Krausz Tamás:

A Szovjetunió megalapításának centenáriumára – aktuális gondolatok

H. Carr és Isaac Deutscher óta sok történész adott választ arra a közhelyesnek tetsző kérdésre, miképpen volt lehetséges, hogy a két világháború által sújtott Oroszország, illetve a belőle kinövő Szovjetunió a világ második ipari és katonai hatalmává vált történelmileg példátlanul rövid idő alatt. Jelen sorok szerzője sem maradt ki azok közül, akik erre a kérdésre választ kerestek, mondhatnám: évtizedeken keresztül. Végül is titok nincsen. Hisz mindenki, legalább is a tudomány által elkötelezett szerző odajut, hogy a szovjet szocialista projekt 1917-től, az imperialista világháború elleni lázadástól, majd forradalmi tömegmozgalomtól kiindulva olyan emberi energiákat szabadított fel, olyan vonzó és lehetséges jövőt ígért itt, a Földön, amely magával ragadta a korabeli emberiség jelentős részét is. És ezzel egyidejűleg, ezt magában foglalva olyan valóban tömeges, népi alkotóerő halmozódott fel a nem kapitalista termelési és társadalomszervezési formáknak köszönhetően, amely példa nélküli az emberiség történetében, és amely nélkül ez az új ország hét évtizedes történelmi pályája teljesen érthetetlen lenne. Ezt az „alkotóerőt” mozgósította a szovjethatalom: hol diktatórikusabb, hol kevésbé diktatórikus formában, hol nagyobb, hol kisebb áldozattal, hol támogatva, hol gátolva, sőt feláldozva ezeket a „közösségi erőket„, végső soron képes volt moblizálni népek tucatjait az analfabétizmus felszámolására és a kulturális felemelkedésre, a náci Németország legyőzésére, az újjápítésre, a szovjet tudomány felemelkedésére. Lenintől Gagarinig, a „faekétől az atombombáig” persze az út hosszú és nagyon szerteágázó, a fejlődés bonyolult, kolosszális a teljesítmény és hatalmasak az ellentmondások… Éppen 100 esztendeje annak, hogy ez az ország létrejött. Ez az írás lényegében a Szovjetunió megalapításáról szól, s néhány gondolatot fogalmaz meg a mai fejlemények ismeretében.

A nemzetek önrendelkezési joga

 

Több mint három évtizeddel a Szovjetunió felbomlása után azt látjuk, hogy az utódállamok között – egy globális szembenállás mozzanataiként – határvillongások, háborúk szinte szakadatlan sora zajlik. Elgondolkodtató ez a Szovjetunió, azaz egy olyan állami integráció tapasztalatai alapján, ahol a nemzetek közötti háború és vérontás szinte ismeretlen jelenség volt. Még a sztálini kollektivizálás legerőszakosabb periódusában sem vezettek az események a nemzetek közötti háborúskodáshoz, annak ellenére sem, hogy a nemzetiségi konfliktusok a cári időkben mély gyökeret eresztettek. Manapság, az orosz–ukrán – valójában Oroszország és a Nyugat közötti geostratégiai – háborúval egyidőben a Szovjetunió mibenlétéről, jelentőségéről a tudományos jellegű viták is hovatovább geopolitikai jelentőségre tesznek szert. Folytatódik fel-feltörő indulattal és szenvedéllyel a múlttal való leszámolás a Nyugat által támogatott és inspirált, a náci „stílust” is felidéző elvadult ruszofóbia szellemében: a modern ruszofóbia mindig is összekapcsolódott a szovjetofóbia jelenségével, mert Oroszország világhatalommá emelkedése a szovjet korszak terméke. Egy történész ugyan nem lehet naiv, mégis azt gondolom, a 100. évfordulóról érdemes néhány, tárgyszerűségre törekvő gondolat keretében megemlékezni, még ha tudja is az ember, hogy a „leszámolás” végső tétje a fennálló tőkerendszerrel szembeni bárminemű szocialista alternatíva vagy akárcsak szocialista gondolatalakzat megjelenésének – finoman fogalmazva – intoleráns  elutasítása: ennek részeként meg-megjelenik Oroszország Nyugat általi  felosztásának régi hagyománya és politikai törekvése, ami bizonyos analógiákra csábít a korai szovjet időszakkal.

Messzire vezető kérdés: mi volt a Szovjetunió és mivé lett? A válasz megformálása elválaszthatatlan attól a felismeréstől, hogy egy történelmi jelenség vizsgálatában nincsen fontosabb, mint keletkezéstörténetének megértése. Módszertani értelemben segít bennünket Marx ismert gondolata a Grundrisse Bevezetéséből: „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához.”  Ha nem értjük, nem ismerjük a legújabb fejlődési szakasz meghatározó tendenciáit, nem értjük meg magát az odavezető történelmi folyamatot, a keletkezéstörténet meg nem értése viszont meggátolja a modern folyamatok megértését, mert magában a keletkezésben már ott rejlik a későbbi történelmi fejlemények számos vonása.

Lenintől Miljukovig, a kadet párti történészig, az Ideiglenes Kormány külügyminiszteréig minden komoly elemző tudatában volt annak,  hogy a cári birodalom a Nyugattal való egybevetéssel egy egészen másféle fejlődési pályán mozog, amelyen a népek többsége – talán a vasutat kivéve – nemigen találkozott a modern kapitalizmus fejleményeivel, ha csak az I. világháborút és  következményeit nem említjük. Ennek az eltérő fejlődésnek sokféle sajátossága ismert ma már, amely az egyenlőtlen fejlődés fogalmával is leírható. Mindenesetre a világ legnagyobb országának lakossága mintegy 80 százalékban analfabéta volt. Ez mindenekelőtt Közép-Ázsia térségét, az „ázsiai masszívumot” jellemezte a leginkább. Sokfelé a vallási tudat, mint egyfajta közösséghez tartozás tudata, még erősebb volt a nemzeti tudatnál: a  modern nemzetfejlődés, a „nemzeti piac” nem alakult ki. Sem a munkamegosztás differenciálódása, sem a piaci termelés és elosztás foka nem érte el azt a szintet, hogy a nemzet létrejöttéről beszélhessünk. Sok helyütt a lakosság még az irásbeliségig sem jutott el, sokan a betűvetéssel először a Vörös Hadseregben ismerkedtek meg a polgárháború idején. Ennyi nemzet, nemzetiség a cári önkényuralom roskatag államszervezetével nem volt egyben tartható, hogy itt más tényezőkről most ne essék szó. Lenin úgy vélte, hogy a nagyobb integráció csak forradalmi úton tartható fenn, a forradalom annak feltétele. Írásaiból kirajzolódik egy világos kiindulópont. Mivel a tőke mozgásának kettős tendenciája van, egyszerre integrál és dezintegrál, ami végső soron különféle integrációs struktúrákat hozhat létre. Noha a kapitalizmus „normális” módon, Nyugaton a nemzetállam formájában fejlődik, de Kelet-Európában, nem is szólva a Keletről, a dolgok nagyon másképpen állnak. A gordiuszi csomót végül az 1917-es októberi forradalom vágta el: aktualizálták a Kommunista Kiáltvány híres tézisét: „Világ proletárjai egyesüljetek!” Ez persze már nem a kadet-librálisok szája íze szerint történt, ez a szovjetek forradalma volt.

A Szovjetunió keletkezése – legalábbis szimbolikus-gondolati értelemben – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 1903-as II. kongresszusához köthető, amelyen a delegátusok egyidejűleg tettek hitet az emberi emancipáció feltételeként értelmezett proletár forradalom internacionalizmusa és a nemzetek önrendelkezési joga mellett. Már a II. Internacionálé (1896, London) programjában is szerepelt a nemzetek önrendelkezési joga, mint a munkásmozgalom és a nemzeti mozgalmak közötti természetes szövetség megnyilvánulása. Így került be a francia forradalomból eredő polgári-demokratikus alapelv a szocialista forradalom programjába (annak 7. pontjaként), amelyet 1903-ban az OSZDM II. kongresszusa fogadott el. Mit jelentett egyáltalán a nemzetek önrendelkezési joga? Lenin nevéve is kétségtelenül összeforrott a 7. pont védelme, amely mellett gyakorlatilag élete végéig kitartott, de kezdettől sok forradalmár számára komoly problémát jelentett. Definíciója szerint a nemzetek önrendelkezési joga nem jelent mást, mint annak elismerését, hogy valamely nemzetnek, nemzetiségnek, népcsoportnak joga van az önálló állam alapítására. Könyvtárnyi irodalma van a nemzetek önrendelkezési joga körül lezajlott nagy és kis vitáknak, amelyek a szocialista munkásmozgalomban helyi és globális méretekben egyaránt zajlottak, talán a mai napig sem értek véget a régi munkásmozgalom megmaradt értelmiségieinek köreiben. Márpedig Lenin az önrendelkezés kérdésében éppen a hozzá legközelebb álló elvbarátaival (Rosa Luxemburg, Nyikolaj Buharin, Pjatakov, Rakovszkij, később, 1922-ben Sztálinnal, Dzierzsinszkijjel és másokkal) folytatta a legélesebb vitákat. Miért? Mert óriási gyakorlati-politikai tétje volt. Ha a forradalmárok tagadják ezt a jogot, akkor végső következtetésben megmaradnak a cári birodalmi logika mellett, ha viszont feltételek nélkül támogatják, akkor a „legrosszabb” nacionalizmus fogságába kerülnek. Ez volt a dilemma.

„1903” és „1917” szellemében e jog elismerésének általában véve az volt a politikai funkciója, hogy segítse a szövetséget minden olyan nemzeti mozgalommal, amely a gyarmatosítással és a cári bürokratikus centralizmus elnyomásával szemben felveszi a harcot.  Az elismerés azt jelenti, hogy ha egy nép úgy dönt, hogy sorsát saját kezébe veszi és önálló állami keretek között akar élni, azt nem lehet opponálni, sőt, a szocialista fordulat esetén támogatni kell azt, míg az ellenforradalmi fordulat esetén éppen ellenkezőleg. Amikor a szovjet állam létrejötte gyakorlati kérdéssé vált, a nemzetek önrendelkezési joga egyszerre nyerte el forradalmi és ellenforradalmi jelentőségét: szembefordulás lehetett a cári rendszerrel, a háborúval és szövetségre léphetett a nemzeti mozgalom az oroszországi forradalmi rendszerrel. Ellenforradalmi eszköz is lehetett, ha a szovjet állam ellen forduló politikai erők az önrendelkezésre hivatkozva „nyugati” gyámság alatt a nemzetállamot fordítják szembe Szovjet-Oroszországgal, mint Ukrajna 1918-ban vagy Lengyelország 1920 áprilisában, amikor Piłsudski „Nagy-Lengyelország”-hóbortjának engedve megtámadta Szovjet-Ukrajnát, méghozzá annak ellenére, hogy Lenin már 1917 decemberében elismerte a független lengyel államot.  Ha tehát a politikai erőviszonyok a nemzetek önrendelkezési jogának elismerését szembeállítják a haladó mozgalmak érdekeivel, nem támogatandó, ugyanakkor maga a jog nem is tagadható. Vagyis az elismerés nem azonos a támogatással. Minden attól függ kik, milyen társadalmi és politikai erők képviselik az önrendelkezés jogát. Lenin ennek megfelelően különbséget tett a „középkor” felé tartó mozgalmak és az emencipatorikus mozgalmak között.  „Felhasználni a középkori partikularizmust? – tette fel Lenin a kérdést. Túl veszélyes; nem marxista. Különbséget kell tenni a modern nemzeti mozgalmak és a középkori jellegű mozgalmak (az úgynevezett mozgalmak) között.”

Mindezek a kérdések a Szovjetunió létrehozásának alapvető kérdéseivé váltak. 1917 világforradalmi üzenete „a népek önkéntes szocialista szövetségéről” egyszerre tükrözött egy antikapitalista, antikolonialista, antietatista, antirasszista attitűdöt a „világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó vonzásában. Az emancipáció forradalmi ethosza járta át a forradalmi elitet és a szovjetekbe tömörült milliókat, noha a forradalmi célok sok vonatkozásban az orosz társadalomfejlődés mély gyökereivel nem voltak szinkronban. Egy ideig úgy tűnt, hogy a világ egyhatodán a szocialista alternatíva kéznyújtásnyira került, de a heroikus szembenállás az ellenforradalommal kevésnek bizonyonyult az ellenerők nagyságához, az oroszországi történelem bürokratikus centralista hagyományához, a proletariátus relatíve kis számához, a demokratikus polgárság hiányához, a analfabétizmushoz, a „feudál-kapitalista” örökséghez, egyszóval a történelmi feltételek korlátaihoz képest. Ezt súlyosbította a nyomor, a háborús pusztulás, az ellenforradalom jelentős helyi és globális erői: a polgárháború, a fehérgárdista katonatiszti diktatúrák (Gyenyikin, Kolcsak, Ukrajnában Petljura stb.), valamint a nyugati „demokráciák” katonai intervenciója szövetségben az „egy és oszthatalan Oroszország” híveivel, katonai támaszaival, hogy ezen erők mégis legyőzhetőknek bizonyultak, annak oka, hogy a forradalmi változás mögött tízmilliók álltak.

Az önmagát „mártírnak” tekintő orosz liberalizmus végül a fehérgárdista diktatúrák támogatásáig züllött, csak néhány képviselője értette meg Kolcsak bukása után, hogy Oroszország mint nemzetállam fennmaradása elválaszthatatlan a szovjethatalomtól, a Vörös Hadseregtől, a földosztástól, a közösségi-állami tulajdontól, amelynek alapján megszerveződött az új szovjet állam. Persze a fennmaradás még 1922-ben is nyitott kérdés volt, mint magának az új államnak a neve is: életképes lehet-e „Európa és Ázsia szovjet köztársaságainak” szövetsége, mint a szocializmus lehetőségének, alternatívájának megtestesülése?

Az államszocialista rendszerek felbomlásának tapasztalatai, mindenekelőtt Jugoszlávia szétbombázása és a mai ukrajnai események megmutatják, hogy a nemzetek önrendelkezési joga teljes egészében alárendelődött a nagyhatalmi erőviszonyoknak, és a nagyhatalmak önkényes módon saját érdekeik szerint értelmezik azt.

Koszovó, mint önálló állam, kiválása Szerbiából a nyugati nagyhatalmi döntés eredményeként történhetett meg az albán nemzetiségi hagyomány és kultúra alapjain. Ám ennek alapján már nehezen opponálható jogi érveléssel a kelet-ukrajnai oroszok kiválása Ukrajnából, noha nemzetközi jogi szempontból mindkét „kiválás” számos problémát vet fel. Ám azok a „nemzetiségek” (kisebbségek vagy többségi nemzethez tartozók), amelyeknek korlátozzák emberi jogait, megszüntetik kulturális autonómiáját, szabad nyelvhasználatát, sőt a puszta élethez való joguk is kétséges, nos ezen nemzetiségek nemzeti-állami leszakadása az adott államról humanitárius és szociális-emancipatorikus alapértékek szellemében aligha tagadható.

A szovjet hajó a világrendszer tengerén

A Szovjetunió létrejötte elválaszthatatlan az akkori imperialista világrendszer, az egymással hadakozó gyarmatosító nagyhatalmak világrendjének 1914-es összeomlásától, amelynek következményei már magukban rejtették az új világháború lehetőségét. Fontos következményként mindenekelőtt a három birodalom (oszták, orosz, oszmán) megsemmisülésére utalok: e tény úgyszólván önmagában is feltételezte a világ gazdasági és területi újrafelosztását, aminek elemzésével az orosz forradalom vezetői nem maradtak adósak.  De az is mellőzhetetlen tény, hogy az 1920-as évek elején az újjászerveződő világrendszer körvonalai még nemigen látszottak: Kautsky „ultraimperializmusa”, netán a korszakban ápolt illúzió a „világkormányról”, az „egységes és békés” imperialista világrendről  – finoman fogalmazva – nem támaszkodott a tények stabil alapjára. Ami viszont kivehető volt: a nagyhatalmak és a kisebb nemzetállamok harca a koncért a „nagy háborúban”, majd utána az „újraosztoszkodás” mezsgyéin. Ebben a zavaros világban  – az orosz forradalom alapzatán – emelkedett fel a Szovjetunió, amely új fejlődési irány lehetőségét és részben már valóságát jelezte az emberi civilizáció történetében. A Szovjetunió első vezetői, ideológusai úgy vélték, hogy az I. világháború után – főképpen a „világforradalom” elmaradása következtében – a nacionalizmus, a nemzállamok szembenállásának „virágkora” következik be, de nem érzékelték, hogy ez nem a kommunista forradalommal, hanem a nagy világgazdasági válság nyomán a náci Németország felemelkedésével zárul – egy  újabb, még pusztítóbb világháború katasztrófáját rejtve magában. Egyáltalán az állam kolosszális gazdasági és mobilizáló szerepének megnövekedése és annak igen különféle következményei még nem voltak teljesen világosak a korabeli közgazdasági és politikai gondolkodás számára.

A mai naiv vagy egyszerűen csak politikailag motivált orosz elemzők – nem ritkán történészek is – a cári birodalom bukásából arra következtetnek, hogy a bukott birodalmi államkonstrukciót a Szovjetunió lett volna hivatott vagy képes megőrizni (vagy visszaállítani?), és azt sugallmazzák, hogy akkor a Szovjetunió sem esett volna szét hetven évvel később. A mainstream elemzők korszakunk etnonacionalista szellemében prezentista módon értelmezik az in statu nascendi antikolonialista Szovjetunió létrejöttét. Mintha nem értenék, hogy a szovjet kísérlet a világ egyhatodán éppen a nacionalista korlátok felszámolásában gondolkodott és cselekedett, és jórészt annak köszönhette életben maradását és a világháború, a nagy honvédő háború sikeres megvívását, hogy nemzetiségei a náci propaganda és példátlan terror ellenére is többségüket tekintve fenntartották a Szovjetunióhoz való hűségüket. Az imperialista nagyhatalmak számára az antikolonialista és szocialista kihívás a kezdetektől súlyos problémaként merült fel, ami már a szovjetek elleni külföldi intervenció (1918–1922) formájában e téren sok mindent megmutatott a jövőből: Oroszország gazdasági és területi felosztása – népszerűbb kifejezéssel: kifosztása – aktuális törekvés volt az intervenciós időszakban. Németország Ukrajnát foglalta el, a britek az északi kikötőket, a franciák Dél-Oroszországra és az ottani kikötőkre vetettek szemet, a japánok és az USA a távol-keleti vidékeket igyekeztek leszakítani…

Ezzel szemben formálódott meg a „haza védelmének” újrafogalmazása. A „szovjet honvédelem”, a „szovjet patriotizmus” mozgósító ideológiája radikális fordulat volt a „Szent-Oroszország” – a pravoszláv ortodox egyház által megáldott – „honvédelmétől” az imperialista háborús politikát elutasító szovjet honvédelemhez. Ez utóbbi „a munkások és parasztok Oroszországát” képviselte, amelyben a közösségi tulajdon uralkodott. Ennek védelmét alkotta ez az új honvédelem, a szovjet patriotizmus a maga sajátos érzelmi-ideológiai kötőanyagával, amely egyúttal a világforradalmi internacionalizmust is a zászlajára írta. Szociális és kulturális értelemben tehát volt mit megvédenie azoknak a munkásoknak és parasztoknak, akikre az új rendszer támaszkodni kívánt. Ez az új patriotizmus, a „haza védelme” tehát nem területi-nemzetiségi, hanem szociális és osztályjellegű előfeltételekből indult ki.    Később a „szovjet nép” fogalma éppen a nemzetiségek együttélését, keveredését,  új plebejus kulturális kohézióját,  a szocialista kultúra internacionalista jellegét fejezte ki: Babel és Solohov, Ivanov és Veszjolij, Majakovszkij és a szovjet avantgard, Ciolkovszkijtól a tömegkultúráig, a szovjet film zseniális megalapítóitól  és színházművészetig, Prokofjevtől Sosztakovicsig és tovább.

Az internacionális jelleg magára a bolsevik párt összetételére is jellemző volt. A kezdeti időkben a bolsevikok szociális bázisának – az illegális időknek megfelelő – sajátosságai miatt a párttagságon belül az oroszok, zsidók és lettek ugyan felülreprezentáltabbak voltak, de a tendencia a későbbiekben kiegyenlítődött a nemzetiségek között. 1922-ben a 380 ezer párttagból orosz 72%, ukrán 6%, zsidó  5%, lett 2,5%, és 1-1% felett volt még a belorusz, lengyel, grúz, örmény, tatár–azeri és kirgiz–kazah tagok aránya. Általában orosz többségű, de multinacionális összetételű volt a párt tényleges vezető szerve, a Politikai Bizottság is. Az először 1919-ben megválasztott testület akkor nyolc főből állt (öt tag, három póttag), akik közül csak négy volt orosz nemzetiségű. A soknemzetiségűség mint kohéziós erő már a kezdetektől fontos szerepet játszott. A Szovjetunió minden nagyobb városa, Rigától Alma-Atáig nemzetiségileg kevert populációval rendelekezett, ami utal arra, hogy maga az összeomlás az 1980-as évek végén a „nemzeti kérdéssel” aligha magyarázható, hiszen példának okáért a kivált balti köztársaságok nagy városaiban is sok orosz élt, Riga lakosságának több mint fele orosz nemzetiségű volt 1989-ben, noha Lettország az elsők között lépett ki a Szovjetunióból a peresztrojka végóriában.

A mai téves analógiák, amelyeket egyfelől a Szovjetunió létrejötte és másfelől összeomlása között húznak, mint ok és okozat, több sebből is vérzik. Mindenestre a tévedések egyik fontos elméleti forrása abban áll, hogy a világrendszer 1970-es években megformálódott – a jól ismert „bipolaritáson”  alapuló – neoliberális rendje éppen napjainkban omlott össze vagy van összeomlóban: ezt a körülményt a jelenlegi ukrajnai háború (amelyet valójában az USA/NATO–Nyugat és Oroszország vív a világrendszer hierarchiájának átalakításáért) cáfolhatatlanul bizonyítja. Jelenleg is Oroszország életképessége, túlélése a tét, aminek geopolitikai értelemben része az egykori szovjet államok, területek sorsa, geopolitikai hovatartozása. Újra átformálódik a világrendszer belső struktúrája, hierarchikus rendje, egyközpontú hegemonisztikus jellege, amely – szemben az amerikai várakozásokkal – egy multipoláris irányba tart. Igaz, a mostani „összeomlás” tétje is elvben ugyanaz, mint a száz évvel korábbi: a piacok, az erőforrások, a területek fölötti rendelkezés, a tőkefelhalmozás, a profittermelés új forrásainak megszerzése. A Szovjetunió 31 évvel ezelőtti beomlasztása és ennek nyomán a világ gazdasági-piaci és területi újrafelosztása ismét egy nacionalista korszak elszabadulását implikálja, noha látszólag a mai helyzetben a Nyugat egységesebb, mint 100 évvel ezelőtt. De az analógia ennél sokkal többre nem késztetheti a történészt, aki számára a konkrét szituáció analízise a legfontosabb, amit amúgy a 20. század minden jelentős történészétől megtanulhattunk. Ezért nem is ítélkezhetünk a mai feltételek „logikája” alapján a 100 évvel korábbi eseményekről.

A Szovjetunió 1991-es felszámolása alapjában egy belső válság eredménye volt, noha dőreség lenne ebben tagadni a Nyugattal való gazdasági-geostratégiai konkurencia szerepét. A világrendszer megrendülése azonban nem oka volt a Szovjetunió összeomlásának, hanem sokkal inkább következménye. Hiszen a bipoláris világrend – jogi és politikai értelemben is – idővel viszonylag szilárd alapokra helyeződött. A Szovjetunió – finoman fogalmazva – „békés összeomlása” sem feledtette el, hogy ennek a „szilárdságnak” az volt az alapja, hogy a II. világháborúban a náci Németország legyőzése túlsúlyosan a Szovjetunió műve volt. S e „mű” – a bipoláris világrend számos tartozékával együtt – minden változás ellenére is beépült a modern Oroszország létezésébe.

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mint a világ legnagyobb kiterjedésű hatalma, új vetélytársként jelent meg a nagy nyugati hatalmak számára, mind berendezkedése, mint értékei és természetesen geopolitikai érdekei folytán. Végül is a Szovjetunió egy korábban sohasem létezett gazdasági-társadalmi rend és geopolitikai terrénum megtestesüléseként jött létre 1922. december 30-án. A szovjet föderációt alkotmányozó forradalmi elit, a szovjethatalom, a szocialista gondolat – számos ponton vitában is álló – korabeli képviselői, ideológusai mind abban a hitben haltak meg, hogy a Szovjetunió mint társadalmi berendezkedés, mint államszövetség a kapitalista világrend alternatíváját képezi, elsődleges történelmi „hivatása” egy új társadalmi rend, a kommunizmus, illetve alsó fázisának, a szocializmusnak a létrehozása. Ez a kiindulópont a szovjet tankönyvekben egy vagy más formában minden korszakban szerepelt. Sőt ez a meggyőződés a Szovjetunió megszüntétől függetlenül sokakban megmaradt, akik mindmáig kitartottak amellett, hogy a kapitalizmussal szembeni alternatíva – mint történelmi lehetőség – velünk él. A dekolonizáció, az antifasiszta ellenállás, az „elmaradott” (értsd: a világrendszer perifériájára szorult) népek, nemzetiségek ellenállása a világrendszer nyugati centrumával szemben mutatis mutandis  mind összekapcsolódnak  a 100 éve született soknemzetiségű szocialista állam történetével. Nem a véletlen műve, hogy a szovjet kulturális, szellemi és politikai örökség felszámolására irányuló törekvések a világpolitikában nem lanyhuló módon mindmáig jelen vannak, mintha a Szovjetunió máig orientációs pont lenne. Ez tört felszínre még a most zajló orosz–ukrán háború „előtörténetében” és tragikus folyamatában is. Miközben a háború a Nyugat és Oroszország geopolitikai küzdelme, a Szovjetunió helyét a világrendszerben elfoglalni akaró katonai-politikai erők összecsapása, e „hely” geopolitikai felosztása zajlik. Ez a harc magában foglalja – mindenekelőtt az utódállamokban – a szovjet kulturális örökség, a Szovjetunióról és a Szovjetunióból megmaradt emlékek és emlékművek felszámolását, meghamisítását, eltávolítását. A másik oldalon, a mainstream oldalán kriminalizálják a Szovjetunió történetét, a Szovjetunióból csupán a Gulagra, Szolzsenyicinre, a KGB-re, a bürokratikus centralizmusra, a tekintélyelvű rendszerre emlékeznek és emlékeztetnek a szovjetofóbiával kevert ruszofóbia szorításában: a 70 év történetéről egyfajta terror-rendszert rajzolnak meg a szabadságot hordozó Nyugati „demokráciák” mítoszával. Ez a dichotóm történetszemlélet éppenséggel a Sztálin-korszak dichotomikus, fekete-fehér szemléletét juttatja az ember eszébe.

A föderáció mint probléma és megoldás: a nacionalizmus szorítása

Ez az utóélet is mutatja, hogy a Szovjetunió mint egységes állam létrehozása éppen úgy, ahogyan felbomlása önmagában, tisztán mint államkonstrukció tudományosan nem tárgyalható kérdés. Ugyanis maga a Szovjetunió mint államszerkezet csak a forma volt, amelyben testet öltöttek az új társadalmi-gazdasági rend jellemzői az új szovjet nemzetiségi-hatalmi viszonyokkal együtt – mint tartalom. Tehát ha a társadalmi rendszer és a szovjet föderációs államszerkezet úgy tartoznak össze, mint forma és tartalom, úgy a Szovjetunió felbomlása sem tárgyalható ennek a tartalomnak a megváltozása nélkül. A ruszifikált „kapitalista Szovjetunió” puszta ideológiája is csupán szemfényvesztés. Ugyanis a kapitalizmus hetven évvel későbbi visszaállítása, a globális tőkés világrendbe való „visszailleszkedése” tette elkerülhetetlenné a száz évvel ezelőtt kialakult föderációs államszövetség felbomlasztását azon hatalmi csoportok érdekében, akik az állami tulajdon privatizálásából új uralkodó osztállyá szerveződhettek az utódállamok kereteiben, és végül a maguk képmására formálták a múltat és jelent: egyesítették a romantikus múltba néző államnacionalista utópiát a nyugati fogyasztói kultúra, a „minden adható-vehető” antiutopisztikus és kommerciális, sekélyes és prostitutív természetével.

Tudjuk, a Szovjetunió mint államszövetség létrejöttét nem az előzetes tervek vagy koncepiók határozták meg, noha bizonyos szerepet azok is játszottak. Ám az „állam elhalása”, a „társadalmi önigazgatás” (Marx, Lenin, Luxemburg) mint az eredeti szocialista-kommunista céltételezés hamar lekerült a politikai napirendről a polgárháború és a külföldi intervenció körülményei között. Szovjet-Oroszország korán megismerte a nyugati hatalmak valódi szándékait. Lenin az intervenciót úgy értelmezte a frontra induló vöröskatonák előtt mondott – lemezre is felvett – híres, 1919-es beszédében, hogy „Anglia, Amerika, Franciaország kapitalistái háborút folytatnak Oroszország ellen” összefogva a régi Oroszországi uralkodó osztályaival, tábornoki diktatúráival.

Az első föderációs kísérletek éppen e háború körülményei között formálódtak meg, mint önvédelmi állami struktúrák. Szovjet-Oroszország föderációs kapcsolatai mindenekelőtt Ukrajnával és Belorussziával a polgárháború és a nyugati intervenciós csapatok elleni harc politikai-katonai következményei voltak. A fehérgárdista diktatúrák gyenyikinista és kolcsakista formaváltozatain kívül nem létezett olyan politikai formáció, amely a monarchia romjaihoz akart volna visszatérni. A cári birodalom autokratikus államszervezetét azonban nem Lenin és a bolsevikok rombolták le, Oroszországot már a februári forradalom polgári-demokratikus köztársaságnak kiáltotta ki. A nemzeti mozgalmak a cári önkényuralom elleni harcban lehetséges szövetségesekként szerepeltek szinte minden fontos politikai irányzat programjában, kezdve a bolsevikoktól a mensevikeken át az eszerekig.

Az első föderációs államszerveződési kísérletek mindjárt megkezdték a tőkés gazdasági és politikai rendszeről  való „lecsatlakozást”. A bolsevikok ebben szellemben deklarálták 1917–18 fordulóján a kölcsönös védelmi kötelezettséget a külső és belső ellenséggel szemben. Az oroszországi szovjetek ukrán néphez intézett 1917. decemberi kiáltványa már felvetette Oroszország és Ukrajna lehetséges föderációját mint a „teljes egységhez vezető átmeneti formát”, majd a még többpártrendszeres alapon álló 1918. januári III. Szovjetkongresszus alkotmányos alapelvként leszögezte, hogy a szovjetek köztársaságát föderatív alapon szervezik meg: a „szovjetek autonóm területi szövetségeinek föderációját”. Az új államformát tehát területi alapon képzelték el, amely hamarosan kiegészült a nemzeti-nemzetiségi alapelvvel, amit azonban erősen meghatározott az a tény, hogy úgyszólván minden állami képződmény soknemzetiségű lakossággal rendelkezett. Mindenekelőtt vonatkozott ez az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságra (OSZFSZK), amelynek megszületését az V. szovjetkongresszus által 1918. július 10-én elfogadott alkotmány deklarálta. A föderációból való kilépés jogának deklarálása a történelmi fejlődés különféle szakaszán álló sokféle nemzeti-nemzetiségi mozgalmakkal való szövetség kinyilatkoztatása is volt. A nemzetiségi ellentétek szításával szemben is hatékony államszervezési elvnek tűnt a föderáció. A szovjethatalomnak a nagyobb állami egység megteremtése állt érdekében azért is, hogy a sok kis államocskát, a sok kis „prédaállamot” ne tudják az imperialista nagyhatalmak egymás ellen feltüzelni vagy felfalni. 1921-re az önálló szovjet köztársaságokkal (az Ukrán SZSZK, az Azerbajdzsán SZSZK, a Belorusz SZSZK, az Örmény SZSZK, a Grúz SZSZK, a Hivai Szovjet Köztársaság, a Buharai Köztársaság, a Távol-Keleti Demokratikus Köztársaság), amelyek korábban a cári Orosz­ország elválaszthatatlan részét képezték, kezdtek kialakulni a föderáció­ra jellemző kapcsolatok. Ez a „történet” is mutatja, hogy az Oroszországi Föderációt végül is nem „ernyő” szervezetként fogták fel, amelybe „be kell lépni”, hanem a föderációra lépő államok egyikének, amelyekben a kisebbségi nemzetiségek autonómia-törekvései realizálhatók maradtak. Ebből a szempontból volt érdekes a Donyec-medence sorsa, amely napjainkban oly számos és manipulált vitát implikált az orosz–ukrán ellentétek részeként. Érdemes itt egy rövid kitérőt tennünk.

A nemzeti önrendelkezés és a föderáció problémája tükrében külön eset a korábbi Donyeci kormányzóság, majd a Krivojrogi–donyecki köztársaság, a Donbassz sorsa. Mind a mai napig viták kísérik ezt a kérdést az etnonacionalista korszellemnek megfelelően aktualizálva. Valójában a nemzeti kérdés ebben a döntésben egyáltalán nem játszott döntő szerepet, noha egyes dokumentumok tükrében a donbasszi munkások többsége – nem szólva itt a „szeparatista különállás” egyfajta hagyományáról – inkább Oroszországhoz kívánt tartozni.  Kétségtelen, Lenint az Ukrajnai Szovjet Köztársaság Népbiztosságának vezetői, Rakovszkij – Ukrajna Népbiztosok Tanácsának elnöke – és Petrovszkij – a Központi Végrehajtó Bizottság feje – meggyőzték, hogy segítségképpen „a munkás-paraszt szövetség” erősítése érdekében csatolják a köztársaságot szovjet Ukrajnához. Az iparvidék sorsa valóban 1918 januárjától pártviták kérdésévé vált. Lenin már 1918 folyamán az Ukrajnához csatolás híve volt, azonban 1919 márciusában a VIII. pártkongresszus küldötteinek többsége meggyőzte arról, hogy a térséget inkább csatolják az Oroszországi Föderációhoz. Pár nappal később azonban meggondolta magát. Két döntő szempont játszott itt szerepet: a katonai és a gazdasági-politikai. Vagyis a paraszti Ukrajna munkásbázissal való megerősítése a Donyecki Köztársaság által, ami a németekkel szembeni katonai ellenállás és szovjethatalom belső megerősítését egyaránt szolgálhatta. Az oroszországi centralizáció híveinek szempontjából ez napjainkban hibás döntésnek számít, noha Sztálin maga is támogatta a döntést, mint a Politikai Bizottság Szervező Irodájának „főnöke”. Ráadásul egy etnonacionalista nézőpontból még úgy is interpretálható lenne a dolog, hogy az orosz lakosságú terület Ukrajnában megerősíthette az orosz kulturális és politikai jelenlétet, ami akár a „russzifikáció” vádját is felvethetné. Dehát a Donbassz nélkül is éppen eléggé „orosz” volt Ukrajna, ha csak arra gondolunk, hogy Kijevet, a főváros szülöttje, a nagy író, Mihail Bulgakov is többnemzetiségű, alapjában orosz nyelvű városnak tekintette. Végül 1919 májusában az OK(b)P KB Szervező Irodája meghozta a „végzetes” döntést, aminek a Szovjetunió hétévtizedes történetében semmilyen komoly negatív szerepe nem volt. (Adminisztratív-politikai megfontolásokból a későbbiekben is történtek határváltozások, mint pl. a Krím „áthelyezése” Ukrajnába 1954-ben vagy a Finn-Karél autonóm köztársaság sorsa.) Történeti és módszertani szempontból nem Lenin és a bolsevikok 1919-es döntését illene a mai helyzetben meghatározó momentumnak tartani, hanem a Szovjetunió felbomlását és az új hatalmi csoportok azt követő „osztozkodását”. Ám ha így járunk el, kétségtelen, Leninből nem lehetne bűnbakot csinálni, s nem lehetne az új hatalmi elitek történelmi felelősségéről a figyelmet elterelni.

A III. szovjetkongresszuson elfogadott híres, eredetileg Lenin-fogalmazta dokumentum (A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatá­sa) az első szovjet alkotmány bevezető fejezete lett, amelyet 1918. július 10-én fogadtak el. Tehát minden szempontból azonos jogú autonóm köztársaságok föderá­ciójának létrehozásáról rendelkezett. Ugyanakkor a történelmi valóság aggasztó tényezője volt, hogy mindenhol az ellenforradalmi lázadások a nacionalizmus felszításával igyekeztek a fehérek tömegbázist teremteni maguknak a szovjetekkel szemben. A polgárháború feltételei között az is kiderült, hogy a helyi nacionalizmusok a régi uralkodó osztályok és csoportok számára csupán régi privilégiumaik megőrzésének eszköze. Nem a véletlen műve, hogy sokfelé – a nemzeti mozgalmak köntösében – a legkülönbözőbb nacionalista csoportosulások a fehérek oldalára álltak:  régi társadalmi státuszukat többre becsülték a nemzeti függetlenségnél, inkább vállalták az „egy és oszthatatlan Oroszország” visszaállításának útját: sokan nyíltan Kolcsak soviniszta katonai diktatúrájának támogatóivá szegődtek.

Ily módon a föderáció „a különböző nemztiségek dolgozóinak a szovjet önkormányzati szerveket” mint közigazgatási és hatalmi szerveket biztosította. Ennek megfelelően a szovjethatalom alapvető törekvése volt, hogy a helyi nemzetiségek képviselete erősödjön a párt- és az állami szervekben azzal a döntő céllal, hogy minél hamarabb megkezdődjön a szocializmushoz vezető átmeneti korszak egyik alapvető feladatának, Lenin szavaival „a civilizáció fő vívmányainak elsajátítása”. Az OSZFSZK-ban a párt- és állami struktúrákban már a polgárháború időszakában létrejöttek a nemzetiségügyi hivatalok, osztályok, szervezetek, amelyek a szovjet kohézió megteremtésében kiemelkedő szerepet játszottak. A kisebb és nagyobb nemzetiségek megnyerése céljából hamar megkezdték – szovjet alapon – a nemzetiségek erősítését a korenyizációt, a „nemzetiségépítés” folyamatát.  A későbbiekben mindennek ideológiai alapját az új hatalom ideológusai a „szocialista internacionalizmus” és a „szovjet patriotizmus” fogalmainak keretei között fejtették ki. A Vörös Hadsereg a kommunista párt irányítása mellett a nemzetiségek egyfajta forrasztó tégelyének bizonyult, ami az új szovjethatalom megszilárdulása szempontjából fontos fejleménynek bizonyult. A „proletárdiktatúra” mint az „átmeneti korszak állama” nagyban hozzájárult a Szovjetunió létrehozásához, amennyiben a „szovjet kohézió” felülkerekedett a nacionalista széthúzással szemben, amely az ukrajnai területeken különösen is az ellenforradalom kitartó támaszává vált.

A szociális és kulturális felemelkedés jelentős tömegek számára vált lehetővé már a 20-as, 30-as években, ami akkor világra szóló teljesítmény volt, és aminek nehézségeit jól ismerjük az erőltetett iparosítás és kollektivizálás, a hatalmi erőszak aggasztó tényeinek tükrében. Bár kétségtelen, hogy a forradalom, a szovjet fejlődés által felszabadított társadalmi energiák nem a nacionalista érzelmeket erősítették, hanem a szovjet összetartozást, jól ismertek voltak a nacionalizmust erősítő mozzanatok is.

A szovjethatalom éppen a hadikommunizmusról a piacgazdaság felé tett lépést 1921 tavaszán, ami az új gazdaságpolitika intézkedéseiben testesült meg. Ez a gyakorlat „bezavart” éppen a NEP-et megszavazó X. pártkongresszus vitáiban. A küldöttek egyetértésre jutottak, hogy a tényleges nemzeti egyenlőtlenség megszüntetése hosszú folyamat, amely megköveteli, hogy szívósan és állhatatosan harcoljanak a nemzeti elnyomás és a gyarmati rabság minden maradványa ellen. A vitában részt vevők szinte miendegyike az egyenlőtlenségek megszüntetését hangsúlyozta. A NEP csökkentette az ínséget, de növelte az egyenlőtlenségeket. Ezt az államnak kellett „kiegyensúlyoznia”, mert „máskülönben nem számíthatunk arra, hogy biztosít­juk a népek testvéri és tartós együttműködését az egységes szövetséges állam keretében“.  A kongresszuson Sztálin is összefüggésbe hozta a „nemzetiségi feszültségeket” a NEP-pel. Úgy vélte, hogy a sajátos piaci konkurencia-törvények mobi­lizálják, szítják a nemzeti ellenségeskedéseket: „még élénken élnek a nacionalizmus maradványai számos olyan népnél, amelyek a nemzeti elnyomás súlyos igája alatt szenvedtek és még nem tudtak megszabadulni a régi nemzeti sérelmek keserű érzésétől. Ezek a maradványok gyakorlatilag bizonyos nemzeti elidegenülésben és abban nyilvánulnak meg, hogy a régebben elnyomott népek nem fogadják teljes bizalommal az oroszoktól jövő intézkedéseket. Egyes köztársaságokban azonban, amelyek területén több nemzetiség él, ez a védekező nacionaliz­mus gyakran az erősebb nemzetiség támadó nacionalizmusává, megátal­kodott sovinizmusává válik, amely e köztársaságok gyengébb nemzetisé­gei ellen irányulnak.” Sztálin utalt az örmények, oszétok, adzsarok és abházok ellen irányuló grúz sovinizmus (Grúziában); az örmények ellen irányuló azeri sovinizmus (Azerbajdzsánban); a türkmének, a tadzsikok és kirgizek ellen irányuló üzbég sovinizmus (Buharában és Horezmben) jeleire, ami persze megfordítva is igaz. Azok a „megörökölt” nemzetiségi ellentétek, amelyek a nagyorosz sovinizmus általános hatása mellett virulensnek látszottak, igen sokfélék és különböző eredetűek voltak, amelyeket nem ritkán vallási ellentétek is súlyosbítottak. És akkor még nem szóltunk a birodalmi méretű antiszemitizmus pusztító jellegéről Ukrajnától egészen a Kaukázusig. A népek föderációba való egyesítését valóban nem könnyítette meg a NEP. A „kapitalizmus részleges visszaállítása” (Lenin), a piaci konkurencia újbóli megjelenése ismét egyenlőtlenségekhez vezetett, ami kiélezte a korábban meghaladottnak vélt osztály- és csoportérdekeket. Ám ezek az ellentétek elkerülhetetlenül „nemzeti-nemzetiségi formát” öltöttek, a nacionalizmus táptalajául szolgáltak. A bolsevik párt VIII. és X. kongresszusán lezajlott hosszú viták a nemzeti kérdésről arra mutattak, hogy eltérő megközelítések léteznek a párt felső köreiben is. Mi a fő ellenfél, a helyi nacionalizmus vagy az orosz birodalmi eredetű nacionalizmus? Buharin, Sztálinnal ellentétben, a „kétfrontos harcot” úgy értelmezte, hogy a nagyorosz sovinizmus elleni harc mellett a helyi nacionalizmus csak másodlagos jelentőségű. Buharin a maga felszólalásában arra is felhívta a figyelmet, hogy „a nemzeti kérdés nem az értelmiség kitalálása”, hanem pa­rasztkérdés is. Erre mutat az, hogy a parasztság a szovjethatalom adópolitikája elleni tiltakozást, elégedetlenségét nemzeti formában juttatja kifejezésre. De arról is szólt, hogy a nemzeti kérdést nem lehet tisztán a gazdasági célszerűség szempontjából felvetni, mert ez olyan leegyszerűsítés, amely a nagyorosz sovinizmus elleni harc lanyhulásához vezet.

A szovjet politika később is, évtizedeken át mindvégig vékony jégen járt, amely nem egyszer be is szakadt alatta, mindenekelőtt a nagy honvédő háború vagy a háború utáni időket tekintve, amikor az államhatalmi túlkapások, kényszerkitelepítések a nemzetiségi téren is újabb, nehezen felejthető sérelmeket okoztak milliók számára. Miközben meg kellett birkózni a háborút követő újjáépítéssel, a nacionalista ellenállás új formáival, Bandera és híveinek terorrista tevékenységével és a szovjet vezetés saját hibáival, bűneivel, az apparátus-antiszemitizmus pusztító hatásaival.

70 évvel később a szovjet föderáció felszámolásának alapvető feltétele az volt, hogy mindenekelőtt megszüntessék az állami-közösségi tulajdon rendszerét és a rá épülő egypártrendszerű, tekintélyelvű, hatalmi-gazdálkodási struktúrákat, és visszaállítsák a tőkés magántulajdon oligarchikus viszonyait. Ám a Szovjetunió felszámolása alapvetően külső politikai-katonai kényszer nélkül a belső hatalmi elitek, csoportok harcának eredménye volt – alapjában a nem örökölhető bürokratikus, „instabil”, alkotmányosan nem alátámasztott privilégiumaik osztályprivilégiumokká való átalakítása érdekében. Arról a privilegizált, de sokarcú bürokratikus „rendről” van szó, amely végső soron a Szovjetunió sírásójának bizonyult. Ennek elkerülhetetlen következménye volt a rég elfelejtett nemzeti-nemzetiségi konfliktusok újjáéledése és új konfliktusok létrejötte az új nemzetállamok megkonstruálásának, a gazdasági és politikai hatalom újrafelosztásának vonzásában. Ismét megkezdődött a kíméletlen kapitalista küzdelem – természetesen a nemzeti zászlók alatt – az új határokért, piacokért, a tőkés felhalmozás erőforrásaiért… És a felszínen – mint említettük – a Szovjetunió – az antifasiszta harccal is összekapcsolódó – kultúrájának, szimbólumainak megsemmisítéséért, hogy még az emléke se zavarjon…

A Szovjetunió létrejötte

A Szovjetunió létrehozása során sok minden éppen a jogi, „formai” részletektől függött, amelyek kidolgozása 1922 tavaszától felgyorsult. A munkát augusztustól egy különbizottság vette kezébe Sztálin vezetésével. Az OSZFSZK, amely autonóm köztársaságok és területek szövetsége volt, 1919 tavaszától kétoldalú, „szerződéses viszonyban”, „katonai-­politikai szövetségben” állt az önálló szovjet köztársaságokkal. Az OSZFSZK és az Ukrajnai SZSZK 1920. december 28-án aláírt szerződése szerint a két köztársaság olyan gazdasági-katonai szövetségre lépett, melynek értelmében egyesítették a Hadügyi és Tengerészeti Népbiztossá­got, a Legfelső Népgazdasági Tanácsot, a külkereskedelmi, a pénzügyi, a közlekedési, a postaügyi és a munkaügyi népbiztosságokat. Az egyesített népbiztosságok beléptek az OSZFSZK Népbiztosok Tanácsába, és ugyanakkor fenntartották képviseletüket az ukrajnai Népbiztosok Tanácsában, amely Ukrajna szovjetkongresszusának, illetve annak Központi Végrehajtó Bizottságának tartozott felelősséggel, és tevékenységét e szervek ellenőrizték. Ugyanakkor az egyesített népbiztosságok az össz-oroszországi szovjetkongresszusok ellenőrzése alá tartoztak, amelyekbe Ukrajna is elküldte a maga képviselőit.
Ez a „modell” azonban nem tisztázta még az egyes köztársaságok önállóságának és Szovjet-Oroszországhoz fűződő viszonyának döntő kérdését. Ugyanis az itt vázolt szerződés szerint olyan benyomás is keletkezett, mintha a köztársaságok belépnének az OSZFSZK-ba, amely reális lehetőségként jött számításba 1922 folyamán. Ez az „autonomizálás” néven közismert tervezet 1922 tavaszán Sztálin kezdeményező szerepe mellett vált fontossá, és a bolsevikok szűkebb körében is támogatásra talált, jóllehet az addig felhalmozódott történelmi tapasztalatok és azok Lenin által elvégzett elemzése a nemzeti köztársasá­gok és a már fennálló föderációk egyenjogú szövetségének, föderációjá­nak perspektívája felé mutatott, miközben Sztálin „autonomizálási tervezete” Ukrajna, Belorusszia és a Kaukázusontúli Köztársaságok Szövetsége számára az OSZSZK-n belül autonóm státuszt irányzott elő.

Sztálin 1913-ban írt munkája, a Marxizmus és nemzeti kérdés hozzájárult ahhoz, hogy már a forradalom előtt a nemzeti kérdés „szakértőjeként” bizonyos tekintélyre tegyen szert a párt vezetésében, mint egy kis nemzet, a grúz képviselője. Egyéb funkciói mellett 1922 márciusában L. Kamenyev javaslatára a párt főtitkárává választották, mely funkció ugyan még nem volt olyan jelentős, mint a későbbiekben, de jelezte szervezői-hivatalnoki tekintélyét. S ne feledjük, a bolsevik hatalomátvétel után ő lett a Népbiztosok Tanácsában a nemzetiségügyi népbiztos. Ebben a funkciójában és egyáltalán mint a párt szervezeti ügyekben is talán legilletékesebb figurája az új szovjet szövetség létrejöttét „felülről” szemlélte, az apparátusi-hivatalnoki munka, az állami-apparátusi egység, a centralizált működés megteremtése szempontjából. Ennek a megközelítésnek számos képviselője volt a bolsevik vezetők köreiben is. Lenin más, szélesebb szempontrendszert képviselt. Utolsó írásaiban jórészt a cári rendszertől megörökölt apparátusokat bírálta, amelyek nézete szerint nem a föderációra lépő, egyszerre önálló és társult köztársaságok szabadabb lehetőségeit szélesítő  politikáját erősítették, hanem a birodalmi tradícióhoz, a nagyorosz sovinizmussal is érintkező bürokratikus centralizációt. Sztálin az autonómia-felfogás híveként a fő ellenfélnek a helyi nacionalista széthúzást tekintette, vagyis azon az állásponton volt, hogy az egyes köztársaságoknak „Oroszországba való belépése” lenne a megfelelő megoldás. Sztálin mai követői elfelejtik – Sztálinnal szemben is –, hogy a Szovjetunió létezésének értelme a kapitalimuson, nem pedig a nemzeti szeparatizmuson való túllépés volt, tulajdonképpen a szocializmushoz vezető út volt a polémia tárgya. Sztálin álláspontjának ugyanakkor nagyon is voltak jogos politikai megfontolásai a korabeli világpolitikai és az oroszországi belső politikai-hatalmi küzdelmekben. Sztálin a „pillanat” egzigenciáit állította előtérbe, mert úgy vélte, a Lenin és hívei által felvetett problémák itt és most nem megoldhatók, hiszen a gondok igazi forrása – fentebb említettük – a  helyi fejlődés eltérő történelmi típusainak, formaváltozatainak érintkezése, összefonódása (mnogoukladnoszty), összetorlódása, ami a különböző nemzetiségi-vallási szeparatizmusok melegágya. Az eltérő történelmi fejlődések összetorlódására Trockij is felfigyelt, aminek részeként aláhúzta:  „A birodalom végein a városok lakossága a nemzeti összetétel tekintetében teljesen eltért a falvak lakosságától. Ukrajnában és Belorussziában a földesúr, a kapitalista, az ügyvéd, az újságíró – nagyorosz, lengyel, zsidó, »külföldi« volt, a falusi lakosság pedig teljesen ukrán és belorusz. A Baltikumban a városok a német, orosz és zsidó burzsoázia fészkei voltak, a falu teljesen lett és észt. Grúzia városaiban többségben volt az orosz és örmény lakosság, csakúgy, mint Török-Azerbajdzsánban.”   Ettől a problémakörtől valóban nem lehetett csakúgy „megszabadulni”. A régi Oroszország a nemzeti integrációk igen különböző mélységű hagyományát, szokásrendszerét, kultúráját hagyta örökül a proletárforra­dalom számára. Trockij is a történelmi fejlődés különféle elemeinek „amalgámjáról“, a „kombinált fejlődés“ egyfajta törvényéről írt.

Lenin tehát a föderatív köztársaságok szövetségét pártolta, mint megoldást, mert a nemzetek, nemzetiségek számára nagyobb kulturális-politikai cselekvési teret nyújthatott, s elképzelése erőteljesebben tükrözött egy globális és nyitottabb perspektívát egyfelől a világ szocialista-kommunista mozgamai, másfelől a gyarmati és nemzeti elnyomás alatt élő népek, országok számára, amelyek még nem süllyedtek el a feltámadó nacionalizmus tengerében a 20-as évek elején.

Sztálint és Ordzsonikidzét a helyi nacionalizmustól való félelme 1922 őszén a jól ismert, tettlegességig menő konfliktusba keverte a grúz kommunista vezetőkkel, mindenekelőtt a helyi pártvezetővel, Mdivanival, aki elvtársaival a föderáció lazább, konföderáció felé hajló megoldását helyezte előtérbe. Sztálin és a vele egyetértők a helyi nacionalizmussal szemben a bürokratikus centralizmus legrosszabb módszereit alkalmazták, ami Lenint a sokszor idézett utolsó írásaiban éles bírálatra sarkallta. Sztálin végül elfogadván a kérdésben a Lenin által képviselt többségi álláspontot, formai értelemben tudomásul vette, hogy a cári bürokratikus-hatalmi centralizációt egy demokratikusabb szövetségi állam konstrukciója váltja fel, amelyben éppen a helyi nemzetiségek csatlakozása a tét. Végül a föderációs állam a külügyet, a hadügyet, a belügyet és a gazdasági-pénzügyi irányítást közös szövetségi népbiztosságokban egyesítette. Az a történelmi valóság, amely Sztálin centralizációs elképzeléseiben kifejeződött, bármennyi átalakuláson is ment át a 70 év alatt, egy vagy más formában végigkísérte a szovjet fejlődés útját és vitte azt arra az útra, amelyet az eredeti szocialista projekttel szemben az államszocialista rendszer megszilárdulását eredményezte annak minden ismert ellentmondásával. Mindez sem feledtetheti el velünk, hogy amikor Sztálin 1922. december 30-án kinyilvánította a Szovjetunió létrejöttét a X. összoroszországi vagy a szövetségi állam szovjetjeinek I. kongresszusán, világossá vált: az októberi forradalom nyomán, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének létrejöttével egy új politikai korszak, egy új társadalmi berendezkedés és egy új, geopolitikailag is fontos térség keretei rajzolódnak ki a világrendszer térképén, amelynek az egész világrendszerre való kihatásait akkoriban még csak kevesek ismerték fel.

Akik manapság – egyébként a történettudománytól idegen – ahistorikus önkényesség alapján Lenintől egy „birodalmi szemléletet” követelnek, nem látják vagy nem akarják érteni, hogy más célok, más eszközök és más módszerek szellemében cselekedett, mint a maiak, mert nem a kapitalizmus perspektívájában gondolkodott. Mai fejlődési struktúrák alapján gondolkodni a korai szovjet viszonyokról, a legrosszabb módszertani eljárás, amelyet minden történésznek illene elkerülnie. Ha másképpen is, ugyanazt a módszertani hibát követik el, mint azok, akik szintén ahistorikus módon a nyugati fejlődési formák alapján bírálják a Szovjetunió fejlődését. Ismételjük: nem következik Lenin történelmi hagyatékából a Szovjetunió összeomlása. Hiszen még a peresztrojka időszakában, majd 70 évvel később is egy teljesen megváltozott politikai feltételrendszerben nagyon is különböző alternatívák álltak a szovjet vezetőség és lakosság előtt. Egyfelől a balti államok és Grúzia éppen a nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozva, annak érvényesítésének jegyében határozták el a Szovjetunióból való kilépésüket, már részt sem vettek a Szovjetunió fennmaradásáról szóló 1991. márciusi népszavazáson, másfelől viszont ezen a népszavazáson a szavazók hozzávetőleg 76%-a a Szovjetunió fenntartása mellett voksolt. És nem szabad elfelejtünk, hogy a Szovjetunió felbomlásának folyamatában Oroszország volt az első 1990 júniusában, amely kimondta függtlenségét, igaz, nem utaltak a nemzetek önrendelkezési jogára.

A szovjet föderáció későbbi fejlődése, a 14 köztársaság szövetségének kritikai vizsgálata arra a végkövetkeztetésre juthat, hogy miközben a társadalmi önkormányzat formái  már korán elhaltak mind a termelésben, mind a politikai életben, helyüket az állami centralizáció hivatalai foglalták el. A kiépült, de nagyon is sajátos tekintélyuralmi rendszerben az egyes nemzeti köztársaságok és nemzetiségek politikai jogainak rendkívül erős korlátozása ment végbe, de a szovjet rendszer ebben formában is biztosította a nemzeteknek, nemzetiségeknek egy meghatározott területhez kapcsolódó identitását, az anyanyelvi oktatást és kulturális intézményeiket, meghatárzott szintű anyagi felemelkedésüket, valamint a nemzetiségi káderek hatalmi pozícióba való jutását. Tehát bármennyi ellentmondása volt is a 70 éves szovjet fejlődésnek, nyilvánvalóan nem a nemzeti kérdés buktatta meg. A Szovjetunióban egyetlen nemzetiség sem tűnt el, sőt, ma látható igazán, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége sokkal inkább a nemzetek inkubátorának bizonyult.
        A szovjet fejlődés „terméke”, a szovjet ember azonban nem élte túl ezt a „születést”,  a fejlődés lényegében egy meghaladottnak látszó fázisba zuhant vissza, amit a szovjet ember korábban elképzelni sem tudott. Az új nemzetállamok kivétel nélkül szakítottak az államszocialista rendszerrel és saját történelmi előzményeikkel, valamint a szocializmus mindenfajta elképzelésével és praxisával, az emancipáció gazdasági-társadalmi programjával. A szovjet ember egyfelől „a világot megváltó szabadság”, a gazdasági és társadalmi egyenlőség nagy céljai és a mindennapi kispolgári valóság „kicsinyességei”, a fogyasztói kapitalizmus ígérvényei között sodródva ez utóbbiak uralma alá került. Ennek ellenére a szovjet kultúra olyan élő „emlékeit” hagyta az utókorra, amelyek a progresszív világkultúra eliminálhatatlan részeit, az emancipáció elemeit alkotják. Az elmúlt 30 év alapján láthatjuk a „szocializmustól megszabadult” népek sanyarú sorsát, de a történelemben nincsenek „visszautak”.  A Szovjetunió elsüllyedt a világkapitalizmus tengerében – lényegében azzal a „világrendszerrel” együtt, amelyet létrehozott. És ennek következményei alkotják mai életfeltételeinket. Az optimizmusnak mégis van létjoga. A „kommunizmus projektje” megbukott ugyan, de „újjászületésének” társadalmi hordozóit a világrendszer helyi és globális méretekben permanensen életre hívja. Hogy ismét megkísérlik-e  az alsó társadalmi osztályok, az emberiség  valamely része, hogy megszabaduljon a kapitalista kizsákmányolástól és a  háborúktól, a gyarmati örökségtől és annak új formáitól, azt nem tudhatjuk. De ha lesz ilyen kísérlet, minden bizonnyal fontos tapasztalatokat jelenthetnek a Szovjetuniót létrehozó, de a végső soron megvalósítatlanul maradt emancipatorikus törekvések és értékek, a társadalmi és nemzeti egyenlőség vágya. A tapasztalatok kritikai számba vétele – ezt nyugodt szívvel és meggyőződéssel hagyhatjuk az új generációk számára örökül – előmozdíthatja az új kísérletet, az új „szocialista köztársaságok”  létrejöttét – magasabb szinten, de remélhetőleg kevesebb áldozattal, ami természetesen függ a mindenkori ellenerők nagyságától és kíméletlenségétől is.

A cikk teljes terjedelmében a következő 135-136-os összevont (2022. ősz-tél) számunkban fog megjelenni.