotják, amelyek a középre kerüléssel emelkedést élnek át,³⁴ ill. amelyeknek a „realista" po­litika azt jelzi vissza, hogy középhelyzetük révén ők a társadalom leg­meghatározóbb elemei. Kádár esetében több feltétel is adva volt, hogy ezt a középre rendeződést a legkülönfélébb rétegek tagjai átélhessék. A munkáselit számára személye azt jelezte, hogy egy „igazi munkás" a ve­zető, akinek mentalitása garancia arra, hogy odafigyel a munkásérde­kekre (s a realista politika ezt igazolta is, amennyiben a legkisebb mun­kástiltakozást is azonnal elsimító intézkedések követték).³⁵ A parasztság számára a keserves téeszesítés idején megteremtették a ,jó király" míto­szát, akihez a „túlkapások" ellen eredményesen lehet fordulni; ám ez a mítosz nem gyökerezett volna meg anélkül, amit a „realista politika" a falun jelentett: a korábbi szegényparaszt eredetű helyi vezetők középpa­raszt (sőt, olykor gazdagparaszt) származásúakkal való felváltása – vagyis a meglévő társadalmi mikrohierarchiához való „realista" igazo­dás -, vagy a háztáji legalizálása – vagyis a mikrogazdaság realitásai­hoz való igazodás – nélkül. Az értelmiség számára a „kádárizmus" a szerepvállalás lehetőségét nyújtotta, méghozzá eléggé differenciált for­mában: a „három T" – természetesen a „tiltás"-ban megnyilvánuló korlá­tozottság zsarnoki ténye mellett – egyúttal azt is jelentette, hogy az ér­telmiség választhatott, hogy ebben a mozgástérben melyik szerepet vál­lalja fel: e szerepek között az aktív rendszertámogatótól a kritikus párto­lón vagy a semleges, apolitikus szakértőn át többféle (a korábbiaknál kétségkívül több féle) szerep kínálkozott, egészen az ellenzékiség külön­böző fokozataiig. Tulajdonképpen a („hősies") ellenzékiség is a vállalha­tó szerepek közé került, s csak szélső esetekben ós kiélezettebb idősza­kokban járt azzal, hogy a hatalom e szerepet elutasította.³⁶ (Ilyenkor a „tiltotton" túl megjelent egy negyedik „T": a „tűrhetetlen".) Természetesen a rendszer bázisához tartoztak az átalakuló hivatalnok-csoportok.³⁷ E csoportok kettős értelemben is átalakultak. Egyrészt a régi, „rákosista" kádereket lassan leváltotta egy új hivatalnoki középréteg, amelynél az eszmei hűség követelményei már csak formalizáltan maradtak meg (és egyre másodlagos abban a gördülékeny végrehajtás alapkövetelményé­hez képest).³⁸ Másrészt maguk az egyes emberek is átformálódtak: a munkásmozgalom pártfegyelme által engedelmes hivatalnok-alapanyag­gá gyúrt káderek 45 után egy, az osztályharcot hatalmi helyzetből folyta­tó igazgatási struktúra részei lettek, a kádári apparátusban a harci ele­mek fokozatosan csökkentek, s a .hivatalnokok" fő feladatait mindinkább a békeidők mindennapi eladminisztrálgatása jelentette.³⁹ A középre hú­zó politika növelte ós erősítette a középrétegeket ós egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a szélsőségekről (ezzel is megtámogatva egyébként a középrétegek öntudatát: „mi vagyunk a reális nép").

Mindez egy olyan sajátos tulajdonszerkezetre támaszkodott, amely­nek modellje a magyar mezőgazdaságban kialakított téesz-háztáji szim­biózissal szimbolizálható. A gazdaság alapját az állami, ill. állami jellegű tulajdon határozta meg, ezt az állami tulajdont azonban igen nagy szá­zalékban „kiadták" (vagy ha nem adták is ki, de mindenesetre felhasz­nálták) személyi haszonszerzésre. A rendszer hanyatlása idején egyre élesebben kárhoztatott etatista paternalizmus számos területen tette le­hetővé az egyéni vállalkozást: az olcsó bérű lakások albérletbe vagy fi­zetővendég szolgálatba adásának lehetőségétől az árszínvonal-különb­ségeket kihasználó turistakereskedelmen ós a munkások által „fusira" használt állami tulajdonú gépeken át addig a vagyonosodási lehetősé­gig, amelyet az állami tulajdonú üzemek menedzserei különböző mani­pulációkkal biztosíthattak maguknak.⁴⁰ Mindezeknek a közös lényege ugyanis az volt, hogy – bár az állam a jogrendszer gyeplőjével állandóan féken tarthatta e teljesen sosem legalizált, „fekete" lehetőségeket⁴¹ – a társadalom viszonylag széles csoportjai e lehetőségek által gazdasági­lag megerősödhettek. Az állami tulajdon biztos garancia volt a „vállalko­zó" egyén teljes tönkremenése ellen (a „szabad" egyéni vállalkozás ilyen garanciákat sósom nyújt), másfelől be is határolta a gyarapodás le­hetőségeit. Ez kettős tudatot alakított ki a középrétegekben: elégedet­lenséget a rendszerrel szemben, amely nem hagyja őt igazán meggaz­dagodni (a rendszerváltás követelése, mint már említettük, leginkább ép­pen ezen a közérzeti elemen alapult), ezt az elégedetlenséget azonban – míg fennállt – kompenzálta (s a rendszerhez fűződő utólagos nosztal­giákat is megalapozta) a relatív biztonság tudata.

E „középosztályosodás" másik sajátossága az volt, hogy – mint fen­tebb említettük – a „hivatalnoki" jelleg határozta meg, nemcsak annyi­ban, hogy széles hivatalnokrétegre támaszkodott, hanem abban is, hogy a társadalmi lét szinte minden szereplőjében „hivatalnoki" mentalitást fel­tételezett (s részben ilyen mentalitást is alakított ki). A mobilitásnak a modern társadalmakban három tő útja van: a tőkés, a szellemi és a hivatalnoki mobilitás.⁴² A tőkés mobilitás elé a rendszer korlátokat állí­tott, a szellemit szintén korlátok között engedte csak érvényesülni: az ál­lam iránti lojalitás követelményei ugyanakkor a társadalom minden szint­jén utat nyitottak a hivatalnoki mentalitás útján való felemelkedésnek.⁴³ Nemcsak annyiban, hogy hivatalnokká, káderré a társadalom minden ré­tegéből „fel" lehetett emelkedni, de annyiban is, hogy e mobilitási út ki­tüntetett út volt. Bár a hivatalnoki karrier lehetőségét sokan elutasították, igazi hatalmi pozíciót ez nyújtott, s ily módon a szellemi – s olykor a gaz­dasági – karriert tovább lehetett fokozni a hivatalnoki emelkedés csator­náiba való „átzsilipelődéssel".

A hivatalnoki mentalitás hegemóniája jegyében meghatározott kö­zéposztályosodással szorosan összefügg a „realizmus" ideológiája. A „realitás" (a szélsőségek kerülése, a jelenorientáltság, az aktív változta­tásokkal, a folyamatokkal szemben a tényekre, adottságokra helyezett hangsúly) többek között éppen a világot „jól elkormányzó" adminisztráció eszménye. Ám a „realista" politika nem feltétlenül racionális is egyben. A lehetőségekkel számolás eredményezhet ésszerű lépéseket, de nem szükségképpen vezet el azokhoz. Az ésszerűség van amikor radikális változtatásokat kíván. A „realista" viszont alapvetően konzervatív. Ezzel függ össze, hogy a Kádár-politika tulajdonképpen egyetlen nagy társa­dalmi csoporttal nem tudott igazán mit kezdeni: a mindenkori ifjúsággal.

56 után a politika mindinkább jelenre orientálttá vált. Egyes mind üre­sebb jelszavak hangoztatásán kívül lényegében feladta az ideologikus jövő-centrizmust, de a múlttal sem volt békében. Látszólag ugyan szíve­sen nyúlt az őt igazoló múlt korszakokhoz (kiegyezéskor, Gründerzeit, NEP-korszak stb.), de miként saját közvetlen előzményeit sem tudta vál­lalni, így nem tudta magát igazán beágyazni a történelem egészébe sem. Igyekezett folytatni azt a magyar politikai hagyományt, melyben legerősebb vonulat a „fontolva haladás", és az ezzel együtt járó említett Kállay-kettős vagy csárdáspolitika. Ez a hagyomány azonban nem „a" nemzet hagyománya, hanem a hivatalnoki középrétegé, amelynek meg­erősödése mindig a további fejlődés visszavételével, a társadalom meg­csontosodásával jár együtt.⁴⁴ A múltba fordulás adhat egy társadalom­nak többletenergiákat, amennyiben lappangó tartalékok felelevenedését eredményezi, ilyen értelemben azonban a Kádár-korszak sosem volt múltba forduló:⁴⁵ jelenorientációja végső soron a jövő ós a múlt egyidejű háttérbe szorítását jelentette. Az ifjúsággal is ezért nem tudott mit kez­deni: egy igazából jövő-motiváció nélküli társadalomnak, pontosabban az ilyen szemléletű hatalomnak egyszerűen nincs igazán szüksége a jövőt megtestesítő ifjúságra, és ezt több egymás utáni nemzedék a bőrén tapasztatta meg. Mindig az ifjúság számított a társadalom leggya­núsabb, legmegbízhatatlanabb rétegének, amelyet a hatalom mindig megosztandó, és pl. a lakáshiánnyal, az indulási lehetőségek alacsony szintjével lefegyverezendő, depolitizálandó potenciális ellenfelének te­kintett (így volt ez a késő 50-es évek ,"rock"-egzisztencialista-jampec, a 60-as évek „beat"-hippie-huligán, a 70-es évek „disco"-konzum és vé­gül a 80-as évek „punk-csöves"-fideszes nemzedékével egyaránt). Hol attól féltették a társadalmat, hogy a fiatalok jövőorientáltsága a kapitaliz­must hozza be (gyorsabban a kelleténél ós anélkül, hogy a hatalom, amelynek átmentésében a fiatalok nem érdekeitek,⁴⁶ konvertálódhat­nék); hol attól, hogy az ideológiával túlságosan azonosuló ifjúsági avant­gárd „balossága" voluntarista, kalandor megoldások örvényébe taszítja a társadalmat, és ideológiai piedesztálja elragadásával kihúzza a talajt a hatalom alól.

Az ifjúság és általában az ellenzékiség kezelésére kidolgoztak egy olyan technikát, amely az ellenzékiség „különcségként" való legalizálá­sával tulajdonképpen rendszererősítővé változtatta a kritikát is (kivéve ha az a rendszer alapjait vagy tabuit kérdőjelezte meg, de – joggal – feltételezte, hogy ezt a végletesen radikális szembenállást kevesen vál­lalják fel. Hiszen – mint már többen beszámoltak róla – a hirdetetten megnövelt mozgástér növelte az öncenzúrát is: ha nagyjából, ha korlá­tozottan is, de elmondhatjuk, amit akarunk, akkor kevésbé vállalunk fel egy nyílt kenyértörést).

A leszerelt ellenfél azonban ellenfél marad, sőt, a múlt és a jelen egyidejű elnyomásával a korszak apránként még szaporította is ellenfe­leit: kik a múlt, kik a jövő elsorvasztását írták a számlájára.

Kádár „nemzeti egység" korszakát két kvázimegosztottság határolja, (s ha túltekintünk a korszak szűk értelemben vett határain, akkor két kvázi nemzeti egységet választ el egymástól). A két kvázimegosztottság Kádár 56 végi hatalommegragadása ós temetése. Mindkét esetben megoszlik a közvélemény. 56 végén emlékezetes a falfeliratok csatája (pl.: „Éljen Kádár! Féljen Kádár! Ne féljen Kádár! Miért ne féljen Kádár? Semmiért ne féljen Kádár!⁴⁷ ). A Kádár-temetés pedig a Nagy Imre-te­metésre adott válasz is. Látszólag mindkét esetben polgárháborúsán megosztott az ország. Kádár-hívek itt, ellenfelei a túloldalon. Ez azon­ban csak kvázi-megosztottság: az első esetben Kádár még nem, a te­metéskor magától értetődően már nem jelent alternatívát: a realista, kö­zéprétegekre támaszkodó, s ekként „nemzeti egységet" teremtő Kádár 56-ban még egy szélsőség zászlója, a rendszerváltás idején pedig már csak egy stabilitás emléke. (De persze kvázi-egység a Kádár korszakot megelőző 56 és az e kort követő rendszerváltás akarásában megnyilvá­nuló össznépi egyetértés is: 56-ban is, 89-ben is a „változás" szinte egyöntetű akarása rendkívül sokféle, egymással gyakran éppen ellenté­tes törekvést takar.) Ebből a szempontból Kádárnak azért sikerült a köz­tes időszak első harmadának végén viszonylagos társadalmi békét te­remtenie, mert .realista" konzervativizmusával arra törekedett, hogy – a téeszesítés új nekilendülésétől ós az ezt követő rohamos urbanizáció korántsem mellékes fejleményétől eltekintve, és ennek végrehajtása után – lényegében változatlanul hagyja, konzerválja a társadalom társadalomszerkezeti elemeit.⁴⁸ („Realista" középre igazodása abban is meg­nyilvánult, hogy egyszerre tudta meggyőzően elfogadtatni a jövőorientál­takkal, hogy halad, és a múltorientáltakkal, hogy visszanyúl a múlt hasz­nosítható elemeiért, miközben lényegi törekvései valójában egyikre sem irányultak.)

A „realista" politikának van egy nagy hátulütője. Amint ugyanis hatal­ma meggyengül, ezzel legitimitása lényegét veszti el: a hatalmát gyako­rolni már nem igazán képes realista már nem realista.

A Kádár-korszak sokak által elemzett taktikája volt a társadalom atomizálása, az egyének kisvilágukba zárása. Ez az individualizáció termé­szetszerűen megint csak elősegítette a társadalom kapitalizmus felé for­dulását, hiszen a létező kapitalizmus nemcsak az életszínvonal terén, de az individualitás kifejlődésének feltételeiben, mozgásterében is többet tud egyelőre nyújtani, mint a – mégoly szofisztikáit – (adminisztratív-öko­nomista) szocializmus; az egyén „lelkében" zajló küzdelemben egyelőre még a kapitalizmus győz. Maga Kádár ós közvetlen követői nyilván nem gondolkoztak a kapitalizmus restaurációjában, nem tekinthető azonban véletlennek, hogy az egyébként Kádárt támogató közgazdász-szocioló­gus elit – és ennek nyomán a mindinkább „felvilágosulttá váló" appará­tus – ítéletei, döntései de facto (s tulajdonképpen szinte kezdettől fogva) ehhez közelítettek.

Végül tehát az a politika, amelynek legfőbb célja az adott rendszer stabilizációja, önmaga destabilizációjának alapjait termeli ki: Magyaror­szágon szervesen jutottak végkifejletük közelébe azok a folyamatok, amelyek a keleti tömb többi országában nagyobbrészt a világrendszer jellegének változása következtében mentek csak végbe. A „kádárizmus" jelentős mértékben maga hozta létre ellenfeleit és lerombolóit is.

5. A „kádárizmus" és örökösei

Jelenorientáltsága szembefordította vele a nemzeti konzervativizmus képviselőit éppúgy, mint a dinamikus haladás elkötelezettjeit, és lénye­gében az ifjúság egészét. Túlzott „realizmusa"⁴⁹ a romantikusokat, működésének számos irracionális eleme⁵⁰ a józan ésszerűséget kívánó többséget. S mikor ez a „realizmus" (az egész „második világot" felmor­zsoló válság következtében) már csak a stagnálás (majd a fékezett ha­nyatlás) fenntartására volt alkalmas, szúk két évtized alatt felélte tartalé­kait, elvesztette igazoló alapját: eredményességét, s ezzel támogatottsá­gát is. A középrétegeknek új „realistákra" volt szükségük, akiktől azt re­mélhették, hogy – megint csak szélsőségektől mentesen – helyreállítják a lassú gyarapodás stabilitását.

Bekövetkezett hát a rendszerváltás.⁵¹ A rendszerváltást végrehajtó erők azonban nem a semmiből keletkeztek: mint pejoratív éllel egymás szemébe szokták vágni: (csaknem) valamennyien a „kádárizmus" gyer­mekei, teremtményei, vagy legalábbis alakítottjai.⁵² Nemcsak annyiban, hogy – mint a kormány stílusáról oly sokan elmondták már – sok tekin­tetben követik a „realista" Kádár-korszak bevált patentjeit, de abban is, hogy politikájuk, értékeik mélyén kimutathatók a negyvenéves adminisztratív-ökonomista szocializmus nyomai. A liberálisok ezért sokszor „szociálliberálisok", a nemzetiek egy része ezért (és ennyiben) „nemzeti szo­cialista". Minthogy az adminisztratív-ökonomista szocializmus egyik legfőbb sajátossága a maga állami-hivatali természete, így örökösei is lényegesen nagyobb súllyal használják az államot és hivatalait, ill. lénye­gesen nagyobb súllyal foglalkoznak az állammal és hivatalaival, mint e pártok nyugati megfelelői. Ugyanakkor a rendszerváltók abban is követik – nemcsak a „kádárizmust", hanem – az egész adminisztratív-ökonomis­ta szocializmust, hogy túldimenzionálják a politika, s ennek részben esz­köze, részben céljaként a gazdaság szerepét, s megint csak nem veszik figyelembe a társadalmi viszonyokét. Nem veszik figyelembe a társadal­mi viszonyok azon hic et nunc-ját, amit a maguk konzerválásra törekvő módján, de többek között éppen a „kádárizmus" évtizedei alakították ki.⁵³ (A rétegszerkezet, az egyes társadalmi csoportok értékei, törekvé­sei stb.)

A „kádárizmus" örökösei persze – másképpen – azok is, akik valami­lyen módon továbbviszik annak deklarált értékeit. Az adminisztratív-öko­nomista szocializmust lebontó reformkommunistáknak még annyira sem volt saját ideológiájuk, mint (az életszínvonal-politikát meghirdető) „kádá­rizmusnak", a sztálinizmus tagadásaként Az antikádárista reformkom­munistáknak már csak a tagadás jutott: ez folytathatatlan. De felépíteni semmit sem tudtak helyette. Az általuk (is) megindított lebontó folyama­tok a „szocializmus" híveit (akik között keverednek – olykor egy ember tudatán belül is – az „eszményi" szocializmus hitvallói, az „osztályhar­cos" sztálini szocializmus katonái, és a jóléti" paternalista „kádárizmus" hű aktivistái,⁵⁴ egyfelől felszabadították (egy bürokratikus rend végső so­ron senkinek sem kellemes szolgálata alól), másfelől marginalizálták (ki­húzták alóluk „saját" társadalmi rendjüket).⁵⁵ Mindazonáltal a „kádáriz­mus" liberálisabb hatalomgyakorlási jellegének az is következménye, hogy a volt „szocialista" országok közül talán éppen Magyarországon rombolódtak le viszonylag legkevésbé a szocializmus eszmei bázisai, a (korai és késői) ötvenes évek terrorja után itt volt a legkevesebb olyan cselekmény, amely széles körben meggyűlöltette volna ezeket a han­goztatott eszményeket – szemben mondjuk Brezsnyev vagy Ceausescu, vagy akár Husák, Honecker, Zsivkov rendszerével. (A „kádárizmusban" ezek az eszmények inkább megunattak és elhiteltelenedtek.)

6. … és a jövő

Milyen jövője lehet a „kádárizmusnak" Közvetlen értelemben termé­szetesen semmilyen. Az a társadalmi forma, amely e kategóriával jelöl­hető, nemcsak Kádár halála miatt zárult le végérvényesen. De két érte­lemben még feltámadhat. Egyrészt születhetnek iránta nosztalgiák; másrészt, ha a szocializmus valamilyen más formája valaha visszatér, ez megint „át fogja értékelni" a történelmet, s ebben a Kádár-korszak szerepét ós jelentőségét is. Mit jelenthet mindez?

A nosztalgia minden múltkorszakot elér. Egy-egy társadalmi-politikai forma negatívumainak halmozódásával felértékelődik minden alternatí­va, s ezek között, mint már ismertek, felértékelődnek a múlt megoldásai is. Az idősebbek a múltból amúgy is hajlamosak saját ifjúságuk kellemes emlékeit kiemelni, s a legfiatalabbak, akiknek már személyes emlékeik nincsenek a régebbi korszakról, szintén hajlamosak a mindenkori jelen negatívumaival szemben inkább a jelen által kárhoztatott múltat hitele­sebbnek, vonzóbbnak elfogadni.⁵⁶ Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy egy korszak iránti nosztalgia hathatós tendenciává erősödjék. Nem minden múltkorszak alkalmas erre. Egyes munkásrétegek a kor mun­kásmitológiája miatt például már évek óta bizonyos nosztalgiát táplálnak a Rákosi-korszak iránt. A kor totális tagadása valamelyik fiatal nemze­dékben a lázadás formájává teheti e kor jelképeihez való visszatérést is. A Kádár-korszaknak azonban jóval nagyobb esélye van arra, hogy nosztalgiákat vonjon magához – éppen mert a középrétegekre ala­pozott, mert a korszak elejétől és végétől eltekintve lényegében konszolidált időszak, „békeidő" volt, s mert jelenlegi tagadása szá­mos ponton olyan történelemhamisítással (a szerves történelem-építkezés újbóli megtörésével) tudja csak pozitív elemelt, hozadé­kát anullálni, ami szükségképpen visszaüt az egyoldalú kritikusok­ra. (A Horthy-korszak átértékeléseiben ugyanezeket a törvényszerűsé­geket nagyon jól meg lehetett figyelni az elmúlt évek során.) A kapitaliz­mus terhei pedig az egész államszocialista korszak, a „szocializmus" iránti nosztalgiát felerősíthetik.

De: minden nosztalgia visszafelé-cselekvő = reakciós. Nemcsak az időbeli irány miatt: a történelmi nosztalgiák ahhoz hasonlíthatók, amikor valaki gyermekkorába regrediál. Ez mindig menekülés a je­len terheitől, s mert nem a jelen viszonyaiból igyekszik kinöveszte­ni a megoldást, így végső soron passzivizál, nem mozgósítja az új megoldásokat táplálni képes energiákat Ha ilyen nosztalgiák fel fogják értékelni a baloldalt, a kapitalizmus felelős kritikusainak nem szabad ezeket meglovagolniuk. Mert nem felejthető el az sem, hogy a „kádárizmus" nemcsak eredményei nyomát hagyta a történelemben, konstruktív elemei szétválaszthatatlanul összekeveredtek az erőszakkal, az etatizmussal, a szocializmus politikai-gazdasági redukciójából szár­mazó konzervativizmussal stb.⁵⁷ (Arról már nem is beszélve, hogy óha­tatlanul nosztalgiát éreznek a Kádár-korszak iránt azok is, akik csak el­vesztett hatalmukat kívánják vissza s a társadalmi igazságosság hívei­nek ilyenekkel nem lehet közös törekvésük.)

A „kádárizmus" mérlegét nyilván minden korszak újra meg fogja von­ni, s ezen értékelések különbözni fognak egymástól. Alig vitathatatlan azonban e korszak alapvető konzervativizmusa,⁵⁸ (konzerváló alaptö­rekvése, ennek minden demoralizáló következményével együtt),⁵⁹ mint ahogy az sem vitatható, hogy – mint egyébként a konzervatív rendsze­rek igen nagy része – prosperáló szakaszában haladást, viszonylag szé­les rétegek számára bizonyos felemelkedést tett lehetővé.⁶⁰ A történe­lemben játszott szerepe szempontjából azonban olyan korszakként kell viselnie a felelősséget, amely egy új társadalmi forma ígéretét hordta magában⁶¹ (ideológiájában – egyre hiteltelenebbül – ennek „tiszta vizét" prédikálta), de egyben olyan korszakként is, amely en­nek az ígéretnek sosem tudott – és nem is igazán akart – eleget tenni⁶² .

Jegyzetek

1 A szociáldemokrácia esetében persze parlamentáris hatalommeg­ragadásról van szó.

2 Ez valóban a sajátossága volt a rendszernek, de korántsem eré­nye: az „új ember és új világ" formálása a gyakorlatban az ember „homo politicussá"redukálását jelentette -az elidegenedés új formáját az el­idegenedés megszüntetése, a marxizmus eredeti alapcélja helyett. Ez a redukció azután a további lépéseket is meghatározta: maga az októberi forradalom, a leninizmus meghatározó tette is ennek a következménye. A forradalom kirobbantásának racionalitása mellett érvelő Lenin csak a politikai racionalitás érveit tudta felvonultatni döntése mellett: minden egyéb racionalitás (gazdasági, társadalmi, etikai stb.) legalábbis kérdé­sessé tette e döntés helyességét, a helyzetet éretlennek mutatván a va­lóban forradalmi változások keresztülvitelére. A „politikai" szempontok uralma alá redukált társadalom további fejlődését is a (mindinkább totalizált s így despotikus igazgatássá egyszerűsödő) politika határozta meg, s ebből a rendszer fennállásának utolsó pillanatáig nem lehetett kilépni.

3 Ehhez alapot az olyan – elsősorban politikai alapon létrejött – tár­sadalmi változások adtak, mint a paraszti életforma roppant áldozatok árán, de mégiscsak látványosan előrehaladt modernizációja, a nyomor szélsőségeinek visszaszorítása, a számos ellentmondással terhes, de mégiscsak fejlődóst jelentő szociális vívmányok (alanyi jogú foglalkozta­tás, egészségi ellátás, alapoktatás, kultúra) stb.

4 Amelyet tehát talán pontosabb az ezen „állami" szocializmus ter­mészetét is meghatározó szemlélet jegyében „adminisztratív-ökonomis­ta" szocializmusnak nevezni…: az állami jelleg nem e rendszer specifiku­ma, s csak következménye uralkodóan adminisztratív-politikai és ökono­mista – azaz a politikai szférában hozott intézkedéseket ós a gazdaság, a termelés bizonyos vonatkozásait egyoldalúan túlhangsúlyozó – termé­szetének.

5 Mindvégig „kádárizmusról" beszélünk, mert ugyan a „kádárizmus" jellegét nagymértékben a hruscsovi politika határozta meg, a hruscsovi politikát végül is csak Magyarországon (vagy legkövetkezetesebben Ma­gyarországon) sikerült végigfuttatni (a rövid dubceki kísérlettől eltekint­ve), s még az is megkockáztatható, hogy éppen a magyar út sajátossá­gai – különösen az 56-os felkelés tanulságai – nagymértékben hatottak minden kelet-európai reformkísérletre (az oroszt is beleértve) – túlmenve Hruscsov eredeti törekvésein is -, s így a magyar kísérlet vált a „reform-kommunista" modell „klasszikus útjává"; akkor is, ha elméleti alternatí­vát, s ilyen értelemben bármiféle „izmust" a Kádár-korszak semmikép­pen sem képviselt.

6 Akkor is így van ez, ha sokan éppen azért váltak annak idején a „kádárizmus" híveié, mert úgy érezték, hogy az – az 56 utáni megtorlá­sok lezárulásától kezdve – valami érzékelhetően újat hozott: a sztáliniz­mushoz képest a „szocializmus" nyitottabb, türelmesebb, a polgári világ erényeit integrálni képesebb, eredményesebb, „emberléptékűbb" válto­zatát. (Ezt a rendszer maga is terjesztette magáról, miközben – taktikai okokból – azt is folyvást hangsúlyozták, hogy „nincs magyar út".) A Rá­kosi-, ós Kádár-rendszer stílus- (ill. a stílust, s a mentalitást is meghatá­rozó szerkezeti) különbségei vitathatatlanok. Kétségtelen tehát, hogy a „szocializmusnak" (pontosabban az adminisztratív-ökonomista szocializ­musnak) egy új változata jelent meg. Míg azonban a tőkés társadalom egyes szakaszai, az adminisztratív-ökonomista társadalmat kialakító sztálinizmus vagy egy potenciális valódi szocializmus történetfilozófiai szempontból különváló, eltérő elméleti alapokkal jellemezhető entitások; a „kádárizmus" sajátosságai nem támaszkodtak ilyen körülírható elméleti alapokra, hanem csak reflektáltak a sztálinizmusra: e sajátosságok egy­részt a sztálinizmus bizonyos jellemzőinek egyszerű tagadásával, más­részt a polgári társadalmak bizonyos vonásainak beemelésével jöttek létre.

7 Ez megint Hruscsovról is elmondható.

8 Ez az összefonódás ekkor már mindinkább üresnek, mesterkélt­nek, s ezért fölösleges ballasztnak látszott. Az ideológia kiüresedése azonban csak kifejeződése volt annak a folytonosan növekvő szakadék­nak, ami a társadalom deklarált eszményei és a reális lehetőségek kö­zött voltak. (Ha a feltételek elégtelenek, akkor az idő maga is e szakadé­kot növelő tényező, hiszen a „kipróbálás" előtt eldönthetetlenek egy esz­mény realizálási esélyei.)

9 Amikor Lukács az ÚGM kritikájaként felvetette, hogy semmit sem fog érni az egész a munkásdemokrácia megvalósítása nélkül, ezzel lé­nyegében arra figyelmeztetett, hogy ha a társadalmi viszonyokban (a kapitalizmushoz képesti) forradalmi változások nem mennek végbe, ak­kor illúzió szocializmusban gondolkozni. Csakhogy itt nem a belátás hiá­nyáról volt szó: az adminisztratív-ökonomista szocializmus – a paraszt­ság földtől való megfosztásával végrehajtott eredeti felhalmozás valóban nagy társadalmi változásokat eredményező hatásaitól eltekintve – követ­kezetesen elzárkózott a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítására tett minden próbálkozástól. Hogy miért, erre később visszatérünk.

10 Ez nemcsak szándékos – s nem is csak a külső kényszerek kö­vetkeztében végrehajtott kényszerlépés volt. Magyarországon pl. a „marxista nemzedék", aki a 45 utáni „új társadalomépítés" törzsgárdájául szegődött, valójában csak egy nemzedéktöredék volt. Minden nemze­dék gondolkodását több egymással konkurens ideológia határozza meg: ezek viszont hatnak egymásra, ós a társadalom valóságos tudata­lakulása a különböző irányzatok eredőjében megy végbe. Az 50-es évek (beleértve 56-ot is!) ifjú nemzedéke a friss „marxizmus" mellett legalább annyira az egzisztencializmus befolyása alatt is állt. A „kádárizmus" ki­alakulásában nem elhanyagolható tény, hogy az ideológiai hatásokban ezek az elemek szintetizálódtak. Az 56 utáni Magyarország a szellemi hangadó réteg szemléletalakulásának következtében végül is egy állam­szocialista keretek között megvalósuló vulgarizált egzisztencializmus or­szágának is tekinthető. (A pl. Hankiss Elemér vizsgálataiban leírt „nega­tív individualizáció" ennek a szellemiségnek a megnyilvánulása. Az ilyen, kora jellemző szellemiséget persze nem tudatos, szándékos befolyások alakítják ki, hanem az egyes emberek döntéseinek – a hatalom lépései­nek, a szellemi elit problémafelvetéseinek, az egyének tömeges létfenn­tartó válaszreakcióinak – eredőjeként jön létre, a így jött létre ez a fajta sajátos „vulgáregzisztencializmus" is.) Ennek a sajátos közszemléletnek, szellemének a jellegéből viszont megint csak az következik, hogy egy kollektivistának hirdetett rendszer itt és ekkor eleve elhalásra volt ítélve.

11 A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „rendszer emberei" a (hi­tük jegyében innovációkra is képes) „hívők" helyett mindinkább a (több­nyire mindenféle hit nélküli) végrehajtók lettek; a rendszer mindinkább feladta a moralitás igényét, gyakorlatilag amorális lett, ami tökéletes el­lentmondásban van a szocializmus deklaráltan teleologikus (következés­képpen morális megalapozottságú, hisz enélkül a jövőre mozgósítani képtelen) természetével.

12 A kompromisszumok azután lassan a rendszer irányítóinak szemléletét is átformálták, s ezek előbb a hitvesztés által „tudat alatt", később mind tudatosabban is elfogadták a (saját maguktól is mind távo­libb rendszer) vereségét: lélekben jó előre végbement az 1989-90-ben bekövetkezett kapituláció.

13 Például a szellemi termelésnek – a tudomány, oktatás, kultúra fejlesztésének – adott prioritással, a közvetlen demokrácia intézményei­nek kifejlesztésével stb.

14 Kádár így a „politika embere" volt, a politika dominanciájával meghatározható szemlélet reprezentánsa, mint oly sokan mások a törté­nelemben, Robespierre-tól Deák Ferencen át mondjuk Churchillig (hogy a dominánsan politikai meghatározottság egymástól a politika tartalmá­ban egyébként különböző képviselőit említsük). Mert vannak olyan közé­leti (politikai) szereplők is, akiket nem a (szűkebb értelemben vett) politi­ka, hanem a gazdaság szükségletei tolnak előtérbe (mint a Kádár-kor­szakban Csikós Nagy Béla, Fehér Lajos vagy Fock Jenő, vagy másutt Helmut Schmidt, Margaret Thatcher, Alekszej Koszigin); vagy éppen az átformálásra megérett társadalmi viszonyok szükségletei, mint pl. Lin­coln, vagy Mahatma Gandhi esetében; esetleg a tudat átalakulásának szimbólumaként Pierre Abelard, Luther, Rousseau, XXIII. János… És hát természetesen van, s mindig volt is számos olyan politikus, aki több­féle (politikai, társadalmi, tudati, vagy gazdasági) változás szükségletét egyszerre képes megtestesíteni, mint Széchenyi, Petőfi, Lorenzo Medici vagy F. D. Roosevelt stb.

15 Miközben persze mindkettőjüket ellenfelének, olykor ellenségé­nek tekintette, de (s éppen ezért is) politikai tőkéjüket magához, ill. az általa megteremtett rendszerhez kívánta kapcsolni.

16 Hasonlóképp: a szovjeteknek és a velük szembeni nemzeti elle­nállásnak is egyszerre igyekezett bizonyítani, hogy ó ügyük legeredmé­nyesebb előretolt bástyája.

17 Itt kell megjegyezni azt, hogy Kádár – mint a politikusok nagyobb része – valószínűleg lépései többségét abban a meggyőződésben tette, hogy ezzel használja a legtöbbet nemzetének (és/vagy pártjának, ami azonban feltehetőleg szintén elválaszthatatlanul összefonódott a szem­léletében). A politikusok ezen törekvéset népük eredményeiken méri le, s avatja őket a nemzet atyjává, vagy nemzetvesztővé annak függvényé­ben, hogy politikájuk milyen viszonyokhoz vezetett. A hatvanas években, ill. még talán a hetvenes évek első felében is az emelkedő életszínvonal igen sokakat arra késztetett, hogy Kádár vezetői képességeit elismerjék, s mivel saját helyzetük vagy környezetük helyzete javult, ezt úgy értel­mezzék, hogy Kádár az ó céljaik szempontjából (is) hasznos tevékeny­séget végzett.

18 Hiba volna ebben Kádár részéről pusztán politikai sakkozást lát­ni: ót valószínűleg éppen az tette alkalmassá erre a szerepre, hogy sze­mélyiségében, meggyőződéseiben is keveredtek a különböző szempon­tok, s közülük hol ez, hol az került nagyobb hangsúllyal előtérbe: az biz­tos, hogy domináns mozzanatként az államszocializmus (az adminiszt­ratív-ökonomista szocializmus) hatalmi stabilitásának védelmével.

19 A sikeres személyi hatalomösszpontosítás titka nem is annyira a hatalmi szervezetek centralizárt kézbentartása (persze ez sem elhanya­golható eszköz az egyeduralkodók kezében), hanem éppen az a taktikai képesség, amellyel egy-egy egyeduralomra törő személy el tudja hitetni a legkülönfélébb irányzatokkal, hogy ő – és csakis ő – képes céljaik leg­eredményesebb megvalósítására. Kádár esetében ez is tovább árnyal­ható: noha a hatalom – mint minden profi politikusnál – nyilván nála is meghatározó szempont volt, a különböző elemzések ós emlékezések ál­talában egyetértenek azzal, hogy Kádár esetében ez nem jelentett hatal­mi mániát, ó személyes ambícióit mindig összeötvözte az „ügy" vagy a „párt" puritán szolgálatéval, ami persze egyébként tovább növeli a sze­mélyi hatalom stabilitását. („Jó király" effektus.)

20 Hogy például a feltörekvő hajdani tengelyhatalmak ezen össze­omlásnak vajon potenciális haszonélvezői csupán, vagy részben okozói is, ez további kérdés. Az biztos, hogy a folyamatokat nemcsak a két „szuperhatalom" versenye – s ebben Amerika végső győzelme – hatá­rozta meg, hanem legalább annyira a tőkés centrumok önmozgása és lehetőségeinek változása is (s a szovjet összeomlás sem csak a rend­szer belső szétmállásának, de legalább annyira a centrumokban zajló mozgásoknak volt a következménye, így ha érteni akarjuk a „második világ" összeomlását, figyelmünket a jövőben mindinkább a centrumtár­sadalmakban végbement és végbemenő folyamatokra kell fordítanunk).

21 Már csak azért is, mert az e félperifériákon végzett munkából származó értéktöbblet egy része az egyenlőtlen fejlődés következtében úgyis a fejlett centrumokban csapódik le.

22 Mivel az egyes társadalmakon belüli viszonyokban ugyanúgy a világméretű nemzetközi viszonyok képeződnek le, miként a nemzetközi viszonyokban pedig a centrumokon belüli osztályviszonyok nyernek vi­lágrendszerbeli kifejeződést.

23 A szellemi munka előretörésének ideológiai képviselete, amely megszületésétől kezdve keresni kezdte a maga helyét a világrendben, miután tapasztalta, hogy a szovjet alrendszer nem nyit igazán a szellemi termelés felé, új orientációs pontot igényelve ekkor Kínába próbált ka­paszkodni. A 68-as nyugati mozgalmak maoizmusának életidegensége ós terméketlensége azonban egyértelműen jelezte, hogy itt rövidre zárásról van szó: a szellemi termelés-tőke ellentót nem szorítható be az egészen más természetű periféria-centrumtőke ellentétbe. (Ez körülbe­lül olyan kísérlet lenne, mint mondjuk a korai munkásmozgalmak és a tökével szintén szembekerülő prekapitalista struktúrák romantikus anti­kapitalizmusának végső soron retrográd és groteszk szövetsége. Pl. a géprombolás, amelynek a párizsi, amerikai 68-cal való analógiái eléggé szembetűnőek, s amelynek negativitása aztán legszélsőségesebb for­májában, az értelmiségi Pol Potok totális őrjöngésében veszti el vég­képp a hitelét). Ezután a kitérő után a szellemi termelők képviselete to­vább keresi a maga helyét, s ehhez a szovjet és a kínai modellektől való elfordulás után a Zöld-mozgalmak adtak a számára fogódzókat.

24 A maoi stratégiát szinte egyedül komolyan vevő (a gyakorlatba átültetni igyekvő) Guevara látványos veresége ezt világossá is tette.

25 Innen az egyes hasonlóságok a harmadik kezelésmóddal, a fa­sizmussal is.

26 Hogy persze a szovjethatalom a világrendszerben sosem volt a munka-oldal egészének képviselete, ezzel kapcsolatban hadd utaljunk Arrighinak az Eszmélet 17. számában közölt, erre is kitérő ragyogó elemzésére.

27 Persze megszűnni mindmáig nem szűnt meg, időnként éleződik is (hiszen na módja van rá, a tőke nem habozik a relatív értéktöbblet mellett az abszolútat is kiaknázni): s mint említettük, sok vonatkozásban pedig a centrum-periféria viszonyba tevődött át.

28 Ez a centrum-periféria viszony nem írható le a klasszikus tőke­munka viszony megfelelőjeként – noha annak a nemzetközi viszonyok­ba való áttételeződése is megnöveli a centrum-periféria viszonyok sze­repét – s ezért is volt illuzórikus Mao elvárása, hogy a tőke-munka ellen­tét munka-oldalát megtestesítő szovjet rendszer a Harmadik Világ élére áll. A Harmadik Világ – legalábbis az eddigi felállás szerint – inkább a pauperizálódás, és – antik értelemben vett – proletarizálódás megteste­sítője ós szimbóluma, amit az is jelez, hogy a centrum-periféria viszo­nyok a centrumországokon belül is létrejönnek, (és ott is a pauperizálódás, és az antik értelmű proletarizálódás – munkanélküliség, leérté­kelődés – formájában). Ez a tendencia persze a tőke számára új veszé­lyeket rejt magában: a pauperizált belső és külső Harmadik Világ nem a klasszikus osztályharc, hanem a Róma limesét szétromboló megállíthatatlan barbár áradás – és az ezt elősegítő belső lezüllés-formájában söpörheti el a centrumok mohó kapitalizmusát

29 A 68-as nyugati értelmiségnek a 68-as Prága felé orientálódása egyértelmű jelzés ebben a tekintetben.

30 A tőke reakciója ez volt támogatni a .prágai tavaszban" azt, hogy az gyengíti a Szovjetuniót, de nem megvédeni a Szovjetunióval szemben. Ha pedig valami csoda folytán Dubcekék próbálkozása tartó­sabban fennmaradna, azonnal kísérleteket kell tenni a tőke világába va­ló betagozására, nehogy életképes alternatívává, „harmadik úttá" fejlődjék. A főszereplő nagyhatalmak számára egyértelmű volt a további­ak „vagy-vagy"-a: nem tekinthető véletlennek, hogy a „testvéri segítség­nyújtásra" akkor és éppen akkor került sor, amikor az újságok rövidhír­ben adták tudtul a Csehszlovákia és a Világbank közti tárgyalásokat. A 89/90-es kelet-európai átalakulások forgatókönyve már jóval korábban meg volt írva.

31 A kádárizmus – mint ahogy az általa legnyíltabb-legfejlettebb for­májában képviselt „második világ" – hasonló szerepet próbált betölteni a világrendszer-egyensúlyban, mint a fejlett centrum országain belül a szociáldemokrácia. (Nyilván nem voltak véletlenek a lehetőségekhez ké­pest fokozatosan egyre jobb kapcsolatai a szociáldemokráciával.) Ugyanakkor – főként egyes diktatórikus elemeiben – mindig különbözött is a szociáldemokráciától, de e különbségek elsősorban helyzetiek, az általa irányított hivatalnokállam természetéből ós előzményeiből következőek voltak.

32 Az atommonopólium megtörése, és a Szovjetunió előretörése az űrben némiképp jogosnak látszó – ós a propaganda által persze felnö­velt- reményeket kelthetett a verseny megnyerésére. Ezek a remények azonban csak illuzórikusak lehettek, hiszen a tudományos forradalom radikális véghezvitele, a termelési mód átalakítása, a társadalom kifejlett demokratizmusa nélkül az időleges technológiai előnyöket sem lehetett kiaknázni, valóban társadalomformáló és -stabilizáló erővé tenni.

33 A világrendszer itt érintett átalakulása persze csak makroszinten határozza meg a folyamatokat. Természetesen ugyanezek a változások leírhatók a gazdasági ciklusok szintjén, a gazdaságirányítási modellek önfejlődéseként, politikai lépések logikájában, vagy éppen a szellemi-tu­dati mozgások folyamatában. A világrend-egész alakulása mindezen te­rületek önmozgásain keresztül megy végbe, ós sohasem az utólagos elemzés sugallta módon determinált: éppen azért, mert az egyes terüle­teknek (gazdaságnak, politikának, társadalmi rétegződésnek, tudati vi­szonyoknak) megvan a maguk önmozgása, ezért ezek eredője sohasem előre kiszámítható. Különösképpen így van ez a katonai szinten, amely­nek szintén megvolt a maga – nagyon is meghatározó – önmozgása: sok elemző a keleti blokk egész bukását a fegyverkezési verseny el­vesztéséből (ill. az ehhez kellő anyagi bázis gyengébb voltából vezeti le). Ez nincs azonban ellentmondásban a fentiekkel, ha hangsúlyozottan figyelembe vesszük, hogy itt különböző szintekről (s egyúttal a tudatos­ság különböző szintjeiről is) van szó: a fegyverkezési verseny termé­szetesen abban a tudatban folyt, hogy a másik fél megtámadna/ ben­nünket, s a versenyt komolyan kell venni, a versenyben „győzni" kell. Ez azonban nem mond ellent annak, hogy mindeközben a szembenálló két fél egy magasabb, és talán kevésbé tudatos szinten egyetlen többé-ke­vésbé kiegyensúlyozott rendszert alkotott, annak két oldalát képezte, s (a verseny végén) a „győzelem", vagyis e kétpólusú rendszer össze­omlása akkor következett be, amikor arra mint egészre nem volt többé szükség.

34 Hiszen ezek az emelkedők úgy érezhették, hogy helyzetük javu­lását ettől a rendszertől, és magától a (nemcsak a „munkás", hanem a „kisember" szimbólumának tekintett) Kádártól kapták. S mikor a rend­szer szétmállásakor elfordultak Kádártól is, a rendszertől is, ezt éppen azért tették, mert tovább akartak fejlődni, folytatni egy megindult emel­kedő pályát. Ezt várták a rendszerváltástól (egy stagnálásba ragadt rendszer leváltásától), s ezért is volt olyan frusztráló, amikor a rendszer­váltás után éppen ellenkezőleg, visszaesés következett be. (A „feleme­lés" egyébként nagyon is kétélű fegyver: kétségkívül bázist teremt egy rendszer számára, de ha egy ponton túl nem tudja kielégíteni az emel­kedés igényeit, akkor ezáltal egyszersmind a rendszer ellenzékét is ki­termeli. Az igények emelkedését pedig nem lehet megállítani egy olyan társadalom viszonyai között, amely a világrendszernek nem a centrumá­ban helyezkedik el, így mindig látja maga előtt a magasabb szint példáit.)

35 Más kérdés, hogy a „középosztályosodás" legkevésbé éppen a munkásságot érte el. Ha a rendszerváltás után elmondható, hogy a ke­let-európai „szocializmusok" országai közül relatíve Magyarországon le­gerősebbek a polgárosodás pozíciói, – s hogy a magyar történelemben sosem sikerült még ilyen széles tömegeket (kis)polgáriasítani -, a mun­kásságnak ez csak egyes elitcsoportjaira érvényes, a többséget éppen ellenkezőleg, rohamos proletarizáció fenyegeti. Ezt sokan annak tulajdo­nítják, hogy a „szocializmus" túlduzzasztotta a munkásságot. Ha ez igaz, akkor viszont egyúttal azt is el kell fogadnunk, hogy a rendszer valami­lyen mértékben mégiscsak nyújtott kedvezményeket a munkásságnak is, ha másban nem, abban, hogy egy hasonló szinten lévő tőkés társa­dalomhoz képest nagyobb mértékben biztosította a munkához (mint ál­lami alkalmazáshoz) való jogot és az ezzel járó szociális juttatásokat. (Hiszen a kapitalizmusra való áttérés azonnal e jogok elvesztését jelenti a munkásság nagy része számára.)

36 Ilyenkor következett csak letartóztatás, vagy egyre inkább: emig­rációba késztetés. Az egyéb retorziók: elbocsátás, szilencium stb. in­kább csak megerősítették e szerep vállalóit szerepükben.

37 A „hivatalnok" egy ilyen adminisztratív felépítésű rendszerben a szűk értelemben vett hivatalnoknál jóval tágabb kategória. A centralisztikus függésrendszer szinte minden munkahelyen, minden szervezetben kitermeli – és relatív előnyökkel lekenyerezi – azokat a „hivatalnokokat", akik azon kívül, hogy tanárok, művezetők, tsz-alkalmazottak, színészek, kézilabdaedzők vagy villanyóraleolvasók, egyúttal a rendszer fenntartá­sának és működtetésének hivatalnokai is (akár politikai funkciójuk, akár belügyi megbízatásaik, akár igazgatási-bürokratikus többletteendőik ré­vén). A bürokratikus értékrendszer pedig – a mindennapok bürokratikus működésének tapasztalataitól megerősítve – még szélesebb körben, a társadalom minden szeletében hat.

38 E sorok íróinak egy magas rangú pártfunkcionárius a hetvenes évek elején fejtette ki, hogy a „kádárizmus" alapvető felismerése volt, hogy „tiszta emberekkel" nem lehet a szocializmust építeni: egyrészt ke­vesen vannak, másrészt nem fogadja el őket a társadalom. Mint hang­súlyozta, neki magának is nehéz volt belátni ezt a szükségszerűséget, a korrumpálható, nem hívő, de hatékony káderekre építés politikáját (ami egyúttal a középrétegekkel – középparasztsággal, kispolgársággal – va­ló kiegyezést is jelentette), de végül elismerte, hogy „Kádárnak igaza van".

39 Az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze hivatalnoki rendszerként jellemezhető. Ennek természete azonban különböző a tiszta sztálinizmusban és a „kádárizmusban". (Amelyek között számos köztes változat is megjelent.) A „klasszikus" sztálinizmusban a meghatá­rozó a belügyi apparátus, és a hivatali rendszer ennek alárendelten működik: a „kádárizmusban" a belügyi megtorló apparátus (ós tevékeny­sége) simul be az egész társadalmat átfogó hivatalnoki rendszerbe. Ez­zel függ össze az ideológia szerepének változása is: a Kádár-korszak­ban az ideológia egyre kevésbé militáns, egyre inkább „ünnepi-dekora­tív": a békés viszonyok igazgatásának nincs szüksége összecsapásokra, sőt, ezek inkább zavarják működését: a sztálini korszakban ezzel szem­ben az ideológia militáns jellege az elhárítás által uralt hivatalnokrend­szer természetét fejezi ki, támasztja alá – s ennek érdekében nagymér­tékben támaszkodik az ideológiailag elkötelezett „hívökre" (akiknek nagy része egyáltalában nincs tisztában azzal, hogy mire használják föl, s nem is nagyon lehet, mivel igen nehéz meghatározni azt a határvonalat, amelyen az ideológia eszméinek szolgálata – ami – mint a „forradalom védelme"- eredetileg a belügyi-elhárító szervek kialakításában is szere­pet játszott -, átlép a cinikus hatalmi szempontok érvényesítésébe). (Az eszmék elhagyásának, kiüresedésének-kiüresítésének és a rájuk hivat­kozó gyakorlat általi meggyaláztatásuknak együttes következménye, hogy a rendszer összeomlása viszonylag simán megy végbe: nemigen maradnak, akik lelkesen kitartanak mellette.) A hit, az ideológiai elköte­lezettség persze egy rendszernek sem kialakulásában, sem pusztulásá­ban nem döntő szempont, de az is kétségtelen, hogy bármely korszakot csak ideológia, hatalom, csoport- (osztály-, réteg-,) érdek és egyéni tu­dat olyan egymásrahatásaként jogosult vizsgálni, amelyben e tényezők mindegyike kiindulópont, ós mindegyiküknek mint meghatározó té­nyezőnek logikája elindítja valamerre a többi tényezőt.

40 Voltaképpen még a kapun belüli munkanélküliség is idetartozik, hiszen az állami tulajdonból el nem végzett munkát fizettek ki: a nem dolgozó dolgozók ily módon az állami tulajdon bázisán jövedelemhez ju­tottak. (Ez a jövedelem persze abban a nagyon lényeges mozzanatban különbözik a fent említett jövedelemformáktól, hogy amazok tőkebővü­lést eredményeznek: csak ez a bővülés sajátosan megy végbe: az álla­mi tőke alapján, de a magánszemélyek kezén. Ez azonban mégsem iga­zán nagy különbség, hiszen a munkásnak is megvolt az a sokak által elemzett lehetősége, hogy a főmunkaidőben visszatartott munkaerejét a „szabadidőben" használja fel, s így a megfizetett semmittevés által ö is kapott némi lehetőséget a tőkefelhalmozásra.) Az más kérdés, hogy az olyannyira kárhoztatott kapun belüli munkanélküliség vajon több pénzt szívott-e el az államtól, mint – a munkavállaló szempontjából egyér­telműen előnytelenebb és embertelenebb – munkanélküli-segély.

41 Az „ázsiai" társadalmak analógiája éppen ebben a vonatkozás­ban jogosult: a magyar történelemből is ismert szpáhibirtok – ebből a szempontból – részben hasonló lehetőségeket nyújtott a személyes bol­dogulásra: az államé volt, de a használó kiharácsolhatta belőle a magá­ét – ameddig, ill. amennyiben nem kapott szultáni selyemzsinórt.

42 Amikor a szociológusok megállapítják, hogy a Kádár-korszakban több, egyenrangú mobilitási csatorna működött egymás mellett, ez lé­nyegében a Kádár-rendszerben fokozatosan kialakult társadalmi hibridet mutatja be, amelyben egyszerre voltak jelen az adminisztratív-ökonomista szocializmus, a potenciális szellemi termelési mód és a kapitaliz­mus működési mozzanatai: de az kétségtelen, hogy ezek közül domi­nánsak az adminisztratív-ökonomista (hivatalnoki) szocializmus vonásai voltak.

43 Már nem sokkal az orosz forradalom után egyértelművé vált, hogy a .szovjet típusú" szocializmust az adminisztratív társadalomszer­vezés, s így a hivatalnoki mobilitás fogja uralni. A tőkés mobilitás hege­móniája volt az, amit a forradalom elutasított, maradtak tehát a szellemi és a hivatalnoki mobilitás alternatívái. A rendszer mindkettőt előtérbe he­lyezte (lásd a „tanulni, tanulni, tanulni" jelentőségét Lenintől Castróig), a kérdés csak az volt, melyiké lesz a hegemónia, melyik társadalomszer­vező elv lesz az integráló erő. Ez a kérdés azonban már a bolsevik – sőt, meglehet, már a szociáldemokrata – párt létrejöttekor eldőlt: a rend­szer kialakulását meghatározó értelmiség eleve alávetette magát (és a szellemi mobilizáció szempontjait) az adminisztratív-hivatalnoki szemlé­letnek. Ezt akkor persze úgy érezték, hogy a „realitásnak" vetik alá ma­gukat: az elmaradott, paraszti gyökerű munkásságnak és proletarizált parasztságnak mint a társadalom túlnyomó többségének. Minthogy azonban teleologikus szemléletük jegyében ezt vélelmük szerint e több­ség „felemelése" érdekében tették, valójában választaniuk kellett a „fel­emelés" technikái között. S mivel „saját" értelmiségi szempontjaikat nem tartották hegemóniára alkalmasnak, az adminisztratív út mellé álltak.

44 A „valóságos" társadalmi rétegeknek szerves kapcsolatuk van a múlttal: Magyarország nemesi, paraszti, polgári, értelmiségi múltja (vagy múltjai) az egyes rétegekben átörökítődik. A hivatalnoknak azonban csak elődje van, múltat nem örökít, éppen azért, mert időtlenül ugyanazt csinálja amit – a legkülönfélébb rétegekből eredő, s a hivatalban csak elszemélytelenedő – elődei és utódai: de tevékenysége egyáltalán nem épül rá amazok tevékenységére, hiszen feladatai jelenre orientáltak: a mindenkori hic et nunc-ra épülő igazgatási feladatok.

45 A Kádár-korszak „nemzetietlenné" minősítése annyiban teljesen igazságtalan, hogy objektív megítéléssel nehéz lenne elvitatni, hogy a Kádár-korszak vezető rétege az ország fejlődését, boldogulását megha­tározó célnak tekintette. Ez a vád csak azon alapulhat, hogy 1. a Kádár­politika – bár a Rákosi-korszakhoz képest nagyobb hangsúlyt adott a nemzeti érdekek képviseletének – valóban nem mindig ment el a szovjet követelményekkel szemben e nemzeti érdekek érvényesítésének lehet­séges határaiig (még a szovjet erőfölény megszabta korlátokat figyelem­be véve sem); 2. éppen a múlthoz való viszonyban nem tudta megte­remteni a nemzeti-kulturális önazonossághoz rendkívül fontos folyto­nosságot, a maga szerves összekapcsolódását ezzel a múlttal. (Bár erre is törekedett, mind szélesebb csatornákat nyitva a történelemtudomány és a hagyománykeresés számára. A „nemzeti" öntudat ápolása egyéb­ként még a Rákosi-korszakban is vitathatatlan, még ha akkor ezt az ideológia jegyében leszűkítették is a forradalmi hagyományokra) Az a bornírt vélekedés, miszerint Magyarországon tudatos „népirtás" folyt (s itt ismeretesek a bűnlajstomok, amelyek az alkoholizmustól a munkamo­rál csökkenésén át az abortusztörvény liberalizálásáig mindent egy olyan tudatos – egy feltételezett pánszláv összeesküvés jegyében folyta­tott, ill. azt kiszolgáló – politika részeként jellemeznek, amelynek célja a magyarság elfogyasztása, elpusztítása), természetesen nemcsak meg­alapozatlan, hanem felesleges is: sokkal egyszerűbb a magyarázat. A .kádárizmus" kialakulásának szervetlensége, rendszerének morális elsekélyesedése – s utolsó szakaszában a hanyatlás megannyi tünete – s a mindennek következtében uralkodó perspektívátlanság éppen elegendő magyarázat arra, hogy a magyarság – a történelmi statisztikák szerint – hagyományosan is eléggé erős önpusztító tendenciái felerősödjenek.

46 Az már a circulus vitiosus-ból következik, hogy mivel nem jövőori­entált a hatalom, tehát az eleve eszébe sem jut, hogy a fiatalokat való­ban bevonja, érdekeltté tegye a hatalom védelmében, (leszámítva az apparátusokon keresztül szocializált szűk hatalmi utánpótlást, akiket vi­szont sosem tekint – maga a hatalom sem – .tipikus fiatalnak").

47 Kiemelve a falfelirat naponkénti szaporulatai.

48 Ebből a szempontból rokonabb a Horthy-korszakká), mint a jelen időszak.

49 A Kádár-korszak kétségkívül korrumpálta a társadalom igen szé­les rétegeit. Megfontolandó azonban, hogy ellenzéke szemével nézve minden társadalmi hatalom korrumpál, amennyiben azért juttat előnyö­ket különböző csoportoknak, hogy önmagát konzerválja Ebből persze nem a korrupció igazolása következik, hanem egyrészt a bármiféle tár­sadalmi hatalom erkölcsi jogosultságának megkérdőjelezése, másrészt az értékek mindenkori relativitásának tudomásulvétele. Maguk a társa­dalmak általában abban a mértékben fogadnak el egy hatalmat, amilyen szélesre sikerül nyitni e „korrupció" határait.

50 Ezek közé sorolható a sokat kárhoztatott „szocialista iparosítás". Ez gazdasági eredményeiben sok esetben valóban irracionális volt, ám némileg bonyolultabb a kép, ha ezen iparosítás néhány más, a rendszer fenntartása szempontjából meghatározó funkcióját is figyelembe vesszük. 1. Kétségtelen, hogy a társadalomátalakítás szempontjából meg­határozó volt ez az iparosítás: amit a hagyományos társadalom szétrombolásaként szoktak kárhoztatni, a .szocialista eredeti felhalmozás" nem­csak az értékeket, hanem a félfeudális társadalmi struktúra tradicionális gazdasági alapjait is szétroncsolta, s ebben a tekintetben az iparosítás következményeként lezajlott urbanizáció, majd az erre, és a falun ma­radtak háztájival támogatott gyarapodására épült „középrétegesedés" a társadalmi struktúra átformálásának az elmúlt másfél száz óv alatt har­madszori kísérleteként a polgárosodás egyben legeredményesebb (leg­szélesebb körre kiterjedő) kísérletének is bizonyult. 2. Nem felejthetjük el, hogy a kádárista hatalom egyfajta kvázi-szociáldemokrata hatalom­ként az állami-hivatalnoki társadalomirányítás második fázisában (a pa­rancsuralmi szakasz utáni konszolidációban) egyfajta sajátos „jóléti állam"-ként lép fel. Az említett nagyüzemek fenntartását voltaképpen – mint már utaltunk erre – a munkanélküli-segély egy igen kacifántos for­májának is felfoghatjuk, s ha ezt tesszük, akkor az ezekbe a gyárakba ölt milliárdok egyszerűen szociálpolitikai milliárdoknak is felfoghatók. (El­ismerve hogy a szociálpolitikának ez se nem a leghatékonyabb, se nem igazán termékeny formája).

51 Tulajdonképpen meglepő, hogy a magyar fejlemények sok tekin­tetben ugyanoda vezettek, mint a németek, a csehek, az oroszok vagy a románok. Hiszen például Romániában, amely megrekedt az ötvenes évek Magyarországának szintjén, még nem próbálták ki a „megújuló szocializmus" hruscsovi-kádári receptjét, de Oroszország sem jutott el soha a kádári szinthez. Itt látszik azonban az, hogy az egyes nemzeti fejlődések fölött milyen erővel ívelnek át a világrendszerbeli mozgások. A Prágai Tavasz bukása nemcsak a cseh reformkommunistákat temette maga alá, hanem a potenciális román, orosz, lengyel reformereket is a teljes rendszerváltás követelői közé vitte át. Egy-egy kísérlet története tapasztalat azok számára is, akik közvetlenül nem élik át, s többek kö­zött éppen az a logika is, amellyel a magyar „kádárizmus" közeledett a tőkés restauráció felé, szerepet játszott abban, hogy Kelet-Európa értel­misége 1989-ben azonnal a rendszerváltással kezdje. Másfelől Magyar­ország még nagyon sokáig nem fordult volna át „tiszta kapitalizmusba", ha a világrendszer egészének egyensúlyában nem következik be a for­dulat, a gorbacsovi kapituláció.

52 Még akkor is, ha az idősebb generációkhoz tartozó „rendszervál­tók" politikai kultúrájuk és/vagy értékeik szerint egyértelműen a Horthy-korszak és/vagy a rákosizmus szocializáltjaiként mutatkoznak meg.

53 Azt mondtuk: a kádárizmus alapvetően konzervatív volt, s azt is mondtuk: az adminisztratív-ökonomista szocializmus egésze nem haj­totta végre a társadalmi viszonyok forradalmi változtatását, s ilyen átala­kulásokra mint feltételekre sem támaszkodhatott – többek között éppen ezért is volt bukásra ítélve. Ám mindez nem jelenti azt, hogy ne hozott volna létre nagyon is jelentós – ha nem is mindig a maga deklarált céljai felé mutató – társadalmi változásokat. Az említett középosztályosodás is ilyen változás. S ha Rákosiék voluntarizmusa annak idején nem kívánt tekintettel lenni a korabeli magyar társadalom valós jellegére, e hibába bizony a mai irányítás is gyakorta beleesik. A Kádár-korszak szüntette meg teljesen talán visszahozhatatlanul annak a félfeudális Magyaror­szágnak a társadalmi alapjait, a kiszolgáltatott paraszttöbbséget, s az ennek helyzetéből következő, onnan szétsugárzó cselédmentalitást, amely nélkül a Horthy-korszak felé ácsingózó nosztalgiák szerencsére – a szimbolikus szférán túl – nem nagyon realizálhatók. A kisvállalkozói mentalitással megfertőzött milliók, a discóban nevelt nemzedékek egyál­talán nem idealizálható, de kétségtelen öntudatát nem könnyű „vissza­fejleszteni".

54 A kezdeti „hívó" útja eleve több irányba kanyarodhatott: elragad­hatta a hatalommámor, kiábrándulhatott, kritikus reformkövetelő lehetett belőle. A „hívők" sokszor egyáltalán nem fogadták el a „realizmust", véd­ték az elvek, az eszmények „tisztaságát", s így szembekerültek a „kádá­rizmussal" is, bár sosem vállalták fel, hogy közös platformra kerüljenek az egész szocializmus ellenségeivel. Mások az ideologikusabb rákosiz­mus „osztályharcos" – olykor egyszerűen osztályirigységen, máskor aszketizmuson alapuló – egalitarianizmusának híveiként kárhoztatták min­dig is a „kádárizmust". (E két csoport hol egy platformra került a „kispolgár" kádárizmus bírálatában, hol egymással is élesen ütközött, amennyiben az „eszményi" szocializmus hívei sosem tudtak megbékélni a rákosisták által szükségszerűnek tekintett diktatórikus eszközökkel.) A rendszerváltás mindezen Kádárt bíráló csoportokat a kádáristákkal együtt hozta a társadalmi többség által támadott helyzetbe, s ezt a ve­zető beosztásban voltak csoportjain kívül szinte mindenki méltánytalan­ságként fogadta, hiszen az eszme hívei, vagy – a kirívóan emberellenes cselekményektől eltekintve – egy rendszer működésének fenntartói való­ban igen kevéssé viselhetnek felelősséget az olyan döntésekért, ame­lyek éppen az általuk követett eszmének is nagymértékben ellentmon­danak.

55 Igaz, ezek az emberek már régen nem érezték ezt a szocializ­must a maguk rendjének, de amikor a rendszer összeomlott, úgy élték meg, hogy ezzel az eszmények közelítésének lehetősége megy ve­szendőbe, s így a rendszerváltást mégiscsak saját rendszerük veresége­ként asszisztálták végig.

56 Ez az effektus (a „fordított Mózes-hatás") igen lényeges volt a szovjet típusú szocializmusok bukásában is. Az összeomláshoz szinte mindenütt az is kellett, hogy felnőjenek a már ebben a rendszerben szü­letett generációk, akik már semmit sem érzékelnek a korábbi korszakok negatívumaiból, így a rendszer relatív előnyeit, hozadékait sem értékelik: természetesnek veszik azokat. Ugyanakkor őket – mint a rendszer szü­lötteit – a rendszer ígéretei szocializálták, s ezek beváltatlansága épp­úgy kritikusakká teszi őket, mint a rendszer nyilvánvaló negatívumai, hi­ányosságai – a közvetlenül nem ismert – másik rendszerrel szemben, így mérlegük egyértelműen elutasító lesz: a rendszerváltást velük tehát nemcsak azért könnyű végrehajtani, mert – mint utaltunk rá – a rendszer sosem épített rájuk igazán, hanem éppen azért is, mert a rendszer gyer­mekei. (Fordított Mózes-hatásnak azért nevezhető ez az effektus, mert egy új társadalmi rend kiépítésében érvényes az az összefüggés is, hogy igazán újat nem lehet a régi viszonyai között felnövekedett, annak szelleme által befolyásolt nemzedékkel kialakítani – .új bort nem töltenek ó tömlőkbe" -, s e törvény szimbóluma, hogy Mózes addig nem vezette be a Kánaánba népét, amíg ki nem halt az utolsó is az Egyiptomban – a régi rendben – születettek közül; de érvényes az is, amit az imént jelle­meztünk, tudniillik hogy az új nemzedék tagjait pedig könnyen elveszít­heti az őket felnevelő rendszer. Ezen ellentmondást a szerves fejlődés oldja fel: ha az adminisztratív-ökonomista szocializmus nemcsak ideoló­giai és adminisztratív megalapozottságú, hanem kifejlett, erős termelési, társadalmi alapokon nyugvó rendszer lett volna akkor semmiféle nem­zedékváltás nem rendítette volna meg.

57 Ez az összemosódás a társadalmi igazságosságért fellépő irány­zatok szinte minden korábban használt önazonosító kategóriáját (kom­munizmus, szocializmus, baloldaliság) elgyengítette: mindegyik megfertőződött a terror, az etatizmus, a bürokratizmus, az üres és hipokrata dogmatizmus, a paternalizmusból következő korrupció, az irracionális ós emberherdáló működések stb. sarával.

58 E konzervativizmus minden „alulról jövő" társadalomváltoztató mozgás leszerelőjeként abban a felelős – s ez talán egyik legkárosabb következménye -, hogy a társadalom tagjainak szociális önvédelmi ké­pessége elsorvadt, az egyes döntésekkel járó következmények átlátásá­nak képessége nem fejlődött ki, s így a rendszerváltás után igen széles tömegek bénultan, passzívan vagy későn, ill. nem megfelelő eszközök­kel reagáltak-reagálnak olyan változásokra amelyek rendkívül hátrányo­san érintik őket.

59 Nem beszélve olyan negatívumairól, mint az általa végrehajtott megtorlások, az ellenvélemények rendszeres elfojtása, a gazdasági gyakorlatát jellemző irracionális pazarlás ós a személyi politikáját átható kontraszelekció, a hatalommal való visszaélés megannyi esete stb.

60 Nagy eredményt jelentett az egyéni szükségletek létjogosultsá­gának elismerése (ami – legalább ezen a ponton – visszatérés is volt az eredeti marxi szemlélet egyik leglényegesebb eleméhez); s annak a „szocialista"-„kommunista" mozgalmakban általános jellemző szemléleti vonásnak életben tartása is, miszerint törekedni kell a társadalmi igazsá­gosságra – legalább a hirdetett ideológiában. (Ez pedig sosem csak „ideológia"; ha érvényesül is a „vizet prédikálnak, bort isznak" hipokrízise, az ideológia mindig „anyagi erővé is válik"; egyrészt az ideológia se­gítségével olykor nehézségeket lehet támasztani teljes megcsúfolásuk­kal szemben, másrészt egyre több emberben ültetődnek el ezek az ideálok.) A Kádár-korszak végképpen akkor múlt ki, amikor már ezek az előnyei – a középosztályosodás, a szükségletek elismerése, az igazsá­gossági minimum érvényesülése stb. – sem tudtak már működni tovább.

61 Az ígéretet paradox módon szintén konzerválni tudta. Ez elsősor­ban annak volt köszönhető, hogy a sztálinista Rákosi-korszak totalizált öndicsőítésével szemben magát egy fejlődési folyamat részeként hatá­rozta meg: egy olyan szakaszként, amely meghaladta elődjét, s ebből az is következik, hogy ő is meghaladható: átmenet egy jobb, az ő hátránya­itól mentes világhoz. Ezzel a relativizált önképpel taszította el magától a fanatikus hitek szomjúhozóit, de ugyanezért lehetett egy a kádárizmu­son túllépő „szocialista" jövőben is szinte a rendszer utolsó percéig hinni azoknak, akik nem mondtak le arról, hogy „tertium"-ot keressenek a ka­pitalizmussal és az államszocializmussal szemben.

62 A korszak apologetái felvethetik persze, hogy volt-e a „kádáriz­musnak" (jobb) alternatívája. Ez minden korszak esetében feltehető, de nem igazán értelmes kérdés. Mint a sztálinizmus kapcsán már kifejtet­tük, véleményünk szerint mindig van alternatíva (mindig többféle is), bár kétségtelen, a különböző alternatíváknak különböző fokú az esélyük a megvalósulásra. Van, amelyiknek létrejöttéhez sokkal több erőfeszítés­re, sokkal több körülmény egybeesésére van szükség. Amire oly gyak­ran hivatkoznak, az előfeltételek, valóban nagy súllyal esnek latba. Minél tovább haladnak a fejlemények egy választott irányban, annál nagyobb a megvalósult valóságverzió nyomása, annál nehezebb másfelé kanya­rodni. Mindez igaz, de e nyomás sosem predetermináció. Eleve tagadná a társadalmi aktivitás lehetőségét az, aki egy-egy megoldásmód, egy-egy rendszer-forma kialakulásának „egyértelmű szükségszerűségében" gondolkoznék, s ez a Kádár-rendszerre is érvényes. 56 után, a „kádáriz­mus" születésekor nyilván adva volt egy Husák-féle (rosszabb) változat lehetősége is, de ugyanígy jelen lehettek – még ha gyöngébb feltételek­kel, nehezebben realizálható módon is – egy sokkal progresszívebb és sikeresebb fejlődés mozzanatai is.