Összetett Keresés

Világgazdasági függés, eladósodás, válság

A szerző az adósságválságnak a hazai közvéleményben korábban elhanyagolt nemzetközi összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Részletesen elemzi a nemzetközi banktőke (IMF, Világbank) szerepét, felelősségét az adósságválság kialakulásában. Külön taglalja az adósságcsapda létrejöttét az adósok és a hitelezők oldaláról. A Magyarország előtt álló lehetőségeket a Latin-Amerikában kibontakozott folyamatokkal szembesítve mérlegeli, a sokak által vágyott svéd, finn, dél-koreai vagy spanyol fejlődési modellekkel szemben felidézve a latin-amerikanizálódás reálisabb eshetőségét. Elemzi azt is, mi lenne ha az adósok nem fizetnék vissza a hiteleket, s hogy miért nem teszik ezt. Szembesít azzal a ténnyel, hogy az adósságokat már többszörösen visszafizettük!

Napjaink vitáiban három, jelenünket és jövőnket alapvetően meghatá­rozó kérdés osztja meg a szakembereket. Ezek a kérdések: mi gaz­dasági válságunk oka, ebből következően kit/kiket és milyen mértékben terhel felelősség, valamint, hogy mi a jelenlegi hely­zetből kivezető út.

E tanulmányban nem kívánom mindhárom kérdést kimerítően tárgyalni és saját álláspontomat bemutatni. Csupán a gazdasági vál­ság világgazdasági összefüggéseit és a kiútkeresés nemzetközi gaz­dasági feltételeit elemzem. Vagyis főleg, az úgynevezett külső okok, külső feltételek szerepére hívom fel a figyelmet. A témaválasztás tudatosan vállalt „lehatárolása" természetesen nem jelenti a válság­hoz vezető belső gazdaságpolitikai és irányításbeli hibák tagadását, vagy akár csak jelentőségük alábecsülését sem. Csupán annyit, hogy a világgazdasági feltételekbe nem beágyazott közgazdasági megközelítés, válságelemzés szükségszerűen egyoldalú. Gyors terjedését, „meggyőző erejét" elősegítette, hogy sikeresen építkezett a közgondolkodásunkat sajátos módon jellemző provincializmusra. Miközben a napi hírek szintjén gyakran hallunk az adósságválság más régióban is jelentkező kísérőjelenségeiről, úgymint az újabb hi­telfelvételek feltételei körüli tárgyalásokról, takarékossági programok­ról, az ezek okozta politikai feszültségekről, sőt zavargásokról, inflá­ciós spirálról, növekvő munkanélküliségről, a szakszervezeteknek az életszínvonal-csökkentő politika elleni fellépéséről stb., ugyanakkor még az elméleti szakemberek sem kapcsolják egybe pl. a latin-­amerikai és a magyar, vagy a lengyel, a jugoszláv fejleményeket.

Az adósságválság kapcsán a külföldi adós országok közül főleg Lengyelország és Jugoszlávia példája formálja a hazai politikai tuda­tot. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben a szocialista régió tűnik a világ egyedüli válságzónájának. Ez a jelenség szoro­san összefügg a tömegkommunikációnkat jellemző ellentmondással: miközben a glasznoszty korát éljük, korszakunk mégis tele van szá­mos elhallgatással. Pedig a demokrácia iránti hiteles elkötelezettség előfeltétele lenne, hogy az adósságkérdésben és az ennek nyomán kialakult gazdaságpolitikai függést illetően is állást foglaljon mindenki, aki a „nyilvános politikai okoskodás" színterére lép. Ez számunkra annál inkább megszívlelendő, mivel rávilágít hazai eszmecseréink fogyatékosságára: a gomba módon szaporodó reformjavaslatok, programtervezetek, platformok, kiáltványok szinte kivétel nélkül hallgatnak az adósságkérdésről, a válságkezelés nemzetközi gazdasági és politikai hátteréről. Ezért a gondolkodás korlátaitól megszabadulni képes, adekvát reformtudat kialakulása mindaddig váratni fog magá­ra, míg a szocializmus belső felhajtóerőinek kimerülését és a világ­gazdaság keretfeltételeinek hetvenes és nyolcvanas évekbeli alaku­lását nem elemezzük egymással összekapcsolva.

A társadalom fejlődése nemcsak hazánkban, hanem a szocia­lista világrendszer egészében is történelmi alternatíva előtt áll. Ennek oka egyrészt az, hogy e régió valamennyi országában tapasztalható válságjelenségek megkövetelik a szocialista társadalom egy fejlet­tebb szakaszához vezető reformok bevezetését. E fejlettebb forma megtalálását azonban nemcsak az nehezíti, hogy történelmileg ki nem taposott úton járunk, hanem emellett az is, hogy a szocializmus első általános válsága a világgazdasági rendszer félperifériájának és perifériájának általános válságával fonódik egybe. Pontosabban: a szocializmus sajátos belső ellentmondásainak a gazdasági növeke­dést visszafogó hatásai a centrum és a periféria, az Észak és Dél kiéleződő ellentmondásaival esnek egybe. E kettős válság pedig a felbomlás felé sodródás lehetőségét sokkal inkább magában hordoz­za, mint a megújulást.

A világgazdaság ma elsősorban nem a korszakváltáson, ha­nem a nemzetközi adósságválságon keresztül határozza meg az egyes országok gazdasági és társadalmi lehetőségeit.

A közepesen fejlett és a fejletlen régió 70-es években bekövetke­zett és drámai módon felgyorsuló eladósodását érzékeltetik az alábbi adatok.

A világ teljes adósságállománya (Milliárd US-dollár)

 

1970

1975

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

 

66,2

162

579,7

673,7

752,2

815,6

851,6

962,4

1053,4

1169,5

Ebből Latin-Amerika

27,8

68,0

242,6

296,3

333,2

360,3

377,4

388,6

406,0

442,5

Forrás: World Debt Tables 1988-89

A magyar adósságállománynak a 70-es és 80-as években vég­bement látványos növekedése e világgazdasági folyamatokba illesz­kedik.

A konvertibilis nettó adósságállomány 1972-ben 829 millió dollár, 1975-ben pedig már 1,8 milliárd dollár. Érdemes közelebbről meg­nézni az 1980-as éveket.

Magyarország bruttó adósságállománya (Milliárd US-dollár)

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

10,3

10,0

9,0

9,6

10,1

13,0

16,3

19,0

Forrás: World Debt Tables 1988-89.

Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a sikeres „modernizá­ciót végrehajtott országok is" – mint pl. Dél-Korea és Tajvan – a világ legeladósodottabb országaihoz tartoznak. Kivételes helyzetüket nem az eladósodás elkerülésében, hanem az eladósodás gazdasági nö­vekedést ellehetetlenítő hatásainak elkerülésében kell keresnünk.

A nemzetközi adósságcsapda nemcsak a szocialista országok technológiai megújulását, gazdasági szerkezetváltását nehezíti meg, hanem azon közepesen fejlett (félperifériás) és fejletlen (perifériás) tőkés országokét is, melyek nem váltak az amerikai, a japán és rész­ben a nyugat-német tőkekivitel elsődleges központjaivá. Ezért a dél­kelet-ázsiai államok sikeres „modernizációjára", azaz a „négy kis tigrisre" (Dél-Korea, Tajvan, Malaysia, Szingapúr) való pozitív hivat­kozások nem mutathatnak példát más országok számára. E térségbe ugyanis nemcsak beáramlott, hanem gazdaságuk minden szektorát döntően meghatározta a külföldi működő tőke. E működő tőkekivitelt pedig alapvetően nem közép- vagy kisvállalatok, hanem a fejlett ipari államok technológiai gócát képező multinacionális vállalatok hajtották végre.

A szocialista országok esetében egy ilyen mértékű tőkeimport illúziónak bizonyul, főképp azért, mert a tőkés világgazdaság centrum országai politikai okokból tartózkodnak egy jelentősebb tö­megű tőkeáramlás támogatásától. Emellett azt sem hagyhatjuk figyel­men kívül, hogy az eladósodott országokba általában nem beáramlik, hanem kimenekül a külföldi tőke. Ennek oka az, hogy a súlyos fizetési problémák miatt a magánvállalatok a kormányzati garanciák ellenére is deviza kiviteli tilalomtól tartanak, melynek bevezetése egyébként nem politikai kérdés. Ilyen eszközzel ugyanis az államcsőd fenyege­tése esetén tőkés államok is élnek. (A tőkemenekítési hullám – miként azt Latin-Amerika esetében tapasztalhatjuk – a belföldi vállalkozókat is eléri. Ennek eredményeként a belföldi megtakarítások egyre inkább külföldi bankokba vándorolnak.) Mindezekből az következik, hogy az eladósodott szocialista országok külföldi tőkebeáramláson ke­resztüli kitörésre nem számíthatnak. Gazdasági függésük a nem­zetközi pénzügyi szervektől ugyanakkor egyre mélyül. Esetünk­ben például az ország további külső hitelek felvételétől való függése miatt rövid távú hitelképességünket 1982 óta csupán az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződések, megállapodások biztosították. A Hosszabb távon azonban e megállapodások csak az egyre mélyülő válságot növelik, a hitelképesség megőrzését sem garantálják.1

Külső gazdasági függésünk jellegének megállapításához az el­adósodás egész folyamatát kell elemeznünk oly módon, hogy annak egyes szakaszait (az adósságcsapda kialakulása, az adósságválság, az IMF válságmenedzselése) világosan el kell határolnunk. Erre azért is szükség van, mivel a belső felelősség-megállapítás mellett a külső felelősséget is pontosan körül lehet határolnunk.

Ismeretes, hogy az eladósodott országok a hetvenes években főleg nem az IMF-től vagy a Világbanktól, hanem a kereskedelmi bankoktól vettek fel hiteleket. Az sem vitatható, hogy az adós orszá­gok külső gazdasági függése is bekövetkezett már jóval az IMF és a Világbank adósságmenedzselési szerepvállalása előtt. Amennyiben az adósok a már felvett hitelek kamatait csupán újabb és összegében egyre növekvő hitelekből tudják finanszírozni, kialakul az a jelenség, melyet a szakirodalom adósságcsapdának nevez. E helyzetben az adós ország gazdasági helyzete már nem saját teljesítményén múlik, hanem azon, hogy hozzájut-e további külső hitelekhez. Az adósság­csapda kialakulásához a hazárd külső finanszírozás2 vezet, vagyis az, amikor egy ország gazdasági növekedését már csak a kamatfize­tési kötelezettségeket állandóan meghaladó újabb hitelfelvétel bizto­sítja. A magyar gazdaságban a növekedés e hazárd külső finanszíro­zása következett be a hetvenes években. Ezért a belső felelősség kétségkívül megállapítható. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű.

Egyrészt azért, mert a hazárd finanszírozás nemcsak Magyaror­szágra vagy Lengyelországra, Jugoszláviára, Romániára jellemző, hanem a közepesen fejlett és a fejletlen régió szinte egészére. Más­részt azért, mert a hazárd hiteleket nemcsak kapják, hanem adják is. (A közgazdasági összefüggés részletesebb kifejtésére később még visszatérek, amikor a hetvenes években kialakult gazdasági válsá­gunk belső és külső felelősségét kívánom pontosítani.) Ezért a meg­oldás is csupán az adósok és a hitelezők kooperációján/megegyezé­sén nyugvó közös teherviselés lehet.

Ezért nem véletlen, hogy a világgazdasági korábbi, szinte szabá­lyos ciklikus időközökben jelentkező adósságválságainak egyike sem végződött a jelenlegihez hasonlóan, amikor is a hazárd finanszírozás következményei csak az adósok vállára nehezülnek. Nézzük a törté­nelmet: az 1823-25-ös, az 1875-76-os, majd az 1931-33-as adósság válságra a válasz kétirányú volt: egyrészt az, hogy az adósok a terhe­ket csupán részlegesen fizették vissza, másrészt az, hogy azonnal csökkentették az adósságállomány nagyságát és a kamatokat is ala­csonyabb kamatlábak és hosszabb futamidő mellett kezdték törlesz­teni. Ezeket az azonnali könnyítő feltételeket az adósok olyan gazda­sági helyzetben érték el, amikor adósságszolgálati rátájuk (fizetési kötelezettségeiknek az exportjukhoz mért aránya) még csak meg sem közelítette a jelenlegit. A világgazdaság történetében a korábbi adós­ságválságok idején a hazárd finanszírozás felpörgése még alacso­nyabb szinten megállt. Egyetlen példa: Peru adósságszolgálati rátája 1826-ban 20,8%, 1876-ban 25,3%, 1931-ben 15,6% és 1983-ban 57,1%.

A döntő különbség a jelenlegi és a korábbi adósságválságok között az adósok és a hitelezők pozíciójában ma megnyilvánuló aszimmetria áll. Az aszimmetria kialakulásában a nemzetközi pénz­ügyi szervek játsszák a kulcsszerepet. Ezért nem lehet az IMF és a Világbank felelősségét elhárítani azzal a manapság sokat emlegetett formulával, hogy nem ők okozták az eladósodást. Döntő szerepük volt és van ugyanis a világgazdaság hatalmi struktúrájának átrende­ződésében, abban, hogy korunkban a hitelezők oldalán egy monopolisztikus hatalmi piramis épült ki, mely az adósoknak diktátumokat fogalmaz meg. A nyugati közgazdász társadalomban sokan nem véletlenül beszélnek ma újgyarmatosításról, újimperializmusról – bár tudom, e terminológiát a magyar közgazdász közvéleménnyel itt és most nehéz elfogadtatni.

Napjaink világgazdasági válságának politikai súlyú feltételrend­szere azon alapszik, hogy míg az egyik oldalon a hitelezők kartellbe tömörültek, a másik oldalon épp e kartell megakadályozta, hogy az adósok fellépésében a legelemibb koordináció is létrejö­hessen. Amikor ma belső gazdaságunkban meghirdetjük a monopó­liumok felszámolását, külgazdaságunkban pedig a világgazdasági al­kalmazkodást – a hitelezők monopóliumát és kartelljét és ennek a belső gazdasági és politikai folyamatokra gyakorolt hatását nem hagyhatjuk ki elemzéseinkből.

Az IMF gazdasági hatalma

A nemzetközi pénzügyi szervek hatalma valójában nem a rendelkezé­sükre álló hitelforrásokon nyugszik. Az eladósodott országoknak fo­lyósított hiteleik csupán töredékét teszik ki az adósságmenedzselés összes pénzszükségletének. Hatalmi pozíciójuk kulcsát az adós­ságválság kitörésének hatására a kereskedelmi bankok és az IMF között létrejött megállapodás képezi. Ennek értelmében 1982 után mind a magán-, mind a kormányzati hitelezők kötelezik magukat arra, hogy nem folyósítanak további pénzforrást az adósoknak addig, míg azok nem írnak alá egy megállapodást az IMF-fel. Ezzel a gazda­sági függés már egy új minőségű politikai függéssé válik: az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződésekben ugyanis az adósoknak köte­lezni kell magukat arra, hogy az IMF stabilizációs és a Világbank világpiaci alkalmazkodási programját végrehajtják. Egyben kilátásba helyezik azt is, hogy amennyiben e megállapodásoknak nem vetik magukat alá, akkor elzárják magukat a külső pénzügyi forrásoktól. Ezen a ponton tehát egy új minőségű politikai helyzet jön létre: az eladósodott országok gazdaságpolitikájának formálása valójában nem belső elhatározásokon múlik, hanem a nemzetközi pénzügyi szervek ún. ajánlásain.

Mindez az adósságválságok történelmének példa nélküli fejle­ménye. Bár az 1930-as válság idején a Kemmerer Misszió kísérletet tett arra, hogy az adósok gazdaságpolitikájába beleszóljon, e kezdemé­nyezése sikertelen maradt. Ennek oka részben abban található, hogy a vezető tőkés országok kormányai sem támogattak egy ilyen egyez­tetett, nemzetek feletti fellépést. Ma azonban, az 1982-es adósság­válság után mind a bankszféra, mind a tőkés centrum országok kor­mányai az IMF-et és a Világbankot felruházták azzal a hatalmi poten­ciállal, mely alapján az adósok gazdaságpolitikáját meghatározhat­ják.

A nemzetközi pénzügyi szervek felelőssége

Számos esetben elhangzik az IMF és a Világbank mellett az az érv, hogy programjaikat nagy tudású és világhírű közgazdászok dolgoz­zák ki, akik messzemenően figyelembe veszik, hogy az adós orszá­gok miképpen alkalmazkodhatnak a világgazdasági körülményekhez. Nézzük azonban a tényeket.

A rövid távú fizetőképesség fenntartása ellenében megsza­bott ún. stabilizációs és a struktúraváltás céljából bevezetett vi­lágpiaci alkalmazkodási modell a világon mindenütt megbukott. Ezen a ponton szinte közvetlenül összefüggnek pl. a latin-amerikai fejlemények a jugoszláv, a lengyel és a magyar gazdaság problémá­ival.

A stabilizációs és a világpiaci alkalmazkodási program életbelép­tetése után 1987-ig Latin-Amerikában az egy főre jutó nemzeti jöve­delem jelentősen csökkent. A munkanélküliség példátlanul megug­rott. Tízévi termelő és infrastrukturális beruházás pusztult el, és a régió gazdasági helyzetének további romlása sem tűnik megállíthatónak. S akkor még csak nem is említettük a szociális problémák gyors halmozódását, a szegénység, a gyermekhalandóság, az éhhalál drá­mai növekedését. Vagyis, hamisnak bizonyult az az ideológia, hogy az adósoknak az IMF-programok keserű piruláját le kell nyelniük későbbi fejlődésük, kibontakozásuk érdekében. Ma azt láthatjuk, hogy a keserű pirulát ugyan mindenütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott.

Az IMF stabilizációs programjainak megítéléséhez azonban az is elegendő, ha szembesítjük „tervcéljait" a valósággal. Mexikóban például e program (mely 1982-ben jött létre az IMF és a kormány egyezményével) 1984-re a gazdasági növekedés 3%-os emelkedé­sét ígérte, 1985-re pedig a növekedés megduplázódását. A folyó fizetési mérleg alakulását illetően a program szintén látványos javu­lással számolt. A tények: a gazdasági növekedés 1983-ra 7%-kal, 1985-re újabb 5%-kal csökkent, 1988-ra az egy főre jutó GDP – vál­tozatlan áron számítva – 16%-kal volt kisebb, mint 1982-ben. Ugyan­ezen időszak alatt az iparban a reálbérek mintegy felére csökkentek. Ezzel párhuzamosan a fizetési mérleg sem alakult az előzetes elkép­zelések szerint.

A hazai közvélemény számára azonban hiányzik az az informá­ció, mely az ilyen típusú összehasonlítást jogossá teszi. Nincs ugyanis tudomása arról, hogy gazdaságpolitikai programjaink éppúgy, mint rövid távú fizetési képességünk fenntartása – La­tin-Amerikához hasonlóan – a nemzetközi pénzügyi szervekkel kötött, megállapodásokon nyugszanak. E tájékoztatás nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és Jugoszláviában is el­maradt. (Jugoszláviában csupán az utóbbi idők sztrájkhulláma hatá­sára jelent meg a sajtóban, hogy a reálbércsökkentés mértékének kisebb ütemű csökkentéséről megpróbálnak tárgyalásokat kezdemé­nyezni az IMF-fel.)

A tájékoztatás hiánya e világgazdasági háttérről a szocialista országokban az adósságcsapdát egy politikai csapda irányába tereli: az IMF és a Világbank stabilizációs és világpiaci alkalmaz­kodási programja nálunk a párt programjaként, é programok ku­darca pedig a párt gazdaságpolitikai kudarcaként jelenik meg, előkészítve ezzel a talajt egy olyan politikai közérzet kialakulásá­hoz, mely a szocializmus egész eddigi történelmét modernizá­ciós zsákutcaként fogja fel.

A történelemben egyszer már nagy árat kellett fizetnünk, amikor egy világmodell hazai átültetésén fáradoztunk. Ma ismét egy világmodellt kívánunk megvalósítani. A különbség csak annyi, hogy akkor azt Keletről kezdeményezték, most ezt Nyugatról „ajánlják". Állítják, hogy e mostani világséma megfelelő gazdaságpolitikai eszköz Afriká­ban és Latin-Amerikában, Közép-Kelet-Európában és Ázsiában, tértől és időtől függetlenül, mindenkor és mindenütt.

E program paneljeit összefoglaló elemek nemcsak az IMF és a Világbank kiadványaiban lelhetők fel, hanem ellepték a hazai közgaz­dasági szakirodalmat is. Kulcsszavai: liberalizáció, dereguláció és reprivatizáció. Elve: keress minél többet külföldön, költs minél keve­sebbet belföldön. Vagyis: a gazdaságot egyetlen célnak rendeli alá: az exportbevételek minden áron való fokozásának. E világsémában a belföldi fogyasztó teljesen elveszti jelentőségét, gazdaságpoli­tikai státusát. A gazdasági elidegenedés végsőkig vitt, „tiszta" formáját hozza létre: termelj minél többet – a külföld számára. Amikor ma a politikai élet demokratizálásáról, a pluralizmusról beszé­lünk, nem vesszük észre, hogy e gazdasági világséma a sztálini gazdaságmodellnél is könyörtelenebb elidegenedést rejt magá­ban: ott és akkor az állítólagos jövő érdekében kellett feláldozni a jelent: most azonban már a jelen mellett a jövő is eltűnik. A beruházások drámai hanyatlása, exportcéloknak való alárendelése ugyanis nem mást jelent, mint a társadalom magáért való céljainak elvesztését. E logika a termelőt megfosztja fogyasztói minőségétől, és a reformok eredményeként az állampolgárt az állam alattvalójá­ból a külföld alattvalójává teszi. Monolitikus célrendszere pedig csak autoritárius elveket tűr meg. Nem véletlen, hogy az exportcélokat mindenek felett erőltető gazdaságpolitika előbb-utóbb mindenütt a szakszervezetek szétverését, a gazdasági diktatúra bevezetését tűzte ki céljául.

A világ-recept, melyet minden eladósodott országnak felírtak, az alábbi elemekből áll: a költségvetési kiadások radikális csökken­tése, különös tekintettel az ún. nem termelő infrastruktúrára; a reálbé­rek csökkentése; a támogatások, főképp a fogyasztói ártámogatások csökkentése; az importhelyettesítés megszüntetése, azaz az import­liberalizálás; a belföldi valuta leértékelése, és a valutaleértékelés ré­vén az exportösztönzése. (E politika eredménye a lakossági fogyasz­tás és a beruházások szintjének radikális visszaesése, mely folyama­tok előbb-utóbb mindenütt szükségszerűen a nemzeti jövedelem csökkenéséhez vezetnek.)

Szellemesen jegyezte meg Prebish, a gazdasági fejlődés neves közgazdásza, hogy e gazdasági kúra az adósok számára egyenér­tékű a beteg ember véradásra kötelezésével. Prebish hasonlata szó szerint érvényes:)a stabilizációs programok eredményeként a fej­lett régió óriási jövedelmet szív el az adósoktól, vagyis a szegé­nyektől a gazdagokhoz. Az OECD adatai alapján az adósságválság után, azaz 1982 és 1987 között, az adósoktól mintegy 290 milliárd dollár forráskivonás történt. Gunder Frank, a harmadik világgal foglal­kozó neves közgazdász ennek összegét lényegesen magasabbra, mintegy 700 milliárdra becsüli.3 A jövedelem kivonás a szocialista or­szágokból is megindult. Ennek nagysága évente azonos a konvertibi­lis exporttöbbletünk összegével.

A nem rubel elszámolású külkereskedelmi mérleg alakulása Magyarországon

(Folyó áron Md Ft)

1976

-25,0

1977

29,5

1978

-60,7

1979

-14,0

1980

-5,3

1981

– 4,7

1982

15,6

1983

23,4

1984

29,5

1985

4,9

1986

-21,5

1987

-15,1

Az IMF és a Világbank is haszonélvezője a jövedelem lecsapolásnak. 1984 óta az IMF átlagban évi 3 milliárd dollárt, a Világbank pedig évi 1,9 milliárd dollárt szívott ki az adós országokból. Ez pedig ellen­tétes e nemzetközi pénzügyi szervek alapító okiratával, mely az intéz­mények funkcióját abban határozta meg, hogy segítsék a tőkeáram­lást a fejlett Északtól a fejletlen Délre.4

Az adósságválság eddigi megoldáskísérleteinek kudarca

Az eladósodott országokban – miként korábban már megállapítottuk – a nemzetközi pénzügyi szervek az ország további külső hitelekhez jutását az ún. stabilizációs és kibontakozási programok végrehajtásá­hoz kötik. Azt állítják, hogy az e gazdasági csomagtervre épülő gaz­daságpolitika nemcsak rövid-, hanem hosszú távon is megszünteti azokat az okokat, melyek az országok eladósodását eredményezték. E programok rövidtávon ugyan egy-két évre javították a külkereske­delmi és a fizetési mérleget, ezután azonban mindenütt az ország gazdasági helyzetének drasztikus romlása következett be. Az infláció üteme felgyorsult, esetenként kezelhetetlenné vált, a reálbérek az elképzeltnél is gyorsabb mértékben csökkentek, a beruházások szintje jelentősen visszaesett, a költségvetési kiadások drasztikusan csökkentek: e folyamatokat a GDP-nek többnyire csökkenése, kivéte­les esetekben stagnálása kísérte.5

Állításunk bizonyítására szolgáljanak az alábbi adatok:

Az infláció évi átlagos növekedése néhány latin-amerikai országban

Országok

1979-80

1981-86

1987

Argentína

137,3%

304,8%

174,8%

Brazília

36,2%

163,5%

365,9%

Mexikó

16,8%

75,7%

159,2%

Chile

158,1%

21,0%

21,5%

Forrás: Inter-American Development Bank, Economic and Social Progress in Latin-America 1988. Annual Report

1988-ra azonban pl. Mexikóban az árak minden három hónapban megduplázódtak, Brazíliában pedig az évi inflációs ráta elérte az 1.000%-ot.

A GDP átlagos éves növekedési/csökkenési üteme (%)

Országok

1970-80

1981-86

Argentína

0,8

-2,3

Brazília

5,8

0,6

Mexikó

3,3

-1,3

Chile

1,0

-0,8

Forrás: mint az előző táblázatnál

A termelési kapacitások bővítésének leépülését még plasztiku­sabban láthatjuk, ha hosszabb időszak alapján vizsgáljuk a beruházá­sok alakulását.

Bruttó beruházások évi növekedési rátája (%)

Országok

1950-59

1960-69

1970-79

1980-86

Argentína

6,3

4,8

3,3

-7,2

Brazília

5,8

5,8

9,6

-5,8

Mexikó

7,4

9,2

8,3

-6,7

Chile

4,0

4,1

0,1

-6,5

Forrás: Economic Conditions of Latin American Coutries 1988 Annual Report

A stabilizációs programok – miként az adatok bizonyítják – a gazdaságok teljesítőképességét mindenütt drámaian lerontották. Most már csak az a kérdés, érdemes volt-e lenyelni a keserű pirulát, vagyis alkalmas eszköz volt-e ez a politika a további eladósodás megállítására?

Az adósságállomány a stabilizációs és kibontakozási programok dacára is minden bemutatott latin-amerikai országban jelentősen nö­vekedett.

E folyamatban nem véletlenszerű okok játszottak közre. A stabi­lizáció és kibontakozási program ugyanis csak akkor lenne alkalmas az adósságcsapdából való kitörésre, ha az egyes országok egyszerre tudnák megvalósítani a fizetési mérleg javítását, vagyis az adósság­állomány csökkentését, valamint a gazdaság szerkezetének átalakí­tását. Az elmúlt időszak azonban mindenütt azt bizonyítja, hogy e kettős feladatnak egyetlen nemzetgazdaság sem tudott eleget tenni – mert nem is lehet. Azok az országok, melyek javították fizetési mérlegüket, egyre inkább konzerváltak egy elavult gazdaságstruk­túrát.

Vagyis nem véletlen, hogy amikor pl. Magyarország külkereske­delmi mérlegében többlet keletkezett, exportszerkezete egyre inkább a korszerűtlen ágazatok/termékek felé tolódott el. Az 1988-as export­sikerek is főleg a kohászati termékek kivitelén alapultak. Az ered­ményben az is közrejátszott, hogy e termékek árai a világpiacon – a korábbi évvel ellentétben – emelkedtek. Kisebb mértékű – de még mindig jelentős – többletet textilipari termékeink exportjában értünk el. Ezek az ágazatok pedig közismerten nem a világ innovációs gócai, technológiai húzóágazatai. (A textiliparból például már a délkelet-­ázsiai térség is visszavonul.)

A stabilizációs programra már csak azért sem épülhet struktúra­váltás, mert a fizetési mérleg javítását kiemelt célként kezelő gazda­ságpolitika a beruházások szintjét mindenütt visszafogja. Az általános restrikció gazdaságleépítő hatása azonban nem merül ki a beruházá­sok mennyiségi csökkenésében, mivel ennél mélyebb okok is közre­játszanak a struktúrakorszerűsítés lehetetlenné válásában. Az ex­portbevételek mindenáron való erőltetése ugyanis rövid távú célrend­szernek rendeli alá a beruházáspolitikát, a szerkezetátalakítás azon­ban hosszú távú célrendszerrel rendelkező beruházáspolitikát köve­tel. Pontosabban fogalmazva: a két célrendszer ellentmondása ab­ban ragadható meg, hogy exportbevételeket azonnal fokozni csak a meglévő kapacitásokra építve lehet. Az exporterőltető gazdaságpoli­tika beruházási programja ezért szükségszerűen a már meglévő ka­pacitásokhoz idomul.

Mindehhez járul még egy harmadik ok is, mely a stabilizációs program fizetési mérlegjavító céljait és a kibontakozási program struktúraátalakításra irányuló szándékát egymással szembefordítja. A stabilizációs program restrikciós gazdaságpolitikája a kihasználat­lan kapacitások növekedését vonja maga után. E folyamat részben összefügg a közepesen fejlett és a fejletlen régióban kialakuló hibás vélekedéssel. Dominánssá vált ugyanis az a nézetrendszer, hogy a fejlett régió sikeres struktúraváltásának titka a gyors és radiká­lis ágazatleépítés. Empirikus adatok azonban azt bizonyítják, hogy a fejlett régió valójában nem leépített bizonyos ágazatokat, hanem csupán áttelepítette azokat a fejlődő országokba. A cent­rum országok gazdasági sikereit tehát nem lehet csupán saját nemzetgazdasági kereteik között értékelni, mivel e sikerek való­jában a gazdasági világrendszerben bekövetkezett új típusú munkamegosztás következményei. Az alkalmazkodóképességről szóló gazdasági szótár elrejti azt az összefüggést is, hogy a legfejlet­tebb tőkés országok alakítják a világpiaci viszonyokat, így nekik nem egyszer „önmagukhoz kell alkalmazkodni".

A kérdést tovább vizsgálva azonban az is kiderül, hogy a közepe­sen fejlett és a fejletlenebb régió számára a fizetési mérlegjavítás és a struktúraátalakítás együttes végrehajtása már csak azért is lehetet­len, mert a fejlettebb országok közül Japán és az NSZK (kisebb, bár szintén jelentős mértékben Kanada) óriási exporttöbbletet realizál.

Japán és az NSZK külkereskedelmi mérlegének alakulása (Md. US-dollár)

 

1975

1976

1977

1978

1979

1980

1981

1982

1983

Japán

4,9

9,8

17,3

25,6

1,9

2,1

20,0

18,1

31,5

NSZK

16,8

16,2

19,6

24,7

16,9

9,0

16,6

25,3

22,3

Forrás: KSH Nemzetközi Statisztikai Évkönyv

Az adatok a fejlett régió két vezető országának exportexpanziós politikáját mutatják be, hiszen a második olajárrobbanás hatását ki­véve – mikor Japán exporttöbblete 25,6 milliárd dollárról 1979-ben 1,9 milliárd dollárra, 1980-ban 2,1 milliárd dollárra esett vissza, az NSZK aktívuma pedig csupán 1980-ban zuhant – az export dinami­zálta ezen országok gazdaságát.

A világpiacon tehát a magyar gazdaságnak velük kellene verse­nyeznie, őket kellene kiszorítania, vagy legalábbis lejjebb szorítania. Nem véletlen, hogy a velük való megmérettetés során könnyűnek találtattunk.

Ezért az sem véletlen, hogy a közepesen fejlett régió országainak szinte egyike sem rendelkezik pozitív fizetési mérleggel. A világkeres­kedelem ugyanis egy nulla összegű játék: amennyivel az NSZK és Japán többet exportál, annyival valakiknek többet kell importálniuk. Ha pedig a folyó fizetési mérleget vesszük figyelembe, akkor megál­lapíthatjuk, hogy a turistaforgalom, a vendégmunkások átutalásai stb. ezt az összefüggést alapvetően nem módosítják. Csak néhány példa: 1975 és 1983 között Spanyolország fizetési mérlegében – két év kivételével – minden évben több milliárd dolláros hiány keletkezett. Olaszországra ugyanez jellemző három év kivételével (1977, 1978, 1979), Ausztriára egy év kivételével (1982). Görögország, Törökor­szág és Portugália fizetési mérlege az időszak alatt végig negatív volt. így Magyarország három évi (1982-84) külkereskedelmi mérleg­többlete az eladósodott országok között szinte páratlan gazdasági teljesítmény!

A tőkés centrum országok a közepesén fejlett és a fejletlen régió külkereskedelmi lehetőségeit nemcsak azáltal korlátozzák, hogy kö­zülük két ország (az NSZK és Japán) exportexpanziós gazdaságpolitikát folytat. Az exportlehetőségeket ugyanis alapvetően meghatároz­za, hogy a világkereskedelem bővülése növekedő vagy csökkenő tendenciát mutat. Ismeretes, hogy a hetvenes évek végén és a nyolc­vanas években a világkereskedelem növekedési üteme jelentősen lelassult. E folyamat (a nemzetközi reálkamatlábak óriási emelkedé­sével párosulva) alapvetően meghatározta a nemzetközi adósságvál­ság nyolcvanas évek elején bekövetkezett kirobbanását.

A nemzetközi adósságcsapda tehát az eladósodott országok gazdaságában sajátos ciklikus mozgást hoz létre, mely sokkal erőtel­jesebben befolyásolja ezen országok helyzetét, mint saját gazdaság­politikájuk. E ciklus a világkereskedelem bővülésének ütemétől és a nemzetközi reálkamatláb alakulásától függ. A reálkamatlábaknak a nyolcvanas években bekövetkezett rendkívül magas szintje – a világ­kereskedelem bővülésének lelassulásával párosulva – már eleve, az adósok beruházáspolitikájának alakulásától teljesen függetlenül le­hetetlenné teszi, hogy az eladósodott államok a hitelek visszafizeté­sével kijussanak az adósságcsapdából.

Saját kutatásainktól – melynek eddigi termékei Nagy Sándor: „Nemzetközi adósságcsapda"6 és Szegő Andrea-Wiener György: „Makroprofitelmélet és külgazdaság"7 – teljesen függetlenül, Kardos Tamás: „Tőkefelhalmozás és világpiac"8 című írásában a mieinkhez rokon megállapításokra jut. A világpiac növekedését és összehúzó­dását a szerző is kapcsolatba hozza az eladósodás kérdésével. (Kö­vetkező táblázatunk az ő írásából származik:)

A világpiac (A) és a termelés* (B) bővülése (%)

Időszak

A

B

1950-58

5,5

3,8

1958-66

7,9

5,1

1966-73

9,3

4.6

1973-79

4,0

2,6

1979-85

1,9

2,0

Megjegyzés: „Az OECD-országok GDP-je

Az általunk vizsgált időszakról Kardos Tamás megállapítja: „A legkülönösebb fejleményt a következő periódusban (1966-73) ta­pasztaljuk: a világgazdaság centrumát alkotó legfejlettebb országcso­port termelésének lassulásával párhuzamosan a világkereskedelem bővülése nem lanyhult, hanem ellenkezőleg: fokozódott. Az 1973 és 1979 közötti időszakban (a megelőzőhöz képest) még csaknem azonos mértékben esik a világpiac kitágulásának és a termelés bővü­lésének az üteme. 1979 óta viszont a világkereskedelem lanyhulása nagyobb, mint a termelésé. (Ebben a periódusban a termelés évi átlagos növekedése mintegy a fele, a világkereskedelem bővülése azonban alig a harmada az 1950 és 1985 közötti átlagos értéknek." (Kiemelés tőlem – Sz. A.)

„A nemzetközi kereskedelem 1966 és 1973 közötti fellendü­lése hátterében a fejlett tőkés országok hitelexpanziója áll. Közismert tények tanúskodnak erről, így mindenekelőtt a folyamat másik oldala: az 1970-es évek végére tömegessé vált az eladósodás."9

A világkereskedelem bővülésének lelassulását a nemzetközi re­álkamatlábak (azaz az infláció mértékével csökkentett nominálkamat-lábak) jelentős növekedése kísérte, mely pl. 1982-ben 19,4%-ot, 1983-ban 20,4%-ot tett ki.

Ezért a 80-as években többnyire gazdaságpolitikai kudarcként átélt folyamatok éppúgy a világgazdaság korábban kifejtett jellegzetes­ségeire vezethetők vissza, mint az átmeneti sikerek. (Így pl. 1984-ben nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország, Jugoszlávia és az eladósodott latin-amerikai országok fizetési mérlege is javult valame­lyest. 1985-86-ban viszont az adósságállomány növekedési üteme szinte mindenütt felgyorsult. A világ adósságállománya ekkor újabb 150 milliárd dollárral nőtt.)

Az eladósodott országok gazdasági stabilizációs és kibontako­zási programjának sorsa így elsődlegesen nem a gazdasági struktú­raváltástól, hanem a világgazdasági folyamatoktól függ. A magyar politikai vezetés ezért hibát követett el akkor, amikor az 1985 utáni kudarcot csupán a nem kielégítő mértékű reformokkal, a magyar gaz­daság teljesítőképességének és jövedelemtermelő-képességének elégtelenségével, a „kritikus tömeget elérő reformlépések" hiányával magyarázta, és teljesen mellőzte a nemzetközi összefüggések bemu­tatását.

Ha a közepesen fejlett és a fejletlen régió fejlődését meghatározó tényezőket együttesen vizsgáljuk, akkor az eddigi fejtegetésekből egyértelműen megállapíthatjuk egyrészt azt, hogy nemcsak a szocia­lizmus, hanem a félperiféria és a periféria egésze is válságban van. Ebből következik megújulási szándékaink egyik legnagyobb teherté­tele: a szocializmus első általános válsága, a periféria (félperiféria) általános válságával esik egybe.

Második megállapításunkat ehhez kapcsolhatjuk: sikertelen ma­rad minden reformtörekvésünk, ha nem találunk választ, hathatós gazdaságpolitikai reagálást e világgazdasági problémára. Vagyis: még abban az esetben is, ha megtalálnánk a szocializmus válságá­nak belső okait és azok megszüntetésének, egy új gazdasági-társa­dalmi struktúra létrehozásának elméleti és gyakorlati alapjait (mely­nek még a körvonalai sem tisztázódtak egyetlen szocialista ország­ban sem), akkor is fennmarad a kérdés, hogy milyen megoldást találunk a félperiféria és periféria általános válságára. E válasszal nemcsak a szocialista országok, hanem az egész nemzet­közi baloldali mozgalom is adós, mind a mai napig. E világgazda­sági folyamatok pedig nemcsak a szocialista országok gazdaságának egyre felgyorsuló erózióját indították el, hanem az egész nemzetközi baloldalét is. A hetvenes évek közepén kezdődött „monetarista ellen­forradalom" nemzetközi gazdasági hátterét ezek az összefüggések képezik: nem csupán a szocializmus gazdaságának gyakorlati és közgazdaságtanának elméleti megújulását teszi lehetetlenné a cent­rum országok jelenlegi gazdaságpolitikája, hanem a keynesizmus sem nyújt ma mozgósító erejű eszmerendszert az adósságválság nemzetközi szintű elhárításához-egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a hatékony kereslet elméletének nemzetközi aspektusai kimunkálatlanok maradtak.10

Mint korábban már érintettük, a félperiféria és a periféria általá­nos válságát csak azok az országok képesek elkerülni, melyek az eladósodást óriási tömegű tőkeimporttal tudják ellensúlyozni. A köze­pesen fejlett és a fejletlen régió kitörésének így egyetlen útja marad: a centrum országok működő tőkéjének behozatala. A délkelet-ázsiai térség „négy kis tigrise" (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Malaysia) nem abban különbözik Latin-Amerikától, vagy a szocialista régióban Magyarországtól, Jugoszláviától és Lengyelországtól, hogy ők elke­rülték az eladósodást, hanem abban, hogy az eladósodás következ­tében létrejövő fizetési mérlegproblémáknak elébe vágtak a külföldi tőke behozatalával.

Sikeres „modernizációt" tehát csak azok az országok tudtak/ tudnak végrehajtani, amelyekbe óriási mennyiségű külföldi tőke áramlott/áramlik be.

Itt a mennyiség döntő jelentőségű: a délkelet-ázsiai térség pél­dája ugyanis azt bizonyítja, hogy sikereik nyitja a gazdaság minden szektorát döntően meghatározó külföldi működő tőke. Az elmúlt idő­szak azt az összefüggést igazolja, hogy az egyes országok exportké­pessége/exporttöbblet-képessége – mely elengedhetetlen adóssá­guk finanszírozásához – alapvetően a külföldi érdekeltségű vállalatok jelenlétén és részarányán múlik. A nyolcvanas években a tőkés világ­ban egyetlen ország hazai tulajdonban lévő vállalati szektora sem tudta exportbevételét jelentősen növelni. (Különösen nem adósság­szolgálati kötelezettségeik arányában.) Külföldi érdekeltségű vállala­taik ugyanakkor ugrásszerűen fokozták exportjövedelmüket. Ebben az esetben azonban kétséges, hogy valójában jogos-e itt exportról beszélnünk, az ország gazdasági sikereit pedig a helyesen kialakított gazdaságpolitikai irányvonalnak tulajdonítanunk. Dél-Korea exportsi­kere ugyanis valójában nem Dél-Koreáé, hanem a beáramló, főleg japán tőkéé. így nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazko­dási politikája a magyarázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához.

 A belföldi tulajdonú vállalatok és a külföldi részesedéssel rendelkező vállalatok exportja Mexikóban

 1338_01Szego.jpg

A külföldi és a hazai vállalatok alapvetően különböző exportbevé­telét az alábbi ábrán kívánjuk bemutatni. Példánk ugyan nem Dél-Ko­reára, hanem Mexikóra vonatkozik, a korábban említett alapvető ten­denciát azonban pontosan érzékelteti.

Az ún. transznacionális export (a külföldi részesedéssel rendel­kező vállalatok exportja) 1982-87 között tehát megötszöröződött és az összes exportnövekmény 75%-a valójában tőlük származik. En­nek oka főleg az, hogy a közepesen fejlett régió egészének eladóso­dása miatt mindannyian exporttöbbletre törekednek: export aktívumot tehát a fejlett régióval folytatott kereskedelmükben próbálnak elérni. Az NSZK és Japán exportexpanziós politikája mellett egyetlen lehető­ségük marad: megkísérelni ráépülni az USA jelentős költségvetési deficitjének hatására kialakuló importigényre. (Melynek jelentős ré­szét ugyanakkor az NSZK és Japán exporttöbbletével már lekötötte.)

Az USA költségvetési deficitjének alakulása (Milliárd US-dollár)

Év

Költségvetési deficit

1970

 – 2,8

1971

– 23,0

1972

– 23,4

1973

– 14,9

1974

 – 6,1

1975

– 53,2

1976

– 73,7

1977

– 53,6

1978

– 59,2

1979

– 40,2

1980

– 73,8

1981

– 78,9

1982

-127,9

1983

-207,8

1984

-185,3

1985

-212,3

1986

-220,7

Forrás: Economic Report of the President Annual Reports.

Itt vethetjük fel: mi lenne, ha a világ ma legeladósodottabb orszá­gának – azaz az USÁ-nak – is követnie kellene a kormánya által támogatott, a költségvetési deficitet leépítő IMF- gazdaságpolitikát? E kérdés azonban egyenértékű azzal: lehetséges-e a kört négyszögesíteni? Hiszen ehelyütt válik nyilvánvalóvá, hogy a legfejlettebb tőkés régió országainak gazdaságpolitikája nemcsak egymásra épül – az NSZK és Japán exporttöbbletének fő felszívója az USA óriási költség­vetési deficitje -, hanem egymással egyeztetett is. A vezető tőkés országok egymásra épülő növekedési pályája az USA óriási folyó fizetési mérleghiányában csapódik le: ugyanakkor ezen óriási defici­tet sem a kereskedelmi bankok, sem a nemzetközi pénzügyi szervek nem tartják a „rossz gazdasági teljesítmény" tünetének. Vagyis az IMF gazdasági mércéje éppen az IMF gazdaságpolitikáját döntően megszabó országra nem érvényes. A gazdasági jog tehát nem mér egyenlő mértékkel.

A kiútról

Eddigi fejtegetésünkkel azt kívántuk bizonyítani, hogy sem a stabili­zációs és kibontakozási programra, sem a működő tőke behozatalára nem alapozható a válságból történő kitörésünk. Ebből viszont az kö­vetkezik, hogy az adósságprobléma új típusú kezelése nélkül nem lehetséges gazdasági kibontakozás. Ennek döntő oka az, hogy a tőkebehozatal adósságterheket ellensúlyozó nagysága irreális vára­kozás, a stabilizációs program pedig óriási gazdasági terhek mel­lett sem állíthatja meg a további eladósodást, és a struktúravál­tás feltételeit is felmorzsolja.

Ezt adatokkal lehet bizonyítani. 1988-ban például kb. 500 millió dollárra szorítottuk le a fizetési mérleg hiányát. (Ennek hátterében a több mint 500 millió dollárt kitevő export aktívumunk állt.) Ez az ered­mény az eladósodott országok között jelenleg szinte páratlan. A jelen­tős export aktívum mellett azért lett folyó fizetési mérlegünk mégis negatív, mivel kamatfizetési terheink több mint egymilliárd dollárra rúgtak. Vagyis az eladósodás folyamatát tavaly sem állítottuk meg. Mint ahogy nem állították meg gyakorlatilag más országok sem. Ezt a gazdasági teljesítményt az alábbi áron értük el: 1987-hez képest 8%-kal csökkentek a reálbérek, 4%-kal mérséklődött a fogyasztás. Felmerül a kérdés: hány százalékos reálbércsökkenés és fogyasztási csökkenés szükséges az eladósodás megállításához?

Ismeretes, hogy 1992-ben 2 milliárd dollár fölött lesz kamatköte­lezettségünk. A tőke törlesztésével kapcsolatos terhek még ehhez adódnak. E feltételek teljesítése már a gazdasági és a politikai lehe­tetlenségek szférájába vezetik el a számolással kísérletezőket.

Lehetetlen tehát az adósságok visszafizetése. Lehetetlen, nem­csak nekünk, hanem a többi eladósodott országnak is. Ebből követke­zik, hogy az adósságterhek csökkentéséről átütemezéséről addig kell megkezdenünk a tárgyalásokat, míg a pontos és időben történő visszafizetés nem morzsolja fel teljesen a politikai stabilitást.

Ez az álláspont nyilvánvalóan ütközik a hazai pénzügyi szakem­berek véleményével. Álláspontjuk az, hogy Magyarországnak nincs más alternatívája, mint az, hogy jó adós legyen. Ennek az érvelésnek véleményem szerint az a hibája, hogy előbb-utóbb úgyis elkerülhetet­len a fizetésképtelenség. A kérdés csak az, hogy a gazdasági és a politikai válság milyen mélységére jutva vetjük fel az adósságprob­léma új típusú kezelését. Ha ennek jegyében gondolkodunk ma, ak­kor még a felkészülésre is van időnk. A pénzügyi szakemberek a „jó adós" fenntartásának védelmében az egyoldalú moratórium életszín­vonal-csökkentő következményeire is hivatkoznak. Állításuk szerint

a visszafizetés felfüggesztéséről és lényegi módosításáról nem lehet­séges tárgyalásokat kezdeményezni, mert az 20-30%-os azonnali életszínvonal-romlást eredményezne. Ez az érvelés a nyolcvanas évek legelején született. Azóta a 20-30%-os romlás már bekövetke­zett – és közben még az adósságállomány is növekedett.

Az adósságkérdés új típusú kezelése mellett még egyéb érvek is szólnak. A felvett hiteleket ugyanis már régen visszafizettük. Miként az összes többi adós is. Sőt! Jelenleg már harmadszor kezdjük azokat törleszteni. Vagyis a világban már régóta az adósok az igazi hitelezők.

Kik az igazi adósok?

Az adósok és a hitelezők szerepcseréjének lényege az adósság­csapda kialakulásának és működésének megértéséhez vezet. Fejte­getéseink ismét közvetlenül érintik azt a kérdést, hogy mi a szerepe a belső és mi a külső okoknak gazdasági válságunk kialakulásában.

A korábbi fejtegetésekből kiderül, hogy az 1980-as években egyértelműen a külső tényezőké a vezető szerep – még akkor is, ha figyelembe vesszük az 1985-ös dinamizálási program rendkívül sú­lyos következményeit. Az 1980-as években a gazdaság már teljesen a külső feltételek függvényében mozgott. Térjünk azonban az adós­ságcsapda kialakulásának kérdésére. Az adósságcsapda kialakulá­sához belső és külső okok egyaránt hozzájárultak. Előbb azonban vizsgáljuk meg a folyamat világgazdasági hátterét.

Az adósságcsapda kialakulásának külső okai között találhatunk általános, valamint speciális, csak az 1970-es évek adósságválsá­gára jellemző jegyeket. Az általános ok a kapitalista világrendszer működéséből következik, mely az Észak-Dél problémával, pontosab­ban a tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésével függ össze. A speciális okokat az jelenti, ahogyan az olajárrobbanás az egyenlőtlen fejlődésből következő Észak-Dél problémába „beleját­szott".

A tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésének meg­értéséhez induljunk ki csupán a 70-es évek fejleményeiből: a vezető tőkés országokban 1970-től egy recessziós szakasz kezdődött, mely a csökkenő beruházási szándékokban, a profitráta alacsony szintjé­ben és ezzel összefüggésben a pénz- és hitelkínálat jelentős növeke­désében mutatkozott meg.11

A magánszektornak nyújtott belföldi hitelek alakulása néhány fejlett tőkés országban

(Éves átlagos növekedés százalékban)

Ország

1958-66

1966-73

1973-79

1979-85

Egyesült Államok

11,1

13,6

10,0

12,4

Japán

17,7

18,6

10,5

9,2

NSZK

15,6

12,3

8,7

7,1

Franciaország

14,7

18,3

16,4

11,4

Anglia

11,8

18,5

12,2

17,2

Olaszország

16,3

15,2

15,8

14,7

Kanada

10,3

15,6

20,3

10,3

Összesen*

14,0

16,0

13,4

11,8

Forrás: IMF Statistical Yearbook, 1986, 1987

* súlyozatlan számtani átlag

A felhasználatlan pénz- és hitelfeleslegeket az olajárrobbanásból keletkezett petro-dollárok is megnövelték. A kereskedelmi bankok érdeke természetesen az volt, hogy e pénzek befektetésére lehetősé­get találjanak. A nyugati világ azonban éppen a recesszió miatt elzár­kózott a hitelfelvételtől, befektetési területként így egyedül a fejlődő világ és a közepesen fejlett tőkés és szocialista régió maradt.

Nyugati bankkörökben és az azokhoz közelálló szakmai fórumo­kon nem véletlenül született meg ebben az időben a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elmélete, mely a világrendszer perem országaiban és félperifériáján „sikeresen" ráépülhetett a gyors utolérés mindig is meglévő törekvéseire. Az utolérés és felzárkózás nosztalgiáját fokoz­ta, hogy a hitelek nemcsak könnyen megszerezhetők, hanem rendkí­vül olcsók is voltak. (Az infláció üteme a világgazdaságban ekkor meghaladta a kamatszintet.) így a kereskedelmi bankoknak a pénz­eszközök kihelyezésére irányuló érdeke felerősítette a közepesen fejlett és fejletlen országok utolérési ambícióit.

A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre azonban a világ­gazdasági feltételek drámaian megváltoztak. A kamatlábak ugrássze­rűen megemelkedtek (a reálkamatlábak 15-20% körül ingadoztak), ezzel párhuzamosan a világkereskedelem növekedési üteme is lelas­sult. (Vö. erről korábbi táblázatainkat!)

A reálkamatlábak jelentős emelkedése irreális mértékben meg­növelte az adósok kamatfizetési kötelezettségeit, és ezzel export­többlet-igényüket is, a világkereskedelem bővülésének lassulása pe­dig – ezzel párhuzamosan – lényegesen korlátozta exportnövelési lehetőségeiket. (Ehelyütt az NSZK és Japán exportexpanziós politiká­jának hatását még csak nem is említettük.) Az egyenlőtlen és ciklikus válsággazdasági fejlődés klasszikus esete következett be: a világ­gazdasági környezet alakulását (kamatlábak nagysága, a világke­reskedelem élénkülése vagy hanyatlása stb.) döntően meghatározó tőkés centrum országok az egykori adósokat beláthatatlan ideig tartó és egyre növekvő kényszermegtakarításra szorítják, melyből a fejlett régió megfinanszírozza gazdasági fellendülését és technológiai megújulását.

E folyamat szelepeinek és emelőinek lényege: adj kölcsön egy ernyőt, amikor süt a nap, és kérd vissza, amikor esik az eső. Mert az adósok kétszer járulnak hozzá a centrum országok növekedésé­hez. Egyszer, amikor a kapott hiteleket elköltik, vagyis a centrum országok termékeit megvásárolják. így a hetvenes évek­ben a hitelek perifériára való kihelyezése és azok elköltése nélkül a fejlett világ recessziós szakasza nem alakulhatott volna át gazdasági élénkülésbe. Másodszor pedig a hiteltörlesztés szakaszában já­rulnak hozzá az adósok a hitelezők gazdasági növekedéséhez: az élénkülést ekkor óriási tőkeáramlással is megtetézik. Így a „hitelek vezérelte növekedési pálya" valójában tartalmaz egy igaz­ságmagot: csakhogy nem a Dél, hanem az Észak számára. A kihelye­zett hitelek nélkül a centrum országok növekedése lehetetlenné válna. A „hitelek vezérelte növekedési pálya" ezért nem véletlenül a centru­m országok gazdaságideológiája.

A hitelek visszafizetési feltételeinek újratárgyalásakor tehát hi­vatkozni lehet arra, hogy az eladósodás terheit sokkal inkább meg­szabják a világgazdaság korábban bemutatott törvényszerűségei, mint az adósok gazdaságpolitikája. Ismeretes, hogy Magyarország tőketartozása pl. 1983-1984 között nem növekedett, kamatterhei azonban megduplázódtak. Felelőssé tenni pedig csak saját vétségért lehet: az eladósodásban viszont sokszálú és sokirányú közös felelős­ség áll fenn. így az adós országok valójában megalapozottan léphet­nének fel a terhek jelentős könnyítésének, sőt, még az adósságok törlésének igényével is.

Válságunk külső okainak bemutatása után az eladósodás belső okait is érintenünk kell.

A magyar gazdaságpolitika ós közgazdaságtudomány tévedett, amikor elfogadta, hogy a hitelek visszafizetése tisztán a „helyes" gazdaságpolitikán, vagyis a „jó" beruházásokon múlik. (A bírálatban támaszkodom Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda c. tanul­mányára.) így még ma is, amikor az eladósodásért viselendő felelős­ség kérdése felmerül, mindenki csak a hibás beruházási döntéseket/ döntéshozókat említi meg. Közgazdaságilag azonban egyértelműen bizonyítható, hogy az adósságcsapda elkerüléséhez nem elegendő biztosíték a hitelek „helyes" felhasználása sem. Az adósságot ugyanis nem hazai pénzben, hanem külföldi valutában kell visszafi­zetni: a tőkeexport-bevételek lehetőségeit a világkereskedelem ala­kulása szabja meg, az adósságmenedzseléshez szükséges export­bevétel nagyságát pedig a nemzetközi kamatlábak. Ezekre a ténye­zőkre a hazai gazdaságpolitikának semmilyen befolyása nincs.

A hazai gazdaságpolitika felelőssége így kettős: a hitelfelhasz­nálást illetően kétségtelen, hogy voltak pazarló beruházások. De: már a hitelfelvételnél is legalább két hiba kimutatható. Az egyik az, amit a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elméletének bírálataként kifej­tettünk, hangsúlyozva, hogy az adósságcsapda elkerülése nemcsak a beruházások hatékonyságán múlik. A hitelfelvételnél azonban egy másik gazdaságpolitikai hibát is láthatunk: Magyarország a hitelfelvé­telek idején már külkereskedelmi hiánnyal rendelkezett.

Az adósság kérdés elmélyültebb vizsgálata ugyanis azt bizonyít­ja, hogy Magyarország még csak nem is előre elhatározott beruhá­zási célokra vett fel hiteleket, hanem a fizetési mérleg problémáinak eltüntetésére. Amennyiben pedig krónikus külkereskedelmi mérleghi­ánnyal rendelkező ország adósodik el, úgy szinte lehetetlen az adós­ságcsapda elkerülése. A fizetési mérleg problémái miatt az adósság­kérdés – 1968 után – 1970 óta jellemzi gazdaságunkat. Nagy Sándor számításai szerint az adósságcsapdát 1971-ben a GDP-nek közel 10%-át elérő exporttöbblettel, 1978-ban a GDP 50%-át kitevő export­többlettel, 1980-81-ben pedig 100-110%-át elérő exporttöbblettel le­hetett volna elkerülni. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a nyolcva­nas évekre az egész kérdés akadémikussá vált.

Összegzésképpen megállapítható: a gazdasági válságfolyamat minden eladósodott országot érintő elmélyülése azt bizonyítja, hogy az eladósodás új típusú kezelése nélkül nem lehetséges kibontako­zás. Sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában. Mind a struktúra­váltás, mind a politikai stabilitás megőrzésének előfeltétele az adós­ságterhek radikális csökkentése. Az adósságkérdés új típusú kezelé­sében egy nemzetközileg egyeztetett fellépésre is lehetőség nyílhat. Egyrészt azért, mert a latin-amerikai országokban is érlelődik, hogy az adósok minőségileg új kezdeményezéssel álljanak elő a válság megoldását illetően. Az adósságléggömb ugyanis előbb vagy utóbb valahol szükségszerűen kipukkan. A nemzetközileg egyeztetett fellé­pésre a másik lehetőséget az teremti meg, hogy a kelet-európai szo­cialista országok destabilizációja a tőkés országok számos csoportjá­nak nem érdeke. Éppen ezért a kelet-európai országok adósságstra­tégiájának megváltozása nem eredményezné a nyugati országoktól való elzárkózást – erre ugyanis lehetőségünk sincs, de az ésszerűség keretei között mozgó szándékok egyébként sem léphetnek fel a be­felé fordulás követelésével.

E folyamatokkal párhuzamosan a vezető tőkés országokban is érlelődik egy olyan új politikai erő, amely radikális fordulatot követel az adósságprobléma kezelésében. A Nyugat-Berlinben 1987 szep­temberében tartott Nemzetközi Népbíróságon, mely az IMF gazda­ságpolitikájának elemzését tűzte céljául, az IMF védelmét vállaló nagytekintélyű pénzügyi közgazdász, Róbert Triffin így kezdte védő­beszédét: „A nemzetközi pénzügyi rendszer valójában nem is rend­szer, hanem skandalum."12 Az IMF védelmében pedig csak annyit mondott, hogy e skandalumért nem ők az egyedüli felelősök. Itt emlí­tette meg a legnagyobb kereskedelmi bankokat, a három vezető tőkés ország (az USA, Japán, az NSZK) kormányzatát, a hozzájuk közel álló tőkés erőcsoportokat, valamint a multinacionális vállalatokat.

Itt jegyzem meg: Róbert Triffin nem baloldali közgazdász, hisz vállalta az IMF nevében és védelmében történő fellépést. Egyszerűen csak ismeri a világgazdaság működésének mechanizmusait. Ezért védőbeszédében – miként először 1974-ben – a nemzetközi pénzügyi rendszer átfogó reformjának követeléséhez toborzott magának híve­ket. Remélhetjük: e kérdésben Triffin hívei nálunk is szaporodni fog­nak. Annak függvényében, ahogyan belátjuk az adósságkezelés ed­digi formáinak abszurditását.

Latin-Amerika adósságtörténetének tanulságai

Kormányaink miért nem lépik meg a nyilvánvalót?"

(Guillermo O' Donnell)

Érdemes külön pillantást vetni a latin-amerikai tanulságokra. Az 1980-as adósságválságot és az egyes országok erre adott reakcióit több szempontból lehet megvizsgálni. Az egyik lehetséges aspektus sze­rint egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében az egyes or­szágok konkrét gazdaságpolitikáját elemeznénk oly módon, hogy a közöttük lévő különbségekre helyeznénk a hangsúlyt. Így a konkrét gazdaságpolitikák rendkívül széles spektrumát kapnánk meg, mely Garcia Perujától Pinochet Chiléjéig terjedne. Ismeretes, hogy Chile követte leginkább az orthodox-monetarista gazdaságpolitikát, mely­nek jegyében rendkívül alkalmazkodó-alárendelődő viszonyt létesí­tett a kereskedelmi bankokkal és a nemzetközi pénzügyi szervekkel. Peru – ezzel ellentétben – egészen 1988szeptemberéig megpróbálta a függetlenebb és önállóbb gazdaságpolitika útját járni, ennek jegyé­ben visszautasította az időben és az esedékes tartozások teljes összegében történő fizetést, és átmenetileg az IMF-fel is megszakí­totta kapcsolatait.

Mindezek ellenére a Garcia-kormány mégsem fordított teljes mértékben hátat a nemzetközi pénzügyi rendszernek. Folyamatosan részt vett a bankok és a tőkésállamok kormányainak találkozóin, valamint továbbra is részesedett a Világbank hiteleiből. (Az ún. Ame­rikaközi fejlesztési hitelekből is!) Peru és Chile a két véglet a latin­-amerikai országok gazdaságpolitikai reagálását ábrázoló politikai tér­képen, közöttük helyezkednek el a többiek: Mexikó pl. közelebb Chi­léhez, Brazília pedig közelebb Peruhoz.

Lehetséges azonban egy másik aspektusból is vizsgálnunk az egyes országok gazdaságpolitikáját. Ebben az esetben nem azt ele­mezzük, hogy milyenek valójában az adósságválságra adott vála­szok, valamint milyen különbségeket fedezhetünk fel közöttük, ha­nem azt, hogy egyáltalán milyen tartományon belül mozgott gazda­ságstratégiájuk, és milyen nemzetközi hatalmi viszonyok határolták be döntési lehetőségeiket. A nyolcvanas évek adósságválságára adott ország válaszok tüzetesebb vizsgálata ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy Pinochet politikája különbözik Peru kormányának gaz­daságpolitikájától, hanem azt is, hogy valójában mindegyik gazda­ságstratégiai válasz rendkívül konzervatív gazdaságfilozófiai el­veken nyugszik.

Az eladósodott szocialista országok gazdaságpolitikája szintén megerősíti ezen általános szabályt: mind a dominánssá vált elméleti, mind a gyakorlati gondolkodás a konzervatív gazdaságelméleti felfo­gást követi. Eközben ilyen kérdések is felmerülnek: a nyolcvanas évek adósságválságában miért nem következett be egyetlen át­fogó és hosszabb távra szóló moratórium sem, valamint miért nem találkozhatunk egy ennél drasztikusabb formával, vagyis a végleges fizetés megtagadásával? Miért ragaszkodnak az adós országok a nemzetközi pénzügyi rendszerrel fennálló kapcsolatukhoz még azután is, hogy a jövedelemelszívás országukból végérvénye­sen megindult?

E kérdések megválaszolása az eladósodás történelmének vázla­tos áttekintésére irányítja a figyelmünket, Latin-Amerika és Kelet-Eu­rópa sorsa ugyanis nemcsak az 1980-as adósságválság idején mutat hasonlóságot.

A múlt adósságválságai

Mint már korábban megállapítottuk, Latin-Amerika a XIX. században bekövetkezett függetlenné válása után szinte minden ötvenedik év­ben az adósságválság áldozatává vált.

Ha most nem az eladósodás okaira, hanem sokkal inkább kime­netelére koncentrálunk, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1820-as, 1870-es és az 1930-as évek adósságválsága hosszú távú mora­tóriumban végződött: ez azt jelenti, hogy korábban mind az adósok, mind a hitelezők együttesen viselték az eladósodás terheit. Csak az 1980-as évek fejleményei helyezték a terheket egyoldalúan az adó­sok vállára azáltal, hogy a fizetés megtagadása helyett inkább vállal­ják a takarékossági, restrikciós politika gazdaságleépítő és politikai zavargásokhoz vezető útját.

De nézzük előbb a történelmet. Latin-Amerika 1823-25 között – becslések szerint – több mint 7,5 milliárd angol font kölcsönt vett fel. Ezt kisebb részben katonai kiadásokra, nagyobb részben azonban a kitermelő iparágak beruházásaira (főleg bányászat) fordította. Az adósságfinanszírozás nehézségei hamar kiderültek, és 1820 végére Brazília kivételével az összes hitelfelvevő dél-amerikai ország fizetés­képtelenséget jelentett be. A pénzügyi zavarok több évtizeden át fennmaradtak, a régió csupán az évszázad közepére rendezte adós­ságait és kezdett – bár mérsékelten – újra külföldi forrásokat bevonni gazdaságába.13

A latin-amerikai kormányok következő kölcsönfelvételi hulláma az 1860-as évek kezdetétől az 1870-es évek végéig tartott. E kölcsö­nöket vasútépítésre, kikötők létesítésére, és egyéb közlekedéssel, szállítással kapcsolatos beruházásokra fordították, tehát az ipari for­radalom ún. második szakaszának14 finanszírozására. Az 1870-es évek elejére kiderült, hogy képtelenek időben visszafizetni a kölcsö­nöket, és 1870-75 között időről-időre mindig felfüggesztették törlesz­tésüket. E hiteleket ugyanis – miként az első adósságválság folyamán – csak kezdetben tudták beruházásokra fordítani, hamarosan azon­ban a korábban felvett hitelek törlesztésére kellett azokat irányítani, vagyis előállt a tipikus adósságcsapda-helyzet. A felvett 109 millió an­gol fontból csak 65 milliót tett ki a „második ipari forradalom" beruhá­zási ágainak finanszírozása.

A hitelfelvétel formája mindkét esetben az állami kötvénykibocsá­tás volt, vagyis a latin-amerikai országok kormányai kötvényekkel jelentek meg a londoni kötvénypiacon. A második hitelválság kirobba­nása és az e tárgykörben lefolytatott parlamenti vizsgálat (1875) után angol kezdeményezésre megalapították a Külföldi Kötvénytulajdono­sok Társaságát, mely az adósok és a hitelezők közötti tárgyalásokat bonyolította. E tárgyalások végkimenetele az volt, hogy teljes vissza­fizetésre végül is nem került sor, és a tárgyalások is rendkívül hosszú ideig elhúzódtak.15

A harmadik hitelfelvételi hullám Latin-Amerikában a XX. század elején indul meg. Ekkor már nemcsak az angol bankok a hitelezők, mivel az I. világháború után a New York-i kötvénypiac is színre lép. E kölcsönöket főleg az infrastruktúra kiépítésére fordították: előbb-utóbb azonban ismét kialakult az adósságcsapda, vagyis az újonnan felvett hitelekből a korábbi időszak kölcsönfelvételének adósságterheit finanszírozták. Az 1930-as évek elején, azaz a Nagy Depresszió idejére azonban a bankok felhagytak újabb kölcsönök nyújtásával, ami azonnali pénzügyi válságba sodorta az egész régiót. Az egyol­dalú moratóriumot gyors ütemben egymás után jelentették be Latin-Amerika országai. Elsőként Bolívia 1931-ben, de 1932-re mindenki fizetésképtelenné vált. 1933-ban – angol mintára – az USA létrehozta a Külföldi Kötvénytulajdonosok Védelmi Tanácsát, melynek feladata szintén az adósok és a hitelezők érdekeinek egyeztetése volt.

A tárgyalások eredményeként három megoldási javaslat szüle­tett:

a)     azoknak a kormányoknak, melyek folyamatosan fenntartották a legalább részbeni visszafizetést, a hitelezők fokozatosan leírták adósságukat,

b)     azoknak az országoknak, melyek felfüggesztették adósságtörlesz­tésüket, csökkentették a kamatrátát és meghosszabbították a fu­tamidőt, de nem csökkentették a tőkerészt,

c)     Brazília és Mexikó azonban felvetette mind a kamatráta, mind a tőkerész azonnali csökkentését, és kezdeményezésük sikerrel járt.16

A negyedik széles körűen kiterjedt adósságválság a centrum or­szágok 1970-82 közötti hitelkihelyezésének eredményeként jött létre. Ebben az esetben az eladósodás formája módosult: míg a korábbi három adósság-hullámban az adós országok kormányai kötvényeket bocsátottak ki és azokat a centrum országokban felvásárolták, addig most a kereskedelmi bankok letéteiket bocsátották a latin-ame­rikai kormányok rendelkezésére.

Tizenhárom év alatt e régió több mint 200 milliárd dollárt kölcsön­zött. A pénzeszközöket azonban már a hetvenes évek második felétől egyre fokozódóan az adósságterhek továbbgörgetésére fordították: e jelenség az adósságcsapda ismételt kialakulását jelezte.

A negyedik nyílt adósságválság 1982. augusztus 13-ával veszi kezdetét, amikor Mexikó pénzügyminisztere bejelenti, hogy országa nem tud időben és pontosan eleget tenni fizetési kötelezettségének. A kereskedelmi bankok 1982-ben bekövetkezett hitelmegszorító po­litikája miatt azonban az egész eladósodott régió (Dél-Amerika, Kö­zép-Amerika, Afrika, valamint az eladósodott szocialista országok) adósságmenedzselési problémák elé nézett. Az adósságválság ki­menetele azonban semmiben sem hasonlít a korábbiakéhoz: morató­rium bejelentése helyett mindenki fizet, és éppen ezért minden adós ország óriási exporttöbblet elérésére törekszik kereskedelmi mérle­gében. 1982 után a jövedelem-kiáramlás évi átlagos nagysága a fej­letlen Délről a fejlett Északra a 30 milliárd dollárt is meghaladja. Ennek egyenes következménye a félperiféria és periféria Nagy Dep­resszió (1930) utáni legmélyebb gazdasági válsága, mely mind a beruházások, mind a fogyasztás drámai hanyatlásában ölt testet.

A latin-amerikai országok és a harmadik világ adósságterhei

Új kölcsönök (1)

 

Adósság-

szolgálat (2)

Adósság­szolgálat csökkentve az új hitel­lel (1-2)

Adósság­szolgálat az új köl­csön %-ában

Milliárd dollár %

1972

21,3

12,0

9,3

56,3

1973

36,7

19,8

16,9

54,0

1976

49,9

26,1

23,8

52,3

1977

61,5

33,1

28,4

53,8

1978

80,7

47,9

32,8

95,4

1979

94,2

62,3

31,9

66,1

1980

94,9

70,4

24,5

74,2

1981

110,0

82,8

27,2

75,3

Forrás: The World Bank, World Debt Tables, First Supplement, May 1983.

E gazdasági válság folyományaként az egész térség politikai válságba is zuhan: állandó kormányválságokról, vezetőváltásokról és a politikai instabilitás összes lehetséges formáiról szóló hírek áraszt­ják el szinte naponta e térség országaiból az újságokat.

Itt érkeztünk vissza kiinduló kérdésünkhöz: miközben minden eladósodott ország tüzetesebb elemzője és politikusa számára nyil­vánvaló a lefelé menő spirál pályája, miért nem tesz egyetlen ország egyetlen lépést sem az ördögi körből való kijutás érdekében?

Ismeretes, hogy Fidel Castro 1985-ben, azaz a havannai adós­ságértekezleten javasolta, hogy az eladósodott országok együttesen szüntessék be az adósságok visszafizetését. E megnyilvánulás azon­ban sokkal inkább általános politikai jellegű volt, mint a saját gazda­ságpolitika irányát megszabó elvek tisztázása. Hiszen Kuba sem lé­pett az adósságtörlesztés egyoldalú felfüggesztésének útjára. Brazí­lia átmeneti, három hónapra szóló moratóriuma – 1987 – e képet alapvetően nem módosítja.

A legmesszebbre A. Garcia perui elnök ment el, aki 1985-ben bejelentette, hogy adósságszolgálatra maximum évi exportbevételé­nek 10%-át hajlandó fordítani. Döntése hátterében többek között az állt, hogy 1980-85 között exportbevételei 25%-kal csökkentek, ami adósságszolgálata fizetését alapvetően megnehezítette. A perui kez­deményezéshez 1986 januárjában csatlakozott Nigéria, bár önma­gára nézve lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel: évi exportbevé­telének 30%-át ajánlotta fel adósságtörlesztésre.

A perui válságmenedzselési stratégia azonban nem bizonyult hosszútávra szóló megoldásnak, mivel e fizetési mérleg javítását célzó intézkedés valójában az ellenkezőjére fordult: e bejelentés után a fizetési mérleg még jobban romlott. Ennek oka: amennyiben egyet­len ország a többi adós országtól elszigetelten kezdeményezi a fize­tési kötelezettségek csökkentését, a nemzetközi pénzvilág erre a tőkebeáramlás minden formájának (finánchitelek, működő tőke) azonnali csökkentésével válaszol. Ezzel párhuzamosan a hazai tőke kimenekítésének folyamata is megindul, akár illegális tranzakció árán is.

Ezt felismerve jelentkezett Peru egy újabb javaslattal: adósságait áruszállítással fogja törleszteni. Néhány angol pénzintézet erre vonat­kozóan megállapodást is kötött Peruval. E javaslat átfogó megol­dássá válása felől kétségeink lehetnek: nemcsak azért, mert a bankok alapvetően financiális jellegével szemben a világkereskedelem áru­forgalmában való közvetlen részvételük valójában rendszeridegen elemként épülne tevékenységükbe. Kétségeink alapja sokkal inkább a következő. Az adósságcsapda kialakulásának lényege abban áll, hogy a világkereskedelem bővülésének csökkenéséből (az a keresleti korlátokból) adódó terheket a centrum országok a külföldi hitelezés mechanizmusa révén a periféria és félperiféria gazdaságára hárítják át. A nemzetközi hitelek a centrum országok számára pontosan azt biztosítják, hogy a kereslet világméretű csökkenése nem a fejlett régió gazdaságának hanyatlását eredményezi. A hitelek közvetlen áruszállításra való átváltása pedig éppen e törekvésükkel ellentétes. Ebben az esetben ugyanis az ő veszteségüket jelentené a kereslet­nek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években bekövetkezett világméretű összehúzódása.

Magától értetődően vetődik fel azonban a következő kérdés: ha az adós országok egymás után nem jelentettek be fizetésképtelensé­get, miért nem jelentenek be egyszerre? Miért maradt el az adósok összefogása?

A válasz a világgazdasági rendszer és a gazdasági hatalomme­gosztás alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az ugyanis inkább for­mai, mint tartalmi különbség, hogy mind a kölcsönvétel, mind a kölcsönadás szervezeti rendje átalakult. Az adósságválság idején a kül­földi tőke fő forrása a kötvénykibocsátás volt, melyeket a pénzügyi központ szerepét betöltő országok bankjai forgalmaztak és melyeket többnyire gazdag egyének vásároltak fel. A bankok tehát kívül kerül­tek a folyamatból, mihelyt a kötvényeket eladták. Az elszigetelt köt­vényfelvásárlók érdekeinek gazdasági szerveződése pedig maxi­mum a korábban már említett Kötvénytulajdonosok Tanácsának lét­rehozásáig terjedt.

Az 1980-as adósságválságban, vagyis a korporatív kapitalizmus idején a hitelezők a világ legnagyobb kereskedelmi bankjai, melyek a hitelek jelentős részét saját portfoliójuk keretében birtokolják – így az adósok fizetésképtelensége esetén ők lennének a vesztesek. A világ legnagyobb kereskedelmi bankjai érdekeinek gazdasági „összeszerveződése" már lényegesen egyszerűbb feladattá vált.

Egységes fellépésüket és érdekeik világgazdasági szintű megszerveződését elősegítette, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek rendszere ekkorra már kialakult: intézményei egyrészt jelentős ha­talmi potenciállal rendelkeztek, másrészt már korábban is részt vettek a második és a harmadik világ hitelezésében. Ezért a kereskedelmi bankok a Nemzetközi Valuta Alappal megállapodást kötöttek, mely­nek értelmében a bankok addig nem nyújtanak további hiteleket az adós országoknak, amíg azok nem írnak alá egy szerződést a nem­zetközi pénzügyi szervvel. így ruházták fel az IMF-et azzal a joggal, hogy az adós országok gazdaságpolitikáját is megszabhassák. Ez az oka annak, hogy az adós országok gazdasági stabilizációs programja „egy kaptafára megy", tartalmilag pedig mindegyik a konzervatív-monetarista gazdaságelméletet követi.

Az 1980-as adósságválság sajátossága tehát nem abban áll, hogy a világgazdasági függési rendszer létrejött. A meghatározó elem e függési rendszer sajátos szerveződésében, azaz annak alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az egyenlőtlenség kialakulásában pedig az USA kormányzati szervei is közrejátszanak. Az első két adósság­válság idején az akkori pénzügyi központ, azaz Nagy-Britannia kor­mányzati szervei ugyanis tartózkodtak attól, hogy beavatkozzanak az adósok és a hitelezők tárgyalásaiba.

Az 1930-as adóssághullám idején Nagy-Britannia már nem, az USA pedig még nem rendelkezett olyan világhatalmi potenciállal, mely alapján a tárgyalások kimenetelét döntően befolyásolni tudták volna. Az 1980-as adósságválság tárgyalásain azonban az Egye­sült Államok kormányzata már jelenlévő és aktív hatalmi ténye­ző, bár politikáját egyeztetnie kell Japán és Nyugat-Európa leg­fontosabb kormányzati köreivel. (Mindez azért is figyelemre érde­mes összefüggés, mert nálunk e folyamatok teljesen kimaradnak a gondolkodási horizontból, amikor a modernizáció jegyében elválasz­tanánk az államot a gazdaságtól.)

A nyolcvanas évek adósságválságának menedzselésében tehát mind Nyugat-Európa, mind Japán az USÁ-t ruházta fel a döntő gazda­sági-politikai szereppel. Ennek oka egyrészt abban található, hogy az USA hátországához tartozó Latin-Amerika rendelkezik a világ legna­gyobb adósságállományával. Másrészt abban, hogy az Egyesült Álla­mok kereskedelmi bankjai helyezték el a legtöbb hitelt az adós orszá­gokban. (Japán hitelnyújtása e térségben 1982 után élénkül meg.)

Így alakulhatott ki az adósságmenedzselés egységes és közös fellépést tartalmazó stratégiája: legfőbb célja annak mindenáron való megakadályozása, hogy az adósok egyoldalú moratóriumot jelent­hessenek be. E stratégia gazdaságpolitikai lépései:

1982 augusztusában Mexikót a FED (az USA központi bankja) és az IMF együttesen egy gyors és rövid lejáratú fizetésképtelenséget megakadályozó hitelben részesítette. Ezt követően az IMF támogatá­sával átütemezték Mexikónak a kereskedelmi bankokkal szemben fennálló fizetési kötelezettségeit. Egyidejűleg azonban a kereske­delmi bankok felfüggesztették a többi dél-amerikai országba irányuló hitelfolyósítást, amivel felgyorsították az egész térség adósságválsá­gát, annak érdekében, hogy azokat az átütemezés kérésére kénysze­rítsék, így az egész régió szinte azonos időben kényszerült az IMF válságmenedzselési politikájának elfogadására. ( E tekintetben Latin-Amerika és Kelet-Európa szintén hasonlóságot mutat.) Mindez azt szolgálta, hogy a kereskedelmi bankok gyorsan átadják az IMF-nek az adósságkérdésben a kezdeményező szerepet.

1983 közepére – Kolumbia kivételével – már az összes eladóso­dott latin-amerikai ország kénytelen volt átütemezésért folyamodni. 1982-85 között a tárgyalások több fordulója zajlott le. Ennek eredmé­nyeként a kereskedelmi bankok megalapították az ún. Hitelezők Bi­zottságait. Minden adós országot hozzárendeltek egy-egy bizottság­hoz. A bizottságok tagsága csupán körülbelül tíz-tizenöt bankra korlá­tozódott, melyeket felruháztak az összes hitelező képviseletével. A latin-amerikai Hitelezők Bizottságaiban természetesen az USA bank­jai jutottak képviseleti szerephez, de kb. három-négy mandátummal Nyugat-Európa, Japán és Kanada is rendelkezett.

A Hitelezők Bizottságának megalakulása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi kamatlábak ugrásszerűen megnőttek. Va­gyis: az átütemezésekkel valójában a bankok óriási profitot vág­tak zsebre, miközben azt a látszatot keltették, hogy tárgyalókész­séget és megértést tanúsítanak az adósok iránt.

1985 közepére világméretekben is nyilvánvalóvá vált, hogy e válságmenedzselési stratégia nem megoldotta, hanem tovább mélyí­tette az adósságválságot. Az adós országok külkereskedelmi mérleg­többlete a belső gazdasági növekedés forrásait élte fel, így minden eladósodott ország elindult az egyre súlyosabb recesszió útján. Az exporttöbbletet a világkereskedelem bővülésének lelassulása miatt mindannyian csupán az import visszafogásával érték el, ami előbb-utóbb a termelés hanyatlását eredményezi. Másrészt: ha az adósság­szolgálat miatti jövedelemkiáramlást nem ellensúlyozza a működő tőke beáramlása, akkor a gazdasági válság további mélyülése elke­rülhetetlenné válik. A fizetési mérleg javítását egyedüli célnak nyilvá­nító gazdaságpolitika így alapvető ellentmondásba került a gazda­sági növekedés lehetőségeit megteremtő gazdasági elképzelé­sekkel.

Az ún. Baker-terv, melyet 1985 októberében Szöulban James A. Baker, az Egyesült Államok pénzügyminisztere hozott nyilvánosságra az IMF és a Világbank évi közgyűlésén, a növekedési feltételek primá­tusát fogalmazta meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar gazdaság­politikusok dinamizálási programjára lehetséges, hogy a Baker-terv elgondolásai is hatottak.)

A terv tehát a takarékossági programokat gazdaságélénkítő stra­tégiával kívánta helyettesíteni. Ennek jegyében három év alatt össze­sen 29 milliárd dollárt ajánlott fel a világ 15 legeladósodottabb orszá­gának. Közben a magánbankokat is arra serkentette, hogy jelentősen növeljék hitelnyújtási aktivitásukat, valamint segíteni kívánta, hogy az adósok kedvezőbb feltételek mellett kaphassanak kölcsönöket.

(A fejlett tőkés országok részéről) azonban a Baker-terv nem élvezett igazi támogatást. A terv egyetlen haszonélvezője Mexikó volt, mivel 1986 folyamán az adósságválság utáni legkedvezőbb fel­tételek mellett jutott hitelekhez. A mexikói példán felbuzdulva Argen­tína és Venezuela is megkísérelt a mexikóihoz hasonló feltételekkel hitelekhez jutni. Kérésüket azonban a bankok csak akkor teljesítették, amikor 1987 februárjában Brazília időleges moratóriumot jelentett be. Tehát annak érdekében, hogy elkerüljék a moratórium-bejelentések továbbgyűrűzését, mind Argentína, mind Venezuela a mexikóihoz hasonlóan kedvező hitelekhez jutott. Összesen ennyi volt a Baker-­terv hatása. A várt gazdasági élénkülést nem hozta meg, mivel az adós régiótól elszívott jövedelem továbbra is nagyságrendekkel felül­múlta azt a csekély ellentételezést, mely a néhány ország számára nyújtott valamivel kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségekben merült ki.

Az eddigiek összegzéseképpen: a hitelezők részéről mutatkozó kezdeményezések egyike sem vezetett a válság megoldásához. Ugyanakkor gazdasági hatalmuk mindeddig megakadályozta, hogy a másik fél, azaz az adósok kezdeményezésére elfogadható megoldást találjon a világ. A hitelezők gazdasági hatalma azon alapul, hogy a nemzetközi pénzügyi szervek és a vezető tőkés kormányok támogatásával kartellbe tömörültek. A fejlett Észak szilárd és egységes fronttá szerveződött. Ez jelentősen csökkentette az adósok kartellbe tömörülésének esélyeit, vagyis azt, hogy fellá­zadjanak a rájuk kényszerített gazdasági játékszabályok ellen, és gazdasági összefogással vagy együttes fizetésképtelenséget jelentsenek be, vagy minimális programként kedvezőbb elbá­nást követeljenek.

Eddig főleg a hitelezők oldaláról vizsgáltuk a kérdést: milyen tényezők hozták létre a hitelezők kartelljét, egyszersmind lehetetle­nné téve az adósok kartelljének kialakulását. E két folyamat ugyanis egy­más tükörképe. Vizsgálódásunk azonban csak akkor teljes, ha ugyan­ezt a kérdést az adósok oldaláról is felvetjük. Érdekeik megszervezé­sére, egyeztetésére ugyanis 1983 és 1987 között számtalan, bár si­kert nem eredményező kísérletet tettek, (melyet az adósok gyakori tárgyalásai is bizonyítanak).

Az adósok (legnagyobb adósok) tanácskozásai 1983-87

Időpont

 

Hely

A tanácskozás formája

1983

március

Panama

Amerika-közi Fejlesztési Bank évi közgyűlése

1983

július

Caracas

Simon Bolivár Centenáriumi Emlékülés

1983

szeptember

Caracas

Nemzetközi Pénzügyi Konferencia

1984

január

Quito

Ecuador elnöke által összehívott különleges tanácskozás

1984

március

Punta del Este

Amerikai Fejlesztési Bank évi közgyűlése

1984

június

Cartagena

Latin-Amerika elnökeinek és pénzügy­minisztereinek tanácskozása

1984

szeptember

Mar del Plata

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1984

február

Santa Domingo

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1985

július

Lima

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1985

július

Havanna

szakszervezeti vezetők tanácskozása

1985

augusztus

Havanna

szakszervezeti személyiségek tanácskozása

1985

december

Montevideo

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1986

február

Punta del Este

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1987

szeptember

Washington

IMF/Világbank éves közgyűlés

1987

november

Acapulco

8-ak csoportja elnökeinek talál­kozója

Forrás: Latin American Weekly Report, 1987.

Röviden tekintsük át e tárgyalássorozat kimenetelét. Az adósok egyik legkorábbi tanácskozására 1983 márciusában került sor az Amerikaközi Fejlesztési Bank évi közgyűlése keretében. Az ecuadori pénzügyminiszter egyik vezető gazdasági tanácsadója átfogó javas­lattal kívánt előállni: egyéves moratórium minden adós országnak, ezt követően hatéves átütemezés, a kamatlábak csökkentése, új hite­lek a bankoktól. Javaslata azonban a nagy adós latin-amerikai orszá­gok ellenállása miatt megbukott. A később Quitóban tartott tanácskozás záródokumentuma is csupán az adósok fellépésének koordinálá­sáról, és nem egy közös és egyeztetett stratégiáról beszélt.

A leginkább ismert, és a legnagyobb várakozást kiváltó tanácsko­zás 1984 júliusában volt Cartagénában. A tizenegy legbefolyásosabb latin-amerikai ország elnökének és pénzügyminiszterének tárgyalása az ún. Cartagénai Egyezségben összegződött. E tanácskozás sem eredményezte azonban az adósok kartelljét, amit szintén a legna­gyobb adósok ellenállása akadályozott meg. Argentína elnökének álláspontja plasztikusan kifejezte a nagy adósok visszautasító maga­tartását az adósok kartelljének létrehozását illetően. „Csak azok be­szélnek manapság az adósok kartelljéről, akik nem értik az egész problémát. Mert mi is az adósok kartellje? Az, hogy minden adós országot egy kalap alá vegyünk? Az, hogy mindegyikük ugyanolyan kamatráta mellett jusson hitelekhez? Az, hogy a visszafizetés időin­tervallumát mindenki számára hasonlóan állapítsák meg? De hiszen ez lehetetlen: az adósságok nagysága, azok összetétele, a fizetési feltételek országról országra különböznek. De maguk az országok is különböző jellegűek. Az ugyan lehetséges, hogy az adósságkérdés megközelítésének kritériumait egységesítsük és a problémakezelés politikai elveit közösen rögzítsük: de a hitelezőkkel a tárgyalásokat az egyes országoknak külön-külön, önállóan kell lefolytatniuk." (Forrás: Latin American Weekly Report 1984. június 29.)

A legradikálisabb tanácskozásokon, azaz a két, Havannában tar­tott megbeszélésen (1985. július és augusztus) nem is vettek részt magas rangú kormányzati tisztségviselők. Castro egyoldalú moratóri­umjavaslatát egyetlen latin-amerikai kormány sem támogatta, és Kuba is tovább folytatta adósságszolgálata fizetését. A kubai tanács­kozás után egyértelműen kiderült, hogy az adósok egységes fellé­pése egyelőre váratni fog magára.

Magyarország számára figyelemre méltó az acapulcói értekez­let. A nyolc legnagyobb latin-amerikai ország itt arról folytatott eszme­cserét, hogy az IMF stabilizációs programjának végrehajtása teljesen ellentétes a demokrácia intézményrendszerével, és szembefordul minden olyan törekvéssel, mely a demokrácia fokozását célozza e térségben. Politikai reformunk sorsát ugyanis nálunk is alapvetően eldöntheti, hogy a jövőben azonosítjuk-e gazdasági reformtörekvése­inket az IMF gazdaságpolitikai ajánlásaival. A magyar politológia szá­mára így igazi kihívást jelentene az acapulcói tanácskozás tüzetes feldolgozása.

Melyek a főbb okai annak, hogy az adósok kitartottak a külön-kü­lön tárgyalások stratégiája mellett, és ezzel a maguk részéről is hoz­zájárultak a hitelezők „oszd meg és uralkodj" elvének érvényesülésé­hez?

Az első ok valószínűleg abban található, hogy egyetlen ország sem akart lemondani a többi adóssal szemben meglévő pozicionális előnyéről a hitelezőkkel kialakított kapcsolataikat illetően. Másrészt, egy kartell kialakítása olyan pontos és megbízható információáram­lást feltételez a döntéshozók között, melynek politikai és technikai infrastruktúrája még napjainkra sem alakult ki az adós államok egy­más közötti kapcsolataiban. Továbbá, az adósok kartellba szervező­dése feltételezte volna azt is, hogy közös védelmi hálót alakítsanak ki a hitelezők esetleges szankciói ellen. E közös védelmi rendszer pedig csak gazdaságpolitikájuk átfogó összehangolására épülhet, melynek még a csírái sem alakultak ki e régióban. A hitelezők kartellje is csupán azért jöhetett létre, mert a fejlett régió országai gazdaságpo­litikájának összehangolása már megtörtént.

Miközben a vezető tőkés országok ideológiájukban diszkreditál­ják a tervezés gazdaságfilozófiáját, valójában sokkal több tervezés­elemet valósítottak meg, mint ideológiai ellenfeleik. A világgazdaság­ban e folyamat szerves részét képezi egységes globális stratégiájuk kialakítása.

Ezekből az okokból következik, hogy közös egységes fellépés helyett az adósok egyre inkább a hitelezők kegyeiért kezdtek el egymással versengeni. Ennek hátterében az is meghúzódik, hogy a külön-külön kezelés stratégiájának keretei között azt, aki megpró­bált a hitelezők ellen fellépni, azonnal megbüntették. Aki pedig a hitelezőket barátságáról győzte meg, azt megjutalmazták. így szület­tek meg az eladósodás díszletei között a „sikeres modernizáció" kira­katországai: a délkelet-ázsiai térség államai, Latin-Amerikában pedig Chile.

Az eladósodás politikai dimenziói

E feltételek mellett mire számíthat a világ az adósság kérdést illetően? Mi hozhat az adósságkérdés kezelésében fordulatot? Latin-Amerika oldaláról nézve az, ha a stabilizációs és kibontakozási programok okozta egyre mélyülő válság néhány országban nemcsak kormány­zati változáshoz, hanem a politikai rendszer egészét érintő változá­sokhoz vezetne. Az IMF-program ellen tiltakozó szakszervezetek tá­mogatásával hatalomra jutó új vezetés előbb-utóbb talán nem kívánja kitenni magát annak a politikai és gazdasági eróziónak, mely az IMF-programok végrehajtása esetén szükségszerűen hatni kezd.

Az adós országok adósságpolitikájában a kormányzati változá­sok azonban csak akkor hoznak döntő fordulatot, ha a szakszerveze­tek támogatására építő plebejus-demokratikus oppozíció közel egyidőben jut kormányzati hatalomhoz több latin-amerikai országban. Az igazi kérdés: az új vezetők mennyire lesznek képesek a többi adóst egységes fellépésre ösztönözni.

A hitelező országok oldaláról Japán és az NSZK magatartása mutat a holtpontról való kimozdulás irányába: az utóbbi időben érde­keiket az adósok gazdasági növekedésének előmozdításában fogal­mazták meg: ebből az IMF takarékossági-restrikciós politikájának in­direkt bírálatát olvashatjuk ki. Érlelődik az a felismerés, hogy a taka­rékossági programok az adós országok hagyományait és már meg­lévő intézményeit is lehetetlenítik, nemcsak azért, mert a hatékony gazdálkodás kritériumát az abszolút elnyomorodás fokozásában lát­ják, hanem azért is, mivel a restrikciós politika következtében előálló gazdasági leépülést a társadalom egyes rétegei közötti fokozódó jövedelmi különbségekkel párosítják. A plebejus-demokratikus hata­lomátvételben a szakszervezeteknek általában kulcsfontosságú sze­repük van.

A világ adósságállományának legnagyobb hányadával rendel­kező térségben – tehát Latin Amerikában – a baloldal előretörését magával hozó politikai fordulat a szocialista országok helyzetét is megváltoztatná. Kedvező hatást e változások a szocialista orszá­gokra azonban csak akkor gyakorolnának, ha a latin-amerikai régió adósságkezelési stratégiájában a politikai fordulat még azelőtt bekö­vetkezne, mielőtt térségünkben a politikai erózió nyílt politikai vál­sággá válna.

Kelet-Európa ugyanis fordított Latin-Amerika. Míg náluk az IMF válságmenedzselési politikájának kudarca e programok ellenzőinek, azaz a baloldalnak a politikai erejét fokozza, addig nálunk ugyanez a baloldal erejét őrli fel. Ennek oka az, hogy nálunk a programokat a párt nemcsak felvállalta, hanem a közvéleménynek mint a párt meg­újulási politikáját mutatta be. Az MSZMP ezzel egy konzervatív gaz­daságpolitika ideológiáját tűzte zászlajára. E gazdaságpolitika pedig nemcsak a gazdasági válságot mélyítette, hanem ennél súlyosabb következménnyel is járt: a marxizmus díszletei között a hivatalos gazdaságfilozófia rangjára emelkedő monetarizmus a baloldal eszmei megújulásának kísérleteit morzsolta szét.

A párt tehát hibát követett el, amikor a közvéleményt nem tájé­koztatta az eladósodásról és az ennek nyomán kialakult gazdasági és politikai függési viszonyokról. Népszavazást sokkal inkább kel­lene tartanunk az adósságprobléma menedzselési módját illető­en, mint azokban a kérdésekben, melyet a válság folyamán a különböző politikai erők a közvélemény elé vetnek. Amikor az ország 1988-ban több mint egymilliárd dollárt fizetett ki csak kamat­törlesztésre, s mindezt akkor, amikor az adósságkérdés megoldásá­nak semmilyen esélye nincsen – elképzelhetünk-e ennél nagyobb pazarlást, veszteséget ma gazdálkodásunkban? Más régióban e folyamatot – jogosan – az ország kivéreztetésének nevezik.

E folyamatok pontos bemutatásának elmaradása miatt a közvé­lemény tehát az IMF és a Világbank által követelt stabilizációs és kibontakozási programot a párt programjaként, a gazdasági kibonta­kozás elmaradását, a válság további elmélyítését a szocializmus ku­darcaként éli meg. A politikai eróziót tovább mélyíti, hogy mindezt a párt a reform-csomagterv címszavával ruházta fel – s így ezen intéz­kedések sikertelensége a közvéleményben ma már a szocializ­mus = modernizációs zsákutca képzetét erősíti.

E folyamatok hátterében a szellemi élet torzulásai is meghúzód­nak; nemcsak a gyakorlati gazdaságpolitika, hanem az elméleti köz­gazdaságtan domináns áramlatai is egyre inkább az IMF gazdaságfi­lozófiájának alapjaira építették a szocialista gazdaság reformjának eszmei tartalmát. Ezt az összefüggést a közvélemény azonban nem ismeri, mert a napjainkat jellemző félnyilvánosság a közvéleményt formáló tömegkommunikációs csatornákból az e kérdésekről „más­ként gondolkodókat" kizárta.

E folyamat a hetvenes évek végétől gyorsult fel: a reformeszmét nemcsak egyoldalúan kisajátította a konzervatív gazdaságfilozófia, hanem ezzel párhuzamosan minden egyéb szellemi kísérletet is azonnal diszkreditált azáltal, hogy a reformellenesség címkéjét ra­gasztotta rájuk. A sztálinizmus meghaladása a vitamódszer végleges felszámolását is előfeltételezi: a sztálinizmus ellen ugyanis nem lehet sztálinista módszerekkel harcolni.

*

Felgyorsult politikai életünkben a politikai elemzéseket is tartalmazó fejtegeté­sek megírásának ideje maga is később politikai jelentőségűvé válhat. Ezért tartom szükségesnek jelezni: ez az írás 1989 februárjában keletkezett.

 

Jegyzetek

1 . Szegő Andrea-Wiener György: Gazdasági helyzet, társadalmi mozgásirány, 1988. október 16. Kézirat 1-10. old.

2 . A nemzetközi pénzügyi irodalomban a hazárd finanszírozás szino­nimájaként a Ponzi-finanszírozást is használják. Charles Ponzi bostoni „pénzügyi varázsló" volt, aki felfedezte, hogy amennyiben letétekre magas hozadékot ígér, nagy mennyiségű letétet (pénztő­két) tud szerezni. Az eladósodást finanszírozni tudja az eladóso­dás növelésével egészen addig, ameddig a kölcsöntőke gyorsabb rátával növekszik, mint az általa felajánlott kamatok. Amikor azon­ban a letétéi lassabban növekszenek, mint a kamatfizetési kötele­zettsége, a kamatok törlesztéséhek már nem tud eleget tenni. Amennyiben tehát a letétek kamatokat meghaladó gyorsuló növe­kedése megszűnik, és az újabb hiteleket arra használja fel, hogy a kamatokat fizesse, az egész Ponzi-finanszírozás előbb-utóbb gyakorlatilag összeomlik. Vö. Hyman P. Minsky: Can „it" happen again? Essays on Instability and Finance. New York 1982. 70. p.

3 . Szegő Andrea: Ki a felelős az eladósodásért. Világgazdaság, 1988. december 16.. André Gunder Frank: Causes and Consequ­ences of the World Debt Crisis. 1988. Sept. 13. Kézirat. Az eladóso­dást a világgazdaság ciklikus és egyenlőtlen fejlődésével számos nyugati szerző is egybekapcsolja. Többek között: Harry Magdoff – Paul Sweezy: Nation and the Financial Explosion. Monthly Re­view Press, New York 1987, vagy Cheryl Payer: The debt trap. Monthly Review Press, New York 1974.

4 . Vö.: A Népbíróságnak az IMF gazdaságpolitikáját elítélő ítélete, melyre az IMF és a Világbank évi közgyűlésével egyidőben került sor Nyugat-Berlinben. A Nemzetközi Népbíróság az IMF tevé­kenységét nemcsak az emberi jogokat, hanem az országok önren­delkezését, szuverenitását sértőnek minősítette. Permanent Peoples' Tribunal: Tribunal about the policies of the International Monetary Fund and the policies of the International Monetary Fund and the World Bank. September 26 to 29. 1988. West Berlin.

5 . Sok esetben hallani azt az érvet, hogy a költségvetési kiadásokat a nagy adós latin-amerikai országokban nem csökkentették a taka­rékossági programok hatására sem. E nézetek az infláció felgyor­sulását is erre vezetik vissza. Valójában az okozati lánc éppen fordított: az infláció miatt tűnnek magasnak a költségvetési kiadá­sok. A kiadások között veszik ugyanis számba a költségvetés hitel­felvételének kamatterheit is: a belföldi kamatlábak emelkedése miatt (mely az infláció egyenes következménye) a költségvetés kamatkifizetése például 1988-ban Mexikóban az összes állami ki­adásoknak több mint felét tette ki. Az infláció mértékével korrigált költségvetési egyenleg alakulása: 1982-ben a deficit a GDP 5%-át tette ki, mindez 1987-re 1 %-os szufficitté fordult. Forrás: The Eco­nomist, 1989. Február 11-17. 86. old.

6 . Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda. Külgazdaság, 1988/ 2-3. sz. 104-120. old.

7 . Szegő Andrea-Wiener György: A makroprofit-elmélet és a külgaz­daság. Külgazdaság, 1988/2-3. sz. 373-384. old.) A tanulmány megírásakor felhasználtam: Szegő Andrea-Wiener György: Gaz­dasági helyzet, társadalmi mozgásirány. Kézirat. 1988. október 16. 1-10. old.

8 . Kardos Tamás: A tőkefelhalmozás és a világpiac kapcsolatának tendenciái. Közgazdasági Szemle, 1988/11. sz. 1293-1306. old.

9 . Kardos Tamás: lm. 1302. old.

10 . E megjegyzéssel nem azt állítjuk, hogy a hetvenes évek második felének „monetarista ellenforradalma" megdöntötte volna az el­méletben a keynesizmust. Igaz ugyan, hogy a gazdaságelmé­letben a neoklasszikus iskola vált domináns irányzattá, a gyakor­lati gazdaságpolitikában azonban még a legkonzervatívabb kor­mányzatok sem követték/követik a neoklasszikus iskola ajánlá­sait. A gazdaságpolitikában azonban egy markáns irányváltás mégis végbement: ennek hátterében azonban nem a monetariz­mus kontra keynesizmus ellentéte áll, hanem a keynesizmus két formájának különbsége. Az empirikus elemzések azt bizonyítják, hogy az állami költségvetés szerepe sem Thatcher, sem Reagan alatt nem csökkent. Sőt: Reagan idején a korábbi időszakhoz képest ugrásszerűen nőtt az állami költségvetésen keresztüli deficitfinanszírozás jelentősége. A különbség a keyne­sizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irányának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a ha­diiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michael Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesiz­mus e lehetséges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficitfinanszí­rozáson keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszi­kus típusú válságok elkerülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megalapozására, azaz demokratikus cé­lok érdekében lehet felhasználni, hanem egy konzervatív-anti­szociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte. A keynesizmus e máso­dik típusának sajátos kifutási lehetőségét mutatja, amikor a haté­kony kereslet növelését nem a belső piacra építik, hanem a kül­föld vásárlására. Japán, a délkelet-ázsiai térség, valamint az NSZK exportvezérelt növekedési pályája ezen a gazdaságpoliti­kai koncepción alapul. Ezért nem véletlen, hogy amikor az NSZK a keynesizmusank nem a belső, hanem a külső piacra építő gazdaságstratégiáját kezdte követni, a szociáldemokrácia el is vesztette kormányzati hatalmát. A gazdaságelméletek politikai dimenziójának elemzése azonban önálló tanulmányt igényel.

11 . Kardos Tamás: Im. 1303. old.

12 . Robert Triffin: A Brief for the Defence of the International Mone­tary Fund. 1-5. old.

13 . Vö.: Leland Jenks: The Migration of British Capital to 1875. Knopf. 1927. 47. old.

14 . Az ipari forradalmak szakaszolása többek között Eric Hobsbawm munkásságához kapcsolódik. Az első szakasz a textiliparon ala­pul, a második a szén, a vas és a vasút korszaka.

15 . Michael Edelstein: Overseas Investment in the Age of High Impe­rialism: The United Kingdom 1850-1914. Columbia University Press, 1982.

16 . A harmadik adósságválságról vö. Rosemary Thorp: Latin Ame­rica in the 1930s. Macmillan, 1984.


A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása

A szerző a szegénység fogalmának különböző értelmezéseiből kiindulva (az átlagnál alacsonyabb jövedelműek, a társadalmi minimumszinten ill. ez alatt élők, ill. a legalacsonyabb jövedelmű népességtized) érdekes adatokat közöl a szegénység jelenlegi mértékéről. Röviden elemzi a szegények csoportjába kerülés különböző társadalmi okait. Felhívja a figyelmet az adórendszer, az érdekeltséghiány vagy a vállalatok nemzetközi kiárusításának szerepére a szegénység fokozódásában.

Kik az alacsony jövedelműek? A közvélemény többféle mó­don értelmezi az alacsony jövedelműeknek tekinthető népes­séget. A különböző vélemények szerint ők azok, akik

  • az átlagosnál alacsonyabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkeznek;
  • a társadalmilag indokolt minimális megélhetési szintnél ke­vesebb jövedelemmel rendelkeznek;
  • a legalacsonyabb jövedelmű népességtizedbe tartoznak.

Átlagnál alacsonyabb jövedelműek

1989-ben a lakosság egy főre jutó személyes rendelkezésű jövedelme 7.150 Ft-ra várható, e szint alatta lakosság mintegy 56-58%-a él. Az elmúlt másfél évtizedben az átlagjövedelem-szint alatt élők száma fokozatosan csökkent, a hetvenes évek elején arányuk még kb. 62-64% volt.

Megjegyzendő, hogy általában a lakosság feléről gondol­ják, hogy az átlagosnál szerényebb életnívón él, a másik fe­léről, hogy az átlagosnál tehetősebb. Mivel a kiugró magas jövedelmek az átlagot jobban húzzák felfelé, mint az alsó jöve­delemküszöb körül egyenletesen torlódók lefelé – az átlagjö­vedelem alatt élők aránya a legtöbb országban 60% körüli. (Pl. egy háromtagú, 9.000 Ft-ból élő család és egy 10.000 Ft-os jövedelemszinten élő egyedülálló összevont jövedelemátlaga alatt e négyfős csoport 75%-a él, és csupán 25%-a az átlag felett.)

Az 1989. évi havi 7.150 Ft-os jövedelmi fejadag tartal­mazza a kisgazdaságokban megtermelt élelmiszerek becsült értékét is. A nettó pénzjövedelem egy főre jutó összege kb. havi 6700 Ft. Figyelembe véve, hogy az adóilleték- és nyugdíjjárulék-terhek miatt a lakosságnak ennél mintegy 20%-kal több bevételhez kell hozzájutnia, személyenként havi 8050 Ft-ra tehető a bruttó lakossági jövedelmek havi átlaga.

A lakossági (56-58%-os) átlaghoz viszonyítva a nyugdí­jasok közel háromnegyede (kb. 72%-a) él az átlagjövedelem szintje alatt. Az aktív keresőkön belül a munkásság kéthar­mada – közülük a segédmunkások mintegy háromnegyede – a nagyüzemekben dolgozó parasztság közel 70%-a él átla­gosnál kevesebb jövedelemből; az értelmiségi foglalkozá­súak körében ez az arány kb. egyharmadnyi.

Budapesten a lakosság közel fele él az országos jöve­delmi átlag alatt, a vidéki városokban a lakosság valamivel több, mint 60%-a, a községekben lakók közel kétharmada.

Az aktív keresők körén belül az egyedül élők egytizede, az egygyermekesek kb. 55%-a, a kétgyermekesek több, mint 80%-a, a háromgyermekesek 94%-a, a négy- és többgyer­mekesek 99%-a él kevesebből, mint amennyi az egy főre jutó átlagos lakossági jövedelem.

Mind a munkásság, mind a szellemi foglalkozásúak köré­ben a 30 évnél fiatalabbak nagyobb aránya él az átlag-jövede­lemszint alatt, mint a 40 évnél idősebb korcsoportok között.

Szabolcs-Szatmár megyében a lakosság háromnegye­de, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a lakosság kb. 70%a, Hajdú-Bihar megyében a lakosság kétharmada él az orszá­gos jövedelmi átlagnál szegényebben. Ugyanezen népesség aránya Csongrád és Komárom megyékben kb. 55%, Baranya megyében 50%.

Az egy főre jutó jövedelmek területenként, rétegenként eltérő nagysága általában jól tükrözi az életszínvonal-kü­lönbségeket: családtípusok jövedelmeinek az összehasonlí­tására azonban már csak nagyobb hibahatárral alkalmas. Nyilván más egy felnőtt szükséglete, mint egy gyermeké, és nyilván más egy rezsiköltségeket egyedül fedező személyé, mint pl. egy házaspáré. A jövedelemstatisztikában használa­tos, úgynevezett „fogyasztási egységek" feladata korrigálni ezt a torzító hatást: pl. egy egyedülálló fogyasztási egysége (1,4) eszerint három és félszeresen haladja meg egy háromé­ves gyermekét (0,4). A finomítás ellenére a gyermekes csalá­dok jövedelmi elmaradása riasztó marad: pl. a háromgyerme­kes családok 87%-a, a négy- és többgyermekes családok 97%-a az átlagosnál kevesebb egy fogyasztási-egységre jutó jövedelemből él.

A nagymértékű jövedelem-elmaradásnak ma adópolitikai jelentősége is van: a pénzügyi kormányzat részéről ugyanis egyre több nyilatkozat, cikk jelenik meg arról, hogy a három-és többgyermekes gyermeknevelés után járó, gyermeken­ként havi 1.000 Ft-os adóalap-kedvezményt meg kell szüntet­ni, mert ez csupán a gazdagoknak kedvez. Az állítás alapta­lanságát jelzi, hogy a „gazdag"-nak tekinthető – az egy fo­gyasztási egységre jutó országos átlagjövedelem mintegy másfélszeres szintjén élő – népesség aránya a háromgyer­mekesek körében fél százalék sincs, a négy- és többgyerme­kesek körében pedig csak ezrelékekben mérhető. (Csak összevetésül: a gyermek nélküli családok körében ez az arány közel 20%.) Az elmúlt évtizedek gazdaságot lebénító kényszerintézkedéseit mindig demagóg példákkal vezették be – gondoljunk csak a nagyvárosok körzetében a szövetke­zeti ipartelepítés tilalmára; a vállalati munkaközösségekre, ipari szolgáltató szakcsoportokra nehezedő ellenértékadó be­vezetésére, majd felsrófolására; az ingatlanszerzési korláto­zások bevezetésére és a házadó egyre gyakoribb felemelésé­re. Annyira szélsőségesen demagóg példával azonban egyik ellen-reformintézkedés sem büszkélkedhet, mint amilyet a mai fiskális propaganda ebben a kérdéskörben felmutat: a három-és többgyermekes családok több mint 99,5%-át arra hivat­kozva fosztanák meg eddigi jogosultságaiktól, hogy az igénybe vevők nem egészen fél százaléka „gazdag". A jog­fosztottak háromnegyede kifejezetten szerény jövedelmű, az átlagosnál alacsonyabb jövedelemszinten élő. Gyermekne­velési költségeik eddiginél keményebb adóztatása felerősí­tené marginalizálódásukat.

Társadalmi minimum-szint alatt élők

Alacsony jövedelműek azok – vélekednek sokan -, akik szo­kásos emberi szükségleteik kielégítéséhez nem rendelkez­nek elégséges jövedelemmel. Mi tekinthető „szokásos em­beri" szükségletnek?

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, hogy életmódja alapján a kor színvonalán szokásos szükségleteket milyen mértékben tudja életvitelében kielégíteni, akkor egy erősen baloldalra aszimmetrikus görbét kapunk eredményül: a lakos­ság közel harmada lényegében csak az alapvető szükségle­tekhez jut hozzá, és összesen mintegy kétharmada él olyan kiadási stresszhatások alatt, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy gondot okoz időről-időre a bevásárlás, valamely ruhadarab megvétele, vagy az esedékes számlák kiegyenlí­tése. Gond nélküli életkörülmények csak a lakosság egyhar­madát jellemzik.

Élettani, szociológiai felmérések adhatnak választ csak arra a kérdésre – és ezek a válaszok szubjektívek, tükrözik a véleményalkotók életkörülményeit is -, hogy a lakosság mely része küzd naponta alapvető megélhetési gondokkal, mely része ritkábban. A jövedelemnagyság statisztikai megfigye­lése alapján csak megközelítően lehet becsülni – de rendsze­resebben – a minimumszint közelében élő népesség nagysá­gát. E becslések köznapi tapasztalatokon alapulnak – pl. azon, hogy hány forint kell egy családtag egyhavi kielégítő szintű élelmezésére, mennyi a minimálisan szükséges lakás­fenntartási költség stb.

Vázlatosan összefoglalva az egyes fogyasztási szintek sajátosságait, hozzávetőleg az alábbi típusok vélelmezhetek:

  • a táplálék-minimum szintje; 1989-ben ilyen alacsony jöve­delmi szinten a lakosság kb. 1 %-a él. Jövedelmük nem éri el a havi 1.700 Ft-ot, amennyiből fedezni lehet egy személy élettanilag kielégítő szintű élelmezését;
  • a biológiai minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszin­ten – egy főre számítva havi 1.700 és 2.900 Ft közötti jöve­delmi sávban – a lakosság kb. 3%-a él. A biológiai mini­mum az egyén vegetálásához szükséges javak költségigé­nye. Túlnyomó része élelmiszerkiadás-azaz a táplálékmi­nimum – ezen kívül tartalmaz fagypontot kiküszöbölő fű­tési költséget, megfázástól védő ruházkodási kiadásokat. Nem tartalmaz olyan költségeket, amelyeknek fedezése függetleníthető az egyén fennmaradásától. Pl. a lakhatási költségeket a háztartás más tagja vagy állam, szociális intézmény is fedezheti; más költségek – pl. közlekedési, művelődési kiadások – sem elengedhetetlenül szüksége­sek az egyén biológiai fennmaradásához.
  • a létminimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszinten – egy főre számítva havi 2900 és 4000 Ft közötti jövedelemsáv­ban – a lakosság kb. 6%-a él. A létminimum a folyamatos életvitellel kapcsolatos, alapvetőnek minősített szükségle­tek kielégítésére nyújt lehetőséget. Szigorúan racionális életvitel esetén szavatolja az egyén számára a fennmara­dást. Nagyobb hányada személyi szükséglet – pl. élelme­zés, ruházkodás – kisebb része a háztartás tagjai közt felosztható közös költség (fűtés, lakásfenntartás). A létminimum bizonyos szükségleteket magasabb szinten elégít ki, mint a biológiai minimum – pl. a testet elfedő öltözék helyett megengedi több ruhadarab váltásra elégséges mennyiségének a birtoklását, fagypontot kikü­szöbölő fűtés helyett a lakások 14-16°C-ra történő felfűté­sét. Ugyanakkor a létminimum sem veszi figyelembe az egyénnek, mint társadalmi lénynek a szükségleteit. Pl. ez a jövedelemszint nem elegendő újság vagy rádió vásárlá­sára, nem nyújt fedezetet semmilyen élvezeti cikk fogyasz­tására, közlekedési kiadásokra, könyvvásárlásra.
  • a társadalmi minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelem­szinten – egy főre számítva a havi 4.000 és 5.200 Ft közötti jövedelemsávban – a lakosság 20%-a él. A társadalmi minimum körébe azok a javak és szolgáltatások tartoznak, amelyek a lakosság többsége szerint elengedhetetlenül szükségesek egy nagyon szűkös életvitelhez. Nem csu­pán az egyén puszta létezéséhez elégséges szükségletek tartoznak ebbe a körbe, hanem munkába járási kiadások, mérsékelt szinten újságokra, könyvekre fordított kiadás, illetve csekély mértékben élvezeti cikkekre (dohányzásra, alkoholfogyasztásra, üdítőital vásárlására) fordított kia­dás. Mint elengedhetetlen szükségletet, a társadalmi mini­mum összege tartalmazza a lakásszerzés, lakáshoz jutás társadalmilag átlagos költségét is.

Összességében a lakosság 30%-a él a társadalmi mini­mum sávjában, vagy annál alacsonyabb jövedelemszinten. A falusi, segédmunkás és különösen a többgyermekes csalá­dok körében ez az arány magasabb. Pl. a három- és többgyer­mekeseknél több mint 80% – annak ellenére, hogy ebben a körben a társadalmi minimum felső határa az országos átlag­nál alacsonyabb, egy személyre vetítve kb. 3.900 Ft. (A társa­dalmilag szükséges rezsiköltségek ugyanis eleve több sze­mély között oszlanak meg, mint a kisebb családokban.)

A legszegényebb népességtized

Magyarországon általában a népesség legalacsonyabb jöve­delmű tizedét, a legszegényebb 1 millió 50 ezer embert tekin­tik relatíve szegénynek. 1989-ben az egy főre jutó 3.600 Ft alatti személyes jövedelemből élők tartoznak ide: mintegy ötödrészük nyugdíjas, 70%-uk gyermekes család. Gyermek nélküli aktív kereső – pl. alkalmi munkás, egészségileg káro­sodott kiskeresetű – csak nagyon alacsony, kb. 8%-os arány­ban szerepel az alacsony jövedelműek között. A gyermekes családok számára hátrányos jövedelem- és adópolitika erős­ségét jellemzi, hogy arányuk a legkisebb jövedelműek között annak ellenére növekvő, hogy számuk a születések számá­nak visszaesésével párhuzamosan csökken.

Sajátossága ennek a „szegényszemléletnek", hogy lé­nyegében érzéketlen a javuló életkörülményekre. Mindig lesz legalacsonyabb jövedelmű népességtized, mindig lesznek eszerint szegények, függetlenül attól, hogy valójában küzdenek-e napi megélhetési gondokkal, vagy sem.

A relatív jövedelmi különbségek társadalompolitikai fon­tosságára már Marx felhívta a figyelmet híres és találó „palota és kunyhó" hasonlatával: hiába bővülne a kunyhó házzá, gaz­dája változatlanul szegénynek, jelentéktelennek érezné ma­gát, ha mellette a palota is hasonló arányokban bővülne.

Milyen eséllyel, kik kerülnek a legalacsonyabb jövedelmű népességtized közé? A gyermek nélküli keresők ide süllye­dési esélye minimális: kb. 3%. A nyugdíjasok mintegy nyol­cada tartozik a legalacsonyabb jövedelműek közé, hasonlóan a kétgyermekes családokhoz. A háromgyermekes családok több mint negyede, a négy- és többgyermekeseknek már több mint fele a legszegényebb egymillió lakos között van.

A nyolcvanas években a legszegényebb népességtized reáljövedelme – azaz jövedelmeinek a vásárlóértéke – ér­demlegesen – nem változott, a legmagasabb jövedelmű né­pességtized reáljövedelme azonban közel 20%-kal emelke­dett. Csökkent tehát a kiemelkedési esély, növekedtek a sze­gények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek. Mivel a legszegényebbek túlnyomó többsége gyermekes család, számukra tovább csökkentette a kiemelkedési esélyeket az 1988-tól bevezetett, eltartottak számára többségében érzé­ketlen személyi jövedelemadó rendszere.

Vessünk egy pillantást a leggazdagabbakra: az ország leggazdagabb félmillió lakosa – az össznépesség 5%-a – közé a felső szintű vezetők közel fele, a középszintű vezetők egyharmada, az értelmiségiek és önállók mintegy tizede jut fel. A gyermekes családok bekerülési esélye a „felsőházba" nagyon kedvezőtlen: a háromgyermekesek kb. 0,2%-a, a négy- és többgyermekesek 5-6 ezreléke jut el ilyen jövede­lemszintre. A bekerülési esélyek differenciáltságából kitűnik, hogy mennyire alaptalan adórendszerünket „gazdagpárti"-nak titulálni amiatt, hogy a három- és többgyermekes csalá­dok adóztatása folyamán figyelembe veszi a gyermekneve­lési költségek egy részét.

1988-tól érzékelhetően bővült a munkanélküliség. 1989 első negyedében már közel 25 ezer fő volt a nyilvántartott munkanélküliek száma, többségük képzetlen segédmunkás volt. Több városban – pl. Szerencs, Vásárosnamény, Tiszafü­red – közel száz munkanélküli számára egyetlen állást sem kínáltak, a szerencsésebb nagyvárosokban (Miskolc, Debre­cen) az állásfelajánlások száma az álláskeresők mintegy felét érte el. Országos méretekben csak minden ötödik állást ke­reső segédmunkásra jutott egy álláskínálat. Az alacsony jöve­delmű népességtizedben ismét növekvő tehát az aktív kere­sők, átmenetileg (tartósabban?) állás nélküliek aránya.

A magyarországi alacsonyjövedelműség sajátossága a pangó, tartós állapot. Aki alacsony nyugdíja, gyermekeinek száma miatt ilyen alacsony jövedelemnívóra süllyedt, az egy­hamar innen önerőből nem tud szabadulni. Nyugati piacgaz­daságokban a legalacsonyabb jövedelműek jelentős része „mobil", azaz átmenetileg kedvezőtlen üzletmenet vagy mun­kanélküliség miatt jutott a legalacsonyabb jövedelműek közé. Egy-két évi lesüllyedt állapot után a többség ismét elfoglal­hatja szokásos jövedelmi-társadalmi pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb jövedelmű népességtized relatív jövedelmi pozíciója fokozatosan javult. A hatvanas évek elején e népességtized jövedelme az orszá­gos átlag 36%-át tette ki, a hetvenes évek elején 40%-át, a nyolcvanas évek végén már 45%-át.

Távlatok, perspektívák

A jelenlegi gazdasági folyamatok a közeljövőben az alacsony jövedelműek, létminimum alatt élők táborát valószínűleg megnövelik.

A munkanélküliek száma minden jel szerint töretlenül nö­vekszik. Oka ennek az az egyoldalú támogatásleépítési poli­tika, ami üzemeket, tevékenységeket, álláshelyeket szüntet meg, de nincs arra megbízható mércéje, hogy milyen irány­ban kellene termelést bővíteni, milyen gyártmányokat kellene fejleszteni. A tulajdoni reform hiánya, a csak korlátozott tőke­áramlási lehetőség és a beruházásokat leblokkoló szigorú monetáris politika együttesen lehetetlenné teszi a szerkezet­javító, szelektív gazdasági növekedést, ezzel egyidejűleg vi­szont érvényesülnek a leépülésre, munkaerő-elbocsátásra ösztökélő gazdasági szabályozók. A csak leépülő gazdaság­ban óhatatlanul felduzzad a munkanélküliek tábora.

A csökkenő reálbér, a növekvő foglalkoztatási gondok egyre több embert kényszerítenek önálló vállalkozásra. Kö­zülük sokan tapasztalatlanok, meggondolatlanul kockáztatók, ezért növekvő az üzleti bukások száma. Nem kedvez a vállal­kozóknak a stagnáló-csökkenő reáljövedelem és az emiatti csökkenő kereslet sem. A pangó üzletmenet, majd a hónapo­kig tartó felszámolási eljárás, vizsgálatok stb. anyagilag telje­sen kimerítik a bukott vállalkozót, nem ritka ilyen esetben, hogy a család „negatív jövedelemből" él. Az ilyen helyzetben levő családok bevételeit ugyanis gyakran semmissé teszik a költségvetési befizetési kötelezettségek és hiteltörlesztések – így korábbi megtakarításaikat élik fel. Magyarország legala­csonyabb jövedelmű lakosai tehát nem olyan többgyermekes családok, egy nyugdíjból élő házaspárok, akiknél az egy főre jutó havi jövedelem 1.200-1.500 Ft, hanem olyan bukott, vagy átmenetileg kedvezőtlen üzletmenetet elszenvedő vállalko­zók, kisiparosok, kiskereskedők, szerződéses üzletben dol­gozók, mezőgazdasági kisárutermelők – akik családjaiban éves átlagban a havi egy főre jutó „jövedelem" mínusz 5-10.000 Ft is lehet. Mai néhány ezres számuk néhány év múlva tízezres réteggé is bővülhet.

Előreláthatólag növelik az alacsony jövedelműek arányát a nagyon magas hitelkamatok. Az 1989-től megállapított kiug­róan magas, 19,5%-os kamatok még szociálpolitikai támoga­tás ellenére is sok családnál felemésztik egy családtag kere­setét. Lakni kell, ez létszükséglet, emiatt nagyon sok fiatal kénytelen vállalni az uzsorás kamatokat és a megmaradó csekély jövedelemből a létminimum alá süllyedést. Sajnos, abban sem lehet bízni, hogy a magas hitelkamatok leblokkol­ják a lakosság lakásépítési szándékait, ami megnöveli a la­kásépítő vállalatok eladási nehézségeit és a fenyegető lakáskrach ifjúságbarát lépésre kényszerítené a pénzügyi kor­mányzatot. 1989 első negyedében mintegy harmadára zu­hant – az 1988. évi szint mindössze 37%-ára – a hitel segítsé­gével megkezdett lakásépítés. „Ha a lakosság képtelen épí­teni és horribilis árakon lakást vásárolni, tárjuk ki a kapukat a nyugati vásárlók előtt" – hangzott el a javaslat. Az 1989. május végén tárgyalt földtörvény külföldiek számára is akadályta­lanná tette az ingatlan- és földvásárlást. Csak egyetlen képvi­selő látott abban veszélyt, hogy míg a magyar keresők hat havi nettó munkabérükből, addig egy osztrák munkás másfél-két­heti keresetéből tud vásárolni egy m2 lakást – ki fog tehát szorulni a hazai vevő az ingatlanpiacról. Meg is kapta a kép­viselő a magáét az MTV riporternőjétől, miszerint „szemellen­zős" az aggodalma. A fiataloknak a jövőben tehát az eddigiek­nél még súlyosabb hitelfeltételekkel, még egyenlőtlenebb ke­resleti versenyben kell küzdeniük a lakásszerzésért.

Az ország kiárusítási folyamata természetesen nemcsak a lakásfronton érezteti hatását, nemcsak az új külföldi tulajdo­nosok egyéni szempontjai miatt növeli a munkahelyükről, föld­jükről elbocsátottak légióját. Várhatóan megnöveli egyensúlyi gondjaikat is, hiszen az eddigi adósságszolgálat mellett a jog­gal elvárt profitátutalásokat is teljesíteni kell. Mivel a külföldiek nyilván a legnyereségesebb exportképes vállalatokat vásá­rolnák meg, az állam az eddigiekhez mérten még kevesebb valutához fog jutni, – és számára más eszköz nem marad, minta még irreálisabb forintleértékelés és a még fékevesztettebb infláció. Az inflációt megnöveli az új árszerkezet kialaku­lásának folyamata – helyet kér pl. a költségek között a termő­föld utáni, eddiginél nagyobb járadék, szükségessé válhat – különösen a külföldi tulajdonlás fékezése érdekében – a va­gyonadó. Közvetve növelni fogja az inflációt az improduktív szférában foglalkoztatottak létszámbővülése is: folyamatosan épül ki az adószedői apparátus; a tulajdonreform-elképzelé­sekben pedig egyre határozottabban érvényesül az állami va­gyonkezelői központok létesítésének a gondolata és a hasz­nosíthatatlan káderállomány ide történő átmentése. A 20% körüli – több előrejelzésben, lengyel és jugoszláv példákra hivatkozva már 30-40%-ot is sejtetni engedő – infláció roha­mosan értékeli le a fix ellátmányokat (nyugdíj), családi pótlék, gyermekgondozási segély, nevelési és szociális segélyek), és süllyeszt le rétegeket a létfenntartási küszöb közelébe.

Az infláció a megtakarításokat is erodálja. Ma meg tud­nak élni tízezrek „mínuszjövedelemből" is, korábbi megtaka­rításaik felélése árán. Gyorsuló infláció azonban a megtakarí­tások felszámolását kényszeríti ki, és váratlan anyagi nehéz­ség esetén az eddigieknél élesebb reakciókat válthatnak ki a szociális problémák. A mai inflációs politika a lakosság bizton­sági tartalékait – tehát a tűrőképességét szavatoló visszavo­nulási lehetőségeit – aknázza alá.

Ha az adópolitika változatlan marad, számíthatunk az alacsony jövedelemszinten élők létszámának a további növe­kedésére is. Az eltartási kötelezettségekre érzéketlen adópo­litika ugyanis leblokkolja a többletteljesítményeket. Például egy négytagú családnál 1000 Ft-os többletmunka-vállalás esetén a családfő igen gyakran csak 500 Ft-ot kap kézhez a nyugdíjjárulék és a személyi jövedelemadó levonása után. ő személy szerint a többletteljesítmény ellenértékéből mind­össze 12-13% erejéig részesedhet. (A többlet-erőfeszítések ennyire torz díjazása távol áll mind a munka szerinti elosztás szocialista elvétől, mind a teherbírás szerinti adózás polgári elvétől.) A történelemből ismerjük: a többletmunka vállalásá­ban való tömeges érdektelenség rendszerint előidézi az adott termelési mód bukását. Persze hosszú idő alatt és nagyon sok társadalmi konfliktus árán.

***

1337_01Fekete.jpg A fenti írásban elemzett problémakör kezelésére, s az ilyen élethelyzetben élő emberek segítségére ma már társadalmi szerveződések is formálódóban vannak. Ezek egyike az Újpesti Családsegítő Központ, amelynek szakértői számítá­sokat végeztek, bemutatva az adott nagyvárosi környezetben élő eltérő összetételű, de tipikusnak tekinthető családok pe­remre szorulásának tényezőit és következményeit. Az alább közölt szöveg részlet az elemzésből. (A szerk.)

Megnéztük, hogy néhány gyakrabban előforduló élethely­zetben a szociális juttatások a társadalmi minimum mekkora há­nyadát fedezik, illetve, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a háztartás társadalmi minimuma biztosítva le­gyen.

 

I. Egyedülálló anya egy három évesnél idősebb gyerekkel:

1. Az anya dolgozik, keresete 4.500 Ft (legmagasabb adózat­lan alkalmazott nettó havi jövedelem – TB járulékkal csök­kentve), és kapja az ilyenkor járó 1.320 Ft családi pótlékot. Összes jövedelme tehát 5.820 Ft. A háztartás társadalmi minimuma 9.097 Ft. Tehát a család jövedelme a minimum 64%-át fedezi. Ahhoz, hogy a minimum biztosítva legyen, a tartásdíjnak 3.277 Ft-nak kell lennie, ez 16.385 Ft-os nettó, vagyis 28.306 Ft bruttó jövedelmet feltételez.

2. A férjet behívták sorkatonai szolgálatra. Korábban az apa tartotta el a családot. Ezért az anya és gyermeke katonai családi segélyre jogosult. Ennek összege 4.783 Ft, vala­mint jár az 1.320 Ft-os családi pótlék, összes havi jövedel­mük így 6.103 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,1 %-a, vagyis 2.994 Ft hiányzik a minimumhoz.

II. Egyedülálló anya egy két évesnél fiatalabb gyerekkel:

1. Az apa meghalt, az anya GYED-en van, korábbi alacsony (4.000 Ft-os) keresete miatt csak a GYED minimumát (2.980 Ft) kapja. Ezen kívül jár neki az árvasági segély: 2.580 Ft és 1.320 Ft családi pótlék. Ez összesen havi 6.880 Ft jöve­delmet biztosít, ami a társadalmi minimum 80,1 %-a.

2. A szülők elváltak. Az anya korábbi alacsony keresete miatt a GYED minimumát kapja, s 1320 Ft családi pótlékot. így az összjövedelem: 4.300 Ft. Ez a társadalmi minimum 50,1 %-a. Ahhoz, hogy a tartásdíj fedezze a minimumhoz szükséges hiányzó összeget, az elvált férjnek legalább 27.425 Ft-os nettó, vagyis 41.285 Ft-os bruttó jövedelem­mel kell rendelkeznie.

III. Egyedülálló anya két gyerekkel:

1. Az apa meghalt. Az anya GYES-en van a 2,5 éves kisebbik gyerekkel. Az 5 éves nagyobbik óvodába jár. A GYES 1.830 Ft, a családi pótlék 2.900 Ft (1.450 + 1.450), az árva­sági segély 2 x 2.580 = 5.160 Ft. A család összjövedelme tehát: 9.890 Ft. Ez a társadalmi minimum 85,4%-a.

2. A szülők elváltak, az anya egyedül neveli két 3 éven felüli gyerekét. Keresetéből 4500 Ft-ot kap kézhez. A két gye­rek után 2.900 Ft családi pótlék jár. Így a család összjöve­delme 7.400 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,2%-a. A tár­sadalmi minimumhoz 4697 Ft hiányzik. A tartásdíj ezt csak akkor fedezi, ha az apa legalább havi 11.742 Ft nettó, azaz 17.422 Ft bruttó jövedelemmel rendelkezik.

IV. Házaspár két 3 éven felüli gyerekkel:

Az anya 4.500 Ft-ot kap kézhez. A családi pótlék 2.640 Ft. A kettő együtt 7.140 Ft. A társadalmi minimumhoz, tehát az apának havi 8.947 Ft nettó, vagyis 12.044 Ft bruttó jövede­lemmel kell rendelkeznie. Ekkora jövedelem esetén az adó egy hónapra jutó átlaga 3.103 Ft (a TB járulékkal együtt), ami 463 Ft-tal több a két gyerek után járó családi pótléknál.

V. Egy hetven éven felüli nyugdíjas nagyszülő és egy házas­pár három 3 éven felüli gyerekkel:

A nagymama csak a minimális öregségi nyugdíjat (3.080 Ft) kapja. Az anya 5.000 Ft-os havi keresetéből 4.500 Ft-ot kap kézhez. A három gyerek után a családi pótlék 4.350 Ft. A három együtt: 11.930 Ft. A férjnek tehát havi 11.328 Ft-os nettó jövedelemmel kell rendelkeznie, hogy a család elérje a társadalmi minimumot. Figyelembe véve az évi 36.000 Ft-os adóalap-csökkentési kedvezményt, ehhez 14.316 Ft-os bruttó havi jövedelemre van szükség.

VI. Idős, nyugdíjas házaspár:

Mindketten az öregségi nyugdíjminimumot kapják. A férfi hetven éven felüli, ezért 3.080 Ft-ot, a nő hetven éven aluli, ezért 2.880 Ft-ot kap. Kettőjük együttes jövedelme 5.960 Ft, ami kettőjük társadalmi minimumának az 59,9%-a. A hiányzó rész pótlásához havi 4.000 Ft-os keresetet bizto­sító munkát kell vállalniuk.


Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja. A szerző röviden ismerteti a 68-as csehszlovák pártprogram születésének körülményeit, a párt irányzatait (Novotny-hívek, centrum, reformerek) és a levert cseh kísérlet sorsának alakulását, majd közli magának a pártprogramnak – lényegére tömörített – változatát.

Az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek, északi szomszé­djaink akkori politikai elképzeléseinek hiteles bemutatásával és feltárásával mindmáig adós a kelet-európai történettudo­mány. Míg az 1956-os lengyel és magyar válságok, az ehhez kapcsolódó reformelképzelések körvonalai lassan kirajzo­lódni látszanak, s megkezdődött – immár a hivatalos politiká­tól is zöld jelzést kapva – az 1945 utáni lengyel történelem ciklikusan ismétlődő válságainak feltérképezése is, hogy a glasznoszty által felszínre hozott hasonló jellegű szovjet prob­lémákról ne is beszéljünk – a Prágai Tavasznak továbbra is konokul hátat fordítunk (hacsak a felületes politikai publicisz­tikának nem tulajdonítunk jelentőséget).

Reménytelen kísérlet lenne az 1968-as csehszlovákiai események akárcsak vázlatos formában történő bemutatása is e rövid bevezetőben, de szükségtelen is. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy az eseményeket tárgyaló irodalom egy – remélhetőleg színvonalas – része a hazai szabad könyv­piacon is megjelenik, így itt és most csak oly mértékben térünk ki az akkor történtek körvonalazására, hogy hozzásegítsük az olvasót az CSKP Akcióprogramjának elhelyezésére a Prá­gai Tavasz forgatagában.

A reformer kommunisták szerint a csehszlovák megúju­lási folyamat azzal a beszéddel kezdődött, amelyet A. Dubček a CSKP KB 1967 októberi ülésén mondott. Az események nálunk kevésbé ismert szereplői, vagy akár a csehszlovák ellenzék egyes képviselői a kezdőpontot máshová helyezik. Egyesek az igen éles kritikákat megfogalmazó írókongresszusra, mások a strahovi diákok tüntetésére, megint mások talán még korábbra. Míg e kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, az bizonyosnak látszik, hogy az események fel­gyorsulásához – legalábbis a párton belül – a CSKP KB 1968 januári ülése ( A. Novotný főtitkár elmozdítása, ill. Dubček elsőtitkárrá választása) adta a döntő lökést. Ezt követően ugyanis a KB – már említett – októberi plénumának téziseiről (ezek képezték az Akcióprogram kezdeti alapjait) már az al­sóbb pártszervekben is igen élénk, nem egy helyen éles vita kezdődött, s felgyorsult az Akcióprogram kidolgozásának üte­me. Az általunk közrebocsátott szöveg már február végére elkészült.

Márciusban, részben a párton belüli reformszárny meg­erősödése következtében, részben a pártközvélemény nyo­másának hatására, de leginkább talán a pártvezetésen belüli hatalmi harcok és személyes ellentétek eredményeként, a volt főtitkár a köztársaság elnöki posztjáról is távozni kénysze­rült, átadva helyét az akkor már 73 éves Ludvík Svobodának. Bár a párt és az állam élén bekövetkezett változások kétség­telenül gyorsították a reformra való felkészülés folyamatát, a CSKP Központi Bizottságának személyi összetételét sem az említett, sem a társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális élet vezető posztjain később bekövetkező személyi változá­sok nem módosították jelentősen.

Fontosnak tűnik azt is jelezni, hogy 1968 januárjáig, vagy még inkább márciusáig, a reformokért vívott küzdelem épp­úgy a csehszlovák kommunisták belső ügye maradt, mint az 50-es évek politikai elítéltjeinek, illetve a 60-as évek- elsősor­ban értelmiségi – meghurcoltjainak rehabilitálásáért folytatott harc. Az említett időszakban a párt, bár kétségtelenül felvállal­ta, de tulajdonképpen ki is sajátította a reformok előkészíté­sét. Az, hogy a CSKP a megújulás ilyen korlátozott formáját részesítette előnyben, a korabeli kommunisták számára ter­mészetes dolognak tűnt. A hatalomról alkotott felfogásuk, az 1956-os események általuk levont tapasztalatai, az irányítás hagyományos beidegződései, az ország helyzetéről kialakí­tott – erősen retusált – képük mind-mind ezt erősítették. De az „irányított megújulást" diktálták a pártvezetésen belüli irányzatok különböző érdekei is. A „megújulás" felvállalásá­nak egysége mögött ugyanis a változások tartalmára és mély­ségére vonatkozóan igen eltérő értelmezések születtek.

A CSKP Központi Bizottságának közel egyharmadát ki­tevő „Novotný-hívek" vezérük feláldozásával és néhány elke­rülhetetlennek mutatkozó kisebb korrekcióval lényegében megoldottnak látták a megújulást, s erejük nagy részét a belső hatalmi harcok, a „megújulásnak" más tartalmat tulajdonító mérsékeltebb, vagy progresszívebb reformerők visszatartása és korlátozása kötötte le. Számukra, akik az eseményeket tulajdonképpen a politikai „felhőrégióban" lejátszódó – a ha­gyományosnál valamivel talán bonyolultabbnak tűnő – „őr­ségváltásként", vagy még inkább személyes hatalmi harcok­ként fogták fel, már az is túl soknak tűnt, hogy az Akcióprog­ram téziseinek vitájába a KB az alsóbb szintű pártszerveket is bevonta. A múltra visszatekintve mindössze „hiányosságo­kat", esetenként „hibákat" emlegettek, s valószínűleg ez is volt szubjektív meggyőződésük, noha a KB jelentős része (most nem is beszélve a közvéleményről) e kifejezéseket eu­femizmusnak tekintette. Bár a csehszlovák hatvannyolccal foglalkozó nyugati és emigráns irodalom e csoportot – mely­nek sajátos „csehszlovák" dogmatizmusára itt nincs módunk részletesen kitérni – „sztálinistaként", „konzervatívként" és „moszkvabarátként" is emlegeti, legismertebb képviselőit szinte egységesen Vasil Biľakban, Alois Indrában és Miloš Jakešben jelöli meg.

A pártvezetés „centrista" (máshol: „mérsékelt konzerva­tív", „mérsékelt reformer", „nacionalista") csoportjának néze­teit és személyi összetételét már jóval nehezebb határozottan körvonalazni. Az irodalom is rendkívül bizonytalan e kérdés­ben; a szerzők nem egyszer egymásnak homlokegyenest el­lentmondóan nyilatkoznak e csoportosulásról, melynek képvi­selői közé éppúgy besorolják az Akcióprogram kidolgozásá­ban és megszövegezésében résztvevő Zdeněk Mlynářt, mint Oldřich Černík miniszterelnököt, vagy Drahomír Koldert, a CSKP KB egyik titkárát. Az efféle „beskatulyázás" persze erősen vitatható, miként az az álláspont is, amely a „centrista" táborhoz sorolja a CSKP KB „mocsarát", azt a szürke, középszerű többséget, amely 1968 januárjában éppoly lelkesen emelte Dubčeket az első titkári székbe, mint amilyennel 1969 áprilisában letaszí­totta onnan. A „centristákkal" kapcsolatos bizonytalanság leginkább abból fakad, hogy a Prágai Tavasz eseményei e csoport képviselőinek nézeteit és magatartását módosították a legnagyobb mértékben, így egyesek a Dubček-vezette re­formszárny támogatói lettek, mások még augusztus előtt eltá­volodtak a reformtörekvésektől, megint mások a megszállás után tagadták meg „reformmúltjukat".

Úgy tűnik, e rendkívül képlékeny politikai csoportosulás legkarakterisztikusabb képviselői valóban elkötelezték magu­kat a „múltbéli torzulások" felszámolása, és egy hosszan el­nyúló (10-15 éves) reformfolyamat mellett; megértőbben vi­szonyultak a reformerek számos elképzeléséhez és belátták a változtatások szükségességét is. A „reformokat" azonban a hatalmi struktúra alapelemeinek érintetlenségével, a társa­dalom aktív támogatását nélkülözve, s mindenekelőtt zökke­nőktől mentesen kívánták végrehajtani. Az elvek és a politikai retorika szintjén kétségtelenül „reformereknek" mutatkoztak, a gyakorlatban azonban megelégedtek a „liberalizálással" és a dömpingszerűen sokasodó vitákkal. „Önmérsékletük", és „óvatosságuk" jogosságát igazolandó, minden alkalmat ki­használtak arra, hogy vitapartnereiket emlékeztessék a hata­lom destabilizálódásának és a társadalmi-politikai folyamatok irányíthatatlanságának lehetséges veszélyeire. Igazságtala­nok lennénk, ha korabeli magatartásuk fő indítékait egyedül és kizárólag hatalmi pozícióik védelmében láttatnánk – jól­lehet ennek nem lebecsülendő a szerepe -, arra hivatkozva, hogy képviselőik egy része – pl. Kolder és Černík – 1968 augusztusát követően a „normalizálási politika" többé-ke­vésbé aktív támogatója lett. A „centristák" augusztus előtti „önmérsékletét" ugyanis jelentős mértékben meghatározta az a tudat is, hogy a prágai reformpolitikának meg kell állnia a Kreml ítélőszéke előtt.

Ami a Dubček nevével fémjelzett, párton belüli „reform­szárny" (máshol: „progresszívek", „demokrata kommunis­ták") helyzetét illeti, ez sem volt ellentmondásmentes. Egyfe­lől kétségtelennek tűnik, hogy képviselői (František Kriegel, Josef Smrkovský, Radovan Richta, Josef Špaček) őszintén és határozottan elkötelezték magukat a demokratizálás és a reformok megva­lósítása mellett; felismerték, és nyíltan beszéltek az ország­ban kialakult társadalmi-politikai válságról, s eltökélt szándé­kuk volt ennek felszámolása. Másfelől viszont ugyanilyen tény, hogy taktikailag nem voltak felkészülve a fordulatra: a kezdeti hónapokban (1967. október-1968. március) ők is této­váztak, nem ismerték fel az országot sújtó válság tényleges mélységét, s belenyugodva a „Novotný-hívek" és a „centris­ták" halogató taktikájába, maguk sem ösztönözték reformter­veik tömegtámogatásának evolutív kibontakoztatását. Bármi­vel magyarázzuk is magatartásukat (a párton belüli küzdelem erővonalainak szüntelen hullámzásával; a vezetésen belüli pozícióik kezdeti gyengeségével; a reformok elfogadtatásá­nak érdekében tanúsított óvatossággal; a hagyományos kom­munista beidegződésekkel, melyektől ők sem voltak teljes­séggel mentesek stb.), a tétovázással járó időveszteség olyan tényezőnek tűnik, amely döntő fontosságúvá vált az esemé­nyek további menetében.

1968 tavaszán ugyanis – egyfelől az elmélyülő társa­dalmi-politikai válság következtében, másfelől épp a pártpoli­tikától ösztönözve – felszabadultak és aktivizálódtak a párton kívüli erők is, s a társadalom nem elégedett meg a vitákkal: a reformokat meg is akarta valósítani. Úgy látszott, hogy a rob­banásszerűen megerősödő társadalmi aktivitás a párton be­lüli reformerők teljes győzelméhez vezet. A CSKP KB április eleji teljes ülésén a hosszú hónapok óta vitatott (s már február végén véglegesített szövegű) Akcióprogram, amely a reform­szárny szinte valamennyi követelését és elképzelését tartal­mazta, mint a Prágai Tavasz hivatalos politikai programja ke­rült elfogadásra. A KB kinyilvánította azt is, hogy a program rövid időre, a legközelebbi – előrehozott – pártkongresszusig szól, ahol – figyelembe véve az addigi tapasztalatokat és az egyes társadalmi intézmények, szervezetek, kollektívák aján­lásait – pontosabbá és részletesebbé kell tenni a cselekvési tervet. A dokumentum nyitottsága és lezáratlansága tehát nem kizárólag a párton belüli politikai irányzatok kompromisszumának eredménye, hanem annak a törekvésnek a kifeje­ződése is, hogy a társadalom maga alakítsa a demokratizáló­dás folyamatát. A Központi Bizottság ülésén alakult ki végle­gesen a Dubček-féle pártvezetés is, bár – s ez nem elhanya­golható szempont – a csehszlovák vezetés reformerei to­vábbra is a párton kívül (pl. a kormányban) rendelkeztek több pozícióval. Ugyancsak a reformerők győzelmét sejtette az Akcióprogramban foglaltak konkrét megvalósításának kez­deti lendülete. Nemcsak a korábbi ideológia radikális átérté­kelésére került sor, hanem szabad utat kapott a társadalmi önszerveződés, a cenzúra eltörlése pedig biztosította a korlá­tozásoktól és ellenőrzéstől mentes véleménynyilvánítás lehe­tőségét is.

A soha nem tapasztalt mértékben felpezsdülő közélet láttán a párt reformpolitikusai is elégedettek lehettek. A gomba módra szaporodó egyesületek, klubok, a korábbiak­ban formális szerepre kárhoztatott – s most újra aktivizálódó – politikai pártok, a kialakulóban lévő új, politikai szervezetek, mind-mind a reformok támogatóinak bizonyultak és – ami a párt reformerei számára még fontosabb volt – elismerték a CSKP „megújulásban" betöltött vezető szerepét. Az Elkötele­zett Pártonkívüliek Klubjának vezetője –  Ivan Sviták – a követke­zőket jelentette ki: „Illúzió lenne azt hinni, hogy ennek az országnak a lakossága kommunistaellenes. Jómagam sem vagyok az. Végső soron a KB-n belüli erőknek köszönhetjük, hogy egy olyan illegális klub, mint a mienk, akadálytalanul megalakulhat és gyülekezhet. Húszévi kommunista uralom után ebben az országban forradalmi átalakulások a kommu­nista párt nélkül elképzelhetetlenek. A kommunistaellenesség politikai katasztrófához vezethetne." Még a nagy vihart ka­varó Vaculík-levél – a „Kétezer szó" – is leszögezte, hogy „mindenekelőtt el fogunk utasítani minden olyan nézetet, amennyiben felmerül, hogy lehetséges bármiféle demokra­tikus megújhodás kommunisták nélkül, sőt, esetleg ellenük. Ez igazságtalan, de ésszerűtlen is lenne … Senki más nem rendelkezik hasonló konkrét programmal."

A még napjainkban is oly sokszor emlegetett „antiszoci­alista" és „szovjetellenes" megnyilvánulások komolytalanul periférikus jelenségek voltak, noha utólag visszatekintve, a Dubček-vezetésnek – épp a konzervatívok miatt – talán még ezektől is határozottabban el kellett volna határolódnia.

Tény, hogy a „Kétezer szó" igen élesen bírálta a CSKP 1948 óta folytatott politikáját, mint ahogy tény az is, hogy a kompromittálódott funkcionáriusok eltávolítását követelve említést tett „bojkottról", „sztrájkról", „tüntetésről", mint olyan lehetséges eszközökről, melyekkel a társadalom kikénysze­rítheti távozásukat. Ugyanakkor az is tény, hogy az egész dokumentumot a reformokért való aggodalom, a régi rendszer visszatérésétől való félelem hatotta át, s határozottan kiállt a párton belüli reformszárny és személy szerint Dubček politi­kája mellett. Általánosságban elmondható, hogy a párton kí­vüli csehszlovák reformmozgalom igen szoros szálakkal kötő­dött az ország 1945-1948 közötti, valamint a világháború előt­ti haladó, demokratikus hagyományaihoz, mindenekelőtt a pluralista társadalmi és politikai berendezkedés értékeihez, de ez nem volt idegen a CSKP Akcióprogramjának szellemé­től sem, hiszen maga a párt is olyan társadalom megteremté­sét tűzte ki célul, amelyben „egyetlen politikai párt sem mono­polizálhatja a szocialista államhatalmat, a politikai pártok koa­líciója sem", s ahol „közvetlen utat kell biztosítani a nép vala­mennyi politikai szervezete számára". Ha valami elmarasz­talót mondhatunk a „Kétezer szó"-ról, az az, hogy igen rossz időpontban került nyilvánosságra.

A pártvezetés többségét ugyanis – minden látszat elle­nére – megdöbbentette, de legalábbis váratlanul érte a refor­mok mellett kirobbanó tömegmozgalom. A vezetés zavartan, sőt idegesen reagált a társadalmi törekvésekre, s április végé­től kiéleződtek belső ellentétei.

A „Novotný-vonal" híveit elrettentette a társadalom el­lenük irányuló, igen éles kritikája, a felelősségre vonás köve­telése ugyanis elsősorban az ő pozícióikat fenyegette. A re­formokról a továbbiakban hallani sem akartak, s egyes képvi­selőik már ekkor úgy ítélték meg a Dubček-vezetés helyzetét, hogy igen közel került ahhoz a veszélyhez, hogy „szocialista­ellenes erők áldozatává váljon". De jelentősen csökkent a „centristák" egy részének is a reformok iránti megértése és bizalma, akik a társadalom spontán mozgalmai által min­denekelőtt az „irányított demokratizálást" látták veszélyeztet­ve, s aggódva tekintettek a párton belüli ellentétekre éppúgy, mint az időközben napirendre került politikai pluralizmus (vá­lasztások, többpártrendszer stb.) problémájára. A vélemé­nyek most már nemcsak a reformok ütemének és határozott­ságának kérdésében ütköztek, hanem éles polémia indult a csehszlovák „megújulás" egész jellegéről is. E vita tétje nem kevesebb volt, mint hogy a reformok megrekednek-e a „libe­ralizálás" és a „racionalizálás" szintjén, vagy valóban átfogó, strukturális változásokat hoznak a csehszlovák társadalmi­-politikai rendszerben.

Az önerőből való belső tisztázódást – bármilyen kellemet­lennek tűnik is szembenézni ezzel – lényegében a „szövetsé­gesek" akadályozták meg, akiknek az év elejétől folytonosan növekvő nyomása, a nyár elejére pedig már fenyegetővé váló kritikája a CSKP reformereire mérsékeltebb hangnemet kényszerített, a konzervatívok egy részében átmenetileg fel­erősítette a nacionalizmust, egy szűk csoport számára pedig jeladás volt az augusztusi megszállás titkos előkészítésére. A külső nyomásra létrejött „egység" – bár átmenetileg növelte a párt népszerűségét (a közvélemény-kutatás július végi adata szerint már csak 7% volt azok aránya, akik nem bíztak a CSKP-ben, holott egy hónappal korábban 48% volt ez az arány) – csak látszólag oldotta meg a problémákat, ténylege­sen a reformerek visszaszorulását és a konzervatívok előre­törését erősítette meg. Mindenekelőtt azzal, hogy megakadá­lyozta a „megújulás" párton belüli híveinek összefogását a társadalmi reformmozgalommal. A nyár folyamán a „megúju­lás" megvalósításának programját egyre inkább háttérbe szo­rította a „nemzeti egység" – tiszteletre méltó, de számos vo­natkozásban problematikus – jelszava. Miközben ugyanis az irányzatok összebékítése és a „szövetségesek" követelései­nek (a CSKP varsói tanácskozáson való részvételének és az „öt szocialista ország" CSKP KB-hez intézett levelének) visszautasítása új támogatókat és új népszerűséget szerzett a pártnak, egyre inkább háttérbe szorult a politikai rendszer demokratizálásának kérdése (mivel a reformokkal való előhozakodás az irányzatok közötti „szövetséget" veszélyeztette), s ami talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, a csehszlovák vezetés sajnálatosan elszigetelődött Kelet-Euró­pában. Ez az elszigetelődés szinte előrevetítette egy draszti­kus beavatkozás árnyékát, de legalábbis ürügyül szolgálha­tott mindazon erőknek, akik az országon belül és kívül, a „megoldásnak" e formáját szorgalmazták.

Miközben a „megújulást" követelő társadalmi tömeg­mozgalom – most már a „nemzeti egységtől" is megerősödve – tovább fokozódott, a pártvezetés reformlendülete megtor­pant, lefékeződött. A CSKP KB Elnökségének június végi ha­tározata a „Kétezer szót" mint „felelőtlen politikai felhívást", amely „a párt új politikája és személy szerint Dubček ellen irányul", igen élesen utasította el. A dokumentum elítélésére a január előtti viszonyok híveinek egyre erősödő támadása közepette került sor. A pártvezetés tagjai körében a legna­gyobb felháborodást a dokumentum azon része váltotta ki, amely a külföldi fegyveres beavatkozás lehetséges veszé­lyére hívta fel a társadalom figyelmét. Arra a reális veszélyre, amelyre 1968 januárja és augusztus között a vezetés tagjai közül senkinek sem volt bátorsága figyelmeztetni…

Az 1968-as csehszlovák reformpolitika sorsa az augusz­tusi katonai megszállást követően véglegesen megpecsételő­dött. Az, hogy az áprilisban elfogadott Akcióprogram látszólag továbbra is érvényben maradt; hogy a Dubček-vezetés a moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvének aláírása után (au­gusztus 26.) rövid időre még visszatért – már csak kellékei, epizódjai voltak egy megalázó és tragikus színjátéknak, mely­nek során a régi vezetés átadta helyét egy „újnak", amely nem téved többé konfliktusokkal, ellentmondásokkal, sőt oly­kor megrázkódtatásokkal is teli reformtörekvések sűrűjébe.

Abban a reményben bocsátjuk közre a Prágai Tavasz egyik legfontosabb dokumentumának legtanulságosabb részleteit (a teljes szöveg közlése – bármennyire is indokolt lenne – terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban), hogy újraolvasásuk talán ösztönzően hathat egy olyan kor kiútkere­sésére is, melynek pártjai, szervezetei és politikai vezetése nem kényeztetnek el bennünket hasonlóan átgondolt, való­ban demokratikus programokkal.

Az Akcióprogram eredetileg öt nagyobb részből, s eze­ken belül több kisebb fejezetből áll. A nagyobb egységek cí­mei a következők: I. Csehszlovákia útja a szocializmushoz

(írta: Jan Fojtík, Karel Kaplan és Radovan Richta), II. A szoci­alista demokrácia fejlesztéséért, a társadalom politikai irányí­tásának új rendszeréért (Zdeněk Mlynář), III. Népgazdaság és életszínvonal (Bohumil Simon és Karel Konba), IV. A tudo­mány, a műveltség és a kultúra fejlesztése (Radovan Richta és S. Provazník), V. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­zetközi szerepe és külpolitikája (Pavel Auersperg). Az álta­lunk közzétett részletek az Akcióprogram II., III., és IV. részé­ből származnak, de e részeken belül is tömöríteni voltunk kénytelenek.

 

1336_01Talas.jpg

(Szocializmus igen – megszállás nem!!! – Ismert 68-as plakát. Forrás: wikipédia)

 

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja

Most olyan időszakban vagyunk, amikor a kommunisták fordulathoz érkeztek a párt életében, az új társadalom építésében. Meggyőződé­sünk, hogy mozgalmunk ereje – ma talán még inkább, mint bármikor máskor – abban rejlik, hogy minden kommunista és szocialista, ha­zánk minden polgára felismeri, miről van szó e mozgalmas, nehéz pillanatokban, és megérti, hol a helye, hová kell az erőket tömöríteni, hol vannak az akadályok és melyik az előre vezető út.

* * *

A mai politika értelme az, hogy minden különbség nélkül létre kell hoznunk, s állandóan fel kell újítanunk a társadalmi csoportok kölcsö­nös bizalmán alapuló demokratikus kapcsolatokat és együttműkö­dést, lehetővé téve fejlett progresszív erőink összefogását. (…)

Tekintettel azonban az egységre és egész társadalmunk érde­keire, nem lehet szem elől tévesztenünk, vagy lepleznünk a külön­böző munkabeosztású, minősítésű, korosztályú, különböző nemű, nemzetiségű stb. egyének és szociális csoportok igényeit, s érdekeit. A múltban ezt a hibát gyakran elkövettük. (…)

A múltban a munkásoknak nem volt mindig lehetőségük, hogy érvényesítsék közvetlen és sajátos érdekeiket. A párt ezért arra fog törekedni, hogy aktivizálja a munkások társadalmi életét, teret nyisson valamennyi politikai és szociális jogai érvényesítése számára, külö­nösen a politikai szervezetek és a szakszervezetek közvetítésével, továbbá azáltal, hogy megerősíti a dolgozók kollektíváinak a termelés irányítására való demokratikus befolyását. A fáradságos munka meg­könnyítésére, a munka humanizálására és a munkások munkafeltéte­leinek javítására fog törekedni. (…)

Pártunk támogatni fogja az értelmiségiek és a többi dolgozó mind szorosabb egységét, harcosan fog fellépni az ellen, hogy lebecsüljék az értelmiségieknek társadalmunkban betöltött szerepét, mint aho­gyan az a legutóbbi időben előfordult. Fel fog lépni minden ellen, ami megbonthatja az értelmiségiek és a munkások kapcsolatait. Az is törekvéseinek célja lesz, hogy a nehéz és alkotó jellegű szellemi munkát igazságosan jutalmazzák. (…)

… Sokkal maradtunk adósak a fiataloknak. Politikai, gazdasági s kulturális életünk fogyatékosságai, s az e téren, valamint az emberi kapcsolatok terén elkövetett hibák súlya különösen a fiatal emberekre nehezedik: a szavak és a tettek közti ellentmondás, a nyíltság hiánya, a szópuffogtatás, a bürokrácia, valamint az a törekvés, hogy mindent hatalmi pozícióból kell megoldani szocialista életünk torzulásai min­den bizonnyal fájdalmasan érintették a diákokat, az ifjú munkásokat s a fiatal parasztokat. Azt kellett érezniök, hogy nem ők, nem a mun­kájuk, nem az ő törekvéseik döntik el saját jövőjüket. Sürgős felada­tunk tehát, hogy mindenütt felújítsuk kapcsolatainkat a fiatalokkal. (…)

Nem szabad megfeledkeznünk az idős emberek anyagi feltéte­leiről, társadalmi megbecsüléséről, tiszteletben tartásáról és olyan társadalmi érvényesülésükről, amely lehetővé teszi számukra a méltó s megérdemelt pihenést. (…)

Társadalmunk további fejlődésében számolnunk kell lakossá­gunk valamennyi rétegének aktivitásával, valamint a közéletben és a szocializmus építésében való részvételével. Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk; mindazokkal, akik hitük alapján, mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői, részt akar­nak venni igényes feladataink teljesítésében. (…)

A szociális csoportok s egyének különböző érdekeinek érvényre juttatása, valamint egyesítése megköveteli, hogy kidolgozzuk és ér­vényre juttassuk életünk új politikai rendszerét – a szocialista demok­rácia új modelljét. Pártunk törekvéseinek célja olyan állami és társa­dalmi rendszer, amely megfelel társadalmunk egyes rétegei, s cso­portjai érdekeinek, s lehetővé teszi, hogy szervezeteikben érdekeiket kifejezésre juttathassák és szavuknak közéletünkben is súlya legyen. Elvárjuk, hogy a lakosság s intézményei kölcsönös bizalmának légkö­rében mind nagyobb súlya lesz az állampolgári felelősségnek, és mindenütt tiszteletben fogják tartani az emberek közötti kapcsolatok normáit.

Pártunk ezzel egyidejűleg arra törekszik, hogy a társadalomirá­nyítás demokratikus elvei szorosan összefüggjenek a szakszerű s tudományos irányítással és döntésekkel. Ha felelősségteljesen akar­juk felmérni, hogy mi egész társadalmunk érdeke, úgy mindenkor több, szakszerűen megindokolt javaslat s lehetőség elbírálásával kell megoldanunk minden vitás kérdést, és biztosítanunk kell a lakosság eddiginél sokkal részletesebb és nyíltabb tájékoztatását.

Ma, amikor már elmosódnak az osztálykülönbségek, az emberek társadalomban betöltött szerepének legfontosabb értékmérője az, hogy milyen mértékben járulnak hozzá társadalmunk felvirágoztatá­sához. Pártunk nagyon sokszor bírálta az egyenlősdit, de az gyakor­latilag ennek ellenére sohasem tapasztalt módon tért hódít, úgyhogy végül is fékezi lendületes gazdasági fejlődésünket s az életszínvonal emelését is. (…)

Ha most az egyenlősdi kiküszöbölésére s arra törekszünk, hogy a dolgozókat teljesítményeik alapján bírálják, nem szándékunk holmi új kiváltságos réteg létrehozása. Azt akarjuk, hogy az emberek jutal­mazása társadalmi életünk minden területén munkájuk társadalmi jelentőségétől és hatékonyságától, munkakezdeményezésük kibon­takozásától, felelősségük és kockázatuk fokától függjön. Ez egész társadalmunk fejlődésének érdekét szolgálja.

A párt vezető szerepét a múltban gyakran úgy értelmezték, mint a hatalom monopol összpontosítását a pártszervek kezében. Ez an­nak a hamis tézisnek felelt meg, hogy a párt a proletárdiktatúra eszkö­ze. (…)

A párt politikájának nem szabad odavezetnie, hogy a nem kom­munista polgároknak az legyen az érzésük, hogy a párt vezető sze­repe korlátozza őket jogaikban és szabadságukban, hanem ellenke­zőleg, hogy a párt tevékenységében jogaik, szabadságuk és érdekeik biztosítékát lássák. (…)

A párt az elmúlt évtizedben gyakran hangsúlyozta a szocialista demokrácia fejlesztésének követelményét. A párt intézkedéseinek célja az állam választott képviseleti szervei szerepének fokozása, az önkéntes társadalmi szervezetek jelentőségének és a nép aktivitása valamennyi formájának kiemelése volt. (…)

Ennek ellenére politikai rendszerünkben mindmáig megtaláljuk a centralista-direktív döntés és irányítás káros vonásait. (…)

Az emberek direktív irányításában előre nem látható különféle érdekeit és szükségleteit nem kívánatos, gátló körülményként kezel­ték, nem pedig a nép életének olyan szükségleteként, amellyel a politikának számolnia kell. Ezért a helyzeten nem segítettek a gyak­ran elhangzó jó szándékú jelszavak sem, arról, hogy „növeljük a nép részvételét az irányításban", mivel a „nép részvétele" éveken át főleg az irányelvek teljesítésében való részvételt jelentette, s nem azt, hogy a nép megvitassa a döntések helyességét. (…)

Célunk az egész politikai rendszer átalakítása úgy, hogy lehe­tővé váljon a szocialista társadalmi viszonyok dinamikus kibontakozá­sa, a széles körű demokrácia összeegyeztetése a tudományosan megalapozott, szakmailag hozzáértő irányítással, a társadalmi rend megerősítése, a szocialista viszonyok állandósítása, a társadalmi fegyelem erősítése.

(…) Demokráciánk biztosítson nagyobb teret minden egyén, minden kollektíva, az alacsonyabb és a magasabb fokú, valamint a központi irányítás minden láncszeme alkotó tevékenységének. (…)

* * *

A helyes irányú fejlődés alapvető feltétele szerintünk az, hogy a jövő­ben egész irányítási rendszerünkben világossá váljék, ki, melyik szerv és melyik dolgozó miért felel, milyen jogkörrel rendelkezik és milyen kötelességei vannak. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy min­den szerv önálló legyen. A jövőben véget kell vetnünk annak, hogy a pártszervek helyettesítik az állami szerveket, a gazdaságirányítás és a társadalmi szervezetek szerveit. (…)

A dolgozók önkéntes, társadalmi érdekszervezeteit nem helyet­tesíthetik a politikai pártok, és ellenkezőleg: a politikai pártok sem zárhatják ki nálunk, hogy a munkások és a többi dolgozó érdekszerve­zetei közvetlenül befolyásolják az állam politikáját és részt vegyenek ennek az állami politikának a kidolgozásában és végrehajtásában. Egyik párt sem monopolizálhatja a szocialista államhatalmat, a politi­kai pártok koalíciója sem, ezért közvetlen utat kell biztosítani a nép valamennyi politikai szervezete számára. Csehszlovákia Kommu­nista Pártja minden eszközzel a politikai élet olyan formáit fejleszti ki, amelyek biztosíthatják a munkásosztály és az összes dolgozó közvet­len szavának és akaratának megnyilvánulását hazánk politikai dönté­seiben. (…)

Az önkéntes társadalmi szervezetek valóban épüljenek önkéntes tagságra és aktivitásra. Az emberek azért lépnek soraikba, hogy érde­keik érvényesüljenek. Joguk van a funkcionáriusok, képviselőik kivá­lasztására is. Ezeket nem szabad a társadalmi szervezetekre kívülről rákényszeríteni. Egységes tömegszervezeteinknek-melyeknek mű­ködése továbbra is szükséges, de amelyeknek felépítésüket, munka­módszereiket és a tagsággal való kapcsolatukat tekintve összhang­ban kell állniuk az új társadalmi feltételekkel – következetesen ezek­ből az elvekből kell kiindulniuk.

Ugyanakkor még az idén szükséges az alkotmányos gyülekezési és egyesülési szabadságjogok érvényesülésének olyan biztosítása, hogy törvény tegye lehetővé önkéntes szervezetek, érdekvédelmi tár­sulások, egyletek stb. létrejöttét, a lakosság különböző rétegei és csoportjai adott érdekeivel és szükségleteivel összhangban, bürokra­tikus korlátozások s anélkül, hogy bármely szervezet monopóliumra tenne szert. Ezen a téren a korlátokat csak a törvény szabhatja meg, csak az állapíthatja meg, hogy mi társadalomellenes, mi tiltott és mi jár büntetőjogi felelőséggel. A törvény által biztosított szabadságjo­gok ebben az értelemben, az alkotmánynak megfelelően, vonatkoz­nak a különböző vallású, felekezetű állampolgárokra is.

Dolgozóink véleménye és nézete hatásosan nem befolyásol­hatná politikánkat, a nép kritikájának és kezdeményezésének elnyo­mására irányuló törekvésekkel nem tudnánk szembeszegülni, ha minden állampolgárunk számára-következetesen megvalósított jogi normák közvetítésével – nem biztosítanánk az alkotmányban rögzí­tett szólásszabadságot, és általában a polgárok valamennyi politikai és személyi jogát. A szocializmus nem jelentheti csupán azt, hogy a dolgozó embereket felszabadítjuk a kizsákmányoló osztályviszonyok uralma alól. A szocializmusnak a személyiség teljes mérvű érvényre jutása érdekében többet kell nyújtania, mint a burzsoá demokrácia bármely típusának. A kizsákmányoló osztály uralma alól felszabadult dolgozó embereknek önkényesen, hatalmi szóval nem írhatjuk elő, hogy miről lehet és miről nem lehet őket tájékoztatni, melyik nézetüket hozhatják nyilvánosságra és melyiket nem. Ehhez hasonló korlátozá­sokat csak a törvény alapján lehet alkalmazni, amely megállapítja, hogy mi társadalomellenes. (…) Fontos döntések előkészítésében tekintetbe kell venni a közvélemény-kutatás eredményeit, amelyeket nyilvánosságra kell hozni.

A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtó­törvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, hogy az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését (a sajtóban, a rádióban, a televízióban stb.). Szükségesnek tartjuk a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését. Véget kell vetnünk a tájékoztatás késésének, eltorzításának és hézagosságának, meg kell szüntetnünk a politikai, valamint gazdasági tények indokolatlan eltit­kolását. Nyilvánosságra kell hoznunk a különféle intézkedések és megoldások alternatív javaslatait is, bővítenünk a külföldi sajtó beho­zatalát és eladását. Az állami, a társadalmi és kulturális szervezetek vezető tényezőinek kötelessége rendszeresen sajtótájékoztatókat tartani, és az újságoknak az időszerű kérdésekről tájékoztatót adni. Rendszeressé kell tenni a vállalatok évi gazdálkodási eredményeinek publikálását. A sajtóban szükséges különbséget tenni állami és párt-szerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfogla­lása között. Különösen a pártsajtó tükrözze a pártéletet, a fejlődést, a kommunisták eltérő nézeteinek a bírálat szellemétől áthatott szem­besítését stb. Mindez teljes egészében nem azonosítható az állam hivatalos állásfoglalásával. (…)

Az embereket a párt eszméinek és politikájának csak olyan harc­cal nyerjük meg, amely a kommunistáknak a nép érdekében végzett gyakorlati tevékenységére, az igazságnak megfelelő teljes tájékozta­tásra, a tudományos elemzésre támaszkodik.

Jogi normákkal pontosabban biztosítsuk a kisebbségben ma­radó érdekek és nézetek megnyilvánulási szabadságát (ismét a szo­cialista törvények keretében és összhangban azzal az elvvel, hogy a döntés a többség akaratához igazodik). (…)

Jogrendszerünkben fokozatosan meg kell oldanunk az állampol­gárok személyi jogainak és tulajdonjogának jobb, következetesebb védelmét. Elsősorban hatálytalanítanunk kell az olyan normákat, amelyek az állampolgárokat a gyakorlatban hátrányos helyzetbe hoz­zák az állammal és más intézményekkel szemben. (…) A közeljövő­ben szükséges elfogadni a már hosszabb ideje előkészített törvényt arról, hogy az állampolgároknak és szervezeteknek megtérítik azokat a károkat, amelyeket az állami szervek törvénytelen intézkedése okozott.

Fontos körülmény továbbá, hogy mind ez ideig politikai és jogi síkon következetesen nem rehabilitálták az olyan embereket – kom­munistákat és nem kommunistákat -, akik az elmúlt években törvény­telenségek áldozatai lettek. (…)

Sem azokban a politikai szervekben, amelyeknek feladata a múltbeli törvénytelenségeket helyrehozni, sem pedig a biztonsági, az ügyészi és a bírói apparátusban nem szabd ülnie olyanoknak, akiknek múltbeli tevékenységük folytán a legcsekélyebb személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy a hibák helyrehozását fékezzék. A párt tudatában van annak, hogy az ártatlanul elítélt és üldözött embereknek senki sem adhatja vissza életük elveszített éveit. Törekedni fog azonban arra, hogy még az árnyéka is eltűnjön annak a bizalmatlanságnak és megalázásnak, amely a törvénytelenségek következtében gyakran az áldozatok családját és rokonságát is sújtotta. (…) A szocializmus­nak éppen a demokrácia és a polgári szabadságjogok elmélyítésével keli igazolnia, hogy túltesz a korlátozott burzsoá demokrácián. így vonzó példaképévé válhat a demokratikus hagyományokkal rendel­kező fejlett ipari országok haladó mozgalmainak is. (…)

(…) A párt a nemzeti bizottságokban olyan szerveket lát, ame­lyeknek feladata továbbfejleszteni a helyi önigazgatás és a népi köz­igazgatás haladó hagyományait. A nemzeti bizottságok alapvető po­litikai küldetése védelmezni az állampolgárok jogait és szükségleteit, egyszerűbbé tenni az olyan ügyek intézését, amelyekkel a lakosság felkeresi a nemzeti bizottságokat, érvényesíteni a közérdeket, har­colni a különféle intézmények olyan törekvései ellen, amelyek egyet jelentenek az emberek becsapásával, és szükségleteik semmibevé­telével. (…)

A párt a Nemzetgyűlésben szocialista parlamentet lát, amely egy demokratikus köztársaság parlamentjének minden funkcióját gyako­rolja. (…) A Nemzetgyűlésnek olyan szervvé kell átalakulnia, amely valóban eldönti a törvényeket és a fontos politikai kérdéseket, és nemcsak jóváhagyja az előterjesztett javaslatokat. A párt támogatja a Nemzetgyűlés ellenőrző szerepének elmélyítését egész közéle­tünkben és konkrétan a kormány iránti viszonyában. Ebből a szem­pontból szükségesnek tartja az ellenőrzés apparátusának teljes alá­rendelését a Nemzetgyűlésnek, hogy az szerveként működjön. (…)

* * *

A párt politikája abból a követelményből indul ki, hogy az állami me­chanizmusban ne kerüljön sor a hatalom túlságos összpontosítására egy láncszemben, az apparátusban, vagy egyénnél. Gondoskodnunk kell tehát a jogkörök olyan megosztásáról és az egyes láncszemek kölcsönös ellenőrzésének olyan rendszeréről, hogy az egyik lánc­szem esetleges hibáit és túlkapásait idejében helyrehozhassa a má­sik láncszem tevékenysége. Ennek a követelménynek feleljen meg, ne csak a választott és végrehajtó szervek viszonya, hanem az állam­hatalom és az igazgatás végrehajtási mechanizmusán belüli viszony és a bíróságok helyzete, valamint működése is. (…)

A párt rendkívül fontos politikai kérdésnek tartja a biztonsági apparátus helyes állami beosztását. (…) A biztonsági apparátusra a törvényesség múltban való megszegésének és annak szemszögéből tekintett [a párt], hogy a biztonsági szolgálat a múltban a poli­tikai szervek és így a párt fölé kerekedett. (…) A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja a biztonsági szolgálat szervezeti át­építését, az egységes Nemzetbiztonsági Testület kettéosztását két különböző, egymástól független szervre, az Állambiztonságra, és a Közbiztonságra. (…) Minden állampolgárnak bizonyosnak kell lennie abban, hogy politikai meggyőződéséért és nézeteiért, személyi hitval­lásáért és tevékenységéért nem válhat az állambiztonsági szervek figyelmének tárgyává. A párt világosan kijelenti, hogy ezt az appará­tust nem irányíthatják, és nem használhatják fel a szocialista társa­dalom belpolitikai kérdéseinek és ellentmondásainak megoldására. A Közbiztonság harcol a bűnözés ellen, és védi a közrendet. (…) Jogi­lag pontosan körvonalaznunk kell a közrend védelmének egyes olyan feladatait, amelyeknek teljesítésében a közbiztonság alá lesz ren­delve a nemzeti bizottságoknak. Jogi normákkal szükséges tisztáz­nunk a biztonsági szolgálatnak a kormány és a Nemzetgyűlés általi ellenőrzését. (…)

A párt jogi politikája abból az elvből indul ki, hogy a jogügyletek­ben (beleértve az állami szervek közigazgatási döntéseit) a törvé­nyesség alapvető záloga a politikai tényezőktől független és csak a törvényhez igazodó bírósági eljárás. Ennek az elvnek alkalmazása megkívánja a bíróságok társadalmi és politikai szerepének, valamint tekintélyének elmélyítését. (…) Ennek megfelelően párhuzamosan rendezni kell az ügyészség helyzetét és feladatait is, nehogy a bírósá­gok fölé kerekedjen. Biztosítanunk kell egyben azt is, hogy az ügyvé­dek teljes mértékben függetlenek legyenek az állami szervektől. (…)

* * *

A gazdasági élet demokratizálódása a gazdasági reformot szoro­sabbra fűzi a politikában és a társadalom irányításában előttünk álló folyamatokkal, és olyan új elemek megválasztására és érvényesíté­sére ösztönöz, amelyek továbbfejlesztik a gazdasági reformot. A gaz­dasági élet demokratizálása jelenti a vállalatok és a vállalati tömörülé­sek önállóságát, viszonylagos függetlenségüket az állam szerveitől, a fogyasztó ama jogának teljes és tényleges érvényesítését, hogy szükségleteit és életstílusát maga határozza meg, munkaterületét szabadon választja; jelenti továbbá a dolgozó rétegek, a különböző szociális csoportok jogát és igazi lehetőségét gazdasági érdekeik alakítására és megvédésére a gazdaságpolitika megalkotásában.

A gazdasági demokrácia fejlesztésében pillanatnyilag a legfonto­sabbnak a vállalatok gazdasági helyzetének, jogkörének és felelőssé­gének rendezését tartjuk.

A gazdasági reform hovatovább odavezet, hogy a szocialista vállalatok dolgozó kollektívái fogják viselni a vállalat jó vagy rossz irányításának következményeit. A vállalkozó tehát a vállalati kollek­tíva lenne, amelyet a vállalat vezetősége irányít. A vállalatvezetést (igazgatót, esetleg kollegiális vezető szervet) olyan jogkörrel kell felru­házni, hogy szabadon dönthessen és megfelelő vállalkozói kockázat­tal oldhassa meg a mindennapi problémákat és a vállalat hosszú távú fejlődésének kérdéseit. A vállalkozói tevékenységet a vállalatveze­tésnek a dolgozói kollektíva érdekében kell végeznie, amit a dolgozók és a társadalom demokratikus keretek között ellenőriz.

Az ellenőrzés végett kollektív szervet (képviseleti, felügyelő taná­csot) kell létrehozni, amely nem avatkozik bele a vállalatvezetés intéz­kedéseibe, hanem a társadalom általános érdekei szempontjából el­lenőrizné a vállalat fejlődését, és meghatározott esetekben beavat­kozhatna, illetve be kellene avatkoznia (érvényteleníteni egyes dönté­seket, javasolni az igazgató visszahívását stb.). Ebben a kollektív szervben a vállalat dolgozói képviseltetnék magukat, többségben azonban a vállalaton kívüli tényezők lennének. Olyan emberekről van szó, akik az adott vállalkozói szakmában szaktekintélynek számíta­nak, vagy akik munkabeosztásukból eredően érdekeltek a vállalat optimális fejlődésében; bankszakemberek, a vállalat alapítói, a köz­ponti gazdasági szervek dolgozói stb. E szervek összetételét és be­avatkozásaik módját (beavatkozásra sor kerülhet például a társa­dalmi tulajdon elfecsérlése, a vállalat stagnálása esetén) a vállalatok jellegéhez, nagyságához és társadalmi jelentőségéhez kell idomítani. Egyben meg kell határozni a felügyelő szerv tagjainak érdekeltségét, felelősségét, leválthatóságát.

Ezzel kapcsolatban felül kell vizsgálni a szakszervezetek szere­pét is. (…) A szocialista gazdaságban is szükség van arra, hogy a munkások, a dolgozók szervezetten védelmezzék emberi, szociális és egyéb érdekeiket, s így partnerként szerepeljenek a gazdasági vezetés valamennyi kérdésének megoldásában. (…) A szakszerve­zetek kommunistái ezekből az elvekből kiindulva fogják kezdeményezni, hogy a szakszervezet mint önálló demokratikus alakulat a párt akcióprogramja alapján maga elemezze eddigi helyzetét, belső életét, a központi és szövetségi szervek tevékenységét, és saját politikai vonalat dolgozzon ki e kérdések megoldására.

A vállalatnak meg kell adni a hovatartozás jogát. A vállalatok felettes szerveit nem szabad felruházni állami adminisztratív hatalom­mal (ilyenek a mai vezérigazgatóságok). Lehetővé kell tenni számuk­ra, hogy a vállalatok gazdasági érdekei és szükségletei alapján az adott szakágazat feltételeit figyelembe véve a jövőben önkéntes tár­sulásokká alakuljanak. A vállalatoknak jogukban álljon dönteni a tár­sulások tevékenységének tartalmáról, legyen joguk kilépni, önállósul­ni, s belépni olyan társulásokba, amelyek jobban biztosítják a terme­lés koncentrációjából és szakosításából valamint az integrációs fo­lyamatokból eredő funkciójukat. Az új integrációs csoportosulás első­sorban gazdasági érdekek szerint és társadalmi szabályozással tör­ténjen. (…)

Elvetjük ama korábbi leegyszerűsített, sematikus eljárást, amely­nek alapján történt a termelés és a kereskedelem szerkezeti felépíté­se. A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell kis és közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével is. Ezek jelentősége elsősorban abban van, hogy komplettálják a termelést, újdonságaikkal gyorsan gazdagítják a piacot, rugalmasan reagálnak a megrendelők különféle igényeire. A termelés és a kereskedelem szerkezeti struktúrájának fejlesztésében teret kell adni a gazdasági versengésnek, tekintet nél­kül a vállalkozás fajtájára és formájára. Erre a versengésre elsősor­ban a közszükségleti és élelmiszercikkek termelésében és értékesí­tésében van szükség. (…)

Támogatjuk a különböző formában történő hitelnyújtást a mező­gazdasági vállalkozásnak. Tanácsoljuk a mezőgazdaság hitelrend­szerének felülvizsgálatát. A Központi Bizottság egyben ajánlja, hogy a termőföld jobb kihasználása érdekében a mezőgazdasági és a többi állami irányító szervek keressék és támogassák a vállalkozás más formáit is a hegyvidéki, hegyaljai és határmenti területeken, beleértve a parlagon heverő termőföld bérletbe vételét magángazdálkodó csa­ládok által. (…) A magángazdálkodók termelése aránylag kis há­nyada az össztermelésnek, de szükség van rájuk, s ezért munkájukat a gazdálkodási feltételek javításával meg kell könnyíteni. Lehetővé kell tenni számukra az együttműködést a szövetkezeti és az állami vállalatokkal. (…)

(…) Célszerű lesz egyes szövetkezeteket önállósítani, meg­szüntetni a szövetkezetek adminisztratív centralizációját, és a szövet­kezeti vállalatok felett csak olyan szerveket tanácsos létrehozni, ame­lyek gazdaságilag hasznos tevékenységet végeznek. A szövetkezeti vállalkozás fejlesztésével kapcsolatban célszerűnek tűnik alaposan átdolgozni a tagok tulajdonjogi viszonyait a szövetkezeti vagyonhoz.(…)

* * *

A tervezés és az állam gazdaságpolitikája egyrészt a különböző – vállalkozói, fogyasztói, foglalkoztatási, nemzeti stb. – érdekek egybe­hangolására, másrészt a gazdaság távlati és közvetlen prosperitá­sára épüljön. Az állam gazdasági tevékenysége elválaszthatatlan ré­szének kell tekinteni az olyan hathatós intézkedéseket, amelyek meg­védenék a fogyasztót, ha a termelő és kereskedelmi vállalatok vissza­élnének monopolhelyzetükkel és gazdasági hatalmukkal.

A gazdaságirányítás fontos része az átgondolt műszaki politika, amely a világ műszaki haladásának elemzésére és a hazai gazdaság­fejlesztési koncepcióra támaszkodik. Célja a termelési bázis műszaki színvonalának irányítása, és olyan közgazdasági feltételek teremté­se, amelyek érdekeltséget biztosítanak a legkorszerűbb technika ér­vényesítésében. (…)

Sok reményt fűzünk a piac pozitív funkcióinak felújításához. A piac a szocialista gazdaság működési mechanizmusa, amely ellenőr­zi, hogy a munkaráfordítás a vállalatokban társadalmilag célszerűen történt-e. Nem tőkés piacra gondolunk, hanem szabályozott és nem ösztönös – szocialista piacra. A tervnek és a gazdaságpolitikának pozitív erővel kell hatnia a piac normalizálására. A társadalomnak kellő körültekintéssel, perspektívával, a lehetőségek tudományos fel­tárásával, a fejlődés legjobb irányának megválasztásával kell tervez­nie jövőjét. Ezt azonban nem lehet elérni a piaci tényező (a vállalatok és a lakosság) önállóságának elnyomásával, mert így egyfelől aláás­suk a gazdasági ésszerűségre irányuló érdekeket, másfelől deformál­juk az információs és döntési folyamatokat, amelyek nélkül a gazda­ság nem működhet.

* * *

Tekintettel gazdaságunk korlátozott nyersanyagbázisaira és a hazai piac szűk méretére, gazdaságunk széles körű bekapcsolódása a fej­lődő nemzetközi munkamegosztásba elkerülhetetlen ahhoz, hogy a termelés anyagi bázisában a tudományos-műszaki forradalomra jel­lemző változásokra kerüljön sor.

Nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztésének alapja to­vábbra is a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, főleg a KGST-országokkal való gazdasági együttműködés. A jövőben ez az együttműködés egyre inkább termékeink versenyképességétől fog függni. (…) Kapcsolatainkban a KGST-országokkal arra fogunk töre­kedni, hogy jobban érvényesüljön a gazdasági számvetés és a köl­csönösen előnyös csere.

Az egyenjogúság, a kölcsönös előnyösség és a megkülönbözte­tés kizárása alapján aktívan támogatni fogjuk gazdasági kapcsolata­ink fejlesztését a világ többi országával, amelyek érdeklődést tanúsí­tanak eziránt. Támogatjuk a nemzetközi együttműködés progresszív formáinak fejlesztését, főleg a termelési kooperációt, a tudományos-­műszaki ismeretek cseréjét, a licenckereskedelmet, és a megfelelő hitel- és tőkekapcsolatokat az érdekelt országokkal.

A világpiac hatásának kitett gazdaság megköveteli az adminiszt­ratív értelemben vett külkereskedelmi monopólium megszüntetését és a külkereskedelmi ügyletek direktív irányításának felszámolását. A Központi Bizottság szükségesnek tartja a közgazdasági szabály­zókra és a közvetett irányítás eszközeire épülő hatékony állami keres­kedelmi és devizapolitikát.

* * *

A gazdaságpolitika fejlesztésében a párt az életszínvonal tartós emel­kedését tartja az alapvető célnak. A múltban a gazdaság fejlődését – a beruházások hosszú ideig tartó megtérülésével – egyoldalúan a nehézipar fejlesztésére irányították, ami jelentős mértékben a mező­gazdaság és a közszükségleti ipar, a kereskedelem, a közszolgáltatá­sok és a nem termelő bázis, különösen a lakásépítés fejlesztésének rovására ment. A gazdaság fejlődésének ezt az egyoldalúságát nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Ha azonban kihasználjuk a termelés- és munkaszervezésben, valamint a termelés és a termé­kek műszaki és közgazdasági színvonalában meglévő nagy tartalé­kokat, ha tekintettel leszünk az új irányítási rendszer kellő kihasználá­sának lehetőségeire, akkor alapvetően meggyorsíthatjuk a források kialakítását és ezen az alapon a nominálbérek és az életszínvonal emelését minden vonatkozásban. (…)

A jelenlegi időben a lakásépítés megoldását az egész életszín­vonal döntő kérdésének tartjuk.

* * *

A jelenlegi szakaszban társadalmunk fejlesztését sokkal nagyobb mértékben kell a tudomány, a műveltség és a kultúra fejlesztésére és érvényesítésére alapoznunk. (…)

A szocializmus a munkásmozgalom és a tudomány szövetkezé­sével jött létre. Ezen erők között nincs alárendelt viszony és kompro­misszum. (…) A szocializmus a tudományon áll és bukik, éppúgy, mint ahogy a dolgozók hatalmán áll és bukik. (…)

Ma, amikor világszerte tért hódít a tudományos-műszaki forra­dalom, erősen megváltozik a tudomány társadalmi helyzete. (…) Törekedni fogunk arra, hogy eltávolítsuk a tudomány és a társadalmi gyakorlat közé tornyosuló akadályokat. (…)

A szocialista társadalom további fejlődése a nép műveltségének növekedésétől függ. Ezért elsődleges feladatnak tekintjük iskolarend­szerünk továbbfejlesztését. (…)

Gazdaságunk és egész társadalmunk dinamikus fejlődése meg­kívánja, hogy véget vessünk a műveltség, az iskola és a tanítók lebe­csülésének, és biztosítanunk kell, hogy iskolarendszerünk sokkal na­gyobb mértékben részesedjék a társadalmi forrásokból. (…)

A nevelő- és oktatómunka országos, társadalmi jelentőségű. (…)

A párt őrizni és biztosítani fogja mind a művészi alkotás szabad­ságát, mind pedig a művészi alkotásokhoz való hozzáférhetés jogát. A kultúra és a művészet szükséges autonómiáját kifejezésre kell jut­tatniuk a szakterületükön dolgozó kulturális önigazgatási szervek döntéseinek is. (…)

A kultúra egész területét – tekintettel annak jelentőségére – mél­tóképpen és felelősségteljesen kell gazdaságilag biztosítani, meg kell védeni a piac és a kereskedelem ösztönösségétől. A kulturális célokra szánt eszközöket stabilizálni kell és a nemzeti jövedelem fejlődésével összhangban progresszíven növelni is. (…)

* * *

A fentebb vázolt intézkedéseket nem azért tesszük, mintha bármiben is lemondanánk eszményeinkről – még kevésbé azért, mintha ellenfe­leinknek engedményeket tennénk. Ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy ezek az intézkedések segítségünkre lesznek abban, hogy meg­szabaduljunk attól a ballaszttól, amely az ellenségnek hosszú éveken át sok előnyt biztosított azáltal, hogy fékezte, eltompította és megbé­nította a szocialista eszmék hatékonyságát, a szocialista példa vonz­erejét.

(…) A szocialista társadalom új, mélyen demokratikus és a cseh­szlovák feltételeknek megfelelő modelljét akarjuk megvalósítani. Ta­pasztalataink éppúgy, mint a marxista tudományos ismeretek arra az egyértelmű következtetésre vezettek bennünket, hogy célunkat nem érhetjük el a régi utakon, a már régen elavult eszközökkel és a ben­nünket állandóan visszavető durva módszerekkel. Felelősségünk tel­jes tudatában kijelentjük, hogy társadalmunk nehéz időszakba lépett, amikor már nem bízhatunk a hagyományos sémákban. Nem szorít­hatjuk az életet szabványok közé, még a legjobb szándékkal felállított sablonok közé sem. Most az a feladatunk, hogy ismeretlen feltételek között egyengessük utunkat, kísérletezzünk, s az alkotó szellemű marxista gondolkodás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretei alapján a szocializmus fejlődésének új formát adjunk. (…) Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeink­ről lemondanánk. (…)

 

(Az Új Szó melléklete, 1968. április 10.)


Tézisek a sztálinizmusról

A szerző a sztálinizmus sokféle közkeletű értelmezése helyett történeti elemzéssel jut el a következtetéshez: a kapitalizmus saját talaján létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusok radikális és egyoldalú érvényesüléséről van szó, s a sztálinizmus a kapitalista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának tekinthető.

A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

1057_04Porosz.jpg

(Ogonyok)


A mensevik párt tézisei (1920. április 10.)

Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt

Világ proletárjai, egyesüljetek!

 

A szociális világforradalom és a szociáldemokrácia feladatai

Az OSzDMP Központi Bizottságának az együttműködéshez ajánlott

alaptézisei minden marxista pártnak

 

Szociális forradalom

1. A világimperializmus fejlődése, amely világháborús katasztró­fához, évszázados birodalmak összeomlásához, mindenfajta törté­nelmi határvonal áthelyeződéséhez, az egész európai kontinens pusz­tulásához és néptömegek összekeveredéséhez vezetett, világméretek­ben megteremtette a szociális forradalom előfeltételeit, amely majd le­zárja a kapitalista fejlődés óráját és megnyitja a szocializmus kor­szakát.

2. E forradalom előfeltételei: A háború által kizsigerelt nemzet­gazdaságok helyreállítása a korábbi formában (vagyis a tőkekoncent­ráción alapuló termeléselosztás és a nemzetközi csere-, valamint hitel­rendszerek megőrzése mellett) objektív képtelenség, a kapitalista álla­mok azonban arra is képtelenek, hogy kellőképp korlátozzák a konku­renciát és a tőkésosztályok érdekeibe ütköző módon szabályozzák a gazdasági életet. Társadalmi viszonylatban feltételt jelentenek e forra­dalomhoz a háború és következményei által forradalmasodott dolgozó tömegek (és annak lehetetlensége, hogy másként elégítsék ki megnö­vekedett követeléseiket, mint a tőkésosztály jövedelmét minél alapo­sabban megcsapolva); (beleértve, hogy a háborús költségek jelentős részét is a tőkésosztállyal kell megfizettetni); mindennek akadálya azonban, hogy az államhatalom ettől az osztálytól függ. Politikai vi­szonylatban a világforradalom ezen előfeltételei abban mutatkoznak meg, hogy a világháború megszűntekor a kapitalista államok végleg képtelenné válnak valamelyest is tartós békére alapozott nemzetközi kapcsolatokat létrehozni, azokat valamelyest is megszilárdítani és a nemzetgazdaságot felszabadítani a fejlődését megbénító kolosszá­lis nem termelő kiadások terhei, az új háborúra történő előkészüle­tek alól.

3. A szociális világforradalom tehát az egész megelőző történelmi fejlődés szükségszerű következménye azon országokban, amelyekben a legtisztább formákban testesülnek meg a modern kapitalizmus ten­denciái, s amelyek gazdasági tekintetben a leginkább élenjárók. Ezek azok az országok, amelyekben teljes mértékben létrejöttek a szociális fordulat objektív feltételei, valamint azok a műszaki, anyagi és társa­dalmi tényezők is, amelyekre a fordulat által a társadalomra rótt fela­datok teljesítéséhez szükség van.

Ám a kapitalizmus fejlődése a civilizált világ egyes országait egy­mástól gazdaságilag kölcsönösen függővé is tette – ami többek között a fegyveres konfliktus világméretű mivoltában jutott kifejezésre -, ez dönti el a kapitalista óriások konkurenciaharcát. Ennek következmé­nye, hogy a forradalmi krízis áthatja a gazdasági tekintetben elmara­dott, sőt a fejlődésnek azon fokán álló országokat is, ahol a kapitalista rendszer belső ellentmondásai még ki sem éleződtek a végsőkig és maga a kapitalizmus sem merítette még ki további fejlődése összes le­hetőségét.

4. Ezekben az elmaradott országokban a forradalmi válság köz­vetlen oka a háború okozta elnyomorodás és a termelőerők hanyatlá­sa, valamint az osztályállam mechanizmusának teljes dezorganizálódása.

Ezen országok sorsának a világkapitalizmus egészétől való füg­gése folytán a bennük kialakult forradalmi válság nem merülhetett ki pusztán azoknak a feltételeknek a megsemmisítésében, amelyek a ka­pitalista termelés keretei közötti gazdasági fejlődésüket fékezték. A kapitalista termelés világméretű válságának körülményei közepette az elmaradott országok burzsoáziája nem képes helyreállítani a há­ború sújtotta nemzetgazdaságot, miközben a fejlett országokban im­már közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremti annak objektív lehetőségét, hogy a leg­fejlettebb gazdaságú országok szocializált gazdaságainak óriási erőfor­rásaira és szervező erejére támaszkodva meggyorsíthassák a szocializ­mus irányába való fejlődésük folyamatát. Mindazonáltal az ezekben az elmaradott országokban lehetővé vált és a gazdasági szükségszerűség által kikényszerített honi gazdasági reformok, amelyek korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét – tehát az államosítás, az önkormányzat kiépítése, a termelésnek és a kereskedelemnek az ál­lam és állami monopóliumok útján való szabályozása, a munkakötele­zettség stb. – (feltételezve, hogy az államhatalom a dolgozó osztályok­tól függ) a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti társadalmi formák kifejlődésének kiindulási pontjai lehetnek.

5. A szociális világforradalmat, tehát azt a folyamatot, melynek során a társadalmat új szociális-gazdasági alapokon a hatalmat a ke­zébe ragadó új osztály szervezi át, nem foghatjuk fel úgy, mint olyan történelmi eseményt, amely néhány hónap vagy év alatt, gyorsan ter­jedő természeti katasztrófaként elsöpri az egyik gazdálkodási formát, hogy a helyére egy másfélét, az előzővel ellentéteset állítson. A szociá­lis forradalomról alkotott efféle elképzelés kibékíthetetlen ellent­mondásban van a tudományos szocializmus elméletével. A szociális forradalom bonyolult és hosszadalmas történelmi folyamat, melynek során a gazdasági élet fokozatosan szocializálódik, a termelés kapita­lista és kistőkés formái háttérbe szorulnak, és helyükre kollektív, a ter­melőerők magasabb fejlettségét biztosító formák lépnek. E forrada­lom kialakulásának sem a tempója, sem pedig fázisai nem lehetnek azonosak a különböző országokban, amelyek közt oly nagy az eltérés a kapitalizmus fejlettségi szintje, a társadalmi erőviszonyok, a lakos­ság kulturális színvonala és még egy sor lényeges feltétel tekintetében. Pontosan ugyanígy, a világháborús katasztrófa kiváltotta gazdasági válságból a szociális forradalom közvetlen lényegét jelentő forradalmi áttörésbe való átmenetnek sem kell azonosnak lennie minden olyan országban, amelyet ez a történelmi folyamat magával ragadott, s ezért aztán el kell vetnünk azt az általános képletet is, melynek értelmében az imperialista háború minden országban szükségszerűen és közvetle­nül polgárháborúba nő át. Éppen ellenkezőleg, a szociális forradalom­ról alkotott tudományos elképzelés egyáltalán nem zárja ki annak le­hetőségét, hogy az egyes – s ráadásul a gazdaságilag legfejlettebb – or­szágokban a háborús katasztrófa kiváltotta hanyatlás után bizonyos felemelkedés következik be, és a szociális forradalomhoz vezető alap­vető belső ellentmondások csak ezután éleződnek ki annyira, hogy ezekben az országokban is polgárháborús jelleget ölthetnek.

6. Ám ha a szociális forradalom ugyanazon folyamata különböző formákat ölthet is, a forradalom döntő eleme, beköszöntének jelzője és emelőkarja a különböző társadalmi osztályok képviselte erők ele­gyedése, a tőke politikai uralmának leverése és a dolgozó osztályok ha­talomra jutása, élükön a modern nagyipari proletariátussal = azaz a politikai forradalom.

A politikai forradalom és a proletariátus diktatúrája

7. Ezt a politikai forradalmat nem lehetséges a proletariátus le­gális harcának eszközeivel a polgári társadalom állami intézményrend­szerének keretében véghezvinni, mivel az uralkodó kapitalista kisebb­ség, amely a hatalom katonai és anyagi eszközeit birtokolja, ellenáll annak, hogy az államhatalom legálisan kerüljön át a dolgozók kezébe. Ezért a szociális forradalom elengedhetetlen feltétele a hatalommal nem rendelkező többség készsége és képessége arra, hogy erőszakkal megdöntse a hatalmon lévő kisebbséget.

8. A fejlett kapitalista országokban, amelyekben a proletariátus alkotja a lakosság többségét, a dolgozók többi rétege pedig szociálisan fel van oldva benne, a szociális forradalom eredménye a proletariátus diktatúrája, azaz a teljes társadalmi hatalom az ő kezében összponto­sul. Ami pedig a gazdasági fejlettség elmaradottabb fokain álló orszá­gokat illeti (amelyekben azonban a forradalom objektív szükségszerű­sége megteremtődött annak révén, hogy a burzsoázia képtelen a hábo­rús pusztítások után helyreállítani a népgazdaságot és megállítani a régi állam szétesésének folyamatát), nos, ezekben az országokban a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dolgozó osztály (elsősorban az önálló és félig önálló kisparaszt­ság) közötti megosztása lehet, minek során ebben a szövetségben a ve­zető szerepet – magasabb kulturális szintje, a gazdasági élet központ­jaiban való koncentrálódása és azon képessége révén, hogy emelni tudja az egész ország termelőerőinek színvonalát – a proletariátus tölti be. Ez a hatalommegosztás képezi ennek az átmeneti történelmi kor­szaknak a lényegét, egészen addig, míg a további gazdasági fejlődés nemzetközi méretekben is meg nem teremti ezekben az országokban a proletárdiktatúra előfeltételeit.

9. A proletariátus osztálydiktatúrájának célja minden kizsákmá­nyolt és elnyomott ember társadalmi felszabadítása, és csak a népgaz­daságot kizsákmányoló és az élősködő társadalmi csoportok ellen irá­nyul, akik jelenleg kezükben tartják a termelőeszközök monopóliu­mát. A proletárdiktatúra nem más, mint a forradalmi állam által szer­vezett erőszak ez ellen a kisebbség ellen, mivel ez a kisebbség a szociá­lis forradalom aláásására törekszik. Ennek az erőszaknak a fokát és formáit egészében az ellenállás ereje és megnyilvánulása határozza meg. A proletariátus osztálydiktatúrája azonban lényege szerint sem­milyen körülmények között sem irányulhat a dolgozó tömegek más ré­tegei ellen, amelyeknek a szociális átalakítás folyamatában való aktív és önkéntes részvétele elengedhetetlen; a proletariátus csak az ő segít­ségükkel küzdheti le a társadalmi formák a termelőerők további fej­lesztésével történő átalakításának nehézségeit. Ezekhez a rétegekhez sorolhatók a nem proletarizálódott városi és falusi kistulajdonosok csakúgy, mint a szellemi munka proletárjai és a modern gyáripar mű­szaki szakembergárdájának tömegei is. A dolgozók döntő többségé­nek érdekeire támaszkodva és abból az alapállásból kiindulva, hogy ez a többség mind jobban felismeri saját igazi érdekeit, a proletariátus szocialista diktatúrája tehát nem azt jelenti, hogy a nép többségére erő­szakkal rákényszeríti akaratát, hanem azt, hogy a proletariátus, a dol­gozó többség élcsapata szervezetten megvalósítja valamennyi dolgozó akaratát.

10. A proletariátus osztálydiktatúrájának fogalmában, az elneve­zést leszámítva, semmilyen közös vonás nincs az egyszemélyi vagy oli­garchikus diktatúra fogalmával, ideértve a tudatos forradalmi ki­sebbségnek a nép nem tudatos többsége fölött gyakorolt diktatúráját is, történjék bár a népérdek nevében. A forradalmi szociáldemokrácia teljes határozottsággal lép fel a kisebbség diktatúrája ellen, mivel az el­lentmond a szocializmus alaptételének, mely szerint a munkásosztály felszabadítása csakis a munkásosztály ügye lehet; az ilyen diktatúra a dolgozó tömegeket a társadalmi kísérletek passzív alanyaivá süllyeszti. A kisebbség diktatúrájának rejtett vagy nyílt formában történő meg­szilárdítására irányuló tendenciákban a szociáldemokrácia a legna­gyobb veszélyt látja, mind a munkásosztály forradalmi fejlődése, mind a társadalmi fordulat sikere szempontjából. A szociáldemokrácia ezért elvet mindenfajta terrorpolitikát mint a forradalmi diktatúra módsze­rét, ami szervesen összekapcsolódik a kisebbség azon törekvésével, hogy megtartsa és megszilárdítsa azt a hatalmat, amellyel a dolgozó tö­megek még nem ruházták fel.

Diktatúra és demokrácia

11. A proletariátus mint osztály által megvalósított diktatúra egyáltalán nem mond ellent a demokrácia elveinek, ellenkezőleg: első­ként ad lehetőséget azok következetes alkalmazására, mivel a proleta­riátus mint osztály (és nem föléje helyezett diktátorok) által megvaló­sított diktatúra csak olyan mértékű lehet, amilyen mértékben a prole­tariátus igazi akarata minden alkotóelemének szabad akaratnyilvání­tása révén kikovácsolódik – szemben a kapitalista demokráciával, amelyben a nagyszámú, a tömegek szabad önrendelkezését szisztema­tikusan letörő és eltorzító tényező miatt ez nem lehetséges. A felülről lefelé következetesen végigvitt néphatalom, a tisztségviselők privilégiu­mainak minimalizálása, általános választhatóságuk és a választó töme­gek előtti elszámolási kötelezettségük, az önigazgatás maximális és a termelőkkel szemben álló szakmai (hadi és polgári) bürokrácia minimá­lis fejlesztése, az eszmék harcának és a propagandának a lehető legna­gyobb szabadsága – a demokráciának ezek az alapelemei elválaszthatat­lanok a munkásosztály szocialista diktatúrájának fogalmától.

12. Mindenfajta demokráciát meghatározott társadalmi csopor­tok szorítanak történelmi keretek közé, s a demokratikus elvek is csak ezek között valósulhatnak meg: a polgári demokrácia egyenjogú tulaj­donosok demokráciájaként jön létre, és csak a kívülálló osztály, a pro­letariátus forradalmi nyomása alatt enged át több-kevesebb politikai jogot ez utóbbinak; a szabad amerikai köztársaság a fehér rassz de­mokráciájaként alakult ki stb. Ennek megfelelően az új munkásde­mokrácia, amely a kapitalista társadalom összeomlásából nő ki, a tár­sadalmi termelő tevékenységben részt vevők demokráciája. Ezért az osztálydiktatúra demokratikus lényegének elvben nem mond ellent a polgárjogoktól történő megfosztás vagy az ezen a demokrácián, azaz a társadalmi termelő tevékenységben részt nem vevő társadalmi csopor­tok jogainak korlátozása. Következésképpen, a dolgozó osztályok ilyen kivételtevésre vagy korlátozásra szóló jogainak tagadása avagy velük szemben az abszolút demokratikus eszmékre való hivatkozás a kritika súlya alatt összeomlik. A szocialista proletariátusnak a dolgo­zók által létrehozandó új diktatúráját behatároló keretek kérdéséhez való viszonyát a végrehajtandó társadalmi átalakítás céljának kell meghatároznia, melynek lényege, hogy az egész társadalmat bevonja a kollektív munkába, de ezt nem a régi társadalom nem termelő osztá­lyainak megsemmisítésével és nem kizsákmányolt osztályokká való át­alakításával kell elérni, ahogy ez a korábbi forradalmakban történt, hanem őket is be kell vonni a dolgozók közösségébe. Ezért a munkás­demokrácia tendenciájának lényege nem az, hogy a munkások demok­ráciája zárttá válik, és az állampolgári és politikai jogok gyakorlásából kirekeszti a legyőzött osztályok tagjait, hanem ellenkezőleg, az, hogy egy mindenkire érvényes demokrácia teremtődik meg.

13. Ezért tehát történetileg és logikailag a proletariátus szocialista diktatúrájának nem elkerülhetetlen összetevője a nem termelő cso­portok jogainak korlátozása vagy megszüntetése (a választójog, sajtó­szabadság stb. területén), mégis, ennek ellenére, a proletariátusnak, amint megszerezte a politikai hatalmat, ezt meg kell tennie, mert szük­ség van rá, mint a forradalmi önvédelem ideiglenes intézkedésére a polgárháború időszakában. Ezek az intézkedések elsősorban magának az osztálydiktatúrának az ideiglenes gyengeségéből és bizonytalansá­gából fakadnak – amíg ezt a diktatúrát a lakosság nagy része még nem a saját néphatalmaként fogadja el. Minél inkább rákényszerítik a pol­gárháborús körülmények az efféle intézkedéseket a szocialista proleta­riátusra, annál egyértelműbb, hogy az adott országban vagy nem eléggé fejlettek még a társadalmi-gazdasági előfeltételek a gyökeres szocialista átalakuláshoz, vagy pedig a dolgozó tömegek szubjektíve még nem teljesen tették magukévá forradalmi mozgalmuk történelmi feladatát. Ezért annak a szükségessége, hogy ebben az átmeneti időben a szocialista proletariátus olyan intézkedésekkel védelmezze ma­gát, amelyek a demokrácia korlátozását jelentik, arról tanúskodik, hogy még nagyobb óvatosságra és fokozatosságra van szükség a régi tár­sadalmi formák szétverésében és az újak létrehozatalában.

14. Azonban minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy a de­mokrácia korlátozásának eszközével serkentsék mesterségesen a gazda­sági élet szocializálását, és legyőzzék azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben, csak a széles tömegek reakciójához és ahhoz vezethet, hogy az osztály diktatúra a fogyatkozó kisebbség diktatúrájává lesz, a munkásosztályban pedig szakadás jön létre. Összegezve: a demokráciának a polgárháború át­meneti időszakában való bármiféle korlátozása, amit a proletariátus osztályellenségeivel szemben alkalmaznak, csak akkor nem vezet fo­gyatkozáshoz és szakadáshoz, ha a dolgozó tömegek számára minél jobban kiegészül a szabadság és a demokrácia alapelveinek tökéletes uralmával, hiszen csak ez garantálhatja az osztálydiktatúra megerősö­dését, valamint azt, hogy elkerülhesse annak szükségességét, hogy rendkívüli intézkedéseket foganatosítson a társadalom valamely ré­szével kapcsolatban, ami mindig kockázatos.

A proletárdiktatúra és a Tanácsok

15. A dolgozók demokráciája társadalmi tartalmát és történelmi hivatását tekintve, szemben áll a polgári demokráciával, ezért termé­szetszerűleg nem másolhatja le egyszerűen ez utóbbi államformáit és intézményeit. Ahhoz, hogy megvalósítsa saját magát, és valóban sza­badon és pontosan nyilvánítsa ki és jelenítse meg a gyakorlatban a néptöbbség akaratát, a dolgozók demokráciájának különböző új intéz­ményekre van szüksége, amelyek alkalmasak a szocialista átalakítás feladatainak végrehajtására, s egyszersmind a tömegek forradalmi energiáinak gyűjtőhelyeiként is működnek. Ilyen intézmények lehet­nek a munkás- és paraszttanácsok, a gyári-üzemi bizottságok ugyan­úgy, mint a forradalom előtt létrehozott osztályszervezetek – szakszer­vezetek, munkabörzék stb. -, mivel ez utóbbiak is feltöltődhetnek új forradalmi szellemmel. Ugyanakkor azonban feltétlenül különbséget kell tennünk azok között a történelmi körülmények között, amelyek közepette az egyes országokban megérnek a társadalmi fordulat felté­telei, nevezetesen: a polgári demokratikus államformák elkorcsosulá­sának foka, a munkásosztály állapota, viszonya a többi dolgozó osz­tályhoz stb. Ezek lehetetlenné teszik annak előzetes eldöntését, hogy milyen szerepet játsszanak az új demokrácia megszervezésében az egyes intézmények, és doktriner utópiává torzítanak minden olyan próbálkozást, amely arra irányul, hogy azonos szervezetű proletárál­lam tervezetét írjuk elő a történelem számára, függetlenül az adott fel­tételektől.

16. Ezért a proletárdiktatúra szovjetrendszerű kiépítésének alap­tételét mint egyedül üdvözítő módszert el kell vetnünk, és a forradalmi szociáldemokráciának is el kell fogadnia, hogy a szocialista állam szer­vezetében az ilyen vagy olyan (a termeléssel való közvetlen kapcsola­tuknak köszönhetően erős termelői kollektívákat közvetlenül képvise­lő) hatalmi szervek mellett megfelelő helyet foglalhatnak el azok a szervezetek is, amelyek az állampolgárok területi csoportosulására és képviselőiknek általuk közvetlenül történő megválasztására épülnek, s ez vonatkozik a polgári demokrácia legmagasabb fejlettségi szintjén kialakított olyan intézményekre is, amilyen pl. a népszavazás és a népi kezdeményezés.

17. A „szovjetrendszernek" a demokráciával való szembeállítá­sát és azt a törekvést, hogy a szociális fordulat sikerét diktatúra útján biztosítsák, számos országban táplálják a dolgozó tömegekbe, egy­részt a szindikalista hagyomány alapján, amely azt tartja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyette­síteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel – amire pe­dig csak egy már teljes egészében kialakult és régóta működő szocia­lista társadalomban van mód -; másrészt ezeket a törekvéseket az ál­lami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiáb­rándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanúsított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban szü­letett demokratikus intézmények játszottak. Ez a szánalmas szerep, a reakciósság vagy az alkotmányozó nemzetgyűlések és a demokrácia más szerveinek erőtlensége csakúgy, mint az, hogy ezeket az intézmé­nyeket az ellenforradalmi erők zászlóként használták fel a proletariá­tusnak a társadalmi felszabadításra irányuló törekvéseivel szembeni harcban, végül is a proletariátus belső gyengeségének, a fel nem szá­molt szakadásnak az eredménye, ami lehetetlenné teszi számára, hogy egységes harci frontot alakítson ki a burzsoázia ellen és maga után húzza a dolgozók tömegeit. Ezért a proletariátus egyes forradalmi ele­meinek az a törekvése, hogy diktatúra címszó alatt a szovjet- (tanács-) rendszer alapján a kisebbség diktatúráját szilárdítsák meg, lényegében azt jelenti, hogy a proletariátus egy részének erejével próbálják megol­dani mindazon feladatokat, amelyekre a forradalmi folyamat adott stádiumában az egész proletariátus mint osztály sem volt még eléggé érett.

A szociáldemokrácia taktikája

18. Csak a szervezett nemzetközi proletariátust megosztó szakadás felszámolása és a belső krízis megszüntetése (mely krízis az egyrészt opportunista és nacionalista, másrészt anarcho-szindikalista és lázadó­jakobinus hangulatnak a proletariátus különböző rétegeiben való fele­rősödésében jelentkezik) teremti meg a proletariátus igazi diktatúrája megvalósításának azokat a szubjektív előfeltételeit, amelyek éppoly ke­véssé pótolhatóak egyébbel, mint az objektív feltételek (amelyek – mint említettük – a kapitalista termelés kifejlettségében és a kapitalista ál­lam szétesésében rejlenek). A forradalmi marxista szociáldemokrácia, amely ezt meggyőződéssel vallja, fő feladatául azt tűzi maga elé, hogy elő kell segítenie ennek a zűrzavarnak a legyűrését, ragaszkodnia kell a proletáregységhez, hogy így küzdjön az államhatalom megszervezé­séért a szocializmus megvalósítása érdekében, el kell szakítania a bur­zsoáziától a dolgozók azon rétegeit, amelyekre az támaszkodik, és mozgósítania kell a proletárok tömegeit a nemzetközi méretű forra­dalmi harcra.

19. Ezért mindenhol, ahol a forradalom során az államhatalom a munkásosztály aktív kisebbségének a kezébe került, s ez utóbbi a saját helyzetének leküzdhetetlen objektív ellentmondásaival folytatott harcban a gazdasági utópizmus és a politikai terrorizmus útjain téve­lyeg, a forradalmi marxista szociáldemokrácia, miközben támogatja ezt a kisebbséget az ellenforradalmi erőkkel vívott harcban valamint a néphatalom alapelveinek és a termelés szocialista megszervezésének ér­vényesítésében, minden erejével azért küzd, hogy a gazdaságpolitiká­nak a társadalmi fejlettség színvonalával és feltételeivel összhangban álló megváltoztatásával, a forradalom által létrehozott államhatalmi formák demokratizálásával és az irányítás terrorisztikus módszereinek kiirtásával megóvja az adott ország proletariátusát és vele együtt az egész nemzetközi munkásmozgalmat a súlyos vereségtől, és biztosítsa a kisebbség forradalmi – esetenként utópisztikus és terrorisztikus – dikta­túrájának átnövését az igazi dolgozó többség hatalmává.

20. Egyidejűleg a forradalmi szociáldemokrácia, mint a proletari­átus felszabadításának ügyére nézvést végzetes és a néptömegek kiala­kulását megmételyező módszert, elutasít minden olyan politikát, amely azon az alapon, hogy még nincs meg a szocialista többség, a prole­tariátus egy részét a burzsoázia egyes frakcióival egyesíti, és a demokrá­cia elveinek nevében ennek a blokknak az akaratát mint „népakaratot" szembe állítja a szocializmus megteremtéséért küzdő proletariátus leg­aktívabb részének talán még spontán, ösztönös törekvéseivel.

Moszkva, 1920. április 10.

(Ford.: Makkay Lilla)

Itt jegyezzük meg, hogy ebben a dokumentumban, illetve a Krausz Tamás megelőző tanulmányában szereplő dokumentumrészletekben a kiemelések tőlünk valók. (A szerkesztőség.)