A jobbik esetben objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó „polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi „vörös farkat”, ám állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában alulmúlja az ötvenes évek Szikra-kiadványait is.
“Ahol a való világ puszta elképzelésekké válik, ott ezek a puszta elképzelések valódi létezést kapnak – a hipnotizált viselkedés hatékony motorjaiként.” (Guy Debord)
Az 1989-es “rendszerváltás” idején sokan gondolhatták úgy, hogy nemcsak egy adott politikai-gazdasági struktúra vált visszavonhatatlanul múlttá, hanem a központi ideológia – bármilyen központi ideológia – is a történelem lomtárába került. Ezt a vélekedést lelkesen igyekeztek megerősíteni a különféle politikai irányzatok képviselői is: vége-hossza nem volt a pluralizmusról, ideológiai sokszínűségről, gondolati szabadságról való ihletett szónoklatoknak. A kialakuló szellemi pezsgés azonban rövid életűnek bizonyult: ismét beigazolódott, hogy semmiféle (osztály)társadalom nem lehet meg uralkodó ideológia nélkül, vagyis az uralkodó osztály ideológiája nélkül. Ez érvényes – sőt, a jelenlegi historizáló, új-neobarokk korszakban fokozottan érvényes – a történettudományra, a történelemoktatásra és a történeti publicisztikára is. Jobb esetben a korrekt és lehetőségek szerint objektív vizsgálódásokhoz kapcsolódó “polgári farok” váltotta fel csupán a korábbi “vörös farkat” (legjobb esetben persze ez sem), ám megjelent és állami dotációval terjed a legrosszabb fajta kurzus-történetírás is, amely színvonaltalanságában és hamisításaiban (a hamisítás nem feltétlenül színvonaltalan) az ötvenes évek Szikra-kiadványainak szintjével vetekszik. Ez utóbbi vélhetőleg a kisebbség, ám messze nagyobb hatása van, mint a csendes többségnek, a szaktudományos munkáknak. Mindenesetre a nagyszabású történelemhamisítások kronológiailag egyre közelednek hozzánk, elég, ha a szuperfilmeket nézzük: a honfoglalás és az Árpád-kor fideszizált verziója után jelen írás elkészülte idején már a reformkornál tartanak (a hírek szerint egy olyan Széchenyivel, aki nem lesz öngyilkos, hiszen ez rossz fényt vethetne a róla elnevezett nagyálmodó tervcsokorra), és részemről szorongva várom a Bethlen Istvánról szóló történelmi játékot. Ez persze csak a bombasztikus felszín: sajnos azonban lejjebb sem “hallgat a mély”.
Nem célom itt a “létezett szocializmus” osztálystruktúrájának vizsgálata. Ez önmagában köteteket tölthetne meg – egyébként a konszenzus leghalványabb esélye nélkül. Tény azonban, hogy a leváltott társadalmi rend legitimációs alapzatát a munkásosztályban, a szocializmusban, illetve távlatilag a kommunizmusban vélte megtalálni. Hogy ez mennyiben felelt meg a valóságnak – véleményem szerint egyáltalán nem –, közömbös abból a szempontból, hogy az “új” rendszer éppen úgy elfogadta, mint a korábbi: csupán az előjel változott pozitívról negatívra. A nyugatról átkontinuizált piacgazdasággal járó liberális, konzervatív, szociáldemokrata stb. ideológiák ugyanazt állították, amit a korábbi “monopolszocializmus”: a “kommunizmus bukásának” eufóriájában folytatták a hét évtizeddel korábban megkezdődött diszkreditációs munkát, amely szerint a kommunizmus nem más, mint az elidegenedett munka társadalmának menedzselése más eszközökkel, az állami centralizáció, a tervgazdálkodás… – egy vörösre mázolt, modernizációs államgazdaság. Valójában éppen itt ragadható meg a “polgári” történettudomány és történelemoktatás fő célja: alátámasztani és terjeszteni – lehetőleg minél ifjabb korban – azt a “tudományosan megalapozott” vélekedést, miszerint a “termelők”, a “nép”, a “proletariátus” stb. képtelen önmaga igazgatására. Leegyszerűsítve: a gyáraknak nem csak gépekre és munkásokra, hanem mindenekelőtt tulajdonosra van szükségük a működéshez. (Hogy ez a tulajdonos kicsoda, az ebből a szempontból lényegtelen. Korábban – éppily “tudományosan alátámasztva” – úgy tanultuk, hogy ez lehet a “dolgozók állama” is. Ma ez csak polgári magántulajdon lehet, vagy az úgynevezett “demokratikus állam”.1) Az alaptétel nem változott, míg a szemlélet látszólag 180 fokos fordulatot vett. Kétségtelen paradigmaváltásnak lehettünk tanúi, ám az új paradigma nem tagadta a régit, hanem csupán elítélte azt; a lényegükben azonos rendszerek lényegében azonos ideológiái egymás morális versenytársaivá lettek. A változás elsőként a termelés területén jelentkezett – jóval a misztikus 1989-es évet megelőzően –, hogy aztán általános érvényre emelje saját ideológiai igazolását. A korábbi rendszer bizonyos történelmi csomópontokat és személyiségeket – illetve az azokról kialakított képét – mint saját előképeit határozta meg. Az új ideológusok ezt elfogadták vagy elvetették, aszerint, hogy az adott események vagy személyek beleillettek-e ama hagyományok közé, amelyeket ők magukénak tekintettek, illetve hogy azokat – némi változtatás árán – képesek voltak-e saját legitimációjuk alátámasztására felhasználni. Ha igen, akkor igyekeztek ezeket áthangszerelni, így lett Petőfiből a polgári kormány előfutára, József Attila “istenes költő”…, akiket a korábbi ideológia – úgymond – eltorzított. (Kétségtelenül így volt, ezt azonban az új torzítások nem ellensúlyozzák.) Más hagyományokat az új rend nem vállalt – nem vállalhatott – fel. A diszkreditált szobrok tömött sorokban vonultak a Szoborpark történelmi gettójába. Korábban ünnepelt események nemzeti sorscsapássá váltak, és viszont. Ilyennek bizonyult az 1919-es Tanácsköztársaság, majd – némi hezitálás után – az 1918-as polgári demokratikus forradalom is2. Pedig a magyar történetírás a hatvanas-hetvenes évekre végre leküzdötte a rákényszerített sematizmust, és nekiláthatott 1918–1919 valódi feldolgozásának. Komoly összefoglalások és részmunkák sora született meg ekkor. A “rendszerváltás”, és különösképpen a fiatal polgárok hegemóniájának beköszönte óta azonban úgy tűnik: hiába. Ha az érdeklődő a forradalmak történetét az 1990 óta megjelent publikációkból igyekszik megismerni, jobbára az a nyomasztó érzése támad, hogy a múlt század húszas-harmincas éveibe csöppent. Nem elsősorban a politikai értékelésről van itt szó (elvileg a jobboldaliság is lehet színvonalas), hanem a történelemszemlélet végtelen elsivárosodásáról. Az okok és összefüggések keresését felváltja a primitív összeesküvés-elmélet, az antiszemitizmus, a sótlan moralizálás és a jelzőkbe sűrített, leegyszerűsített véleményalkot(tat)ás. Ha úgy tetszik, beszélhetünk történelemhamisításról: én mégis inkább a történelmietlen gondolkodást tartom a nagyobb problémának. A historizálás ugyanis mindig és szükségszerűen történelmietlen.
Komolyabb összefoglalás, monográfia az elmúlt tíz évben nemigen jelent meg a Tanácsköztársaság történetéről.3 Igen kevés önálló kötet foglalkozik egészében az 1919-es eseményekkel. Egyet fontos kiemelni, azonban ez is reprintkiadás: annak a Váry Albertnek a könyve, aki az októberi forradalom előtt és 1919 augusztusa után budapesti főügyész volt. Váry 1922-ben jelentette meg adatgyűjteményét A vörös uralom áldozatai Magyarországon címen. A szerző közel hatszáz áldozatot sorol fel, adatai azonban igencsak kétségesek. Kocsmai verekedések és személyes bosszúállások áldozatai éppúgy szerepelnek köztük, mint vadorzók által lelőtt vadőrök, véletlenül elsült fegyverek áldozatai. Váry ezeket is az Előszóban említett “hazafias fellángolások, halálmegvető, bátor megnyilatkozások” közé sorolja – “melyek büszkeséggel tölthetnek el bennünket” –, akárcsak pl. Herczeg Géza banktisztviselő esetét, aki “Budapesten 1919. június hó 22-én a Bazilika templomban a törvényes állapot visszaállítása érdekében zsidóellenes röpcédulákat osztogatott”… Ugyanebbe a kategóriába tartozik a két ukrán összeesküvő tiszt kivégzése is, akik Kun és társai elleni baloldali puccsra készültek. A könyvet egy szegedi kiadó 1993-ban reprintben újra megjelentette, kibővítve a szerző gépírásos önéletrajzával. Ebből kiderül, hogy Váry éppen azért gyűjtötte egybe adatait, hogy túlzásoktól mentes képet adjon a “diktatúra áldozatairól”. Hasonló kötetet tervezett kiadni a fehérterror garázdálkodásáról is, ám ezt a hatalom leállította. (Engedtessék meg egy kaján gondolat: ha meg is született volna ez a mű, a mai kiadó vélhetőleg nem tartotta volna szükségesnek újra megjelentetni…) Váry nem volt történész: hevenyészett és megbízhatatlan adathalmaza – amelynek szinte egyedüli forrásai a fehérterror légkörében végzett kihallgatások szóbeli közlései – ma mégis a politikai célú történeti publicisztika Szent Számaivá avanzsáltak (kis ország – kis Szent Számok…), amelyeket persze mindig össze lehet vetni a fehérterror (valójában nagyobb) számaival. Anélkül azonban, hogy mélyebben belemerülnék a számokkal való bűvészkedésbe, fontos látni, hogy amennyiben a fehérterror a vörösterror “rémtetteivel” igazolható (igazolandó), úgy – ugyanezen logika szerint – a vörösterrort viszont a háborús pusztítások legitimálják. Mindennek persze nem sok értelme van.
A vörösterror (túl)hangsúlyozása általános vonás a kommunizmus diszkreditálásán dolgozó történészek között. A Courtois-féle Fekete könyv, amely teljes imponáló tömegét ennek a témának szenteli, három oldalban foglalja össze a Tanácsköztársaság történetét.4 Az innen-onnan összeszedett adatok elsősorban Szamuely és Cserny József vérengzéseit taglalják, teljes zűrzavart teremtve egyébként abban, hogy kinek a hatáskörébe tartoztak a Lenin-fiúk, kik voltak Cserny emberei (akik valójában Korvin Ottó alá tartoztak) és kik tartoztak Szamuely különítményéhez. Persze nem is ez a legfontosabb. Courtois, aki pedig láthatóan ismeri a Tanácsköztársaság belső hatalmi viszonyait – információi alapján vélhetőleg radikális baloldali forrásokból is – nem fárad azzal, hogy a vörösterror okait és mozgatórugóit is feltárja olvasói előtt. Néhány esetet kiragadva illusztrálja az eseményeket, amelyeket egyébként leginkább a Kun-Szamuely rivalizálás kísérőjelenségeinek tartott. A felsorolt események önmagukban nem hamisak (bár felületesek), csoportosításuk és tálalásuk mégis mélyen az.
Külön kategóriát képez az iskolai történelemoktatás. A publicisztika mellett – és itt most hadd ne foglalkozzam a Vasárnapi Újság és a Magyar Fórum “új demokratáinak” profasiszta frázisaival – itt találhatjuk – sajnálatosan, ám logikusan – a legelvadultabb nézeteket5. Ez természetesen nem minden tankönyvre igaz, sőt: a szerzők általában igyekeznek röviden és tényszerűen beszámolni az eseményekről. Önmagában persze ez a rövidség is figyelemre méltó. Az 1918–1919-es forradalmak pusztán különlegességük, a magyar történeti fejlődésben elfoglalt sajátos helyzetük miatt (e történelem egyedüli olyan eseményeiként, amelyeket társadalmi forradalomként értékelhetünk) is nagyobb figyelmet érdemelnének – a politikai szimpátiáktól függetlenül. Kiválóan alkalmasak lennének arra, hogy a történelmi alternatívák lehetőségeit, az okok és okozatok egymásra hatását, a régi és új harcát – a történelem dialektikáját – bemutassák a kényszerű olvasóknak. A tankönyv mint műfaj persze szükségszerűen tömör és lényegretörő. Éppen ezért feltűnő, ha a szerzők a rövid terjedelem keretei között is az ideológiai véleményformálást helyezik előtérbe a tények és összefüggések bemutatása helyett. Másrészt tagadhatatlan, hogy a tankönyvek történelemtudat-formáló szerepe messze a legnagyobb: életének egy hosszabb-rövidebb időszakában mindenki akaratlanul is olvasójukká válik, és sokan soha nem is értékelik át többé az akkor megismert eseményeket és véleményeket. Éppen ezért – a tömör tárgyalás és a nagy hatóerő miatt – úgy vélem, egy tankönyv lehet a legalkalmasabb kalauz annak követéséhez, hogy miként értelmezik (át) a történelmet mint olyant, és közelebbről a magyarországi 1919-es események történetét az ezredforduló Magyarországának bizonyos szellemi műhelyeiben. Választásom meglehetősen esetleges, és semmiképpen sem a mai magyar történetírás (vagy akár történelemoktatás) teljességét jellemzi, csupán egy olyan irányultságot, amelyet jellemzőnek látok, és amely felé a hatalom reményei szerint a történelemfelfogás konvergálni fog. E történelemfelfogás nem elsősorban a tényeket igyekszik megváltoztatni: így mondjuk a Kun Béla orgiáiról szóló történeteket meghagyja a szélsőjobb zavaros publicistáinak. “Kiegyensúlyozottságában” sajátos objektivitást követ: a jelenhez (a történelem végéhez?) vezető utat két antagonisztikusan ábrázolt félre osztja. Voltak hátramozdítók (fekete) és a mai rend előfutárai (fehér). Ez a gondolkodás önmaga feltételezett eredményét (a jelent) alapvető pozitívumként ábrázolja, amelynek kialakulásában csupán a fehér oldalnak volt szerepe. A fekete oldal öröksége viszont minden zavaró tényező: 1918–1919 forradalmai (és véletlenül sem a korábbi hatalom) tehetnek arról, hogy miniszterelnökeink csak lélekben regnálhatnak 16 millió magyar fölött, hogy a “negyven év” állandó felemlegetéséről ne is beszéljünk. Csupán a nyilasok tehettek a magyarországi zsidóság nagyrészének elpusztításáról, az “úri” Magyarországnak ahhoz semmi köze. A sor tetszés szerint folytatható.
A tankönyvtermés egyik leginkább átideologizált, legsematikusabb terméke a Salamon Konrád által írt negyedikes gimnáziumi tankönyv6. A könyv megfelel a modern pedagógiai szempontoknak, és formájában is a korábbi gimnáziumi tankönyvek örököse: a gimnáziumi tankönyv, amennyiben létezik még ilyen. Nem színvonaltalan munka: óvakodik a tények konkrét elferdítésétől, hiteltelen források használatától. Ideologizáltsága pedagógiailag igen ügyes: szinte észrevétlenül teremti meg az azonosulás légkörét az olvasóban. Szemlélete koherens, bár céljai miatt időnként ellentmondásba kerül a tényekkel – ezek felett nagyvonalúan átsiklik. A könyv presztízsét emeli, hogy a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentette meg (először 1993-ban), így vélhetőleg bizonyos központi elvárásokat is leképez. Leginkább ezért és nem különös érdemeiért vagy hiányosságaiért választottam rövid és esetleges – semmiképpen sem tudományos igényű – elemzésem tárgyául.
A szerző sokat felhasznál a két világháború közti ellenforradalmi korszak ideológiai toposzaiból, időnként aktualizálva azokat. A könyv egy-egy félmondattal utal az összeesküvés-elméletre, a külföldiek (oroszok) aknamunkájára, a kommunista “puccsra” stb. A Károlyi-kormánnyal szemben álló “szélsőségesek” közül Salamon kizárólag a kommunisták számára tartja fenn dehonesztáló jelzőit (nem tagadja ugyanakkor a szélsőjobboldal létét sem, ám szerepét nem elemzi):
“Észrevették ezt (ti. hogy a kormány fegyveres likvidálásukra törekszik – K. P.) a szélsőségesek is, akik a Moszkvából hazatért Kun Béla és társai vezetésével megalakították a Kommunisták Magyarországi Pártját (november 24.). A megszerveződött szélsőbal egyre fenyegetőbbé vált. A kommunisták az orosz bolsevikoktól kapott anyagi támogatás segítségével megteremtették annak lehetőségét, hogy felelőtlen ígéreteiket nagy példányszámú újságokban és röplapok tömegével terjesszék, tovább heccelve ezzel a nyomorgó és amúgy is elégedetlen tömegeket. E lelkiismeretlen propaganda hatására egyre több szűkölködő kezdett hinni abban, hogy minden jóra fordul, ha a kommunisták kerülnek hatalomra” (a szerző kiemelése) – olvashatjuk a Nemzeti összefogás – kommunista szervezkedés című alfejezetben.7 A “nemzeti összefogás” – ismerős szófordulat szinte minden párt választási retorikájából – az ellentétpár pozitív oldala. Az “összefogással” szemben a kommunisták (fekete) ugye “szervezkednek”, sunyin szembeszállnak a nemzetiekkel, akik – mint a szövegből egyértelműen kiderül – arra fogtak össze, hogy a kommunistákat eltegyék láb alól. De vizsgáljuk meg jobban a szöveget!
A legfontosabb szempont a forradalom legitimitásának tagadása. A későbbi fordulatot – amely de jure valóban államcsínynek tekinthető – Salamon szerint csak az tette lehetővé, hogy a kommunisták felheccelték az “amúgy is elégedetlen” tömegeket. Hogy ezek a tömegek mitől voltak “amúgy is elégedetlenek”? Hogy egy háború állt mögöttük, amelyben jórészt ezek a “tömegek” véreztek el, nyomorodtak meg, hogy ezek a tömegek nyomorogtak a hátországban? Semmiség. A “tömegeknek” – Salamon és a kurzus véleménye szerint – csöndben és bizakodva kellett volna tűrniük sorsukat, és forradalom helyett a szavazófülkében kellett volna politizálniuk, ahol is a “demokratikus és alkotmányos erőkre”, nevezetesen a Bethlen–Lovászy féle csoportosulásra (fehér), a korábbi, háborút és nyomort hozó politika egyenes folytatóira kellett volna szavazniuk. A “tömeg” azonban azért “tömeg” (és nem “nép”), hogy ne hallgasson az ilyen intelmekre. A “szűkölködők” ugyanis valóban megvonták bizalmukat – ha volt még mit megvonniuk – az uralkodó osztálytól, és inkább a “lelkiismeretlen propagandára” hallgattak, amely emberibb életkörülményeket, de mindenekelőtt gyökeres változást ígért. Ebben, és nem a moszkvai pénzben, vagy néhány száz agitátor fanatizmusában rejlett az események valódi oka. 1919 elején csupán a politikai elit vélte úgy Magyarországon, hogy nincs szükség forradalmi változásokra. Persze ha már a politikai elit sem vélte volna így, akkor nem is lett volna szükség rájuk.
Salamon egyébként rövid szemelvényt is közöl a “lelkiismeretlen propaganda” fő orgánumából, a Vörös Újságból: “Fönn akarjuk tartani a magyar proletariátus osztályöntudatát, el akarjuk őt választani a tudatlan, lelkiismeretlen, korrupt s a háború bűnével megfertőzött magyar uralkodó osztályoktól… szervezni akarjuk őt a harcra, s fel akarjuk benne kelteni a nemzetközi szolidaritásnak tervszerűen elhomályosított érzését…” – vajon ezek a szavak valóban olyan szörnyű perspektívát jelentettek az egykorú “szűkölködők” számára? És vajon lehetett volna-e bármiféle mozgósító hatásuk a háború sokkja nélkül? A könyvet használó gimnazisták mindenesetre megkapták a tananyagba ágyazott erkölcsi útravalót, anélkül, hogy a szerző igyekezett volna rávilágítani az események valódi okaira. A továbbiakban a szerző – némiképpen ellentmondva saját korábbi véleményének – megállapítja, hogy “a magyarországi proletárdiktatúra a győztesek mohóságának következtében jött létre”. Kétségtelen, ez egy szempont. Kizárólagos szempontnak azonban nehéz lenne elfogadni. Még a Károlyi-kormány bukása is sokkal összetettebb volt, mint hogy csupán a Vyx-jegyzék benyújtásának legyen tulajdonítható, ám az, hogy ezután lényegében a radikális baloldal vette át a hatalmat, sokkal több körülménynek köszönhető. Hiszen ha Károlyi nem is, sok burzsoá politikus kész lett volna aláírni bármilyen fegyverszünetet és demarkációs egyezményt a hatalomért cserébe: Trianont sem a kommunisták írták alá. Olyan burzsoá politikai erő is került volna, amelyik az utolsó csepp vérig – mármint a közkatonák utolsó csepp véréig – hajlandó lett volna védeni az ország területét. Ám mindezek az erők, az egész kapitalizmus átmenetileg diszkreditálta magát: ellenforradalmi volt, és a közvélemény forradalmat akart. Nem igazán azt, amit a kommunisták igyekeztek a gyakorlatba 133 napig átültetni, de semmiképpen sem ellenforradalmat. Többet akartak, mint amit 1918 októberétől kaptak, és nem kevesebbet.
A könyv a Károlyi-kormány bukásának okát leginkább a kommunista propagandában látja, a kommunista hatalomátvételt pedig az antant mohóságában. Történelemszemlélete sematizált, fekete-fehér marad: a “kommunista propaganda a polgári kormány mindenáron való lejáratására törekedett. Ezért olyan követelésekkel és jelszavakkal hívta tüntetésre az amúgy is joggal elégedetlenkedő tömegeket, amelyek teljesítése eleve lehetetlen volt. Az meg sem fordult a fejükben, hogy hatalomra jutva ígéreteiket számon kérhetik. Céljuk ugyanis az volt, hogy az elégedetlenség ébrentartásával megakadályozzák a polgári rendszer megerősödését, és kikényszerítsék a ‘forradalom továbbvitelét szocialista forradalommá’. (A szerző kiemelései).”
Az elképzelés, amely szerint a mindenkori ellenzék csupán a mindenkori kormány “lejáratására” törekszik, állandóan és rendszertől függetlenül visszatérő politikai közhely. Általában a különféle politikai erők ezt valóban oly módon teszik, hogy teljesíthetetlen, sőt, általuk sem komolyan gondolt ígéretekkel bombázzák potenciális (szavazó)bázisukat. Ha a vizsgált korszak kommunistáit valami megkülönbözteti általában a politikusoktól, akkor éppen az, hogy esetükben ez egyáltalán nem volt így. A polgári politika valóságos ideáljai – magántulajdon, nemzet stb. – azonban nem kerülnek antagonisztikus ellentétbe valóságos lehetőségeivel. Mivel célja alapvetően a rendszer fenntartása, ezért ígéretei ezen a szinten csupán barokkosan túlzók, de nem rendszeridegenek. A kommunisták célja azonban – akkor még – éppen ezeknek az alapértékeknek a totális meghaladása volt. ők maguk tudták a legjobban, hogy bukásuk elkerülhetetlen, amennyiben nemzetközi méretekben nem képesek a “forradalom továbbvitelére”. Ígéreteiket a fennálló rendszerrel szemben tették meg, és ezen ígéretek sine qua non-ja maga a győztes forradalom lett volna. A “semmik vagyunk, s minden leszünk” étoszában ezek a követelések nem egy választási kampány elemeit képezték, hanem egy feltételezett történelmi folyamat logikus lépcsőfokait – amely folyamat nem azon bukott el, hogy a kommunisták “felelőtlen ígéreteket tettek”, hanem azon, hogy a meghaladni vélt kapitalizmus még óriási integratív erőforrásokkal rendelkezett. A kommunisták – akik természetesen a hatalomra törtek – ezt a teljes folyamatot időszerűnek látták és felvállalták, ezáltal ígéreteiket is “komolyan vették”. Éppen ebben rejlett gyengeségük is: számukra bármiféle kompromisszum éppen saját rendszerük bukását hordozta, ahelyett, hogy megerősíthette volna. Enélkül a kommunista mozgalom saját belső dinamikája, egész története nem érthető meg, és a kommunizmus a kapitalista viszonyok logikus történelmi terméke helyett – ízlés szerint – jóakaratú fantaszták és/vagy fanatikus szörnyetegek tévtanává degradálódik.8
Salamon két oldallal később önnön tézisével is ellentmondásba keveredik: A proletárhatalom intézkedései című alfejezetben szemére veti a diktatúrának a túlhajtott béremeléseket, a lakásrekvirálásokat, a mezőgazdaság szocializálását. Mindezek persze az államrezon és a reálpolitika szempontjából valóban lehetetlen intézkedések voltak, ám éppen azt mutatták, hogy a kommunisták komolyan vették korábbi ígéreteiket. Ez természetesen nem morális kérdés – és semmit sem változtat a felelősség kérdésén sem –, hanem éppen azt mutatja, hogy a kommunisták más struktúrákban gondolkodtak.
Salamon meglepő módon nem hangsúlyozza túl a vörösterror jelentőségét. Nem idézi a Váry-féle adatokat, sőt, a korábban agyonhallgatott, manapság előtérbe tolt Cserny József nevét meg sem említi. Azt talán vitatnám, hogy a tanácshatalom a lázadó ludovikásokkal szemben – úgymond – “kegyetlenül” járt el, bár kétségtelen, hogy büntetésük – a lázadó ifjakat Sinkó Ervin kezére adták, aki, horribile dictu, Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott fel nekik – nem mindennapi megterhelést jelentett a büszke tisztnövendékeknek. A vörösterrorral szemben a szerző inkább az ideológiai “túlkapásokra” összpontosít A diktatúra csak torz lehet című alfejezetben. Itt a különféle agitátorok tetteiről olvashatunk, akik közül az egyik “arra ragadtatta magát, hogy az úrnapi szertartáson leköpje az oltáriszentséget”. Mindez a törzsanyagban kicsit súlytalannak látszik. Nyersebben fogalmazva olyan ívű aránytévesztés (kevésbé jóhiszeműen: célzatos ferdítés), mint túlharsogni néhány középiskolás akcióját, akik elfűrészeltek egy fakeresztet, és közben elnézően mosolyogni az utcákon romákat és külföldieket megtámadó újfasiszta hordák akciói fölött. Azt azonban mindenképpen illett volna példákkal alátámasztva is megemlíteni – hamár, hangsúlyozom, gimnáziumi törzsanyagról van szó –, hogy a Tanácsköztársaság szigorúan fellépett az ilyen “túlkapások” ellen, és bár valóban terjengtek rémhírek például a nők “köztulajdonba vételéről”, ám ezeket inkább az ellenforradalmi félelmek, mint a forradalmi várakozások gerjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság igyekezett elejét venni a hasonló mendemondáknak: így születtek meg olyan történelmi unikumok, mint például a Kommunizáljuk-e Zsófit? című népszerű brosúra. Ehelyett arról informálódhatunk, hogy bár az ilyen megnyilatkozások a diktatúra vezetői számára is tűrhetetlenek voltak, “de e szélsőséges esetek hosszú sora jól mutatja, hogy a társadalom mely elemei voltak azok, amelyek úgy érezték, hogy a proletárdiktatúrával elérkezett az ő idejük”. Akinek van szeme, láthatja.
Mindez persze csupán a mai magyar történelemszemlélet egyik – véleményem szerint legárnyékosabb – oldala. Az is a teljesség minden igénye nélkül és még csak nem is objektíven bemutatva: a fenti példák is azt sejtetik, hogy objektív történetírás nincsen, csupán objektív történelem. A történész saját osztályszempontjai szerint osztályoz, kiemel, kapcsolatba hoz, elemez és véleményt alkot. Ha mindezt tudományos tisztességgel teszi, akkor – tartozzon bármely történetírói iskolához és legyen bármilyen személyes politikai meggyőződése – műve többet árul el tárgyáról, mint magáról a történészről. Ellenkező esetben sokkal inkább a szerző saját korának lesz lenyomata. A fentebb idézetteknek, úgy gondolom, vajmi kevés köze van az 1919-es Magyarországhoz. Sokkal többet elárul arról, hogy napjainkban mi folyik a magyar közgondolkodásban. És ez utóbbi – saját, abszolút szubjektív véleményem szerint – sokkal csúnyább látvány.
Jegyzetek
1 Az állam mai “demokratizmusának” hangsúlyozása, a “semleges” állam meghirdetése, másrészről pl. a szovjet és a náci állam mostanában divatos összemosása (“totalitárius állam”, mintha létezne “partikuláris állam” is…) véleményem szerint nem más, mint a polgári demokrácia önigazolási-elhatárolódási törekvése saját termékeivel szemben: a jólnevelt polgár számára az evés lehet társasági téma, még az emésztés problémáiról is beszélhet, az ürítés azonban tabu marad…
2 Mint azt Sasváry Szilárd, kulturális államtitkár egy interjúban nemrég kifejtette, a kormány azért Bethlen Istvánról és nem Károlyi Mihályról készít monstre játékfilmet, mert “Károlyi személye jobban megosztja a közvéleményt”.
3 Ezt természetesen az is magyarázza, hogy korábban számtalan – gyakran igen színvonalas – kötet foglalkozott ezzel a témával. Újat mondani, új szempontokat találni persze mindig lehet és érdemes is. A régieket újra felmelegíteni már kevésbé.
4 Courtois, Werth, Panné és mások: A kommunizmus fekete könyve. Bp., 2000.
5 A Tanácsköztársaság és az 1918-as polgári forradalom tankönyvi értékeléseiről lásd Szabolcs Ottó munkáját: Iskolai tankönyvek az 1918–19-es magyar forradalmakról (1920–1984). (Valójában 1994-ig dolgoz fel tankönyveket). Eszmélet, 25. sz., 83–103. old.
6 Salamon Konrád: Történelem IV. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1993.
7 Salamon: id. mű, 38. old. Érdemes az idézetet összevetni az ellenforradalmi korszakban megjelent egyik történelem tankönyv, az 1926-ban kiadott ötödikes elemi iskolai történelemkönyv idevágó soraival: “Lelketlen izgatók a háború vége felé megosztották a nemzet erejét. A hazafiságból gúnyt űztek. Nemzetromboló eszméket hirdettek. Felizgatták koholt hírek terjesztésével a háborús nélkülözések miatt amúgy is elégedetlenkedő tömegeket.” (idézi: Szabolcs: id. mű, 84. old.)
8 Éppen így nem érthetjük meg a fasizmust sem az azt szülő körülmények – végeredményben a kapitalizmus – megértése nélkül. Míg a fasizmus lényegében felfokozott kapitalizmus, a tőkés rendszer racionális irracionalitása, addig a kommunizmus ezen rend antitézise. A fasizmus primer ellenforradalom, amely önmagát éppen ezért tekinti forradalminak, de nem rendszeridegen jelenség. A kommunizmus ezzel szemben – kapitalista integrációjáig, vagyis a sztálinizmusig – a kapitalista rendszer antagonizmusa, majd sajátos kapitalista ideológiaként (ekkor viszont már nem kommunizmus) a forradalommal legitimált ellenforradalom.
