Heindl Péter nem történész, miként Bársony János és Daróczi Ágnes sem az. Közös bennük, hogy a roma holokauszt történetével kapcsolatos magyarországi levéltári dokumentumokban nem kutattak, a levéltári forrásokat nem sokra becsülik, és nem ismerik a holokauszt modern, nemzetközi szakirodalmát sem. A Bársony-Daróczi szerzőpáros megpróbált roma holokauszt túlélőket találni, interjúkat készítettek, ezekre és csak ezekre alapozva viszont komoly történeti szakmunkát nem lehet írni.
Hiszik és hirdetik, hogy a náci Németországban és a csatlós vagy megszállt államok területén ugyanúgy üldözték, gyilkolták, pusztították a cigányokat, mint a zsidókat. Eredeti dokumentumokkal állításukat alátámasztani nem lehet, nekik csak az olyan amatőrök hisznek, mint Heindl. Ő is minden olyan állítást elfogad, amelyről úgy gondolja, hogy a tételüket bizonyítja, amely dokumentumok, visszaemlékezések ennek ellentmondanak, azokról nem vesz tudomást. Mélységesen egyet értek azzal, amit nemrég elhunyt kollégám, Sipos Péter történész, a Horthy-korszak kiváló ismerője írt a magyarországi cigányüldözések történetét feldolgozó könyvem[1] előszavában. Szerinte én meggyőzően bizonyítottam be, hogy: „… a ténylegesen deportált cigányok száma nem haladhatja meg az 5000 főt, szemben a köztudatba ’betáplált’ 40-70 ezerrel. Ezt is indokolt népirtásnak nevezni. Nem önmagában az elhurcoltak és meggyilkoltak száma tesz egy rendszert gyűlöletessé, hanem maga az a tény, hogy ez akár egyetlen emberrel is megtörténhetett.”
Amikor 1983-ban holokauszt túlélő történész édesapám tanácsára elkezdtem kutatni a magyarországi cigányok üldöztetésének történetét, semmiféle prekoncepció sem vezetett. Heindl tudni véli, hogy én az 1992-ben megjelent könyvemben, illetve a könyv megírásakor veszélyesnek éreztem a magyar holokauszttal való őszinte szembenézés szempontjából, ha a cigány (akkoriban még senki sem használta a „roma” szót) áldozatok számát túlságosan magasra teszik. Miért akadályozná a nemzeti önvizsgálatot, ha kiderülne, hogy nem ezres, hanem százezres nagyságrendű számokkal lehet leírni a magyarországi cigányüldözések áldozatainak a számát? Egy rasszista, antiszemita, önkényuralmi rendszer (a náci Németország) magyarországi csatlósainak, e rendszerrel kollaborálóknak a bűnlajstromát miért akartam volna megrövidíteni? Amikor elkezdtem kutatni a magyarországi cigányüldözések történetét a NÜB (Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága) egyik becslése keringett a köztudatban. Eszerint 1944-ben kb. 70 ezer cigányt deportáltak Magyarországról és közülük kb. 35 ezren pusztultak el. Mint az úgynevezett kárpótlási iratokban végzett kutatásaim során kiderült, ez nem volt igaz. A cigány holokauszt túlélők által benyújtott kárpótlási igények alapján ezernél is kevesebbre becsülhetnénk a roma áldozatok számát.
Heindl súlyos módszertani hibának tartja, hogy a cigányok második világháborús üldöztetését összehasonlítottam a zsidók üldöztetésével. Vitatható az álláspontja. Nem tettem mást, mint amit világszerte a lengyelországi, németországi, izraeli, amerikai stb. holokauszt történészek tesznek. Önmagában, történelmi összefüggéseiből, a konkrét korból kiszakítva, mint valami különleges, soha nem volt témát kezelni a cigányok második világháborús üldöztetését hiba, történészi szakmai szempontból elfogadhatatlan. Valószínűleg inkább arról lehet szó, hogy ők, akik a történelmi tényekkel, a levéltárakban található dokumentumokkal és az izraeli, amerikai, román stb. szaktörténészek munkáival mit sem törődnek, gyaníthatóan ezeket a munkákat nem is olvassák, kényelmetlennek, kellemetlennek érzik a zsidó holokauszt és a cigányok üldöztetése bármiféle összevetését. Csak egyetlen egy példával szeretném illusztrálni, miért iszonyodnak Heindlék a komparatisztikától, ettől a világszerte elfogadott történetírói módszertől. Nagyon nem szeretik hallani vagy olvasni azt a tényt, hogy a szerintük emberszámba sem vett, kirekesztett cigányok közül a férfiakat például a m. kir. honvédség sem diszkriminálta. A zsidókat és egyes nemzetiségeket (románokat, szerbeket) megbízhatatlannak tartották, ezért számukra a megalázó, diszkriminatív fegyvertelen katonai munkaszolgálatot vezették be. A cigányok fegyverrel védhették akár a Donnál is Horthy Miklós kormányzó országát. Lehettek és voltak még keretlegények is zsidó munkaszolgálatos századoknál. Külön cigány katonai munkaszázadokat 1944. augusztus 23-ától kezdtek szervezni. Még ekkor sem szerelték le, fosztották meg fegyverüktől a cigány honvédeket. A cigány munkaszázadokba a 15.740/1944. VII. res. sz. BM-HM közös rendelet értelmében a kóbor és a letelepedett, de állandó foglalkozással nem rendelkező cigányokat próbálták, nagyon csekély hatékonysággal besorozni. 1944 kora őszén falvak, egész járások sorából jelentették az illetékes hatóságoknak a jegyzők, szolgabírók, főszolgabírók, hogy náluk csupa rendes, dolgos, letelepedett cigány él, nem lehet cigány munkaszázadba senkit bevonultatni.[2] Az eddigi kutatások kb. 4-5 ilyen cigány munkaszázadról tudnak, ez nagyjából 1000-1200 embert jelent. Körülbelül 100.000 zsidó munkaszolgálatos volt 1944-ben Magyarországon.[3] Ha én ezt leírom, publikálom, akkor bagatellizálok, igyekszem a cigányüldözések és a cigány áldozatok számát csökkenteni? Heindl (és Bársonyék) komoly tudományos munkának tartják a Donald Kenrick-Grattan Puxon brit szerzőpáros zömmel túlélőkkel készített interjúkra és önkényesen szelektált levéltári forrásokra alapozott roma-holokauszt monográfiáját[4]. Nehezen tudnák álláspontjukat szaktörténészek előtt érvekkel, adatokkal, tényekkel megvédeni. Belgiumi kutatásaim során volt szerencsém találkozni Dr. José Gotovitch úrral, a brüsszeli II. Világháború Története Kutatóintézet igazgatójával. Egyik hosszabb konzultációnk során megemlítette, hogy évekig kutatta a belgiumi cigányok második világháborús történetét. Igyekezett minden németországi és belgiumi levéltári dokumentumot feltárni, felkutatta a helyi cigány holokauszt túlélőit is (egyik „adatközlője” kedvéért egyszer egészen Marseille-ig autózott), velük úgynevezett „mélyinterjúkat” készített. Kutatási eredményeit egy alapos, jól dokumentált tanulmányban foglalta össze.[5] A Kenrick-Puxon szerzőpáros is felkereste őt, de amikor megtudták, hogy kutatásai során „csak” 348 Auschwitzba deportáltat talált (közülük 12-en élték túl a holokausztot), legyintettek, és könyvükben 500 főben „határozták meg” a Belgiumból deportált és meggyilkolt cigányok számát.[6] Hollandiában a rendőrség bőrszín és a ruházat alapján 1944 tavaszán 565 embert elfogott és a westerborki nagy zsidó gyűjtőtáborba szállított. Közülük 305 vallotta magát cigánynak, a többieket szabadon engedték. 1944. május 19-én 245 hollandiai cigányt vittek Auschwitzba, közülük 16 nő és 14 férfi élte túl a II. világháborút.[7] A Kenrick-Puxon szerzőpáros megint egyszer semmibe véve az elsődleges levéltári forrásokat kereken 500 főben „határozta meg” a Hollandiából deportált és meggyilkolt cigányok számát.[8] Ha Heindléknek ez a munka kell, az őket minősíti. Figyelmükbe ajánlom Radu Ioanid román (és magyar) származású amerikai történész, a tekintélyes United States Holocaust Memorial Museum (Washington, D. C.) Nemzetközi Levéltári Program igazgatója monográfiáját.[9] Ha ismernék ezt a könyvet, akkor talán nem állítanák, hogy nem csak Magyarországon, hanem Európában mindenütt ugyanúgy üldözték a zsidókat, mint a cigányokat. Radu Ioanid zömmel nem publikált romániai levéltári források alapján feltárta, hogy a kb. 500 ezer fős romániai cigány populációból kb. 25 ezer embert deportáltak és gyilkoltak meg. A Romániával szövetséges Németország hatóságai, a Wehrmacht vagy a Gestapo és az SD „zsidótlanító” szakértői ebben az országban sem, miként Magyarországon sem törődtek a cigányokkal. A mintegy 600 ezres romániai zsidóság emberveszteségét Radu Ioanid kb. 350 ezer főre becsüli.
Heindl vitamódszerére jellemző, hogy idéz a cigány holokauszttal vagy a zsidó holokauszttal foglalkozó könyvemből[10] néhány sort, majd közli, hogy amit írok, az nem igaz, hiányos, elfogult, előítéletes stb. Nem cáfol, nem bizonyít, csak minősítget. Vegyük például a Heindlnél, valamint Bársonyéknál is döntő bizonyítékként kezelt „Führer-parancsot”, mert ebben az esetben legalább megpróbált érvelni. Szerintük Adolf Hitler adott parancsot az SS különleges Akciócsoportjainak, az Einsatzgruppéknak még a Szovjetunió elleni támadás (1941. június 22.) előtt valamennyi zsidó és cigány lemészárlására. Ezt ők onnan tudják, hogy az egyik Einsatzgruppe parancsnok és néhány bűntársa egy amerikai katonai bíróság előtt ezt állította. Heindl nem említi, hogy Otto Ohlendorfnak sikerült néhány vádlott-társát is rábeszélni arra, hogy ugyanezt vallják a bíróság előtt. A vádlottak azt remélték, ha elfogadják védekezésüket, és csak parancsot, ráadásul magától a Führertől származó parancsot végrehajtó katonáknak tekintik őket, enyhébb büntetést kapnak. Heindl szerint az, hogy a magukat menteni próbáló tömeggyilkosoknak egy amerikai katonai bíróság elhitte, hogy létezett ilyen Führer-parancs, bizonyítja a parancs létezését. Téved, egy bíróság, még egy amerikai, német vagy izraeli bíróság sem megfelelő fórum történeti szakkérdések eldöntésére. Az 1960-as évek elejéig a holokauszt nem volt érdekes, fontos kérdés, különböző okokból nem merték, vagy nem akarták a világ nagy részén ezt a témát kutatni. Jellemző például, hogy az Eichmann-per idején (1961-1962) még Hannah Arendt sem ismerte a holokauszt történetét. Fogalma sem volt arról, hogy a valóságban ki volt Adolf Eichmann, mi volt a szerepe az európai zsidók millióinak lemészárlásában. Elhitte neki, hogy csak egy szürke, jelentéktelen kishivatalnok, egyszerű parancsvégrehajtó alezredes volt csak, aki képtelen volt felismerni tettei következményeit. Még azt is elhitte, hogy Eichmann nem is volt antiszemita. [11]
Akkor, amikor Nürnbergben 1947-1948-ban Ohlendorfék először hazudták azt, hogy létezett ilyen Führer-parancs, Christopher Browning amerikai történész, aki napjainkban a holokauszthoz vezető döntési folyamat nemzetközileg elismert szakértője, még iskolába sem járt. Egyik fontos monográfiájából is tudható, hogy a Führer sem a cigányok, sem a zsidók kiirtására nem adott parancsot 1941. június 22. előtt.[12] Ohlendorfék szerint Bruno Streckenbach, az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) személyzeti főnöke közölte velük, hogy valamennyi zsidót és cigányt le kell mészárolniuk, de ők tiltakozni kezdtek, és csak akkor hallgattak el, amikor Streckenbach közölte velük, hogy ez a Führer parancsa. Ohlendorféknak és mindazoknak, akik önmentő hazugságukat elhitték, nem volt és nincs szerencséjük Streckenbachhal. Róla csak azt tudták, hogy szovjet fogságba esett. Ha Moszkvában elhitték volna, hogy Streckenbach ilyen tömeggyilkos parancsot adott ki, bizonyára bíróság elé állították volna, halálra ítélik és kivégzik. Ehelyett békésen hazaengedték Németországba, és ott ő határozottan tagadta, hogy valaha ilyen parancsról egyáltalán hallott volna. Érthető, hogy Ohlendorfék miért próbálták az RSHA személyzeti főnökét „bemártani”, és miért nem vádolták meg az RSHA vezetőjét, Reinhard Heydrichet. Azt ők is tudták, hogy Heydrich, igaz, nem 1941. június 22. előtt, hanem csak júliusban, adott ki tömeggyilkosságokra parancsot, ráadásul írásban, ezek ma is a kutatók és a téma iránt érdeklődő amatőrök rendelkezésére állnak. Heydrich a júliusi parancsaiban egyetlen szóval sem említette a cigányokat, viszont pogromok szervezésére, támogatására és szelektív tömeggyilkosságokra utasította alárendeltjeit. A hadifoglyok közül ki kellett válogatni a zsidókat, és őket kellett legyilkolni, a megszállt területeken pedig a párt és állami funkciót betöltő zsidókat kellett lemészárolni. A parancsokban Heydrich nem említette a cigányokat. Heindl javára írható, hogy legalább nem mondja azt, hogy Heydrich is bagatellizálja a cigánykérdést.
Fontos kérdés, hogy a náci Németországban (és Magyarországon) mi volt a legfőbb döntéshozók, fő ideológusok véleménye a cigányokról. Semmiféle véleményt nem alakítottak ki. Sem Adolf Hitler, sem Szálasi Ferenc beszédeiben, írásaiban egyetlen egyszer sem említi meg a cigányokat. A nácik nem tartották a cigányokat (a zsidókkal ellentétben) halálosan veszélyes, óriási hatalmú ellenségnek, nem szerveztek a cigánykérdés „Végső Megoldásáról” Wannsee-konferenciát. A zsidókérdés „Végső Megoldásával” az SS, a Gestapo, az SD „foglalkozott”, a németországi cigányokkal a Kripo (Kriminalpolizei), a Bűnügyi Rendőrség. A Horthy-korszakban vagy csak a második világháború idején megjelent magyarországi jobboldali napilapokban nem nagyon találunk olyan számot, ahol a cigányokról akár egyetlen apró hír is megjelent volna. Viszont bőven olvashatunk címoldalas cikkeket, riportokat, uszító belső vezércikkeket, láthatunk karikatúrákat a „zsidókérdésről”. Nehéz Magyarországon, Németországban, vagy bárhol másutt Európában úgy cigányellenes közhangulatot kelteni, ha erről a kérdésről nem írnak a napilapok a második világháború előtt, de még 1944-1945-ben sem.
Heindl őszintének látszó döbbenettel írja, hogy nem idéztem Franz Novak SS Hauptsturmführer, Eichmann vasúti szállítási főszakértője állítólagos kijelentését arról, hogy amikor Budapestre küldték, az volt a parancsuk, hogy „egy füst alatt” deportálják a zsidókkal együtt a cigányokat is. Ha Novak igazat mondott, akkor valóban súlyos hibát, sőt, történelemhamisítást követtem el. Ám ha igazat mondott, akkor elárulta, hogy a Gestapo IV-B-4 (Zsidóügyi) osztályának kb. két tucat zsidótlanító szakértője, élükön Eichmann-nal, Novakkal, Dieter Wislicenyvel stb., tulajdonképpen szabotőrök voltak. Nem hajtották végre a cigányok deportálására vonatkozó (Hitlertől, Himmlertől, kitől is?) származó parancs végrehajtását. Erről persze szó sincs. Azt még Heindlék sem állítják, hogy a Magyarországról 1944 április végétől elindított deportáló szerelvényekben a zsidók mellett cigányok tíz és tízezrei is „utaztak” volna Auschwitz-Birkenau felé. Csak arról van szó, hogy nem tartottam szükségesnek egy kétséges körülmények között elkészült interjúban állítólag szereplő, minden valóság alapot nélkülöző kijelentést idézni.
Heindlék szerint faji alapú, diszkriminatív cigányellenes törvények rekesztették ki a cigányokat a magyar társadalomból. A valóságban a magyar törvényhozók még azt sem határozták meg, ki tekinthető cigánynak. A cigánykérdést 1920-1944 között időnként egyáltalán felvető újságírók, politikusok folyamatosan arra panaszkodnak, hogy a közvélemény nem törődik a cigánykérdéssel. Amikor 1941-ben a „fajvédelmi” zsidótörvényt tárgyalták a Felsőházban, Orsós Ferenc professzor, az Orvosi Kamara elnöke, a német példára hivatkozva javasolta, hogy tiltsák meg Magyarországon is a cigányok és a magyarok házasságát, büntessék börtönnel a házasságon kívüli konszenzuális szexuális kapcsolatot is. Javaslatát a többségében antiszemitákból álló Felsőházban értetlenül fogadták, kinevették a nemzetközi hírű tudóst.[13]
Heindl figyelmetlenül, talán előítéletektől elvakítva olvasta a cigány holokausztról szóló könyvemet, ezért fordulhatott elő, hogy összetévesztett engem a nyilas belügyminiszterrel. Nem én tettem felelőssé a cigányokat azért, mert a nyilasok üldözték őket, hanem Vajna Gábor. Én ezért bíráltam a nyilas belügyminisztert, ürügynek neveztem a „muszkavezető cigányok” említését. Heindl alaptalan vádját visszautasítom, és felkérem, hogy a jövőben, mielőtt rasszizmussal, cigányellenességgel, a cigány holokauszttal kapcsolatos elfogultsággal vádol, keressen figyelmesebben a publikációimban a rágalmait alátámasztó bizonyítékot. Egy dologban egyet tudok érteni Heindl Péterrel. Egy „táborba” sorol engem a holokauszt egyik legelismertebb tudósával, Yehuda Bauer professzorral, a Yad Vashem volt vezető történészével. Nekem ő jutott eszmei-szakmai társnak, Heindlnek Bársony János és Daróczi Ágnes.
[1] Karsai László: Cigánykérdés Magyarországon 1919-1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi K., 1992.
[2] Erről részletesen lásd: Karsai, 1992, 102-112.
[3] Endre László belügyi államtitkár 1944. június 21-én a Minisztertanács ülésén azt állította, hogy: „… a gettózás megkezdésekor a honvédelmi kormány 80.000 zsidót hívott be részben behívójeggyel, részben hirdetmények útján katonai munkaszolgálatra, akik jelenleg nem esnek bele a külföldre irányuló zsidó munkás szállítmányok csoportjába.” Bár valószínűleg erősen eltúlozta az 1944 tavaszán-kora nyarán behívott zsidók számát, az arányok érzékeltetésére alkalmas lehet ez az adat is. Endre minisztertanácsi jelentésének teljes szövegét lásd: Karsai László-Molnár Judit (szerk.): Az Endre-Baky-Jaross per. Budapest, Cserépfalvi K., 1994., 492-494. Idézett rész: 493.
[4] Kenrick, Donald-Puxon, Grattan: The Destiny of Europe’s Gypsies (1972.)
[5] Gotovitch, José: Quelques données relatives á l’extermination des Tsiganes de Belgique. Cahiers d’histoire de la Seconde Guerre Mondiale, Bruxelles, 1976., N. 4., 161-180.
[6] Kenrick-Puxon, 1972., 241.
[7] Karsai, 1992, 83-84.
[8] Kenrick-Puxon, 1972, 241.
[9] Ioanid, Radu: The Holocaust in Romania. The Destruction of Jews and Gypsies under the Antonescu Regime, 1940-1944. (1999.)
[10] Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica K., 2001.
[11] Arendt, Hannah: Eichmann Jeruzsálemben. Ford.: Mesés Péter. Budapest, Osiris K., 2000.
[12] Browning, Christopher: The Origins of the Final Solution. The Evolution of Nazi Jewish Policy, September 1939-March 1942. (2004.)
[13] Karsai, 1992, 40, 46.
Szerkesztőségünk a vita tovább folytatásához nem kíván felületet nyújtani. Karsai László vitacikkére a vitapartner, Heindl Péter, viszontválaszt írt, amely a szerző blogján olvasható: http://heindlpeterblogja.blog.
