Összetett Keresés

Megjegyzések a peresztrojkáról

A szerző a szovjet történelmet, mint a peresztrojka-kísérletek történetét értelmezi. A közvetlen válságelhárítássá szelídülő reformok visz-szavezetnek a kiindulóponthoz. A valóságos alternatíva: a tekintélyuralmi restauráció (reformpárti vagy konzervatív formában) ill. az önkormányzati struktúrák felé tett lépések (mint autentikus szocialista alternatíva), amely utóbbi ma még csak mint ideológia létezik.

Az a gyakori és tegyük hozzá: közhelyes megállapítás, misze­rint a szovjet fejlődés immanens sajátossága a „lassúság", a stagnálás, az átalakulásra való képtelenség stb., rendkívül leegyszerűsítő, alapjában téves; tulajdonképpen a Brezsnyev-korszakot, vagyis a 70-es éveket vetíti vissza a meg­előző fejlődési szakaszokra. Bizonyos értelemben a szovjet történelem reformok, nagy átalakítások, „peresztrojkák" vagy erre való kísérletek története.

„Peresztrojkák" és a szovjet történelem néhány sajátossága

Maga az októberi forradalom már önmagában is a radikális átala­kítás hagyományát és ideológiáját hagyta örökül. Ugyanakkor persze megjelent egy másik hagyomány is, ezt viszont az hatá­rozza meg, hogy a forradalom – egyetemesre, legalábbis Euró­pára méretezett stratégiája ellenére is – nagyon hamar olyan világtörténelmi korlátozás alá került, melynek szorításából a kitö­rés valójában napjainkban is csak lehetőségként adott. Úgy tűnik, a kitörés ezen lehetőségét kívánja a gorbacsovi külpolitikai fordu­lat növelni, összhangban a belső nyitottságra irányuló törekvés­sel. Magának az izolálódásnak a forrása ismert: a forradalom, az új hatalom kísérletet tett arra, hogy kiszakadjon a kapitalista vi­lággazdasági rendszerből: azzal a meghirdetett céllal, hogy meg­próbálja az emberiség fejlődését egy posztkapitalista (perspektí­vájában szocialista) fejlődés útjára terelni. A kísérlet nemzetközi méretekben – ez 1923-ra kiderült – nem talált követésre, mert a tőkés rendszerek centrumai, bármilyen látványos válságba kerül­tek is, még nem a sír szélén, hanem egy új fejlődési szakasz előtt álltak, melyet állammonopolista kapitalizmusnak szokás nevezni. Annak az alapvető garanciája, hogy a szovjet kísérlet fennmarad­jon, miután a rendszer a maga belső ellenfeleit legyőzte – minde­nekelőtt a szovjet állam nemzetközi pozíciója volt. Mivel a külső, a nemzetközi viszonyoknak (intervenció a húszas évek végén, szovjet-brit diplomáciai konfliktus, világháború stb.) kezdettől meghatározó, szerepe volt a rendszer fejlődési lehetőségeinek tekintetében, ezért érthető, hogy – a szándékok ellenére – törté­nelmi korokon át a puszta „túlélés" volt a fejlődés meghatározó dimenziója, viszont ez a túlélési késztetés is „éppen az állandó és eredeti útkeresésre kényszerített. Ezen útkeresések korlátait azonban nemcsak a külső keretek szabták meg, hanem az is, hogy azokkal is összefüggésben – az útkeresők állandóan „ha­dakozásra" kényszerültek saját múltjukkal, belső feltételeikkel is. Az „orosz múlt" leküzdésének szándéka folyamatosan kombiná­lódott e múlt számos elemének a szovjet fejlődésben megválto­zott formákban, de kétségkívül végbement „újjászületésével". Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a „hadikommu­nizmus" vagy a kapitalizmus részleges, ellenőrzött restaurációja (NEP) között lavíroztak. A polgárháború sikeres megvívása után a bolsevikok többsége számára világossá vált, hogy a „hadikom­munizmus" – ma már ismert és tudományosan jól leírt – rend­szere kimerítette összes pozitív forrásait, és az új rendszer mű­ködésének gátjává vált, hovatovább az összeomlás jeleit mutatta (Kronstadt, a parasztlázadások, a katonailag centralizált gazda­ság irányíthatatlansága stb.). Kiderült, hogy nem a szocializmus­hoz jutottak közelebb, hanem csak annak karikatúrájához. 1921-ben sor került a rendszer ismert radikális gazdasági és politikai reformjára (NEP). Kialakult egy, a szovjet állam által ellenőrzött piacgazdálkodás, az „államkapitalizmusnak" egy olyan formája, amelyben a paraszti és kusztárkodó magángazdálkodás együtt élt az államosított és államilag vezérelt iparral. Ebben az új sza­kaszban olyan egypártrendszerű politikai szisztéma alakult ki, melyben 1927-ig mind a párton belül, mind azon kívül az eltérő érdekek (amelyek nem fenyegették a szovjet rendszer létét) vi­szonylag strukturáltan kifejeződhettek. Megszüntették a szak­szervezetek hadikommunista államosítását; elismerték a vállalati adminisztrációval szemben a munkástiltakozások lehetőségét, a sztrájkjogot is beleértve stb.

Természetesen a NEP-korszak, a Lenin által idézőjelesen „államkapitalizmusnak" nevezett fejlődési fázis mély ellentmon­dásokat hordozott magában. Mindenekelőtt két tényezőre kell feltétlenül utalni. 1. Az állami ipar irányítása és működése terüle­tén kétféle törekvés került egymással szembe. Az egyik, amely a piacgazdálkodás „ésszerűségére" hivatkozott, s a vállalatok profitmaximalizálására való átállása mellett kardoskodott. A má­sik irányzat a szocialista ideológiára, valamint a munkásság érde­keire hivatkozva elutasította ezt, mondván, a profitmaximalizálás a munkásság „kizsákmányolásához", bérének leszorításá­hoz vezet. A spontán piaci erőkkel szemben a tervezés meg­honosítására helyezte a hangsúlyt, jól lehet már a maga korá­ban kiderült, hogy a piaci törvények és a tervgazdálkodás „törvénye" harmonikusan nem egyeztethető össze. Hiszen az egy központból irányított, felülről szerveződő tervezés, mint Rikov 1924 januárjában megfogalmazta, csupán „bürok­ratikus utópia" lehet. 2. Az itt jelzett, végletesen leegyszerűsí­tett probléma egy másik ellentmondással társult. A 20-as évek vége felé kiderült, hogy a NEP-gazdálkodás elkerülhetetlenül új szociális konfliktusokhoz vezet. Mindenekelőtt a forradalom örökségének, a „szociális egalitarizmusnak" a feladása került előtérbe. A paraszti rétegek új típusú differenciálódása a húszas évek végén magában rejtette az osztályharc kiélező­désének vírusát, ráadásul kedvezőtlen fordulat következett be a Szovjetunió külpolitikai helyzetében is.

Az itt felmerülő alternatíva, amely egyrészt tehát az álla­milag ellenőrzött piacgazdálkodás valamint a piacgazdálko­dást kiszorító állami tervezés között jelent meg, nem előre meghatározott program szerint dőlt el. Buharin, aki 1926-ban még a párt NEP-vonalának hivatalos ideológusa és szócsöve volt, azt hangsúlyozta, hogy a NEP-pel szemben nincsen egyetlen értelmes alternatíva sem, csak a jól ismert és min­denki által elvetett hadikommunizmus. Buharin, aki természe­tesen nem volt sem „liberális", sem „piac-szocialista", a szoci­alizmus anyagi, kulturális-civilizatórikus előfeltételeinek „hu­mán centrikus" megvalósításából indult ki, amely az arányos, „egyensúlyi" gazdaságfejlesztés teoretikus modelljét konstituálta. Az alternatíva másik oldalát képviselő irányzat az „elő­feltételek megteremtésének" azonnali antikapitalista útján, az állami centralisztikus tervgazdálkodás (Preobrazsenszkijnél: „az eredeti szocialista felhalmozás") szintén teoretikusan fel­épített „modelljéből" indult ki, amely szerint egymás mellett élnek és egyúttal „harcolnak" a különböző gazdasági szekto­rok: az „állami-szocialista vállalatok", az „államkapitalista vál­lalkozások", falun pedig a szovhozok (állami gazdaságok), az önkéntes mezőgazdasági társulások és magán parasztgaz­daságok.

A húszas évek végén kialakult kül-, és belpolitikai helyzet alapvető dimenzióként a Szovjetunió gyors iparosítását, egy, az elkerülhetetlen háború sikeres megvívására alkalmas ha­diipar mielőbbi megvalósítását állította előtérbe, s ez a mező­gazdaság állami kényszerre épülő kollektivizálásával páro­sult. Anélkül, hogy itt a „nagy fordulat" belső mozgatórugóival és következményeivel foglalkozhatnánk, csupán jelezzük: a húszas évek „nemzetközi enyhülésének" a tőkés világgazda­sági válsággal párhuzamosan kibontakozó megszűnése adta a döntő lökést a „nagy ugrás" megtételére. Ez az újabb „pe­resztrojka" a korábbi fejlődésben felhalmozódott negatív, an­tidemokratikus tendenciákat erősítette föl, s végső eredmény­ben (de nem egyenes vonalú fejlődésként) azt a struktúrát hozta létre, amelyet a „sztálinizmus" elnevezéssel szoktak jelölni. Amikorra „nagy ugrás" 1934-ben befejeződött, akkorra a személyi diktatúra kiépítéséhez kedvező feltételek alakultak ki. Ennek működése, bármennyire is diszfunkcionális legyen a Szovjetunió fejlődése szempontjából, feltételezte a terror­pszichózis fenntartását, mert anélkül Sztálin személyi ha­talma az ismert formában nem létezhetett volna. E fejlődés kereteibe illeszkedik a perek, a „nagy tisztogatások" folyama­ta. Nyilvánvaló, hogy a háború nem kedvezett a személyi dik­tatúra semmiféle visszacsinálásának. (Sőt, bizonyos értelem­ben „racionálisként" tüntette fel, jóllehet a szovjet demokrácia korábbi tendenciái, elemei, egész hagyománya a végső meg­semmisülés állapotába jutottak.)

A háborút követő újjáépítés után vált csak össz-szovjet mé­retekben nyilvánvalóvá, hogy a személyi diktatúra rendszere (amit természetesen nem szabad azonosítani a szovjet fejlődés egészével) olyan válságba került, hogy „önpusztító" jellege a békés körülmények között is újratermelődött.

A „hidegháború" megszűnésének külső feltételei mellett a hruscsovi reformok, amelyek a hadikommunizmustól számítva a peresztrojkák negyedik „kiadásaként" foghatók fel, a „desztálinizálásig" jutottak, aminek jelentőségét itt aligha kell hangsúlyozni. Ez a részleges „desztálinizálás" ugyanakkor nem érintette a gaz­dasági és politikai szerkezet alapvető struktúráit, melyek a sztá­lini korszakban alakultak ki: nem tudták azokat radikálisan fel­bomlasztani. Szándékaik szerint ezt akarták, de nem ismerték a „hogyanját". A rendkívül különféle reformok szinte ad hoc jellegű bevezetése azt eredményezte, hogy azok egymást oltották ki, s a régi ellentmondások újra kiéleződtek. A reformok átszervezé­sekké korcsosultak. Az ötvenes évek végén a lakosság szinte valamennyi rétegében még nagy szociális bázissal rendelkező Hruscsov hatalmának vége felé gyakorlatilag minden támogatást elveszített.

Az új, a brezsnyevi „peresztrojka", jóllehet nem így hívták, egy sajátos konszolidáció jegyében indult, kezdetben azonban a „lehetséges reformok" megvalósítását tűzte napirendre. Ám a hatvanas évek közepén kibontakozó reformkoncepciók, amelyek egyrészt az áru- és piaci viszonyok még Sztálin alatt megindult rehabilitációját öntötték elméleti formába, másrészt a „tervezők" – a matematika és a számítógépek vonzásában – a központi tervezés „racionalizálását", „optimalizálását" vázolták föl, a való­ságban nem valósultak meg; csupán a bürokratikus apparátusok és a régi gazdasági, politikai struktúrák konszolidálódtak.

A hetvenes évek végére jelentek meg a párton belüli „ellen­zéki" szamizdatok, amelyek már nagyon sötét színekkel ecse­telték a rendszer gazdasági és politikai válságát. A radikális változtatás politikai előfeltételei a felső hatalmi apparátusok közül először az Államvédelmi Hatóságon belül alakultak ki, amely leginkább érzékelte a gazdasági és politikai stagnálás, a teljes válság jeleit. A hetvenes és nyolcvanas évek forduló­ján már nem egyszerűen a stagnálás adataival voltak tisztá­ban, hanem a visszafejlődés, a Nyugattól való lemaradás fo­galmaiban kezdtek gondolkodni. Mind világosabbá vált egy új peresztrojka elkerülhetetlensége. Ennek atyjaként, joggal, Andropovot szokták megnevezni: Ő volt az, aki először szem­benézett azzal a ténnyel is, hogy a rendszer ideológiai le­gitimációja és a valóságos helyzet között kiáltó ellent­mondások egész fala húzódik. Az elmélet, az ideológia, amelynek hivatkozási pontjai között mindig is szerepelt Marx és Lenin, mindvégig lényeges szerepet játszott a szovjet rend­szer működésében. Ez az a történelmi jelenség, amelyet a szocialista államok „ideológiaérzékenységének" neveznek. Brezsnyev alatt, amikor nyilvánvalóvá vált a hruscsovi kom­munizmusterv gyakorlati képtelensége, a marxista társada­lomelmélet, amely Hruscsov idején fellélegzett, úgyszólván megszűnt létezni, az ideológia pedig a „fejlett szocializmus" fogalmának magyarázgatására szűkült, amit az ilyen típusú elaborátumok szerzői sem igen vettek már komolyan.

Sztálin még joggal hivatkozhatott arra, hogy a Szovjet­unió rövid idő alatt ipari világhatalommá vált és képes volt a náci Németország legyőzésére. De mire hivatkozhatott Brezsnyev, amikor a szovjet gazdaság 1970-től egyetlen lé­nyeges tervelőirányzatot sem tudott teljesíteni? Hruscsov jog­gal hivatkozhatott demokratizálási kísérleteire, Brezsnyev idején bármilyen kritikai gondolkodás a perifériára szorult, gyakran bírósági üggyé vált,vagy legalábbis devianciaként kezelték. A struktúrakonzerválást forradalmi erényként tüntet­ték fel, mindennek Sztálin lassú és fokozatos rehabilitálása csak felszíni megnyilvánulása volt. A rendszer tehát a hetve­nes évek végén, a nyolcvanas évek elején a korábbiakhoz nem hasonlítható, mély gazdasági és ideológiai legitimációs válságba került.

***

1334_01Krausz.jpg

Az alternatívák – elmélet és gyakorlat

A szovjet fejlődésben a párt által felvázolt programok (az 1919-es, az 1961-es és az 1986-os újjászerkesztett program) tapasztalatai alapján is látható, hogy a tervbe vett fejlődési irányokat a húszas évek végétől a mai napig sohasem sikerült megvalósítani. Az elméletben deklarált szocialista célok és értékek papíron maradtak. Az elmélet és a gyakorlat ilyen eltérő úton való fejlődése már a sztálini időszakban „klasszi­kus" formában megmutatkozott. Nyilvánvaló, hogy sem a sze­mélyi diktatúra ismert rendszere, sem a brezsnyevi hanyatlás nem volt „programozva". A programokban és általában a jövő elméleti megkonstruálásában egy olyan társadalom képét ve­títették ki a „politikacsinálás" apparátusai, amely minden vál­tozás ellenére néhány állandó „értéket" is magában foglalt. (Mielőtt ezeket az „értékeket" jeleznénk, szükséges hangsú­lyozni, hogy az „értékek" szisztematizálása minden „reform­korszak" immanens ideológiai szükséglete.) A hadikommunizmus-NEP-váltás időszakában a szocializmus jövőbeni megvalósítása és a fennálló valóság között még éles különb­séget tettek.

A pártprogramok, így az 1919-es, (még a lenini időszak programja), majd a hruscsovi 1961-es, és az 1986-os gorba­csovi is a szocializmus Marxnál megismert és Lenin Állam és forradalom c. munkájában leírt felfogásából indult ki, misze­rint a „teljes szocializmus" az az önkormányzati társadalom, melynek gazdasági alapját már nem a piaci árutermelés, ha­nem a szükségletekre való közvetlen termelés, a „társult ter­melő mód" képezi. Az állami bürokratikus struktúrák és az áru­termelő-piaci viszonyok leépítésének ezen elmélete Sztálin és Brezsnyev alatt sajátos revízión ment keresztül, amelynek lényege a következőkben állt. A marxizmus klasszikusainál meglévő „háromlépcsős" (átmeneti időszak vagy proletárdik­tatúra, szocializmus, majd kommunizmus) fejlődést gyakorla­tilag „kétlépcsőssé" alakították. Sztálintól kezdve a kialakult társadalomszerkezetet kezdték a szocializmus általánossá­gának fényével megvilágítani. Ez odáig ment, hogy a szocia­lizmus lényegi sajátságává emelték a teljesen elbürokra­tizálódott államot. Ennek ideologikuma „a gondoskodó ál­lam" fogalmában inkarnálódott.

Nem véletlen, hogy napjainkban a szovjet kulturális és elméleti publicisztikában, miután sikerült a „fejlett szocializ­mus" fogalmát kiszorítani, ezt az ideológiai ballasztot éri a legvehemensebb támadás. Újra kritikai tartalommal buk­kan föl „a szocialista önkormányzat" fogalma, mint meg­valósítandó cél, s valószínűleg a következő évtizedben ez a problematika a tudomány területére is átkerül. (Várhatóan na­pirendre kerül a szocializmus fogalmának nyílt újraelemzése is, nem pusztán mint a peresztrojka legitimációs ideológiája, hanem mint szaktudományos és elméleti-politikai probléma.) Az már látható, hogy amennyire irreális volt Hruscsov idején a kommunizmus fölépítésének és „Amerika utolérésének" a nyolcvanas évekre való prognosztizálása, annyira termé­kenynek bizonyult a harmincas évek gazdasági-politikai struk­túráinak meghaladását legalább elméletileg napirendre tűzni. Valami hasonlatos folyamat az, amelynek napjainkban va­gyunk tanúi, azzal a lényeges különbséggel, hogy nincsen napirenden az a „hurrá-optimista" vonzalom a kommunista finalitáshoz, mint a hruscsovi peresztrojka idején.

Ahhoz, hogy a következő húsz év alternatíváiról bármi érdemlegeset lehessen mondani, természetesen nem elég­séges a megelőző történelmi fázisok belső ellentmondásai­nak, „visszafejlődéseinek" vagy elkorcsosulásának diagnózi­sa: a legújabb, a gorbacsovi kísérlet differentia specificáját kell megtalálni, amennyiben a reformkísérlet belső potenciáit akarjuk felmérni. Ezen a téren a tisztán gazdasági trendek extrapolálásával foglalkozó futurológiai megközelítések csaknem haszontalanok, mert éppen az alapvető kérdé­seket nem tudják felvetni. Állandóan változatlan társa­dalmi-gazdasági-politikai struktúrákkal számolnak, hol­ott a gorbacsovi reformok alapvető tétje e struktúrák áta­lakításában rejlik. Sikerülhet-e egy ilyen kísérlet?

Ennek esélyeit latolgatva mindenekelőtt egy másik kér­désre kellene előbb választ találni. Vajon a gorbacsovi refor­mok csupán az akut válságelhárítás preventív akcióját jelen­tik-e, avagy a hagyományos gazdasági-politikai szerkezet ra­dikális felbomlasztásának, egy új fejlődési pályára való átál­lásnak a programját és gyakorlati kísérletét? Más szavakkal: a válságjelenségek lengyel típusú megoldásának megelőzé­séről, avagy egy irányítási és szerkezetben átépítésről van-e szó? Amíg erre a kérdésre nem adunk választ, addig a további kérdések még csak fel sem tehetők.

Az eddigi peresztrojkák tapasztalatai azt mutatják, hogy bár azok különböző intenzitásúak és mélységűek voltak (egyik sem volt olyan radikális és tartós, mint a sztálini), de egyiket sem követe a megelőzőhöz való visszatérés, még ha egyes elemekben jelen voltak is restaurációs mozzanatok.

A most kibontakozó „reformkorszak" – akárcsak a megelőzőek – a jövőre vonatkozóan számos fejlődési lehetőséget implikál.

1. Az akut válságot megelőző alternatíva

A fejlődés egyik lehetséges variánsa egy erősen pragmati­kus gazdaságfejlesztés, amely a piaci és pénzviszonyok korlátozott felhasználásával megpróbálkozik egyfajta „fo­gyasztói társadalom" létrehozásával, anélkül, hogy a kiala­kult struktúrák alapjait érintené. Ennek az alternatívának egy olyan egypártrendszerű politikai berendezkedés felel meg, amely valamelyest emlékeztet a Hruscsov-korszakra. (Ezen azt értem, hogy a párton belül és azon kívül többé-kevésbé kivehetően eltérő irányzatok léteznek majd, színes kulturális élettel stb.) A politikai rendszer evolúciója az érdekegyeztetés „korporatív" rendszerének irányába mozdul tovább, ami kor­látozott decentralizálással jár együtt, anélkül azonban, hogy „sérelem" érné a felülről szervezett centralizált hatalomgya­korlás struktúráját, jóllehet várhatók bizonyos szervezeti mó­dosulások, amelyek hatására ez a centralizált hatalom a meg­előző korszakokhoz képest rugalmasabb működésre lesz ké­pes.

Amennyiben ez az alternatíva valósul meg, úgy a közeli években számolni kell a mostani pártvezetés „átrendeződé­sével", esetleg bukásával is, mert az az ideológiai mező és glasznoszty, amelyet a vezetés megnyitott, „önálló" erővé válhat, „elszabadulhat", és ebben az esetben ez a radikalitás éles ellentétbe kerülhet a gazdasági és politikai síkon „átszer­vezessé" szelídült reformorientációval, amely így ismét csak a „túlélés" pályájára kanyarodik vissza.

Eme fejlődési alternatíva esetén az egyes társadalmi osztályokon és rétegeken belül és között „természeti szük­ségszerűséggel" feszültségek, szociális-politikai konfliktusok keletkeznek. Ezt hívják a reform ellenfelei „káosznak". Az itt jelzett konfliktusok kezelésére egy ilyen nagy ország bonyolult ellentmondásainak keretei között, az „átszervezéssé" szelí­dült reformok aligha lesznek képesek. Ez egy újra fenyegető válságos szituáció egyik eleme lehet. Egy lehetséges válság­szituáció másik,lényegesebb eleme, mellyel a következő év­tizedben mint lehetőséggel számolni kell, a világos gazdasági koncepció hiányából is fakadó pragmatizmus gyors gazda­sági kimerülése, a különböző irányzatok kompromisszumai­nak állandósulása stb. Valószínűtlen ugyanis még egy olyan típusú piacgazdálkodás kibontakozása is, mint – az egyéb­ként torz, már-már működésképtelen – magyar, mert sem a kialakult történelmi struktúra, sem a hagyományos értékren­dek és társadalmi-politikai erők (a „nyugatos" marxistáktól a konzervatív „szlavofilok" „sajátosan orosz útjának" naciona­lizmusáig, vagy a konzervatív „sztálinista marxistáktól" a re­formokat „támogatni", pontosabban kihasználni akaró „refor­mer" sovinisztákig, nem beszélve az egyes köztársaságokon belüli sokszínű irányzatokról, ezek harcairól stb.) egy vagy más okból nem képesek azt abszorbeálni. Ezzel nem azt aka­rom mondani, hogy a „piacos" fejlődéstendenciák a legköze­lebbi időben nem szélesedhetnek ki, hanem csak azt állítom, hogy az ezredfordulóra a piacgazdaság nem „totalizálódik", még a legkedvezőbb külpolitikai feltételek között sem. Ugyanis amint kiszélesedik, kiderül rendszeridegen volta, s újfent válság fenyeget.

Vagyis: a közvetlen válságelhárításra korlátozódó, át­szervezéssé szelídült reformok visszavezetnek – mutatis mutandis – ahhoz a kiindulóponthoz, ahonnan indultak, s kezdő­dik elölről „a régi szemét" kisöprésére tett kísérlet. Ekkor két alapvető lehetőség merül majd fel megint. Ugyanaz a (kettő, amely az „átszervezés-reform" mostani lehetősége mellett szintén formálódni látszik, legalábbis ideológiailag. Az egyik, a „szovjet konzervativizmus" egyfajta restaurációja, a má­sik, s ez garantálná a reformok valódi radikalitását, az önkor­mányzati struktúrák kiépítése felé tett lépések. Lássuk az előbbit.

2. Tekintélyuralmi restauráció

a) „Reformpárti" recentralizálás

Amennyiben tehát a gorbacsovi vezetés nem talál rá reform­céljait szolgáló adekvát gazdasági programjára, akkor rövid távú válságelhárító funkcióját sem biztos, hogy be tudja tölte­ni. Ugyanis a struktúrák átalakítását javuló életszínvonal mel­lett egy ad hoc jellegű gazdaságpolitika nem tudja biztosítani; még akkor is nagy nehézségekbe ütközne ez, ha a Nyugat gazdaságilag nem próbálja meg a szovjet fejlődést a régi pá­lyán tartani. Ezért öt-tíz éves távon nem lehet kizárni egy olyan recentralizációs folyamatot, amely a reformokból megőrzi a reformdemagógiát, de az állami recentralizálás útjára lép (amelynek helyi, köztársasági támogatást úgy sze­rezne, hogy eltűrné a decentralizálás bizonyos fokát, a helyi hatalmi központok bizonyos szerepnövekedését, s azt a re­formdemagógia részeként helyi önkormányzatnak vagy a de­mokrácia magasabb fokának stb. nevezné). A recentralizálásnak ez a típusa beépítené a menedzserizmus, a „hozzáér­tés", a „modernizáció" technokrata követeléseit. Egy ilyen fejlődési variáció a maga fogalomvilágában mindenekelőtt a „hozzáértés", az optimális központi tervezés jelszavai jegyé­ben a vállalati-piaci anarchia megfékezését tűzné ki célul, s óvatosabban kezelné a Nyugat felé nyitást, mindenekelőtt ideológiailag. Ez a fejlődési alternatíva a társadalmi igazsá­gosság és az egalitarizmus hagyományos értékeinek meg­hirdetésével tulajdonképpen ugyancsak képes lenne széles szociális támogatást szerezni magának. Mondhatjuk, hogy ez is csak egy „válságelhárító" fejlődésvariáns, de tradicionáli­sabb lenne, mint a mostani gorbacsovi irányzat, s hivatkoz­hatna a stabilitás, a biztonság „értékeire".

b) A konzervatív recentralizálás

Ez a fejlődésvariáns lenne a legtradicionálisabb válasz az első verzió összeomlása esetén. De minden valószínűség szerint a legdrámaibb és a legtöbb áldozattal járó hatalmi visszarendeződés lenne, amely a félelemtől, a káosztól „me­nekülve", az apparátus hagyományos csoportjainak a vezeté­sével, a hatalom megszilárdítása jegyében menne végbe.

A visszarendeződés különböző módosulatainak felvázo­lásához egyáltalán nem szükséges a „fantázia" segítségéhez nyúlni. Túlságosan is sok tapasztalat halmozódott fel arról, hogy a hatalmi szerkezet demokratizálása (nem liberalizálá­sa) – vagyis egyes hatalmi funkciók átadása a különböző szerveződésű közösségeknek -, sokkal mélyebb és radikáli­sabb folyamat, mint a hatalom „egyszerű" megdöntése, egy másikkal való felváltása. Az ilyen hatalmi harcok többnyire véres megvívása csak valóságos forradalmak esetén visz előbbre. Önmagában egy adott társadalomszerkezet átalakí­tására irányuló törekvés – amennyiben nem a megfelelő és lehetséges célok irányába vezet – általában vérfürdővel vagy a hatalom más, antihumánus retorziójával végződik, mert ez következik az elkülönült hatalom logikájából. 1968 Párizsa vagy Berkeley-je, Prágája; 1970 Gdańskja vagy 1989 Pe­kingje mind-mind ezt a tézist bizonyítja. Éppen ezért nagyon óvatosan és tárgyszerűen szabad csak megközelíteni ezt a kérdéskört, mert könnyen illúziók rabságába kerülhetünk. (A „visszarendeződések" véres és vértelen formáinak gazdag­sága érveket szolgáltathat egy konzervatív gondolkodásmód számára is.)

Azok a szociális erők, amelyek egy-egy már megszilár­dult hatalmi mechanizmus mögött felsorakoznak, általában igen heterogén összetételükkel tűnnek ki. A közvetlen ve­szélyben lévő hatalom, a mégoly reformpárti hatalom is olyan bonyolult érdekharcok terméke, hogy lépései sokszor azok számára sem láthatók előre, akik a „végzetes" döntéseket meghozzák. A gorbacsovi reformpolitika ellenzékét képező konzervatívok éppen a hatalmi, gazdasági-politikai apparátu­sokban töltik be a legszilárdabb pozíciókat. Hatalmuk megtar­tása érdekében bármivel megpróbálkoznak, ami a rendelke­zésükre áll. (Kíméletlenségüket megtapasztalhattuk például a grúziai események során.) Felhasznált eszközeik között pe­dig különös jelentősége van a helyi nacionalizmus különböző formáinak, illetve a nacionalizmus tudatos felélesztésének, a vele való manipulálásnak. Elegendő Azerbajdzsánra, Ör­ményországra, Kazahsztánra vagy Üzbegisztánra utalni. (A nacionalizmusnak más természetű funkciója van a balti köz­társaságokban. Ott a reform pártján álló erők is használhatják ezt a sztálinista visszaélések által izzásban tartott nacionaliz­must, bár nagy valószínűséggel hamarosan ellenük fordul, amennyiben egy polgári típusú visszarendeződés jegyében a Szovjetuniótól való elszakadás követelése válik uralkodóvá. Megint más típusú nacionalizmus a „nagyorosz" apparátusok antiszemitizmusa, amely a legsötétebb hagyományokat ger­jeszti föl, és szembeszáll a reformerők értelmiségi csoport­jaival, még azon az áron is, hogy a feketeszázasokkal való „taktikázás" vádjával illetik őket.)

Sajátos visszarendeződési veszélyt jelent az ugyancsak nem hagyomány nélküli „populizmus", amelybe a plebejus demokratizmus is belefér, de a sztálini eredetű tekintélyuralmi személyi diktatúra lehetőségét is magában foglalja. Nem vé­letlen, hogy Jelcin számára is a legnagyobb kihívás az „euró­pai" hagyományokra épülő, azaz a réginél hatékonyabb gaz­daságpolitikai koncepció kimunkálása. Ennek hiányában nem lehet sikeres reformokat véghezvinni.

A „reformpárti centralizálás" megoldásától eltérően erre a konzervatív megoldásra akkor látok nagyobb lehetősé­get, ha a külpolitikai feltételek a Szovjetunió számára ked­vezőtlenül alakulnak. A mostani gorbacsovi irányzathoz ké­pest egy elzárkózó, erősen hazafias indíttatású vezetés a tradicionális „katonai értékek" és a parancsuralmi viszonyok nyílt restaurálását jelentené. Mindenesetre egy konkrét hábo­rús veszélyhelyzet a már korábban „kipróbált" „fejlődési mo­dellt" implikálná. Bár az eddig említett fejlődési variációk mindegyikének megvan a maga adekvát hagyománya, illetve mindegyik rekonstruálni tud egy ilyen hagyományt, kétségkí­vül a legelső variáció számít a legeredetibbnek a maga NEP-szerű fogalomhasználatával; ez utóbbi pedig a legtradicionálisabbnak. Mégsem lehetne úgy felfogni minta „sztálinizmus­hoz" való visszatérést, jóllehet a sztálinizmus strukturálisan még a legelső verzió megvalósulása esetén is jelen lenne, de – éppen gorbacsovi hatásra is – már olyan formaváltozások mennének végbe a társadalomban, hogy a lakosság igen szé­les, főleg értelmiségi és szakmunkás rétegei egészen bizto­san nem támogatnák a személyi diktatúra egy újabb kiadását. Nem véletlen, hogy a sztálinizmus leleplezése, ami a követ­kező években várhatóan még erősödni fog, éppen azt a célt is szolgálja, hogy a gorbacsovi reformokkal szemben szkepti­kus erőket arra intse: Gorbacsovnak nincs más alternatívája, mint a sztálinizmus. A következő húsz évben akár a „nyuga­tos" megoldás, akár a konzervatív-tekintélyuralmi megoldás valamely válfaja szilárduljon is meg, egy dolog nagyon való­színű: a Szovjetunió fenntartja politikai-hatalmi versenyké­pességét a kapitalista világgal, mert minden megoldás ennek az alapvető célnak kíván eleget tenni, s ahogyan ez sikerült az elmúlt hetven évben, sikerülni fog a következő évtizedek­ben is. A tét az, hogy milyen áron. Mindenesetre, ha a követ­kező évtizedben a gorbacsovi reformfolyamat lendülete nem törik meg, ha az „orosz talajon" meghonosodik a hatalomgya­korlás kifinomultabb módja és a nyereségorientált gazdaság látható eredményeket produkál, s mindezek bázisán demok­ratikusabb struktúrák épülnek ki, akkor ennek arányában meggyengülnek (de csak ennek függvényében gyengülnek meg) a társadalom tudatos és spontán konzervativizmusának erői, s akkor már nem lesz vonzó visszalépni a „szűkösség" egyetemessé tétele felé … Történelmileg ezek bizonyos ga­ranciákat nyújthatnak egy sztálinista típusú restaurációval szemben.

3. A szocializmus alternatívája

A napjainkban kibontakozó reformfolyamatot korábban – mint említettem – négy már megelőzte. Az 1921-es és az 1929-33-as átalakítások között nyolc év telt el, majd az 1953-58-as reformokig húsz, az 1956-66-os reformokig megint körülbelül nyolc-tíz év, azután megint húsz év múlva jött a következő reformfolyamat. Természetesen mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy bármilyen „törvényszerűséget" próbáljak becsem­pészni a rövidebb és hosszabb periódusok váltakozásába. Csupán keresek valamilyen fogódzót a legkedvezőbb alterna­tíva felvázolásának értelmességéhez. Úgy tűnhet (ha a szá­mok bűvöletében maradunk), hogy megint – jó esetben – hét-tíz esztendő jut a reformok kibontakoztatására, s így juthat idő egy gazdasági program kidolgozódására. Ha a gor­bacsovi reformfolyamat (tehát nem egyszerűen Gorbacsov személyes hatalmáról van szó) nem fékeződik le vagy nem „hal el", akkor a következő évtizedben létrejöhetnek azok a garanciák, amelyek egy autentikus szocialista átalakítás elő­feltételeit is hordozhatják. Miért jogosult egy ilyen alternatíva megemlítése? Eltekintve a számokkal való fentebbi játéktól, e pozitívabb alternatívának egyelőre egyetlen előfeltétele lát­szik. Mégpedig az, hogy ideológiailag létezik; éspedig kon­zisztensebb és vonzóbb ideológiai formája van, mint a fentebb említett alternatívák bármelyikének. Igaz, tisztában vagyok azzal, hogy ez önmagában még nem szól egy ilyen alternatíva megvalósulása mellett, de talán mégsem zárható ki a látens lehetőségek közül.

Ennek az autentikus szocializmus-alternatívának az el­méleti-ideológiai körvonalai az SZKP pártprogramjaiban, a legújabban is, viszonylag jól kivehetőek, amit csak erősít az, hogy napjaink szovjet folyóiratainak kritikus elméleti publicisz­tikájában ezek a vonások mind jobban kirajzolódnak; hovato­vább a gorbacsovi reformok ideológiai legitimációjául szolgál­nak: a bürokratikus centralizmus, a privilégiumok ostorozása, az „önkormányzat" és „önfinanszírozás", az alulról kiinduló választási mechanizmusok kiépítésének hangsúlyozása stb., stb. Mondhatjuk erre, hogy így volt ez már Hruscsov alatt is. Ez igaz, de nem volt így sem a Sztálin-korszakban, sem a Brezsnyev-korszakban. Az is igaz, hogy e két utóbbi korszak „szocializmus-revíziója" bármilyen elméleti hamisítás legyen is, egy hosszan tartó időszak legitimációjául szolgált, míg a hruscsovi ideológiai visszatérés az autentikus forrásokhoz a gyakorlatban nemhogy a szocializmus megvalósítását nem eredményezte, de maga Hruscsov is „csak" egy évtizedet töltött a hatalomban. Mármost a gorbacsovi „visszatérés" egy olyan fejlődési variáció megvalósítását hirdeti meg, amely kétségtelenül sokak szemében szimpatikussá teszi kísérletét, s erősíti annak autentikusságát.

Ma, amikor Magyarországon még a korábbi évtizedek vezető egyéniségei (politikusok, tudósok), is a „Vissza Euró­pába" jelszó alatt egy nyugati típusú sablon alapján tálalják fel a reformfolyamat perspektíváit, érdemes felfigyelni a gor­bacsovi variáció ettől eltérő vonásaira. A magam részéről ugyan mindenfajta „másolásnak", minden fajta sablon köve­tésének meggyőződéses ellenfele vagyok, mégis nagy téve­désnek tartom a peresztrojka olyan értékelését, hogy „ezen mi már túl vagyunk", s azt a következtetést, hogy abból szá­munkra nem származhatnak termékeny célképzetek (a ná­lunk ma sokak által erőltetett formák alternatíváiként is).

A peresztrojka értelmezésének sokféleségére itt nem tér­hetünk ki, csupán egy alapvető elemzési lehetőségre utalunk. Arra az „elméletre", amely a tőkés világgazdaság pénzügyi központjainak érdekeit, elképzeléseit fejezi ki. E séma szerint a peresztrojka sikerének egyetlen esélye, ha Gorbacsov (is) – úgymond – „túl" jut az önigazgatási elképzelés „fejetlensé­gén", és egyértelműen a rekapitalizációra teszi a főhangsúlyt; ha az elképzelt vegyes gazdaság döntő szektora egy újkapitalista, magántulajdonos szektor lesz. Ez a koncepció – kimon­datlanul – arra a régi elméleti spekulációra épül, hogy a Szov­jetunió és általában a kelet-európai rendszerek nem a fejlődés „preszocialista" szakaszában, hanem a kapitalizmust meg­előző fejlődési fázisban vannak. Ez a típusú felfogás azonban alábecsüli a történelmi struktúrák erejét, s tulajdonképpen egyfajta új, a pénzhitelekkel folytatott zsarolásra építő volun­tarizmus megjelenési formája. Az elmúlt évtizedeket nem le­het semmissé tenni. A tömeges magántulajdon megjelenése beleütközik a termelő osztályok érdekeibe, akik nem azért lázadnak az állami kizsákmányolás ellen, hogy visszaállítsák a magántőkés kizsákmányolás rendszerét. .

Ezzel szemben a szóban forgó programok mindenekelőtt napirendre tűzik „a nép szocialista önkormányzatának" meg­valósítását, ami az elemzések szerint azt jelenti, hogy a dol­gozó kollektívák saját gazdasági és politikai ügyeiket nem a régi bürokratikus és elidegenedett intézményekre bízzák, hanem megalkotják a sajátjaikat. Körvonalazódik a hivatalos elméletben egy alulról szerveződő szocialista társa­dalom képe, amely a maga kifejlett formájában már gazdaság és politika elkülönültségének megszüntetését implikálja. A termelés társadalmasításának szintjét emelni már nem azt jelenti, hogy a legmagasabb rendű tulajdon az állami; sőt, hivatalos lapokban, hivatalos szerzők állítják, hogy az állami szektor csak egyike a szocialista szektoroknak, amely nem magasabb rendű, mint a szövetkezeti vagy más társadalmi tulajdon. Ezt támasztaná alá a nyilvánosság, és a visszahív­hatóságot gyakorlatilag biztosító alulról építkező választási rendszer. A következő húsz évre a gorbacsovi pártprogram – Leninre hivatkozva – ilyen perspektívát vázol föl: „Lenin előre látta, a szocialista állam mindinkább az államtól a nem-ál­lamba való átnövés átmeneti formájává válik."

Miután az ilyen új típusú társadalomszerveződés kialakí­tásának gazdasági programja nincsen, joggal lehetnek kétsé­geink, de ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy éppen magá­nak a reformfolyamatnak a részeként egy ilyen program kör­vonalazódhat, támaszkodva olyan említett fogalmakra, mint a gazdasági önkormányzat, önfinanszírozás stb.

Egy ilyen fejlődési irány bizonyos valóságos elemei azon­ban kétségtelenül adottak. Eleve maga az ideológia is konstituens eleme a történelemnek. S ez az ideológia jóval nagyobb esélyt ad a szocialista önkormányzat felé való fejlődésnek, azzal az alternatívával szemben, melyben az elkülönült bü­rokrácia sajátítja ki a „nép érdekeinek" képviseletét. De ön­magukban sem az ideológiai, sem a „reformlépések" nem elegendők. Azt már a magyar reformok tapasztalata is meg­mutatja, hogy egy csoport ember által kigondolt, elhatározott és megvalósított reform – a tömegek valóságos közreműkö­dése nélkül – hová vezet. Mármost ennek az alternatívának a kibontakozása – bárki joggal felvetheti – a következő két évtizedben valószínűtlennek látszik, hiszen egy ilyen valósá­gos strukturális átalakulás mindenekelőtt egy 15-20 milliós apparátus érdekeit érinti, nem szólva a szovjet társadalom legszélesebb rétegeiben is gyökeret eresztett konzervativiz­musról. De a szovjet fejlődés hetvenéves tapasztalatai arra utalnak, hogy a lassú „felhalmozódás" ebben a társadalom­ban hirtelen és radikális átalakulásba csaphat át, hiszen ilyen

volt a NEP, a sztálini fordulat, de tulajdonképpen a hruscsovi is. Ezért a valószínűtlennek tetsző új alternatíva bizonyos elemei a mostani dinamikus helyzetben olyan új feltételekben és gondolkodásmódban fejeződhetnek ki, amelyek a legvalószínűtlenebbnek látszó alternatíva előtt nyithatnak utat. Az önkormányzati formák kibontakozásának egyik tünete pél­dául a sztrájkoló bányászok saját szervezeteinek, mint alter­natív hatalmi szerveknek a megjelenése, amelyek képesek lehetnek arra, hogy a bürokrácia helyett magukhoz ragadják a nyereség fölötti ellenőrzést, a tulajdonosi funkciókat.

A tézisszerű kifejtés nem tette lehetővé számomra a kü­lönböző fejlődési variációk rendkívül gazdag kombinációs le­hetőségeinek még a felvázolását sem. Ezért befejezéskép­pen legalább utalni kell arra, hogy ezek a „tiszta" formák a valóságban csak legalapvetőbb tendenciájukban juthatnak érvényre. Ilyen kombináció lehet egy kisgazdálkodásra épülő, lényegében piaci mechanizmusok alapján működő gazdasági szektor megszilárdulása, illetve egy új típusú gazdasági szek­tor megjelenése vagy önállósulása, mely sem a piaci nyereségorientáció, sem az állami bürokratikus tervezés ha­gyományos logikáját nem követi már, hanem egy szükséglet­ centrikus munka-, és szabadidő-gazdálkodás új-régi lehetősé­gét hordozza, azt a társadalmiasult szektort, amelynek csírái a 20-as évek első felében még megvoltak, de az akkori történelmi-civilizatórikus fejlődés fokán szükségképpen elenyész­tek. Egy ilyen kombinált gazdasági struktúra életképessége biztosíthatja a szocialista alternatíva felé a fejlődést, s adhat garanciát a történelmi visszalépés megakadályozására.

A peresztrojka nem sokismeretlenes egyenlet, mert az kiszámítható. A peresztrojka élő történelmi folyamat, szociá­lis-politikai erők harca, amely erők mindegyike belülről is meg­osztott. A „végeredmény" attól függ, hogy az eredeti demok­ratikus (nem liberális!) tartalom mennyiben tud „formamegha­tározóvá" lenni. Ha a küzdelmek a Szovjetunióban is a külön­böző szakmai és politikai elitek kompromisszumával végződ­nek, és – tételezzük fel – a tömegek feje fölött megmarad egy modernizálódott bürokratikus apparátusuralom, akkor a „re­formok" talán biztosítják a Szovjetunió fennmaradását, ponto­sabban súlyának megőrzését a világban, de az ország nem kerül közelebb ahhoz a társadalmi formához, amelynek célki­tűzéseivel megalapították, s akkor a válság-peresztrojka „dia­lektikája" szabja meg még a XXI. század első évtizedeinek történetét is.

A valóságban az előre nem kalkulálható kombinációknak van a legnagyobb valószínűsége. De hogy melyiknek lesz túlsúlyos szerepe, melyik alternatíva kerekedik felül, arra a következő húsz év egészen biztosan megadja a választ. E téziseket ennek fényében kell mérlegelni.


Mit akar ez a lap?

Miért érdemes még egyet bevetni a ma olyannyira felszaporo­dott újságok, folyóiratok tömegébe? (Az öt évvel korábban elutasított kezdeményezésünk után miért volt érdemes 1988-ban újra elkezdeni e lap szervezését?)

Mi úgy gondoljuk, azért, mert a sokféle érdeknek, sokféle irányzatnak hangot adó lapok közül igazából máig is hiányzik az, amit e folyóirat létrehozói is képviselni igyekeznek.

Mit akar tehát ez a lap? Mi az a sajátosság, ami ezen új folyóirat megindítását indokolja?

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét".

Lapunk szemléletileg szemben áll minden hatalmi egyenlőtlenséggel, előjoggal, származzék az az egyenlőt­lenség gazdasági hatalomból, vagy az államigazgatás hierarchiájából. Az alávetettek, a kihasználtak, a szűköl­ködők pártján áll, de nem azt tekinti célnak, hogy a kiegyen­lítődés elvegyen, hogy mindenkit az alávetettség, a szűkölkö­dés egységes szintjére süllyesszen, hanem azt, hogy min­denki részesedhessék mindabból, amit az emberi erőfeszíté­sek a világban létrehoznak. Vagyis a jövőt a valóságos sza­badság és egyenlőség évezredes vágyának jegyében keresi. A jelenben is elutasítja a különböző {gazdasági, hatalmi, szel­lemi) eliteknek a társadalom többségét alkotó tömegek feje fölött kötött kompromisszumait, elkerülhetetlennek és megkerülhetetlennek tartja a társadalom valamennyi tagjának közvetlen bevonását mindazon döntésekbe, amelyek életüket érintik. Fontosnak tartja a magyarság, Kelet-Európa és a világ minden olyan haladó erejének összefogását, amely az élet emberibbé tételén fáradozik.

Ezen általános célokat a folyóirat először is elméleti elemzésekkel igyekszik szolgálni. Igyekszünk meghatározni a baloldal mai lehetőségeit a világban és Magyarországon. Értelmezni a világban és Magyarországon végbemenő gaz­dasági, politikai, társadalomszerkezeti és szellemi-kulturális folyamatokat. Történelmi dokumentumokon keresztül bemu­tatni és a baloldal szempontjából értékelni az elmúlt évtizedek történetének eseményeit, elsősorban a magukat szocialistá­nak nevező országokban és a baloldali mozgalmakban, külö­nös tekintettel a kifejtetlenül maradt, tovább vihető pozitív tendenciákra.

A jelen számára a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelem különböző formáit szeretnénk bemutatni. A külön­féle hátrányok sújtotta dolgozók érdekvédelméhez kíván esz­közöket nyújtani az a rovatunk, amely a világ szakszervezeti mozgalmainak különböző kezdeményezéseit, módszereit, eseményeit igyekszik hozzáférhetővé tenni olvasóink szá­mára.

A dolgozói szolidaritás mellett egyenrangú fontosságú­nak tekintjük a társadalmi önszervezés, a különböző érdekek köré szerveződő, ill. a munkahelyi és lakóközösségeket összefogó önkormányzatok kialakulását, s ezek bemutatásá­val is segíteni kívánjuk azt a folyamatot, amelynek során a társadalom tagjai valóban saját kezükbe vehetik sorsuk irá­nyítását.

A különböző alternatív szervezetek egyes programjavas­latai közül azoknak adunk helyet, amelyekről úgy gondoljuk, hogy programjuk egészének jellegétől függetlenül a társa­dalmi igazságosság növekedését eredményezhetik.

S végül, de nem utolsó sorban mindezt kapcsolatba sze­retnénk hozni a baloldali gondolat nemzetközi alakulásával: tanulmányokat igyekszünk közölni a világ bármely részén mű­ködő gondolkodóktól, hogy az e tanulmányokban megjelenő gondolatokat szembesíthessük egymással és a bemutatandó társadalmi jelenségekkel.

*

Lapunk irányzatos lap. A szerkesztés nálunk több évtizedes gyakorlatát, a különböző álláspontok „egyfelől – másfelől" jellegű egymásmellé-szerkesztését az „oszd meg és ural­kodj" elv és az őszintétlen gondolatelkenés módszerének tart­juk. Csak olyan írásokat közlünk, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a felsorolt célok irányába hathatnak. Ez viszont nem jelent homogenizációt: nem lehet értelmes cél, amely nem képes különböző forrású energiák egyesítésére.

A társadalmi igazságtalanságok különböző formái ellen folytatott küzdelmet nem kívánjuk kocsmai verekedések stílu­sában lefolytatni. Igyekszünk érveket szolgáltatni mindazok­nak az erőfeszítéseihez, akik szembe kívánnak szállni a kapi­talizmus ma oly diadalmas előnyomulásával éppúgy, mint a néphatalom eszméjét lejárató parancsuralmi mechanizmu­sokkal. De elzárkózunk minden durva, demagóg, szélsősé­ges hangtól, meggyőződésünk lévén, hogy az ellenfelek be-mocskolásával önmagunkat is bemocskoljuk. Humánus célo­kért nem lehet a humánum felfüggesztésével küzdeni; társa­dalmi igazságosságról csak addig van jogunk beszélni, amíg mindenkiben, ellenfeleinkben is tiszteljük az embert.

Lapunk végül is és elsősorban keres. Keresi a baloldal új érveit, új céljait, új arcát, új hangját; új fellendülésének forrá­sait és lehetőségeit. Keresünk. Ovasóinkat ehhez a keresés­hez hívjuk társul.

A CÍMHEZ

Ez a József Attilától kölcsönzött szó mint lapcím, nem először jelenik meg a magyar folyóirattörténetben. A legjelentősebb­nek ígérkezett előzményről írja Mészáros István a szintén „Eszmélet" címmel Angliában sokszorosított emigráns-kiad­vány első számában (Christ Church, Oxford, 1958. október): „Az ESZMÉLET életre hívása a magyar szellemi életben 1955-56 folyamán megvalósult nemzeti egység egyik legszá­mottevőbb eredménye volt. Szerkesztőbizottságát – először lehettünk tanúi Magyarországon ilyen széles s valóban esz­mei összefogásnak – Bernáth Aurél, Déry Tibor, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és Lukács György alkották. A szerkesztőbizott­ság 1956 nyarán kezdte meg működését és Mészáros Istvánt választotta a folyóirat felelős szerkesztőjéül. Több hónapos huzavona és hadakozás után a legfelsőbb hatalmi szervek végül is engedélyezték az ESZMÉLET megjelenését…" E folyóirat az '56-os események miatt már nem jelenhetett meg; Mészáros István angliai emigrációjában jelentetett meg két számot.

A '60-as 70-es évek fordulóján Horgas Béla ugyanezzel a címmel próbált egy ugyancsak nyitott, a szellemi élet leg­jobb erőit mozgósítani törekvő, s progresszivitását természe­tesen a változott körülményeknek megfelelő más formákban kereső folyóiratot életre hívni, ezt azonban az akkori kultúrpo­litika megakadályozta. Nemrégiben az ELTE Tanárképző Fő­iskolai Karának hallgatói adtak ki ezzel a címmel diáklapot.

Valamennyiüknek köszönjük hozzájárulásukat ahhoz, hogy folyóiratunkat az őáltaluk is választott címmel indítsuk meg.


Ajánlás

Az elmélet és a gyakorlat, a marxizmus és a politika kapcso­lata évtizedek óta nagyon problematikus volt, sokszor teljesen meg is szakadt, mert közéjük ékelődött egy primitív, pusztán legitimációs célokat szolgáló álmarxista ideológia, amely­nek uralmát sem a komoly marxizmus-kutatás, sem a valóban marxista társadalomtudomány eredményei nem tudták meg­dönteni, így alakult ki az a helyzet, hogy a közvélekedés mai gazdasági és politikai válságunkért a marxizmust teszi fele­lőssé. Ugyanezért valószínű, hogy a politikai élet és a marxiz­mus útjai most egy időre bevallottan is elválnak egymástól, s átmenetileg ez minden bizonnyal nem csak elkerülhetetlen, hanem előnyös is lesz, a marxizmus számára mindenképpen.

A fiatalabb kutatóknak az a csoportja, amely ennek a lapnak az ügyét lelkesen fölvállalta, nem katedra-filozófiát, szalonmarxizmust, professzori tudományt óhajt művelni. El­lenkezőleg, ez a lap szeretné megmutatni, hogy a marxizmus alapjain mozgó gondolkodás ma is mozgósítani képes a szak­tudományokat, és hogy mindennek ideológiai és politikai je­lentősége van és lesz a jövőben is. Bízunk benne, hogy szel­lemi életünk mai állapotában cikkeink megbízható fogódzó­kat, tájékozódási pontokat nyújthatnak majd nagyon sok gon­dolkodó ember számára, hozzájárulva ezen az úton politikai életünk mai zavarodottságának fokozatos leküzdéséhez is.

Ezek után talán fölösleges, mégis leszögezem itt: ez a lap nem tartozik egyetlen politikai párthoz, mozgalomhoz, tár­sasághoz sem. Munkatársai és szerzői kizárólag egyéni véle­ményüket fogalmazzák meg. Lesz a lapban vita is, a szer­kesztőség" nyitott marad többféle felfogás számára. Ha­sonlóan ahhoz a szellemhez, amelyben egy „Eszmélet" című „tudományos és művészeti folyóirat" 1956-ban megalakult szerkesztőbizottsága – tagjai között Lukács Györggyel – elter­vezte a munkáját.

Nem állíthatom, hogy az Eszmélet most mintegy „berob­ban a magyar szellemi életbe". Ilyesmi manapság más szel­lemi áramlatoktól sem várható. Amikor most ezt az új folyóira­tot az olvasó figyelmébe ajánlom, abban a reményben te­szem, hogy csalódást azért nem okoz, s a lapok mai verse­nyében nemcsak megállja majd a helyét, hanem mértéktartó hangjával méltó lesz az érdeklődők megbecsülésére is.


1. szám | (1989 Tavasz)

eszmelet1

Ez a lap baloldali lap. Olyan baloldali lap, melynek szer­kesztői úgy vélik, hogy ami az elmúlt évtizedekben történt, annak a hipokrita módon lobogtatott jelszavakon és sokak hitén kívül nincsen sok köze a marxizmushoz, így nem is cáfolja a marxista elvek létjogosultságát. Úgy vélik, hogy ezekért a célokért érdemes és értelmes élni, de elölről kezdve és egészen másképpen, mint amerre a marxizmus elvei köré verődött mozgalom az elmúlt 100 évben fordult. Következés­képpen a lap részt kíván venni a kialakult struktúrák lebontá­sában, de szembe kíván szállni azokkal a folyamatokkal is, amelyeket Marx a szegénység alapján egyenlősítő társada­lom előre látható csődjéről szólván közismerten úgy jellem­zett, hogy; „ismét előáll az egész régi szemét”.
Tartalomjegyzék
  1. Tőkei Ferenc : Ajánlás
  2. Mit akar ez a lap?
  3. Krausz Tamás : Megjegyzések a peresztrojkáról
  4. Lev Trockij : A bonapartista államfilozófia
  5. Tálas Péter : Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára
  6. Fekete Gyula : A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása
  7. Szegő Andrea : Világgazdasági függés, eladósodás, válság
  8. Kommunizmus
  9. Osztály
  10. Egyenlőség
  11. Milyen lesz a baloldal holnap?
  12. Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor : Milyennek látjuk, milyennek szeretnénk a világot?
  13. Tót Éva : A Lakásbérlők Egyesületéről

Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman

A cikk az államuralom ideológiájának tekintett marxizmusnak e vád alóli rehabilitálásához kíván hozzájárulni Lassalle (illetve egyes követői) államszocializmus-felfogásának, valamint a marxizmus e felfogást illető éles kritikájának történeti bemutatásával.

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."1

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

 1052_04Szabo.jpg

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".