Gramsci a világban (1991)

1991-ben a világ 17 városában, 21 konferencián emlékeztek Gramsci munkásságára, személyiségére. A konferenciák színhelye: Recife (Bra­zília), Kairó (Egyiptom), Tampere (Finnország), Új-Delhi (India), Berlin, Hamburg, Stuttgart (Németország), Barcelona, Madrid (Spanyolország), Lund (Svédország), Szeged (Magyarország), New York (USA), Los Teques (Venezuela), Cagliari, Ghilarza, Oristano, Ales (Szardínia – Grams­ci szülőföldje), Turi (Olaszország) [L'Unitá, 1991. 01. 28],

A legtöbb helyen egyetemek és tudományos intézetek, ifjúsági szö­vetségek szervezték a többnapos konferenciákat, szemináriumokat, film­vetítéseket, vitákat. Talán emiatt is alakult úgy, hogy pl. Berlinben febru­árban is, márciusban is tartottak konferenciát, Cagliari pedig három alka­lommal is helyet adott 1991-ben a Gramsci-ülésszakoknak.

A konferenciák főbb témái a civil társadalom, a demokrácia, a kultú­ra, a nemzeti kultúrák különböző összefüggéseit fogalmazták meg.

A sorozat nyitányának az 1989. okt. 25-28-i formiai konferencia te­kinthető („Gramsci a világban"), ahol lényegében első ízben tekinthették át a kutatók a világméretűvé várt Gramsci-kutatást, lévén, hogy 1989 kö­zepén a New York-i Gramsci Társaság (International Gramsci Society) megjelentette a Grasmsci-kutatás világbibliográfiáját. A munka a 26 nyelven megjelent munkák 5.960 címszavát tartalmazza (a bibliográfia egyébként még így is nagyon hiányos). A kerekítve hatezer címszóból 103 magyar szerzőtől való. Köztük van Fejtő Ferenc, Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Gáli Ernő Kolozsvárról, Dési Ábel Újvidékről, illetve a témában talán legfelkészültebb és legtöbbet publikáló hazai Gramsci-szakértő, Szabó Tibor.

Ami magát a konferenciát illeti, a világ minden sarkából érkeztek ku­tatók Formiába. (Japán, Kína, Argentína, Brazília, Mexikó, USA, Tuné­zia, Dél-Afrika, Spanyolország, Franciaország, Dánia, Anglia, Csehszlo­vákia, Szovjetunió, Magyarország.)

Miért alakult ki Gramsci művei iránt ilyen világméretű érdeklődés? A választ részben megadták a konferencián elhangzott előadások, s né­hány állandóan visszatérő örökzöld téma, mint pl.: mi az ember, s mivé válhatik? (amely kérdés pl. a posztmodern munkákban is fontos szere­pet játszik): a „minden ember filozófus" tétele (a felszabadítási teológiá­ban: „minden hívő teológus"), a civil társadalom és az állam viszonya, az értelmiség, a vallási kérdés stb.

Tahar Labib (Tunézia) arab kutató Gramsci műveit a trójai falóhoz ha­sonlította, amely a demokráciát hozta az arab mozgalomba. Gramsci művei segítettek abban, hogy a nemzeti felszabadító mozgalom a prog­ram nélküli moralizálástól, sőt, kalandorságtól, a realista politika felé mozduljon el. Az „arab" Gramsci mindössze húsz éves. Az iránta való érdeklődés egyik oka az, hogy Gramsci szemlélete „nem zavarta az oly­annyira fontosnak tartott »arab sajátosságot«" hogy „nyitott marxizmust" vitt az arab gondolkodásba.

A kínai kutató, Tian Sigang, rámutatott arra, hogy a „szovjet típusú marxista kultúra" a kínai kutatókra sokáig olyan erősen hatott, hogy azok képtelenek voltak a Szovjetunión kívüli országok, a nyugatiak gazdag marxista kultúráját megismerni, megérteni. A 60-as, 70-es években pe­dig a „kulturális forradalom" akadályozta a kutatást. Kínában 1978 után következett be a nagy fordulat, amikor a személyi kultusz és a dogmatizmus alól felszabadult a gondolkodás, s elkezdődhetett a sztálini mo­dell és gondolkodásmód bírálata. Ezzel egyidejűleg bontakozhatott ki az érdeklődés Gramsci iránt is, méghozzá olyannyira, hogy értelmiségi kö­rökben kerek tíz év alatt az „ismeretlen" Gramsciból „híres" Gramsci vált. (Sanghaj, Kanton, Csangsa, Peking stb.) Kínában olyan elemzések lát­tak napvilágot, amelyekben Lukács, Korsch, Bloch és Gramsci, a „nyu­gati marxizmus" eszméi közötti összefüggéseket taglalják (Hu Csong-van).

Ebben a vitában alakult ki Tian Sigang Gramscit védelmező állás­pontja is, akinek filozófiáját neomaterializmusnak vagy gyakorlati mate­rializmusnak nevezi. A gyakorlati materializmus szemben áll a nemzetkö­zi kommunista mozgalomban elterjedt vulgáris determinizmussal. Ebben a gondolatmenetben említi együtt Gramscit és Marxot, gondolkodásukat szembeállítva a sztálini dogmatizmussal. Gramsci „gyakorlati monizmusa" – állítja – éppúgy megkülönböztethető az idealizmustól, mint a mate­rializmustól, de mindkettőhöz kapcsolódik – miként Marx 1844-ben véli ezt saját filozófiájáról. A történelmi materializmus ebben a felfogásban igazi humanizmus, s lényege az, hogy olyan elmélet, amelyre praxis épülhet, s amely az embert a társadalom valóságos szubjektumának és kiindulópontjának tekinti, amely egyesíti, közvetíti és összeköti a termé­szetet és a társadalmat. Ez a filozófia tökéletesen szemben áll Buharin és Sztálin „dialmatjával" és „törtmatjával", miként Feuerbach intuitív ma­terializmusa is szemben állt Büchner, Vogt, Moleschott vulgármaterializmusával, vagy miként Marx gyakorlati materializmusa mindkettővel. Gramsci gyakorlati materializmusa is így állítható szembe a materializ­musként propagált Bernstein, Turati, Buharin, Bordiga-féle filozófiákkal.

A kínai kutatók szemében Gramsci gondolkodásának magva a „he­gemónia" kategóriája. A „hagyományos" marxizmus az államot erőszak-szervezetnek tekinti, Gramsci pedig politikai – civil társadalomnak – hangsúlyozza Tian Sigang. Az általa megfogalmazott „állóháború" pedig semmi egyéb, mint a békés átmenet lehetősége a burzsoá hegemóniá­tól a proletár hegemóniához.

A német M. Grabek azt mutatta be, hogy az egykori NDK-ban ho­gyan folyt „Gramsci szelektív értelmezésének gyakorlata", amelynek lé­nyege: „hogyan lehet a gondolkodó Gramscit a politikus Gramsci alá te­metni".

A japán professzor, Eiszuke Takemura arról beszélt, hogy Gramsci gondolatai a modernizációról, az államról, a civil társadalomról milyen je­lentősek a mai japán értelmiség számára, hogyan segítettek eljutni ah­hoz a gondolathoz, hogy az állam eszközzé, a civil társadalom eszközé­vé tehető; hogy az állam nem azonos a kényszerrel, hanem hegemónia is, egy-egy erkölcsileg is hiteles társadalmi csoportnak a demokráciában kivívott politikai és kulturális hegemóniája. A professzor a „mozgalmi szamurájokról" is beszélt (a szamurájoknak tudvalévőleg az volt a véle­ményük a tudományt, művészetet művelő emberről, hogy az „ostoba és bűzlik a könyvektől"). Eiszuke úgy véli, hogy a sztálinizmus szamuráj-vonása az értelmiségellenesség, a vak engedelmesség eszménye, Gramsci pedig ezzel éppen ellentétes felfogást fejt ki a „minden ember filozófus" tételében.

Joseph Buttigieg (USA) Gramsci „virulens marxizmusáról" beszólt, azt hangsúlyozva, hogy „a marxizmus megbukhat a gazdaságban, de a kultúrában a győzelem a sorsa".

Francisco Fernandez Buey (Spanyolország) kitűnő előadásából csak azt emelem ki, hogy – szerinte – a technikai rezon heideggeri kritikájá­nak Gramsci gyakorlat-filozófiája az ellenpontja, s nem Lukács defenzív Heidegger-értékelése.

Carlos Nelson Coutinho (Brazília) a többi között azt vázolta fel, hogy Lukács, T. Adorno, W. Benjamin, L. Goldmann, H. Marcuse, A. Schaff stb. törték meg a .kézikönyv" (Buharin 1921-ben megjelent tankönyve) és a „marxizmus-leninizmus" álnéven létező sztálinizmus uralmát a marxista gondolkodásban. Gramsci a hatvanas években érkezett meg Brazíliába, s a hetvenes évekre Sartre A dialektikus ész kritikája és Lu­kács Történelem és osztálytudata mellett Gramsci „gyakorlat-filozófiá­ja" tette véglegesen világossá a sztálinizmus természetét.

Chiléből José Ramos Regidor „Gramsci jelenléte a felszabadítási teo­lógiában" címmel értekezett. Gustavo Guitérezt idézte, aki éppen Gramsci „minden ember filozófus" felfogásának parafrázisaként fejtette ki, hogy kétféle teológia van: a spontán, amely minden hívében és még inkább minden közösségben benne van (= minden hívó teológus), és a tudatos, a teológia pontos értelmezése szerint. A teológus – értelmiségi lévén – az elnyomottak „organikus értelmiségijévé" válhatik, mint válik is oly gyakran Latin-Amerikában, miként az ösztönös filozófus és az ösztö­nös teológus is összetalálkozhatnak és össze is találkoznak alapvető ér­dekeik s humanista céljaik szerint.

A felszólalásokban felvetődött két nemzetközi Gramsci-kutatási köz­pont (New York, Moszkva) megszervezésének gondolata is. A konferen­cia azonban úgy vélte, hogy a két központ helyett nemzeti kutatásokra van szükség, s a különböző országok kutatói között legyen eleven kap­csolat.

Gramsci Itáliában

Forrnia magától értetődően volt színhelye az olasz Gramsciról való meg­emlékezésnek. Gramsci jelenléte az olasz kultúrában tagadhatatlan, bár korántsem egyenletes. A Gramsci-kutatásról Itáliában a Gramsci Intéze­tek hálózata gondoskodik. A Gramsci Alapítvány (Fondazione Istituto Antonio Gramsci) szókhelye Rómában van. Rómán kívül még 14 intézet dolgozik (Torino, Alessandria, Trento, Venezia, Trieste, Genova, Bolo­gna, Ferrara, Modena, Parma, Reggio Emília, Firenze, Ancona, Paler­mo). Az Intézetek célja: 1. hozzájárulni a politikai kultúra fejlesztéséhez (Gramsci szerint .a demokrácia egyetemes érték"); 2. a „köztársasági Itália" történetének kutatása (együtt dolgoznak a legkülönbözőbb filozó­fiákat képviselő kutatók); 3. a „fin de siécle" gazdasági helyzetének inter­diszciplináris kutatása; 4. a nemzetközi Gramsci-kutatás animálása, a teljesen szabad kutatási feltételek megteremtésére törekvés (archívu­mok megnyitása stb.). Az intézetek – az olasz és a nemzetközi kultúra fontos részeiként – jelentős állami támogatást kapnak. Munkájuk köny­vek, folyóiratok kiadásában, filmek készítésében stb. is megnyilvánul, s a költségvetés nagyobbik részét ez termeli meg. Az intézetek és az egyetemek között eleven kapcsolat van. A kutatók és az egyetemek ok­tatói sok esetben azonos személyek.

Gramsci Magyarországon

Itthon az első híradás Gramsciról Szauder József nevéhez fűződik. (Esztétikai Szemle, 1948.) 1949-ben még megjelent egy szerény válo­gatás a Börtönfüzetekből (ford.: Róna [Komját] Irén), és 1952-ben Lombardo Radice és G. Carbone Gramsci életrajza. Ezután 13 évnek kellett eltelnie az újabb magyar válogatásig (Marxizmus, kultúra, művészet, 1965. Szerk.; Rózsa Zoltán és Sallay Géza). A kötetnek jelentós szel­lemfrissítő hatása volt. Gramsci a kultúra, a művészet tematikájának ol­daláról tört be a magyar gondolkodásba, s nem a par excellence filozófia vagy politika hozta be. Ezt a válogatást újabb fordítások követték. 1970-ben a Filozófiai írások és az Olasz marxista filozófusok írásaiból c. köte­tek (Huszár Tibor bevezetőivel, Rozsnyai Ervin fordításában). 1974-ben A gyakorlat filozófiája (Kritérion, Bukarest), Gáli Ernő előszavával és a Levelek a börtönből (fordította Gábor György, Zsámboki Zoltán, az előszót Komját Irén írta). 1977-ben jelent meg magyarul Az új fejedelem (fordította és az utószót írta Betlen János). 1978-ban majd egy teljes fo­lyóiratszám foglalkozott Gramscival (Magyar Filozófiai Szemle 1978). A szerzők Fogarasi Miklós, Sárközy Péter, Rózsa Zoltán, Köpeczi Béla, Szabó Tibor, Pankovits József. Szabó Tibor 1991-ben megjelent mo­nográfiájának végén – a többi között – közel 40 magyar szerző munkáját is felsorolja.

A Magyar Rádióban Gramsciról 11 alkalommal hangzott el műsor (legalábbis ennyit sikerült megtalálnom) 1961-óta Ezek Róbert László, Sumonyi Pap Zoltán, Dobai Vilmos, Sípos Áron, Békés Tamás, Farkas

Sándor, Matejka Jánosné, Arvale Margit munkái (az ő nevük eddig nem szerepelt magyar Gramsci-bibliográfiákban), Kerekes István, Nyakas Szilárd, Simkó János, Sipos Júlia szerkesztésében. (Nekem a legjobban tetszett – ha szabad itt ilyesmit is leírnom – a Szerelem, forradalom, Adele Cambria írásából. Készült dokumentum-játék (Sípos-Sumonyi-Dobai) 1981-ból. Sajnos ez is elszáll, mert a „törlési idő" rovatba 1991. december 31-et írtak, s ez éppen a századik évforduló.

Figyelemre méltó az 1987 áprilisában 300 példányban megjelent Ta­nulmányok Gramsciról c. kötet, amelyben friss szellemű írások elemzik Gramsci filozófiáját és a mai társadalmat (Székely Gábor, Krausz Ta­más, Tütő László, Márkus Péter, Lelio La Porta, Antonino Infranca, Me­zei György és Szabó Tibor). A felvetett témák közül itt csak a civil társa­dalomra hívom fel a figyelmet, amely döntő elem a társadalom fejlődésé­ben (Hegel, Marx, Gramsci). Fontos megállapítás, hogy Leninnél eltűnik a civil társadalom fogalma, s csak Gramsci veszi fel újra a fonalat, új értelmet adva a „civil társadalom" kifejezésnek (Szabó).

Gramsci műveinek itthoni sorsát áttekintve világossá vált, hogy „Ma­gyarországon nincs Gramsci-biográfia", leszámítva a kezdeti, ma már nem „jegyzett", teljesen átpolitizált, Gramscit heroikus színben feltüntető életrajzokat. Műveinek kiadása is töredékes, a válogatások szempontjai mára szinte teljesen elavultak, s vannak kifejezetten rossz fordítások is – mutat rá Szabó Tibor. „A Börtönfüzeteknek nincs magyar fordítása, sem válogatása az olasz kritikai kiadás alapján, ami mindenképpen alapvető akadálya az elmélyült, tudományos kutatómunkának." Külföldi vagy ma­gyar szerzők Gramsciról írott válogatott munkáit – egy kivételével, amely mindössze 300 példányban készült – nem sikerült megjelentetni. A Poli­tikatudományi Füzetek számára megírt és bejelentett válogatás – amely a legjobb külföldi szerzők írásait tartalmazza – már nem jelenik meg.

Gramsci nem kellett – gondolkodóként – a hivatalos politikának. Gramsci felé elsősorban a demokratikus gondolkodású, baloldali ér­zelmű értelmiségiek, a szakmai színvonalat védelmezők s a mindenféle bezárkózás, maradiság, elmaradottság ellen fellépők fordultak. Munkái­nak első terjesztői a kitűnő italianisták voltak.

„A légkör érzékeltetéséhez azt is hozzá kell tenni, hogy hazánkban mindig is voltak olyanok – s a Gramsci-kutatókon kívül elsősorban Tőkei Ferencre, Hermann Istvánra, Huszár Tiborra gondolunk -, akik minden körülmények között támogatták a Gramsci-kutatásokat. E közös munká­nak köszönhető, hogy hazánk nemzetközi összehasonlításban sem áll rosszul e téren, még ha Gramsci gondolatainak közvetlen hatása ele­nyészőnek mondható is" – írja Szabó Tibor.

Sokan reménykednek abban, hogy egyszer Magyarországon is kiala­kul olyan színvonalú demokratikus szellemi légkör, szabad kulturális eszmecsere, amelyben természetesen sorakoznak egymás mellett a polcokon, az egyetemeken a mai eszmeáramlatok autentikus szerzői és legkülönbözőbb értelmezőik, kritikusaik, tudva azt is, hogy „Az jövendő derekas dolgok nehezen születnek… a hirtelen virágzók hamar elher­vadnak" (Apáczai).

Gramsci műveinek sorsa Magyarországon tükrözte a magyar politikai atmoszféra változásait, s egyben a társadalom mélyén lévő feszültsége­ket is. A magyar reformgondolkodással szembeni támadás idején lelas­sult, megnehezült Gramsci gondolatainak bemutatása a magyar szelle­mi életben. Az ok abban volt, hogy a gramsciánus kulcsfogalmak (civil társadalom, politikai pluralizmus, konszenzus, hegemónia stb. veszélye­sekké vártak. A hivatalos ideológusok emiatt fékezték az érdeklődést, vagy olyan klisékben igyekeztek bemutatni Gramscit, amelyek inkább bebalzsamozását jelentették volna a „mártír" Gramscinak, csak hogy „re­vizionista" gondolatai ne zavarják a fennálló uralmi viszonyokat.

1988-ban Gramsci hirtelen és újból mégis időszerűvé vált a magyar társadalmat megváltoztatni akaró reformerők vezetőinek. Ezt mutatta az 1988. októberi tihanyi konferencia, amelyen filozófusok, politológusok, szociológusok mellett néhány vezető politikus is részt vett (Pozsgay Im­re, Nyers Rezső) – idézi fel Szabó.

Az látnivaló azonban, hogy az 1989-es fordulat sem kedvezett Gramscinak. Igaz, még József Attilának és Károlyi Mihálynak sem. Pe­dig a demokráciának nem természete az értékek elsüllyesztése. Egye­lőre azonban európai méretű gondolkodóknak sem kedvez az olyan lég­kör, amelyben – a deklarációk ellenére – a tudományos, kulturális meg­közelítés helyett gyakran a sematikus ítéletek és elemzés nélküli előíté­letek divatoznak, s amelyek alapján Gramsci pusztán „egy kommunista" a többi között. A magyar baloldali gondolkodásnak pedig hiába van szo­ciáldemokrata, szocialista, keresztény hagyománya. Ez a baloldal ma szétszórt, inkább csak potencialitás. Gramscit ismét a „szakma", az ér­telmiségi morál, a humánum tartja fenn. A teóriától meg nem terhelt pragmatikus politikával nem áll szemben teoretikusan érzékeny baloldal. Nincs anyagilag potens, független humán könyvkiadás, s főleg nincs fi­zetőképes civil társadalom, amelynek szellemi szükségletei kielégítésére és fejlesztésére eszközei is lennének. Az első Gramsci-monográfiát, Szabó Tibor könyvét is csak „privát" kiadásban olvashatjuk.

Szeged (1991)

Közép-Kelet-Európában Gramsci születésének 100. évfordulójáról egyedül Magyarországon (az egykori „legrevizionistább" ország…) emlé­keztünk meg. Itt találkoztak a nyugati- és a Duna-medence országaiból jött kutatók, a diktatúrákban éltek és a demokráciában nevelkedtek. Gramsci filozófiája hozta össze őket 1991. febr. 14-én és 15-én a Sze­gedi Gramsci-Lukács Konferencián, amelyet a Magyar Filozófiai Társa­ság, a MTA Filozófiai Szakbizottsága, a Modern Filológiai Társaság Olasz Szekciója vállalt, s amelyet a JATE Filozófiai Tanszéke és a Sze­gedi Lukács Kör kitűnően bonyolított le. – A konferenciát támogatta a Lukács Alapítvány, az Ybl Bank Rt., a „Pro Philosophia Szegediensi" Alapítvány, a Dunabank Rt., az Agrár Innovációs Bank Rt., a Vídia Rt., a Tisza Fűszert, a Talent Kft., a Fémtechnika Hódmezővásárhely, Delta Hódmezővásárhely, a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat.

A konferenciát Szabó Tibor, a Szegedi Lukács Kör elnöke szervezte. Ő is nyitotta meg, s Tőkei Ferenc akadémikus vezette be. Ezután Sárközy Péter tartott kitűnő, retorikailag is nagyhatású előadást. (A mottóul választott gondolat sem az én reményem belevetítése a konferenciába, hanem a konferencia minden értéket integráló gramsciánus szellemének kifejezése, amelyet Sárközy idézett.)

A konferencia gazdag tematikájából és a vitából csak néhány gondo­latot emelek ki.

A baloldaliság, a baloldali gondolkodás, érzület léte, fennállása ab­ban az élethelyzetben gyökeredzik, amelyben a társadalom szegényekre-gazdagokra, kiszolgáltatottakra-uralkodókra stb. polarizálódik, amelyben az elnyomás, a diszkrimináció, a jogfosztottság (vallási, etni­kai, nemzeti stb.) bármely formája létezik.

A szocialistának nevezett nem szocialista, centralizált, diktatórikus társadalmak bukása nem a baloldali gondolkodás bukása. (Márkus P.) – A hivatalos szocialista ideológia nem volt baloldali. (Sárközy P.) – A baloldalnak a vereséget önkritikával is fel kell dolgoznia. (Bayer J.)

Gramsci a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb hu­manista gondolkodója, aki szembeszállt mind a fasizmussal, mind a sztálinista diktatúrával (már moccanásában felismerte természetüket) (Horváth Jenő, Sárközy Péter); aki a kultúrában látta a legfőbb progresszív erőt. (Itt szinte mindegyik előadó nevét felsorolhatnám.)

Gramsci nem fér bele a „nyugati marxizmus" definícióba sem. Filozó­fiája behatolt a professzionalista bölcselet és politika területeire, és olyan fogalmakat honosított meg, amelyeket ma elterjedten használnak.

A „civil társadalom" gramsciánus felfogásának tartalma: a diktatúrák­kal szembenálló demokratikus, pluralista szabad fejlődés és az auto­nóm-organikus közösségek szférájának védelme. (Kéri E.)

A civil társadalom diktatúraellenes természetét felismerte a centrali­zált hatalom is. Centralizált hatalom nem épülhet a sokszínű autonóm civil társadalomra. Vagy-vagy állapot alakul ki. Az egyiknek meg kell ad­nia magát. Nem a civil társadalom adta meg magát, hanem az állam hátrált fokozatosan a civil társadalom előtt, vagy igyekezett hátrálva előre menni. Ebben a harcban azonban a civil szféra is súlyos sérülése­ket szenvedett.

„Fagyos szelek" fújnak a baloldali gondolkodás számára. (Szabó T.) A baloldal „behavazott" állapotban van, s nem tudható, mikor jönnek az olvadást hozó langyos szelek. (Bede Rita). – Utópia lenne abban re­ménykednünk, hogy a baloldal hamarosan megerősödik. – A baloldal azonban túllát a kapitalizmuson is. (Tőkei F.)

A jelenlegi kedvezőtlen állapot mégis csak átmeneti, s nemcsak azért, mert a baloldali kultúrát, gondolkodást fenntartó „léthelyzet" fenn­áll, hanem azért is, mert a baloldali kultúra a nemzeti örökség és a de­mokrácia része. – Hogy minek nevezzük el az alávetettség helyzetében élők érdekeiért gondolkodó mozgalmakat, talán nem is olyan fontos, hi­szen az elidegenülés, elembertelenedés minden formája ellen küzdő gondolkodás: a demokrácia, a szabadság pártján álló gondolkodás; rendkívül széles, s egyben egyetemes emberi értéket képvisel. Ebben ott van Máté evangélista érzékenysége (akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van" – idézi Márkus), éppúgy, mint a legkülönbözőbb filozófiájú baloldali humanista mozgalmak képviselőié. (Lelio La Porta, Kéri E.)

Nagy a zűrzavar. Sokféle értelemben használjuk a „marxizmus" kife­jezést. Nem kétséges a marxizmus tudományos, kulturális értéke, de mindig konkrétan kell meghatározni, „melyik marxizmusértelmezésről van szó". (Guido Oldrini.)

Olaszországban és általában a demokráciában a baloldali gondolko­dás természetes, organikus része a politikai, szellemi kultúrának. A de­mokrácia éppen azért életképes, mert értékteremtő, értékőrző, értéke­ket versenyeztető.

Gramsci egy kis nép, a szárdok szülötte, a nemzeti kérdésekkel fog­lalkozók számára is jelentős gondolatokat, megfogalmazott érzéseket hagyományozott. (Pavol Koprda.)

Gramsci, személyes sorsát tekintve, „vereséget szenvedett" ember volt, de talán ez a vereség is tette lehetővé az emberi tudományos, po­litikai korlátok felismerését, azt, hogy emberi arányokban, szélsőségek nélkül gondolkodjék, hogy a hübrisz szele se érintse meg személyiségét. A győztest könnyen elragadja a „minden lehetséges", a „természet feletti uralom", a „jövő előrelátásának gőgje", „az igazság egyedüli birtokosá­nak" kegyetlensége. (Kéri E.)

Néhányan felvetették a posztmodern és Gramsci gondolkodása kö­zötti összefüggést is. (Magyarországon nincs ugyan „posztmodern hely­zet", de a gondolkodásban megjelenik, mert problematikája kikerülhetet­len.)

…Így sorolhatnám még sokáig. Reménykedem azonban, hogy az előadások megjelennek majd nyomtatásban is. Két folyóirat érdeklődött a konferencia iránt. – Jó írások jelentek meg Gramsciról és a konferen­ciáról a sajtóban. A Magyar Nemzetben (1991. febr. 15.) Nádra Valéria írt „Gramsci hamvai" címen – hozzáértőén, empátiával – megemléke­zést. Az Élet és irodalom 1991. febr. 8-i száma bejelentette a Gramsci-Lukács-konferenciát, felsorolva az előadókat is. A Pesti Hírlapban (1991. febr. 15.) Nichs Andrea írt korrekt sorokat a szegedi konferenciáról és Szabó Tibor „Gramsci politikai filozófiája" (1991) című könyvéről. A Hét pedig (Temesvár) Szekernyés János Szabó Tiborral készített nagy inter­júját hozta 1991. jan. 10-i számában. A Nové Slovoban (Pozsony) P. Koprda számolt be „Kongres Gramsci-Lukács" című cikkében (1991. márc.14.). A Szegedi Egyetem című lap 1991. március 8-án közlötte Keczer Gabri­ella remek riportját Sárközy Péterrel, „Ellenszélben?" címmel.

A Magyar Rádióban Sipos Júlia készített 35 perces interjú-műsort (1991. febr. 28.). Kár, hogy Szabó Tibort nem szólaltatta meg. A temes­vári rádió is készített interjúkat. (Szegény TV-nek – miként a pártoknak sem – nem volt szellemi kapacitása a konferenciára, amelynek pedig magyar jelentései is voltak, vannak.) Az osztrák rádió – már Lukács ha­lálának 20. évfordulójára is gondolva – készített interjút a konferenciáról és Lukácsról Heller Ágnessel, Fehér Ferenccel, Jánossy Ferenccel, Vaj­da Mihállyal, Sziklai Lászlóval, Szabó Tiborral. Az interjút júniusban su­gározta a bécsi „Kossuth". – A Gramsci-Lukács összefüggés az európai kultúrában, különösen itt Közép-Európában él, elsősorban ott, ahol már működik a civil társadalom, a demokrácia (azért, mert már működik), s ott, ahol még nem következett be a civil szféra reanimációja, éppen azért, hogy az bekövetkezzék (hogy tehát működjék a demokrácia).

Mindaz, amit leírtam, csak néhány morzsa (igaz, ón szedtem össze a morzsákat) a konferencia asztaláról, de bízom benne, hogy a morzsa íze olyan, mint az egész kenyéré. – Igyekeztem aprólékos krónikás lenni, hogy legalább egy helyen legyenek olvashatók azok a konkrét adatok, amelyek nélkül később nem tanulmányozható, mi és hogyan történt.

Budapest, 1991. március.