2000 szó a fociról. A globális kapitalizmus és a futball négy tételben

A modern futball átalakulása a világrendszer hierarchikus felépítését tükrözi. A játékostőke szabad áramlása egyenlőtlen cserét eredményezett a centrumfélperiféria-periféria térségei között, megnövelve a korábbi egyenlőtlenségeket. A futballnak a tőke korlátlan uralma alá helyezése globális intézményi-hatalmi koncentrációhoz és totális piacosításhoz vezetett, ahol már nem az üzeleti reklám van a fociért, hanem a foci az üzletért. A harmadik világ és a félperiféria labdarúgásának „kivéreztetésével" előállt tőkekoncentráció magában foglalja a gyermekmunka és a bűnözés egyéb fajtáinak legalizálását is.
1.  A foci gyarmatosítása. A futball valamikor játék volt, sajátos kivonulás a mindennapok embert próbáló világából. E csapatjáték egyfajta felsza­badulást jelentett a bérmunka fizikai és idegi terheitől, kikapcsolódást játékosnak és nézőnek egyaránt. Mondhatnánk, hogy akkoriban – a XIX. század utolsó harmadában, amikor Angliában, majd a kontinensen elterjedt e játék – a szabadidő mint új emberi lehetőség bukkant fel a világrendszer legfejlettebb, leggazdagabb, gyarmatosító régióiban. Ám a szabadidő eltöltésének módja később rendkívüli módon felizgatta a tőke világát, megmozgatta a kapitalisták fantáziáját. Megkezdődött a futball (a Játék) piacosítása, profittermelésre való átállítása, melynek alighanem végső története bontakozik ki a szemünk láttára. A futball mint „totális játék" – azaz a játék mint olyan – kiirthatatlanul hozzátartozik az ember mint nembeli lény fejlődéséhez, talán éppen ezért is válhatott a „szabad­idő-iparok", a szórakoztatóipar, a médiaipar martalékává. Végbemegy a játék lerablása. A szó szoros értelmében. Ma odáig jutottunk – mint a Le Monde diplomatique egyik elemzése bemutatta -, hogy a Nemzet­közi Labdarúgó Szövetség (FIFA) a köztörvényes bűnözés televénye, egy maffiára emlékeztető szervezet, amelyen dollár-milliárdok mennek keresztül kenőpénzek, magánbizniszek, monopóliumok ajándékozása formájában. Olyan óriásmonopólium jött létre, amely a játék mint nem­zetközi üzlet fölött majdnem kizárólagos ellenőrzést gyakorol. Néhány multinacionális cég (mint például az Adidas) szinte mindent besöpör.1 Eh­hez képest az éppen most folyó bochumi futballper, amelynek során több európai ország futballcsapatainak sok mérkőzését – köztük a magyar NBI négy mérkőzését is – „tipmixes" fogadási bundának nyilvánították, csupán e maffiaszerű fejlődés „talajszintű" megnyilvánulása, de mutatja a romlottság fokát, mélységét. A félperiféria, így Kelet-Európa országa­iban a világgazdasági válság körülményei között a futball területén, a törvények adta lehetőségeken belül egyre nehezebb profitot termelni; a politika által nagyban „serkentett" „kényszervállalkozók" próbálnak szerencsét ezen a területen is.

2.  Az új egyenlőtlenség és a politikai populizmus. Ismert tény (már az Eszmélet hasábjain is többször szóba került): a játékos tőke (munka­erő), és a tőke a világrendszer gyengébb régióiból áramlik a gazdag centrumba, lerombolva ezzel a helyi futball fejlődési lehetőségeit, sza­kadékot teremtve egyfelől a félperiféria és periféria nemzeti bajnokságai, másfelől a centrum országoké között. Ennek megnyilvánulása, hogy – a hivatalos propaganda és ideológiai manipuláció ellenére – az utolsó két-három évtizedben az egyes régiók futballjai között a különbségek, az egyenlőtlenségek nem csökkentek, hanem ellenkezőleg, a régi gazdagok javára változtak meg, tolódtak el. A „minőségi játékosok" a perifériáról, félperifériáról mennek a centrumba, és a „nem minőségi játékosok" cirkulálnak a centrum alsó osztályú illetve a félperiféria első osztályú csapataiban. Még a nemzetközi szinthez közelítő játékosok is az angol, francia, spanyol, olasz, holland, német első és másodosztályú csapatok kispadjait koptatják, hogy a munkaerő tartalékseregeként, egyfajta „jól fizetett munkanélküliként" álljanak rendelkezésre, míg példának okáért az afrikai vagy kelet-európai bajnokságokban szereplő csapatok az elvándo­rolt, „kiszivattyúzott" játékosokat saját harmadrendű játékosokkal pótolják, miközben a helyi futball-vezérek permanens módon a Nyugat utoléréséről papolnak. Az emberkereskedelem – amely valamikor bűncselekménynek számított – már sok éve norma a futball, a játék szférájában, olyannyira, hogy még a gyermekekre is kiterjed.2 Tehát a mi régiónk, benne Magyar­ország futballistái a nagyobb nyugat-európai klubok számára csak a mun­ka tartalékhadseregét képezik, és számos – gazdasági, szociális és lelki természetű – okból erre vannak szocializálva, szinte predesztinálva. Már a gyermekfutballisták is közönséges exportcikkek és exportcikk-tudatuk van. Eleve ebben az üzleti- és versenyszellemben nevelik a játékosokat már gyermekkoruktól kezdve, mondván, menj azonnal külföldre, ahová csak tudsz, minél hamarabb csináljanak belőled egy kis profitot és te is jobban jársz az ottani munkabérrel, mint itthon, ahol a futballban egy lepusztult piac, és egy elpusztított futball-kultúra törmelékei között kellene botorkálnod. A legtöbb VB-résztvevő ország esetében, mindenekelőtt a periféria és a félperiféria országaiban már nem a nemzeti bajnokság a válogatás alapja, hiszen a legjobbak a nagy külföldi klubokban játszanak, magának a nemzeti válogatottnak az összetétele is elkerülhetetlenül és egyre intenzívebben kereskedelmi-üzleti és politikai vállalkozás függvé­nye lesz. A nemzeti válogatottak is egy „globális" klubcsapat (MU, Barca, Inter, Milan, Real stb.) jellegzetességeit veszik fel. Fő cél: az üzlet, noha az üzleti törekvések mögött mindig ott van a politika is, a politikai-hatalmi érdek, a populista politikai reklám. A félperifériás Magyarországon a libe­rális „multikulti" kormány ezt a fejleményt az „utolérés" útjának – egyre inkább alkalmazkodva a valósághoz, „rögös útjának" – nevezte. A kon­zervatív-nacionalisták az „utolérést" komolyan véve – a nemzeti presztízs nevében -, a politikai populizmus kényszerítő eszközrendszerével is újabb és újabb pénzeket pumpálnak a nemzeti labdarúgásba, hatalmi-politikai érdekek szerint, de rémesen kis hatékonysággal. Megirigyelve a régebbi múlt, az államszocializmus kezdeti szakaszának sikereit, ismét „felfújnak" egy-két klubot és a nemzeti válogatottat, annak az utópiának a jegyében, amely a multinacionális tőkével, a nyugati hatalmakkal való verseny abszurd ábrándjára épít. Eközben persze folytatódik minden épkézláb focista további kiárusítása – csak ami korábban kozmopolita tékozlás volt, most nemzeti érdeknek deklarálódik. A múló, pillanatnyi kis sikerek vagy azok lehetősége – jó propagandával – mindig fenntartja a reményt, hogy ez a szisztéma, illetve az utolérés logikája működni fog… A soros bukás után majd jönnek megint a liberálisok, akik kivonják az állami-politikai befektetéseket, pénzeket a fociból a demokráciára hivat­kozva – hiszen alapjában az adófizetők pénzéről van szó -, és elindul újra a mókuskerék a nem létező szabadpiac, az „exportorientált termelés" eszement propagandájával. Mindezen jelenségek megideologizálása nem ismer határokat.

3. Államnacionalizmus és etnonacionalizmus. Tehát a pénz, a tőke kor­látlan szabadsággal garázdálkodik, ami a futball területén (is) mindenféle színű zászló alatt zajlik. Ezt az egész folyamatot már régóta a nemzeti ideológia valamely válfajával igazolják, fedik el. A viszonylag új elem a rendszerváltáshoz is kapcsolódó etnonacionalista reneszánsz. Szinte törvény, hogy nincsen olyan nagy (tehát multinacionális!) futballklub vagy társaság, amely ne helyezné magát a nemzeti, valamely etnikai vagy éppen területi „kisebbségi" zászló alá. Tudjuk, a „középkorias" etnonacionalizmus újjáéledése természetes büntetés a világrendszer neoliberális természetű átszervezéséért az utóbbi három-négy évtized­ben. Az államilag szervezett és intézményesített nacionalizmus, amely maga is éleszti a nemzetiségi feszültségeket, egyúttal táplálja az etnikai gondolkodásmódot. A magyar futball-rasszizmustól a szlovákon át a szerb vagy horvát szélsőjobboldali ultranacionalistákig, általában az újfasiszta szervezkedés a stadionokban az etnonacionalista ideológiai kánonban mozog. Az államnacionalizmus látszólag szemben áll az etnikai gondolkodással. Persze gazdag történelmi tapasztalatok alap­ján tudjuk, hogy az államnacionalizmus, mint a hatalmi elit ideológiája bizonyos formaváltozatokban a legszervesebben kapcsolódik össze az etnikai gondolkodás mindennapi bornírtságaival, különösképpen Kelet-Európában. Az államnacionalizmus a többségi nemzetiség érdekeit pre­ferálja, hangsúlyozza. Ennek nem mond ellent, hogy nem egy esetben a rasszista-fasiszta szurkolói csoportok is eltűrik, ha csapatuknak kima­gaslóan tehetséges színes bőrű játékos-munkavállalója van. A győzelem racionalitása gyakran feledteti a rasszista partikularizmust. Tehát miköz­ben a globális üzleti érdek, a nyugat-európai nagy klubok egyetemes terjeszkedése egy antirasszista ideológiai-kulturális háttér létrehozása irányába hat, másfelől a globális tőkerendszer egyenlőtlenségeit tükröző és létrehozó kíméletlen piaci verseny éppen a lokális érdekeket torzan kifejező etnonacionalista „ellenállást" erősíti, és annak legfőbb forrása. Az ilyen típusú ellenállás fejeződik ki abban, hogy a rasszizmus szerve­zett politikai erőként jelent meg a futballpályákon, a stadionokban is. Az államnacionalizmus és az etnonacionalizmus sajátságos, „finom" össze-vegyülését megfigyelhettük az elmúlt világbajnoki TV-közvetítésekben is. Például: a magyar kommentátorok egyfelől ismételgették a kötelező antirasszista szlogeneket, az erőszak elítélését, másfelől unos-untalan azon morfondíroztak, hogy egy nemzeti válogatottban melyik futballista nem az eredeti nemzetiség, „etnosz", „etnikum" tagja, és melyik az „ős­honos". A globalizálódás felgyorsulása közepette egyfajta nyilvános csa­ládfakutatás is folyik. E tekintetben mindenekelőtt a német válogatotton csodálkoztak el ezek az antirasszista rasszisták, hogy lám török, lengyel, ghánai és nem tudom még milyen „idegen eredetű" játékosok tűntek fel „éppen" Németországban, és hogy vajon jól van-e ez így? De véletlenül sem tették fel a kérdést, miért kellene másképpen lennie, mi ebben a furcsa? Mintha a munkahelyeken bárhol a világon nem így lenne, mintha vallási-nemzetiségi keveredésről a munkaerőpiacon még nem hallottak volna; mintha a futball nem ugyanolyan üzlet lenne, mint a számítógép-szerelés vagy a prostitúció. Pedig nem az az érdekes az egészben, hogy a két tucatnyi német válogatott játékos mintegy fele eredetileg nem német nemzetiségű, hanem az a lényeges momentum, hogy milyen mértékben nem a hazai bajnokságokban játszanak a nemzeti válogatott csapatok játékosai.3 E fejlemény mindenekelőtt a világrendszer félperifériáján és perifériáján jellemző.

A magyar futball sírásói egy ideje azzal etetnek bennünket (és mindig vannak, akik hisznek és remélnek!), hogy a külföldön játszó válogatott (vagy nem válogatott) magyar játékosoknak „kell" szurkolnunk, akik „meg­mentik" a magyar futballt – miközben éppen a magyar futball hanyatlását dokumentálja e jelenség. Természetesen e játékosok többsége nyilvánva­lóan jobb, mint az itthoni játékos-garnitúra, de gyakran a nyugat-európai csapatok kispadjait koptatják, nem egy esetben a másodosztályban. Az a szituáció, hogy egy valamirevaló magyar játékos nagyon korán kikerül az európai piacra, személyesen biztosan anyagi felemelkedést jelent, ám a futball nemzeti szintű hanyatlásának, az „utolérés" lehetetlenségének egyik döntő feltétele. Más szavakkal: nagyon kevesek profitérdekeinek kedvéért „szétglobalizálták" a hazai futballt – akárcsak az afrikai orszá­gok többségének futballját -, ezáltal beláthatatlan időkre konzerválták e téren is az állandóan bírált hihetetlen mértékű egyenlőtlenségeket. A hazai jobboldali populizmus – a liberalizmus laissez faire (szabadpiaci) megfontolásaival szemben – újra nekilátott a szokásos, már a Kádár­rendszerben, sőt, korábban is megtapasztalt módszer alkalmazásának: a futballt betagozza politikai hinterlandjába, igyekszik hatalomkoncentrá­ciójának olcsó eszközévé tenni azt. Több politikus és a hozzájuk kapcso­lódó néhány, a privatizáción meggazdagodott kényszer-futballvállalkozó vagy bankár pár milliárd forint beruházással azt a látszatot kelti, hogy a nyugat-európai színvonalat csak „a liberálisok és a kommunisták" önzése, kozmopolitizmusa miatt nem értük el. A félrevezetett emberek mindig menekülést keresnek a maguk számára, és elhiszik az újabb ígéretet. Tudjuk, a remény hal meg utoljára, amely ebben az esetben éppenséggel a cselekvésképtelenség, az alternatívátlanság terméke és megnyilvánulása.

4. A foci és a baloldal. A radikális baloldal viszonya a futballhoz mindig is ambivalens volt. A fent vázolt jelenségekről mintha napjainkban is zavarodott vita folyna még a kapitalizmus-kritikus körökben is. Nem különítik el a rendszeren belül maradó reformkísérleteket attól a fel­fogástól, amely helyesen kimondja: a kapitalizmuson belül nincsen a kialakult szituációnak érdemi alternatívája; a pénz, a tőke uralma alatt nincsen jelen az emberarcú megoldás. Ugyanakkor a futball, a játék nem vehető el az embertől teljesen a mai rendszeren belül sem; még ebben a formájában is olyan szórakozás, örömforrás, amelyet totálisan, metafizikusan megtagadni csak egy aszkéta álláspontjáról lehet. Szinte menetrendszerűen minden világbajnokság idején fellángol az elméleti-politikai vita a baloldalon, hogy a futball tulajdonképpen maga az elidege­nült világ, maga a manipuláció, a „kollektív delírium", a „népek ópiuma", amint Terry Eagleton – Marx jeles biográfusa – dohogott a Guardian hasábjain. Egyik vitapartnere és tisztelője nagyon meg is dorgálta őt, mondván: a futball, a magas színvonalú sport olyan, mint a művészet, ha valóban olyan szinten űzik; a művészet azonban általában mégsem tagadható, amennyiben az emberi létezés conditio sine qua non-ja.4 Az ilyen kiélezett kérdésfelvetés legtöbbször zsákutcába vezet, mert az egyik véglet csak a rendszer egészét láttatja absztrakt módon, bukását megjósolva, de nem mond semmit vagy csak keveset az odavezető útról; a másik nézőpont ad absurdum vive a szembeállítást, a rendszeren belül marad. A valóságban azonban a dolgok másképpen állnak, s azt hiszem e vitában az utóbbi szerző – Zirin úr – érvelése a tarthatóbb, amennyiben olyan „átmeneti", gyakorlati momentumokra utal, mint hogy a labdarúgás története a tények tanúsága szerint még a kapitalizmus elleni küzdelem harci terepe is lehet. (Egy időben volt is, ki ne emlékezne az idősebbek közül a Berlusconi előtti Milanra, vagy olasz, német illetve latin-amerikai klubokra… mára sokfelé megváltozott a helyzet, hiszen a Berlusconik uralják a foci-terepet, a szurkolók jó része elfordult a politikai jobboldal és szélsőjobb felé). Tehát a futball nemcsak elvonhatja az embereket a forradalmi cselekvéstől, hanem – legalábbis részlegesen – elvonhatja a szurkolókat a globális kapitalizmus támogatásától is. Érdemes lenne a gazdag történelmi tapasztalatokat e téren összegyűjteni.

Itt csupán azt hangsúlyozom, hogy a futballt, a sportot, akárcsak a művészetet az emberiség hozta létre és a kapitalizmus „elvette tőle", kisajátította, a maga képmására formálta. Szimbolikusan jelezve a prob­lémát, ma már a futball van a reklámért, nem a reklám a futballért. Ez azonban egy fejlődés legutolsó foka csupán, hiszen az emberiség törté­nete bizonyos szempontból valóban a közösségi létformák, a művészet, a sport elhódításának, kisajátításának, privatizálásának, „piacosításának" története, másfelől azonban visszahódításának, „kollektivizálásának" közös története is. De a kapitalizmus radikális kritikusai már csak taktikai okokból sem tekinthetik a futballt (a művészetet, a zenét), a játékot az ellenségnek, hiszen a probléma nem a futball, hanem maga a rendszer. Ha tehát a rendszer elhódította a focit, a zenét, a művészetet, akkor szerelmeseit nem leszerelni kell, mondván: ..nincs mit tenni, a futballt »bojkottálni« kell", hanem azon érdemes inkább elgondolkodni, miképpen lehetne e létszférákat – így a futballt is – a tőkerendszertől visszahódítani. Miként a katasztrófa is globális, a .visszahódítás" sem történhet csupán nemzeti vagy regionális szinten. Egyetlen ország vagy régió keretei között ez alighanem lehetetlen. De ez már egy másik témakörhöz vezet, amelynek tárgyalását más összefüggésben komolyan folytatni kellene.

Jegyzetek

1 David Garcia: ..Gyanús ügyek a FIFA háza táján", Le Monde diplomatique magyar nyelvű on-line kiadás, 2010. június 27.

2 Ld. e folyamat elemzéséről: „A játék hatalma. Futball-pénz-politika", in: Kelet-Európai Tanulmányok 2. (Szerk.: Krausz T. – Mitrovits M.) L' Harmattan, ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2008.

3 Ld. erről a fejleményről a grafikus ábrázolást: estadao.com.br (www.fn.hu, 2010. július 1.).

4 Vö.: Terry Eagleton: "Football: a dear friend to capitalism. The World Cup is another setback to any radical change. The opium of the people is now football", Guardian, 2010. június 15.; és Dave Zirin: "Football isn't just about capitalism…", Guardian, 2010. június 21.