Összetett Keresés

Kommunizmus

A fogalmak zűrzavarában élünk. S nemcsak abban az értelemben, hogy azonos fogalomhasználat mögött egészen eltérő értelmezések lehetnek, de abban az értelemben is, hogy az egyes kategóriák eredetét, a fogalomhasználat változásait, torzításait is tévhitek övezik. Ekképp a sztálini és a marxi kategóriahasználat rendszeres összemosását figyelhetjük meg, s ez szükségk&eacut

„Kommunista párt = bürokratikus, despotikus, korlátlan hatalmú, erkölcs nélküli szervezet." Tehát: „kommunista = bürokratikus, despotikus, korlátlan ha­talmú, erkölcs nélküli egyén". „Kommunizmus =  

a) megvalósíthatatlan utópia

b) mézesmadzag, amellyel az emberek a szűkősség és a rabság elviselé­sére késztethetők."

*

Fogalmi gyökere szerint közvetlenül a középkori városi önkormányzatok (commune) tapasztalataiból kinöveke­dett eszmény = az igazságosan és humánusan szervezett (igazságos, humánus és szervezett) közösségi jellegű tár­sadalom eszménye. Egyes céljai már az osztálytársada­lom kialakulásával, annak negatív hatásaira adott nosztalgikus válaszként megjelennek. A modem korban a felvilágosodás és a francia forradalom céljainak komolyan vé­tele (s annak felismerése, hogy az egyenlőség és testvéri­ség a szabadság megvalósulásának feltétele), előbb utó­pista kommunizmusmodellek, mesterségesen kialakí­tandó – és a középkori városi önkormányzatokhoz hason­lóan szigetszerű -, önkormányzati társadalmak megterve­zéséhez vezetett, majd a társadalom elidegenedés mentes szervezésének gondolata a marxizmus (és a Marx által befolyásolt nemzetközi munkásmozgalom) gyakorlatában az adott társadalmi feltételeket és azok meghaladásának útjait elemző elmélet, ill. az adott társadalom meghaladá­sának gyakorlati-politikai feltételeit megteremteni igyekvő politikai gyakorlat formájában öltött új alakot.

Marxék közismert meghatározása szerint a kommu­nizmus: mozgalom. Lényege nem valamiféle utópikus végcél: a kommunizmus a kapitalizmussal szemben ellen­érdekű erők olyan politikái, társadalmi szerveződése a mindenkori jelenben, amelyet a kapitalizmus ellentmondá­sainak meghaladására irányuló törekvés jellemez, moz­gat, határoz meg.

A sztálini szocializmusban a fogalom jelentése meg­változik. A kommunizmus itt az adott jelentői elválasztatik. Egyrészt visszatér az utópikus végcél-jelleg, és a körülzár­tan, egy-államként is megvalósítható társadalom­eszmény illúziója, másrészt viszont a taktikára-orientált pragmatikus sztálini gondolkodás az utópistáktól eltérően – akik úgy gondoltak, hogy utópiájuk megvalósításának a gyakorlatban nekifoghatnak – a kommunizmust mint („egyelőre még") meg nem valósíthatót (a pragmatikus alapállásból az utópiáknak mindig is kijáró) kritikával is illeti, mégpedig azáltal, hogy á jövőbe távolítja, s a jelent gondosén igyekszik elzárni tőle.

Ennek kettős hatása van: egyrészt általános véleke­déssé válik, hogy a kommunizmus megvalósíthatósága valószínűtlen; s a sztálinizmus gyakorlata mindent el is követ annak érdekében, hogy a társadalom valóban ne ebbe az irányba mozduljon, az elidegenedés ne csökken­jen, az emberek szabadságának foka, önigazgatási lehető­ségei ne növekedjenek stb. Másrészt, mivel önmagát e végcélként felfogott kommunizmushoz vezető útnak dek­larálja, ezzel elborzaszt a kommunizmustól, mint célrend­szertől.

E gyakorlat kapóra jön az antikommunizmusnak, hogy olyan sajátosságokat hangsúlyozzon a kommuniz­mus lényegeként, mint a véres diktatúra, a szabadságjo­gok elfojtása, (vagy korábban:) a csajkarendszer, nőközösség stb., amelyek nem a kommunizmus eszményeiből, hanem az azoktól mindinkább függetlenedő hatalmi har­cokból. az utópisták egyes, a kommunizmus fogalmába beszűrődő gondolataiból, a felvilágosodás vadember-idealizálásának jegyében előképként szerepeltetett „őskommunizmus"-képzetből származnak (illetve a szabadságjo­gok elnyomása esetében abból a tényből, Hogy a kommu­nisták a forradalom és az általa megragadható hatatom szerepének romantikus túlértékelése következtében több­nyire valóban elhanyagolták a szabadságjogok szerepét a kommunista célok megvalósításának feltételei között). A kommunista pártok hatalmi gyakorlata mára a „kommu­nista" fogalmát a magukat szocialistának nevező orszá­gokban az „élősdi, dilettáns és erkölcs nélküli népelnyo­mó" szinonimájává változtatta.

Ha a fogalmat megtisztítjuk a rárakódott héjaktól, „kommunizmuson" ma is azt a mozgást érthetjük, amely a kapitalizmus elidegenedett és antihumánus vonásai el­lenében olyan társadalom felé irányul, amelyben az ember nincsen alávetve sem a gyengéket eltipró piac, sem az erőseket is eltipró állam hatalmának, ahol a társadalom minden egységének és egészének önszervezése, önigaz­gatása, önkormányzata jegyében az emberek élettevé­kenységéi a szabad önkifejtés uralja. A kommunizmus ma (is) azokat a csirákat, tendenciákat jelenti, amelyek alkal­massá tehetők arra, hogy az emberiségnek egy a kapitaliz­musénál (a tőkés gazdaságnál, a polgári szellemiségnél) emberségesebb és hatékonyabb társadalmat kínáljanak. Az ebben való hitet azonban a kommunistáknak többé senki nem fogja meghitelezni. A mozgalom történelmi esé­lyét már csak a tendenciák olyan kihordása tarthatja fenn, amely a nemkapitalista társadalomnak ezt az embersége­sebb és hatékonyabb természetét egyszer végre kézzel­foghatóan bizonyítani is tudta.


Világgazdasági függés, eladósodás, válság

A szerző az adósságválságnak a hazai közvéleményben korábban elhanyagolt nemzetközi összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Részletesen elemzi a nemzetközi banktőke (IMF, Világbank) szerepét, felelősségét az adósságválság kialakulásában. Külön taglalja az adósságcsapda létrejöttét az adósok és a hitelezők oldaláról. A Magyarország előtt álló lehetőségeket a Latin-Amerikában kibontakozott folyamatokkal szembesítve mérlegeli, a sokak által vágyott svéd, finn, dél-koreai vagy spanyol fejlődési modellekkel szemben felidézve a latin-amerikanizálódás reálisabb eshetőségét. Elemzi azt is, mi lenne ha az adósok nem fizetnék vissza a hiteleket, s hogy miért nem teszik ezt. Szembesít azzal a ténnyel, hogy az adósságokat már többszörösen visszafizettük!

Napjaink vitáiban három, jelenünket és jövőnket alapvetően meghatá­rozó kérdés osztja meg a szakembereket. Ezek a kérdések: mi gaz­dasági válságunk oka, ebből következően kit/kiket és milyen mértékben terhel felelősség, valamint, hogy mi a jelenlegi hely­zetből kivezető út.

E tanulmányban nem kívánom mindhárom kérdést kimerítően tárgyalni és saját álláspontomat bemutatni. Csupán a gazdasági vál­ság világgazdasági összefüggéseit és a kiútkeresés nemzetközi gaz­dasági feltételeit elemzem. Vagyis főleg, az úgynevezett külső okok, külső feltételek szerepére hívom fel a figyelmet. A témaválasztás tudatosan vállalt „lehatárolása" természetesen nem jelenti a válság­hoz vezető belső gazdaságpolitikai és irányításbeli hibák tagadását, vagy akár csak jelentőségük alábecsülését sem. Csupán annyit, hogy a világgazdasági feltételekbe nem beágyazott közgazdasági megközelítés, válságelemzés szükségszerűen egyoldalú. Gyors terjedését, „meggyőző erejét" elősegítette, hogy sikeresen építkezett a közgondolkodásunkat sajátos módon jellemző provincializmusra. Miközben a napi hírek szintjén gyakran hallunk az adósságválság más régióban is jelentkező kísérőjelenségeiről, úgymint az újabb hi­telfelvételek feltételei körüli tárgyalásokról, takarékossági programok­ról, az ezek okozta politikai feszültségekről, sőt zavargásokról, inflá­ciós spirálról, növekvő munkanélküliségről, a szakszervezeteknek az életszínvonal-csökkentő politika elleni fellépéséről stb., ugyanakkor még az elméleti szakemberek sem kapcsolják egybe pl. a latin-­amerikai és a magyar, vagy a lengyel, a jugoszláv fejleményeket.

Az adósságválság kapcsán a külföldi adós országok közül főleg Lengyelország és Jugoszlávia példája formálja a hazai politikai tuda­tot. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy a közvéleményben a szocialista régió tűnik a világ egyedüli válságzónájának. Ez a jelenség szoro­san összefügg a tömegkommunikációnkat jellemző ellentmondással: miközben a glasznoszty korát éljük, korszakunk mégis tele van szá­mos elhallgatással. Pedig a demokrácia iránti hiteles elkötelezettség előfeltétele lenne, hogy az adósságkérdésben és az ennek nyomán kialakult gazdaságpolitikai függést illetően is állást foglaljon mindenki, aki a „nyilvános politikai okoskodás" színterére lép. Ez számunkra annál inkább megszívlelendő, mivel rávilágít hazai eszmecseréink fogyatékosságára: a gomba módon szaporodó reformjavaslatok, programtervezetek, platformok, kiáltványok szinte kivétel nélkül hallgatnak az adósságkérdésről, a válságkezelés nemzetközi gazdasági és politikai hátteréről. Ezért a gondolkodás korlátaitól megszabadulni képes, adekvát reformtudat kialakulása mindaddig váratni fog magá­ra, míg a szocializmus belső felhajtóerőinek kimerülését és a világ­gazdaság keretfeltételeinek hetvenes és nyolcvanas évekbeli alaku­lását nem elemezzük egymással összekapcsolva.

A társadalom fejlődése nemcsak hazánkban, hanem a szocia­lista világrendszer egészében is történelmi alternatíva előtt áll. Ennek oka egyrészt az, hogy e régió valamennyi országában tapasztalható válságjelenségek megkövetelik a szocialista társadalom egy fejlet­tebb szakaszához vezető reformok bevezetését. E fejlettebb forma megtalálását azonban nemcsak az nehezíti, hogy történelmileg ki nem taposott úton járunk, hanem emellett az is, hogy a szocializmus első általános válsága a világgazdasági rendszer félperifériájának és perifériájának általános válságával fonódik egybe. Pontosabban: a szocializmus sajátos belső ellentmondásainak a gazdasági növeke­dést visszafogó hatásai a centrum és a periféria, az Észak és Dél kiéleződő ellentmondásaival esnek egybe. E kettős válság pedig a felbomlás felé sodródás lehetőségét sokkal inkább magában hordoz­za, mint a megújulást.

A világgazdaság ma elsősorban nem a korszakváltáson, ha­nem a nemzetközi adósságválságon keresztül határozza meg az egyes országok gazdasági és társadalmi lehetőségeit.

A közepesen fejlett és a fejletlen régió 70-es években bekövetke­zett és drámai módon felgyorsuló eladósodását érzékeltetik az alábbi adatok.

A világ teljes adósságállománya (Milliárd US-dollár)

 

1970

1975

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

 

66,2

162

579,7

673,7

752,2

815,6

851,6

962,4

1053,4

1169,5

Ebből Latin-Amerika

27,8

68,0

242,6

296,3

333,2

360,3

377,4

388,6

406,0

442,5

Forrás: World Debt Tables 1988-89

A magyar adósságállománynak a 70-es és 80-as években vég­bement látványos növekedése e világgazdasági folyamatokba illesz­kedik.

A konvertibilis nettó adósságállomány 1972-ben 829 millió dollár, 1975-ben pedig már 1,8 milliárd dollár. Érdemes közelebbről meg­nézni az 1980-as éveket.

Magyarország bruttó adósságállománya (Milliárd US-dollár)

1980

1981

1982

1983

1984

1985

1986

1987

10,3

10,0

9,0

9,6

10,1

13,0

16,3

19,0

Forrás: World Debt Tables 1988-89.

Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a sikeres „modernizá­ciót végrehajtott országok is" – mint pl. Dél-Korea és Tajvan – a világ legeladósodottabb országaihoz tartoznak. Kivételes helyzetüket nem az eladósodás elkerülésében, hanem az eladósodás gazdasági nö­vekedést ellehetetlenítő hatásainak elkerülésében kell keresnünk.

A nemzetközi adósságcsapda nemcsak a szocialista országok technológiai megújulását, gazdasági szerkezetváltását nehezíti meg, hanem azon közepesen fejlett (félperifériás) és fejletlen (perifériás) tőkés országokét is, melyek nem váltak az amerikai, a japán és rész­ben a nyugat-német tőkekivitel elsődleges központjaivá. Ezért a dél­kelet-ázsiai államok sikeres „modernizációjára", azaz a „négy kis tigrisre" (Dél-Korea, Tajvan, Malaysia, Szingapúr) való pozitív hivat­kozások nem mutathatnak példát más országok számára. E térségbe ugyanis nemcsak beáramlott, hanem gazdaságuk minden szektorát döntően meghatározta a külföldi működő tőke. E működő tőkekivitelt pedig alapvetően nem közép- vagy kisvállalatok, hanem a fejlett ipari államok technológiai gócát képező multinacionális vállalatok hajtották végre.

A szocialista országok esetében egy ilyen mértékű tőkeimport illúziónak bizonyul, főképp azért, mert a tőkés világgazdaság centrum országai politikai okokból tartózkodnak egy jelentősebb tö­megű tőkeáramlás támogatásától. Emellett azt sem hagyhatjuk figyel­men kívül, hogy az eladósodott országokba általában nem beáramlik, hanem kimenekül a külföldi tőke. Ennek oka az, hogy a súlyos fizetési problémák miatt a magánvállalatok a kormányzati garanciák ellenére is deviza kiviteli tilalomtól tartanak, melynek bevezetése egyébként nem politikai kérdés. Ilyen eszközzel ugyanis az államcsőd fenyege­tése esetén tőkés államok is élnek. (A tőkemenekítési hullám – miként azt Latin-Amerika esetében tapasztalhatjuk – a belföldi vállalkozókat is eléri. Ennek eredményeként a belföldi megtakarítások egyre inkább külföldi bankokba vándorolnak.) Mindezekből az következik, hogy az eladósodott szocialista országok külföldi tőkebeáramláson ke­resztüli kitörésre nem számíthatnak. Gazdasági függésük a nem­zetközi pénzügyi szervektől ugyanakkor egyre mélyül. Esetünk­ben például az ország további külső hitelek felvételétől való függése miatt rövid távú hitelképességünket 1982 óta csupán az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződések, megállapodások biztosították. A Hosszabb távon azonban e megállapodások csak az egyre mélyülő válságot növelik, a hitelképesség megőrzését sem garantálják.1

Külső gazdasági függésünk jellegének megállapításához az el­adósodás egész folyamatát kell elemeznünk oly módon, hogy annak egyes szakaszait (az adósságcsapda kialakulása, az adósságválság, az IMF válságmenedzselése) világosan el kell határolnunk. Erre azért is szükség van, mivel a belső felelősség-megállapítás mellett a külső felelősséget is pontosan körül lehet határolnunk.

Ismeretes, hogy az eladósodott országok a hetvenes években főleg nem az IMF-től vagy a Világbanktól, hanem a kereskedelmi bankoktól vettek fel hiteleket. Az sem vitatható, hogy az adós orszá­gok külső gazdasági függése is bekövetkezett már jóval az IMF és a Világbank adósságmenedzselési szerepvállalása előtt. Amennyiben az adósok a már felvett hitelek kamatait csupán újabb és összegében egyre növekvő hitelekből tudják finanszírozni, kialakul az a jelenség, melyet a szakirodalom adósságcsapdának nevez. E helyzetben az adós ország gazdasági helyzete már nem saját teljesítményén múlik, hanem azon, hogy hozzájut-e további külső hitelekhez. Az adósság­csapda kialakulásához a hazárd külső finanszírozás2 vezet, vagyis az, amikor egy ország gazdasági növekedését már csak a kamatfize­tési kötelezettségeket állandóan meghaladó újabb hitelfelvétel bizto­sítja. A magyar gazdaságban a növekedés e hazárd külső finanszíro­zása következett be a hetvenes években. Ezért a belső felelősség kétségkívül megállapítható. De a helyzet mégsem ilyen egyszerű.

Egyrészt azért, mert a hazárd finanszírozás nemcsak Magyaror­szágra vagy Lengyelországra, Jugoszláviára, Romániára jellemző, hanem a közepesen fejlett és a fejletlen régió szinte egészére. Más­részt azért, mert a hazárd hiteleket nemcsak kapják, hanem adják is. (A közgazdasági összefüggés részletesebb kifejtésére később még visszatérek, amikor a hetvenes években kialakult gazdasági válsá­gunk belső és külső felelősségét kívánom pontosítani.) Ezért a meg­oldás is csupán az adósok és a hitelezők kooperációján/megegyezé­sén nyugvó közös teherviselés lehet.

Ezért nem véletlen, hogy a világgazdasági korábbi, szinte szabá­lyos ciklikus időközökben jelentkező adósságválságainak egyike sem végződött a jelenlegihez hasonlóan, amikor is a hazárd finanszírozás következményei csak az adósok vállára nehezülnek. Nézzük a törté­nelmet: az 1823-25-ös, az 1875-76-os, majd az 1931-33-as adósság válságra a válasz kétirányú volt: egyrészt az, hogy az adósok a terhe­ket csupán részlegesen fizették vissza, másrészt az, hogy azonnal csökkentették az adósságállomány nagyságát és a kamatokat is ala­csonyabb kamatlábak és hosszabb futamidő mellett kezdték törlesz­teni. Ezeket az azonnali könnyítő feltételeket az adósok olyan gazda­sági helyzetben érték el, amikor adósságszolgálati rátájuk (fizetési kötelezettségeiknek az exportjukhoz mért aránya) még csak meg sem közelítette a jelenlegit. A világgazdaság történetében a korábbi adós­ságválságok idején a hazárd finanszírozás felpörgése még alacso­nyabb szinten megállt. Egyetlen példa: Peru adósságszolgálati rátája 1826-ban 20,8%, 1876-ban 25,3%, 1931-ben 15,6% és 1983-ban 57,1%.

A döntő különbség a jelenlegi és a korábbi adósságválságok között az adósok és a hitelezők pozíciójában ma megnyilvánuló aszimmetria áll. Az aszimmetria kialakulásában a nemzetközi pénz­ügyi szervek játsszák a kulcsszerepet. Ezért nem lehet az IMF és a Világbank felelősségét elhárítani azzal a manapság sokat emlegetett formulával, hogy nem ők okozták az eladósodást. Döntő szerepük volt és van ugyanis a világgazdaság hatalmi struktúrájának átrende­ződésében, abban, hogy korunkban a hitelezők oldalán egy monopolisztikus hatalmi piramis épült ki, mely az adósoknak diktátumokat fogalmaz meg. A nyugati közgazdász társadalomban sokan nem véletlenül beszélnek ma újgyarmatosításról, újimperializmusról – bár tudom, e terminológiát a magyar közgazdász közvéleménnyel itt és most nehéz elfogadtatni.

Napjaink világgazdasági válságának politikai súlyú feltételrend­szere azon alapszik, hogy míg az egyik oldalon a hitelezők kartellbe tömörültek, a másik oldalon épp e kartell megakadályozta, hogy az adósok fellépésében a legelemibb koordináció is létrejö­hessen. Amikor ma belső gazdaságunkban meghirdetjük a monopó­liumok felszámolását, külgazdaságunkban pedig a világgazdasági al­kalmazkodást – a hitelezők monopóliumát és kartelljét és ennek a belső gazdasági és politikai folyamatokra gyakorolt hatását nem hagyhatjuk ki elemzéseinkből.

Az IMF gazdasági hatalma

A nemzetközi pénzügyi szervek hatalma valójában nem a rendelkezé­sükre álló hitelforrásokon nyugszik. Az eladósodott országoknak fo­lyósított hiteleik csupán töredékét teszik ki az adósságmenedzselés összes pénzszükségletének. Hatalmi pozíciójuk kulcsát az adós­ságválság kitörésének hatására a kereskedelmi bankok és az IMF között létrejött megállapodás képezi. Ennek értelmében 1982 után mind a magán-, mind a kormányzati hitelezők kötelezik magukat arra, hogy nem folyósítanak további pénzforrást az adósoknak addig, míg azok nem írnak alá egy megállapodást az IMF-fel. Ezzel a gazda­sági függés már egy új minőségű politikai függéssé válik: az IMF-fel és a Világbankkal kötött szerződésekben ugyanis az adósoknak köte­lezni kell magukat arra, hogy az IMF stabilizációs és a Világbank világpiaci alkalmazkodási programját végrehajtják. Egyben kilátásba helyezik azt is, hogy amennyiben e megállapodásoknak nem vetik magukat alá, akkor elzárják magukat a külső pénzügyi forrásoktól. Ezen a ponton tehát egy új minőségű politikai helyzet jön létre: az eladósodott országok gazdaságpolitikájának formálása valójában nem belső elhatározásokon múlik, hanem a nemzetközi pénzügyi szervek ún. ajánlásain.

Mindez az adósságválságok történelmének példa nélküli fejle­ménye. Bár az 1930-as válság idején a Kemmerer Misszió kísérletet tett arra, hogy az adósok gazdaságpolitikájába beleszóljon, e kezdemé­nyezése sikertelen maradt. Ennek oka részben abban található, hogy a vezető tőkés országok kormányai sem támogattak egy ilyen egyez­tetett, nemzetek feletti fellépést. Ma azonban, az 1982-es adósság­válság után mind a bankszféra, mind a tőkés centrum országok kor­mányai az IMF-et és a Világbankot felruházták azzal a hatalmi poten­ciállal, mely alapján az adósok gazdaságpolitikáját meghatározhat­ják.

A nemzetközi pénzügyi szervek felelőssége

Számos esetben elhangzik az IMF és a Világbank mellett az az érv, hogy programjaikat nagy tudású és világhírű közgazdászok dolgoz­zák ki, akik messzemenően figyelembe veszik, hogy az adós orszá­gok miképpen alkalmazkodhatnak a világgazdasági körülményekhez. Nézzük azonban a tényeket.

A rövid távú fizetőképesség fenntartása ellenében megsza­bott ún. stabilizációs és a struktúraváltás céljából bevezetett vi­lágpiaci alkalmazkodási modell a világon mindenütt megbukott. Ezen a ponton szinte közvetlenül összefüggnek pl. a latin-amerikai fejlemények a jugoszláv, a lengyel és a magyar gazdaság problémá­ival.

A stabilizációs és a világpiaci alkalmazkodási program életbelép­tetése után 1987-ig Latin-Amerikában az egy főre jutó nemzeti jöve­delem jelentősen csökkent. A munkanélküliség példátlanul megug­rott. Tízévi termelő és infrastrukturális beruházás pusztult el, és a régió gazdasági helyzetének további romlása sem tűnik megállíthatónak. S akkor még csak nem is említettük a szociális problémák gyors halmozódását, a szegénység, a gyermekhalandóság, az éhhalál drá­mai növekedését. Vagyis, hamisnak bizonyult az az ideológia, hogy az adósoknak az IMF-programok keserű piruláját le kell nyelniük későbbi fejlődésük, kibontakozásuk érdekében. Ma azt láthatjuk, hogy a keserű pirulát ugyan mindenütt lenyelték, de a kibontakozásnak még a távoli reménye is szertefoszlott.

Az IMF stabilizációs programjainak megítéléséhez azonban az is elegendő, ha szembesítjük „tervcéljait" a valósággal. Mexikóban például e program (mely 1982-ben jött létre az IMF és a kormány egyezményével) 1984-re a gazdasági növekedés 3%-os emelkedé­sét ígérte, 1985-re pedig a növekedés megduplázódását. A folyó fizetési mérleg alakulását illetően a program szintén látványos javu­lással számolt. A tények: a gazdasági növekedés 1983-ra 7%-kal, 1985-re újabb 5%-kal csökkent, 1988-ra az egy főre jutó GDP – vál­tozatlan áron számítva – 16%-kal volt kisebb, mint 1982-ben. Ugyan­ezen időszak alatt az iparban a reálbérek mintegy felére csökkentek. Ezzel párhuzamosan a fizetési mérleg sem alakult az előzetes elkép­zelések szerint.

A hazai közvélemény számára azonban hiányzik az az informá­ció, mely az ilyen típusú összehasonlítást jogossá teszi. Nincs ugyanis tudomása arról, hogy gazdaságpolitikai programjaink éppúgy, mint rövid távú fizetési képességünk fenntartása – La­tin-Amerikához hasonlóan – a nemzetközi pénzügyi szervekkel kötött, megállapodásokon nyugszanak. E tájékoztatás nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és Jugoszláviában is el­maradt. (Jugoszláviában csupán az utóbbi idők sztrájkhulláma hatá­sára jelent meg a sajtóban, hogy a reálbércsökkentés mértékének kisebb ütemű csökkentéséről megpróbálnak tárgyalásokat kezdemé­nyezni az IMF-fel.)

A tájékoztatás hiánya e világgazdasági háttérről a szocialista országokban az adósságcsapdát egy politikai csapda irányába tereli: az IMF és a Világbank stabilizációs és világpiaci alkalmaz­kodási programja nálunk a párt programjaként, é programok ku­darca pedig a párt gazdaságpolitikai kudarcaként jelenik meg, előkészítve ezzel a talajt egy olyan politikai közérzet kialakulásá­hoz, mely a szocializmus egész eddigi történelmét modernizá­ciós zsákutcaként fogja fel.

A történelemben egyszer már nagy árat kellett fizetnünk, amikor egy világmodell hazai átültetésén fáradoztunk. Ma ismét egy világmodellt kívánunk megvalósítani. A különbség csak annyi, hogy akkor azt Keletről kezdeményezték, most ezt Nyugatról „ajánlják". Állítják, hogy e mostani világséma megfelelő gazdaságpolitikai eszköz Afriká­ban és Latin-Amerikában, Közép-Kelet-Európában és Ázsiában, tértől és időtől függetlenül, mindenkor és mindenütt.

E program paneljeit összefoglaló elemek nemcsak az IMF és a Világbank kiadványaiban lelhetők fel, hanem ellepték a hazai közgaz­dasági szakirodalmat is. Kulcsszavai: liberalizáció, dereguláció és reprivatizáció. Elve: keress minél többet külföldön, költs minél keve­sebbet belföldön. Vagyis: a gazdaságot egyetlen célnak rendeli alá: az exportbevételek minden áron való fokozásának. E világsémában a belföldi fogyasztó teljesen elveszti jelentőségét, gazdaságpoli­tikai státusát. A gazdasági elidegenedés végsőkig vitt, „tiszta" formáját hozza létre: termelj minél többet – a külföld számára. Amikor ma a politikai élet demokratizálásáról, a pluralizmusról beszé­lünk, nem vesszük észre, hogy e gazdasági világséma a sztálini gazdaságmodellnél is könyörtelenebb elidegenedést rejt magá­ban: ott és akkor az állítólagos jövő érdekében kellett feláldozni a jelent: most azonban már a jelen mellett a jövő is eltűnik. A beruházások drámai hanyatlása, exportcéloknak való alárendelése ugyanis nem mást jelent, mint a társadalom magáért való céljainak elvesztését. E logika a termelőt megfosztja fogyasztói minőségétől, és a reformok eredményeként az állampolgárt az állam alattvalójá­ból a külföld alattvalójává teszi. Monolitikus célrendszere pedig csak autoritárius elveket tűr meg. Nem véletlen, hogy az exportcélokat mindenek felett erőltető gazdaságpolitika előbb-utóbb mindenütt a szakszervezetek szétverését, a gazdasági diktatúra bevezetését tűzte ki céljául.

A világ-recept, melyet minden eladósodott országnak felírtak, az alábbi elemekből áll: a költségvetési kiadások radikális csökken­tése, különös tekintettel az ún. nem termelő infrastruktúrára; a reálbé­rek csökkentése; a támogatások, főképp a fogyasztói ártámogatások csökkentése; az importhelyettesítés megszüntetése, azaz az import­liberalizálás; a belföldi valuta leértékelése, és a valutaleértékelés ré­vén az exportösztönzése. (E politika eredménye a lakossági fogyasz­tás és a beruházások szintjének radikális visszaesése, mely folyama­tok előbb-utóbb mindenütt szükségszerűen a nemzeti jövedelem csökkenéséhez vezetnek.)

Szellemesen jegyezte meg Prebish, a gazdasági fejlődés neves közgazdásza, hogy e gazdasági kúra az adósok számára egyenér­tékű a beteg ember véradásra kötelezésével. Prebish hasonlata szó szerint érvényes:)a stabilizációs programok eredményeként a fej­lett régió óriási jövedelmet szív el az adósoktól, vagyis a szegé­nyektől a gazdagokhoz. Az OECD adatai alapján az adósságválság után, azaz 1982 és 1987 között, az adósoktól mintegy 290 milliárd dollár forráskivonás történt. Gunder Frank, a harmadik világgal foglal­kozó neves közgazdász ennek összegét lényegesen magasabbra, mintegy 700 milliárdra becsüli.3 A jövedelem kivonás a szocialista or­szágokból is megindult. Ennek nagysága évente azonos a konvertibi­lis exporttöbbletünk összegével.

A nem rubel elszámolású külkereskedelmi mérleg alakulása Magyarországon

(Folyó áron Md Ft)

1976

-25,0

1977

29,5

1978

-60,7

1979

-14,0

1980

-5,3

1981

– 4,7

1982

15,6

1983

23,4

1984

29,5

1985

4,9

1986

-21,5

1987

-15,1

Az IMF és a Világbank is haszonélvezője a jövedelem lecsapolásnak. 1984 óta az IMF átlagban évi 3 milliárd dollárt, a Világbank pedig évi 1,9 milliárd dollárt szívott ki az adós országokból. Ez pedig ellen­tétes e nemzetközi pénzügyi szervek alapító okiratával, mely az intéz­mények funkcióját abban határozta meg, hogy segítsék a tőkeáram­lást a fejlett Északtól a fejletlen Délre.4

Az adósságválság eddigi megoldáskísérleteinek kudarca

Az eladósodott országokban – miként korábban már megállapítottuk – a nemzetközi pénzügyi szervek az ország további külső hitelekhez jutását az ún. stabilizációs és kibontakozási programok végrehajtásá­hoz kötik. Azt állítják, hogy az e gazdasági csomagtervre épülő gaz­daságpolitika nemcsak rövid-, hanem hosszú távon is megszünteti azokat az okokat, melyek az országok eladósodását eredményezték. E programok rövidtávon ugyan egy-két évre javították a külkereske­delmi és a fizetési mérleget, ezután azonban mindenütt az ország gazdasági helyzetének drasztikus romlása következett be. Az infláció üteme felgyorsult, esetenként kezelhetetlenné vált, a reálbérek az elképzeltnél is gyorsabb mértékben csökkentek, a beruházások szintje jelentősen visszaesett, a költségvetési kiadások drasztikusan csökkentek: e folyamatokat a GDP-nek többnyire csökkenése, kivéte­les esetekben stagnálása kísérte.5

Állításunk bizonyítására szolgáljanak az alábbi adatok:

Az infláció évi átlagos növekedése néhány latin-amerikai országban

Országok

1979-80

1981-86

1987

Argentína

137,3%

304,8%

174,8%

Brazília

36,2%

163,5%

365,9%

Mexikó

16,8%

75,7%

159,2%

Chile

158,1%

21,0%

21,5%

Forrás: Inter-American Development Bank, Economic and Social Progress in Latin-America 1988. Annual Report

1988-ra azonban pl. Mexikóban az árak minden három hónapban megduplázódtak, Brazíliában pedig az évi inflációs ráta elérte az 1.000%-ot.

A GDP átlagos éves növekedési/csökkenési üteme (%)

Országok

1970-80

1981-86

Argentína

0,8

-2,3

Brazília

5,8

0,6

Mexikó

3,3

-1,3

Chile

1,0

-0,8

Forrás: mint az előző táblázatnál

A termelési kapacitások bővítésének leépülését még plasztiku­sabban láthatjuk, ha hosszabb időszak alapján vizsgáljuk a beruházá­sok alakulását.

Bruttó beruházások évi növekedési rátája (%)

Országok

1950-59

1960-69

1970-79

1980-86

Argentína

6,3

4,8

3,3

-7,2

Brazília

5,8

5,8

9,6

-5,8

Mexikó

7,4

9,2

8,3

-6,7

Chile

4,0

4,1

0,1

-6,5

Forrás: Economic Conditions of Latin American Coutries 1988 Annual Report

A stabilizációs programok – miként az adatok bizonyítják – a gazdaságok teljesítőképességét mindenütt drámaian lerontották. Most már csak az a kérdés, érdemes volt-e lenyelni a keserű pirulát, vagyis alkalmas eszköz volt-e ez a politika a további eladósodás megállítására?

Az adósságállomány a stabilizációs és kibontakozási programok dacára is minden bemutatott latin-amerikai országban jelentősen nö­vekedett.

E folyamatban nem véletlenszerű okok játszottak közre. A stabi­lizáció és kibontakozási program ugyanis csak akkor lenne alkalmas az adósságcsapdából való kitörésre, ha az egyes országok egyszerre tudnák megvalósítani a fizetési mérleg javítását, vagyis az adósság­állomány csökkentését, valamint a gazdaság szerkezetének átalakí­tását. Az elmúlt időszak azonban mindenütt azt bizonyítja, hogy e kettős feladatnak egyetlen nemzetgazdaság sem tudott eleget tenni – mert nem is lehet. Azok az országok, melyek javították fizetési mérlegüket, egyre inkább konzerváltak egy elavult gazdaságstruk­túrát.

Vagyis nem véletlen, hogy amikor pl. Magyarország külkereske­delmi mérlegében többlet keletkezett, exportszerkezete egyre inkább a korszerűtlen ágazatok/termékek felé tolódott el. Az 1988-as export­sikerek is főleg a kohászati termékek kivitelén alapultak. Az ered­ményben az is közrejátszott, hogy e termékek árai a világpiacon – a korábbi évvel ellentétben – emelkedtek. Kisebb mértékű – de még mindig jelentős – többletet textilipari termékeink exportjában értünk el. Ezek az ágazatok pedig közismerten nem a világ innovációs gócai, technológiai húzóágazatai. (A textiliparból például már a délkelet-­ázsiai térség is visszavonul.)

A stabilizációs programra már csak azért sem épülhet struktúra­váltás, mert a fizetési mérleg javítását kiemelt célként kezelő gazda­ságpolitika a beruházások szintjét mindenütt visszafogja. Az általános restrikció gazdaságleépítő hatása azonban nem merül ki a beruházá­sok mennyiségi csökkenésében, mivel ennél mélyebb okok is közre­játszanak a struktúrakorszerűsítés lehetetlenné válásában. Az ex­portbevételek mindenáron való erőltetése ugyanis rövid távú célrend­szernek rendeli alá a beruházáspolitikát, a szerkezetátalakítás azon­ban hosszú távú célrendszerrel rendelkező beruházáspolitikát köve­tel. Pontosabban fogalmazva: a két célrendszer ellentmondása ab­ban ragadható meg, hogy exportbevételeket azonnal fokozni csak a meglévő kapacitásokra építve lehet. Az exporterőltető gazdaságpoli­tika beruházási programja ezért szükségszerűen a már meglévő ka­pacitásokhoz idomul.

Mindehhez járul még egy harmadik ok is, mely a stabilizációs program fizetési mérlegjavító céljait és a kibontakozási program struktúraátalakításra irányuló szándékát egymással szembefordítja. A stabilizációs program restrikciós gazdaságpolitikája a kihasználat­lan kapacitások növekedését vonja maga után. E folyamat részben összefügg a közepesen fejlett és a fejletlen régióban kialakuló hibás vélekedéssel. Dominánssá vált ugyanis az a nézetrendszer, hogy a fejlett régió sikeres struktúraváltásának titka a gyors és radiká­lis ágazatleépítés. Empirikus adatok azonban azt bizonyítják, hogy a fejlett régió valójában nem leépített bizonyos ágazatokat, hanem csupán áttelepítette azokat a fejlődő országokba. A cent­rum országok gazdasági sikereit tehát nem lehet csupán saját nemzetgazdasági kereteik között értékelni, mivel e sikerek való­jában a gazdasági világrendszerben bekövetkezett új típusú munkamegosztás következményei. Az alkalmazkodóképességről szóló gazdasági szótár elrejti azt az összefüggést is, hogy a legfejlet­tebb tőkés országok alakítják a világpiaci viszonyokat, így nekik nem egyszer „önmagukhoz kell alkalmazkodni".

A kérdést tovább vizsgálva azonban az is kiderül, hogy a közepe­sen fejlett és a fejletlenebb régió számára a fizetési mérlegjavítás és a struktúraátalakítás együttes végrehajtása már csak azért is lehetet­len, mert a fejlettebb országok közül Japán és az NSZK (kisebb, bár szintén jelentős mértékben Kanada) óriási exporttöbbletet realizál.

Japán és az NSZK külkereskedelmi mérlegének alakulása (Md. US-dollár)

 

1975

1976

1977

1978

1979

1980

1981

1982

1983

Japán

4,9

9,8

17,3

25,6

1,9

2,1

20,0

18,1

31,5

NSZK

16,8

16,2

19,6

24,7

16,9

9,0

16,6

25,3

22,3

Forrás: KSH Nemzetközi Statisztikai Évkönyv

Az adatok a fejlett régió két vezető országának exportexpanziós politikáját mutatják be, hiszen a második olajárrobbanás hatását ki­véve – mikor Japán exporttöbblete 25,6 milliárd dollárról 1979-ben 1,9 milliárd dollárra, 1980-ban 2,1 milliárd dollárra esett vissza, az NSZK aktívuma pedig csupán 1980-ban zuhant – az export dinami­zálta ezen országok gazdaságát.

A világpiacon tehát a magyar gazdaságnak velük kellene verse­nyeznie, őket kellene kiszorítania, vagy legalábbis lejjebb szorítania. Nem véletlen, hogy a velük való megmérettetés során könnyűnek találtattunk.

Ezért az sem véletlen, hogy a közepesen fejlett régió országainak szinte egyike sem rendelkezik pozitív fizetési mérleggel. A világkeres­kedelem ugyanis egy nulla összegű játék: amennyivel az NSZK és Japán többet exportál, annyival valakiknek többet kell importálniuk. Ha pedig a folyó fizetési mérleget vesszük figyelembe, akkor megál­lapíthatjuk, hogy a turistaforgalom, a vendégmunkások átutalásai stb. ezt az összefüggést alapvetően nem módosítják. Csak néhány példa: 1975 és 1983 között Spanyolország fizetési mérlegében – két év kivételével – minden évben több milliárd dolláros hiány keletkezett. Olaszországra ugyanez jellemző három év kivételével (1977, 1978, 1979), Ausztriára egy év kivételével (1982). Görögország, Törökor­szág és Portugália fizetési mérlege az időszak alatt végig negatív volt. így Magyarország három évi (1982-84) külkereskedelmi mérleg­többlete az eladósodott országok között szinte páratlan gazdasági teljesítmény!

A tőkés centrum országok a közepesén fejlett és a fejletlen régió külkereskedelmi lehetőségeit nemcsak azáltal korlátozzák, hogy kö­zülük két ország (az NSZK és Japán) exportexpanziós gazdaságpolitikát folytat. Az exportlehetőségeket ugyanis alapvetően meghatároz­za, hogy a világkereskedelem bővülése növekedő vagy csökkenő tendenciát mutat. Ismeretes, hogy a hetvenes évek végén és a nyolc­vanas években a világkereskedelem növekedési üteme jelentősen lelassult. E folyamat (a nemzetközi reálkamatlábak óriási emelkedé­sével párosulva) alapvetően meghatározta a nemzetközi adósságvál­ság nyolcvanas évek elején bekövetkezett kirobbanását.

A nemzetközi adósságcsapda tehát az eladósodott országok gazdaságában sajátos ciklikus mozgást hoz létre, mely sokkal erőtel­jesebben befolyásolja ezen országok helyzetét, mint saját gazdaság­politikájuk. E ciklus a világkereskedelem bővülésének ütemétől és a nemzetközi reálkamatláb alakulásától függ. A reálkamatlábaknak a nyolcvanas években bekövetkezett rendkívül magas szintje – a világ­kereskedelem bővülésének lelassulásával párosulva – már eleve, az adósok beruházáspolitikájának alakulásától teljesen függetlenül le­hetetlenné teszi, hogy az eladósodott államok a hitelek visszafizeté­sével kijussanak az adósságcsapdából.

Saját kutatásainktól – melynek eddigi termékei Nagy Sándor: „Nemzetközi adósságcsapda"6 és Szegő Andrea-Wiener György: „Makroprofitelmélet és külgazdaság"7 – teljesen függetlenül, Kardos Tamás: „Tőkefelhalmozás és világpiac"8 című írásában a mieinkhez rokon megállapításokra jut. A világpiac növekedését és összehúzó­dását a szerző is kapcsolatba hozza az eladósodás kérdésével. (Kö­vetkező táblázatunk az ő írásából származik:)

A világpiac (A) és a termelés* (B) bővülése (%)

Időszak

A

B

1950-58

5,5

3,8

1958-66

7,9

5,1

1966-73

9,3

4.6

1973-79

4,0

2,6

1979-85

1,9

2,0

Megjegyzés: „Az OECD-országok GDP-je

Az általunk vizsgált időszakról Kardos Tamás megállapítja: „A legkülönösebb fejleményt a következő periódusban (1966-73) ta­pasztaljuk: a világgazdaság centrumát alkotó legfejlettebb országcso­port termelésének lassulásával párhuzamosan a világkereskedelem bővülése nem lanyhult, hanem ellenkezőleg: fokozódott. Az 1973 és 1979 közötti időszakban (a megelőzőhöz képest) még csaknem azonos mértékben esik a világpiac kitágulásának és a termelés bővü­lésének az üteme. 1979 óta viszont a világkereskedelem lanyhulása nagyobb, mint a termelésé. (Ebben a periódusban a termelés évi átlagos növekedése mintegy a fele, a világkereskedelem bővülése azonban alig a harmada az 1950 és 1985 közötti átlagos értéknek." (Kiemelés tőlem – Sz. A.)

„A nemzetközi kereskedelem 1966 és 1973 közötti fellendü­lése hátterében a fejlett tőkés országok hitelexpanziója áll. Közismert tények tanúskodnak erről, így mindenekelőtt a folyamat másik oldala: az 1970-es évek végére tömegessé vált az eladósodás."9

A világkereskedelem bővülésének lelassulását a nemzetközi re­álkamatlábak (azaz az infláció mértékével csökkentett nominálkamat-lábak) jelentős növekedése kísérte, mely pl. 1982-ben 19,4%-ot, 1983-ban 20,4%-ot tett ki.

Ezért a 80-as években többnyire gazdaságpolitikai kudarcként átélt folyamatok éppúgy a világgazdaság korábban kifejtett jellegzetes­ségeire vezethetők vissza, mint az átmeneti sikerek. (Így pl. 1984-ben nemcsak Magyarország, hanem Lengyelország, Jugoszlávia és az eladósodott latin-amerikai országok fizetési mérlege is javult valame­lyest. 1985-86-ban viszont az adósságállomány növekedési üteme szinte mindenütt felgyorsult. A világ adósságállománya ekkor újabb 150 milliárd dollárral nőtt.)

Az eladósodott országok gazdasági stabilizációs és kibontako­zási programjának sorsa így elsődlegesen nem a gazdasági struktú­raváltástól, hanem a világgazdasági folyamatoktól függ. A magyar politikai vezetés ezért hibát követett el akkor, amikor az 1985 utáni kudarcot csupán a nem kielégítő mértékű reformokkal, a magyar gaz­daság teljesítőképességének és jövedelemtermelő-képességének elégtelenségével, a „kritikus tömeget elérő reformlépések" hiányával magyarázta, és teljesen mellőzte a nemzetközi összefüggések bemu­tatását.

Ha a közepesen fejlett és a fejletlen régió fejlődését meghatározó tényezőket együttesen vizsgáljuk, akkor az eddigi fejtegetésekből egyértelműen megállapíthatjuk egyrészt azt, hogy nemcsak a szocia­lizmus, hanem a félperiféria és a periféria egésze is válságban van. Ebből következik megújulási szándékaink egyik legnagyobb teherté­tele: a szocializmus első általános válsága, a periféria (félperiféria) általános válságával esik egybe.

Második megállapításunkat ehhez kapcsolhatjuk: sikertelen ma­rad minden reformtörekvésünk, ha nem találunk választ, hathatós gazdaságpolitikai reagálást e világgazdasági problémára. Vagyis: még abban az esetben is, ha megtalálnánk a szocializmus válságá­nak belső okait és azok megszüntetésének, egy új gazdasági-társa­dalmi struktúra létrehozásának elméleti és gyakorlati alapjait (mely­nek még a körvonalai sem tisztázódtak egyetlen szocialista ország­ban sem), akkor is fennmarad a kérdés, hogy milyen megoldást találunk a félperiféria és periféria általános válságára. E válasszal nemcsak a szocialista országok, hanem az egész nemzet­közi baloldali mozgalom is adós, mind a mai napig. E világgazda­sági folyamatok pedig nemcsak a szocialista országok gazdaságának egyre felgyorsuló erózióját indították el, hanem az egész nemzetközi baloldalét is. A hetvenes évek közepén kezdődött „monetarista ellen­forradalom" nemzetközi gazdasági hátterét ezek az összefüggések képezik: nem csupán a szocializmus gazdaságának gyakorlati és közgazdaságtanának elméleti megújulását teszi lehetetlenné a cent­rum országok jelenlegi gazdaságpolitikája, hanem a keynesizmus sem nyújt ma mozgósító erejű eszmerendszert az adósságválság nemzetközi szintű elhárításához-egyszerűen annál az oknál fogva, hogy a hatékony kereslet elméletének nemzetközi aspektusai kimunkálatlanok maradtak.10

Mint korábban már érintettük, a félperiféria és a periféria általá­nos válságát csak azok az országok képesek elkerülni, melyek az eladósodást óriási tömegű tőkeimporttal tudják ellensúlyozni. A köze­pesen fejlett és a fejletlen régió kitörésének így egyetlen útja marad: a centrum országok működő tőkéjének behozatala. A délkelet-ázsiai térség „négy kis tigrise" (Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr, Malaysia) nem abban különbözik Latin-Amerikától, vagy a szocialista régióban Magyarországtól, Jugoszláviától és Lengyelországtól, hogy ők elke­rülték az eladósodást, hanem abban, hogy az eladósodás következ­tében létrejövő fizetési mérlegproblémáknak elébe vágtak a külföldi tőke behozatalával.

Sikeres „modernizációt" tehát csak azok az országok tudtak/ tudnak végrehajtani, amelyekbe óriási mennyiségű külföldi tőke áramlott/áramlik be.

Itt a mennyiség döntő jelentőségű: a délkelet-ázsiai térség pél­dája ugyanis azt bizonyítja, hogy sikereik nyitja a gazdaság minden szektorát döntően meghatározó külföldi működő tőke. Az elmúlt idő­szak azt az összefüggést igazolja, hogy az egyes országok exportké­pessége/exporttöbblet-képessége – mely elengedhetetlen adóssá­guk finanszírozásához – alapvetően a külföldi érdekeltségű vállalatok jelenlétén és részarányán múlik. A nyolcvanas években a tőkés világ­ban egyetlen ország hazai tulajdonban lévő vállalati szektora sem tudta exportbevételét jelentősen növelni. (Különösen nem adósság­szolgálati kötelezettségeik arányában.) Külföldi érdekeltségű vállala­taik ugyanakkor ugrásszerűen fokozták exportjövedelmüket. Ebben az esetben azonban kétséges, hogy valójában jogos-e itt exportról beszélnünk, az ország gazdasági sikereit pedig a helyesen kialakított gazdaságpolitikai irányvonalnak tulajdonítanunk. Dél-Korea exportsi­kere ugyanis valójában nem Dél-Koreáé, hanem a beáramló, főleg japán tőkéé. így nem Dél-Korea helyes világgazdasági alkalmazko­dási politikája a magyarázat, hanem az, hogy Dél-Koreában a japán (és részben az amerikai) tőke sikeresen alkalmazkodik – önmagához.

 A belföldi tulajdonú vállalatok és a külföldi részesedéssel rendelkező vállalatok exportja Mexikóban

 1338_01Szego.jpg

A külföldi és a hazai vállalatok alapvetően különböző exportbevé­telét az alábbi ábrán kívánjuk bemutatni. Példánk ugyan nem Dél-Ko­reára, hanem Mexikóra vonatkozik, a korábban említett alapvető ten­denciát azonban pontosan érzékelteti.

Az ún. transznacionális export (a külföldi részesedéssel rendel­kező vállalatok exportja) 1982-87 között tehát megötszöröződött és az összes exportnövekmény 75%-a valójában tőlük származik. En­nek oka főleg az, hogy a közepesen fejlett régió egészének eladóso­dása miatt mindannyian exporttöbbletre törekednek: export aktívumot tehát a fejlett régióval folytatott kereskedelmükben próbálnak elérni. Az NSZK és Japán exportexpanziós politikája mellett egyetlen lehető­ségük marad: megkísérelni ráépülni az USA jelentős költségvetési deficitjének hatására kialakuló importigényre. (Melynek jelentős ré­szét ugyanakkor az NSZK és Japán exporttöbbletével már lekötötte.)

Az USA költségvetési deficitjének alakulása (Milliárd US-dollár)

Év

Költségvetési deficit

1970

 – 2,8

1971

– 23,0

1972

– 23,4

1973

– 14,9

1974

 – 6,1

1975

– 53,2

1976

– 73,7

1977

– 53,6

1978

– 59,2

1979

– 40,2

1980

– 73,8

1981

– 78,9

1982

-127,9

1983

-207,8

1984

-185,3

1985

-212,3

1986

-220,7

Forrás: Economic Report of the President Annual Reports.

Itt vethetjük fel: mi lenne, ha a világ ma legeladósodottabb orszá­gának – azaz az USÁ-nak – is követnie kellene a kormánya által támogatott, a költségvetési deficitet leépítő IMF- gazdaságpolitikát? E kérdés azonban egyenértékű azzal: lehetséges-e a kört négyszögesíteni? Hiszen ehelyütt válik nyilvánvalóvá, hogy a legfejlettebb tőkés régió országainak gazdaságpolitikája nemcsak egymásra épül – az NSZK és Japán exporttöbbletének fő felszívója az USA óriási költség­vetési deficitje -, hanem egymással egyeztetett is. A vezető tőkés országok egymásra épülő növekedési pályája az USA óriási folyó fizetési mérleghiányában csapódik le: ugyanakkor ezen óriási defici­tet sem a kereskedelmi bankok, sem a nemzetközi pénzügyi szervek nem tartják a „rossz gazdasági teljesítmény" tünetének. Vagyis az IMF gazdasági mércéje éppen az IMF gazdaságpolitikáját döntően megszabó országra nem érvényes. A gazdasági jog tehát nem mér egyenlő mértékkel.

A kiútról

Eddigi fejtegetésünkkel azt kívántuk bizonyítani, hogy sem a stabili­zációs és kibontakozási programra, sem a működő tőke behozatalára nem alapozható a válságból történő kitörésünk. Ebből viszont az kö­vetkezik, hogy az adósságprobléma új típusú kezelése nélkül nem lehetséges gazdasági kibontakozás. Ennek döntő oka az, hogy a tőkebehozatal adósságterheket ellensúlyozó nagysága irreális vára­kozás, a stabilizációs program pedig óriási gazdasági terhek mel­lett sem állíthatja meg a további eladósodást, és a struktúravál­tás feltételeit is felmorzsolja.

Ezt adatokkal lehet bizonyítani. 1988-ban például kb. 500 millió dollárra szorítottuk le a fizetési mérleg hiányát. (Ennek hátterében a több mint 500 millió dollárt kitevő export aktívumunk állt.) Ez az ered­mény az eladósodott országok között jelenleg szinte páratlan. A jelen­tős export aktívum mellett azért lett folyó fizetési mérlegünk mégis negatív, mivel kamatfizetési terheink több mint egymilliárd dollárra rúgtak. Vagyis az eladósodás folyamatát tavaly sem állítottuk meg. Mint ahogy nem állították meg gyakorlatilag más országok sem. Ezt a gazdasági teljesítményt az alábbi áron értük el: 1987-hez képest 8%-kal csökkentek a reálbérek, 4%-kal mérséklődött a fogyasztás. Felmerül a kérdés: hány százalékos reálbércsökkenés és fogyasztási csökkenés szükséges az eladósodás megállításához?

Ismeretes, hogy 1992-ben 2 milliárd dollár fölött lesz kamatköte­lezettségünk. A tőke törlesztésével kapcsolatos terhek még ehhez adódnak. E feltételek teljesítése már a gazdasági és a politikai lehe­tetlenségek szférájába vezetik el a számolással kísérletezőket.

Lehetetlen tehát az adósságok visszafizetése. Lehetetlen, nem­csak nekünk, hanem a többi eladósodott országnak is. Ebből követke­zik, hogy az adósságterhek csökkentéséről átütemezéséről addig kell megkezdenünk a tárgyalásokat, míg a pontos és időben történő visszafizetés nem morzsolja fel teljesen a politikai stabilitást.

Ez az álláspont nyilvánvalóan ütközik a hazai pénzügyi szakem­berek véleményével. Álláspontjuk az, hogy Magyarországnak nincs más alternatívája, mint az, hogy jó adós legyen. Ennek az érvelésnek véleményem szerint az a hibája, hogy előbb-utóbb úgyis elkerülhetet­len a fizetésképtelenség. A kérdés csak az, hogy a gazdasági és a politikai válság milyen mélységére jutva vetjük fel az adósságprob­léma új típusú kezelését. Ha ennek jegyében gondolkodunk ma, ak­kor még a felkészülésre is van időnk. A pénzügyi szakemberek a „jó adós" fenntartásának védelmében az egyoldalú moratórium életszín­vonal-csökkentő következményeire is hivatkoznak. Állításuk szerint

a visszafizetés felfüggesztéséről és lényegi módosításáról nem lehet­séges tárgyalásokat kezdeményezni, mert az 20-30%-os azonnali életszínvonal-romlást eredményezne. Ez az érvelés a nyolcvanas évek legelején született. Azóta a 20-30%-os romlás már bekövetke­zett – és közben még az adósságállomány is növekedett.

Az adósságkérdés új típusú kezelése mellett még egyéb érvek is szólnak. A felvett hiteleket ugyanis már régen visszafizettük. Miként az összes többi adós is. Sőt! Jelenleg már harmadszor kezdjük azokat törleszteni. Vagyis a világban már régóta az adósok az igazi hitelezők.

Kik az igazi adósok?

Az adósok és a hitelezők szerepcseréjének lényege az adósság­csapda kialakulásának és működésének megértéséhez vezet. Fejte­getéseink ismét közvetlenül érintik azt a kérdést, hogy mi a szerepe a belső és mi a külső okoknak gazdasági válságunk kialakulásában.

A korábbi fejtegetésekből kiderül, hogy az 1980-as években egyértelműen a külső tényezőké a vezető szerep – még akkor is, ha figyelembe vesszük az 1985-ös dinamizálási program rendkívül sú­lyos következményeit. Az 1980-as években a gazdaság már teljesen a külső feltételek függvényében mozgott. Térjünk azonban az adós­ságcsapda kialakulásának kérdésére. Az adósságcsapda kialakulá­sához belső és külső okok egyaránt hozzájárultak. Előbb azonban vizsgáljuk meg a folyamat világgazdasági hátterét.

Az adósságcsapda kialakulásának külső okai között találhatunk általános, valamint speciális, csak az 1970-es évek adósságválsá­gára jellemző jegyeket. Az általános ok a kapitalista világrendszer működéséből következik, mely az Észak-Dél problémával, pontosab­ban a tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésével függ össze. A speciális okokat az jelenti, ahogyan az olajárrobbanás az egyenlőtlen fejlődésből következő Észak-Dél problémába „beleját­szott".

A tőkés világrendszer egyenlőtlen és ciklikus fejlődésének meg­értéséhez induljunk ki csupán a 70-es évek fejleményeiből: a vezető tőkés országokban 1970-től egy recessziós szakasz kezdődött, mely a csökkenő beruházási szándékokban, a profitráta alacsony szintjé­ben és ezzel összefüggésben a pénz- és hitelkínálat jelentős növeke­désében mutatkozott meg.11

A magánszektornak nyújtott belföldi hitelek alakulása néhány fejlett tőkés országban

(Éves átlagos növekedés százalékban)

Ország

1958-66

1966-73

1973-79

1979-85

Egyesült Államok

11,1

13,6

10,0

12,4

Japán

17,7

18,6

10,5

9,2

NSZK

15,6

12,3

8,7

7,1

Franciaország

14,7

18,3

16,4

11,4

Anglia

11,8

18,5

12,2

17,2

Olaszország

16,3

15,2

15,8

14,7

Kanada

10,3

15,6

20,3

10,3

Összesen*

14,0

16,0

13,4

11,8

Forrás: IMF Statistical Yearbook, 1986, 1987

* súlyozatlan számtani átlag

A felhasználatlan pénz- és hitelfeleslegeket az olajárrobbanásból keletkezett petro-dollárok is megnövelték. A kereskedelmi bankok érdeke természetesen az volt, hogy e pénzek befektetésére lehetősé­get találjanak. A nyugati világ azonban éppen a recesszió miatt elzár­kózott a hitelfelvételtől, befektetési területként így egyedül a fejlődő világ és a közepesen fejlett tőkés és szocialista régió maradt.

Nyugati bankkörökben és az azokhoz közelálló szakmai fórumo­kon nem véletlenül született meg ebben az időben a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elmélete, mely a világrendszer perem országaiban és félperifériáján „sikeresen" ráépülhetett a gyors utolérés mindig is meglévő törekvéseire. Az utolérés és felzárkózás nosztalgiáját fokoz­ta, hogy a hitelek nemcsak könnyen megszerezhetők, hanem rendkí­vül olcsók is voltak. (Az infláció üteme a világgazdaságban ekkor meghaladta a kamatszintet.) így a kereskedelmi bankoknak a pénz­eszközök kihelyezésére irányuló érdeke felerősítette a közepesen fejlett és fejletlen országok utolérési ambícióit.

A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évekre azonban a világ­gazdasági feltételek drámaian megváltoztak. A kamatlábak ugrássze­rűen megemelkedtek (a reálkamatlábak 15-20% körül ingadoztak), ezzel párhuzamosan a világkereskedelem növekedési üteme is lelas­sult. (Vö. erről korábbi táblázatainkat!)

A reálkamatlábak jelentős emelkedése irreális mértékben meg­növelte az adósok kamatfizetési kötelezettségeit, és ezzel export­többlet-igényüket is, a világkereskedelem bővülésének lassulása pe­dig – ezzel párhuzamosan – lényegesen korlátozta exportnövelési lehetőségeiket. (Ehelyütt az NSZK és Japán exportexpanziós politiká­jának hatását még csak nem is említettük.) Az egyenlőtlen és ciklikus válsággazdasági fejlődés klasszikus esete következett be: a világ­gazdasági környezet alakulását (kamatlábak nagysága, a világke­reskedelem élénkülése vagy hanyatlása stb.) döntően meghatározó tőkés centrum országok az egykori adósokat beláthatatlan ideig tartó és egyre növekvő kényszermegtakarításra szorítják, melyből a fejlett régió megfinanszírozza gazdasági fellendülését és technológiai megújulását.

E folyamat szelepeinek és emelőinek lényege: adj kölcsön egy ernyőt, amikor süt a nap, és kérd vissza, amikor esik az eső. Mert az adósok kétszer járulnak hozzá a centrum országok növekedésé­hez. Egyszer, amikor a kapott hiteleket elköltik, vagyis a centrum országok termékeit megvásárolják. így a hetvenes évek­ben a hitelek perifériára való kihelyezése és azok elköltése nélkül a fejlett világ recessziós szakasza nem alakulhatott volna át gazdasági élénkülésbe. Másodszor pedig a hiteltörlesztés szakaszában já­rulnak hozzá az adósok a hitelezők gazdasági növekedéséhez: az élénkülést ekkor óriási tőkeáramlással is megtetézik. Így a „hitelek vezérelte növekedési pálya" valójában tartalmaz egy igaz­ságmagot: csakhogy nem a Dél, hanem az Észak számára. A kihelye­zett hitelek nélkül a centrum országok növekedése lehetetlenné válna. A „hitelek vezérelte növekedési pálya" ezért nem véletlenül a centru­m országok gazdaságideológiája.

A hitelek visszafizetési feltételeinek újratárgyalásakor tehát hi­vatkozni lehet arra, hogy az eladósodás terheit sokkal inkább meg­szabják a világgazdaság korábban bemutatott törvényszerűségei, mint az adósok gazdaságpolitikája. Ismeretes, hogy Magyarország tőketartozása pl. 1983-1984 között nem növekedett, kamatterhei azonban megduplázódtak. Felelőssé tenni pedig csak saját vétségért lehet: az eladósodásban viszont sokszálú és sokirányú közös felelős­ség áll fenn. így az adós országok valójában megalapozottan léphet­nének fel a terhek jelentős könnyítésének, sőt, még az adósságok törlésének igényével is.

Válságunk külső okainak bemutatása után az eladósodás belső okait is érintenünk kell.

A magyar gazdaságpolitika ós közgazdaságtudomány tévedett, amikor elfogadta, hogy a hitelek visszafizetése tisztán a „helyes" gazdaságpolitikán, vagyis a „jó" beruházásokon múlik. (A bírálatban támaszkodom Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda c. tanul­mányára.) így még ma is, amikor az eladósodásért viselendő felelős­ség kérdése felmerül, mindenki csak a hibás beruházási döntéseket/ döntéshozókat említi meg. Közgazdaságilag azonban egyértelműen bizonyítható, hogy az adósságcsapda elkerüléséhez nem elegendő biztosíték a hitelek „helyes" felhasználása sem. Az adósságot ugyanis nem hazai pénzben, hanem külföldi valutában kell visszafi­zetni: a tőkeexport-bevételek lehetőségeit a világkereskedelem ala­kulása szabja meg, az adósságmenedzseléshez szükséges export­bevétel nagyságát pedig a nemzetközi kamatlábak. Ezekre a ténye­zőkre a hazai gazdaságpolitikának semmilyen befolyása nincs.

A hazai gazdaságpolitika felelőssége így kettős: a hitelfelhasz­nálást illetően kétségtelen, hogy voltak pazarló beruházások. De: már a hitelfelvételnél is legalább két hiba kimutatható. Az egyik az, amit a „hitelek vezérelte növekedési pálya" elméletének bírálataként kifej­tettünk, hangsúlyozva, hogy az adósságcsapda elkerülése nemcsak a beruházások hatékonyságán múlik. A hitelfelvételnél azonban egy másik gazdaságpolitikai hibát is láthatunk: Magyarország a hitelfelvé­telek idején már külkereskedelmi hiánnyal rendelkezett.

Az adósság kérdés elmélyültebb vizsgálata ugyanis azt bizonyít­ja, hogy Magyarország még csak nem is előre elhatározott beruhá­zási célokra vett fel hiteleket, hanem a fizetési mérleg problémáinak eltüntetésére. Amennyiben pedig krónikus külkereskedelmi mérleghi­ánnyal rendelkező ország adósodik el, úgy szinte lehetetlen az adós­ságcsapda elkerülése. A fizetési mérleg problémái miatt az adósság­kérdés – 1968 után – 1970 óta jellemzi gazdaságunkat. Nagy Sándor számításai szerint az adósságcsapdát 1971-ben a GDP-nek közel 10%-át elérő exporttöbblettel, 1978-ban a GDP 50%-át kitevő export­többlettel, 1980-81-ben pedig 100-110%-át elérő exporttöbblettel le­hetett volna elkerülni. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a nyolcva­nas évekre az egész kérdés akadémikussá vált.

Összegzésképpen megállapítható: a gazdasági válságfolyamat minden eladósodott országot érintő elmélyülése azt bizonyítja, hogy az eladósodás új típusú kezelése nélkül nem lehetséges kibontako­zás. Sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában. Mind a struktúra­váltás, mind a politikai stabilitás megőrzésének előfeltétele az adós­ságterhek radikális csökkentése. Az adósságkérdés új típusú kezelé­sében egy nemzetközileg egyeztetett fellépésre is lehetőség nyílhat. Egyrészt azért, mert a latin-amerikai országokban is érlelődik, hogy az adósok minőségileg új kezdeményezéssel álljanak elő a válság megoldását illetően. Az adósságléggömb ugyanis előbb vagy utóbb valahol szükségszerűen kipukkan. A nemzetközileg egyeztetett fellé­pésre a másik lehetőséget az teremti meg, hogy a kelet-európai szo­cialista országok destabilizációja a tőkés országok számos csoportjá­nak nem érdeke. Éppen ezért a kelet-európai országok adósságstra­tégiájának megváltozása nem eredményezné a nyugati országoktól való elzárkózást – erre ugyanis lehetőségünk sincs, de az ésszerűség keretei között mozgó szándékok egyébként sem léphetnek fel a be­felé fordulás követelésével.

E folyamatokkal párhuzamosan a vezető tőkés országokban is érlelődik egy olyan új politikai erő, amely radikális fordulatot követel az adósságprobléma kezelésében. A Nyugat-Berlinben 1987 szep­temberében tartott Nemzetközi Népbíróságon, mely az IMF gazda­ságpolitikájának elemzését tűzte céljául, az IMF védelmét vállaló nagytekintélyű pénzügyi közgazdász, Róbert Triffin így kezdte védő­beszédét: „A nemzetközi pénzügyi rendszer valójában nem is rend­szer, hanem skandalum."12 Az IMF védelmében pedig csak annyit mondott, hogy e skandalumért nem ők az egyedüli felelősök. Itt emlí­tette meg a legnagyobb kereskedelmi bankokat, a három vezető tőkés ország (az USA, Japán, az NSZK) kormányzatát, a hozzájuk közel álló tőkés erőcsoportokat, valamint a multinacionális vállalatokat.

Itt jegyzem meg: Róbert Triffin nem baloldali közgazdász, hisz vállalta az IMF nevében és védelmében történő fellépést. Egyszerűen csak ismeri a világgazdaság működésének mechanizmusait. Ezért védőbeszédében – miként először 1974-ben – a nemzetközi pénzügyi rendszer átfogó reformjának követeléséhez toborzott magának híve­ket. Remélhetjük: e kérdésben Triffin hívei nálunk is szaporodni fog­nak. Annak függvényében, ahogyan belátjuk az adósságkezelés ed­digi formáinak abszurditását.

Latin-Amerika adósságtörténetének tanulságai

Kormányaink miért nem lépik meg a nyilvánvalót?"

(Guillermo O' Donnell)

Érdemes külön pillantást vetni a latin-amerikai tanulságokra. Az 1980-as adósságválságot és az egyes országok erre adott reakcióit több szempontból lehet megvizsgálni. Az egyik lehetséges aspektus sze­rint egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat keretében az egyes or­szágok konkrét gazdaságpolitikáját elemeznénk oly módon, hogy a közöttük lévő különbségekre helyeznénk a hangsúlyt. Így a konkrét gazdaságpolitikák rendkívül széles spektrumát kapnánk meg, mely Garcia Perujától Pinochet Chiléjéig terjedne. Ismeretes, hogy Chile követte leginkább az orthodox-monetarista gazdaságpolitikát, mely­nek jegyében rendkívül alkalmazkodó-alárendelődő viszonyt létesí­tett a kereskedelmi bankokkal és a nemzetközi pénzügyi szervekkel. Peru – ezzel ellentétben – egészen 1988szeptemberéig megpróbálta a függetlenebb és önállóbb gazdaságpolitika útját járni, ennek jegyé­ben visszautasította az időben és az esedékes tartozások teljes összegében történő fizetést, és átmenetileg az IMF-fel is megszakí­totta kapcsolatait.

Mindezek ellenére a Garcia-kormány mégsem fordított teljes mértékben hátat a nemzetközi pénzügyi rendszernek. Folyamatosan részt vett a bankok és a tőkésállamok kormányainak találkozóin, valamint továbbra is részesedett a Világbank hiteleiből. (Az ún. Ame­rikaközi fejlesztési hitelekből is!) Peru és Chile a két véglet a latin­-amerikai országok gazdaságpolitikai reagálását ábrázoló politikai tér­képen, közöttük helyezkednek el a többiek: Mexikó pl. közelebb Chi­léhez, Brazília pedig közelebb Peruhoz.

Lehetséges azonban egy másik aspektusból is vizsgálnunk az egyes országok gazdaságpolitikáját. Ebben az esetben nem azt ele­mezzük, hogy milyenek valójában az adósságválságra adott vála­szok, valamint milyen különbségeket fedezhetünk fel közöttük, ha­nem azt, hogy egyáltalán milyen tartományon belül mozgott gazda­ságstratégiájuk, és milyen nemzetközi hatalmi viszonyok határolták be döntési lehetőségeiket. A nyolcvanas évek adósságválságára adott ország válaszok tüzetesebb vizsgálata ugyanis nemcsak azt mutatja, hogy Pinochet politikája különbözik Peru kormányának gaz­daságpolitikájától, hanem azt is, hogy valójában mindegyik gazda­ságstratégiai válasz rendkívül konzervatív gazdaságfilozófiai el­veken nyugszik.

Az eladósodott szocialista országok gazdaságpolitikája szintén megerősíti ezen általános szabályt: mind a dominánssá vált elméleti, mind a gyakorlati gondolkodás a konzervatív gazdaságelméleti felfo­gást követi. Eközben ilyen kérdések is felmerülnek: a nyolcvanas évek adósságválságában miért nem következett be egyetlen át­fogó és hosszabb távra szóló moratórium sem, valamint miért nem találkozhatunk egy ennél drasztikusabb formával, vagyis a végleges fizetés megtagadásával? Miért ragaszkodnak az adós országok a nemzetközi pénzügyi rendszerrel fennálló kapcsolatukhoz még azután is, hogy a jövedelemelszívás országukból végérvénye­sen megindult?

E kérdések megválaszolása az eladósodás történelmének vázla­tos áttekintésére irányítja a figyelmünket, Latin-Amerika és Kelet-Eu­rópa sorsa ugyanis nemcsak az 1980-as adósságválság idején mutat hasonlóságot.

A múlt adósságválságai

Mint már korábban megállapítottuk, Latin-Amerika a XIX. században bekövetkezett függetlenné válása után szinte minden ötvenedik év­ben az adósságválság áldozatává vált.

Ha most nem az eladósodás okaira, hanem sokkal inkább kime­netelére koncentrálunk, akkor megállapíthatjuk, hogy az 1820-as, 1870-es és az 1930-as évek adósságválsága hosszú távú mora­tóriumban végződött: ez azt jelenti, hogy korábban mind az adósok, mind a hitelezők együttesen viselték az eladósodás terheit. Csak az 1980-as évek fejleményei helyezték a terheket egyoldalúan az adó­sok vállára azáltal, hogy a fizetés megtagadása helyett inkább vállal­ják a takarékossági, restrikciós politika gazdaságleépítő és politikai zavargásokhoz vezető útját.

De nézzük előbb a történelmet. Latin-Amerika 1823-25 között – becslések szerint – több mint 7,5 milliárd angol font kölcsönt vett fel. Ezt kisebb részben katonai kiadásokra, nagyobb részben azonban a kitermelő iparágak beruházásaira (főleg bányászat) fordította. Az adósságfinanszírozás nehézségei hamar kiderültek, és 1820 végére Brazília kivételével az összes hitelfelvevő dél-amerikai ország fizetés­képtelenséget jelentett be. A pénzügyi zavarok több évtizeden át fennmaradtak, a régió csupán az évszázad közepére rendezte adós­ságait és kezdett – bár mérsékelten – újra külföldi forrásokat bevonni gazdaságába.13

A latin-amerikai kormányok következő kölcsönfelvételi hulláma az 1860-as évek kezdetétől az 1870-es évek végéig tartott. E kölcsö­nöket vasútépítésre, kikötők létesítésére, és egyéb közlekedéssel, szállítással kapcsolatos beruházásokra fordították, tehát az ipari for­radalom ún. második szakaszának14 finanszírozására. Az 1870-es évek elejére kiderült, hogy képtelenek időben visszafizetni a kölcsö­nöket, és 1870-75 között időről-időre mindig felfüggesztették törlesz­tésüket. E hiteleket ugyanis – miként az első adósságválság folyamán – csak kezdetben tudták beruházásokra fordítani, hamarosan azon­ban a korábban felvett hitelek törlesztésére kellett azokat irányítani, vagyis előállt a tipikus adósságcsapda-helyzet. A felvett 109 millió an­gol fontból csak 65 milliót tett ki a „második ipari forradalom" beruhá­zási ágainak finanszírozása.

A hitelfelvétel formája mindkét esetben az állami kötvénykibocsá­tás volt, vagyis a latin-amerikai országok kormányai kötvényekkel jelentek meg a londoni kötvénypiacon. A második hitelválság kirobba­nása és az e tárgykörben lefolytatott parlamenti vizsgálat (1875) után angol kezdeményezésre megalapították a Külföldi Kötvénytulajdono­sok Társaságát, mely az adósok és a hitelezők közötti tárgyalásokat bonyolította. E tárgyalások végkimenetele az volt, hogy teljes vissza­fizetésre végül is nem került sor, és a tárgyalások is rendkívül hosszú ideig elhúzódtak.15

A harmadik hitelfelvételi hullám Latin-Amerikában a XX. század elején indul meg. Ekkor már nemcsak az angol bankok a hitelezők, mivel az I. világháború után a New York-i kötvénypiac is színre lép. E kölcsönöket főleg az infrastruktúra kiépítésére fordították: előbb-utóbb azonban ismét kialakult az adósságcsapda, vagyis az újonnan felvett hitelekből a korábbi időszak kölcsönfelvételének adósságterheit finanszírozták. Az 1930-as évek elején, azaz a Nagy Depresszió idejére azonban a bankok felhagytak újabb kölcsönök nyújtásával, ami azonnali pénzügyi válságba sodorta az egész régiót. Az egyol­dalú moratóriumot gyors ütemben egymás után jelentették be Latin-Amerika országai. Elsőként Bolívia 1931-ben, de 1932-re mindenki fizetésképtelenné vált. 1933-ban – angol mintára – az USA létrehozta a Külföldi Kötvénytulajdonosok Védelmi Tanácsát, melynek feladata szintén az adósok és a hitelezők érdekeinek egyeztetése volt.

A tárgyalások eredményeként három megoldási javaslat szüle­tett:

a)     azoknak a kormányoknak, melyek folyamatosan fenntartották a legalább részbeni visszafizetést, a hitelezők fokozatosan leírták adósságukat,

b)     azoknak az országoknak, melyek felfüggesztették adósságtörlesz­tésüket, csökkentették a kamatrátát és meghosszabbították a fu­tamidőt, de nem csökkentették a tőkerészt,

c)     Brazília és Mexikó azonban felvetette mind a kamatráta, mind a tőkerész azonnali csökkentését, és kezdeményezésük sikerrel járt.16

A negyedik széles körűen kiterjedt adósságválság a centrum or­szágok 1970-82 közötti hitelkihelyezésének eredményeként jött létre. Ebben az esetben az eladósodás formája módosult: míg a korábbi három adósság-hullámban az adós országok kormányai kötvényeket bocsátottak ki és azokat a centrum országokban felvásárolták, addig most a kereskedelmi bankok letéteiket bocsátották a latin-ame­rikai kormányok rendelkezésére.

Tizenhárom év alatt e régió több mint 200 milliárd dollárt kölcsön­zött. A pénzeszközöket azonban már a hetvenes évek második felétől egyre fokozódóan az adósságterhek továbbgörgetésére fordították: e jelenség az adósságcsapda ismételt kialakulását jelezte.

A negyedik nyílt adósságválság 1982. augusztus 13-ával veszi kezdetét, amikor Mexikó pénzügyminisztere bejelenti, hogy országa nem tud időben és pontosan eleget tenni fizetési kötelezettségének. A kereskedelmi bankok 1982-ben bekövetkezett hitelmegszorító po­litikája miatt azonban az egész eladósodott régió (Dél-Amerika, Kö­zép-Amerika, Afrika, valamint az eladósodott szocialista országok) adósságmenedzselési problémák elé nézett. Az adósságválság ki­menetele azonban semmiben sem hasonlít a korábbiakéhoz: morató­rium bejelentése helyett mindenki fizet, és éppen ezért minden adós ország óriási exporttöbblet elérésére törekszik kereskedelmi mérle­gében. 1982 után a jövedelem-kiáramlás évi átlagos nagysága a fej­letlen Délről a fejlett Északra a 30 milliárd dollárt is meghaladja. Ennek egyenes következménye a félperiféria és periféria Nagy Dep­resszió (1930) utáni legmélyebb gazdasági válsága, mely mind a beruházások, mind a fogyasztás drámai hanyatlásában ölt testet.

A latin-amerikai országok és a harmadik világ adósságterhei

Új kölcsönök (1)

 

Adósság-

szolgálat (2)

Adósság­szolgálat csökkentve az új hitel­lel (1-2)

Adósság­szolgálat az új köl­csön %-ában

Milliárd dollár %

1972

21,3

12,0

9,3

56,3

1973

36,7

19,8

16,9

54,0

1976

49,9

26,1

23,8

52,3

1977

61,5

33,1

28,4

53,8

1978

80,7

47,9

32,8

95,4

1979

94,2

62,3

31,9

66,1

1980

94,9

70,4

24,5

74,2

1981

110,0

82,8

27,2

75,3

Forrás: The World Bank, World Debt Tables, First Supplement, May 1983.

E gazdasági válság folyományaként az egész térség politikai válságba is zuhan: állandó kormányválságokról, vezetőváltásokról és a politikai instabilitás összes lehetséges formáiról szóló hírek áraszt­ják el szinte naponta e térség országaiból az újságokat.

Itt érkeztünk vissza kiinduló kérdésünkhöz: miközben minden eladósodott ország tüzetesebb elemzője és politikusa számára nyil­vánvaló a lefelé menő spirál pályája, miért nem tesz egyetlen ország egyetlen lépést sem az ördögi körből való kijutás érdekében?

Ismeretes, hogy Fidel Castro 1985-ben, azaz a havannai adós­ságértekezleten javasolta, hogy az eladósodott országok együttesen szüntessék be az adósságok visszafizetését. E megnyilvánulás azon­ban sokkal inkább általános politikai jellegű volt, mint a saját gazda­ságpolitika irányát megszabó elvek tisztázása. Hiszen Kuba sem lé­pett az adósságtörlesztés egyoldalú felfüggesztésének útjára. Brazí­lia átmeneti, három hónapra szóló moratóriuma – 1987 – e képet alapvetően nem módosítja.

A legmesszebbre A. Garcia perui elnök ment el, aki 1985-ben bejelentette, hogy adósságszolgálatra maximum évi exportbevételé­nek 10%-át hajlandó fordítani. Döntése hátterében többek között az állt, hogy 1980-85 között exportbevételei 25%-kal csökkentek, ami adósságszolgálata fizetését alapvetően megnehezítette. A perui kez­deményezéshez 1986 januárjában csatlakozott Nigéria, bár önma­gára nézve lényegesen kedvezőtlenebb feltételekkel: évi exportbevé­telének 30%-át ajánlotta fel adósságtörlesztésre.

A perui válságmenedzselési stratégia azonban nem bizonyult hosszútávra szóló megoldásnak, mivel e fizetési mérleg javítását célzó intézkedés valójában az ellenkezőjére fordult: e bejelentés után a fizetési mérleg még jobban romlott. Ennek oka: amennyiben egyet­len ország a többi adós országtól elszigetelten kezdeményezi a fize­tési kötelezettségek csökkentését, a nemzetközi pénzvilág erre a tőkebeáramlás minden formájának (finánchitelek, működő tőke) azonnali csökkentésével válaszol. Ezzel párhuzamosan a hazai tőke kimenekítésének folyamata is megindul, akár illegális tranzakció árán is.

Ezt felismerve jelentkezett Peru egy újabb javaslattal: adósságait áruszállítással fogja törleszteni. Néhány angol pénzintézet erre vonat­kozóan megállapodást is kötött Peruval. E javaslat átfogó megol­dássá válása felől kétségeink lehetnek: nemcsak azért, mert a bankok alapvetően financiális jellegével szemben a világkereskedelem áru­forgalmában való közvetlen részvételük valójában rendszeridegen elemként épülne tevékenységükbe. Kétségeink alapja sokkal inkább a következő. Az adósságcsapda kialakulásának lényege abban áll, hogy a világkereskedelem bővülésének csökkenéséből (az a keresleti korlátokból) adódó terheket a centrum országok a külföldi hitelezés mechanizmusa révén a periféria és félperiféria gazdaságára hárítják át. A nemzetközi hitelek a centrum országok számára pontosan azt biztosítják, hogy a kereslet világméretű csökkenése nem a fejlett régió gazdaságának hanyatlását eredményezi. A hitelek közvetlen áruszállításra való átváltása pedig éppen e törekvésükkel ellentétes. Ebben az esetben ugyanis az ő veszteségüket jelentené a kereslet­nek a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években bekövetkezett világméretű összehúzódása.

Magától értetődően vetődik fel azonban a következő kérdés: ha az adós országok egymás után nem jelentettek be fizetésképtelensé­get, miért nem jelentenek be egyszerre? Miért maradt el az adósok összefogása?

A válasz a világgazdasági rendszer és a gazdasági hatalomme­gosztás alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az ugyanis inkább for­mai, mint tartalmi különbség, hogy mind a kölcsönvétel, mind a kölcsönadás szervezeti rendje átalakult. Az adósságválság idején a kül­földi tőke fő forrása a kötvénykibocsátás volt, melyeket a pénzügyi központ szerepét betöltő országok bankjai forgalmaztak és melyeket többnyire gazdag egyének vásároltak fel. A bankok tehát kívül kerül­tek a folyamatból, mihelyt a kötvényeket eladták. Az elszigetelt köt­vényfelvásárlók érdekeinek gazdasági szerveződése pedig maxi­mum a korábban már említett Kötvénytulajdonosok Tanácsának lét­rehozásáig terjedt.

Az 1980-as adósságválságban, vagyis a korporatív kapitalizmus idején a hitelezők a világ legnagyobb kereskedelmi bankjai, melyek a hitelek jelentős részét saját portfoliójuk keretében birtokolják – így az adósok fizetésképtelensége esetén ők lennének a vesztesek. A világ legnagyobb kereskedelmi bankjai érdekeinek gazdasági „összeszerveződése" már lényegesen egyszerűbb feladattá vált.

Egységes fellépésüket és érdekeik világgazdasági szintű megszerveződését elősegítette, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek rendszere ekkorra már kialakult: intézményei egyrészt jelentős ha­talmi potenciállal rendelkeztek, másrészt már korábban is részt vettek a második és a harmadik világ hitelezésében. Ezért a kereskedelmi bankok a Nemzetközi Valuta Alappal megállapodást kötöttek, mely­nek értelmében a bankok addig nem nyújtanak további hiteleket az adós országoknak, amíg azok nem írnak alá egy szerződést a nem­zetközi pénzügyi szervvel. így ruházták fel az IMF-et azzal a joggal, hogy az adós országok gazdaságpolitikáját is megszabhassák. Ez az oka annak, hogy az adós országok gazdasági stabilizációs programja „egy kaptafára megy", tartalmilag pedig mindegyik a konzervatív-monetarista gazdaságelméletet követi.

Az 1980-as adósságválság sajátossága tehát nem abban áll, hogy a világgazdasági függési rendszer létrejött. A meghatározó elem e függési rendszer sajátos szerveződésében, azaz annak alapvető egyenlőtlenségében rejlik. Az egyenlőtlenség kialakulásában pedig az USA kormányzati szervei is közrejátszanak. Az első két adósság­válság idején az akkori pénzügyi központ, azaz Nagy-Britannia kor­mányzati szervei ugyanis tartózkodtak attól, hogy beavatkozzanak az adósok és a hitelezők tárgyalásaiba.

Az 1930-as adóssághullám idején Nagy-Britannia már nem, az USA pedig még nem rendelkezett olyan világhatalmi potenciállal, mely alapján a tárgyalások kimenetelét döntően befolyásolni tudták volna. Az 1980-as adósságválság tárgyalásain azonban az Egye­sült Államok kormányzata már jelenlévő és aktív hatalmi ténye­ző, bár politikáját egyeztetnie kell Japán és Nyugat-Európa leg­fontosabb kormányzati köreivel. (Mindez azért is figyelemre érde­mes összefüggés, mert nálunk e folyamatok teljesen kimaradnak a gondolkodási horizontból, amikor a modernizáció jegyében elválasz­tanánk az államot a gazdaságtól.)

A nyolcvanas évek adósságválságának menedzselésében tehát mind Nyugat-Európa, mind Japán az USÁ-t ruházta fel a döntő gazda­sági-politikai szereppel. Ennek oka egyrészt abban található, hogy az USA hátországához tartozó Latin-Amerika rendelkezik a világ legna­gyobb adósságállományával. Másrészt abban, hogy az Egyesült Álla­mok kereskedelmi bankjai helyezték el a legtöbb hitelt az adós orszá­gokban. (Japán hitelnyújtása e térségben 1982 után élénkül meg.)

Így alakulhatott ki az adósságmenedzselés egységes és közös fellépést tartalmazó stratégiája: legfőbb célja annak mindenáron való megakadályozása, hogy az adósok egyoldalú moratóriumot jelent­hessenek be. E stratégia gazdaságpolitikai lépései:

1982 augusztusában Mexikót a FED (az USA központi bankja) és az IMF együttesen egy gyors és rövid lejáratú fizetésképtelenséget megakadályozó hitelben részesítette. Ezt követően az IMF támogatá­sával átütemezték Mexikónak a kereskedelmi bankokkal szemben fennálló fizetési kötelezettségeit. Egyidejűleg azonban a kereske­delmi bankok felfüggesztették a többi dél-amerikai országba irányuló hitelfolyósítást, amivel felgyorsították az egész térség adósságválsá­gát, annak érdekében, hogy azokat az átütemezés kérésére kénysze­rítsék, így az egész régió szinte azonos időben kényszerült az IMF válságmenedzselési politikájának elfogadására. ( E tekintetben Latin-Amerika és Kelet-Európa szintén hasonlóságot mutat.) Mindez azt szolgálta, hogy a kereskedelmi bankok gyorsan átadják az IMF-nek az adósságkérdésben a kezdeményező szerepet.

1983 közepére – Kolumbia kivételével – már az összes eladóso­dott latin-amerikai ország kénytelen volt átütemezésért folyamodni. 1982-85 között a tárgyalások több fordulója zajlott le. Ennek eredmé­nyeként a kereskedelmi bankok megalapították az ún. Hitelezők Bi­zottságait. Minden adós országot hozzárendeltek egy-egy bizottság­hoz. A bizottságok tagsága csupán körülbelül tíz-tizenöt bankra korlá­tozódott, melyeket felruháztak az összes hitelező képviseletével. A latin-amerikai Hitelezők Bizottságaiban természetesen az USA bank­jai jutottak képviseleti szerephez, de kb. három-négy mandátummal Nyugat-Európa, Japán és Kanada is rendelkezett.

A Hitelezők Bizottságának megalakulása döntően hozzájárult ahhoz, hogy a nemzetközi kamatlábak ugrásszerűen megnőttek. Va­gyis: az átütemezésekkel valójában a bankok óriási profitot vág­tak zsebre, miközben azt a látszatot keltették, hogy tárgyalókész­séget és megértést tanúsítanak az adósok iránt.

1985 közepére világméretekben is nyilvánvalóvá vált, hogy e válságmenedzselési stratégia nem megoldotta, hanem tovább mélyí­tette az adósságválságot. Az adós országok külkereskedelmi mérleg­többlete a belső gazdasági növekedés forrásait élte fel, így minden eladósodott ország elindult az egyre súlyosabb recesszió útján. Az exporttöbbletet a világkereskedelem bővülésének lelassulása miatt mindannyian csupán az import visszafogásával érték el, ami előbb-utóbb a termelés hanyatlását eredményezi. Másrészt: ha az adósság­szolgálat miatti jövedelemkiáramlást nem ellensúlyozza a működő tőke beáramlása, akkor a gazdasági válság további mélyülése elke­rülhetetlenné válik. A fizetési mérleg javítását egyedüli célnak nyilvá­nító gazdaságpolitika így alapvető ellentmondásba került a gazda­sági növekedés lehetőségeit megteremtő gazdasági elképzelé­sekkel.

Az ún. Baker-terv, melyet 1985 októberében Szöulban James A. Baker, az Egyesült Államok pénzügyminisztere hozott nyilvánosságra az IMF és a Világbank évi közgyűlésén, a növekedési feltételek primá­tusát fogalmazta meg. (Itt jegyezzük meg, hogy a magyar gazdaság­politikusok dinamizálási programjára lehetséges, hogy a Baker-terv elgondolásai is hatottak.)

A terv tehát a takarékossági programokat gazdaságélénkítő stra­tégiával kívánta helyettesíteni. Ennek jegyében három év alatt össze­sen 29 milliárd dollárt ajánlott fel a világ 15 legeladósodottabb orszá­gának. Közben a magánbankokat is arra serkentette, hogy jelentősen növeljék hitelnyújtási aktivitásukat, valamint segíteni kívánta, hogy az adósok kedvezőbb feltételek mellett kaphassanak kölcsönöket.

(A fejlett tőkés országok részéről) azonban a Baker-terv nem élvezett igazi támogatást. A terv egyetlen haszonélvezője Mexikó volt, mivel 1986 folyamán az adósságválság utáni legkedvezőbb fel­tételek mellett jutott hitelekhez. A mexikói példán felbuzdulva Argen­tína és Venezuela is megkísérelt a mexikóihoz hasonló feltételekkel hitelekhez jutni. Kérésüket azonban a bankok csak akkor teljesítették, amikor 1987 februárjában Brazília időleges moratóriumot jelentett be. Tehát annak érdekében, hogy elkerüljék a moratórium-bejelentések továbbgyűrűzését, mind Argentína, mind Venezuela a mexikóihoz hasonlóan kedvező hitelekhez jutott. Összesen ennyi volt a Baker-­terv hatása. A várt gazdasági élénkülést nem hozta meg, mivel az adós régiótól elszívott jövedelem továbbra is nagyságrendekkel felül­múlta azt a csekély ellentételezést, mely a néhány ország számára nyújtott valamivel kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségekben merült ki.

Az eddigiek összegzéseképpen: a hitelezők részéről mutatkozó kezdeményezések egyike sem vezetett a válság megoldásához. Ugyanakkor gazdasági hatalmuk mindeddig megakadályozta, hogy a másik fél, azaz az adósok kezdeményezésére elfogadható megoldást találjon a világ. A hitelezők gazdasági hatalma azon alapul, hogy a nemzetközi pénzügyi szervek és a vezető tőkés kormányok támogatásával kartellbe tömörültek. A fejlett Észak szilárd és egységes fronttá szerveződött. Ez jelentősen csökkentette az adósok kartellbe tömörülésének esélyeit, vagyis azt, hogy fellá­zadjanak a rájuk kényszerített gazdasági játékszabályok ellen, és gazdasági összefogással vagy együttes fizetésképtelenséget jelentsenek be, vagy minimális programként kedvezőbb elbá­nást követeljenek.

Eddig főleg a hitelezők oldaláról vizsgáltuk a kérdést: milyen tényezők hozták létre a hitelezők kartelljét, egyszersmind lehetetle­nné téve az adósok kartelljének kialakulását. E két folyamat ugyanis egy­más tükörképe. Vizsgálódásunk azonban csak akkor teljes, ha ugyan­ezt a kérdést az adósok oldaláról is felvetjük. Érdekeik megszervezé­sére, egyeztetésére ugyanis 1983 és 1987 között számtalan, bár si­kert nem eredményező kísérletet tettek, (melyet az adósok gyakori tárgyalásai is bizonyítanak).

Az adósok (legnagyobb adósok) tanácskozásai 1983-87

Időpont

 

Hely

A tanácskozás formája

1983

március

Panama

Amerika-közi Fejlesztési Bank évi közgyűlése

1983

július

Caracas

Simon Bolivár Centenáriumi Emlékülés

1983

szeptember

Caracas

Nemzetközi Pénzügyi Konferencia

1984

január

Quito

Ecuador elnöke által összehívott különleges tanácskozás

1984

március

Punta del Este

Amerikai Fejlesztési Bank évi közgyűlése

1984

június

Cartagena

Latin-Amerika elnökeinek és pénzügy­minisztereinek tanácskozása

1984

szeptember

Mar del Plata

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1984

február

Santa Domingo

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1985

július

Lima

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1985

július

Havanna

szakszervezeti vezetők tanácskozása

1985

augusztus

Havanna

szakszervezeti személyiségek tanácskozása

1985

december

Montevideo

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1986

február

Punta del Este

Cartagénai Egyezmény országainak tanácskozása

1987

szeptember

Washington

IMF/Világbank éves közgyűlés

1987

november

Acapulco

8-ak csoportja elnökeinek talál­kozója

Forrás: Latin American Weekly Report, 1987.

Röviden tekintsük át e tárgyalássorozat kimenetelét. Az adósok egyik legkorábbi tanácskozására 1983 márciusában került sor az Amerikaközi Fejlesztési Bank évi közgyűlése keretében. Az ecuadori pénzügyminiszter egyik vezető gazdasági tanácsadója átfogó javas­lattal kívánt előállni: egyéves moratórium minden adós országnak, ezt követően hatéves átütemezés, a kamatlábak csökkentése, új hite­lek a bankoktól. Javaslata azonban a nagy adós latin-amerikai orszá­gok ellenállása miatt megbukott. A később Quitóban tartott tanácskozás záródokumentuma is csupán az adósok fellépésének koordinálá­sáról, és nem egy közös és egyeztetett stratégiáról beszélt.

A leginkább ismert, és a legnagyobb várakozást kiváltó tanácsko­zás 1984 júliusában volt Cartagénában. A tizenegy legbefolyásosabb latin-amerikai ország elnökének és pénzügyminiszterének tárgyalása az ún. Cartagénai Egyezségben összegződött. E tanácskozás sem eredményezte azonban az adósok kartelljét, amit szintén a legna­gyobb adósok ellenállása akadályozott meg. Argentína elnökének álláspontja plasztikusan kifejezte a nagy adósok visszautasító maga­tartását az adósok kartelljének létrehozását illetően. „Csak azok be­szélnek manapság az adósok kartelljéről, akik nem értik az egész problémát. Mert mi is az adósok kartellje? Az, hogy minden adós országot egy kalap alá vegyünk? Az, hogy mindegyikük ugyanolyan kamatráta mellett jusson hitelekhez? Az, hogy a visszafizetés időin­tervallumát mindenki számára hasonlóan állapítsák meg? De hiszen ez lehetetlen: az adósságok nagysága, azok összetétele, a fizetési feltételek országról országra különböznek. De maguk az országok is különböző jellegűek. Az ugyan lehetséges, hogy az adósságkérdés megközelítésének kritériumait egységesítsük és a problémakezelés politikai elveit közösen rögzítsük: de a hitelezőkkel a tárgyalásokat az egyes országoknak külön-külön, önállóan kell lefolytatniuk." (Forrás: Latin American Weekly Report 1984. június 29.)

A legradikálisabb tanácskozásokon, azaz a két, Havannában tar­tott megbeszélésen (1985. július és augusztus) nem is vettek részt magas rangú kormányzati tisztségviselők. Castro egyoldalú moratóri­umjavaslatát egyetlen latin-amerikai kormány sem támogatta, és Kuba is tovább folytatta adósságszolgálata fizetését. A kubai tanács­kozás után egyértelműen kiderült, hogy az adósok egységes fellé­pése egyelőre váratni fog magára.

Magyarország számára figyelemre méltó az acapulcói értekez­let. A nyolc legnagyobb latin-amerikai ország itt arról folytatott eszme­cserét, hogy az IMF stabilizációs programjának végrehajtása teljesen ellentétes a demokrácia intézményrendszerével, és szembefordul minden olyan törekvéssel, mely a demokrácia fokozását célozza e térségben. Politikai reformunk sorsát ugyanis nálunk is alapvetően eldöntheti, hogy a jövőben azonosítjuk-e gazdasági reformtörekvése­inket az IMF gazdaságpolitikai ajánlásaival. A magyar politológia szá­mára így igazi kihívást jelentene az acapulcói tanácskozás tüzetes feldolgozása.

Melyek a főbb okai annak, hogy az adósok kitartottak a külön-kü­lön tárgyalások stratégiája mellett, és ezzel a maguk részéről is hoz­zájárultak a hitelezők „oszd meg és uralkodj" elvének érvényesülésé­hez?

Az első ok valószínűleg abban található, hogy egyetlen ország sem akart lemondani a többi adóssal szemben meglévő pozicionális előnyéről a hitelezőkkel kialakított kapcsolataikat illetően. Másrészt, egy kartell kialakítása olyan pontos és megbízható információáram­lást feltételez a döntéshozók között, melynek politikai és technikai infrastruktúrája még napjainkra sem alakult ki az adós államok egy­más közötti kapcsolataiban. Továbbá, az adósok kartellba szervező­dése feltételezte volna azt is, hogy közös védelmi hálót alakítsanak ki a hitelezők esetleges szankciói ellen. E közös védelmi rendszer pedig csak gazdaságpolitikájuk átfogó összehangolására épülhet, melynek még a csírái sem alakultak ki e régióban. A hitelezők kartellje is csupán azért jöhetett létre, mert a fejlett régió országai gazdaságpo­litikájának összehangolása már megtörtént.

Miközben a vezető tőkés országok ideológiájukban diszkreditál­ják a tervezés gazdaságfilozófiáját, valójában sokkal több tervezés­elemet valósítottak meg, mint ideológiai ellenfeleik. A világgazdaság­ban e folyamat szerves részét képezi egységes globális stratégiájuk kialakítása.

Ezekből az okokból következik, hogy közös egységes fellépés helyett az adósok egyre inkább a hitelezők kegyeiért kezdtek el egymással versengeni. Ennek hátterében az is meghúzódik, hogy a külön-külön kezelés stratégiájának keretei között azt, aki megpró­bált a hitelezők ellen fellépni, azonnal megbüntették. Aki pedig a hitelezőket barátságáról győzte meg, azt megjutalmazták. így szület­tek meg az eladósodás díszletei között a „sikeres modernizáció" kira­katországai: a délkelet-ázsiai térség államai, Latin-Amerikában pedig Chile.

Az eladósodás politikai dimenziói

E feltételek mellett mire számíthat a világ az adósság kérdést illetően? Mi hozhat az adósságkérdés kezelésében fordulatot? Latin-Amerika oldaláról nézve az, ha a stabilizációs és kibontakozási programok okozta egyre mélyülő válság néhány országban nemcsak kormány­zati változáshoz, hanem a politikai rendszer egészét érintő változá­sokhoz vezetne. Az IMF-program ellen tiltakozó szakszervezetek tá­mogatásával hatalomra jutó új vezetés előbb-utóbb talán nem kívánja kitenni magát annak a politikai és gazdasági eróziónak, mely az IMF-programok végrehajtása esetén szükségszerűen hatni kezd.

Az adós országok adósságpolitikájában a kormányzati változá­sok azonban csak akkor hoznak döntő fordulatot, ha a szakszerveze­tek támogatására építő plebejus-demokratikus oppozíció közel egyidőben jut kormányzati hatalomhoz több latin-amerikai országban. Az igazi kérdés: az új vezetők mennyire lesznek képesek a többi adóst egységes fellépésre ösztönözni.

A hitelező országok oldaláról Japán és az NSZK magatartása mutat a holtpontról való kimozdulás irányába: az utóbbi időben érde­keiket az adósok gazdasági növekedésének előmozdításában fogal­mazták meg: ebből az IMF takarékossági-restrikciós politikájának in­direkt bírálatát olvashatjuk ki. Érlelődik az a felismerés, hogy a taka­rékossági programok az adós országok hagyományait és már meg­lévő intézményeit is lehetetlenítik, nemcsak azért, mert a hatékony gazdálkodás kritériumát az abszolút elnyomorodás fokozásában lát­ják, hanem azért is, mivel a restrikciós politika következtében előálló gazdasági leépülést a társadalom egyes rétegei közötti fokozódó jövedelmi különbségekkel párosítják. A plebejus-demokratikus hata­lomátvételben a szakszervezeteknek általában kulcsfontosságú sze­repük van.

A világ adósságállományának legnagyobb hányadával rendel­kező térségben – tehát Latin Amerikában – a baloldal előretörését magával hozó politikai fordulat a szocialista országok helyzetét is megváltoztatná. Kedvező hatást e változások a szocialista orszá­gokra azonban csak akkor gyakorolnának, ha a latin-amerikai régió adósságkezelési stratégiájában a politikai fordulat még azelőtt bekö­vetkezne, mielőtt térségünkben a politikai erózió nyílt politikai vál­sággá válna.

Kelet-Európa ugyanis fordított Latin-Amerika. Míg náluk az IMF válságmenedzselési politikájának kudarca e programok ellenzőinek, azaz a baloldalnak a politikai erejét fokozza, addig nálunk ugyanez a baloldal erejét őrli fel. Ennek oka az, hogy nálunk a programokat a párt nemcsak felvállalta, hanem a közvéleménynek mint a párt meg­újulási politikáját mutatta be. Az MSZMP ezzel egy konzervatív gaz­daságpolitika ideológiáját tűzte zászlajára. E gazdaságpolitika pedig nemcsak a gazdasági válságot mélyítette, hanem ennél súlyosabb következménnyel is járt: a marxizmus díszletei között a hivatalos gazdaságfilozófia rangjára emelkedő monetarizmus a baloldal eszmei megújulásának kísérleteit morzsolta szét.

A párt tehát hibát követett el, amikor a közvéleményt nem tájé­koztatta az eladósodásról és az ennek nyomán kialakult gazdasági és politikai függési viszonyokról. Népszavazást sokkal inkább kel­lene tartanunk az adósságprobléma menedzselési módját illető­en, mint azokban a kérdésekben, melyet a válság folyamán a különböző politikai erők a közvélemény elé vetnek. Amikor az ország 1988-ban több mint egymilliárd dollárt fizetett ki csak kamat­törlesztésre, s mindezt akkor, amikor az adósságkérdés megoldásá­nak semmilyen esélye nincsen – elképzelhetünk-e ennél nagyobb pazarlást, veszteséget ma gazdálkodásunkban? Más régióban e folyamatot – jogosan – az ország kivéreztetésének nevezik.

E folyamatok pontos bemutatásának elmaradása miatt a közvé­lemény tehát az IMF és a Világbank által követelt stabilizációs és kibontakozási programot a párt programjaként, a gazdasági kibonta­kozás elmaradását, a válság további elmélyítését a szocializmus ku­darcaként éli meg. A politikai eróziót tovább mélyíti, hogy mindezt a párt a reform-csomagterv címszavával ruházta fel – s így ezen intéz­kedések sikertelensége a közvéleményben ma már a szocializ­mus = modernizációs zsákutca képzetét erősíti.

E folyamatok hátterében a szellemi élet torzulásai is meghúzód­nak; nemcsak a gyakorlati gazdaságpolitika, hanem az elméleti köz­gazdaságtan domináns áramlatai is egyre inkább az IMF gazdaságfi­lozófiájának alapjaira építették a szocialista gazdaság reformjának eszmei tartalmát. Ezt az összefüggést a közvélemény azonban nem ismeri, mert a napjainkat jellemző félnyilvánosság a közvéleményt formáló tömegkommunikációs csatornákból az e kérdésekről „más­ként gondolkodókat" kizárta.

E folyamat a hetvenes évek végétől gyorsult fel: a reformeszmét nemcsak egyoldalúan kisajátította a konzervatív gazdaságfilozófia, hanem ezzel párhuzamosan minden egyéb szellemi kísérletet is azonnal diszkreditált azáltal, hogy a reformellenesség címkéjét ra­gasztotta rájuk. A sztálinizmus meghaladása a vitamódszer végleges felszámolását is előfeltételezi: a sztálinizmus ellen ugyanis nem lehet sztálinista módszerekkel harcolni.

*

Felgyorsult politikai életünkben a politikai elemzéseket is tartalmazó fejtegeté­sek megírásának ideje maga is később politikai jelentőségűvé válhat. Ezért tartom szükségesnek jelezni: ez az írás 1989 februárjában keletkezett.

 

Jegyzetek

1 . Szegő Andrea-Wiener György: Gazdasági helyzet, társadalmi mozgásirány, 1988. október 16. Kézirat 1-10. old.

2 . A nemzetközi pénzügyi irodalomban a hazárd finanszírozás szino­nimájaként a Ponzi-finanszírozást is használják. Charles Ponzi bostoni „pénzügyi varázsló" volt, aki felfedezte, hogy amennyiben letétekre magas hozadékot ígér, nagy mennyiségű letétet (pénztő­két) tud szerezni. Az eladósodást finanszírozni tudja az eladóso­dás növelésével egészen addig, ameddig a kölcsöntőke gyorsabb rátával növekszik, mint az általa felajánlott kamatok. Amikor azon­ban a letétéi lassabban növekszenek, mint a kamatfizetési kötele­zettsége, a kamatok törlesztéséhek már nem tud eleget tenni. Amennyiben tehát a letétek kamatokat meghaladó gyorsuló növe­kedése megszűnik, és az újabb hiteleket arra használja fel, hogy a kamatokat fizesse, az egész Ponzi-finanszírozás előbb-utóbb gyakorlatilag összeomlik. Vö. Hyman P. Minsky: Can „it" happen again? Essays on Instability and Finance. New York 1982. 70. p.

3 . Szegő Andrea: Ki a felelős az eladósodásért. Világgazdaság, 1988. december 16.. André Gunder Frank: Causes and Consequ­ences of the World Debt Crisis. 1988. Sept. 13. Kézirat. Az eladóso­dást a világgazdaság ciklikus és egyenlőtlen fejlődésével számos nyugati szerző is egybekapcsolja. Többek között: Harry Magdoff – Paul Sweezy: Nation and the Financial Explosion. Monthly Re­view Press, New York 1987, vagy Cheryl Payer: The debt trap. Monthly Review Press, New York 1974.

4 . Vö.: A Népbíróságnak az IMF gazdaságpolitikáját elítélő ítélete, melyre az IMF és a Világbank évi közgyűlésével egyidőben került sor Nyugat-Berlinben. A Nemzetközi Népbíróság az IMF tevé­kenységét nemcsak az emberi jogokat, hanem az országok önren­delkezését, szuverenitását sértőnek minősítette. Permanent Peoples' Tribunal: Tribunal about the policies of the International Monetary Fund and the policies of the International Monetary Fund and the World Bank. September 26 to 29. 1988. West Berlin.

5 . Sok esetben hallani azt az érvet, hogy a költségvetési kiadásokat a nagy adós latin-amerikai országokban nem csökkentették a taka­rékossági programok hatására sem. E nézetek az infláció felgyor­sulását is erre vezetik vissza. Valójában az okozati lánc éppen fordított: az infláció miatt tűnnek magasnak a költségvetési kiadá­sok. A kiadások között veszik ugyanis számba a költségvetés hitel­felvételének kamatterheit is: a belföldi kamatlábak emelkedése miatt (mely az infláció egyenes következménye) a költségvetés kamatkifizetése például 1988-ban Mexikóban az összes állami ki­adásoknak több mint felét tette ki. Az infláció mértékével korrigált költségvetési egyenleg alakulása: 1982-ben a deficit a GDP 5%-át tette ki, mindez 1987-re 1 %-os szufficitté fordult. Forrás: The Eco­nomist, 1989. Február 11-17. 86. old.

6 . Nagy Sándor: Nemzetközi adósságcsapda. Külgazdaság, 1988/ 2-3. sz. 104-120. old.

7 . Szegő Andrea-Wiener György: A makroprofit-elmélet és a külgaz­daság. Külgazdaság, 1988/2-3. sz. 373-384. old.) A tanulmány megírásakor felhasználtam: Szegő Andrea-Wiener György: Gaz­dasági helyzet, társadalmi mozgásirány. Kézirat. 1988. október 16. 1-10. old.

8 . Kardos Tamás: A tőkefelhalmozás és a világpiac kapcsolatának tendenciái. Közgazdasági Szemle, 1988/11. sz. 1293-1306. old.

9 . Kardos Tamás: lm. 1302. old.

10 . E megjegyzéssel nem azt állítjuk, hogy a hetvenes évek második felének „monetarista ellenforradalma" megdöntötte volna az el­méletben a keynesizmust. Igaz ugyan, hogy a gazdaságelmé­letben a neoklasszikus iskola vált domináns irányzattá, a gyakor­lati gazdaságpolitikában azonban még a legkonzervatívabb kor­mányzatok sem követték/követik a neoklasszikus iskola ajánlá­sait. A gazdaságpolitikában azonban egy markáns irányváltás mégis végbement: ennek hátterében azonban nem a monetariz­mus kontra keynesizmus ellentéte áll, hanem a keynesizmus két formájának különbsége. Az empirikus elemzések azt bizonyítják, hogy az állami költségvetés szerepe sem Thatcher, sem Reagan alatt nem csökkent. Sőt: Reagan idején a korábbi időszakhoz képest ugrásszerűen nőtt az állami költségvetésen keresztüli deficitfinanszírozás jelentősége. A különbség a keyne­sizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irányának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a ha­diiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michael Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesiz­mus e lehetséges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficitfinanszí­rozáson keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszi­kus típusú válságok elkerülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megalapozására, azaz demokratikus cé­lok érdekében lehet felhasználni, hanem egy konzervatív-anti­szociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte. A keynesizmus e máso­dik típusának sajátos kifutási lehetőségét mutatja, amikor a haté­kony kereslet növelését nem a belső piacra építik, hanem a kül­föld vásárlására. Japán, a délkelet-ázsiai térség, valamint az NSZK exportvezérelt növekedési pályája ezen a gazdaságpoliti­kai koncepción alapul. Ezért nem véletlen, hogy amikor az NSZK a keynesizmusank nem a belső, hanem a külső piacra építő gazdaságstratégiáját kezdte követni, a szociáldemokrácia el is vesztette kormányzati hatalmát. A gazdaságelméletek politikai dimenziójának elemzése azonban önálló tanulmányt igényel.

11 . Kardos Tamás: Im. 1303. old.

12 . Robert Triffin: A Brief for the Defence of the International Mone­tary Fund. 1-5. old.

13 . Vö.: Leland Jenks: The Migration of British Capital to 1875. Knopf. 1927. 47. old.

14 . Az ipari forradalmak szakaszolása többek között Eric Hobsbawm munkásságához kapcsolódik. Az első szakasz a textiliparon ala­pul, a második a szén, a vas és a vasút korszaka.

15 . Michael Edelstein: Overseas Investment in the Age of High Impe­rialism: The United Kingdom 1850-1914. Columbia University Press, 1982.

16 . A harmadik adósságválságról vö. Rosemary Thorp: Latin Ame­rica in the 1930s. Macmillan, 1984.


Szolgáló állam és “szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről

Vita folyik arról, hogy a mai nyugati államok tőkés osztályállamok vagy – a kapitalisták és a munkások közös érdekét képviselve – osztályfelettiek. A tanulmány (funkcionális elemzés alapján) arra a következtetésre jut, hogy a kormányzatok egyidejűleg képviselnek tőkés felhalmozási, karitatív szociális, társadalmi békét szolgáló politikai és saját hivatalnoki érdekeket. Ennek következtében különböző funkciók végrehajtása mosódik össze az ár-, jövedelem- és foglalkoztatáspolitikában: eredetük és alakulásuk áttekinthetetlenné válik.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?1

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.2 Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás3 tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."4 Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.5 Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.6

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

  • piaci versenyszisztéma;
  • szabad piaci árképzés (keresleti és kínálati viszonyok hatása az árakra);
  • a piaci szereplők (tőke, munkaerő, eladó, vevő) szabad mozgása.

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

  • a bizonytalan piacra termelés és a fix piacra (pl. ver­senytárgyalás eredményeként kapott megrendelésre) való termelés között;7
  • a magánvállalat és az állami vállalat profitmaximalizá­lási kötelezettsége között;
  • a versenyhelyzetben és a monopolhelyzetben lévő vál­lalat között (a gazdasági lehetőségek maximális kihasználá­sának követelménye, illetve ennek hiánya);
  • a költségminimalizálási kényszer, illetve a kínálati mo­nopóliumból fakadó döntési szabadság az alacsonyabb ár melletti nagyobb termelés, illetve a magasabb ár melletti ki­sebb termelés révén elérendő nyereség között.8

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.9

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.10

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.11 (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

1059_04Tuto.jpg

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.12 ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

  • garantált hozzájárulásra bizonyos, részben ingyenes, részben államilag támogatott kollektív szolgáltatásokhoz (ok­tatás, egészségügy);
  • a megélhetést biztosító segélyre munkanélkülivé válás esetén;
  • a gyermekekről, öregekről, betegekről való jelentős mértékű szociális gondoskodásra.

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,13 és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

  • nem azok a funkciók realizálódnak, amelyeket a tőke­közösség, illetve amelyeket a szociális közösség optimá­lis működése megkívánna, hanem amelyeket a kormányzat preferál;
  • ismételten előfordul, hogy a nyereségorientált árkép­zés vagy a szociális-jóléti szempontú árképzés helyett ezek politikailag módosított formája valósul meg;
  • a jövedelmek tőke-logika szerinti illetve jóléti logika szerinti képződése is bizonyos kormányzati kontrollnak van alávetve.

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.14

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

  1. a tőkeközösség logikájából fakadó (vagyis nyereség­orientált) nemzetgazdasági beruházásokra;
  2. a szociális közösség szempontjait követő karitatív jut­tatásokra;
  3. az állami keretek újratermelését szolgáló funkciók költ­ségeinek fedezésére;
  4. a hatalmi struktúra – kormányzati pozíciók – stabilizá­lása érdekében létrehozott és fenntartott munkakörök finan­szírozására.

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.15 A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,16 amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.


A humánus tőke kora?

A tőkés fejlődés törvényei a közösségi munkaerő minőségileg bővített újratermelésére kényszerítik a tőkésosztályt. Ezzel megszűnik az egyéni munkaerő egyoldalú szakosodása, az össztőke újratermelése pedig alárendelődik az összmunkaerő termelésének: véget ér a pre-kommunista társadalmak története. Bukásra van ítélve minden olyan társadalom, amely a dologi tőkefelhalmozáson alapul. Ez egyaránt érvényes az elkülönült dologi magántőke újratermelésén alapuló klasz-szikus kapitalizmusra és a dologi össztőke-felhalmozáson alapuló állammonopolista szocializmusra.

Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van. nem adsz. az emberélet
Az állatéval egy értékű lesz." Shakespeare1

 1058_04Slemer03.jpg

(Sarkantyú Mihály fotói)

Vallottuk és hirdettük, hogy a kommunista termelési mód a ka­pitalizmusból fejlődik ki – ne csodálkozzunk tehát, hogy a fej­lett kapitalizmus itt-ott már kommunisztikus vonásokat mutat: a kapitalizmus világtörténelmi érdemei közül ugyanis az egyik legfontosabb a holtmunka alárendelése az élő­munka termelésének – ezt pedig a Kommunista kiáltvány a kommunista társadalmi formáció megkülönböztető sajátossá­gának tekintette a kapitalizmussal szemben:

„A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társada­lomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfo­lyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására."2

A kapitalizmus története azt látszik igazolni, hogy a tőkés árutermelésre alapozott termelési mód ebben az értelemben is szálláscsinálója a munka társadalmának.

Körülbelül az első világháború óta a tőkés fejlődés cent­rumában az extenzív munkaerőforrások elapadásával a tő­késosztály rákényszerül arra, hogy – az eszmei3 össztőkés képviselője, az állam közvetítésével – egyre nagyobb részt vállaljon az összmunkás bérmunkaerejének bővített újrater­meléséből. Okosabb és egészségesebb bérmunkás több ér­téktöbbletet termel – ez Owen óta közhelyszámba megy -, ám a tőkés önmagától nem „jótékonykodik", hiszen akkor nem lenne az, ami: a tőkefunkció megtestesítője. Csak akkor szánja el magát erre a méltán világtörténelminek nevezhető lépésre, ha a termelésbővítés logikája eljuttatja a humán beruházás, az intenzív munkaerő-fejlesztés szükséges­ségének felismeréséhez.

Bevezető gondolatok: Egy paradoxon, és annak feloldási kísérlete

A munkaerőáru értékének marxi elemzése logikai ellentmon­dással terhes, és itt, bármennyire is száraznak tűnjék első lá­tásra, a továbbiak jobb megértése céljából pár gondolat ere­jéig szükséges kitérnünk a kapitalizmus marxista politikai gaz­daságtanának e problémájára:4

  1. Ha – mint ahogy Marx állította – a bérmunkás munka­erőárujának értéke valóban csak a ráfordítások (létfenntartási eszközök, szolgáltatások stb.) értékével egyenlő, akkor ter­melésekor nem képződött értéktöbblet, akkor tehát a bér­munkás munkaerőáruja olyan áru, amelynek termelése nem árutermelés, maga a munkaerőáru pedig nem áru.
  2. De hát miért is kellene nekünk ezt a paradoxont elfo­gadnunk? Tegyük fel, hogy a munkaerőáru mégiscsak áru, termelése tehát árutermelés, értékében tehát a ráfordításo­kon túl értéktöbblet is képződik!

Ez az ártalmatlanul elvontnak tűnő gondolati játék messzire vezet, egészen odáig, hogy ki kell jelentenünk: ha ez így van, akkor a bérmunkás – kisárutermelő (ti. saját munka­erejének kisárutermelője), és mindig is az volt. Százötven évvel ezelőtt is kisárutermelő volt, akkor is, amikor sajátos árujában megtermelt értéktöbbletét nem realizálhatta, amikor árujának ellenértéke csak az egyszerű önújratermelésre volt elég.

Nyomorgó és egyre jobban elnyomorodó, néhol az éhen-halás szélén álló munkások – ez volt az a kézzel fogható reali­tás, amellyel Marx (akárcsak Engels, akitől a munkaerőáru paradoxonra vezető értékmeghatározásának tétele az eredeti formájában származik5 ), nap mint nap találkozhatott „a tőkés termelési mód és az ennek megfelelő termelési és forgalmi vi­szonyok klasszikus hona"6 , a múlt század közepi Anglia mun­kásnegyedeiben. A munkás itt puszta létét termelte újjá, élete a biológiai egzisztálásra szorítkozott, ezért élhetett Marx – jo­gosan – azzal az empirikus, munkaérték-elméletéből nem kö­vetkező előfeltevéssel, hogy a bérmunkás munkaerőárujának újratermelése nem munka7 , bár a szó egy tágabb értelmében véve termelés.8

Ez az előfeltevés ugyan ellentmondott az elméletnek, hi­szen így posztulálódott egy olyan áru léte, amelynek újrater­melésekor nem egy munkafolyamat terméke jön létre, és ezért termelésekor nem képződik új érték – ám éppen, mert ez az előfeltevés egy reális, a valóságos folyamatoknak megfe­lelő elvonatkoztatás eredménye volt, ezért nem zavarta a ka­pitalizmus politikai gazdaságtanának marxi kifejtését. A mun­kaerőáru újratermelésének vizsgálata nem tartozott a tőkés termelés vizsgálatába, hiszen a társadalmi újratermelési cik­lus e szelete nem a tőkések gondja volt.

Egy gyakorlatilag kimeríthetetlen munkaerőtömeg állt a tőkésosztály rendelkezésére, a tőkések számára tehát a mun­kaerőáru termelésének költségei csak annyiban számítottak termelési költségeknek, amennyiben meg kellett termelni a munkások által elfogyasztandó létfenntartási eszközöket, ki­elégítve ezzel a munkások munkaerő-újratermelési eszköz­szükségleteit. A munkaerőáruban képződő értéktöbbletet mindenféle ellenérték nélkül egész egyszerűen elsajátították, a munkások kizsákmányolása tehát már árujuk megvételekor megkezdődött, amikor munkaerőárujukat – a túlkínálat miatt – kénytelenek voltak értéken alul eladni.

Mivel itt a csere nem volt egyenértékes, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy ez az adásvétel még a polgári tisztesség, a polgári jog követelményeinek sem felelt meg, ugyanis árutu­lajdonosok egyenlőtlenségét, gazdasági alá- és fölérendelt­ségi viszonyát előfeltételezte. A munkásosztály kizsákmá­nyolása kettős volt: kizsákmányolták az adásvétel aktusá­ban, a munkaerőáruban foglalt értéktöbblet elsajátítása­kor, és kizsákmányolták – ezúttal már „törvényesen" – a tő­kés vállalkozó termelőeszközeivel megtermelt értéktöbb­let elsajátításakor is.

Úgy tűnik, hogy fejlett tőkés országokban, a nem véletle­nül „fogyasztóinak" nevezett jóléti társadalmakban a tőkés ki­zsákmányolásnak ez a nyers formája már a múlté: egy nyu­gat-európai szakmunkás keresetéből kényelmesen meg tud élni, személyi tulajdonát, vagyis létfenntartási eszközeinek a munkaereje újratermeléséhez szükséges tömegét bőví­teni tudja. Akár részvényt is vásárolhat, kisárutermelővé vál­hat9 – ha személyi számítógépén nem háztartási költségeit számolja ki, hanem pl. programot ír, amit eladhat, akkor már nem tagadhatjuk azt, hogy személyi tulajdonának egy részét a szó klasszikus értelmében is termelőeszközként, kisárutermelői magántulajdonként használja. A kapitalizmus fejlődésé­vel a kismagántulajdon nem bizonyult átmenetinek, újrater­melődik, ez vitathatatlan tény. Mivel magyarázható ez?

Hogy egy bérmunkás klasszikus értelemben vett kisáru-termelővé változzék, annak minimálisan két feltétele van: Esélyt kell erre kapnia, és képesnek kell erre lennie, ma­gyarán

a)     létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mobili­zálható eszközökhöz kell jutnia, és

b)     munkaerőáruján túl pluszmunkaerővel kell rendelkez­nie, amellyel ezt az eszközmennyiséget megmozgathatja.

A b) feltétel teljesülésének nincsen elvi akadálya, hiszen a bérmunkás nem bocsáthatja összmunkaerejét áruba, annak egy részét „önfenntartó-reflektív munkaerőként" (fogadjuk el ideiglenesen ezt a munkaterminust) vissza kell tartania önma­gának, másképpen nem tudná mivel újratermelni összmunka­erejét:

1058_04Slemer02.jpg

Ahhoz, hogy a bérmunkás az egyszerű önújratermelés ciklusából kilépjen, a tőkésnek kell közreműködnie, tőle függ az a) feltétel teljesülése. A bérmunkás, aki munkaerőárujának kisárutermelője, látensen képes arra is, hogy dologi áruk kis-árutermelője legyen. Ez a képesség „valósággá csak akkor válik, amikor a tőke ösztökéli, mozgásba hozza (…)"10 Mind­addig, amíg a tőkés csak a megvásárolt munkaerőáru megter­melésekor elfogyasztott létfenntartási eszközöket biztosítja munkása számára, vagyis a munkaerőáru árát a valós érték alá, a munkaerő egyszerű újratermeléséhez szükséges mini­mumra szorítja – és miért is ne tenné ezt, hiszen semmi sem kényszeríti a jótékonykodásra! -, az a) feltétel nem teljesül. A bérmunkás értéktöbbletet termel a tőkésnek, miután már kényszerűen átengedte saját áruja értékében foglalt érték­többletét, a tőkés pedig a birtokában levő összértéktöbblettel azt csinál, amit akar.

Elsősorban mennyiségileg és minőségileg bővíti a terme­lést. Új és új termelőerőket von be a termelésbe, a holt- és élő­munka egyre nagyobb hányadát állítja az értéktöbblet-terme­lés szolgálatába. Ám a szükséges és jól képzett munka­erőtömeg bővítésének fizikai határai vannak.

Századunk első évtizedeire befejeződött a világ gazda­sági felosztása, továbbá a paraszti tömegeknek az iparba való áramlása, elapadt az egyszerű munkaerő addig „kimeríthe­tetlennek" tűnő forrása. A legfejlettebb kapitalista orszá­gok tőkésosztálya rákényszerült a munkaerő intenzív fej­lesztésére. Rákényszerült arra, hogy a meglevő egyszerű munkaerő tömegét „bonyolítsa", magyarán, hogy a bérmun­kásokat ösztönözze az egyre magasabb szintű és egyre sok­oldalúbb szakképzettség megszerzésére. A magasabb szak­képzettség, a sokoldalúan konvertálható munkaképesség megszerzése és továbbfejlesztése pedig pontosan az a mun­katevékenység, amit a munkaerőáru minőségileg bővített új­ratermelésének nevezhetünk. Egy karrierorientált vállalati ösztönző-rendszer a vállalaton belül nyújt esélyt a munkaerő vertikális és horizontális mobilitására, amely szervesen kiegé­szíti a vállalatok közötti munkaerő-áramlást. Ez utóbbit az eszmei össztőkés képviselője, az állam támogatja, mente­sítve az elkülönült termelő magántőkét ez alól a funkció alól. A munkaerő-áramlás mindkét formája része a munkaerő tár­sadalmi méretű bővített újratermelésének.

Ez – a munkaerő innovációja, ami ugyan továbbra is első­sorban maguknak a bérmunkásoknak a „magánügye", ám vegyük észre, hogy itt végső soron a tőkésosztályra ható gaz­dasági kényszer, a munkaerő-bővítés extenzív forrásainak ki­merülése háramlott át a bérmunkások osztályára, történelmi­leg oldva fel azt a marxi posztulátumot, amely szerint a munkaerőáru termelése nem munka. A rendszeres, céltu­datos, óriási szellemi energiákat lekötő képzés és önképzés ugyanis már semmi esetre sem azonosítható a puszta létet fenntartó fogyasztással, sokkal több, mint egy biológiai folya­mat természetes automatizmusa.

Roppant érdekes viszony alakul ki azzal, hogy a tőkés rendszeresen önképzésre ösztönzi munkását: ezzel ugyanis gyakorlatilag szerződést kötnek a munkaerő bővített újrater­melésére, szemben a hagyományos bérmunka-szerződés­sel, amely az egyáltalában való munkaerő-újratermelésre irányul.

Ez utóbbi közvetlen történelmi előzménye az a folyamat volt, amelynek során a városi és falusi kisárutermelőket bér­munkássá változtatták árujukra kötött állandó adásvételi szer­ződések, majd termelési megbízások révén. Az ily módon be­dolgozóvá vált kisárutermelő egyre kevésbé tudta realizálni dologi árujában foglalt értéktöbbletét, ugyanis egyre inkább a megrendelőtől függött, aki a nyersanyagot és a munkaeszkö­zöket biztosította számára. Ezzel a folyamattal párhuzamo­san rákényszerült a tömegtermelésre is, amely egy ponton túl már nem növelhető gépek bevonása nélkül. Ha az ehhez szükséges tőkét sikerült volna felhalmoznia, akkor kisárutermelőnk tőkés termelővé válhatott volna, ehhez viszont éppen az egyre kevésbé realizálódó értéktöbbletre lett volna szüksé­ge. A kör bezárult: a kisárutermelő számára egyetlen út ma­radt: a bérmunkaszerződés, a proletarializálódás.11

De térjünk vissza a munkaerő innovációjára! A munka­erőáru bővített újratermelésének anyagi ösztönzése az érté­kesebb munkaerő több csereértékkel való ellentételezését je­lenti, vagyis azt, hogy a munkaerőáru megvételekor a tőkés­osztály – legalábbis részben – kénytelen elismerni a mun­kaerőáruban foglalt értéktöbbletet.

A tőkés és a bérmunkás tehát megosztoznak a munka­erőáruban foglalt értéktöbblet egy részén, amely mind ez idáig a tőkés kizárólagos tulajdona volt, és az ő értéktöbbletének egy részét képezte. A munkásarisztokrácia megvásárlásában a politikai érdekeken túl12 közvetlen és jól felfogott gazdasági érdekek is közrejátszottak13 .

A tőkés vállalatok – a tudományos-technikai forradalom barikádjaiként – mára már óriási munkaerő-termelési egysé­gekké is változtak: egy modern nyugati vállalat karrierorientált ösztönzőrendszere magukat a bérmunkásokat teszi érde­keltté abban, hogy egyszerű munkaerejüket „bonyolítsák", magyarán, hogy magasabb és többirányú szakképzettséget szerezzenek. Mivel a bérmunkások aktív részvétele nélkül sa­ját munkaerejük bővített újratermelése nem lenne lehetséges, ezért a tőketulajdonos – magasabb munkabérekkel, humani­zált munkakörnyezettel stb. – biztosítja e bővített újratermelés anyagi feltételeit. A fentiekben láttuk, hogy ennek érdekében nem is kell lemondania a polgári jog szerint őt megillető érték­többlet egyetlen részecskéjéről sem: egészen egyszerűen ki­fizeti a bérmunkásoknak azt az új értéket, amit azok mun­kaerőárujuk termelésekor létrehoznak, és amelyet a kapi­talizmus első, nyers formáiban minden ellenérték nélkül elsajátított.

A bérmunka extenzív tartalékainak kimerülésével tehát a bérmunkás lehetőséget kap arra, hogy – hasonlóan kisáruter­melő őséhez – realizálja értéktöbbletét, de előbb nem dologi, hanem munkaerőformában: a tőkés szerződést köt vele a bő­vített munkaerő-termelésre, cserébe nemcsak munkaerejét, hanem létfenntartási eszközeinek tömegét is bővíteni tudja, A tőkés bővített újratermelési igényeitől függ aztán, hogy a to­vábbiakban a bérmunkás realizált értéktöbbletét saját munka­erejének minőségi fejlesztésére vagy fogyasztási cikkeinek bővítésére, netán pazarló fogyasztásra használhatja-e fel.

A folyamatnak azonban a tőkés újratermelés bővítésé­nek lehetőségén túl van további következménye is: a bérmun­kás munkabérében több ellenértéket kap vissza, mint amennyire munkaerőáruja megtermelésére eredetileg szüksége volt, vagyis létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mo­bilizálható eszközökhöz jut. Ezzel teljesül az a) feltétel – a bér­munkás személyi tulajdona, vagyis munkaerőárujának újratermeléséhez szükséges eszköztulajdona kibővül, klasszikus értelemben vett kisárutermelői eszköztulaj­donba nő át.

Semmi meglepő – vagy legalábbis semmi megmagya­rázhatatlan – nincs tehát a hagyományosan „munkásosztály­nak" tekintett társadalmi csoport ún. megszűnésében.14 A munkásosztály, vagyis az a társadalmi csoport, amely megélhetését alapvetően munkaereje eladása révén biz­tosítja, létezik, és sokkal inkább politikai-gazdasági té­nyező, mint bármikor a történelemben. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a munkásosztályon belül megindult egy átrétegződés15 , amelynek egyik felszíni jele a munkás­osztály tulajdonában levő létfenntartási eszközök bővülése, hagyományos értelemben vett kisárutermelő eszközzé válá­sa. Pontosabban: a személyi tulajdonú létfenntartási esz­közök mindig is termelőeszközei voltak a bérmunkaerő­áru termelésének, de mennyiségi bővülésük elérheti azt a pontot, amikor már nemcsak a saját tulajdonú munkaerő­árut, hanem más, „külsővé-idegenné vált" árut is termel­hetnek vele.

(Az eddigi gondolatok szárazságukon túl, persze, puszta spekulációnak is tűnhetnének, ha konkrét gazdaságtörténeti tények nem igazolják, vagy éppen cáfolják azokat. Az, hogy az amerikai növekedési rátához az oktatás az első világhá­ború óta egyre számottevőbben járult hozzá, mindenesetre empirikus tény.16 A kismagántulajdon állandó újraterme­lődésének ténye17 szintén a fenti gondolatmenetet látszik igazolni.)

1058_04Slemer01.jpg

És mit tesz ezalatt – hogy egy irodalmias fordulattal éljünk – az eszmei össztőkés képviselője, az össztőkés állam?

Biztosítja e változások társadalmi feltételeit. Az össztőkés állam az adók és más eszközök révén a nemzeti jövede­lem egyre nagyobb hányadát a közfunkciók gyakorlására, és ezen belül közoktatásra, közegészségügyre, infrastruktúrára fordítja. A munkaerő bővített újratermelése ezzel magán­termelésből egyre inkább közösségi termeléssé válik – habár itt a közösség továbbra is a pénzközösség.

A szociális állam elsősorban a nem-termelői vagyont adóztatja meg, azt az értéktöbbletet, amelyet a tőkésosztály saját fogyasztására kíván felhasználni, kiemelve azt a terme­lőtőke bővített újratermeléséből. Ezzel a közösségi összmunkaerő-újratermelés anyagi forrásain túl biztosítja azt is, hogy a tőkésosztály valóban tőkeforgató, vállalkozó, menedzserosz­tály legyen: elenyésző hányadát teszik ki a pazarló, „kemény­kalapjukban a pénzeszsákjukon üldögélő és szivarozó" tőké­sek. Ez a tagadás tagadása: a magántőkés – kisárutermelő elődjéhez hasonlóan – ismét közvetlen termelőként kény­telen részese lenni a termelési folyamatnak, hiszen az össztőkés elválasztja egyre inkább társadalmiasuló ter­melőtőkéjétől. Formálisan továbbra is maga rendelkezik ma­gánvagyona termelőtőke-részével, de valójában nem rendel­kezik vele szabadon, „nem szállhat ki az üzletből", nem élheti fel tőkéjét stb. Míg eredetileg a tőkésosztály választotta el ter­melőeszközeitől a kisárutermelőket, most az össztőkés teszi ugyanezt a magántőkésekkel.

Az össztőkés összmunkás-funkciói: egy történelmi analógia

A tőkés társadalom e fejlett fokának történelmi előfeltétele az eredeti magántőke-felhalmozás és a permanens ipari-tech­nológiai forradalom. Az össztőkés szociális állam csak ezen az anyagi bázison teljesítheti összmunkás-funkcióját: a közösségi összmunkaerő minőségileg bővített újra­termelését.

Az össztőkés állam szerepe a kapitalizmusban törté­nelmi analogonja annak a szerepnek, amit az abszolút monar­chia a feudalizmus bukásakor játszott.

Nemcsak a polgárság, hanem az abszolút monarchia is haszonélvezője volt az eredeti tőkefelhalmozásnak. Az ab­szolút monarchia a nemesség összérdekeit képviselte a ne­messég magánérdekeivel szemben: akkor bukott meg, ami­kor ezt a sajátos érdekkonfliktust nem tudta kezelni.

Bukásához az abszolút monarchia azzal járult hozzá, hogy a polgárság felhalmozott tőkéjének járadékát egészen egyszerűen felélte, ill. improduktív módon használta fel a há­borús-elosztói szférában.

Az alcímben említett analógia szempontjából itt két dolog a fontos:

1.     1.A feudalizmus bukásakor az arisztokrácia elosztói funkciójában lehetetlenült el, ám mindaddig szükség volt rá, amíg az elosztásnak ez a módja kifizetődőbb volt az újrater­melés egésze szempontjából.

2.     Az abszolút monarchia, mint a polgárság „összfeudalista" szövetségese, kibékíthetetlen érdekkonfliktusba került a „magánfeudalista" nemességgel, és ezzel egy fejlettebb új­ratermelési mód (elosztási- és termelési mód) képviselője­ként lépett fel. Ebben az érdekkonfliktusban mind a klasszikus arisztokrácia, mind pedig maga az abszolút monarchia felszá­molódott.

A forradalmi változás logikája

A monarchia „átmenekítése" – ahol sikerült – abban a forra­dalmi formában történt, amit Marx a „szubjektum és prediká­tum felcserélésének" nevezett: azelőtt a király által oktrojált alkotmány, most az alkotmány által oktrojált király.18 A polgár­ság mint a királyság függvénye, majd a királyság mint a pol­gárság függvénye – vagy: földtulajdontól függő tőketulajdon, majd tőketulajdontól függő földtulajdon. Nem nehéz észre­vennünk az adókból eltartott, de teljes passzivitásra kényszerített alkotmányos uralkodó személyében a földtulajdonát a tőkésosztálynak járadékért bérbe adó arisztokrácia képvise­lőjét, azét az arisztokráciáét, amely létét ezután már csakis a magántulajdon szentségének köszönhette.

Az összmunkás mint az össztőkés függvénye

Az össztőkés állam mint „összkizsákmányoló" saját osztály­alapját szünteti meg a magántőke-tulajdon korlátozásával. Csak a polgárosodó (gazdagodó, okosodó, vállalkozó) bér­munkás lehet a támasza, amelynek munkaerejét egyre inkább ez a bizonyos össztőkés állam termeli meg, a társadalom összmunkaerejének megtermelése pedig már klasszikusan összmunkás-funkció. Kapitalista, vagy szocialista formájától függetlenül csak addig és csak olyan mértékben tudja bukását elkerülni, ha az állami jövedelmeket produktív módon, a mun­kaerő bővített újratermelésére használja fel. Itt az össz­munkás létében egyértelműen függvénye az össztőkésnek, a társadalmi összmunkaerő-tulajdon pedig az össztőketulaj­donnak.

Az össztőkés mint az összmunkás függvénye

E függőségi viszony megfordítása világtörténelmi jelentőségű folyamat: jelenti a holtmunka termelésének alárendelését az élőmunka termelése alá, de jelenti a gazdasági-politikai elidegenülés megszűnését, az árutermelés és az állam fokoza­tos elhalását is. Ez a megfordítás politikai tett, annak az álla­potnak az elérése, amelyben a dolgozó és adózó polgárok befolyása alá kerül az össztőke működtetése, az államigaz­gatás egész rendszere, ahol az össztőketulajdon válik az összmunkaerő-tulajdon függvényévé.

A munkamegosztás, az árutermelés és az állam

Az árutermelés és az állam elhalása egy tőről fakad: a munka­megosztás megszűnéséből.

Az önfenntartó természet adta ősi közösségek felbomlá­sának egyik alapvető oka a termelőközösségek termékfeles­legeinek állandósult cseréje volt, amelynek köszönhetően ezek a közösségek bizonyos tevékenységi formákra szakosodtak. A munkamegosztás e horizontális formáját egészítette aztán ki a közösségek közötti vertikális munkamegosztás, bizonyos központi helyet elfoglaló közösségek kiemelkedése a többiek közül. Az osztálykülönbségek megje­lenése is tulajdonképpen ide köthető: egy központi közösség vezető rétege lépett fel uralkodó osztályként más közössé­gekkel szemben.

A termelőmunka vertikális és horizontális megosztása termelőközösségeken belül is megjelent, ha másként nem, hát úgy, hogy a külső munkamegosztás a közösségek egybe­olvadásával belsővé vált. A vertikális munkamegosztás függvényévé vált a horizontális munkamegosztásnak. Ez utóbbi rögzítette ugyanis azt az állandósult elosztói-újrater­melői funkciót (fegyveres elosztás, redisztribúció, termékcse­re), amelynek betöltésére törzsi-közösségi vezetők „szako­sodtak", és akiket természetesen a közvetlen termelők tartot­tak el az önfenntartáshoz szükséges termék feletti többletter­mékből. Minél sokrétűbbé vált a horizontális munkamegosz­tás, annál nagyobb jelentőségre tett szert a differenciált mó­don megtermelt termékek termelőerővé változtatása, vagyis az újratermelési ciklus újraelindulását biztosító elosztás.19

A differenciált munkamegosztás csúcsa az a bizonyos bérmunkás, akit Chaplin „Modem idők" c. filmjében megis­merhetünk: a Taylor-rendszer szerint robotoló, egy-két moz­dulatra „szakosodott" proletár, aki tulajdonképpen már nem több mint egy gépszörny minél kevesebbet gondolkodó, be­szélő, érző alkatrésze…

Ez a bérmunkás aztán biztosan nem képes ama feladat ellátására, amelyet Marx és Engels kissé hegeliánus termino­lógiával ugyan, de igen érzékletesen így írtak le:

„(…) az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniuk, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevé­kenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezé­süket biztosíthassák. Ezt az elsajátítást először is az elsajátí­tandó tárgy szabja meg – a totalitássá kifejlődött és csak az egyetemes érintkezés keretében létező termelőerők. Ez az el­sajátítás tehát már erről az oldalról is a termelőerőknek és az érintkezésnek megfelelő egyetemes jelleggel kell, hogy bír­jon. Ezeknek az erőknek az elsajátítása maga nem egyéb, mint az anyagi termelési szerszámoknak megfelelő egyéni képességek kifejlesztése. A termelési szerszámok totalitásá­nak elsajátítása már ezért is a képességek totalitásának kifej­lesztését jelenti magukban az egyénekben."20

Ha figyelmesen elolvassuk a fenti gondolatsort, beláthat­juk: részegyének, egyoldalúvá szakosodott bérmunkások nem sajátíthatják el a termelési eszközök „totalitássá", vagyis sokoldalú, organikus egésszé fejlődött rendszerét. A kommu­nizmus világméretű jellege (1), és az anyagi bőség (2) mellett ez a harmadik feltétel, amelynek teljesülése nélkül bármiféle kommunista kísérlet dugába dől: vagy azért, mert a helyi, „bornírt" kommunizmusocskákat a kapitalista közeg felbom­lasztja és magába olvasztja (1), vagy azért, mert bőség nélkül a kommunizmus csak „az ínséget tudja általánossá tenni" (2),21 vagy pedig azért, mert az „egydimenziós" részegyének társadalma a totálissá fejlődött termelési eszközöket csak a társadalmi munkamegosztás újrarögzítésével, mobilizációs zártságával, az „irányítók kisebbségének" az „irányítottak többsége" feletti bevallott, vagy be nem vallott diktatúrájával tudja működtetni (3). Talán nem kell különösebben ecsetelni, hogy a „létező szocializmus" története példák sorát tudja fel­sorakoztatni az itt elmondottak illusztrálására.

Az árutermelés egymástól elkülönült és a használati érté­kek egy konkrét körének termelésére szakosodott termelő­szubjektumokat (termelő közösségeket vagy termelő egyéne­ket) előfeltételez. Az egymástól elkülönült termelők számára a piac, a kereslet-kínálat mindenkori viszonya jelzi vissza konkrét munkájuk társadalmi szükségességét.

A termelőerők fejlődése azonban a munkahatékonyság növekedését és ezzel a termelők önfenntartásra fordított szükséges munkaidejének csökkenését is jelenti egyben, te­hát a fejlődés egy pontján a termelők képessé válnak arra, hogy konkrét munkaképességük körét bővítsék. Új és egyre több konkrét munkaformák végzésére válnak alkalmassá, vagyis termelői oldalról indul meg a szakosodásnak és ez­zel a kényszerű munkamegosztásnak az elhalása. Rugal­mas gyártósorok, az ezeket kezelő egyének és kiscsoportok, árutermelő államszövetségek, amelyek a világpiaci konjunk­túraciklusok változásától függően céltudatosan váltogatják konkrét munkaformáikat: mind-mind erről a folyamatról tanús­kodnak.

A „Modern idők" gyári munkásához visszatérve: szabad idejének növekedésével bérmunkásunk kilép a részegyén státusából, maga is több munkaformára kezd „szakosodni" – és ezt kénytelen is megtenni, hiszen a tőkemobilizáció okozta strukturális munkanélküliség előbb-utóbb úgyis más tevé­kenységi formákba „dobja át".22

A konkrét munkaformák céltudatos váltogatása azonban nem jelent mást, mint a konkrét termelőmunka társadalmi szükségességének tudatosításai már a termelés aktusában, vagyis a piaci értékesítést megelőzve. Más szóval: a terme­lés „a csere közvetítése nélkülivé", közvetlenül társadalmivá válik.23

A totálissá váló részegyén munkájának sokrétűsége munkájának konkrét általánosodását jelenti másfelől: aki pél­dául képessé válik egy gyárban az egymástól különböző mun­kaformák végzésére, ki tud emelkedni a közvetlen termelés folyamatából, vagyis horizontális szakosodásának megszű­nése vertikális szakosodásának megszűnését is jelenti egy­ben. Itt ne csak arra a munkásra gondoljunk, aki úgymond „eddig a présgép karját húzogatta naponta több százszor, de ezentúl már csak gombokat kell nyomogatnia néha-néha". . . Többről van szó: a termelés szabályozásában, szervezésé­ben és fejlesztésében egyre aktívabban részt vevő bérmun­kásról. Az irányítók-irányítottak kényszerű munkamegosztá­sának fokozatos elhalása társadalmi méretekben is jelentke­zik.24 (Történelmi tragédiája a szovjethatalomnak, hogy az ezt célzó lenini kezdeményezéseket – a termelőmunka megfelelő hatékonyságának, tehát a szükséges munkaidő megfelelő rö­vidségének hiányában – nem tudta megvalósítani.)

Észre kell vennünk a heti 33-35 órás munkaidőért har­coló nyugat-európai bérmunkásban azt az állampolgárt, aki növekvő szabad idejében egyre inkább politizálhat, még ak­kor is, ha politikai jogait éppen nem a parlamentben, hanem a szakszervezetekben, ül. a lakóhelyi helyhatósági szervek el­lenőrzésével gyakorolja.

A magántőke-tulajdon elosztói funkcióinak megszűnése a munkaerő tudatos diszlokációjára épített tudatos tőkediszlokécióval

A magántőke-tulajdon olyan termelési viszony, amely alapve­tően a szabad tőkeforgalmazás és ezzel a különböző magán­tőkék evolúciójának (változékonyságuknak és szelektálódá­suknak) nyújt keretet. A tőketulajdonosok közötti tőkeáramlás természeti folyamat, és léte mindaddig jogosult, amíg ez a ter­mészeti folyamat hatékonyabban működik, mint a tőkeára­moltatás tudatos irányítása.

A kapitalizmus fejlődése során maga a tőkeforgalmazás is elkülönült magántőkés funkcióvá vált, ezért a piacteremtő­ működtető elosztótőke (kereskedőtőké, banktőke, haditőke), ill. a piacfeltöltő-ellátó termelőtőke egymást korlátozó, de egy­szersmind egymást fel is tételező ellentéte végigkísérte a ka­pitalizmus történetét. Marx az „Osztályharcok Franciaország­ban" c. munkájában igen érzékletesen mutatta be a tőkésosz­tály e belső rétegződéséből adódó politikai konfliktusokat25 – de az elmúlt közel másfél évszázad is felmutatja az elosztói tőke fontosságát: a banktőke Lajos Fülöp alatt, a fináncoligar­chia az imperializmus kialakulásakor, vagy pl. a haditőke ko­runkban: egyiknél sem tagadható ez a meghatározó szerep.

A tőkeáramlás természeti folyamatával szemben ott áll a különböző tőketulajdonosok közötti munkaerő-áramoltatás állami, tehát társadalmiasított folyamata. (Az egyes termelési egységeken belüli belső munkaerő-mobilizálást az állam szin­tén támogathatja az átképzésre adott adókedvezmények stb. révén.) Az össztőkés állam a közösségi munkaképesség tudatos átirányítását társadalmi méretekben viszi végbe, ezzel tudatos munkaerő-elosztói, tehát munkaerő-újra­termelői funkcióit teljesíti. Az infrastruktúra kiépítésével és fenntartásával az össztőkés a szó szoros értelmében közös­ségi, „kommun"-ális funkciókat teljesít.

A tőkemobilizáció természeti és a munkaerő-mobilizáció társadalmiasított jellege közötti különbség alapja egy: a ma­gántulajdonosi viszony, amely egyrészt korlátokat állít a ma­gántőkék egymásba alakulásának központosított szabályo­zása elé, másrészt viszont szükségessé teszi, hogy a munka nélküli bérmunkás nem hasznosítható, tehát nem elidegenít­hető, tehát nem tulajdonolt, csak birtokolt26 munkaerejét a nem magántulajdonos közösség, ill. annak képviselője, az ál­lam ossza el, forgalmazza, termelje újjá.

Parancsoló szükségszerűséggel vetődik fel ennek az el­lentmondásnak a feloldása akkor, amikor az össztőkés állam összhangot kénytelen teremteni a tőke és a munkaerő mobili­zálásának természeti, ill. társadalmi folyamata között. Az össztőkének egyrészről olyan összmunkaerőre van szüksé­ge, amely már kiképzésekor is a lehető legnagyobb mérték­ben univerzális27 (hiszen munkaerőpiaci trivialitás az, hogy a megfelelően specializált munkaképesség megvásárlása ki­sebb költséggel jár, mint a munkaerő termelőegységeken be­lüli kiképzése), másrészről viszont a társadalmi össztőke-ér­tékesítés hatékonysági követelményei egyben a tudatos magántőke-diszlokációt is megkövetelik. Az Európai Gazdasági Közösség mint árutermelő közösség az össztőkék olyan szö­vetsége, amelyre az „egyes" össztőkék saját magántőkéseik­kel szemben tudnak támaszkodni. A magántőke-össztőke dichotómiája ezzel a magántőke-össztőke-össztőkeszö­vetség trichotómiájává tágult, és amit az össztőkés állam nem volt képes megtenni saját magántőkéseivel szemben, azt megteszi ez az össztőkés szövetség: a magántőke terv­szerű és előbb regionális, majd globális irányítás alá kerül.28

Az összmunkás össztőkéssé válása a tőkés fejlődés perifériáján

A tőkés világrendszer elmaradott perifériáján és félperifériá­ján politikai győzelmet arató forradalmi proletariátus csak jogi kereteit teremtette meg a szociális állami funkciók teljesítésének – anélkül tette ezt azonban, hogy ennek gaz­dasági alapjai meglettek volna. A tőkefelhalmozás kényszere azonban a józan, de kíméletlen realitások talajára rántotta vissza: ha nem veti alá magát ennek, akkor bukásra van ítél­ve. Az eredeti magántőke-felhalmozásra nem volt idő – a magát szociálisnak hívő állam össztőkés formában vé­gezte el az eredeti tőkefelhalmozást, de a dologi szférában felhalmozó állam ezt csakis az egyenértékes árucserére épülő termelés szüneteltetése és a közösségi összmunkaerő szűkített, jobb esetben egyszerű újratermelése árán tudta megtenni. Az összmunkás felhalmozó össztőkéssé vált, és elidegenült az empirikus bérmunkástól, az élőmunka sokkal inkább alárendelődött a holtmunkának, mint eddig bármikor – a szocializmus ígéretei kiüresedtek, hiszen gazdasági talajuk éppen magával a szocializmussal volt ellen­tétes.29

Elfogadva azt a tézist, amely szerint „a termelőerők fej­lettsége a termelési viszonyokéval szemben forradalmi hely­zetet, a termelési viszonyok fejlettsége a termelőerőkével szemben pedig ellenforradalmi helyzetet jelent30 " -, el kell fo­gadnunk azt is, hogy az állammonopolista szocializmus termelési viszonyai között az ellenforradalmi helyzet per­manens.

A kapitalizmus hajnalán az európai monarchiák törvé­nyes kereteit biztosították az eredeti tőkefelhalmozásnak (az angol abszolút monarchia a bérmunkajogi kereteit terem­tette meg, az alkotmányos monarchia pedig a parasztságnak a földtulajdonától való elválasztását „segítette elő").31 A mo­narchia ezzel ugyanazt a történelmi szerepet játszotta el, amit később a szocialista monopolállam. A parasztság megfosztása földtulajdonától és ipari hadsereggé változtatá­sa, a női munka beáramoltatása a termelésbe és ezzel a mun­kabérek leszorítása, a nagyipar felfejlesztése a kisipar rová­sára: kísértetiesen hasonló vonásai ezek az eredeti tőke­felhalmozás kapitalista és szocialista formáinak.32

A két forma különbsége azonban számottevőbb, mint ha­sonlóságuk: nemcsak intenzitásukban különböznek (ott év­századokról, itt évtizedekről van szó), nemcsak a világtörté­nelmi progresszióban elfoglalt helyük miatt (ott a centrum szerves fejlődése, itt a perifériális elmaradottság erőszakos megszüntetése), a különbség lényegi: ott az eredmény a fel­halmozott magántőkék, itt pedig felhalmozott össztőke.

(Dologi-felhalmozó magántőke kontra dologi-felhal­mozó szocialista monopolállam: ez az objektív alapja annak az érzelmi dilemmának, amely minden, a kapitalizmust eluta­sító, de a sztálinizmus borzalmaitól is visszarettenő szocialis­tában természetes módon felmerül, s amellyel szemben pl. a Szocialista Internacionálé 1951-es frankfurti programja meg­fogalmazta a demokratikus szocializmust, mint ún. harmadik­utas célt.33 )

Befejezés

A szocialista monopolállam az eredeti tőkefelhalmozással, az ipari bázis megteremtésével és a munkaerő extenzív forrásai­nak kimerülésével túléli önmagát, a dologi termelőeszközök állami, vagyis össztőkés tulajdonformája pedig gátjává válik a gazdasági fejlődésnek. A kiút csakis á közösségi összmunkaerő bővített újratermelése lehet, mert csakis ez biztosíthatja az értéktöbblet-termelés intenzív forrásait.

1058_04Slemer04.jpg

Jegyzetek

1 Shakespeare, W.: Összes drámái III. Tragédiák. Magyar Helikon. Budapest, 1972. p. 500.

2 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 4. köt. Kossuth, Budapest, 1959. p. 454.

3 Az „eszmei" fogalmát iljenkovi értelemben használom, mint az em­beri aktivitás társadalmilag meghatározott formáját jelölő kategóriát. Vö. erről Iljenkov, E.: A dialektikus logika. Kossuth, Budapest, 1977. pp 199-227.

4 Vö. erről pl. Mihályi P.: Érték , értéknagyság, mérhetőség. Közgaz­dasági Szemle, 1982/4., vagy Bara Z.: A munkaerő értéke vagy a munka ára? Közgazdasági Szemle 1988/2., Zalai E.: Munkaértékés sajátérték. Akadémiai, Budapest, 1988.

5 „Azt a tételt, hogy a munkaerő »természetes«, azaz normális ára egy­beesik a bérminimummal, vagyis a munkás létéhez és fajának fenn­tartásához feltétlenül szükséges létfenntartási eszközök egyenérté­kével – ezt a tételt először én állítottam fel. ,A nemzetgazdaságtan bí­rálatának vázlata' (Deutsch-Französische Jahrbücher, Párizs, 1844) és ,A munkásosztály helyzete Angliában' című munkáimban." Marx, K.-Engels F.: Művei. 4. kötet. Kossuth, Budapest, 1959. p. 80.

6 Marx, K.-Engels, F.: Uo. p. 6.

7 „Azon a munkán kívül, amelybe az állat gondozása kerül, és azon a munkán kívül, amelybe létfenntartási eszközeinek termelése kerül, a termeléséhez szükséges munkán nem azt a munkát értik, amelybe neki magának a fogyasztás aktusa kerül, az evésnek, az ivásnak, rövi­den eme termékek vagy létfenntartási eszközök elsajátításának az aktusa. Teljesen így van ez a munkaképességgel. Az a munka, amelybe termelése kerül – teszem azon a munkán kívül, amelybe munkaképességének kiképzése kerül, a nevelés, a tanoncság mun­káján kívül, amely a tanulatlan munkánál alig jön tekintetbe -, újrater­melése nem kerül munkába azon a munkán kívül, amelybe az általa elfogyasztott létfenntartási eszközök újratermelése kerül. Ezeknek a létfenntartási eszközöknek az elsajátítása nem »munka«. Épp oly ke­véssé, mint ahogy a posztóban foglalt munka a szövő munkáján, a gyapjúban, a festékanyagokban stb. rejlő munkán kívül nem áll még magának a gyapjúnak a kémiai vagy fizikai akciójából is, amellyel a festékanyagot felszívja stb., mint ahogy a munkás vagy az állat a lét­fenntartási eszközöket." Marx, K.-Engels, F.: Művei 26/III. kötet. Kos­suth, Budapest, 1976. p. 134.

8 „Hogy pl. a táplálkozásban, a fogyasztás egyik formájában az ember saját testét termeli, az világos. Ez azonban a fogyasztás minden más fajtájára is érvényes, amely egy vagy más módon az embert valami­lyen módon termeli." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 13. kötet. Kossuth, Budapest, 1965. pp 157-158.

9 „(…) HVG: Mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy Svájcban céget alapítson? Peter Bruckhart, svájci kisvállalkozó: pénzre. De nem feltétlenül egy vagyonra. Mi öt éve kezdtünk el működni, tulajdonképpen nagyon csekély tőkével. Egyenként 5 ezer svájci frank spórolt pénzzel száll­tunk be a cég alapításába. Összehasonlításképpen: egy átlag svájci mostanában valamivel több, mint 3 ezer frankot visz haza havonta. (. . .)" Lőke A.: Nem nagy dolog (Egy svájci kisvállalkozás). Heti Világgazda­ság, 1988. március 19. p. 14.

10 Marx, K.-Engels, F.: Művei. Kossuth, Budapest, 1972. p. 170.

11 Vö. erről Marx, K.-Engels, F.: Művei. 48. kötet. Kossuth, Budapest, 1988. pp 25-28.

12 Vö. Lenin, V. I.: Összes művei. 27. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 298.

13 Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyil­vánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyan­azon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul." Marx, K.-Engels, F.: pp 186-187.

14 Vö. pl. Balogh I.: Szubjektum nélküli történelem? Európai alternatí­vák. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest, 1987. pp 84-85.

15 Vö. erről pl. Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989, 1-2., pp 91-125.

16 Vö. pl. Van der Wee, H.: A lefékezett jólét. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1986.153. old., továbbá Gáspár L: A szubjektumok terme­lése. Kossuth, Budapest, 1987. pp 165-166. Gáspár László az USA példáján pontos számadatokkal mutatja ki könyvében az emberi tőke eredeti mennyiségi, majd minőségi felhalmozását.

17 „(…) az is világos már, hogy az önállók aránya 10-12% körül stabi­lizálódott a fejlett tőkés országokban. így koránt sincs többé szó arról, hogy a tőke elnyelné a kistevékenységet, sőt manapság az ellenkező tendencia dominál." Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989. 1-2., p. 102.

18 „XVIII. Lajos alatt a király kegyelméből való alkotmány (a király által oktrojált Charte), Lajos Fülöp alatt az alkotmány kegyelméből való ki­rály (oktrojált királyság). Egyáltalában megjegyezhetjük, hogy a szub­jektum átváltozása predikátummá és a predikátum szubjektummá, a meghatározónak és a meghatározottnak a felcserélése mindig a leg­közelebbi forradalom. Nem csupán a forradalmi oldalon. A király csi­nálja a törvényt (régi monarchia), a törvény a királyt (új monarchia)." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 40. köt. Budapest, Kossuth, 1980. p. 322.

19 Vö. erről Slemmer L: Utószó. In: Nikolov, E.: A titok. Műhely 3. Tö­megkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1987. p. 122.

20 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p.74.

21 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p. 38.

22 „(…) a nagyipar a maga katasztrófái által élethalál kérdéssé teszi, hogy a munkák váltogatását és ezért a munkások lehető legnagyobb sokoldalúságát általános termelési törvénynek ismerjék el, és ennek normális megvalósulásához a viszonyokat hozzáidomítsák. Életha­lál kérdéssé teszi, hogy egy nyomorult, a tőke változó kiaknázási szük­séglete számára tartalékban tartott, rendelkezésre álló munkanépes­ség szörnyűségét helyettesítsék azzal, hogy az ember abszolúte rendelkezésre áll változó munkakörülmények számára, hogy a rész­egyént, egy társadalmi részletfunkció puszta hordozóját helyettesít­sék a totálisan fejlett egyénnel, akinek számára a különböző társa­dalmi funkciók egymást felváltó ténykedési módok." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 23. kötet. Kossuth, Budapest, 1973. pp 455-456.

23 „A cserélő ember közvetítő mozgása ugyanis nem társadalmi, nem emberi mozgás, nem emberi viszony, ez a magántulajdonnak a ma­gántulajdonhoz való elvont viszonya, és ez az elvont viszony az érték, melynek valóságos egzisztenciája mint érték csak a pénz." Marx, K.­Engels, F.: Művei. 42. kötet. Kossuth, Budapest, 1981. p. 21.

24 „Amíg a társadalmi összmunka csak olyan hozadékot szolgáltat, amely csak kevéssel haladja túl azt, ami mindenki szűkös létezéséhez szükséges, amíg tehát a munka a társadalom tagjai nagy többségé­nek minden vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig ez a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. A kizárólag a mun­kában robotoló nagy többség mellett kialakul a közvetlenül termelő munkától felszabadított osztály, amely a társadalom közös ügyeit látja el: munkavezetést, államügyeket, igazságszolgáltatást, tudományt, művészeteket stb." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 19. kötet. Kossuth, Budapest, 1969. pp 214-215.

25 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 7. kötet. Kossuth, Budapest, 1962. pp 7-103.

26 Itt a tulajdonlás hegeli meghatározását veszem alapul, amely szerint a tulajdon birtokolt, hasznos és elidegeníthető dolog. Vö. Hegel, G.W. F.: A jogfilozófia alapjai. Akadémiai, Budapest, 1971. pp 80-81.

27 „Az utolsó nagy társadalmi (azaz a társadalomtest egészére kiterje­dő) munkamegosztás: a képességfelhasználó tevékenységek és a képességtermelő tevékenységek rendszerének teljes, egyetemes ki­bontakoztatása." Gáspár L: id. mű, p. 110. Gáspár László munkája – bár a szerző szakmai szerénységgel azt csak pedagógiaelméletinek tekinti – a magyar és nemzetközi marxista irodalom igen komoly telje­sítménye. Itt kifejtett gondolataim csak más megközelítésű szemlél­tetései lehetnek annak az igen részletes kifejtésnek, amit könyvének négy fejezetében elvégez.

28 „Az anyagi fejlődés érdekében az új világgazdasági rendnek át kell térnie a nemzeti tervezésről a nemzetközire." Van der Wee, H.: Id. mű. p. 476.

29 „Úgy rémlik nekem, hogy pártunk (…) egy szép napon kormányra kényszerül majd, hogy végül is megvalósítsa azokat a dolgokat, ame­lyek közvetlenül nem a mi érdekünknek, hanem általános forradalmi és sajátosan kispolgári érdekeknek felelnek meg; ilyen helyzetben az­után, amikor a proletár néptömegek hajtanak, a saját, többé-kevésbé tévesen értelmezett, a pártharcban többé-kevésbé szenvedélyesen előtérbe tolt, nyomtatott kijelentéseink és terveink pedig megkötnek bennünket, olyan kommunista kísérletekre és ugrásokra kényszerü­lünk majd. amelyekről mi magunk tudjuk a legjobban, mennyire nem érkezett el az idejük." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 28. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 549.

30 Ezt a tézist tudomásom szerint S. Horváth Jenő politológus fogal­mazta meg először.

31 Vö. erről részletesebben Marx, K.-Engels, F.: Id. mű. pp 668-710.

32 Ide kívánkozik egy irodalmi példa is: Mark Twain Koldus és királyfi­jának és Szolzsenyicin Gulagjának olvasóját egyaránt megdöb­benti az a tény, hogy bizonyos korokban a jog lehetővé tette a gyer­mekek halálra ítélését.

33 Vö. Declaration of the Socialist International. The basic principles of democratic socialism adopted by the Socialist International at Frank­furt in 1951 and Oslo in 1962. London, 1964. Socialist International, pp 2-7. Magyarul megjelent: Horváth J.-Johancsik J.-Stemler Gy. (szerk.): A nyugat-európai munkásmozgalom dokumentumai (1944­-1973). Első kötet. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. pp 34-40.


Tézisek a sztálinizmusról

A szerző a sztálinizmus sokféle közkeletű értelmezése helyett történeti elemzéssel jut el a következtetéshez: a kapitalizmus saját talaján létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusok radikális és egyoldalú érvényesüléséről van szó, s a sztálinizmus a kapitalista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának tekinthető.

A Kelet-Európában kialakult társadalmi formáció múltját (és bizonyos értelemben jelenét és jövőjét) nagymértékben meg­határozza a sztálinizmus. Ezt a kifejezést sokféle értelemben használják. Van, aki a személyi kultuszra gondol, van, aki egy ideológiát jelöl vele, van, aki egy ideológiai-politikai mozgal­mat, esetleg politikai rendszert ért alatta, míg mások egy gaz­dasági-politikai szerkezetet írnak le segítségével. Megint má­sok szerint a kifejezés értelmetlen, használata tudományta­lan, mert egy nem egységes ideológiát, társadalmi folyamatot vagy szerkezetet próbálnak meg ezzel az összefoglaló elne­vezéssel megérteni. Magát a jelenséget azonban – akár e ki­fejezéssel, akár anélkül – értékelték és értékelik a szocializ­mus tökéletes megvalósulásaként, de a szocializmus torzké­peként is. Minősítik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet – esetleg csak az adott körülmények között – egyedül lehetséges és szükségszerű folyamatának, vagy e folyamat megmerevedésének éppúgy, mint ahogy ezen átmenet egyáltalán nem szükségszerű, torz formájának, sőt a szocia­lizmus felé tett lépések zsákutcába jutásának is. Mindezek alapján bemutatják a legfőbb jónak, szükséges rossznak, vagy magának a Sátánnak a mestermunkájaként. A fentiekből következően van olyan nézet, amely szerint Sztálin halálával meg is szűnt, mások viszont a budapesti Sztálin-szobor 1956-os ledöntésével temetik a sztálinizmust, de azzal a nézettel is lehet találkozni, amely szerint még ma is sztálinizmus van Ke­let-Európa országaiban, és talán nem is Sztálin hatalomra ke­rülésével alakult ki.

Az alábbiak történeti, szerkezeti és funkcionális elemzé­sek segítségével megkísérlik a sztálinizmust vázlatosan leír­ni. E leírás szándéka szerint értékítéletektől mentes, de nem azok alól mentesítő.

1.

A sztálinizmus Európa keleti felének terméke, de kialakulásá­nak, szerkezetének és működésének megértéséhez szüksé­ges az európai társadalomfejlődés eltérő útjainak ismerete. Ezek bemutatásakor a tipizálás szempontjait a gazdaság- és társadalomszerveződés főbb szervező erői, illetve azok kom­binációi adják, amelyek Nyugat-Európában főként gazdasági (csereérték) természetűek, Kelet-Európában viszont nem­ gazdasági, szervezeti és tudati (ideológia, erkölcs, hit, érze­lem) jellegűek. E szervező erők lehetnek autonómak, önszer­veződők és fölülről szervezettek. Ezek alapján a kapitalizáló­dás és az ipari forradalom európai folyamatában a következő típusok ismerhetők fel: a) angol, b) francia, c) német, d) orosz.

a) Az angol fejlődésnél a prekapitalista gazdasági-törté­nelmi korszakoknak a kapitalizmussal való kapcsolatát és a kulturális értékek továbbélését a csereérték képviseli. Magá­nak a tőkés gazdasági életnek a folytonosságát és folyama­tosságát, a termelés totalitását szintén a csereérték biztosítja. A gazdaság- és társadalomszerveződés alapja tehát egy közvetlenül gazdasági tényező, a csereérték. Az árképző piac feltételei mellett – azaz amikor az árakat a kereslet és a kínálat ingadozása szabályozza – a magánvállalkozók forradalmasí­tották a mezőgazdaságot, így a később indult ipari forradalom támogatásával radikálisan megkezdődött a munka és a tulaj­don szétválasztása. E folyamatokat követően kiépült a mo­dern bankrendszer is. A kialakuló bürokrácia felett a társada­lom ellenőrzést gyakorol, a politikai élet helyi érdekekre épülő, többszörösen tagolt, parlamenti demokráciához vezet, ami a civil társadalom és a politikai állam elkülönülését jelzi. A társa­dalom modernizálása a gazdaság, a politika, a jog, a kultúra stb. önállóvá válásának a folyamata, vagyis a társadalom részrendszerekre tagozódása és e részrendszerek racionali­zálása. E társadalomszerveződésnek elméletileg és ideológi­ailag az empirizmus, a liberalizmus és a pragmatizmus felel meg. Az angol típusú fejlődés példájaként említhető még Hol­landia, Belgium, Svájc, illetve Dánia, Norvégia, Svédország és Európán kívül az Amerikai Egyesült Államok.

b) A francia útnál a csereérték szervező ereje gyengébb, így hiányzik egy előző hosszabb tőkefelhalmozási időszak, vagyis nagyobb a tőkeigény, de kevesebb a rendelkezésre álló felhalmozott és befektethető tőke. Emiatt a mezőgazda­sági és az ipari forradalom csak a modern bankrendszer (hi­telrendszer) kiépülésével egyidejűleg, annak segítségével megy végbe. A francia Credit Mobilier típusú, nagy mennyi­ségű értékpapírt kibocsátó bankok jellegzetes eltérést mutat­nak az angliai kereskedelmi bankoktól, mert az előbbiek a hosszú távú beruházásokat, az utóbbiak viszont a rövid távú igényeket finanszírozzák. A francia bankok az ipart támogat­ták és elsősorban a könnyűiparhoz (textilipar, élelmiszeripar) kapcsolódtak. A szakszerű bürokrácia szervezeti irányítása a társadalom által kevésbé ellenőrzött, mint Angliában, de az ál­lam szerepe még döntően a gazdasági fejlődés jogi feltételei­nek biztosítására szorítkozik. A civil társadalom és a politikai állam elkülönültsége itt is jellemző, ugyanakkor a társadalom modernizálásakor a részrendszerek racionalizálása mellett szerepet kap egy, a társadalmat átfogó racionalizálás is. E társadalomszerveződési típust elméletileg és ideológiailag a racionalizmus, a felvilágosodás és az individualizmusra épülő nacionalizmus, iparosítási ideológiaként pedig a saint-simonizmus fejezi ki.

c) A kapitalizálódás német típusánál szintén nagy a tő­keigény és kevés a rendelkezésre álló tőke, ezért a bankrend­szer kiépülése itt is a mezőgazdasági tőkeviszony kialakulá­sával és az ipari forradalommal párhuzamosan, azt segítve történik. A német bankok egyszerre elégítik ki a rövid és a hosszú távú tőkeigényeket, de tevékenységük meghaladja a hagyományos bankhitelezés területét, ipari alapítások aktív résztvevőivé válnak, mégpedig elsősorban a nehéziparban. A bankok szoros, központosított ellenőrzést gyakorolnak a ver­sengő vállalatok fölött. A koncentrált tőkebefektetés következ­tében növekszik az üzemek mérete, ami már kezdettől na­gyobb volt, mint az angliai üzemeké. Jellegzetes tehát az, hogy az egyik fő gazdaságszervező erő, a bank, szorosan összefonódik az ipari vállalattal, aminek végül szélsőséges formája a fasizmusban látható. A bürokrácia szervezeti irányí­tása, a közhatalmi funkciót kisajátító és a gazdaságot jogi eszközökkel (pl. merkantil gazdaságpolitika) befolyásoló ál­lam ez esetben ellenőrizetlenül áll a polgári társadalom fölött. Ezzel is összefüggésben van, hogy a gazdasági élet egysége­sítésében nagy szerepet kap a hadsereg, ezzel a hadiipar, il­letve, hogy a civilgazdaság szervezésére is a militarizálás a jellemző. A gazdaság- és társadalomszerveződésnek is lé­nyeges elemévé válik az ideológia, pl. a protestáns etika, a nacionalizmus, a veszélyhelyzet tudata, majd az ezeket is fel­használó fasizmus. A társadalom modernizálásakor a rész­rendszerek racionalizálása – önállósulása – helyett az átfogó racionalizálás a domináns. Ezt a fejlődési utat követi még Olaszország is.

d) A kapitalizálódás orosz típusa már inkább a perifériá­ról indul. A döntően nem árképző piac körülményei között – vagyis amikor az árak nem a kereslet és a kínálat függvényé­ben változnak – a bankok nem játszhatták azt a szerepet sem, amit a német típusú fejlődésnél, ezért szerepüket a fölülről irá­nyító szervezet, az állam veszi át. A gazdaság átalakítása az állam katonai stratégiai célokból megindított vasútépítéseivel, a közlekedés forradalmasításával kezdődik. A modernizáció az átfogó racionalizálás erősítését jelenti, amikor feladattá válik az ipari forradalom és a tőkeakkumuláció megvalósítá­sa. Ennek következtében olyan gyorsított iparosodás kezdő­dik, amelynek logikája szerint a monopolisztikus nagyszerve­zetek, nagyüzemek, nagyvállalatok és a nehéziparba közpon­tosított tőke válnak meghatározóvá. E kapitalizálódási típusra is jellemző tehát az, hogy a fő gazdaság- és társadalomszer­vező erő, az állam közvetlenül összefonódik az ipari vállalat­tal. E viszonyoknak megfelelően a politikai élet a központi irá­nyítás fetisizálásához vezet, az állami bürokrácia ellenőrzése nem lehetséges. Fontos társadalomszervező szerepet kap itt is az ideológia, így pl. a vallásos nacionalizmus vagy az elma­radottság tudata, majd a marxizmus ezeket is magába ötvöző változata. E típus esetének tekinthető már a balkáni országok és Kelet-Közép-Európa fejlődése, de Spanyolország és Por­tugália is.

A kapitalizálódás szerveződési típusairól szólva e rövid vázlatban indokolt külön is kitérni a kelet-közép-európai tér­ségre, amely a német és az orosz típusú út kombinációja, a kettő közötti átmenet (amelyen belül pl. Ausztria-Csehország inkább a német, Magyarország és Lengyelország inkább az orosz úthoz áll közel). Érdemes ezzel kapcsolatban az állam néhány olyan intézkedését felidézni, amelyet nem a szabad konkurencia szabad árképzésű piaci elvei szerint szabályoz­tak. Ilyennek tekinthetők többek között a védővámok, az ál­lami iparosítás eszközei, mint a törvénnyel szabályozott adó­mentesség, a kamatmentes állami hitelek, az állami szubven­ciók, preferenciák. E kiemelt sajátosságok nyomatékosítják azt a már az eddigiekben is megfigyelhető jellegzetességet, hogy minél elmaradottabb régió fejlődéséről van szó, an­nál nagyobb szerepet kapnak a csereérték szervező ere­jét helyettesítő, illetve a helyettesítést is pótló mechaniz­musok.

2.

A kapitalizálódás, illetve a tőkés termelés folyamata tehát tör­ténhet a csereérték szerepét, az árképző piacot helyettesítő mechanizmusokkal is, így az is lehetséges, hogy a magán­tőke érvényesülési lehetőségeit az állam biztosítsa, sőt, hogy a magántőke feladatát is az állam vegye át. Az ilyen esetek­ben a kapitalizálódás és az ipari forradalom folyamatát nem előzi meg az eredeti tőkefelhalmozás, ezért a kapitalizálódás, a tőkefelhalmozás az ipari forradalom segítségével, annak nyomása, kényszerítő hatása alatt zajlik. Mindezek miatt a tő­kés termelés nem azonosítható a kapitalizmus árképző piacú, magánvállalkozók szabadversenyes konkurenciaharcán alapuló nyugat-európai változatával – annál is kevésbé, mivel a szabad verseny „tiszta" formában még Angliában sem érvé­nyesült soha.

A fentieket figyelembe véve a tőkés termelés úgy írható le, mint munka és tulajdon radikális szétválasztásának folya­mata, majd e szétválasztottságon alapuló gazdálkodás és tár­sadalmi berendezkedés. A tőkés termelés végső célja annak a gazdasági-politikai hatalmi szerkezetnek a fenntartása, amely a szétválasztást végrehajtja és az új berendezkedést működteti. E cél elérésének alapvetően kétféle eszköze van, a szabadversenyes, az árképző piacon alapuló (a rövidség kedvéért a továbbiakban piaci), és a helyettesítésein, a mo­nopolizált helyzeteken, a konkurencia korlátozásán vagy kizá­rásán, a nem árképző piacon alapuló (a továbbiakban nem piaci) intézményrendszer. Ha a kapitalizmus a piaci viszonyo­kon alapul, akkor a hatalmi szerkezet újratermelésének módja az egyes tőkések minél nagyobb profitra való törekvése, a profitmaximalizálás. A profitmaximalizálás azt a folyamatot is jelöli, amikor a megtermelt termékek értékösszege a lehetsé­ges maximális mértékben nagyobb a korábbinál, azaz mikor a gazdasági növekedés maximalizálva van. A profitmaximalizá­lás és a növekedési ráta maximalizálása kifejezések tehát egyazon gazdasági összefüggés kétféle megfogalmazása, aminek itt az a jelentősége, hogy a két nézőpont a nyugat­európai és a kelet-európai fejlődésnél bizonyos értelemben gyakorlatilag kettéválik, amennyiben a kapitalizálódás és a tő­kés termelés Kelet-Európában inkább a növekedés folytatá­sa, mint a profitszerzés szemszögéből írható le.

A kelet-európai kapitalizmus nem piaci eszközei mellett a piacra épülő nyugat-európai (és amerikai) kapitalizmus is ki­alakít, kitermel a magánvállalkozáson alapuló szabadverse­nyes kapitalizmussal ellentétes, azt tagadó jelenségeket, ten­denciákat, még ha azokat – a tőkés termelés fenntartása ér­dekében – be is építi, integrálja működési mechanizmusába. Ezek közé sorolhatók a tőkekoncentráció és -centralizáció eredményeként kialakuló részvénytársaságok és a kartellek, szindikátusok, trösztök, konszernek, vagyis a monopóliumok, illetve a tőkés vállalatok államosítása vagy az állam által tör­ténő alapítása, majd az állam-monopolkapitalizmus kialakulá­sa. Ide számítható még a tőkés magántulajdon elszemélytele­nedése, amikor tendenciájában – különösen ha állami tulaj­donról van szó – az egyes magántulajdon általános magántu­lajdonban oldódik fel, azaz amikor a vállalat irányítását egyre kevésbé a tulajdonos látja el közvetlenül, helyébe a fizetett menedzser lép.

Az I., majd a II. világháború után Oroszországban, illetve Kelet-Európában a mind koherensebben egységesülő világ­piac hatásai miatt egyre inkább létkérdéssé vált a már koráb­ban is feladatként tudatosult modernizáció, az elmaradottság leküzdése, az utolérés, az ipari forradalom véghezvitele. Al­kalmazkodni kellett az ipari forradalom nagyipari, nehézipari, energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezetéhez. Ez – Szovjet-Oroszországban több éves bizonytalankodás, más­hol taktikai kivárások után – csak gyorsított és erőltetett iparo­sítással és növekedéssel látszott megvalósíthatónak. Ezért nem a kapitalizmus piaci, hanem a kapitalizmus saját talajon létrejött helyettesítő, nem-piaci mechanizmusai látszottak felhasználhatóaknak, ezeknek és a monopolkapitalizmus önma­gát tagadó tendenciáinak radikális, végletes és egyoldalú vé­gig vitelével. E szándékok érvényesülése: a sztálinizmus.

A sztálinizmus a kapitalizmus modernizációs útja, helyet­tesítési mechanizmusokkal. A helyettesítési mechanizmusok közé tartozik hogy a csereérték helyett a szervezet és az ideo­lógia a gazdaság és a társadalom fő szervező ereje, hogy a modernizáció során a részrendszerek racionalizálása helyett az általános racionalizálás, a totalitarianizmus érvényesül, hogy a piac helyett a redisztribúció, a tervutasítás a gazda­sági szabályozó, a profit helyett a növekedés elérése a cél, a tőketulajdon elvont, általános magántulajdonná válik, a tőkést a munka feltételei és a többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi-döntési szerkezete képviseli. A sztálinizmus funkciója a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom megvalósítása, munka és tulajdon elválasztása és az ezt a folyamatot irányító gazda­sági-politikai hatalmi szerkezet újratermelése. Gazdaságilag a fölülről, szervezetileg és ideológiával irányított centralizáló, az általános magántulajdonra és a növekedés maximalizálá­sára épülő expanzív nagyipari-nehézipari energia- és nyers­anyagigényes gazdaságszerkezet a bázisa.

A kapitalizmus e formájában a tőkeviszony munka és tulajdon végletes elválasztásán alapul, amikor a mezőgaz­dasági termelőt az erőszakolt kollektivizálásokkal megfoszt­ják a tulajdontól, így a tulajdon nélküli tömegeket vagy az ál­lami gazdaságok és a burkoltan államosított gazdaságok, a „szövetkezetek", vagy az ipar szívja fel. A kisipar felszámo­lása szintén a tulajdontól megfosztottak létszámát növeli és az ipar számára nyújt munkaerőt. Az iparba került új munkások és a régebbiek egységesek abban, hogy az államosítás kö­vetkeztében a munka feltételeiről (a termelés körülményeiről, a termékről és annak mennyiségéről stb.), valamint a többlet­termék feletti rendelkezésről nem ők döntenek. Egyfelől tehát létrejön a tulajdon nélküli bérmunkások tömege, akik közé tulajdonképpen minden kereső tartozik.

A munka és tulajdon szétválasztási folyamatának másik oldalán a fölülről irányító centralizált szervezetek kiépítik azt a hatalmi-döntési szerkezetet, amelynek egyes pozíciói a munka feltételei és termékei feletti rendelkezés funkcióját el­látják. Gyakorlatilag az egyes pozíciókat birtoklók döntenek, de ők nem egyes, magántulajdonú tőkésként szerepelnek, hi­szen személyük bármikor lecserélhető, behelyettesíthető, ezen kívül – legalábbis törvényesen – rendelkezési, döntési pozíciójukat többnyire nem örökíthetik, más személyre egyéni tulajdonként át nem ruházhatják. A tőketulajdonosság e személytelensége miatt egy új osztály képviselőinek sem te­kinthetők. A hatalmi-döntési pozíciók ilyen értelemben sze­mélytelen szerkezetének egésze a tőke egésze felett rendel­kezik, így az általános magántulajdonnak, az általános tőké­nek, azaz az „össztőkének" a tulajdonosa, tőkése az álta­lános tőkés, az „össztőkés", vagyis a hatalmi-döntési szerkezet egésze. Az egyes vállalatok profitérdekeltségé­nek hiányát azonban nem az egyes tőkés személyének a hiánya okozza, hanem azok a helyettesítési mechanizmu­sok, amelyek keretei között a vállalatok termelnek, és amelyek az egyes termelő egységeket inkább – az össze­függés másik oldala felől – a növekedés fokozására ösz­tönzik. Ez természetesen azt is jelenti, hogy a nem-piaci he­lyettesítő mechanizmusok leépítésével és a piaci viszonyok feltételei között az egyes vállalatok ezen a hatalmi-döntési szerkezeten belül is profitérdekeltséggel, profitmaximalizá­lásra törekedve működhetnének az egyes tőkések nélkül is.

3.

Ahol tőkeviszony van, ott tőke- és munkaerőpiac is létezik. A kelet-európai kapitalizmus sztálinista változatában a tőke-és munkaerő-áramlás nem „automatikus", hanem – tervuta­sításokkal, mondhatni kézi vezérléssel – irányított folyamat. A sztálinizmus funkciói közé tartozik a tőkefelhalmozás, az ipari forradalom, valamint a munka és tulajdon elválasztásá­nak véghezvitele. E feladatok nagyszabású tőke- és munka­erő-átcsoportosítást igényelnek és hajtanak végre. A mező­gazdaság, az ipari és a tercier szektor (infrastruktúra, szolgál­tatások, oktatás, egészségügy) közötti erőforrás-, jövedelem-és munkaerő-átcsoportosítás, vagyis a makrostruktúra átala­kításának legfőbb eszköze az állami költségvetés, a redisztribúció. Tőkeátcsoportosítás történik a felhalmozás és a fo­gyasztás arányainak meghatározásakor, tőkeáramlást jelent az iparfejlesztése a mezőgazdasággal szemben, a nehézipar támogatása a könnyűiparral szemben, valamint a társadalmi jövedelem nagy részének az expanzív vállalatok vagy akár a politikai-hatalmi okok miatt preferált vállalatok, „vállalkozá­sok", beruházások, ágazatok részére történő juttatása. E tő­keáramlások egy nem árképző piac értelmében piacinak te­kinthetők, hiszen a vállalati szándékok – egy meghatározott preferenciarendszer szerkezetéhez igazodva, de – kereslet­ként és kínálatként jelentkeznek, amit a központi tervező szerv tervutasítások formájában fogalmaz meg és ezen az úton közvetít. Ez a szabályozás egy dologban hasonlít az ár­képző piacéhoz. A kereslet és a kínálat aránytalanságait az értéktörvény is, a központi tervező szerv is csak utólag – ezért pazarlóan – szabályozza.

A munkaerőpiac kínálati oldalát a nagyarányú tőkeáram­lás – gazdasági szerkezetátalakulás – következtében felsza­baduló munkaerő nyújtja, míg a munkaerő kereslet arányait a központilag előírt ágazati és területi bérarányok szabályoz­zák. A munkaerő elosztásának mechanizmusa lényegében megegyezik a fogyasztási cikkek értékesítésének mechaniz­musával, amennyiben a munkaerő-keresletnek a munkaerő felhasználására, illetve a fogyasztónak a termék felhasználá­sára előírt tervutasítás csak kínálatként jelenik meg, de sem a vevőt, sem az eladót nem kötelezi semmire.

Az egyes gazdasági egységeket, vállalatokat, terméke­ket, szolgáltatásokat felölelő mikrostruktúrán belül a tőkeát­csoportosítások – a szerkezeti változások – végrehajtására már nem alkalmas a központi elosztás. A nagy szerkezeti át­alakulások lezárulásával a tőkeelosztás arányai merev rend­szerré válnak, így a strukturális változások – a tőkeáramlás – egyre inkább a mikrostruktúrában válnak szükségessé. A mikrostruktúra gyors és rugalmas változásait azonban a redisztributív szabályozás gátolja, azaz a makro- és a mik­rostruktúra között feszültség keletkezik.

4.

Ebben a homogenizált társadalmi szerkezetben e szerkezet konzerválása, a stabilitás fenntartása a legfőbb értékké emel­kedik. A stabilitás megteremtése a gazdasági-politikai ha­talmi szerkezet feladata, amely (a gazdaságirányítási, állam­igazgatási és pártszervek hatásköreinek tisztázatlansága, összefonódása által is. alátámasztva) egy paternalisztikus személyi függőségi kapcsolatrendszer a vertikális hierarchia formális hatalmi rendszerén belül. Ezt azonban oly módon ke­resztezi, hogy a hatalmi súly nem a hierarchia fokaival, hanem a megszerzett formális pozíciók számával, súlyával és az in­formális döntési hatalommal ekvivalens. Ezáltal egy, a verti­kális hierarchián belüli gazdasági és politikai hatalmi szétta­goltság keletkezik, amit a központi irányítás centralizáló tö­rekvései tovább fokoznak, hiszen a nagyfokú centralizáció nem képes a helyi érdekeket és igényeket követni és kielégí­teni. Ezért a helyi érdekek érvényesítése céljából az érdek­egyeztetés – többnyire informális – módjai alakulnak ki.

A társadalmi és gazdasági élet minden területén megfi­gyelhető széttagoltság, atomizáltság, az elszigetelt érdekek különállása ugyanakkor a stabilitás egyik legfőbb biztosító­jává válik, egyfelől strukturálisan, másfelől gazdaságilag. A szervezeti struktúra egésze meghatározza a hatalmi pozíci­ók, a gazdasági egységek, a vállalatok vezetőinek magatartá­sát a pozícióért, a vállalatért folytatott harc – pl. a tervalku – során, ennek következtében azután megerősödnek vagy leg­alább megmaradnak a hatalmi, döntési pozíciók, ami által a struktúra egésze is újratermelődik. Eközben a legracionálisabban kezelhető nagyvállalati forma az egész társadalmat átstrukturálja, a nagy szervezeti egységeket teszi uralkodóvá, ezáltal is biztosítva a homogenitást, a stabilitást. A nehézipar fejlesztésének erőltetettsége szintén gazdaság- és társada­lomszervező erővé válik, amennyiben egyrészt nyersanyagot és felhasználást követelve termékeinek átstrukturálja a gaz­daság egészének szerkezetét (lásd a kisipar fölszámolására vagy a kollektivizálás erőszakolására kifejtett nyomását), másrészt a megtermelt többlettermék feletti rendelkezés ha­talmi pozícióit is állandóan újratermeli. Ez utóbbi szempontból lényegessé válik a militarizmus, a hadiipar fejlesztése is, ami a külső fenyegetettség pszichózisához kapcsolódik, és ne­hézipart igényelve – a hatalmi szerkezetet ezáltal is újrater­melve – a társadalmi stabilitás egyik biztosítójává válik.

5.

A gazdaság és a társadalom átfogó szervezését, végső soron az absztrakt tulajdon és a munka kapcsolatát nemcsak nem­-piaci – ilyen értelemben formálisnak tekinthető – szervezetek teremtik meg, tartják fenn, hanem a tudati tényezők, az ideológia, a gazdaság szubjektivizálása is. Ezért munka és tulajdon viszonya, a termelés és a társadalom totalitása ma­gában foglalja a társadalmi és kulturális élet minden vonatko­zását, de csak abban az értelemben, hogy a társadalmi és kul­turális élet több vagy kevesebb közvetítés útján a munka és tulajdon szétválasztottságából fakadó ellentmondások felol­dásának eszközévé és területévé válik, így a szubjektum ökonomizálódik. Ennek során elvileg bármelyik tevékenység­forma megkaphatja azt a funkciót, hogy érték-reprezentánsai révén a társadalmat szervező, összetartó erővé váljon. Ez alapján indulnak munkaverseny akciók és a termelésben vagy a kulturális életben a kampányok, ez alapján szerveznek érte­kezleteket, „tájékoztatókat" a munkavállalók, a vállalatveze­tők vagy éppen a folyóirat-szerkesztők számára. A kultúra te­rületén előírják a tematikát és az ábrázolás módjait. Az érték­reprezentációt szolgálják a tömegkommunikációs eszközök pozitív és negatív példái, a sztahanovista vagy a „dolgozz hi­bátlanul" mozgalmak, a csasztuska-brigádok, vagy akár az él­sportolók felhasználása a nemzeti mi-tudat reprezentálására. Ugyancsak a társadalmat összetartó erőt kívánja fokozni a társadalmi konszenzus ideológiája vagy a nacionalizmus éb­rentartása valamilyen formában, illetve az a helyzet, amikor állandóan kell hogy akadjon valami aktuális esemény – ve­szélyhelyzet, külső fenyegetettség, az aktuális belső ellenség keresése és megtalálása -, ami segíti ezt a kívánatos egysé­get megteremteni. (Ebben az értelemben a konstrukciós pe­rek is ezt a funkciót töltötték be a társadalomban.)

Az értékreprezentáció mechanizmusa sok tekintetben hasonlíthat ahhoz a folyamathoz, amikor a csereértéken ala­puló önszerveződésben a termelés, a gazdasági tevékenység köre olyan tág lesz, hogy végül a kapitalizmusban magában foglalja a társadalmi élet totalitását, amennyiben a különböző tevékenységformák termeléssé lesznek, ha profitot eredmé­nyeznek, s így tulajdonképpen bármelyik tevékenység lehet termelés. Valójában azonban itt arról a folyamatról van szó, hogy egyre szűkül a társadalmi totalitásnak az a köre, mely a gazdaságot és a társadalmat szervezi. A hierarchiák csúcsán álló személy a legfőbb szervezővé és értékmintává válik.

Az értékreprezentáció negatív hatásai közé tartozik, hogy a munkakultúra szintje nem emelkedik. Az értékrepre­zentálásból fakadó közömbösség a munka minőségével szemben együtt jár a mindennapi élet minősége, kultúrája iránti közömbösséggel. Háttérbe szorul a kultúra demokrati­zálása, vagyis az általános műveltség növekedése és a kul­turális tulajdonviszonyok társadalmasítása éppúgy, mint a demokrácia kultúrája, a tudás, a műveltség hatalmi és tulajdo­nosi pozícióktól független részvétele a hatalomban, azaz a tö­megek magasabb műveltség révén történő részvétele saját sorsuk irányításában.

E jelenségek olyan értékrend kialakulásához és annak ideologikus megfogalmazásához vezetnek, melyben az érté­kek két szélsőséges formája, a mindennapi élettől elszakadt absztrakt értékek és a napi aktualitásokon túllépni nem képes partikularitás válnak dominánssá. Az értékreprezentálásból, az absztrakt értékeknek a mindennapi élettel szemben álló jel­legéből következő feszültségek feloldását részben az értékek partikularizálása, praktikusan felhasználhatóvá tétele, rész­ben az aktualitás idealizálása, a partikularitás értékké nyilvá­nítása kísérli meg.

6.

Az ideológiai megfogalmazásokon túl – más-más oldalról, de Kautsky, Plehanov, Thalheimer, Buharin, Gyeborin (és cso­portja: Karev, Szten, Luppol), valamint Mityin tevékenysége által előkészítve – kialakul és Sztálin elméletében kanonizálódik egy általános filozófiai elmélet is, mely felépítésében az említett értékszemléletet tükrözi. Kiindulópontjának racionális rendszerbe foglalt absztrakt, általános, „egyetemes" alapel­veket tekint, és a „valóságot" egyrészt ezek alkalmazásaként, másrészt egy empirista ismeretelmélettel teszi az elmélet ré­szévé. Rendszere – a filozófiai elméletben éppúgy, mint an­nak „alkalmazási" területein, így politikai gazdaságtanában is – a polgári szemléletet meg nem haladva az elvontan vett ember és az elvontan vett természet kategóriáira épít, és így csak az embereknek a dolgokhoz való viszonyát látja, az emberek közötti viszonyt nem. Ennek megfelelően politi­kai gazdaságtanában számára a tulajdon csak partikularitásában, praktikus használatában, csupán az embereknek az eszközökhöz való viszonyaként jelenik meg. Ebből követke­zően az ember-eszköz kapcsolatra épülő viszonyok változá­sai a termelési viszonyok változásainak tűnnek, vagyis a ma­gántulajdonnak az absztrakt tulajdonnal történő felváltása a magántulajdon megszüntetésének látszik. Termelőerőként is csak a termelőerők anyagi szubsztanciáit, a munkaeszközt és az embert ismeri fel, így ezek e nézetben nem a társadalmi termelés viszonyában, hanem csak az elvont munkafolyamat vonatkozásában kerülnek kapcsolatba. Megfogalmazódik az eszközöket fetisizáló szemlélet, a fejlődés olyan értelmezése, hogy az a termelési eszközök változásával kezdődik. Kialakul – elsősorban Buharin és Preobrazsenszkij elgondolásai alap­ján – az ún. „eredeti szocialista tőkefelhalmozás" ideológiája, noha a megvalósuló tőkefelhalmozás sem eredeti, sem szoci­alista nem volt.

Ezek az elméleti tételek természetesen a társadalmi va­lóságból kerülnek a könyvekbe, hiszen a társadalmi élet dön­tően dologi viszonyokká vagy az embereknek a dolgokhoz való viszonyává csupaszodik, mennyiségi, anyagi, naturális elemek kapcsolódása válik lényegessé az emberek egymás közti viszonyai helyett. A tervek naturális mennyiségi mutató­kat határoznak meg, így a termék társadalmiságát döntően a termelés anyagi tényezőinek mennyisége fejezi ki, ami abszt­rakt eszmei értékként áll a használati érték (a munka minősé­ge) és a csereérték (a munka mennyisége) fölött. Mindezek miatt szükségessé válik a tulajdonnak pusztán tudati viszo­nyulásként és nem társadalmi viszonyként való kezelése az ideológia és a politika eszközeivel.

Az elmélet tehát végső soron a munka és tulajdon elvá­lasztásának, a tőkefelhalmozás és az ipari forradalom erőlte­tésének és gyorsításának – azaz a sztálinizmus funkcióinak ­apológiáját nyújtja, vagyis egy modernizációs ideológiává vá­lik. Ezáltal részt vesz az ezt a modernizálási folyamatot mű­ködtető gazdasági-politikai hatalmi szerkezet újratermelésé­ben és stabilitásának biztosításában.

7.

A szervezeti és a tudati tényezők, az ideológia gazdaság- és társadalomszervező, stabilitást fenntartó szerepe után most szükséges az ezek által indukált gazdasági tevékenységek hasonló szerepét szemügyre venni. A gazdasági alanyok ma­gatartása alapvetően a szervezeti struktúrán belüli helyzetük, a döntési pozíciók hatalmának javítására vagy legalábbis megtartására irányul, és ennek érdekében a gazdasági növe­kedésnek az adott körülmények között lehetséges maximu­mát igyekeznek elérni, hiszen az ennél gyengébb teljesít­mény helyzetüket ronthatja. Ily módon a növekedési ráta ma­ximalizálása nemcsak önmaguk, de közvetlenül a szervezeti struktúra stabilitása újratermelésének is feltételévé válik. E vi­szony azonban ellentmondásos, mert a szervezeti struktúra fenntartásának ugyan a növekedés maximalizálása, a gazda­ság expanzív dinamizmusa a legfőbb biztosítója, ugyanakkor a szervezeti stabilitás és a gazdasági dinamizmus között fe­szültség, ellentét keletkezik. Emellett a mennyiségi hajsza, a beruházási éhség, az expanzió kényszere, a halmozási ten­dencia a gazdasági stabilitást is felbontja, válság keletkezik, ugyanis e törekvések a beruházási teljesítés szétforgácsoltságához, beruházási kapacitáshiányhoz, a nemzeti jövede­lem felhasználásának a fogyasztást vagy a külkereskedelmi mérleget hátrányosan érintő aránytalansága miatti feszültsé­gekhez vezetnek, és egyben felerősödnek a hiánygazda­ságra jellemző vonások. A központi irányítás a beruházások visszafogásával képes a válságot kezelni, ideiglenesen meg­szüntetni, hogy azután a dolog természetében rejlő automa­tizmus következtében egy idő múlva ismét gyakorolhassa e képességét. Válság és fellendülés azonban nem a végtelen­ségig váltogatják egymást, mert elérkezik az a helyzet, amely­től kezdve a válság már nem kúrálható, hanem már csak folya­matos fenntartására van mód.

Amikor a munka és -tulajdon szétválasztásának folya­mata befejeződik, a tőkefelhalmozás és az iparosítás a társa­dalom új gazdaságszerkezetének kialakításával véget ér, s a termelés pusztán a foglalkoztatottak számának növelésével valamint új energia- és nyersanyagforrások bevonásával már nem szélesíthető, akkor kiéleződik az a már korábban említett ellentét, mely a makrostruktúra és a mikrostruktúra között fe­szül. A termelés növelése a munka termelékenységének fo­kozásával, tehát a munkamegosztás továbbfejlesztésével, to­vábbá a technológiai színvonal emelésével, összességében a mikrostruktúrán belüli tőkeátrendeződésekkel – szerkezeti átalakulásokkal – lenne lehetséges. A helyettesítési mecha­nizmusokra és a konzervált makrostruktúrára támaszkodó gazdasági és politikai hatalmi-döntési szerkezet azonban a változásokat stabilitása, sőt léte ellen irányulónak tekinti, de ettől függetlenül, már csak tehetetlenségi ereje következté­ben sem teszi e változásokat lehetővé. A szerkezeti struktúra újratermelésének már nem lehet a növekedésmaximalizálás az eszköze, hiszen a fogyasztás vagy a külkereskedelmi egyensúly rovására történő beruházások negatív hatásai már nem ellensúlyozhatok újabb – a makrostruktúra átalakításá­ból, vagy a természeti környezetből származó – erőforrások bevonásával, expanzív gazdaságpolitikával. A növekedés­maximalizálás már a szervezeti struktúra felbomlását idézné elő, ezért állandósul a növekedés visszafogása. A gazdaság extenzív módon nem képes működni, intenzív módon viszont nem működhet. Bővített újratermelés helyett már csak egy­szerű újratermelés, nulla növekedés lehetséges. Hosszabb távon azonban a lassú vagy a nulla növekedés nem tarthatja fenn a társadalmi stabilitást.

Végül is levonható az a következtetés, hogy a munka és tulajdon szétválasztásának, a tőkefelhalmozásnak és az iparosításnak helyettesítési mechanizmusokkal történt erőltetése és gyorsítása egy, a saját működését lehetet­lenné tevő, önmagát felszámoló gazdasági-politikai rendszert hoz létre. A szervezeti struktúrát fenntartó növeke­désmaximalizálás csak a fogyasztás minimalizálása, illetve végső soron a növekedés alapfeltételéül szolgáló területek, a munkaerő újratermelését végző szféra (oktatás, egészség­ügy, szociális és kommunális ellátottság, tudomány, művé­szet) minimalizálása révén történhet, így a növekedés hosszú távon az erőforrások kiapadása nélkül is lassul vagy leáll, végső esetben szűkített újratermelés alakul ki. A szervezeti struktúra bázis nélkül marad. A sztálinizmus tehát a kapita­lista társadalom egyik modernizációs zsákutcájának te­kinthető.

8.

A sztálinizmus felbomlása hosszabb folyamat, ami már ellent­mondásainak első kiéleződésekor elkezdődik. A nemzeti jö­vedelem felhasználásának a fogyasztást hátrányosan érintő aránytalanságai feszültségekhez vezetnek, ennek következ­ményeként a munkaerő hatásfoka is csökken. Ekkor már nem bizonyul elegendőnek a gazdaság szubjektivizálása, a telje­sítmények fokozásának erkölcsi, ideológiai, politikai eszköze. A társadalmi élet folytonosságát megteremtő aktív szubjek­tum leszűkül a szervezetre, a pártra, a szervezeti struktúra működésére. Ebben a helyzetben megoldásként kínálkozik egy új társadalomszervező erő, a csereérték bekapcsolása a gazdasági-társadalmi folyamatokba. Ezzel megkezdődik a gazdaság emancipálódása, a gazdasági szféra önállóvá vá­lása. Emellett a gazdasági feszültségek hatására létrejönnek a civil társadalom szerveződésének a feltételei, vagyis meg­kezdődik a civil társadalom emancipálódása is. Ugyanakkor mindez a tényezők teljesen alárendelt szerepe miatt nem hoz lényegi változást a sztálinista gyakorlatba, csupán annak az aktuális helyzethez igazított formáját jelenti. Mégis, a sztáli­nizmus feloldhatatlan ellentmondásai mellett e két szféra emancipálódása a sztálinizmus felbomlásának tényezői közé tartozik.

A sztálinizmus felbomlását ezek mellett külső tényezők is elősegíthetik. Ezek közé tartozik az új ipari forradalom és a vi­lággazdaságban ennek nyomán végbemenő szerkezetváltás. A mikroelektronikai forradalom hatásaként új technológia je­lent meg. Eredményei lehetővé teszik a termelési folya­mat egészének automatizálását, az emberi tevékenység egyre inkább a termelés ellenőrzésére korlátozódik. A kü­lönböző funkciókat ellátó technológiai rendszerek közötti kommunikáció, illetve az adatrögzítés és -feldolgozás új infor­mációs technológiák kifejlődéséhez vezet. Az informatika for­radalma viszont nemcsak közvetlenül a termelési folyamatot, de a hírközlésen keresztül a tudományos, kulturális életet, a mindennapi életet is gyökeresen átalakítja. A mikroelektroni­kai forradalom kibontakozásával párhuzamosan megújul a vi­lág energiaellátó rendszere. Miközben a hagyományos ener­giaforrások fokozatosan kimerülnek, a sokkal kevésbé ener­gia- és nyersanyagigényes információs technológiák tenden­ciájában csökkentik a hagyományos nehézipar szerepét, így pl. kevesebb mechanikus alkatrészre van szükség, új anyago­kat állítanak elő, kifejlődik a zárt ciklusú – a melléktermékeket és hulladékokat újra felhasználó – termelés, lehetőség nyílik az alternatív energiaforrások – ár-apály-, vízi- és szélerőmű­vek, a napenergia, a geotermikus energiák, a hulladékok energiatartalmának-felhasználására. Ma még felmérhetetlenek a biotechnológiai forradalom lehetőségei, de hatásai az energiatermelés, a mezőgazdaság és az ipari termelés terén már jelentkeznek. Ezen átalakulások következtében a társa­dalom szerkezete is megváltozik, csökken az iparban, il­letve az anyagi javak termelésével foglalkozó szektorok­ban foglalkoztatottak, ezen belül a fizikai munkát végzők aránya, túlsúlyra kerül a szolgáltató szféra. A nagyipari gazdaságszerkezet elveszíti monopolhelyzetét, mert a mikro­elektronika felhasználásával a kisvállalatok jól érvényesíthe­tik rugalmasságukat. Lehetővé válik a területileg központosí­tott nagyipari centrumok helyett az ipari termelés decentrali­zálása. E folyamatok a gazdasági és politikai hatalom decent­ralizálásához, demokratizálásához vezethetnek. A minden­napi életet is átalakító információs technológiák is hozzájárul­hatnak az információk birtoklásának és így a döntéshozatal­nak a demokratizálásához. Mindemellett megvan a veszélye annak is, hogy az új ipari forradalom egy technokrata réteg el­lenőrzése és irányítása alatt megy végbe, fokozva a centrali­zációt, csökkentve a demokráciát.

Az új ipari forradalom alapvető tendenciái a mikrostruk­túra változását kényszerítve, a termelékenység növelésére ösztönözve és egy „posztindusztriális" gazdaságszerkezetet követelve megkérdőjelezik a sztálinizmus energia- és nyers­anyagigényes, centralizált nehézipari és nagyipari gazdaság­szerkezetét és az arra fölépülő politikai-hatalmi szerkezetet, azonban önmagukban nem hoznak változást. De az új ipari forradalom folyamatai Kelet-Európa számára ismételten az utolérés feladatát jelölik ki, amit az alábbi jelenségek is köve­telnek.

9.

A nyugati kapitalizmus szerves fejlődése hosszabb idő alatt három olyan változást élt – illetve él – át, ami Kelet-Európa számára most egyszerre végrehajtandó feladat.

Elsőként említhető az, amikor a nyers gazdasági érdekek közvetlenül politikai érdekként, majd konfliktusként való meg­jelenése helyett, a konfliktusok enyhítése és kezelése érdeké­ben megtörténik a gazdasági és a politikai illetve a politikai és a kormányzati hatalom szétválasztása, azaz kiépül a de­mokratikus politikai intézményrendszer. 1848 után a korábbi liberális állam „semleges", közérdeket is képviselő, közfunk­ciókat ellátó állammá válik.

A második feladat Kelet-Európa számára az intenzív gazdálkodás lehetővé tétele. A Nagy Válság után a „semle­ges" állam intervencionista állammá válik, mert a magántőke egyre inkább kivonul a nem profitábilis hosszú távú beruházá­sok és a munkaerő újratermelésének területéről, s helyébe az állam lép. Tendenciaként jelentkezik, hogy a munkaerő újra­termelésének szférája háttérbe szorul, ami hosszabb távon veszélyezteti a gazdasági fejlődést. E tendencia ellen hat a termelékenység növekedése és új piacok teremtése, azaz a differenciálódás, a specializálódás, a szolgáltatások és a ha­diipar egyre nagyobb szerepe és a tömegtermelés, majd a fo­gyasztói társadalom megjelenése, a gazdasági és a katonai­-gazdasági integrációk, valamint az új technikai-ipari forra­dalom.

A nyugati kapitalizmus harmadik változása, amit Kelet-Európa követhet, az integratív gazdálkodásra való áttérés. A 70-es évek közepétől-végétől csökken a termelékenység, mert a munkamegosztás nem fokozható, a termelés és a fo­gyasztás nem bővíthető. Egyre gyakoribbá válik, hogy a ma­gántőke a nem profitábilis produktív és improduktív szférákat elhagyja és pénzügyi manipulációkkal (bankügyletek, hitelak­ciók, spekulációk, befektetés a műkincsekbe stb.) keresi a profitmaximalizálását. Tendenciaként jelentkezik, hogy az egyes tőke profitmaximalizálása és növekedése ellentétes irányú mozgást mutat, mint az össztőke növekedése, mind­ezek következtében a termelékenység csökkenése mellett lassul a gazdasági növekedés. Ugyanakkor – az új ipari forra­dalom által is lehetővé téve – növekszik a komplex és kvalifi­káltabb munkák szerepe, megnő az igény a társadalom rész­rendszereinek (gazdaság, politika, kultúra stb.) egyoldalú ra­cionalizálása helyett a társadalom egészének racionalizálá­sára – integrálására -, vagyis nő az elvárás az összes emberi tevékenység közötti összhang, egyensúly megteremtésére. A kapitalizmus alapvető hatalmi szerkezetének fenntartása ér­dekében felmerül az igény, hogy az intervencionista állam integratív állammá váljon, azaz hogy az állam ne csak az im­produktív szférák beruházását és a nem profitábilis területe­ket, hanem az anyagi javakat termelő beruházást is kezében tartsa, egybefoglalva a profitábilis és a nem profitábilis terüle­teket. Ennek feltételeit nemcsak a közvetlen állami beavatko­zás, de egy átfogó újkonzervatív-neoliberális monetáris gaz­daságpolitika is megteremtheti.

Kelet-Európában a gazdasági és a politikai, esetleg a po­litikai és a kormányzati hatalom szétválasztásának eszköze a piaci viszonyok bevezetése, a jogállam megteremtése lehet. Az intenzív gazdálkodásra való áttéréskor mód nyílik akár az integratív gazdálkodás kialakulására is, annál is inkább, mivel mindkettőnek eszköze – a hatalmi szerkezet fenntartásának formája – a piac, a magántulajdon, a profitérdekeltség és a jogállam. (Ez utóbbi elmaradása azonban nem feltétlenül aka­dálya a modernizálásnak.)

10.

A sztálinizmus felbomlását előidéző tényezőkből és a felbom­lási folyamat fő vonásaiból olyan fejlődési irány olvasható ki, amely egy polgári demokratikus neosztálinista gazdasági-politikai hatalmi rendszer kiépülése felé mutat. E rendszer jel­legzetességei ma még csak modellszerűen vázolhatok fel. Ez a neosztálinizmus a kapitalizmus egyik neomodernizációs útja a helyettesítési mechanizmusok leépítésével vagy hát­térbe szorításával. A neosztálinizmusban szerepet kapó pro­fitérdekeltség nem radikális eltérés a sztálinista rendszertől, hiszen – mint az a sztálinizmusban érvényesülő tőkeviszony bemutatásakor látható volt – a profitérdekeltség a sztáliniz­musban sem a magántőkés személyének hiánya és a helyébe lépő gazdasági-politikai hatalmi szerkezet miatt nem érvé­nyesül, hanem azoknak a helyettesítési mechanizmusoknak a működése miatt, amelyek a neosztálinizmusban leépülnek vagy alárendelt szerephez jutnak. Ugyanakkor a nyugati tí­pusú kapitalizmus létrejöttének nincs realitása egy olyan ré­gióban, ahol az „utolérés" még feladat. így a modernizáció sem lehet lassú, szerves fejlődés eredménye.

A polgári demokratikus neosztálinizmus funkciója a munka és tulajdon elválasztottságán alapuló gazdasági-po­litikai hatalmi szerkezet működtetése, újratermelése és az új ipari forradalom érvényesítése. Bázisa politikailag a lényegé­ben megőrzött sztálinista hatalmi szerkezet – amely a jogál­lam kiépülésére is támaszkodhat -, gazdaságilag pedig az új ipari forradalom által kialakított posztindusztriális szerkezet. Az ilyen típusú modernizáció végeredményben a hagyomá­nyos sztálinista működési mechanizmusokat érvényesítő eszközeit (a szervezeti, politikai, ideológiai irányítást, végső soron a fölülről irányítást) alkalmazza, ami által egyszerre vi­szi tovább a régi rendszer alapjait és közelíti a fejlődés irányát a nyugat-európaihoz. Nem a kapitalizmus restaurációjáról van tehát szó, hiszen mint a fentiekből látható volt, a sztáliniz­mus is a tőkés társadalom egy formája. Így a neosztálinizmusra való áttérés csak a kapitalizmus egyik formájáról a másikra, a nem-piaci, diktatórikus, állammonopolista for­máról a piaci-demokratikus formára való átállást jelenti. A neosztálinizmus fő jellemzői közé tartozik, hogy a saját re­form- vagy neomodernizációs ideológiára támaszkodó fölül­ről irányító szervezet hatalmát az általános és az egyes ma­gántulajdon, az ellenőrzött piac által adott gazdasági keretbe illeszkedő posztindusztrialitás felé tartó gazdaságszerkezet és esetleg egy – egy- vagy többpártrendszerű – jogállam segít­ségével biztosítja.

A modernizációnak új típusa alakul ki, amelynek célja az utolérés, vagy pontosabban inkább a perifériára való leszorulás megakadályozása. A korábbi, a részrendszerek racionali­zálását elhanyagoló modernizáció nem folytatható, de a tár­sadalmi totalitás racionalizálása sem adható fel. A kettő opti­mális arányban tartását megkísérelheti egy demokratikus po­litikai intézményrendszer, de akár katonai diktatúra is. Mind­két esetben lehetőség nyílik – a piaci viszonyok érvényesülé­se, vagyis végső soron a részrendszerek racionalizálása mel­lett – az állam integratív igényeket kielégítő működésére.

11.

A fejlett nyugati és a kelet-európai kapitalizmusban érvé­nyesülő főbb tendenciák azonban nem pusztán az integratív állam vagy a neosztálinizmus kialakulását teszik le­hetővé, de egy ezekkel szembeni alternatíva megvalósu­lása számára is megteremtik a feltételeket. Társadalomel­méleti szempontból azt lehet mondani, hogy a használati ér­ték szerinti termelést a csereérték-orientációjú – a tőkés gaz­dálkodásban kiteljesedő – termelés váltotta fel. A tőkés terme­lés ugyanakkor olyan tendenciákat hoz létre, amelyek meg­mutatják a kapitalizmus meghaladásának azt a lehetőségét, amikor a használati értéknek, illetve a csereértéknek (vagy helyettesítési mechanizmusainak) egyoldalú társadalom­szervező szerepét a kultúra szervezőerejének dominanciája váltja fel. Az ebbe az irányba mutató tendenciák közé sorol­ható az integratív gazdálkodás igénye, az, hogy már nem egy­szerűen a hatalmi szerkezet reprodukciója, hanem egyáltalán a társadalom totalitásának újratermelése válik kérdésessé, lehetetlenül el az anyagi javakat termelő beruházások és a munkaerő újratermelésének összehangolása nélkül, miköz­ben a munkaerő újratermelésének szférájában valójában sem a magántőke, sem az állam nem érzi jól magát. Ide tartozik, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozása kö­vetkeztében az emberek egymás közötti viszonya, a társa­dalmi tevékenység kombinációja (kooperáció), az informá­ció, a tudomány és a kultúra egyre inkább termelőerővé válik, továbbá hogy a gazdaság szerkezete a „posztindusztrialitás" felé tart. Ehhez kapcsolódik az anyagi-mennyiségi növe­kedési fetisizmus objektív társadalmi folyamatok által történő visszaszorítása is.

A kultúra a tárgyiasult vagy nem tárgyiasult emberi ké­pességek összessége, így termelése mindenekelőtt a mun­kaerő újratermelésének szférájához kapcsolódik. A haszná­lati érték termelésének szerkezetében a súlypont fokoza­tosan és egyre erőteljesebben az anyagi-tárgyi mozza­natról a szellemi-képességbeli mozzanatra helyeződik. Az új termelési mód alapja – ahonnan a termelés többi szfé­rája is kiindul, amely köré szerveződnek – a mindennapi élet, de nem mint a szabad idő eltöltésének területe, hanem mint az emberi képességek termelésének, a munkaerő újratermelé­sének a területe. Az új termelési módban a társadalmi terme­lés célja nem a naturális szükségleteket kielégítő (tárgyi) használati érték vagy a csereérték termelése, hanem a kul­túra, az emberi képességek, az emberi személyiség termelé­se. Ez éppúgy nem jelenti a tárgyi használati értékek termelésének, a naturális szükségletek kielégítésének hiányát, aho­gyan a csereérték-orientációjú termelés esetében sem je­lenti azt.

Az ilyen termelési mód felé tett lépés egy olyan folyamat része lehet, amely a munkaerő újratermelési szféráját (okta­tás, egészségügyi és szociális-kommunális ellátottság, tudo­mány, művészetek) társadalmasítja és összekapcsolja a ter­melői önigazgatási, a területi önkormányzati formákkal, ezál­tal a társadalom különböző területeinek, részrendszereinek egymástól való elszakadását és az emberi személyiség ré­szekre szakadását megszünteti.

1988. december

1057_04Porosz.jpg

(Ogonyok)