Írásunkban arra vállalkozunk, hogy Polányi Károly fogalomrendszerének egyik kulcskategóriáját, a reciprocitást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogyan használható modern társadalmak elemzésére. Ehhez – az általa bemutatott, egzotikusnak tűnő példákhoz képest – hozzánk közelebb álló tárgyat, a kalákát választottuk terepül. Természetesen nincs szó forradalmi újításról akkor, amikor Polányi döntően nem-nyugati társadalmak kutatásához használt fogalmát adaptáljuk, hiszen az integrációs formák hasonló esete, a redisztribúció már „befutott" kategóriája a mai társadalmak elemzésének. (Elég Szelényire vagy Kornaira utalni, hogy csak magyar példákat hozzunk.) Ugyanakkor nem titkolt szándékunk, hogy a mára háttérbe szorult reciprocitáskategória gondolkodást megtermékenyítő hatására felhívjuk a figyelmet.
1. Polányi fogalomrendszere
1.1. Polányi és a gazdaságantropológia
Polányi Károly több oldalról is támadja a klasszikus közgazdaságtant és annak alapelveit. Gondolkodásának alapja, hogy a gazdaság a társadalom szerves része; a társadalmi-politikai és kulturális összefüggéseitől megfosztott ökonomizmus helyett egy újfajta „gazdasági antropológiát" próbált kidolgozni, amely a társas interakciók gazdasági aspektusát vizsgálja, és a vizsgálódás során nem próbálja kiemelni sem a gazdasági tevékenységeket a társadalmi folyamatokból, sem a gazdasági szereplőket (legfőképp a „racionálisnak" tartott egyént) a társadalmi intézményekből, a társadalmi viszonyrendszer egészéből. Az egyént adott kultúrába és tradíciósodorba beágyazva fogja fel. így a gazdasági jelenségeket a társadalom egészének, intézményi és kulturális rendszerének összefüggéseiben értelmezi.
Mindezek hiánya teszi Polányinál alkalmatlanná a társadalomról, a kultúráról leválasztott modern közgazdaságtant a „primitív" társadalmak elemzésére, megértésére, hiszen nála a gazdaság „formális" és „lényegi" oldala összekapcsolódik. (Ez a forrása a szubsztantív-iskola elnevezésnek, ahogy Polányi elméletére hivatkoznak.) Itt egy fontos, továbbgondolásra érdemes ponthoz érkeztünk Polányi életművében: a modern társadalmakkal kapcsolatos kritikájának egyik lényeges eleme az, hogy itt a gazdasági játékszabályok teljesen függetlenednek a társadalom más területeitől. Ebből a gondolatból legalább kétfelé ágazik el a mai tudományos gondolkodásban az út. Egyrészt az államnak mint a modern redisztribúció alapintézményének támogatói Polányiban találják meg egyik fő hivatkozási alapjukat, hiszen egy másik koordinációs mechanizmus bekapcsolásával – a piaci mellé – megoldhatónak tűnik a gazdaság „kiágyazódásának" problémája. Másrészt az új, Granovetter, Coleman és mások által fémjelzett gazdaságszociológiai iskola arra.hívja fel a figyelmet, hogy a „primitív" társadalmakban Polányi által elemzett kapcsolat, ami a gazdasági játékszabályok és a személyközi struktúrák között van, a modern társadalmakban is tetten érhető és éppen ennek felszínre hozása az új kutatási irány. Természetesen az is látható, hogy az új gazdaságszociológia elutasítja Polányi „erős" beágyazódás tételét, és így nem alapulhat rá olyanfajta kapitalizmusbírálat, mint amilyet Polányinál láthatunk.
Polányi támadja a jelenleg is elfogadott közgazdasági gondolkodás pszichológiai megalapozottságát is. Nem fogadja el azt a felfogást, mely szerint az ember legfőbb jellemzői a racionalitás (a társadalomtól, a moráltól, a szokásoktól függetlenített racionalitás) és az önérdek. Tagadja, hogy az emberi természet felosztható elkülönülő részekre, két összetevőre: „az egyik 'anyagi', a másik 'eszmei'; az egyik 'gazdasági', a másik 'nem gazdasági"; az egyik 'racionális', a másik 'nem racionális'.1 Polányi elveti Adam Smith-nek a cserét folytató vademberre vonatkozó paradigmáját, amelyet a közgazdaságtan (és más társadalomtudományok is) a maguk axiómájává tettek: „Ami a tényeket illeti, Adam Smith elképzelései az első emberek gazdasági pszichológiájáról éppoly tévesek voltak, mint Rousseau elképzelései a vadember politikai pszichológiájáról."2 Polányi szerint az ember gazdasági cselekedeteit társadalmi, szociális motívumok irányítják: „Az ember nem úgy cselekszik, hogy az anyagi javak birtoklásával kapcsolatos egyéni érdekét óvja, úgy cselekszik, hogy társadalmi helyzetét, társadalmi jogait, társadalmi javait óvja meg. Az anyagi javakat csak annyira becsüli, amennyire ezt a célt szolgálják."3 Ez még erőteljesebben igaz olyan társadalmakra, ahol a társadalom atomizálódása még nem indult meg, s az ember még erősen beágyazódik az adott kultúrába, tradícióba. Vagyis Polányi szemléletében az egyén gazdasági érdekei ritkán elsődlegesek, sokkal inkább a társadalmi kötelékek fenntartásának van döntő jelentősége. Két okból is. Egyrészt, mert ha az egyén nem a hagyományok, a közösség által elfogadott értékek és normák szerint cselekszik, akkor elszakad a közösségtől és kivetetté válik, másrészt azért, „mert hosszú távon a társadalmi kötelezettségek mindig kölcsönös jellegűek, és ezek teljesítése szolgálja legjobban az egyén érdekeit".4
Polányi szembeszáll azzal a felfogással, amely a kapitalizmus idealizált képétől eltérő társadalmakat, illetve rendszereket mint civilizálatlan, primitív elődöket, vagy téves útra futott átmeneti próbálkozásokat mutatja be. Ez a szemléletmód az „elmaradott" országok társadalma számára követendő útnak, azok „modernizálási" feltételének a szabad piaci mechanizmus bevezetését, illetve fejlesztését írja elő. A közgazdasági szemlélet agresszív terjedésével annak értékválasztása, normarendszere is beszivárog más kultúrákba, szétfeszítve és rombolva a tradíció, a kultúra partfalait. Az agresszív euro-amerikai civilizáció nyomulásának első „hadteste" a gazdasági mechanizmusának terjedése.
Az etnocentrizmus mintájára megalkothatjuk a gazdasági ökocentrizmus fogalmát, amely az egyik alapja az etnocentrikus látásmódnak. Ez a közgazdasági gondolkodást és látásmódot leszűkítő és homályosító szemüveg akadályozza más társadalmak (többek között gazdasági) mechanizmusainak megértését. Ha az eltérő társadalmak (különböző szegmenseinek) vizsgálatára egy új fogalmi és eszközrendszer kialakítására törekszünk a vázolt szemléletmód alapján, akkor szemügyre kell vennünk, hogy milyen értékek alapozzák meg azt, vagyis az adott kultúra általános vizsgálatához jutunk vissza. Tehát ott vagyunk Polányi gondolatánál, nevezetesen, hogy a gazdaság nem szakítható ki a társadalomból, nem vizsgálhatjuk az adott kultúra általános köntöséből kihámozva.
1.2. A reciprocitás
Ezek után tekintsük végig az elmélet szintjétől egészen a konkrét példákig Polányi próbálkozását, aminek során megkísérli újraintegrálni a közgazdaságtant a társadalommal mint szerves egésszel foglalkozó tudományba, s ennek kapcsán a kulturális antropológiai megközelítéssel való összefüggésre is fény derül.
Polányi három antropológus munkájára támaszkodott vizsgálódásai során: Malinowski Trobriand-szigeteki kutatásaira, Thurnwald új-guineai bánarókról írt művére és Bahannan nyugat-afrikai tivekről szóló könyvére. Ezek közül Malinowski eredményeit elemezte részletesen.
Mint már említettük, Polányi rendszerében a gazdasági motívumok a társadalmi élet kontextusából jönnek létre. Úgy gondolta, hogy ennek vizsgálatához az adott közösség rokonsági és területi szervezetét kell figyelembe venni, melyeket a szokás, a jog és a vallás befolyásol.
Az elemzés során kiderült, hogy ezekben a törzsi társadalmakban „hiányzik a nyereség motívuma, hiányzik a díjazásért végzett munka elve, hiányzik a legkisebb erőfeszítés elve, és legfőképpen hiányzik minden olyan önálló és elkülönült intézmény, amely gazdasági motívumokon alapulna".5 A felmerülő kérdésre, miszerint akkor mi biztosítja a rendet a termelés és elosztás működésében, a választ egy olyan viselkedési elvben találta meg, amely elsősorban nem is a gazdasággal kapcsolatos: a reciprocitásban. Ez egy integrációs forma, amely képes a gazdaság működésének szabályozására.
Először is megpróbáljuk Polányi alapján definiálni a reciprokatív integrációs formát.6 A reciprocitás a szimmetrikus csoportosulások kölcsönösen megfelelő pontjai közti mozgásokat jelöli. Tehát ajándékozási és viszontajándékozási kötelezettséget jelent meghatározott, szimmetrikus szociális viszonyok által egymáshoz kapcsolt csoportok, illetve tagjaik között. A csoportokat összefűző kötelékek hol rokonsági, hol territoriális, hol politikai vagy vallási-ceremonális kapcsolatokból – de mindig a sajátosképpeni gazdasági szférán kívül meghatározott kapcsolatokból – fonódnak, s a reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezek a szociális kapcsolatok diktálják. A kapcsolatok szimmetriája azt jelenti, hogy valamennyi érdekelt csoport azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többivel szemben. A reciprok ajándékozás – a gazdasági folyamatok beágyazottságának megfelelően – nem csupán az új anyagi létfenntartási eszközök allokációját biztosítja, hanem a csoportok közti szociális kapcsolatok megerősítését is.
A nyugat-melanéziai Trobriand-szigetek lakosainál, akik a gazdaság eme típusához illusztrációként szolgálhatnak, a reciprocitás főleg a társadalom szexuális szervezetének, vagyis a családnak és a rokonságnak a vonatkozásában működik. E közösségekben családról – a nőről és a gyermekekről – való gondoskodás az anyai ágú rokonok kötelezettsége. Vagyis a Trobriand-szigeteki férfiak nővérük családja iránt viselnek kötelezettséget. De ők maguk nem a nővér férjétől számíthatnak segítségre, hanem, amennyiben nősek, saját feleségük fivérétől – egy harmadik, megfelelő viszonyban lévő család tagjától. A reciprocitás átfogó elve tehát nemcsak a termelés, hanem a családfenntartás biztosítását is elősegíti.
Az ilyen viselkedési elvek azonban csak akkor válhatnak hatékonnyá, ha létező intézményi struktúrák teszik lehetővé alkalmazásukat. A reciprocitás csak azért képes írott bizonylatok és bonyolult adminisztráció nélkül biztosítani egy gazdasági rendszer működését, mert az adott társadalom szervezete a szimmetria struktúráinak a segítségével lehetővé teszi ezt a megoldást. A legalapvetőbb szimmetrikus struktúra a már említett rokoni kapcsolatok hálózata, de ilyen a reciprocitás alapjául szolgáló struktúra a törzsi társadalmakban meglepően sűrűn előforduló „dualitás" is. A Trobriand-szigetek minden part menti falujának egy szárazföldi falu a párja. így zökkenőmentesen bonyolódhat le a halnak és a kenyérfa gyümölcsének igen fontos cseréje, ami reciprok formában, időben is ténylegesen elkülönülő ajándékozásként zajlik le.
A szimmetria azonban nem feltétlenül korlátozódik a dualitásra. Több egyén vagy csoport is szimmetrikus lehet két vagy több tengelyhez képest. A csoportok tagjai nem feltétlenül annak tartoznak viszonozni az ajándékot vagy a szívességet, akitől kapták: a kötelezettség irányulhat egy harmadik csoport megfelelő tagjára, akivel hasonló viszonyban vannak (mint ahogy ezt már láttuk a példában).
Itt meg kell jegyeznünk, hogy ugyan a szimmetria már félig kielégíti a reciprocitás szükségleteit, de az intézményes struktúrák és a viselkedési elvek (emberi attitűdök) kölcsönösen kiegészítik és feltételezik egymást. Érdemes az egymásra való kihatásukat is végiggondolni. A szimmetria intézményesült struktúrája segítheti a reciprokatív viselkedési elvek kialakulását, de ez fordítva már nem igaz. Az egyéni viselkedésmód és attitűd nem hozza létre a megfelelő intézményi struktúrát, s így nem is lesz képes – az intézményi struktúrák hiányában – a gazdaságot integráló általános elvvé válni.
Az is mutatja, hogy reciprocitás a gazdaságot integráló formává válhat, hogy képes más integrációs sémákat mind a redisztribúciót, mind a piaci cserét alárendelt módszerként alkalmazni. (A redisztribúció egy központ felé irányuló, majd a központból kiinduló elsajátítási mozgásokra utal, a csere oda-vissza mozgásokra vonatkozik, melyek egy piaci rendszer szereplői között zajlanak le meghatározott mechanizmusok által vezérelve. Polányi szerint ez a három integrációs forma uralhatja a gazdaságot, nevezetesen: a reciprocitás, a redisztribúció és a piaci csere.) A reciprocitás megvalósulhat úgy, hogy az emberek a megfelelő munkákat és terheket redisztributív szabályok szerint osztják el (pl. amikor „sorjában" végzik el az egyes egyénekre háruló munkafeladatokat), más esetekben reciprocitást rögzített egyenértékek cseréje biztosítja. Ezekre az itthoni kalákák közt is találhatunk példákat.
A reciprocitás nem csupán egyének vagy kis csoportok (családok) között jöhet létre, hanem egészen nagy rendszerek gazdasági aspektusát integrálhatja. Ezt példázza a Trobriand-szi-geteken kialakult kula-kereskedelem. A kör alakú szigetcsoporton belül igen bonyolult és kiterjedt kereskedelmi forma alakult ki, ami a reciprocitás elvén működik. Ezt a tevékenységet nem gazdasági motívumok mozgatják (sem a pénz, sem a profitszemlélet nem jelenik meg), hanem teljes egészében az etikett és a mágia szabályozza. A reciprocitás elve egyszerű szabályaival (melyek mint említettük a társadalmi praxis egyéb szféráiban gyökereznek) egy olyan komplex, bonyolult tér-időszemély rendszert működtet, amely több száz mérföldet és több évtizedet fog át, és személyek százait kapcsolja össze. (Előfordul, hogy egy-egy kultikus ajándéktárgy akár tíz év alatt járja körül a szigetcsoportot.)
Végül az, hogy a három integrációs forma közül melyik dominálja a gazdaság mechanizmusait, a társadalom kialakult struktúráitól és a kultúra egyéb szegmenseitől is függ. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy ezek az integrációs formák semmiféleképp sem képviselnek fejlődési „szakaszokat". Számos alárendelt forma lehet jelen a domináns forma mellett, amely maga is időlegesen háttérbe szorulhat, majd újra felbukkanhat.
2. A kaláka
A második részben a magyar falusi társadalom egyik jellegzetessége, a kaláka bemutatása kapcsán arra teszünk kísérletet, hogy a Polányi-féle reciprocitás kategória nem archaikustársa-dalombeii működését elemezzük.
Elsőként ehhez a kaláka fogalmát kell tisztázni, illetve leírni főbb mozzanatait, majd a történelmi változásokat érdemes számbavenni, végül elvégezhetjük az összehasonlítást a reciprocitás elméleti kategóriája és a kaláka tényleges valósága között.
2.1. A kaláka – általános megjegyzések konkrét példákhoz kapcsolódva
Induljunk ki egy tipikusnak mondható társasmunka leírásából. Bodrogközben minden év májusában, amikor a földeken még és már nincs olyan sok feladat, egy-két család kihasználja az időt házépítésre, vagy más nagyobb építkezést igénylő munkára. Ilyenkor az építkező család körbejár a faluban, maga mellé gyűjt 10-12 embert a segédmunkák elvégzésére, és felkér egy irányító szakembert, aki majd vezeti a műveleteket. Ez utóbbin kívül senkinek nem fizetnek, a munkát szívességből végzik a falusiak. Tudják, hogyha majd nekik lesz szükségük segítségre, ők is találnak embereket. Hogy pont azokat, akiknek ők segítettek, az korántsem biztos, de kialakulhatnak állandósult csoportok. Az általános az, hogy akiket a segítségkérő séta során megszólítottak, azok mind mentek.
A leírt példa jól tükrözi a kaláka általános jellemzőit: a közösség valamilyen formában kiválasztódott tagjai segítségül sietnek a közösség egy másik tagjának, de nem ellenszolgáltatást várnak el munkájukért, hanem tudják azt, hogy ők is bármikor számíthatnak ilyenfajta segítségre.
Vizsgáljuk meg, hogy a falusi társadalomra jellemző egyéb társasmunkától mi különbözteti meg a kaláka-típusút. Nagy Géza felosztása tűnik a legpraktikusabbnak az eltérő kategóriák bemutatására. Ő háromféle társasmunkát különböztet meg, aszerint, hogy kik, hányan dolgoznak és kinek:
- Többen egy embernek vagy egy családnak segítenek.
- Egyének maguknak dolgoznak, de közösen.
- Többen dolgoznak a közösség érdekében.
Valamennyi társasmunkára jellemző tehát a közösen végzett tevékenység és az, hogy nem ellenszolgáltatásért, pénzért dolgoznak. A megkülönböztetésből az is kiderül hogy a kaláka-típus az első kategóriához tartozik.
A fentebb bemutatott építkezésen kívül számtalan .más kaláka-típusú együttműködést igénylő munka fordult elő a falúban. Az alábbiakban a leggyakoribbakat foglaljuk össze:
a) A gabonával kapcsolatos munkák közül a csépté*s a legtöbb helyen kalákában történt, esténként a kévehordást is így szervezték meg. Az aratás csak nagyon kevés helyen történt társasmunkában.
b) Az állattenyésztés köréből a sertésvágás és a takarmányelőkészítés, a kukoricamorzsolás szerveződött kalákában.
c) A lakodalmak megszervezését, előkészítését, lebonyolítását is ebben a formában végezték.
d) A temetéseknél a halottvirrasztást, ha nem is mint munkát, de mindenféleképpen mint közös tevékenységet folytatták.
e) Az egymást segítésnek kialakult egy teljesen direkt formája is: a szülés után gyermekeikkel otthonmaradó anyákat a rokonság szintén kaláka-formában látja el. Ezt a gondoskodást hívják paszitnak, paszitának tájegységtől függően.
Természetesen a felsorolásból kimaradt jó néhány típus (pl. kútásás, kenderfeldolgozás, fonás stb.), de így is látszik, hogy csaknem a teljes falusi életet behálózta a szívességre, szolidaritásra alapuló, a pénzviszonyokat kirekesztő együttműködési forma. Ahogy a példákból is kiderült, nemcsak a szorosan vett gazdasági tevékenység, a munka megszervezésére használták a kaláka-formát: ez a mindennapi élet más szegmenseit – házasság, halál, gyermekáldás – is érintette.
Külön ki kell emelni a kalákák leírásánál azt a tényt – erre még az elemzéskor vissza fogunk térni -, hogy az egyes tevékenységekhez szorosan kapcsolódtak más szokások, hagyományok is, összefűzve ezzel a mai szemléletmód számára a kultúra egymástól távol levőnek tekintett területeit, például a vallást és a munkát. Szendrey Ákos 1938-as elemzésében arra hívja fel a figyelmet, hogy a házépítő kaláka minden egyes munkafázisához egy adott rítus, szertartás tartozik, ami nemcsak mint külső tényező jelentkezik, hanem szerves részét képezi az egész tevékenységnek. Mindez azonban az I. világháború előtti helyzetet jellemzi és kérdéses, hogy mára mindebből mi maradt meg.
2.2. A kaláka történeti változása
Arra a kérdésre, hogy mikor alakultak ki először kaláka-típusú együttműködési formák a történelem során, dokumentumok hiányában nehéz válaszolni. A mezőgazdasági munkákkal kapcsolatban már a késő-középkori leírásokban találunk utalásokat, de ezek is azt mutatják, hogy ezen munkaszervezési formák kialakulása jóval régebbre tehető. Ehhez képest a házépítés kalákái újszerű képződmények, több forrás egybehangzó tanulsága szerint legfeljebb a késő-középkor óta léteznek. Korábban a vidéki házak, az életvitel igénytelensége és természeti jellege miatt olyan egyszerűek voltak, hogy felépítésükhöz rendszerint elég volt a háztartás saját tudása és fizikai munkaereje. A Polányi-féle kategorizálást és magyarázatot elfogadva azt lehet megállapítani, hogy ahol és amennyiben szimmetrikus struktúrák jellemzőek egy társadalomra, ott kedvező feltételek teremtődnek meg egy reciprocitás dominanciájú életszerveződési forma kialakulására. A konkrét magyarországi példa is ezt látszik igazolni, ugyanis csak ott tapasztalható a kaláka-típusú együttműködés elterjedése, ahol a kiscsaládi formák túlsúlyban vannak (pl. Gömörben, Bodrogközben), és így, akár felfoghatjuk kényszernek is, kialakulnak az egymásra épülés, a kölcsönös segítség struktúrái. (Ellentétben az alföldi aprócsaládokkal, ahol inkább a függőségi rendszerek kiépülése dominál, a bérmunka aránya messze meghaladja a társasmunkáét és a palóc nagycsaládokkal, ahol inkább a családon belüli megoldások, az önellátásra való törekvés a jellemző.) . Természetesen a kalákák kialakulásához más tényezők is hozzájárulnak: a rossz természeti viszonyok felerősíthetik az együttműködési kényszert az egyéni alkalmazkodás elégtelen volta miatt, az erőforrások asszimetrikus szűkössége, a pénzviszonyok elterjedésének kezdetlegessége szintén a rendszeren belüli együttműködési formákat erősíti; és a külső tényezők mellett ne feledkezzünk meg a megfelelő emberi attitűd fontosságáról sem.
Mivel ez az elemzés arra koncentrál, hogy a mai helyzet hogyan alakul ki, elegendőnek tűnik a formaváltozás folyamatát a XX. században nyomon követni. Ebből a szempontból all. világháború előtti helyzetet lehet a kaláka „aranykorának" tekinteni, s az akkori állapot leírásához mint kiindulóponthoz lehet hasonlítani a mai viszonyokat, s számba lehet venni a változásokat.
Vegyük először szemügyre, milyen funkciókat látott el ez a „klasszikus" kaláka:
1. Gazdasági, ezen belül:
- pénzmegtakarító funkció,
- munkaidő lerövidítése,
- munka megkönnyítése.
2. Szórakoztató, ezen belül:
- munka szórakozássá tétele,
- párválasztás elősegítése,
- közösségi megnyilvánulások lehetővé tétele.
3. Rituális, kultikus funkció.
A felosztás természetesen analitikusan értendő, az egyes tevékenységek egyszerre felelnek meg ezeknek a funkcióknak, éppen ebben az együttes létezésükben van a lényegük: a modernitásra jellemző funkciószétválás nem jelentkezik, a gazdasági szféra szervesen összekapcsolódik az integráló, mintafenntartó, célkijelölő rendszerekkel. Sőt, éppen az elkülönülés hiányából adódóan rendszerekről is csak megelőlegező értelemben beszélhetünk. A „klasszikus" állapotra a multifunkcionalitás mellett a kiterjedtség jellemző: Szendrey Ákos az említett elemzésben több mint száz kaláka típust tudott megkülönböztetni.
A II. világháború utáni helyzet különösségét az adja, hogy a meghirdetett elveknek látszólag nagyon is megfelelő, valódi közösségi munkaforma „zavarja" a rendszert, hiszen a kollektivizálás nagyon is modernitáson belüli eszméje nem tudott mit kezdeni egy „premodern", a gazdaságot nem különálló rendszerként kezelő intézménnyel. így a falusi társadalomra ráerőszakolt kolhoz (pedig az elnevezés szintén közös gazdálkodást jelent) nem volt képes – igaz, nem is akarta – integrálni a kalákát, hanem a gazdaság területéről kiszorította azt.
A 60-as, 70-es évek mezőgazdasági szervezeti átalakulásai kellettek ahhoz, hogy újra megjelenjen a kaláka a szorosan vett munka területén, de ez már korántsem volt az a társadalmat meghatározó, együttélést szabályozó forma, hanem leredukálódott egy pusztán gazdasági funkcióval bíró együttműködési típusra, amelynek ugyan még vannak hatásai az élet más szegmenseire is, de ezek a kihatások már másodlagossá váltak, többé nem integráns részei a kalákának. A funkcióvesztés mellett a mai folyamatok másik jellemzője a kaláka visszaszorulása: a II. világháború előtti több mint százról 10-15 féle kaláka-típusra csökkent a számuk.
Lássunk néhány példát a kaláka átalakulására:
A bodrogközi építkezéseknél az addig a kaláka természetes velejárójaként értelmezett vendéglátás (ez adott munkát a családok nőtagjainak, s ez tette lehetővé, hogy a megerőltető fizikai munka ellenére szerepet kapjon a szórakoztató funkció is) lassan a fizetés egy sajátos formájává vált, és ez természetesen az egyéb területekre való kihatások gyengülésével, illetve megszűnésével jár együtt.
A ragályi sertésvágás régebben magába foglalta a szórakozás egy különös formáját, a mórikálást is. A mórikálás az amúgy zárt rokoni kötelékbe tartozó sertésvágásra összegyűlt családok rendjét megzavaró, maskarába bújt fiatalok incselkedését, tréfálkozásait jelentette, ami mintegy erő- és ügyességi próbaként is funkcionált a legények férfivá érésekor. Mára mindebből semmi sem maradt, magába a kalákába is betüremkedett ácse-remomentum: a régebben szívességből dolgozó hentesnek természetben fizetni kell.
A kaláka leépülésén kívül azonban megfigyelhető az új viszonyokhoz adaptive közelítő folyamat is. A városokba faluról beköltöző családoknál megfigyelhető, hogy a városhoz kötődő szokásokat a saját képükre átformálva alakítják át. Ilyen módon továbbélnek a régi hagyományok az új környezetben, azonban ennek nemcsak környezetváltoztató hatása van, hanem a hozott szokások is deformálódnak. Például a ballagások kapcsán a falusiak összetartása nemcsak azt eredményezi, hogy egyfajta kalákajelleg továbbél a városi környezetben, hanem azt is, hogy a ballagásokból szinte erőfitogtató verseny válik: kinek a gyereke kap több, értékesebb ajándékot, kiknél a leggazdagabb a ballagási vacsora – ezzel torzul a kaláka eredeti célja. Érdemes megfigyelni azt, hogy hogyan igyekeznek létrehozni azt a struktúrát, ami a faluban adottságként jelentkezett a rokon családok közelségéből adódóan: egy gyereknek 10-12 keresztszülője is lehet, így és ebből alakulnak a kalákák.
2.3. Mennyiben példa a kaláka a reciprocitásra?
A figyelmes olvasó észrevehette, hogy már eddig is próbáltuk jelezni az analógiákat a Polányi-féle kategória és a kaláka között, illetve eleve úgy mutattuk be a társasmunkák ezen típusát, mint egy nem archaikus társadalombeli példáját a reciprocitásnak. Azonban a most következő részben megpróbáljuk közvetlenül megvizsgálni az analógiák meglétét, mélységét, mivel az eddig használt implicit feltételezésünk reflektálatlan mivoltában gyenge lábakon állt.
Első megközelítésben a formai megfelelést vegyük szemügyre. Ezen a szinten mindenképpen adekvátnak tűnik példánk, hiszen – „klasszikus" formájában – domináns rendezőelvként fuknkcionál, a meglévő szimmetrikus struktúrára épít, és ez határozza meg a benne résztvevők viselkedési elveit.
Azt, hogy a „klasszikus" kaláka domináns rendezőelvként funkcionál, több oldalról is be lehet mutatni. Annyiban tekintjük integrálóelvnek, amennyiben a falusi társadalom egészét behálózza, egyrészt úgy, hogy szinte valamennyi tevékenység része valamilyen kaláka-csoportnak, másrészt multifunkciójából adódóan az egyéni életpraxis különböző szegmenseit átjárjá-moz-gatja. Dominánsnak pedig annyiban tekinthetjük, amennyiben a más típusú integrációs formákat maga alá tudja gyűrni, márpedig ez történik a cserére alapuló piaccal és a redisztribúcióval is: a pénz, ha egyáltalán megjelenik, nem értékmérőként, hanem a körforgás eszközeként; a munkát megszervező központok pedig csak ideiglenesek, éppen ezek képezik a körforgás elemeit.
A mai kor kalákája éppen ezért nem azonos a „klasszikus" kalákával, épp ez a dominanciája és rendezőelvként való funkcionálása szűnt meg. Az utóbbi időben megfigyelhető, hogy a kaláka-csoportok állandósulnak, illetve a másnak végzett és mástól kapott munkákat, segítségeket számontartják. Mindezt a kaláka intézményének erősítéseként is lehetne értelmezni, azonban látni kell, hogy ez inkább azt mutatja, hogy külső kényszer nélkül nem működne a rendszer, felszakadt az automatizmus. Ugyancsak ezt a változást mutatja a ragályi cséplő-kaláka esete is, ahol a szerveződés nem rokonsági vagy lokalitási alapon történik, hanem a vagyoni helyzet hasonlóságából adódóan – ezzel akadályozva meg az egymásnak nyújtott segítségek asszimetriáját. Vagyis: a reciprokatív viselkedési elvbe bekerül a csere momentuma is (persze alárendelve a reciprocitás elvének).
A következő kérdés az kell hogy legyen: milyen szimmetrikus struktúrákra alapul a kaláka? Az nyilvánvaló, hogy létezik az egymáshoz kötődő családok, közösségek hálózata, amire ráépül a kaláka. Az igazi kérdés az, hogy vajon mennyiben válhatnak alapjává a reciprokatív integrációs elv kialakulásának ezek a szimmetriák, együvétartozások. Két fő okot lehet megállapítani: a hasonlóságuk és az egymást kiegészítő mivoltuk. Három dimenzióban is nyomon lehet követni ezeket:
- A családok struktúrájában – hiszen egyértelmű a kiscsalá-dok helyzetének hasonlósága, és éppen méretükből adódóan a reprodukciót érintő egymásrautaltságuk. (Szép példája ennek a Szendrey Ákos által említett szőlőőrző-kaláka, aminek elsőrendű feladata nem is a tényleges munka, hanem a párválasztás lehetőségének a megteremtése.)
- A képességek hasonlósága és egymás kiegészítő jellege, hiszen ez teremti meg annak a lehetőségét, hogy szinte mindenki képes mindenféle tevékenységnél segédmunkára, és egynémely területen a közösség nem nélkülözheti az egyén szaktudását, mint ahogy más alkalommal ő szorul segítségre szakismeretet igénylő munkával kapcsolatban.
- Az erőforrások birtoklásában jelentkező hasonlóságban és egymásrautaltságban – mivel ez teremti meg a lehetőségét és sok esetben a kényszerét az együttműködésnek. (A fentebb már említett cséplő-kaláka is példa erre, ahol a cséplőgép mint szűk keresztmetszet adja e kényszert.)
Mindehhez hozzájárul a Polányi által kevéssé elemzett tényező is, nevezetesen az, hogy a falusi társadalmat a maga zártsága és csak önmagán belül (ott viszont szinte tökéletesen) megoldott információáramlás jellemzi. Voltaképpen ez az, ami a fenti három dimenziót a reciprocitás keretében oldatja meg és nem a piaci csere elve alapján. Ezt a struktúrát alkotja újra a városi kaláka működéséhez a műrokonság intézménye.
Ennek a résznek a végén térünk ki a viselkedési elvek analógiájának elemzésére. A „klasszikus" kaláka időszakában, Riesmann kategóriáját használva, az emberek „tradíció által irányítottan" megkérdőjelezetlenül hagyták a kaláka intézményét, benne éltek a hagyományban. A kalákával szembeni ellenérzéseinket is ennek mentén lehet indokolni. Igaz ugyan, hogy számtalan pozitív vonása a mai gazdasági rendszerrel szemben kihívásnak minősíthető, de éppen a tradícióba ágyazottsága zárttá teszi mindennemű változtatás iránt, illetve az egyén kibontakozását jelentősen behatárolja. Mindez persze csak a „klasszikus" kaláka tagjára igaz, hiszen a változás éppen abba az irányba történt, hogy a ma embere pusztán mint eszköz tekint a kalákára, egészen máshonnan jött értékeinek, céljainak elérése érdekében.
Összegzés
Úgy tűnik, hogy az általánosság szintjén is megfogalmazhatjuk, hogy amennyiben valamely rendezőelv már nem az egészre vonatkozik, akkor deformálódik önmaga jellege is. Nem hatja át az élet más szféráit, eszközzé válva másfajta értékrendszerekből születő célok alá rendelődik, s így a benne rejlő értékkomponensek elkopnak vagy átalakulnak. Ez utóbbi természetesen történhet az egész rendszert megváltoztatva, de „alkupozíció" a rendezőelvek között aszimmetrikusan határozódik meg. Bár a kaláka évszázadokra visszanyúló története nem ért véget, tartalma megváltozott: míg régebben a gazdaságot, a társadalmat és a kultúrát egyaránt integráló reciprokatív rendszer alapja volt, addig ma a piaci csere által koordinált gazdasági szisztéma részévé válik, annak alárendelődve esetenként mint a mikroökonómiailag leggazdaságosabb munkaszervezési forma jelenik meg.
A reciprocitás rendezőelvként ugyan deformáltan köszön ránk a kalákából, azonban eme intézmény vizsgálatához megkerülhetetlen szempontokkal járul hozzá. A modern társadalom több jelenségének (pl. feketegazdaság, autóstop) értelmezéséhez nyújthat segítséget a reciprocitás fogalmának használata.
Jegyzetek
1 Polányi Károly, 1976.137.
2 Uo. 51.
3 Uo. 54.
4 Uo. 55.
5 Uo. 57.
6 Röviden reflektálunk Sahlins reciprocitás-fogalomhasználatára, amely különbözik Polányi kategóriájától. Sahlins háromféle reciprocitást különböztet meg: általánosított reciprocitás, amelynek során úgy kerülnek átadásra javak, hogy az átadó nem vár ellenértéket cserébe; kiegyensúlyozott reciprocitás, ami egyenlő áruk cseréjét jelenti; és végül a negatív reciprocitás, ahol a felek minél többet akarnak egymástól megszerezni.
Ez az antropológusok körében kedvelt reciprocitás-felosztás több oldalról is támadható. Az egyik ellenvetésünk az, hogy Sahlins leszűkíti a reciprocitást az anyagi javak cseréjére, ezáltal nem lesz elemezhető a reciprocitás társadalmi és kulturális vetülete ebben a fogalomrendszerben. Másrészt leszűkíti az érzelmi kötődésre azt a struktúrát is, amely a reciprocitást alapozza meg.
Ezzel szemben a Polányinál oly fontos elemként szolgáló szimmetria magában foglalja az intézményi struktúrák széles körét (rokonsági, territoriális, politikai, vallási kapcsolatok). Mindezeken felül Sahlins hármas felosztása is problematikusnak tűnik, abból a szempontból, hogy pont azok az elemek keverednek bele a reciprocitás(ok) definíciójába, amelyek elválasztása (Polányi szerint is) a leglényegesebb momentum lenne a gazdasági integráló elvek megkülönböztetésében. Sahlins a piaci csere jellemző mozzanatait lopja bele a felosztásába: a kiegyensúlyozott reciprocitásnál kibővíti ezt a piaci cserét jellemző attitűddel is, nevezetesen, hogy a gazdasági aktusban résztvevő szereplők a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb nyereséget érjenek el. Ez utóbbi tulajdonképpen az árucsere kifejlett formája, ami szétfeszíti a reciprocitás Polányi által kifeszített fogalmi kereteit.
Felhasznált irodalom
Polányi Károly: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, 1976.
Sík Endre: Az „örök" kaláka. Gondolat, 1988.
Szendrey Ákos: A népi társas munkák és összejöveteleik. Ethnográíia, 1938. 273-286.
Petrovszki Ildikó: Társasmunkák Ragályon. In: Gömör néprajza 17. Debrecen, 1989. 109-127.
Bujdosó Erika – Zsupos Zoltán: Társasmunkák, társas élet Bakonszegen. In: Bakonszeg története és néprajza. Debrecen, 1990. 417-432.
Dobos Ilona: Népszokások a városban. Valóság, 1983/10. 56-64. Nagy Géza: Társasmunkák a Bodrogközben. In: Fejezetek a Bodrogköz néprajzából. Miskolc, 1986. 51-62.
Kolumbán Samu: Lozsád és népe. Ethnográfia, 1894. 326-336.