A káromkodás mint sajátos nyelvi jelenség többféle funkciót tölt be. Elgondolkodtató, ha egy liberális szellemére büszke lap az efféle analízist visszautasítja.

A fönti címmel írtam nemrég egy dolgozatot, afféle publicisztikus esszét a Hetek című hetilap számára. Az ötletet Bohács Krisztina Tetten ért szavak című cikke adta, és megkérdeztem a lap egyik vezető szerkesztőjét, érdekli-e őket még egy szavakról, nyelvi jelekről szóló írás. Nem kimondottan Bohács Krisztinával akarok vitatkozni, mondtam, csak a fönti témáról lenne – mint írónak, aki számára a nyelv, a szó munkája nyersanyag – néhány gondolatom. A Szerkesztő Úr azt felelte, hivatkozzam csak nyugodtan Bohács Krisztina írására, mert a vita mindig érdekesebb, mint egy fejtegetés önmagában.

Jó, mondtam én, és megírtam a cikket. A Hetek, tapasztalataim szerint, Magyarországon szokatlanul nyílt, liberális szellemű hetilap volt eddig, a lap koncepciójával (a Hetek a Hit Gyülekezetének a periodikája) szinte ellentétes nézeteket is közölt, gyakran kommentár nélkül. Írtam például az abortuszról is, hangoztatva a nő jogát ahhoz, hogy szabadon rendelkezzék a saját testével, helyeselve a családtervezést, a nem kívánt gyerek születése megelőzésének különféle orvosilag is elfogadott praktikáit, beleértve, végső esetben, akár a művi vetélést is. Még ez a nem éppen keresztényi szellemű írásom is megjelent, igaz, itt kommentárképpen mellette volt magának Hack Péternek az enyémmel ellentétes mondandójú cikke. A dolgot így tökéletesen rendben levőnek éreztem.

Álmomban sem hittem volna, hogy a Szómágiával bármi gond lehet. Pedig lett. A Szerkesztő Úr azt mondta, hogy ők, ugye, keresztények. Márpedig az Úr Jézus a hegyi beszédben azt mondotta volt, hogy “a ki pedig azt mondja (az ő atyjafiának): Bolond, méltó a gyehenna tüzére”. És a Názáreti szava keresztény ember számára hittétel, isteni parancs, ő ezzel ellentétes véleménynek a Gyülekezet lapjában nem adhat hangot. (Ez a szerkesztői gyakorlat a lapnál új; hadd hivatkozzam ismét az abortusz-cikkemre.) A Szerkesztő Úrral nem vitatkoztam, a Szerkesztő Úr hívő, épeszű ember pedig hívővel nem vitatkozik. A hit színtiszta prekoncepció. Abszurditás. Nem véletlenül írta Augustinus, hogy “credo, quia absurdum est”, vagyis az, ami abszurd, csak hittel közelíthető meg, rációval soha.

De azért végiggondoltam a következőt:

Az Újszövetség négy evangélistája közül egyedül Máténál található meg ez a szakasz (5/22). Egyik evangélista sem volt közvetlen szemtanú, Máté sem. Honnan tudja, mit mondott a Názáreti? Ott volt? Nem volt ott. Persze a többi sem. Most melyikük a jobban értesült, a hitelesebb? Máté vagy a másik három? Nem tudom, milyen nyelven íródott az eredeti szöveg (héberül? görögül? arameusul?), mi lehetett az eredeti szó, amit végül is úgy fordított Károli Gáspár: “bolond”? A kiemelt rész előzménye: “…aki haragszik atyjafiára ok nélkül…” Én a káromkodás jelenségét a szemiotika egzakt nézőpontjából közelítettem, ami szerint a jel jelentése a használati szabálya. A “bolond” szó ebben az összefüggésben értelmezhetetlen. Ha sértésnek minősül, hová tegyem akkor azt a József Attila-verset, hogy:

 

Olyan bolond vagy,

szaladsz

akár a reggeli szél.

Még elüt valamelyik autó!

 

Ha Máté fönti szövegét mai magyarra akarom fordítani, az körülbelül az alábbit jelenti:

Aki aljas szándékkal és igaztalanul rágalmazza vagy átkozza, és nagyon mocskos, bárdolatlan, sértő szavakkal illeti embertársát, az méltó akár a kárhozatra is…

Ezzel, a kárhozatot kivéve, egyet is értek. A kárhozat helyett (nem vagyok hívő, de azzal, hogy hívő volnék, sosem áltattam a Hetek szerkesztőit) azt mondanám, hogy ez bizony igen cudar és tisztességtelen dolog.

A Szerkesztő Úrnak nem jutott eszébe egy súlyosabb érv, de nekem igen: ugyancsak Máténál (15/11–19-ig) arról beszél Jézus, hogy nem az fertőzi meg az embert, mi a száján bemegy, hanem ami onnan kijön. Mert ami bemegy az ember száján, a gyomron át végül az árnyékszékbe üríttetik (ma ezt naturalizmusnak mondanánk, de a régiek szerették nevükön nevezni a dolgokat), ám ami a szánkból kijön, az a szívünkből jön, és onnan “származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások”. Na, témánál vagyunk, lám, a káromlást ismét elítéli az Atyának Fia. De nem kell nagy ész ahhoz (elég egy kicsit érteni a mítoszok nyelvén), hogy rájöjjünk: ezekben a szövegekben, ahol Jézus a farizeusoktól és írástudóktól védi meg a tanítványait, akik nem végezték el a rituális kézmosást evés előtt, végül is arról van szó, hogy ne a törvény betűjét nézd, hanem a szellemét. Ne tartsd fontosabbnak a külsőségeket a lényegnél, annál, ami “a te szívedben van”. Mondhatnám mai fogalmakkal: Jézus itt a jelenség és a lényeg dialektikájáról beszél, nem a káromkodásról mint korunk eldurvulásának külső jeléről.

Mert a káromkodás igencsak felszín, még az átok is. Káromkodás, átkozódás és mosdatlan beszéd nélkül is simán el lehet gázosítani csecsemőt, kisgyereket, asszonyt, öreget, több millió ártatlan áldozatot, porrá lehet bombázni városokat, le lehet dobni az atombombát, és bele lehet repülni utasokkal teli repülőgépekkel a WTC tornyaiba, és így lehet meggyilkolni több ezer ártatlan embert.

És akkor most mi van? Nem káromkodtunk, tehát miénk a mennyeknek országa?! Ezt a Szerkesztő Úr sem gondolhatja komolyan, akármennyire keresztény is. Köztünk, köztem és a Hetek szerkesztősége között volt idáig egy gentleman agreement. A gyakorlatban érvényes etikai alapelvekként én elfogadom a Tízparancsolatot és a felebaráti szeretet parancsát, még azzal a krisztusi kiegészítéssel együtt is, hogy minden ember a felebarátod, tehát az ellenséged is szeretned kell. Ezt az utóbbit még ki sem mondta Jézus, már nyilvánvaló volt, hogy nem fogadja meg senki soha. Mégis ki kellett mondani. Kellett egy abszolút mérce, egy igazodási pont, akkor is, ha gyakorlatilag megvalósíthatatlan.

 

…s ez össze-vissza kúsza szövevénybe,

társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’,

mely igazodni magára mutat.

 

Mármost mindezt, ami a Könyvből kiolvasható, a Hitesek Isten szavának tekintik, én a homo sapiens legfontosabb gondolatainak, hogy valamiképp társadalmat bírjon alkotni. De ez volt köztünk a közös platform.

A néma egyezséget nem én rúgtam föl. Sajnálom.

A cikkből nem húztam, néhol kiegészítettem inkább az esszé irányába. Úgy érzem, a cikk is, a vita is igényt tarthat az Eszmélet olvasóinak érdeklődésére.

 

*

 

Régi meggyőződésem, hogy az első humanista az volt, aki káromkodott. Aki ahelyett, hogy azt a bozontos, fekete ősembertársát, aki a zsákmányát ellopta és fölfalta, fejbe csapta volna a kőbaltával, azt mondta neki, hogy “a rohadt anyádat!”, aztán legyintett, és leütött magának egy másik mamutot.

Hogy a káromkodás arra jó-e, hogy az ember szavakba szublimálva levezesse az indulatát vagy ellenkezőleg, éppen arra, hogy fölhergelje magát, olyan pszichológiai kérdés, melyre laboratóriumi tesztek adhatnának statisztikailag (de csak statisztikailag!) értékelhető választ. Magyarul: erre a kérdésre nincs igazán egzakt válasz a szó modern, tudományos értelmében. Mert én lecsillapodok, ha jól kikáromkodom magam, de Galubák úr, a cipzáras és kulcsmásoló a szomszédból, a 17/a-ból, ha káromkodni kezd, úgy fölhúzza magát, hogy két perc múlva már zúg is a pofon.

Tehát ha pl. az amerikai Plymouth Universityn működő Psychological Research Center kísérlete azt demonstrálja, hogy a kísérleti alanyok ötvenhét százalékának agresszivitását fokozta a káromkodás, és csak negyvenhárom százalék csillapult le attól, hogy jól kikáromkodta magát, csupán annyit jelent, hogy a jelen kísérleti csoport (a “corpus”) speciel 57%-ban ilyen, 43%-ban amolyan egyedekből állt, de azt nem, hogy ők reprezentálják az egész emberiséget.

Már csak ezért sem, mert a kiinduló tételem, ugye, úgy szólt, hogy: “az volt az első humanista”, vagyis eleve föltételeztem egy magasabb IQ-t, tudati és jellembeli színvonalat. De a kérdésnek van másik oldala is; nemcsak arra vagyok kíváncsi, hogy a káromkodás levezeti-e az indulatot, vagy ellenkezőleg: gerjeszti, hanem arra is, hogy a káromkodás mennyire tekinthető nyelvi agressziónak, egyáltalán, hogy van-e a szónak a jelentésén kívüli hatalma, van-e kapcsolat a kommunikációs jel (symbol) és a tett, cselekvés (action) között. Igaz-e, hogy a szó sebezhet, gyilkolhat, de éppígy gyógyíthat, simogathat, erőt is adhat?

Amúgy szubjektíve sem értek egyet Bohács Krisztinával (Tetten ért szavak, HETEK, aug. 22.), mivel én káromkodós vagyok. Születési rendellenesség, mert a környezetemben – gyerekkoromban – senki sem káromkodott, nem tudni, kitől tanultam. De az biztos, hogy amikor ötéves koromban valami disznóságot csináltam a keresztanyáméknál, már ekként fohászkodtam: “Édes Istenem, most az egyszer segíts, soha többé nem káromkodom!” Az üzlet nem jött létre; a jóisten nem segített, így aztán káromkodós maradtam. Nem érzem tragédiának. Tudok disztingválni, a káromkodásnak nálam stresszoldó hatása van, a megfelelő indulatmenetet mutató, szépen komponált káromkodáshoz nyelvi leleményesség szükségeltetik, így a káromkodás köznapi beszédstílusomat és írói fejlődésemet egyaránt segíti.

Ami engem illet, a dolog tehát rendben volna, de…

Ha csak beleolvasunk, a stílust figyelve az egykori “Magyar Nemzet” nevét viselő mai sajtóorgánumba, ha bekapcsoljuk a parlamenti közvetítéseket, és meghallgatjuk némely párt vezérszónokát – elborzadunk. A mocskolódások, uszító indulatok durvák, bárdolatlanok, fantáziátlanok és szellemtelenek. Hitler és Goebbels néhai hisztérikus szónoklatait idézik, vagy a bolsevizmus legkeményebb idejének szinte rituális politikai szitkozódásait. A náciknak volt még hatásuk, a Goebbels-féle technika új volt: “ha kellő mennyiségben és kellő agresszivitással sulykolsz az emberek agyába valamit, előbb-utóbb bármit elhisznek”.

Csakhogy a Goebbels-doktrína megkopott, erejét vesztette, az emberek többszöri csalódás után már ellenállnak, és a rituális politikai szitkozódás már sokszor az ellenkező hatást váltja ki. (Egyszerűbben: a népek már nem dőlnek be olyan tömegesen: – használják a saját józan eszüket.) Idősebbek még emlékeznek rá, hogy amikor a diktatúra éveiben a lapok “marxista” kritikusai ledorongoltak egy filmet vagy színdarabot, az emberek rohantak megnézni; hosszú sorok álltak a jegypénztárak előtt…

A káromkodásnak, egymás szidalmazásának szerintem két élesen különböző változata van. Az egyik a verbális agresszió. Ez valóban a fizikai agresszióval egyenértékű, vagy kiegészíti a fizikai agressziót (az agresszor szavakkal biztatja, hergeli és egyúttal igazolja is magát vagy másokat), vagy helyettesíti a fizikai agressziót, ott, ahol annak valami akadálya van.

A másik változatot én öncélú káromkodásnak nevezném. Ebbe időnként a keserűségét fojtja az ember. Máskor stresszoldó hatása van. Ismét máskor meg a káromkodás, a durva, mosdatlan beszéd egyszerűen játék. Kényes ízlésűek megbotránkoztatása, polgárpukkasztás.

A szerzővel ott sem értek egyet, ahol ő Austin és Searle ún. “beszéd-aktus” elméletét próbálja bevetni. Ha tudomásul vesszük, hogy a beszéd kommunikáció, vagyis üzenetet továbbít ember és ember között, akkor evidenciának kell tekintenünk, hogy a legprimitívebb beszéd­megnyilvánulás is akció, tett, cselekvés helyettesítésére, kiváltására szolgál. A folyamat történelmileg úgy fest, hogy az ősembernek vadászat közben nem kellett konkrétan megmarkolnia egy követ, hozzávágni az őstulok fejéhez, hogy társát is hasonlóra sarkallja, elég volt ősemberül azt mondania: “fogjál te is egy nagy követ, s vágjuk fejbe egyszerre!”. A kommunikáció cselekvés.

Sőt cselekedeteknek, folyamatoknak, beidegződéseknek, sztereotípiáknak nem csupán helyettesítésére, de rögzítésére, interperszonálissá tételére és megőrzésére is szolgál. A homo sapiens tudása a világról a kommunikációval akkumulálódott, és generációról generációra átadható lett: öröklődött; már nem kellett minden egyednek mindent Ádámnál és Évánál kezdenie. Fölhalmozódott a tapasztalat, és ezzel fejlődésnek indult a tudomány.

A klasszikus marxizmus szerint, ugyebár, a lét határozza meg a tudatot. Ez a tétel az esetek többségében működni is látszik. De időnként a tudat, valamilyen meggyőződés, eszme, a lét ellenében hat, és az ember tudatos megfontolásból másképp cselekszik, mint amit a helyzete, léte diktálna. Az embernek mindig két választása van. Vagy teszem, vagy nem teszem. Ha én nyomorult helyzetem ellenére is tisztességes maradok, mert így döntöttem, akkor nálam a tudat határozta meg a létet.

Az ideológusok persze megtalálták a megfelelő formulát. Az elmélet – tanultuk a szemináriumokon –, ha a tömegekbe hatol, anyagi erővé válik. Nem Austin és Searle találták ki tehát, hogy a szó cselekedet is. Mindenki tudja, hogy vannak gyilkos szavak és vannak gyógyító szavak. Nem csak a politikusok és az orvosok. Még az írók is…

Bohács Krisztina több forrásból gyűjtötte össze cikke anyagát, hozzászólt ahhoz szociológus, pszichológus, nyelvész, közéleti, sőt televíziós személyiség, csak két réteget hagyott ki gondosan, az írókat és a színészeket. Azt a két embercsoportot tehát, amelyik a nyelvvel dolgozik, aki számára a nyelv nyersanyag, mint a szobrásznak a márvány; aki nem csak politikai torzeszmék és eladhatatlan áruk nívótlan reklámjait faragja a nyelvből, hanem hellyel-közzel műalkotásokat is létrehoz. Nem csodálkozom. Magyarországon tudtommal még nem volt nyelvről szóló szimpózium, kerekasztal-beszélgetés, tudományos találkozó, ahová írót vagy színészt meghívtak volna. Valamire ez is jellemző, hogy mire, döntse el az olvasó.

Szerzőnk, bár íróval nem konzultált, korholja az irodalmat, hogy mostanában gátlástalanul használ mosdatlan, alpári szavakat, káromkodásokat. Aztán ilyesmiket idéz: “az író vátesz”, “a művészet független saját korától”, “tömeg feletti felelőssége van”, továbbá: “a művészet soha nem megy alá tömegnyomásnak és közízlésnek”; (“megy alá” helyett talán azt akarta mondani: “enged”?). “A trágárság világjelenség és kordivat”, idéz továbbá a szerző egy ismert nyelvészt. Hát nem. Mindez – hogy gyöngéd eufemizmussal éljek – csacsiság.

Az irodalom (a művészet) kommunikáció. Magyarul: közlés. Hozzá kell tennem: az én értelmezésem szerint. Más művészek, esztéták ezzel nem értenek egyet. Sokak szerint a műalkotás önkifejezés, önmegvalósítás, exhibicionizmus, a lélek belső rejtelmeinek (esetleg förtelmeinek) kifejezése, öncélú játék, a lét értelmetlenségének és reménytelenségének kivetülése, szép az, ami érdek nélkül tetszik, a költő önkívületben költ, ahogy a madár dalol… stb. Különben is, mit közölne? Van objektív valóság, amiről mondani lehet valamit? A szubjektív idealizmus szerint a világ az én tudatomban képződik meg, semmi nincs, csak a szubjektív tudat, mely egy nem létező külvilágból valójában nem érkező jeleket dekódol. (Ez csak egy földhözragadt materialistának abszurd, emelkedett szellemek tökéletesen értik.)

Nekem más a véleményem. Ha írok, közölni akarok az olvasókkal valamit, egy üzenetet akarok eljuttatni az olvasóimhoz. Esetemben tehát egy adó van, és sok vevő, a lehetséges olvasók térben és időben elszórva, nem tudom előre, mennyien. Hogy mi ez az üzenet, arra nehezen tudnék néhány mondattal válaszolni. Bonyolult. Az üzenet lényege az, hogy miképpen látom én a világot. Az egészet. Az üzenetet pedig nálam mint prózaírónál, rendszerint, egy történet hordozza. Nálam, mondom, vannak ugyanis más prózaírók, akik hallani sem akarnak történetről, ún. narrációról. Részben félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől, részben megvetik. Ők a posztmodernek.

Nálam sem a történet a cél, az csak eszköz. Az üzenet tárgya. Az üzenet maga az a mód, ahogy a világot (a jelen történetet is) látom, más szóval a szemléletem. Ezt rögzítem, ezt adom tovább egy történet által, és persze az is az üzenet része, hogy milyen történetet választok, és miért éppen ezt. De az üzenet lényege (az esztétikum) mindig a szemlélet maga. Még egyszer: ahogyan én látom.

Vagyis ami a műalkotásban rögzül, egyfajta viszony köztem és a világ között, a szubjektum és az objektum között. Ez a viszony, a látás, a földolgozás, a megformálás módja, ez pedig állandó, a viszony azt jelenti, hogy a viszonyított dolgok változnak, de a viszony, a kapcsolat módja nem. A kommunikációs jel, a szimbólum az orientáció származéka, az orientáció is viszony; köztem és a környezetem között. A helyzetben tájékozódom, körülnézek és megfigyelem a dolgokat, és viszonyulok hozzájuk. Pozitívan vagy negatívan. Vagy vonzanak, vagy taszítanak. Vagy kívánom őket, vagy menekülök előlük.

Megint József Attila szavaival: a művészet a szemlélet számára a világegész helyettesítésére szemléleti egészet alkot. Miért? Azért, mert a szemlélet, az a mód tehát, ahogyan a dolgokat látom, a dolgok formai, alaki oldala, mindig az egészre vonatkozik. Így hát a totalitás nem az esztétikum föltétele (mint Lukács gondolta), hanem az attribútuma; minden művészet (a rossz, tehetségtelen mű is), eo ipso totális. Totális a maga szintjén, az alkotó személyiségének a színvonalán.

Csak egyféleképpen tudok látni. (A viszonyom a valóság különféle dolgaihoz, mint már mondtam, változatlan. Az ÉN viszonyom.) Akár egy szitakötőt nézek, akár a szerelmem mosolyát, akár egy tűzhányót, akár egy halott fecskét, a szemléletem azonos. Nem tudok kibújni alóla, hozzám tartozik, akár az ujjlenyomatom vagy a DNS-em. Csak rám jellemző (mint fán se nő egyforma két levél), és csak úgy tudom megváltoztatni, ha hazudok. Ez az “ahogyan”, amit a nyelvi jelek segítségével rögzítek. És már a nyelvnél vagyunk.

A nyelv hangtestekből álló kommunikációs jelek rendszere. A jeltanból, a szemiotikából csak annyit emelnék ide, hogy a jel jelentése nem igazán a jelzett fogalom, dolog, cselekvés. A jel jelentése a használati szabálya. Nézzünk néhány példát. Ha a szerelmemnek vagy a kislányomnak azt mondom, “édes kis bogaram”, eszembe sem jut a bogár. Se a svábbogár, se a poloska. Még a katicabogár sem. Egyszerűen valami kedveset, becézőt akarok mondani, az idézett beszédmegnyilvánulásnak (nyelvi jel-csoportnak) ez a használati szabálya. Anyám azt mondta apámnak: “édes Mókuskám!”. A jel által jelzett dolog, a mókus nevű állat, eszébe sem jutott. Itt a “Mókuskám” jel használati szabálya megint csak a kedveskedés, becézés volt.

És ugyanez vonatkozik a káromkodásra is. Nem ismerek épelméjű embert, aki így szólván: az Isten “izélje” meg, komolyan gondolna arra, hogy a világmindenség alkotója teremtsen szexuális kapcsolatot azzal a személlyel vagy dologgal, akire/amire dühös. Ennek a jelcsoportnak a használati szabálya: haragszom. Ilyenkor használjuk. Ha úgy káromkodunk, hogy izéld meg a prostituált anyádat, épelméjű ember nincs, aki ezt szóról szóra gondolná. Ez a jelcsoport sem a jelzett aktusra utal, ennek is a használati szabálya a jelentése: piszkosul dühös vagyok! Amikor elítéljük a trágár, bárdolatlan beszédet, tudnunk kell, hogy mindig valaminek a helyettesítésére szolgál: a használati szabálya szerint a haragot, indulatot fejezi ki, és nem a konkrét dolgot, amire jelentéstanilag utal. Ha azt mondom, “szar”, sosem gondolok konkrétan a bélsárra. (Sem én nem asszociálok rá, sem az, aki hallja.) Arra gondolok, hogy vacak, ócska, használhatatlan, rossz, ronda, hülye, undorító.

Ezért az istenkáromlás nem istenkáromlás – ma már. A beszélő nem gondol az Istenre, a mindenség urára és teremtőjére: egyszerűen dühös, és ezt akarja kifejezni. Minél dühösebb, annál rondábbat, undorítóbbat, blaszfémikusabbat akar mondani (vagy ordítani…). Ebben az esetben ez a nyelvi jel használati szabálya, vagyis a jelentése.

De mielőtt az általam használt nyelvet elemezném, hadd szóljak arról, mi ez az őrület rajtam egyáltalán. Minek írok én? Mi ezzel a célom, vagy kicsit szélesebbre nyitva a kérdést: mi lehet az irodalom (a művészet) helye és funkciója (ha úgy tetszik: célja) az emberi társadalomban? A fönt említett cikkben idézett szakemberek, úgy látom, összetévesztik az írót a vátesszel (jóssal), a prédikátorral, vallásalapítóval, tanítóval, nép- és nyelvművelővel, politikussal, tánc- és illemtanárral. Ha én is így gondolnám, súlyos szereptévesztésben lennék.

A művészet a társadalom érző idegrendszere. (Ez, persze, bioszociológiai szemlélet, éppen ezért csak mint analógia működik.) Az én dolgom (és más művészeké is), hogy a társadalom idegvégződéseiként jelezzük, hol fáj. Küldjünk információt a társadalomnak a külső és belső változásokról, melyek érik. Ha fáj, sikoltozzunk, ha jó, kacagjunk. Ha nem történik se jó, se rossz, a művészetnek nincs dolga: a változatlanság nem ábrázolható (az maga a dögunalom). A többi, vagyis a diagnózis, a terápia nem a művész föladata.

De miért? Azért, mert ahol a szemlélet rögzül, ott a dolgokat nem a fogalmi, hanem az alaki oldala felől közelítjük meg. A fogalmi, tudományos megközelítés egyértelmű kell legyen. Az alaki megközelítés poliszemantikus, mert egy történetnek nem egy olvasata van. Hogy mennyi? Nem tudom előre. Ahány olvasó, annyi olvasat. Mert az esztétikai szimbólum csak instrukció, utasítás arra, hogy a vevő (a közönség) a saját belső tudattartalmaiból újrateremtse magában azt a valóságot, amire a jelek utalnak. Miből áll a belső tudattartalom? Élményekből, emlékekből, tapasztalatból, érzetből, képzetből, fóbiákból, érzésből, érzelemből… egyszerűbben: abból a sorsból, amit az ember átélt. Az ember a múltjával azonos. Attól megismételhetetlen és egyszeri, mert minden egyes ember múltja más. Ettől van, hogy minden ember egyedüli példány. (A DNS-lánc is múlt. Az ősök múltja, a törzsfejlődés története.) A tudomány bármely jelenséget vagy dolgot önmagában akarja megragadni. Ding an sich. A művészet azonban a viszonyt keresi az alkotó és a dolog, a befogadó és a dolog között. Nem a magánvalót tehát, hanem a nekünk valót. Ding an uns. Ha valamilyen ítéletet megfogalmazok, nem vagyok benne biztos, hogy igaz. Hátha tévedtem? Ezért vagyok író és nem tudós. De ha (művészi értelemben jól) elmesélek egy történetet, arról tudom, hogy igaz. És hogy minden olvasó a maga módján értelmezi. Ettől tud a művészet a társadalomnak olyan aperceptora lenni, mint az élő szervezetnek az idegrendszer. Mert így a mesémnek üzenete (mi és hol fáj?) minden olvasóhoz a számára legkönnyebben fölfogható formában jut el, hiszen az üzenetem magva nem a dolog, hanem egy viszonyrendszer.

Egy történet pedig akkor hordoz igaz üzenetet, ha hihető. Mindegy, fikció-e vagy dokumentum: dokumentumként, valóságosként kell hatnia. Hogy a művész ezt a hatást elérje, változtatnia kell a valóságon. (Erről mondja József Attila: “az igazat mondd, ne csak a valódit”.) Ezért a nyelvnek, amit használok, szintén igazinak kell hatnia. Olykor úgy kell hogy hasson, akár a himnusz, olykor úgy, mint a káromkodás, máskor meg úgy, mint aki dúlt hiteknek állít káromkodásból katedrálist. Az irodalomban megjelenő káromkodást, bárdolatlan, durva beszédet pedig nem lehet magnón fölvenni az utcán. Az nem mű. Hogy a műalkotásba beemelhessem, nagyon gondosan stilizálnom kell. Persze van író, aki sportból használ durvábbnál durvább szavakat, de ez nem irodalom, ez – ismétlem – polgárpukkasztás.

Minthogy a műalkotás maga a szemlélet rögzülése, és a szemlélet a személyiség elidegeníthetetlen része; a mű hatása is a szemléletek adekvát voltán alapul. A műalkotó és a műélvező személyisége között nagy átfedés kell legyen, hogy a mű hasson. Akire Tolsztoj hat, annak a szemlélete is, a személyisége is Tolsztoj színvonalán áll. Akire egy bestseller hat (pl. Danielle Steel), annak a szemlélete és a személyisége is Danielle Steel szintjén van. (“Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”)

Átfedésről beszélek, nem azonosságról, hiszen nincs két egyforma személyiség és szemlélet. De kisebb-nagyobb átfedés van a személyiségek között, és ennek az átfedésnek a nagyságától függ, hogy az üzenet milyen mértékben dekódolható.

Na de mire való a szemléleti egész, a művészet? Nem fölösleges luxus a tudomány mellett? Hogy szórakoztat? Szórakoztatásnak ott van a szórakoztatóipar, az entertaintment. Minek Lagzi Lajcsi mellé még Márquez is? Mi szükség van a szemlélet számára alkotott szemléleti egészre? A tudomány kezdettől fogva szegmentális, csak a művészet érzékeli a valóságot a maga teljességében. Ez az ember fejlődése korábbi szakaszában, amikor a munkamegosztást nem ismerték, vagy csak a csírái léteztek, nem így működött; akkor még nem vált el egymástól vallás, tudomány és művészet. Az emberi objektivációk egységes jelrendszere a mítosz nyelve volt. De mára a tudomány olyan ismeretanyagot halmozott föl, hogy csak vertikális irányban gyarapodhat. A világ egészét, holisztikusan, ma már semmilyen polihisztor-agy nem képes érzékelni, csak a szemlélet totalitása. Ezért nem lesz soha fölösleges a művészet, sőt. Minél fejlettebb a tudomány, annál nagyobb szükség van művészetre.

Visszatérve a káromkodáshoz: valamikor talán valóban Istent akarta káromolni az ember haragjában, de szerintem még ez is jobb volt, mintha haragjában kezet emelt volna felebarátjára. Csakhogy a nyelvi jel a gyakori használat során erodálódik. Ma már istent is másképpen hisszük, mint a régiek. Egyszer érdemes lenne szólni arról is, hogy a nagy erejű művészi látomások szimbólumai hogyan kopnak meg a gyakori használat során, és miképp válnak közhellyé, giccsé. De ez egy másik dolgozat témája lenne.