Az utóbbi időkben köztudottá vált, hogy Peter Singer, a világ­szerte jó hírnévnek örvendő filozófus, egy a boldogság maxi­malizálására irányuló haszonelvű filozófiai irányzat talaján an­nak érdekében száll síkra, hogy az ember csak abban az eset­ben élvezhesse az élethez való jog védelmét, amennyiben sze­mélynek mondható. Személy azonban csak akkor és csak ad­dig vagyok, amíg rendelkezem olyan tulajdonságokkal, mint in­telligencia, öntudat és felfogóképesség. Amennyiben nem vár­ható, hogy ezek a tulajdonságok kifejlődnek nálam, vagy elve­szítem azokat – például valamilyen fogyatékosság vagy öregko­ri elmegyengeség révén -, akkor az orvosoknak jogukban áll – sőt talán kötelességük is -, hogy megszületésem előtt, megszü­letésem után vagy későbbi életem során az aktív eutanázia esz­közével megöljenek.

Singer fellépése ellen Európa-szerte számos fogyatékosokat tömörítő szervezet és pszichiátriai egyesület tiltakozott. A „Die Zeit" című német liberális hetilap nyíltan magára vállalta a pro­pagandista szerepét Singer új etikájának népszerűsítésében. Ezek a viták világossá teszik, hogy az emberi élet szentségé­nek (értsd: nem rendelkezhet felette senki) alapelvével szem­ben nemcsak „a fasiszta irracionalitás fanatizmusa" létezik, ha­nem – ahogyan azt Singer esetében láthatjuk – a racionalitás fanatizmusa is; erről természetesen már szó esik Adorno és Horkheimer „A felvilágosodás dialektikája" című művében is.

Etikai válság és eutanázia

Mi a lényege tulajdonképpen annak az eutanázia körül dúló eti­kai válságnak, amely oly magas hullámokat kavar Európa sok országában? Mit tartalmaz, milyen összefüggésben áll a nem­zetiszocializmussal, hogyan lehet megérteni, és – mindenekelőtt – alkalmazni azt? Rendelkezhet-e az ember egyáltalán egy magzat, egy fogyatékos újszülött, egy felnőtt fogyatékos vagy egy gondozásra szoruló idős ember élethez való joga felett? Miután a terhesség-megszakítás törvénybe iktatásával már döntöttünk afelől, hogy rendelkezhetünk a meg nem szüle­tett emberek élethez való joga felett, nem lenne-e következetes és a szenvedések csökkentése tekintetében haladó szellemisé­gű, ha megtennénk a következő lépések egyikét-másikát? És a közvélemény-kutatások nem szülnének-e olyan eredményt, hogy a lehető legnagyobb boldogság megszerzésére irányuló Singer-felfogás igenis teljes mértékben elnyeri a többség tetszését, márcsak azért is, mert gazdasági rendszerünk is ugyanezen elv szerint szerveződik? Ha egy jobb és egy gyengébb munkaválla­ló száll versenybe ugyanazért a munkahelyért egy olyan társa­dalomban, ahol hiányzik a munkához való jog, akkor a jobbnak kell nyernie!

Az a fajta társadalomfilozófia és szociálpolitika, amely a „sza­bad utat a rátermetteknek" mottóját az egyedül üdvözítő dogma szintjére emeli, „szociáldarwinizmus" néven virágkorában már szomorú hírnevet szerzett magának. Nietzsche – profetikusán, mint mindig – drasztikusan meg is fogalmazta mindezt: „Ami esik, azon még lökni is kell!"

Ha egy ilyen teljesítmény- és sikerorientált modell keretein belül egy fogyatékos és egy kevésbé fogyatékos gyerek küzd jobb élet­kilátásokért egy olyan társadalomban, ahol hiányzik az élethez való jog-, úgy a kevésbé fogyatékos gyereknek kell felülkereked­nie!

Pszichiátriával foglalkozók és történészek számára az elmúlt tíz év során világossá vált, hogy a nemzetiszocialista eutaná­ziával és pszichiátriával kapcsolatos vita elengedhetetlen eszköze az itt megfogalmazódott kérdések megválaszolásá­nak. Az erre a korra irányuló kutatások a nemzetiszocializmus ezen oldalát hosszú ideig teljes mértékben figyelmen kívül hagy­ták, vélhetően azért, mert egyrészt a kutatókat mindig is jobban érdekelték a földesurak, mint a fogyatékosok, másrészt pedig -miután kortörténetről van szó – a kutatások a régebbi korokba visszanyúló történelmi folyamatokat figyelmen kívül hagyták. A legfőbb ok azonban mégis csak az lehetett, hogy a nemzetiszo­cializmus belpolitikai, szociálpolitikai és egészségpolitikai olda­la – azaz a németek németek ellen elkövetett bűntettei – aligha tartott számot érdeklődésre. Ezen aspektus, és ezáltal a nem­zetiszocializmus átfogó vizsgálata csak a legutóbbi időkben kez­dődött meg, és mindenekelőtt a nemzetiszocializmus modernitására vonatkozóan ígér olyan lényeges felismeréseket, amelyek segíthetnek mai problémáink megértéséhez.

Jelen esetben mindössze arra van lehetőségem, hogy felvil­lantsam e kutatómunka néhány eredményét – amelyekről máshelyütt bővebben olvashatunk. A gazdaság államközpontú­piacgazdasági alapú, egyfajta haszonelvű filozófiára épülő ipa­rosítása következtében az 1800-as évektől kezdve az európai nemzetek kezdték különválasztani egymástól az ipari szem­pontból használható és használhatatlan embereket, és ez­által – a teljesítményetika talajáról kiindulva – ezeket a társadal­makat egy egyre inkább gazdasági jelleget öltő gazdasági rend­szerre és egy egyre erőteljesebben szociális jelleget öltő szoci­ális rendszerre bontották fel. Ez utóbbi rendszer keretein belül az úgynevezett „szociális kérdés" által érintett különböző cso­portokat speciális intézményekben (idősotthonok, árvaházak, hajléktalan-menhelyek, börtönök, elmeintézetek stb.) koloni­zálták, illetve gyűjtötték össze. A „szociális kérdés" így hangzott: „Mit tegyünk az iparban használhatatlan emberekkel, miért van­nak itt egyáltalán, és mennyi pénzt legyünk hajlandóak rájuk szánni?"

A szociális kérdés

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az elmúlt kétszázöt­ven évben egy olyan szociális fordulat ment végbe, amelyet sem lényegét, sem következményeit illetően nem sikerült még szinte egyáltalán megragadni.

Magától értetődik, hogy szegénység, és annak hol ember-barátibb, hol brutálisabb kezelése mindig is létezett. Viszont csak az iparosítás hozta létre melléktermékeként a „szociális kér­dést", amelyet „aszociális kérdésnek" is nevezhetünk, az iparosítás tette azt szervezeti szempontból alapvető elvi problé­mává, és tartotta mint „kérdést" állandóan napirenglsn: a lakos­ság egy része alapvetően „kérdésessé" vált. Hogyan értendő mindez? Az ipari forradalom a fejlett Angliában 1750 körül kez­dődött, Franciaországban a polgári forradalom időszakában, Németországban pedig a kisállamok miatt a folyamat kezdete eltolódott 1800 és 1850 közé. A gazdaság átállítása az ipari ter­melési módra a következőket igényelte:

1. tőke a nagyberuházásokhoz (gyárak létrehozásához);
2. technikai találmányok;
3. növekvő számú, megfelelő munkaerő, mivel a gazdaság egyre inkább piaci szempontok szerint fejlődött;
4. a polgároknak a polgári forradalmak során meg kellett sza­badulniuk az állami kényszertől annak érdekében, hogy szabad magánvállalkozóként szabad munkaszerződések alapján szabad (ekkor már rendi alapon nem védett) munkaerő felett rendelkez­hessenek.

Mivel az ezzel együttjáró, egyre erőteljesebb racionalizálás először a kis parasztgazdaságokat, majd a kézműipart és a kis­ipart verte szét, mindenekelőtt elegendő mennyiségű munka nélküli munkaerő jött létre. Hamarosan azonban ez a mennyi­ség sem volt elegendő, és főleg: sokan nem is voltak mindig al­kalmasak a gyári munkára. Mert pontosan a rátermettség ezen kérdése vezetett akkoriban a polgári értelem új ismérveinek megfogalmazódásához, mégpedig az ipari hasznavehetőség je­gyében. Az ipari rendszer számára ésszerűvé és ezáltal szük­ségessé egyre inkább az a tulajdonság vált, amely azt jelentet­te, hogy az ember képes megfelelni az előírások és normák sok­oldalú nyomásának, kezdve a pontosságtól egészen az egyen­letes teljesítményig, amikor is teljes mértékben figyelmen kívül kell hagynia mindenféle egyéni-pszichológiai ritmust, hogy ké­pes mindig ugyanazokat a kézmozdulatokat végezni, hogy kész elfogadni a súrlódásmentes monoton működést, hogy hosszú időn keresztül képes a személyiségéből fakadó zavaró sajátsá­gok elfojtására, és olyan magatartásra, amely tervezhető és ki­számítható. Sem a mezőgazdaság, sem a kisipar mindezidáig soha nem igényelt ilyen jellegű erényeket. Ez azonban az iparo­sítás előrehaladásával elengedhetetlenné vált, mivel a gépek és később a közlekedés is egyre több pénzt emésztettek fel, és egyúttal műszakilag is sokkal érzékenyebbé váltak, ami azt je­lentette, hogy egyre erőteljesebben szükségessé tették a fegyel­mezett, az előírásoknak megfelelő és önmegtartóztató viselke­dést. Mindenekelőtt a gondolatok szintjén, majd a növekvő tel­jes foglalkoztatottsággal együtt a valóság talaján is, lehetőleg mindenkinek, aki nem polgár, rendelkeznie kellett ilyen képes­ségekkel, vagy át kellett nevelni úgy, hogy rendelkezzen ilyenek­kel, miközben ugyanebben az időben és bizonyos mértékig emel­lett Goethe és Schiller az autonóm önrendelkezés ideáját hir­dették, mintegy annak érdekében, hogy a polgárságot jobban megkülönböztethetővé tegyék azoktól, akik nem azok. Mivel azonban – ahogy már szó volt róla – olyan ember, aki tökélete­sen megfelelt volna az ipar elvárásainak, nem volt túl sok, át­vizsgálásra kerültek az akkori társadalom peremterületei, bele­értve a fogyatékosok számára létrehozott és a felvilágosult ab­szolutizmus idejéből fennmaradt nagy és veszteséges átnevelő intézményeket is. De nem egyszerűen feloszlatták őket, hanem újraelosztották őket az „Oszd meg és uralkodj!" mottója alapján. Csak az értelem előbb említett új kritériumai szerint alkalmasak kerültek a gyárakba és segítették a proletariátus kialakulását. A fennmaradók részére – tudatlanságuk, használhatatlanságuk és aszociális viselkedésük jellegének megfelelően – speciális in­tézményeket hoztak létre. A magától felmerült „szociális kérdést" tehát az akkor uralkodó mentalitás jegyében intézményesítés, specializálódás, bürokratizálás és később az ebből adódó tudo-mányosítás segítségével oldották meg. Ily módon teremtődtek meg a még ma is érvényben levő szociális ellátórendszer alap­vonásai.

Ezáltal az össznépesség ipari szempontból hasznavehe­tetlen csoportjai állandó pénzügyi teherré váltak közösségi és magánszempontból egyaránt, ez azonban jól adminisztrálhatóvá és pénzügyileg kiszámíthatóvá is tette őket. Ezeknek a mélyreható összeurópai átalakulásoknak ugyanakkor az a két­értelműsége is megvolt, hogy egyik oldalról a termelőhelyeken és a városokban nyugalmat és békét teremtett, másrészt, hogy minél több családot „megszabadított" az ápolásra szoruló csa­ládtagoktól, akik – az ipar ésszerűségeinek határain belül – hasz­navehetetlen ballasztegzisztenciáknak minősültek. Ily módon lehetett a nagycsaládból az ipari termelési folyamatot tekintve célracionális kiscsaládot formálni, amely családok tagjainak le­hetőleg teljes mértékben képesnek kellett lenniük arra, hogy részt vegyenek az ipari kereső tevékenységben. Ezen folyamat során egyre rendszeresebben a hasznavehetetlen idős emberek szá­mára idősotthonokat, a gondozásra szorulóknak szanatóriumo­kat, az ellátatlan vagy útban lévő gyerekeknek árvaházakat és óvodákat, a szellemi fogyatékosoknak elmeintézeteket, a mun­kakerülőknek dologházakat, az elítélteknek most először, saját börtönöket, a bolondoknak pedig bolondokházát hoztak létre. A börtönök megjelenése és a pszichiátria szintén a „szociális kér­dés" akkori első megoldásának bomlástermékei. Az elítéltek és a bolondok természetnél fogva e skála végén helyezkedtek el. Ez egyáltalán nem meglepő, hanem az új rendszerből követke­zően teljesen logikus, mert az említett társadalmakban az an­nak szélére szorult csoportok közül leginkább a bolondoknál domborodik ki a cselekedetek kiszámíthatóságának hiánya (amely kiszámíthatóság egyébként az embert az állattól alap­vetően megkülönbözteti), ami éppen szöges ellentétben állt az ipar követelményeivel. A félreértések elkerülése véget hozzá kell fűzni azt is, hogy az új elmeintézetek kizárólag a „szegény bo­londok" számára jöhettek szóba, mert a polgári családokból származó lelki betegek számára – akárcsak korábban – továbbra is rengeteg lehetőség kínálkozott: otthoni ápolás háziorvosokon keresztül, szanatóriumok vagy az akkoriban közkedvelt fürdővárosi utazások kísérővel.­

A panoptikai elv

Az iparosodás és a szociális kérdés összefüggése már Jeremy Bentham esetében is nagyon tisztán megfigyelhető, akit azon hasznosságelvű filozófiák egyik szellemi ősatyjának tekinthetünk, amelyekkel aztán Peter Singer elméleteiben újra találkozhatunk.

Liberális közgazdászként Bentham akkoriban egy nagyon is technokrata színezetű szervezeti tervvel lépett elő. A pillanatnyi helyzet szerinte egy olyan rendszert kíván meg, amely a lehető legtökéletesebb és leginkább költségkímélő ellenőrzést valósít­ja meg. Az általa ily módon definiált szociális kérdésre Bentham a „panoptikai intézményeket" találta ki. Egy központi felügyelő­helyiségből optimális esetben egy ember képes lenne ellenőriz­ni az ebből a teremből a pókháló elve alapján kiinduló összes folyosót és az ezek mentén elhelyezkedő összes cellát vagy munkahelyet. Ezt a panoptikai elvet, amelyet aztán építészeti­leg számos formában meg is valósítottak, és amely – ha csak bizonyos mértékig – még ma is sokhelyütt funkcionál, Bentham egyaránt ajánlotta fogházak, árva- és dologházak, idősotthonok, elemintézetek, de akkoriban elsősorban üzemek számára. Ez­által válnak az iparosodó társadalom nem-polgári csoportjainak közös jellemvonásai különösen kivehetővé.

Attól fogva egészen mindmáig az ipari társadalmak igénylik a számukra hasznavehetetlen néprétegek koncentrációját és kontrollját az általuk finanszírozott intézmények segítségé­vel. Azóta minősítik a „szociális kérdés" célcsoportjait, tehát min­den valamilyen módon akadályt képző, gátat szabó embert fo­gyatékosnak, azóta, fosztják meg őket a munkához való jogtól annak címén, hogy zavarják a termelés folyamatát, és ettől fog­va már csak mint szociális, szó szerint „kérdéses" lényként ke­zelik őket, akik szükségleteinek kielégítése mindig az éppen ak­tuális konjunkturális helyzettől függ. A XIX. század folyamán ezen csoportok közül néhányat azáltal, hogy a „szociális kérdés" az orvostudomány érdeklődésének homlokterébe került, először egyre inkább agybetegeknek, majd öröklött betegségben szen­vedőknek nyilvánítottak. Ez utóbbi különösen sikeres volt, mert az örökletességre vonatkozó be nem bizonyított, tudományos szinten mindazonáltal nagyon is hihető feltevések miatt ezeket először a fajfenntartásból zárták ki, és 1892-től eugenetikusan sterilizálni is kezdték őket. Ezáltal alapozódott meg az a máig ható vízió, hogy a szenvedésektől mentes ember és társadalom mesterségesen megvalósítható. Az 1900 körül világszerte leg­elismertebb pszichiáter és szociális reformer, August Forel a kö­vetkezőket írta a békés Svájcból: „Nem az a célunk, hogy egy új emberi fajt, egy felsőbbrendű embert hozzunk létre, hanem csak az, hogy a hibás alsóbbrendű emberek fokozatos … kényszer­sterilizálása útján a rossz sejtek hordozóit kiszűrjük, és ezért cserébe jobb, szociálisabb, egészségesebb és boldogabb em­bereket ösztönzünk a minél nagyobb szaporulatra." Ez a moz­galom összekapcsolódott a vele egyidejű kampánnyal, amely – A Jost programadó írásának szavaival élve – a „halálhoz való jogot" hirdette. Ebben a halálhoz való jogot olyan értelemben magasztalták, hogy ez az utolsó, még hiányzó láncszem, amely képes lenne az ember abszolút önrendelkezési jogá­nak biztosítására, azzal a kiegészítéssel, hogy azon emberek esetében, akik valamilyen fogyatékosság vagy öregségük miatt nem képesek saját maguk nevében nyilatkozni, az állam vagy az orvos helyettesítheti őket abban, hogy hozzájáruljanak a szen­vedéstől megszabadító halálhoz. A külső kolonizálással tehát ellentétben állt a belső – az „alsóbbrendű" emberekre vonatko­zó igénnyel -, amely 1918 után Németországban külső kolóni­ák hiányában befelé radikalizálódott. Ezáltal először tűnt fel prog­ramszinten a többség számára elfogadható olyan felfogás, amelyhez a nemzetiszocialistáknak semmit sem kellett már ki­találniuk. 1900 óta az életnek először meg kell szabni valamifé­le értéket, hogy az jogainak védelméért felléphessen, ily módon meghatározódik az „életre nem méltó" élet, ugyanazon logika talaján, amit Singer esetében is megfigyelhetünk. 1900 óta tel­jesen normálisnak, a polgári értékek szerint teljesed-tisztessé­gesnek és haladó szellemiségűnek számított „alacsonyabb ér-tékűekről", alsóbbrendű emberekről beszélni, a politikában a jobboldaltól a baloldalig, a templomban is, a munkásmozgalom­ban, például ha a lumpenproletárságtól való elhatárolódásról volt szó. (Hogy a mai megfogalmazás, a társadalom szélére szorult csoportok, etikailag jobb megfogalmazás-e, alaposan megkér­dőjelezhető.) Miközben a szabadság és az önrendelkezés esz­méjét az egekig dicsőítik, addig az egyenlőség és a testvériség fogalmai feleslegessé válnak, feltételezve, hogy egy társadalmat lehet tudatosan csakis jó, szociális, egészséges és boldog em­berekből felépíteni.

Hogyan szabaduljunk meg a szociális ballaszttól?

Ezen felfogás esetében, amely ugyan ritkán jelentkezik világos megfogalmazásban, vagy úgy, hogy a pontos forrást ki lehetne deríteni, ennek ellenére azonban a társadalom hihetetlen nagy várakozásokkal tekint megvalósítása elé, tehát ezen felfogás esetében minden jel arra mutat, hogy legkésőbb az SS hata­lomra jutását követően a nemzetiszocialisták mozgalmának egyik központi törekvése, ha nem a legfőbb törekvése, a szo­ciális kérdés végleges megoldása volt, alig leplezve ezt rasszis­ta ideológiájukkal. És mindezt tették abban a szellemben, hogy be akarták bizonyítani az egész világnak: az a társadalom, amely egyetlenegyszer brutálisan és mindenféle tekintet nél­kül minden szociális ballaszttól megszabadítja magát, gazda­ságilag és katonailag verhetetlen, és képes megvalósítani Forel vízióját is a szenvedésektől megszabadított emberek társadal­máról. Mindeközben nagyon valószínű, hogy a program radi-kalizálódása fokozatosan történt, ahogy ez mindmáig újra és újra megmutatkozik, nevezetesen, hogy az egyik lépés az em­beri élet sérthetetlensége elvének megszegése felé hozza magával a következőt: a kötelező sterilizálást követően az új probléma az volt, hogy vajon engedélyezzék-e a lipcsei Knauer házaspár egyetlen torzszülött gyermekének orvosi segédlettel történő halálba küldését. Ezt követően egyes orvosok magá­tól Hitlertől kaptak felhatalmazást arra, hogy más esetekben is hasonlóan járjanak el; aztán következett a fogyatékos gyer­mekeket támogató tudományos program, amely csak egyértel­mű gyógyíthatatlanság esetén irányozta elő az aktív eutanáziát; aztán következett az erre az esetre vonatkozó életkorhatár fel­emelése; és csak ezután következett a felnőtt fogyatékosok ipar­szerű tömeges kiirtása – olyan forradalmi lépésként, amelynek tudatosan hiányzott mindenféle törvényes alapja, és amit az­zal a háborús szükségszerűséggel magyaráztak, hogy meg kell szabadulni a „hulladéktól", mert a háborúban amúgy is a leg­jobbak vesznek el. Mindeközben pedig a háborút követő idő­szakra már ott volt a fiókban az az eutanázia-törvény, amely biztosította a cselekvőképes egyén számára azt a lehetősé­get, hogy az aktív eutanázia segítségével, tehát orvosi segéd­lettel vethessen véget életének. Ugyanakkor annak az egyén­nek is engedélyezte a szenvedésektől orvosi segédlettel való megszabadulást, aki állapota miatt nem tud saját nevében nyi­latkozni.

A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő víziói

A szolidaritás kihalásának és az egyéni önrendelkezési jog ab­szolutizálásának előbb ismertetett felfogásával, valamint kihatá­saival és máig tartó továbbélésével kapcsolatban igenis be kell ismernünk, hogy titokban nagyon jól tudjuk: az NSZK-ban a há­borút követő időszakban – amikor a háborús kárvallottak cso­portjainak meghatározása történt – a nácik által üldözött és megkárosított fogyatékosoknak az üldözött státuszt igazából nem ítélték oda (1988-ig). Hogyan állunk ma a „szociális kérdés­sel" és az ennek megoldására irányuló egyik lehetséges módszer­rel, az eutanázia-szemlélettel? Az egyik oldalon minden kétséget kizáróan számos bizonyítékot fel lehet vonultatni arra, hogy a 150 évig érvényben lévő, fogyatékosokat kirekesztő politikával szem­ben e század második felében olyan előremutató tendenciákat figyelhetünk meg, amelyek a testi, szellemi vagy pszichikai érte­lemben fogyatékos emberek és az egészségesek újbóli közele­dését, sőt újbóli egyesülését támasztják alá. Néha már-már szin­te úgy néz ki, hogy a fogyatékos és egészséges emberek – saját örömeikkel és szenvedéseikkel egyetemben – újra együvé tartoz­nak, és hogy képesek lennének, ha gyámoltalanul is, egy szoli­dáris „mi"-t kipréselni magukból. Amint azonban a szolidaritásra és a kolonializmus megszüntetésére irányuló mozgalmaink mű­ködésbe lépnek, meg kell növekedniük a kirekesztéssel, az ér­ték-megkülönböztetéssel és az alsóbbrendű ember új meghatá­rozásával kapcsolatos igényeinknek is, és új kifejezési formákat kell keresnünk. A szenvedésektől mentes társadalom elbűvölő ví­ziója, azaz, hogy a szenvedést alapvetően el tudjuk választani az embertől, ezentúl megnövekedett technikai segédlettel kaphat csak hajtóerőt. A gyógyszer több embert hagy fogyatékosán a vi­lágra jönni és életben maradni, enged öregebbé válni. A világmé­retű polarizáció egyre több embert tesz a munkához való jogával együtt feleslegessé, olyannyira, hogy a fejlett ipari társadalmakban már kétharmados társadalmakról beszélünk.

Mindez természetesen szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy ma az iparosítás történetének talán legdrasztikusabb tech­nológiai előretörését vihetjük végbe, de végbe is kell vinnünk. Mindez alapjaiban rengeti meg társadalmunk szerkezetét. Szá­munkra ebben az a különösen lényeges, hogy e folyamat során eltűnnek az egyszerű munkahelyek. Folyamatosan születnek új munkahelyek is az iparban, még több a szolgáltatások területén – és a szociális szférában is. Ezek azonban nem számítanak egyszerű munkahelyeknek, hanem bonyolultabbak, valamilyen képesítés megszerzéséhez kötöttek; magasabb technikai vagy kommunikatív intelligenciát igényelnek, annak képességét tehát, hogy rugalmasan, türelmesen és simulékonyan tudjon valaki az embereknek tanácsot adni, embereket kezelni, szervezni, igaz­gatni – ugyanúgy, ahogy a technikai intelligencia terén az intelli­gens gépeket kell karbantartani.

A társadalom perifériája szélesedik

Ezek azonban olyan munkahelyek, amelyek a korábbi egyszerű munkahelyekről elkerült egyszerű embereket nem képesek vagy nem akarják észrevenni. Az emberek nem hagyják magukat tet­szés szerint kiképezni, bonyolítani, rugalmasabbá és kommuni­kációképesebbé tenni, és ezáltal hozzáigazítani az új munkahe­lyek igényeihez és a megemelkedett elvárásokhoz. Előbb-utóbb túl lennének terhelve, betegséggel, viselkedésbeli vagy más jel­legű rendellenességekkel kellene reagálniuk, és kipotyognának a rostán. A manapság lelkesen támogatott képzési offenzíva az egyes ember különös emberiségében találja meg a maga hatá­rait, amit azonban senki nem mond ki, és ami nem is érdekel senkit sem. Mert ezen a határon túl nincsenek többé emberek, hanem – már – csak szociális emberek, tehát dolgok, tehát selejtek. És joggal, mert minden közismert antropológus abból indul ki, hogy az ember a munka, a dolgok megmunkálása révén akarja meg­valósítani önmagát, legyen bármennyire fogyatékos. A lényeg te­hát, hogy a régi munkanélkülieken kívül, akik betegségük, fogya­tékosságuk vagy egyéb korlátozottságuk következtében kirekesz­tődtek a munkaerőpiacról és szociális vagy orvosi kérdéssé vál­tak, megjelentek azok a munkanélküliek is, akik az egyszerűbb munkahelyeken teljes mértékben keresőképesek voltak, mostan­ra azonban az ipar szempontjából ugyancsak használhatatlanná váltak. Az iparilag fejlett országokban ma ez az arány a korábban tulajdonképpen munkaképes lakosságnak már 10%-át teszi ki. Miután a testi, szellemi és pszichikai fogyatékosság nem túlságo­san szép fogalma a végrehajtásban lassacskán szépen megho-nosult, az új, technológiai vagy kommunikatív szempontból fogyatékosokat nevezhetnénk szociális fogyatékosoknak. Ezek az emberek a szociális kérdés által érintettek amúgy is nagy csoportját még egyszer jelentősen megnövelik. Ezen emberek számára természetesen új szociális gondozókat és felügyelőket kell teremteni. És az utóbbi száz év tanúsága szerint könnyen megjósolhatom, hogy az elkövetkező időkben ez a csoport is or­vosi kérdéssé válik, és gyógyíthatónak vagy gyógyíthatatlannak nyilvánítják majd őket. Azon folyamat során, amikor is értékük mint ember, és ezáltal önértékük is, egyre csökken, rövidesen az összes lehetséges terápiának alávetik majd őket. Ez nem sokat fog változtatni ipari használhatóságukat tekintve, mert az egyes ember különös emberi volta alapjaiban nem változtatható meg. Eltekintve attól, hogy a sikertelen terápiák után ezen emberek a gyógyíthatatlanok csoportjába sorolódnak majd, és hogy társa­dalmi értékükből és önértékükből megintcsak veszítenek.

Az eddigi történet alapján azt lehet mondani, hogy.ez a dol­gok rendje, nemcsak a dologi, de a logikai és az etikai dologi kényszereké is. A társadalom szélére szorult csoportok panop­tikuma egy továbbival bővült, amely azonban már közelebb he­lyezkedik el a központhoz. Szélesebbé vált a társadalom védte­lenebb és veszélyeztetettebb része.

„Túlkorosodás"

A fent vázolt folyamatot egyértelműen össze lehet kötni azzal a tendenciával, hogy társadalmunkban egyre több az idős ember.

Amíg korábban az idős ember ritkaságszámba ment, és ennek megfelelő tisztelet övezte, addig manapság egyre inkább leér­tékelődik, és ezáltal elértéktelenedik. így keletkeznek olyan fo­galmak, mint „a társadalom elöregedése" vagy az „idősek túl­reprezentáltsága" stb., miközben azonban természetesen hiába vetődik fel a kérdés: ki, hol, milyen jogon és milyen mércét állapít meg az idősekre vonatkozóan? Mint mindig, az idős emberek persze több pénzbe kerülnek, mint a fiatalok. Anélkül, hogy ezért nyújtanának valamit, az idős emberek a nyugdíjat és a szociális segélyt egyszerűen felemésztik, főleg ha a gondozó­intézetek és az idősotthonok egyre bővülő hálózata által bizto­sított egyre költségesebb ellátásra és ápolásra szorulnak. A tár­sadalom öregedése pótlólagosan jelentős mértékben terheli a szociális kérdést. És itt lesz a szociális kérdés megintcsak orvo­si kérdéssé, hiszen az idős emberek gyakrabban kerülnek kór­házba, és több gyógyszerre van szükségük. És mivel a kórhá­zak az orvosi-ipari kapcsolat szellemében egyre inkább specia­lizált, magas teljesítményre orientált központokká válnak, ame­lyekben a benttartózkodás idejét minimalizálni igyekeznek, kü­lönösen azon nagy teljesítményre képes specialisták számára, akik egyre kevesebb iparilag még igényelt és használható em­bert fejlesztenek ki, és akiknek semmi sem drága, tehát emiatt is egyre inkább nő a nyomás, hogy az idős embereket, ha már nem boldogulnak egyedül, idősotthonokba kell koncentrálni. Mindez jót tesz egyébként nekünk, tevékeny polgároknak is, hi­szen úgy érezzük, hogy rend van: azon az utunkon, amely a szenvedésektől mentes, kizárólag jó, szociális, egészséges és boldog emberekből álló társadalmunk felé vezet (ettől az idea­lizmustól azért nem hagyjuk magunkat megfosztani), zavaró, ha a családban, a szomszédban, a közlekedésben, az áruházban vagy bárhol a nyilvánosságban állandó jelleggel csúnya, zava­rodott, szétszórt, esetleg hányingert keltő vagy akárcsak fáradt, gondterhelt emberekkel kell konfrontálódnunk. Nem lenne elvi­selhetetlen, ha így kellene élnünk?

Bár a számítások eredményei meglehetősen különbözőek, vegyük szemügyre mégis azt az előrejelzést, amely szerint 2030-ban az ipari társadalmak lakosságának egyharmada 65 évnél idősebb lesz. Vegyük ehhez még hozzá a régi és új, azaz a technológiai és kommunikatív szempontból fogyatékosokat, akik az automatizálás további előrehaladása folytán talán a tár­sadalom egyharmadát is kiteszik. És ehhez még vegyük figye­lembe azt is, hogy ekkor is csak azért nem lesz több ipari szem­pontból felesleges ember, mert ahogy a XIX. század eleje óta mindig, most is minden elképzelhető pedagógiai eszközt (kép­zési offenzíva) kimerítünk majd. 2030-ban tehát nem kéthar­mados társadalommal lesz dolgunk, mint ahogy azt a 20-as években kiszámították, hanem már csak egyharmados társa­dalommal. Ekkor munkámmal állandó jelleggel két további em­bert, ingyenélőt, ballasztegzisztenciát kell eltartanom úgy, hogy mindeközben munkám a további képzés során nehezebb, fe­lelősségteljesebb, intenzívebb és ezáltal megerőltetőbb, idegi­leg kimerítőbb lesz.

Az egyharmados társadalom felé

A szociális kérdés ekkor tehát úgy fog felvetődni, hogy az a társadalom kétharmadát kirekeszti: az iparban még használ­ható egyharmados népcsoporttal szemben a csoportide­genek kétharmados tábora áll majd. Mivel minden pedagó­giai intézkedés kimerül, és a korábbiaktól eltérően (a nemzeti­szocialista időket is beleértve) a munka mint befolyásoló té­nyező kiesik, mivel az érintettek csak zavarnák a munka­folyamatot, végső soron csak az marad, hogy az ily módon fel­duzzadt szociális kérdést orvosi kérdéssé kell átalakítani – ami viszont mindig is élet és halál kérdését jelentette. Lehet-e ezek ismeretében csodálkoznunk még azon, hogy napjainkban vál­tóállításként, ezen bekövetkező probléma megoldására törté­nő felkészülésként – hasonlóan 1890-hez és a náci korszak­hoz – újra irányadóvá válik a halálhoz való jog etikája? A Down-kóros gyerekek 60%-a esetében már születés előtt diagnoszti­zálható a rendellenesség. Amennyiben a szülők nem veszik igénybe a humángenetikai tanácsadást, vagy elutasítják a ter­hességi időszak alatti vizsgálatokból „logikusan" kínálkozó ter­hesség-megszakítást, akkor ma már bűnösnek nyilváníttatnak abban az értelemben, hogy szánt szándékkal szenvedést és költségeket okoztak maguknak, a gyermeknek és a társada­lomnak. A géntechnológia fejlődése lehetővé teszi majd szá­munkra, hogy kizárólag „jó, szociális, egészséges és boldog emberekből" álló társadalom lehessünk.

Ma már el kell gondolkodnunk azon az alapvető kérdésen, hogy csak a fogyatékosoknak van-e szükségük a nem fogya­tékosokra, vagy a nem fogyatékosoknak is szükségük lehet-e a fogyatékosokra – talán úgy, hogy szó szerint teherként nehezedjenek rájuk, mert különben a különböző technikai fo­lyamatok során az ember olyannyira felszabadul a terhek alól, hogy testileg, de egyúttal etikailag is elcsökevényesedik. Ha­sonló a helyzet az idős emberek esetében. Míg egy-két évti­zeddel ezelőtt még az „önző fiatalságot" szidalmazták, manap­ság egyre nyíltabban hallom tőlük a következőket: „Ma még él­vezem az életet, ha azonban ápolásra szorulok, akkor szeret­nék holnap meghalni. Nem akarok más emberek terhére lenni, legkevésbé a gyermekeimére, mert akkor akadályozom őket az élet élvezetében és önrendelkezésükben." Mekkorára kellett megnövekednie a társadalmi elvárások nyomásának ahhoz, ha már senki nem meri azt vállalni, hogy másoktól függő helyzet­be kerüljön? Mi lesz abból a társadalomból, amely csak füg­getlen emberekből áll? Ha a háztartások 20-40%-a már nap­jainkban is egyszemélyes háztartás, akkor a szenvedések el­kerülése érdekében véglegesen atomizálódunk majd, az egyen­lőség és testvériség elveszti értelmét, olyan fejlemény ez, amely egyébként a jelenlegi lakásínségnek is oka (sokkal inkább, mint a külföldiek). Ebbe a képbe szépen belesimul a „Die Zeit" és a „Bild" című német hetilapok által olyannyira magasztalt Hackethal professzor is a maga nézeteivel: „halálba küldés szá­nalomból, mint az orvos erkölcsi kötelessége", azaz „A Német Társadalom a Humánus Halálért". Hackethal fáradhatatlanul követeli az egyén jogát a szenvedéstől mentes élethez, amellyel kapcsolatban – akárcsak Singer – úgy érvel, hogy a szenve­dés csak a hiányt szenvedő ember vagy a túlélésre berendez­kedett társadalmak számára elképzelhető, mi pedig magas élet­színvonalon élünk, ami azt jelenti, hogy egy szenvedésektől mentes életnek szenvedéstől mentes halál felel meg. Az egye­sület tagjai, amennyiben fájdalmakat éreznek, és azokat elvi­selhetetlennek tartják, leírást kapnak arról, hogy vethetnek vé­get saját kezükkel életüknek. Hackethal egyébként – egy hala­dó szellemiségű, ám naiv bírók csoportjához hasonlóan – az aktív eutanázia legalizálásáért, tehát a kérésre történő öjéjs el­fogadtatásáért is küzd; addig is segítségére van az egyébként nem büntetett, saját kézzel történő ölésben való ugyancsak nem büntetett segítség. Mindeközben már csak önmegfigyelése alapján is tudhatná, hogy személyiségének minden lépése az érettség felé csak egyfajta – néha már-már öngyilkosság-jelle-gű – szenvedésekkel teli időszak árán volt lehetséges. Azt is tudhatná, hogy a szenvedés és halál minden folyamatában az önmagunk elpusztítására irányuló krízisjelenség általá­ban csak átmeneti jellegű, és ezt a krízist fel lehet hasz­nálni arra, hogy utána legtöbbször egy nyugodalmasabb időszak következzen.

„Liberális" külföld?

Nos, az bizonyára tényleg igaz, hogy a többi nyugati ország nagy része mindezen kérdések tekintetében sokkal „belátóbb" és „ha­ladóbb" szellemiségű, mint Németország, ahol pedig talán még­iscsak leszűrt az ember a történelemből némi tanulságot. A hol­landok sokkal „liberálisabbak" az aktív eutanázia támogatásá­nak kapcsán, Kanadában, Ausztráliában és Angliában is előbb­re tartanak. Franciaországban van olyan egyesület, amely azért küzd, hogy a fogyatékos gyermekek megölését törvényesítsék, és az Egyesült Államokban is létrejött egy olyan szervezet, amely a végső soron igazán tisztességes „Americans Against Human Suffering" (Amerika az Emberi Szenvedés Ellen) nevet viseli. Pontosan az Egyesült Államok miatt adta Wolf Wolfensberger, a fogyatékosok etikájával foglalkozók nagy öregje egyik, 1987-ben írt könyvének a következő címet: „A fogyatékos és szenvedő emberek ellen irányuló új népirtás".

„Részvét": részt venni a szenvedésekben

Mindennapjaink itt bemutatott, a teljesítményetikára épülő és a társadalmat a szolidaritástól megfosztó mentalitásának kifejező­dési formáiban azt láthatjuk, hogy a korábban oly gyakran han­goztatott, a költségeket kiemelő érvelés helyét egyre inkább fel­váltja vagy azt elfedi a részvét hangoztatásán alapuló, ugyan­úgy, ahogy általában a modern társadalmak is egyre inkább pszi­chológiai, mint gazdasági alapon magyarázzák fejlődésüket. Ha belepillantunk a Grimm-féle Értelmező Szótárba, akkor azt ol­vashatjuk, hogy a „részvét" eredetileg sokkal inkább egyfajta te­vékenységet jelentett, abban az értelemben, hogy közösségileg részt venni a szenvedésekben, a szenvedést megosztani. Ké­sőbb, a XIX. századtól kezdve mindez egyre inkább elhalványult, és a szót főként főnévként kezdik használni, és sokkal inkább azt jelöli, hogy az idegen szenvedés hogyan jelenik meg saját érzéseinkben, hogyan veszünk részt egy érzés birtoklásában. E folyamat során a részvétet kiváltó eredeti partnerrel egyre ke­vesebb a kapcsolat, a részvét egyre inkább önmagunk felé irá­nyuló részvétté, önsajnálattá válik, mert a mindenkori szenve­dést elviselhetetlennek tartjuk, és igyekszünk valamilyen módon megszüntetni vagy attól megszabadulni. Wolfensberger ezt a tevékenységet – amely ebből a önsajnáltató mentalitásból fakad – „halálba küldésnek" (death making) nevezi. Ezért is adtam a már említett könyvemnek a „Halálos részvét" címet. Úgy tűnik, hogy ez a szenvedést tagadó önsajnálat annak a szenvedések­től mentes individuumnak a víziója, akinek már nincs szüksége a legalkalmasabb hajtóerőre, a szolidaritásra. Elviselhetetlennek tűnik mindenféle függőség, rászorultság, önállótlanság, sőt még az élethez való jog gondolata is. Ez a fejlemény ugyanúgy meg­található Atrott-nak a szenvedéstől mentes életre és halálra irá­nyuló óhaja mögött, mint a „kérésre történő ölés" törvényesíté-sére irányuló követelésekben, vagy a „részvétben" azon asszo­nyok iránt, akiknek esetleg fogyatékos gyereke születhet, és ter­mészetesen Singernek a fogyatékos újszülöttek megöléséért folytatott harcában. Számomra leginkább megrázó módon mind­ez azokban a véget nem érő, a fogyatékos újszülöttek elvisel­hetetlen szenvedéseit ecsetelő leírásokban van elbújtatva, ame­lyek a „Die Zeit" már említett számaiban jelentek meg, habár a szerzők nagy valószínűséggel még sohasem „szenvedtek együtt" egyetlenegy ilyen emberrel sem. Ezt az okoskodó handabandát „részvétet keltő" egyedi eseteivel már a nemzetiszocialisták is. találóan megragadták „Feljelentem" című propaganda-filmjeikkel. Ilyen jellegű „esetekből" manapság egyik napról a másikra tör­vényjavaslatok lesznek, amelyekben például a belegyezésüket adni nem képes fogyatékosok sterilizálása mellett többek között azt az érvet hozzák fel, hogy egy fogyatékos anya esetleg szen­vedne, ha gyermekét megszületése után elvennék tőle, mivel alkalmatlan a gyermek felnevelésére. Ennek a szabályozásnak azonban az lenne a velejárója, hogy a nem önkéntes sterilizá­ció megsérti az emberi jogoknak a testi sérthetetlenségre vo­natkozó passzusát, és ezenkívül a tapasztalatok szerint semmi nem is indokolja ennek a lépésnek a szükségességét.

Természetesen vannak olyan törekvések is, amelyek áz itt ismertetett és valóban súlyos problémákat a szolidaritás ta­laján kívánják megoldani. Amíg például a „Deutsche Gesellschaft für Humanes Sterben" (A Német Társadalom a Humánus Halálért) az öregek és haldoklók számára a szolidaritás teljes hiányát mutató öngyilkossági javaslatát tartogatja, az olyan kez­deményezések, mint az „Omega" vagy a „Deutsche Hospizhilfe" (menhely jellegű intézmények, amelyekből ma már több mint 200 működik Németországban) azon fáradoznak, hogy a haldokló­nak kíséretet nyújtsanak a halál óráiban, amely az élet egy kü­lönösen értékes része a részvét, mint „közös részvétel a szen­vedésekben" szellemében.

Végül nem marad más hátra, mint hogy megállapítsuk: annak érdekében, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség egyen­súlyát fenn tudjuk tartani, az élethez való jogtól egy tapodtat sem szabad eltávolodnunk, mert a határok bármiféle átalakítása csak önkényes lehet és lavinát indítana el. Annak bizonyítására, hogy mindezt és sok minden mást szerencsénkre maguktól a fogya­tékosoktól tanulhatjuk meg, amennyiben hajlandóak vagyunk meghallgatni őket, álljon itt végezetül Frédi Saal, egyik sorstár­suk néhány gondolata:

„Itt már teljesen egyértelművé válik annak a veszélyes robba­nóereje, amit 'részvétnek' nevezünk. Egyik percről a másikra kulcsfontosságú elemmé, a 'felszabadító tetté' válik, amellyel a számunkra nyugtalanító másik ember 'megváltásáért' kiáltunk -történjen mindez azon részvét miatt, amelyet valóban el is hi­szünk, vagy legyen az kényelmes érv a hasznavehetetlen teher félresöpréséhez. Egyik oldalról az igazából nem teljesíthető rész­véttel saját magunkat helyezzük szükségtelenül nyomás alá, másrészről ugyanúgy megtartjuk a pragmatikus költség-haszon számítások ideális érvrendszerét: A legrosszabb az, amikor ez az 'önmagunk nyomás alá helyezése' nemzetgazdasági meg­fontolások érdekében olyan célok érdekében fecsérelődik el, amely célokról teljes meggyőződéssel és bizonyossággal állít­juk, hogy teljes mértékben racionális alapon határozódtak meg. A fogyatékosokkal szemben érzett részvét bizonytalanságát tel­jesen tudatosan a végsőkig kihasználják egy olyan, csakis ri­deg számokon alapuló üzletben, amely a lakosságot csak tech­nikai értelemben képes megragadni – és mindezt teszik úgy, hogy közben még a humanitásnak, mint nagyrabecsült érték­nek a köpönyegét is magukra veszik. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy ilyen, az emberiességet csak technikailag értel­mezni tudó 'nagyfokú humanitással átitatott részvétében' és eb­ből fakadó cselekedeteiben az ember maga is hisz."

(Fordította: Nagy Zsuzsa)