Hankiss Elemér: Idegen világban? Bp., Helikon, 2002.; Lengyel László: A távol közelében. Bp., Helikon, 2002. (A két kötet közös címe: Kétszög).
A rendszerkritikai gondolkodás számára nem mellékes az újkapitalista korszak magyarországi öntudata. Főként a liberális mainstream… Az itt recenzálandó művek jó apropót kínálnak ahhoz, és egyúttal kitűnő források is, hogy felvessünk néhány olyan kérdést, amelyek a rendszerváltó értelmiség politikai és erkölcsi fiziognómiáját érintik. Mert ne feledjük, Magyarországon egyfajta harc folyik a rendszerváltás értelmezéséért (is).
Hankiss Elemér és Lengyel László egymásba fonódó, egymással készített interjúkötete1 "korlélektani" szempontból figyelemre méltó alkotások. A magyar rendszerváltó értelmiség egyfajta önképe rajzolódik ki, koncentráltan válik megragadhatóvá e társadalmi réteg erkölcsi tudata, jobban megértjük cselekedeteinek ideológiai mozgatóit, legitimációs normatíváit, önigazoló eszméit.
Hankiss és a történelem
Természetesen mind Hankiss Elemér, mind Lengyel László, ahogyan illik, csak azt vállalják a rendszerváltásból, ami annak "rossz" oldalaitól elkülöníthető, pontosabban, ami elkülöníthetőnek látszik. De vajon az a jó, amire lépten-nyomon hivatkoznak, izolálható-e attól a sok rossztól, aminek a létezését tulajdonképpen ők sem tagadják, hiszen hogyan is tagadhatnák? Ám nem igazán fordul meg a fejükben, hogy "minden rossz" végső forrása – amit életük döntő teljesítményének tekintenek – a kapitalizmus, a monopolisztikus piacgazdaság bevezetése, amit ők valamely okból szabad piacgazdaságnak neveznek. Bár a szerzők néha elcsodálkoznak azon, hogy Kelet-Európában a kapitalizmus kelet-európai módon működik, más oldalakon viszont mintha az egész problémát az államszocializmus történetének tekintenék, elaltatva így mind intellektuális éberségüket, mind lelkiismeretüket. Hankiss Elemér egy helyütt egyenesen úgy fogalmaz – a maga kedves, derűs és naiv módján -, hogy ha 1945-ben Magyarország nem tér le a nyugat-európai útról, akkor ma nálunk is egy berendezkedett "normális", feltehetően multikulturális kapitalizmus működne, mint mondjuk Ausztriában vagy Németországban. Miközben Hankiss Elemér eljátszik ezzel a gondolattal, egyáltalán nem jut eszébe, hogy a Horthy-rendszer keresztény-nemzeti kurzusa is európai volt; s bizony ő, a humanista polgári értelmiségi tudja legjobban, hogy onnan bizony nagyon el kellett fordulni… És vajon kit hibáztassunk azért, hogy Magyarország ezt a fordulatot nem tudta végrehajtani a Vörös Hadsereg nélkül, s hogy Európa oly hosszú időn keresztül foglalkozott Hitler megbékítésével, és hogy a horthysta elit bűnös módon megtámadta a Szovjetuniót, sőt, még a holokausztot is lemenedzselte…? (Persze a felelősség megoszlik az egyes csoportok és egyének között, senki sem gondolhatja, hogy Kállay azonos volna mondjuk Sztójay Dömével…)
Ha historizálni akarjuk a magunk "nyugat-európaiságát" vissza Mátyásig, vagy a véres kezű Szent Istvánig, vagy előre a törökökig és a Habsburgokig, persze megtehetjük, jóllehet nehéz volna mindezt a történettudomány legkorszerűbb vizsgálataival alátámasztani. Magyarország a kelet-európai, azon belül a közép-kelet-európai régióhoz tartozott és tartozik ma is. Hankiss elképzelése nem következik sem Bibó István, sem Szűcs Jenő, sem Pach Zsigmond Pál, sem Niederhauser Emil, sem Ránki vagy Berend Kelet-Európa-koncepciójából és kutatásaiból, és nem ismerek egyetlen komoly tudományos munkát 1945 óta, amely ezt az álláspontot alátámasztaná. Ebben az értelemben Magyarország nem visszatér Európába… Valamilyen módon csatlakozik. Fontosabbnak tűnik, hogy nálunk az újabb időkben a leghatásosabb és legsúlyosabb európai lenyomatot a náci Németország katonáinak csizmái jelentették a holokauszttal meg az egész magyar zsidótörvényes antiszemita hagyománnyal. Nekünk a XX. században ez az Európa jutott, meg Trianon a maga fehérterrorista következményeivel. Itt még a fajvédőként indult antifasiszta Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékét is, úgy tűnik, igazából csak a kommunisták őrizték meg. (A karácsonykor agyonlőtt Bajcsyról évek óta nem emlékeznek meg sem karácsonykor, sem más alkalomból a rendszert váltott Magyarország "demokratikus" médiahősei, miközben még a társadalmi méretű elbutulásra (a szappanoperák és valóság-show-k uralma stb.)2 is találnak nap mint nap mentegető érveket.
Hankiss Elemér említett történelmi hipotézise kapcsán az unalomig ismételt kedvenc tézisem jut eszembe, hogy miért is alakult volna ki polgári demokrácia ott, ahol nem létezett demokratikus polgárság, legfeljebb mutatóban. (Antall körül alighanem Hankiss volt az egyetlen valóban humanista és demokratikus polgár, akit nagyon nem szerettek a Horthyt újratemető "polgárok".) Az már az 1947-ben a hidegháború feltételrendszerében – minden más reális nemzetközi alternatíva hiányában – kibontakozó szovjet típusú rendszerváltás következménye volt, hogy a demokratikus polgárság kis csoportja is a perifériára került, marginalizálódott, sokukat ki is telepítették, megalázták. De hát maga Hankiss jegyzi meg a Rákosi-diktatúra idején elszenvedett sérelmek kapcsán, hogy bármennyi megaláztatás is érte családját 45 után, később maga is felismerte, hogy "minden pusztítás és rettenet ellenére volt valami torz történelmi igazságszolgáltatás abban, ami történt. Megnyílt a lehetőség egy nagy társadalmi átrendeződésre, az addig nyomorúságban élők egy részének felemelkedésére, ami aztán 1965 után vált reális lehetőséggé." (50.o.)
Hankiss Elemér, aki mindvégig kritikus maradt a Horthy-rendszerrel szemben, nem tagadja, szép gyermekkora volt: szerető polgári családban nőtt fel, és 1945, majd 1947-48, nem szólva 56 utáni bebörtönzéséről, egy idegen világot termett számára: "tizenöt éves korom óta úgy éreztem, érzem, hogy idegen világban élek". (49. o.)
Más kérdés, hogy Hankiss kevesebb megértést tanúsít – noha abszolút lojális ember, és törekszik, mint minden jó szociológus, a társadalmi empátiára – azoknak az embereknek a társadalmi igényei iránt, akiknek a Kádár-rendszerben volt szép gyermekkoruk. Pedig lehettek néhány millióan. Gátlástalanul megjegyzem, hogy a Kádár-rendszer védelmezőinek kezéhez megközelítőleg sem tapadt annyi vér, mint a holokauszttal is terhelt Horthy-rendszer kiszolgálóinak kezéhez, noha tudjuk, hogy jó párszáz embert kivégeztek 56 után.
Az ideológus Hankiss: Kádár-rendszer és kultúra
Ha Hankiss személyes életpályáját tekintjük, szembeötlő, hogy a Kádár-rendszerbe úgy integrálódott, hogy közben mindvégig fenntartotta belső emigrációját, noha, mint maga mondja: "A 60-as évek közepétől kezdve utazhattam, bármikor kint maradhattam volna…" (52.o.) Hankiss Elemér szellemi szabadságharca az államszocializmus ellen nem dicsekvés, hanem tény. ő volt az, aki először mondta ki a televízióban a 80-as évek végén, talán Aczél Györgyöt is megelőzve, hogy a kultúra is közönséges árucikk, s ha a lakosság jelentős része ragaszkodik a giccshez, akkor senkinek nincsen joga ezt elvenni tőle, meg egyébként is döntsön a szabadpiac. Más kérdés, hogy e téren már nem gyakorol – az egyébként önkorrekcióra nagyon is hajlamos és hajlandó Hankiss – önkritikát, noha a "szabadpiaci" rendszer kulturális következményeit maga is látja. De Hankiss e téren is hű maradt önmagához, 2003-ban a Big Brother "valóságshow" szalonképessé tételének legszínvonalasabb ideológusaként tűnt fel. Természetesen, ismétlem, Hankiss Elemér nem kritikátlan a fennálló világállapotokkal szemben, nem a Magyar Narancs színvonalán érvel (ahol a globalizációt bíráló mozgalmaktól ijedten hőkölnek vissza, mintha az IMF-s tanítóbácsi szeme állandóan rájuk szegeződne) a neoliberális világrend fenntartása érdekében, de nem jut el Spiró György bátrabb kritikai tételéig: "Féltem ezt az országot, az országomat attól – írja Spiró 2002 karácsonyán -, hogy a világkapitalizmus diktátumának engedve a lumpen-proletárdiktatúrát, amely az összes médiumból agresszíven támad, hagyja magán végképp elhatalmasodni." (Spiró Gy.: A szellem. Népszabadság, 2002. dec. 24. 24. o.) Spiró még azt is észrevette, hogy Kelet-Európában, a Szovjetuniót is beleértve, az államszocialista rendszerben olyan, már ma is látható, klasszikus irodalom jött létre (szemben a "kulturális iparosítás" propagandisztikus termékeivel), amelyet az új "demokratikus" kapitalista rendszer kisöpör, mintha sose létezett volna. Az író még azt az "immaginárius közeget" is észre veszi (pedig ma nem szokás), "amelyből az emberség maradéka nem veszett ki még, és ez a közeg ezt a tudást értékelni, élvezni és megtartani is képes" volt. A szociológus Hankiss – lehet, hogy igazságtalan vagyok, de – mintha ezt a nagyon fontos problémát az új rendszer működésében nem értékelné igazán mélyen, mintha nem érzékelné, hogy a mai szisztémában "az emberségnek ezt a maradékát" támadta meg a "szabadpiaci" – értsd, Soros György kifejezésével, "rablókapitalista rendszer".
Hankiss Elemér személyes történetei közül az Antall Józsefhez fűződő kapcsolata nagyon is elgondolkodtató, bár a könyvnek ez a síkja csak a rendszerváltást illetően tájékozottabb olvasók figyelmét fogja lekötni. Egy interjúkötet kapcsán nem lenne szerencsés kitérni Hankiss tudományos teljesítményére, hiszen nem tudományos igénnyel készült ez a kötet, meg különben is, ítéljék meg azt a szakemberek. Itt Hankiss Elemér, az ideológus érdekes számunkra, aki vállalta a szabad piac magyarországi propagandáját, igen színvonalasan. Ideológusi szerepével kapcsolatban annyit azért még megjegyzek, hogy a marxizmust túlságosan sommásan intézi el, és túlságosan prezentista alapon. Hiszen annyit mondani a marxizmusról, hogy "unalmas" vagy "sivár", nem kellően gazdag érvelés, miként problematikus mindent egy "marxista-leninista" (netán sztálinista) hordóba belegyömöszölni. Mert így a harmadrendű ideológusok egy sorba kerülnek Révaival és Lukáccsal, Tőkeivel és Rozsnyaival, Hermann-nal és Almásival, Szigetivel és Hellerrel, Bencével és Márkussal, Kissel és Papp Zsolttal (akivel egyébként oly behatóan, külön fejezetben foglalkozik Lengyel László).
Rendszerváltás ide vagy oda, szembe kellett volna, szembe kellene már végre nézni az államszocializmus korszakában létrejött meglepően gazdag kulturális örökséggel, amelynek legszínvonalasabb és legmaradandóbb elemei, tendenciái a rendszerrel, a hatalommal szemben jöttek létre, de egy magasabb rendű, humánus közösségi értékrend vonzásában. Értem, nehéz feladat ez ma, hiszen a végbement rendszerváltás nem igazolható a két könyvben említett jelentős írók, költők, történészek, filozófusok legtöbbjének "üzenetével". Vajon Nagy László és Illyés Gyula, Pilinszky és Kertész Ákos, Kardos G. György vagy Déry Tibor, vagy talán az említett filozófusok munkásságából ez a rémséges kulturális és szociális hanyatlás következett volna? Hiába, Hankiss és Lengyel a tanúink arra, hogy ma sem könnyű az uralkodó eszméket megfogalmazni…
Nem volna nehéz feladat az új rendszert diszkreditáló tények sokaságát felvázolni (amit másutt és ugyancsak sokszor már megtettem, s az olvasó szerencséjére most ettől eltekinteni szándékozom), így a két kötet szerzőjének, főleg Lengyel Lászlónak nincsen könnyű dolga, amikor saját gyermekeként bemutatja a rendszerváltást. Egyfelől úgy mutatják be a rendszerváltást, mint életük "fő művét" vagy/és mint "európai hazatalálást", másfelől valahogyan el kell fedniük a torzszülemény jellegzetes vonásait. Mentségükre legyen mondva, el is hiszik ezen eseménysor nagyszerűségét, s ez az őszinte odaadás szimpatikus mindkét szerzőben: ha a torzszülöttet rendesen felöltöztetik, már nem is néz ki torzszülöttnek…
Két karrier – kétféle polgár
Lengyel László a gondolat olyan szárnyalását nem engedi, nem engedheti meg magának, mint Hankiss Elemér, mert ő mint a Pénzügykutató igazgatója mégiscsak közel áll(t) a közgazdasági-pénzügyi világhoz. Így kapcsolatai kevésbé teszik fogékonnyá olyan szabad asszociációk iránt, mint Hankiss Elemért, aki az irodalom, az esztétika, a szociológia és a filozófia számos tárgykörében rendelkezik kifinomult ismeretekkel. Lengyel viszont kiváló publicista, s mint ilyen, minden idegszálával politizál, harcol, taktikázik, tanácsokat ad és értékel, ítélkezik, végső szentenciákat mond, nem zavarja e tevékenységében sem előítélet, sem szaktudomány. Szóval, totális menedzser, bonyolult munka az övé is.
Hankiss általános beállítódása tűnik élmények tekintetében megalapozottabbnak, hiszen családját és őt magát az államszocialista rendszer diktatórikus szakasza (1948-1962) kivetette magából, az 1956 utáni börtön pedig érthető módon egész történelemszemléletét meghatározó tény: a Kádár-rendszer gyilkos és sötét, ostoba és embertelen, kizsákmányoló és manipulatív stb., amelyben mégis lehetett karriert csinálni. Még párttagság sem kellett feltétlenül hozzá. Lengyel más karakter, ő cinikusabb, és ebben következetes. Hankissal ellentétben még csak fel sem teszi a kérdést: hogyan volt lehetséges, hogy cenzúra és üldözés, lehallgatás és III/3-as jelentések ellenére sokszínű kulturális és szellemi teljesítményt produkált. Egyáltalán nem kivételes életút, de Lengyel pályáját nehezebb megmagyarázni, mint Hankissét.
Mert hogyan volt lehetséges, hogy Lengyelt üldözték (ha üldözték?), mégis akadálytalanul futott a szekere, menedzseri és ideológusi tehetsége hamar megmutatkozott, akárcsak Surányié vagy Bokrosé. (Ki ne emlékezne ez utóbbiak marxista pénzelméleti alapvetéseire.) Jött a Valóság mint az intellektuális "befutás" előfeltétele, jöttek az első sikerek és állásajánlatok. Párttagság és karrier. Lengyel, szintén polgári értelmiségi – noha más kultúrájú és tradíciójú – családból (Benedek Elek a dédnagypapa) jött, mint Hankiss, s ahogyan írja, apja elleni kulturális és morális lázadás eredményeként tért meg a kommunista párthoz, hogy majd húsz évvel későbbi antikommunista lázadásának eredményeként jusson el az új, többpártrendszeres hatalom önkéntes szolgálatához. E szolgálatnak nem mond ellent, hogy jól időzített politikai kritikái mindig ugyanannak a meghatározott körnek fejezték ki az életérzését, beállítódását, nyersen fogalmazva: érdekeit, amelyeket nála senki nem tud szellemesebben megjeleníteni. Lengyel végül is visszatért polgári gyökereihez, feltámadt benne a polgári osztályöntudat. Nem véletlen, hogy Kádár János inspirációjára zárták ki a pártból a rendszer végóráiban.
Lengyel fordulatai
Ám a két évtized, amely Lengyel kommunista és antikommunista lázadása között eltelt, valóban nem tanulság nélküli. Gondoljuk meg: 1968 demokratikus ellenkultúrájától, kommunaábrándjaitól a szabad piac "romantikus" világáig nem lehetett egyszerű az út. Lengyel László útválasztásai is ezt tükrözik. Önélet-ábrázolása szerint hamar feladta dogmatikus elkötelezettségét, és áttért a "rugalmas" araszolás taktikájára, ami a dolgok állandó újragondolásában, újrafogalmazásában, utólagos racionalizálásában öltött testet. Egy Csillag Istvánnal folytatott vitájában Lengyel saját intellektusát (persze a rugalmasság tekintetében) Lukácséhoz hasonlította, aki állítólag Benedek Marcell ama megjegyzésére, hogy "Te Gyuri, az elmúlt héten pontosan az ellenkezőjével érveltél!", Lukács úgy reagált, hogy "Régi gondolataimat barátaimra hagyom." (158. o.). Ugyanakkor Lukács rugalmasságát Lengyeléhez hasonlítani elrugaszkodás lenne a realitástól, ha arra gondolunk, hogy Lukács minden belső átalakulása ellenére is 1919-től 1971-ben bekövetkezett haláláig, több mint ötven esztendőn át – bonyolult fordulatokat is téve – kitartott a marxizmus, az antikapitalista-szocialista választása mellett. Lukács ugyanis a "késői" Lengyellel ellentétben a világháborúkat, az amerikaiak vietnami (ötmillió emberéletet követelő) kalandját a "szabad piacgazdaság" rendszerével, a tőkerendszerrel hozta összefüggésbe, ami a polgári alternatívával kapcsolatban élete vége felé is nagyon óvatossá tette – hogy eufemisztikusan fogalmazzak.
Lengyel azonban, mint "ellenzéki" kortársainak többsége (köztük nem egy személyes barátom is), sokáig hagyta, hogy a hatalom "megnyerje" őt. Eredendően Lengyelt és barátait sem a polgári-kapitalista restauráció igénye vezette. A 80-as évek közepéig a társadalmi tulajdon valamely "államtalan" formájában gondolkodtak. S a polgári-kapitalista fordulatot – ha jól értem álláspontját – a lengyelországi események, a Szolidaritás felemelkedése okozta. Én ezt vitatom ugyan, hiszen a Szolidaritásban éveken át, mondjuk 1984-ig a munkástulajdon, a munkásönigazgatás hívei képezték a meghatározó tendenciát Walesával egyetemben. Szerintem a fordulat a peresztrojkával érkezett el, illetve azzal az amerikai döntéssel, hogy a Szolidaritás demokratikus magját a kereszténydemokráciában kell "megtalálni" és támogatni.
Tehát az eredeti Szolidaritás bukása a fordulópont, amely a peresztrojka kezdetével esett egybe. Nem véletlen, hogy Bauer Tamás, Lengyel László vagy éppen Soós Károly Attila a Mozgó Világban és másutt is a csoporttulajdon, a munkástulajdon különböző formáiról értekeztek még 1984-ben, sőt, 1985-ben is. Az ellenzék szocialista korszaka tehát ekkoriban ért véget, ami megmutatkozott a demokratikus ellenzék belső átstrukturálódásában is. Ennek nem mond ellent, hogy az átállás kezdete Magyarországnak a Nemzetközi Valutaalapba való belépésétől (1982) datálható.
És akik nem akartak átállni…
A baloldali szocialista ellenzéki Szalai Pál vagy a néhány éve elhunyt Mikes Tamás a magántulajdon restaurációjára épülő gondolatokkal már nem tudott mit kezdeni. Lengyelék értelmezésében azonban ekkor már csak egyetlen alternatíva létezett: a polgári reformerek és az elbutult konzervatív kommunisták koncepciói. (Hiába: "Aki nincs velünk, az ellenünk.")
A be nem sorolható irányzatokat, amelyek mind az államszocializmust, mind az újkapitalizmust opponálták, s amelyekből az Eszmélet című folyóirat is kikelt, a realitásoktól elszakadt utópisták marginális csoportosulásaként értelmezik. Szóval nem értettük az idők szavát… A valóságban persze értettük, de nem akartuk elfogadni, alapjában morális és világnézeti okokból kifolyólag. Hankiss pedig 56-ban éppenséggel, ahogyan írja, egy Eszmélet című lapot osztogatott az utcán, amiről nem tudni, hogy azonos volt-e a Mészáros István által kiadni szándékozott Eszmélettel vagy sem, de annyi bizonyos, hogy József Attila valamilyen értelemben iránytű maradt Hankiss számára. Hogy milyen értelemben, azt nem értem pontosan, mivel a nagy költő, mint közismert – Hankiss Elemérrel és Lengyel Lászlóval diametrális ellentétben – a tőke kibékíthetetlen ellensége volt.
A későbbi MDF- és SZDSZ-formációk az alapkérdésben, a magántulajdon visszaállításában – fokozatosan – jutottak el a közös álláspontig. Nem is volt ez egyszerű dolog. Hiszen Hankiss és Lengyel beállításával ellentétben a rendszerváltás alapkérdése nem az intézményi átalakulás volt3 ; végül is a többpártrendszer bevezetésének elkerülhetetlenségét 1988 májusától 1989 őszéig több fordulóban a Grósz Károly vezette Központi Bizottság is elismerte. A "nemzet asztala" körül persze nem angyalok ültek, hiszen az első perctől az utolsóig a háttérben a csúnya anyagiakról volt szó… Pontosabban arról, hogy mely csoportok fogják "zsebre tenni" az állami tulajdont… Erre azért ma még sokan emlékeznek, noha hőseink, főképpen Lengyel gondolkodásában mintha háttérbe szorult volna ez az összefüggés. Hankiss, aki a magyar társadalom alapvető érzületeivel jobban tisztában van, meg is jegyzi valahol (amit én 1989 óta hangoztatok, hiába, nagy szellemek ha találkoznak…), hogy a privatizációnak nem volt és nincsen társadalmi legitimációja ma sem, sőt, maga a rendszerváltozás politikai síkon is komoly ellenállásba ütközik a mai napig széles társadalmi csoportok gondolkodásában. Ugyanis nem erről volt szó a felszínen, hanem civil szervezetekről meg a társadalmi öntevékenységről meg egyebekről, amiből nem lett persze semmi, még a kultúrházak meg a futballpályák jórészét is privatizálták. A civilek meg jó, ha kegyelemkenyéren vegetáltak vagy össze tudtak jönni magánlakásokban. Miközben a pártelitek óriási pénzeket tettek el, hatalmas székházakkal.
Erkölcs és politika
A magyar elit politikatörténete iránt érdeklődők, főleg, akik kedvelik a politikai intimitásokat, nyilván érdeklődéssel fogják olvasni Lengyel sorait, amelyek az ellenzék különböző csoportosulásainak formálódásával, belső problémáival foglalkoznak. Különösen érdekesek azok a megjegyzései, amelyek az ellenzéki formációknak a hatalom felső köreivel való összefonódásával foglalkoznak. Minenekelőtt a privatizáció élharcosainak, a Lengyel által annyira tisztelt Antal Lászlónak és Sárközy Tamásnak az erkölcsi arculatán mutatkozó himlőhelyek gondolkodtatnak el a rendszerváltó "betegség" tüneteit illetően. Túl sokfelé dolgoztak…
Kevéssé fogadható el Szalai Erzsébet "magánügyének bekeverése" (mintha Lengyelnek vagy a demokratikus ellenzék valamely csoportjának lelkifurdalása lenne, magyarázkodásra kényszerülne, hogy miközben egyesek feláldozzák magukat, mások már a privatizáció nagy üzleteit készítik elő). Úgy látszik, a "morálfilozófiai" kérdések elkerülhetetlenül felszínre törtek. Lengyel leírja, hogy a párton belüli és a párton kívüli ellenzék soraiban megütközést keltett, amikor 1983-ban Szalai Erzsébet kilépett a pártból. De Lengyelt itt megcsalja az emlékezete, ugyanis nem azért lépett ki a jeles közgazdász-szociológus a pártból, mert őt üldözték, hanem azért, mert másokat, a barátait üldözték. Ezzel ő – másokkal ellentétben – tiszta kártyával játszott, az MSZMP és a demokratikus ellenzék közül nyilvánosan az utóbbit választotta. Lengyel László más utat járt, mint írja: "Ha akkor kiszorítanak a legalitásból, nem sokra jutok. Az ellenzék sem volt erős és befolyásos, hogy… életpályát tudott volna nyújtani. Végül, de nem utolsósorban, a rendszer még nagyon erős és magabiztos volt, könnyedén semmivé tehetett." (152. o.) Ám a párton belüli, munkahelyi kollégái, elvbarátai sajnálatos módon még meg is nehezteltek Szalaira, mondván, nehéz helyzetbe hozza akkori munkahelyét, a Pénzügykutatót. Csaknem végső tragédiához vezető cselekedetét azért követte el, mert a kilépés után valóban üldözni kezdték és barátai magára hagyták ilyen vagy olyan taktikai megfontolásból.4 Ez az útválasztás nem egyszerűen erkölcsi, hanem politikai konzekvenciákkal is járt, amennyiben az állami bürokratikus kollektivitással szemben olyan individualizálódás megvalósulására lehetett számítani, ahol az egyén mint ember és alkotó éppen úgy szükségtelenné válhat, mint az állami gépezet őrlőmalmaiban. Akire nincs szükség… az mehet. Azóta jól ismerjük a jelenséget, társadalmi méretekben játszódott le. Mielőtt e problémához visszatérnénk, látnunk kell a rendszerváltó értelmiség ideológiai fizimiskájának egy kevéssé vizsgált oldalát.
Ideológia, legitimáció, rendszerváltás
Egyébként az árulás-problematikát maga Hankiss Elemér vetette fel, amikor Lengyelnek szegezte a kérdést: "Mi közötök volt az imperializmushoz?" Válasz: "Kevés és sok. Szerintem a reformközgazdászok közül senkinek nem volt viszonya a nyugati hírszerzéssel, de persze ezt nem tudhatom. Csakhogy szinte valamennyi gazdasági adat, amelyet így vagy úgy nyilvánosságra hoztunk, tulajdonképp államtitok vagy szolgálati titok volt." (179. o.) Természetesen az "árulás" problémája felvethető, de én a magam részéről nagyon terméketlen kérdésfelvetésnek tartom. El lehet árulni eszméket, barátokat, eszményeket, egy katonai közösséget háború idején, egy politikai közösséget politikai fordulat idején stb. Egy politikai rendszert végül is nem lehet "elárulni". Az "árulás" vádjával tehát sem a tudományban, sem a politikában nem megyünk sokra.
A rendszerváltó értelmiség sem azért ragaszkodik saját "hőskölteményéhez", hogy tisztára mossa magát a hatalommal való együttműködés, "kollaborálás" vádja miatt. Azért nem adhatja fel sohasem önünneplő történetszemléletét az "új demokratikus rendszer" magasabb rendűségéről, mert akkor a rendszerváltás legitimációs ideológiáját adná fel, vagy annak egy jelentős részét; elveszítené harcának értelmét, polgári osztályöntudatát. Lehetnek egyesek, akik hátat fordítanak az új elitté transzformálódott régi ellenzéki csoportoknak, de maga az új gazdasági és politikai elit, amint azt éppen Szalai Erzsébet mutatja meg a gazdasági elitekről szóló legutóbbi, sikeres művében, anyagi érdekei által stabilan kapcsolódik a rendszerváltáshoz és a piacgazdaság jótéteményeihez. Ezt az állapotot fenn kell tartani valamiképpen a kultúrában, az elméletben, az erkölcsi normatívák síkján, a médiában stb. Nem véletlen, hogy Szalai Erzsébet, Szalai Pál és ma már Tamás Gáspár Miklós sem vállalják, hogy a hatalommá emelkedett demokratikus ellenzék ideológusai legyenek. Mintegy jelzik mementóként: nincsen út visszafelé, de lehet út, "kell legyen" út előre. A 89-es radikális baloldal kezdettől nyitott volt a demokratikus ellenzék balszárnyán megfogalmazott gondolatok iránt (Mikes Tamás jelent meg onnan először az Eszmélet hasábjain), amit már a kezdet kezdetén jelzett, hogy a Munkástanácsok Országos Parlamentjének ülésén is együtt tudtak működni baloldali demokratákkal (ahol egyébként "megfigyelői" státusban ott ült Bokros Lajos is, aki akkor még aligha álmodott egy valutaalapi karrierről).
Nem véletlen, hogy Lengyel László Szalai Erzsébet iránti "türelme" (akit egyébként "erkölcsi vezetőjének" tekintett) éppen a Bokros-csomag kapcsán fogyott el 1995-ben. Lengyel szerint "Szalai Erzsi máig őrzi a szocialista tömegradikalizmus pátoszát, a globális utópia álmát, és hisz abban, hogy az egyéni lelkiismeretet alá kell vetni a kollektív lelkiismeretnek. Ezért fejlődésemet visszafejlődésnek, elgyávulásnak, az igazságért, az eszméért folytatott kíméletlen harc elárulásának fogta fel. Annál is inkább fájdalmas volt, mert teljesen össze voltunk nőve, s valamiféle erkölcsi vezetőmnek számított. Egészen 1995-ig sokszor gondoltam arra, hogy miként vélekedik vajon egyik vagy másik cselekedetemről, szerettem volna megfelelni neki, igazolni magamat előtte. Bokros és Surányi, illetve az 1995-ös Bokros-csomag szigorú erkölcsi elítélése, a fiúk kiátkozása "szabadított fel", azóta nem jelent már erkölcsi mércét számomra, számunkra… A tőke és a munka viszonya alapján ítélkezett akkor, amikor Magyarország beilleszkedése vagy kiesése volt a tét. Bokros és Surányi kínnal és keservvel, valódi önfeláldozással, önérdek nélkül beemelték ezt a nemzetet Európába. Nemcsak szakmailag és politikailag volt igazuk, hanem erkölcsileg is. Ha Erzsi osztályítéletét követik, ma Ukrajna és Románia mellett üldögélnénk a nyomorúságban." (155. o.)
Ebben az idézetben benne van az egész Lengyel-jelenség. Még a szovjet-korszakból áthozott pántragikus világkép is érintetlenül megmaradt. Akkoriban egy helytelennek deklarált álláspont nyilvános képviseletétől az olajszállításokat féltették, ma "Európa a tét", és ezzel majdnem bármi igazolható… Lengyel szerint minden Bokrosnak és Surányinak köszönhető stb. Megmentették a hazát… A liberális pátosz. (A szélsőjobboldaliakat meg a guta kerülgeti, hiszen ez az egy dolog, amihez ők értenek igazán: megmenteni a hazát! Most már a haza megmentését is elvették tőlük.) És ezt Lengyel László láthatólag komolyan is gondolja. Szalai Erzsébet nem értett egyet azzal, hogy a társadalom alsó osztályainak rovására és a felső rétegek javára történt "a pénzügyi egyensúly helyreállítása". Megdöbbentő aránytalansággal. Egyébként Szalai sohasem tagadta – ellentétben a radikális baloldal meggyőződésével – a tőkés piacgazdaság bevezetésének jogosságát és elkerülhetetlenségét, csupán a társadalom érdekében a piac és a tőke bizonyos korlátozásának elképzeléseit fogalmazta meg. Arról "ábrándozott", hogy a rendszerváltás fokozatosabban, szervesebben megy majd végbe. Lengyeléknek ez is túl sok volt.
Elvbarátaimmal együtt magam is úgy véltem akkoriban (és most is), hogy abszurd dolog a bankok feltőkésítése a nyugdíjrendszer és az egészségügy társadalmi finanszírozásának rovására. Miért lenne demokratikus eljárás a közpénzek magánpénzekké transzformálása? Tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Na, de ennyire? A monetarista "szakmai" tézis mögött felfedeztük a szociális és hatalmi-politikai érdekeket. Nem volt nehéz észrevenni: a hazai új burzsoázia és a multinacionális tőke érdekei abszolút túlsúlyba kerültek a munkások, a kisegzisztenciák, a bérből és fizetésből élők, a vidéki és városi munkanélküliek sokmilliós tömegének életérdekeivel szemben. És hogy mennyire igazunk volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy 2002-ben az új burzsoázia érdekeit is képviselő "nemzeti közép" kormánya – persze társadalmi nyomásra – szociális fordulatra kényszerült az Orbán által egyesített jobboldali-szélsőjobboldali polgári kormánnyal szemben.5 Hogy Lengyel László és neoliberális barátai megint a banktőke oldaláról szemlélik a világtörténelmet, megszorító intézkedéseket javasolva – nem lephet meg senkit. Meglepő csak az lehet, hogy Lengyel a közte és Szalai között húzódó törést mennyire eloldja társadalmi alapjaitól. Valójában mindketten visszatértek saját osztálygyökereikhez. Árulás kizárt.
Más kérdés viszont, hogy Lengyel László mintha gyarmati jellegű függésbe akarná hozni a magyar munkavállalókat az európai csatlakozás nyomán. Legalábbis ez a látszat. Ha Lengyel erkölcsi hite megrendül a "munka és tőke ellentétének" puszta hangoztatásával, az ember elgondolkodik. (Mi lenne, ha komoly szakszervezeti mozgalom lenne Magyarországon?) Talál-e Lengyel Európában olyan komoly szakszervezeti vezetőt, aki nem a tőke és a munka ellentétének fényében szemléli a mindennapi gazdasági érdekharcot? Mi szól az ellen éppen Magyarországon, hogy a munka-tőke ellentétet kiemeljük mint alapvető ellentétet? Vagy Lengyel László a szociális jogok terén az európai normák érvényesítéséből ki akarja szorítani a magyar munkavállalókat? Érdekes kérdések ezek az európai csatlakozás periódusában.
Lengyel László kritikátlanabb a fennálló világgal szemben, mint Hankiss Elemér, aki pontosan látja a neoliberális globalizáció negatív kulturális következményeit. De mindketten reprodukálják a rendszerváltó liberális értelmiség szokványos ellentmondását. Különösen Lengyel László dicséri fel mértéktelenül a neoliberális világrendet és helyi, magyarországi "vívmányait", miközben ártatlanul sorolja azokat a negatív vonásokat, amelyek okairól nem tesz említést. Ja kérem, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács… – mondhatná Sztálin elvtárssal. Lengyel László önélet-beszámolóját olvasva azok a régi kommunista ideológusok jutnak eszembe, akik a jelen összes borzalmát képesek voltak ellensúlyozni egy gyönyörű jövőbeli elképzeléssel, egy vonzó jövőkép felrajzolásával. Bár igaz, hogy Európán kívül nincs élet, de ez az élet, ami minket, magyarokat illet, félperifériás kapitalizmus realitásain nemigen mutat túl. (Érdemes a görög "példát" tanulmányozni…)
Lengyel könyvében ez a leginkább indulatot kiváltó szemlélet és elemzési mód, vagyis hogy nem akarja látni – szimbolikusan szólva – a "Reform és fordulat" valamint a "szép új világ" létrejötte között a belső és eltéphetetlen kapcsolatot. Amikor Lengyel László úgy ír az új világról, hogy "Utálatos és méltatlan számomra az emberek beárazása, a minden és mindenki megvehető társadalmi közege", az ember azt hiszi, Lengyel naiv. Talán nem a szabad piacgazdaságért harcolt? Hankiss valóban naiv gondolkodó, Lengyel cinikusabb, hiába, jobban kapcsolódik a pénz világához és intézményeihez, neki nehezebben hiszi el az ember, hogy a totális piacosítás világa és a magyar gazdaság, illetve társadalom neoliberális átrendezése független lenne a rendszerváltók küzdelmétől. Sőt, maga Lengyel László írja, hogy a mainstream, a fősodor nyelvét is ők, Bokros és Surányi határozták meg, mindenki az ő nyelvükön kezdett beszélni a 90-es években. Elfeledve, hogy a fiúk korábban is a mainstream, akkor marxizmus nyelvét beszélték, de akkor sem ők találták ki, nem lehetett azt a nyelvet szovjet inspiráción kívül elsajátítani kis hazánkban, ily módon, emlékeztetek rá, Bokros és Surányi nyelvezete már a 70-es-80-as évek neoliberális gazdasági "szótáraiban" jelen volt, magam is abból próbáltam megfejteni, hogy mi készül a 90-es évek Magyarországán. 1987-ben Edward Tellertől hallottam egy szép októberi napon a Hooverben, hogy bármibe kerüljön is, de meg kell szabadulni a gonosz birodalmától a "szabad piacgazdaság", a privatizáció útján, kerül, amibe kerül – utalva a "csillagháborús" tervek horribilis költségeire is. Hát mit mondjak, sokba került, s még nincsen vége… Ugyanakkor nem tartozom azok közé, akik ezt az "árat" függetlenítenék az államszocialista rendszer bűneitől. Bár szerényen továbbra is elutasítok – tanulva Edward Tellertől – mindenfajta kapitalista utópiát, mert tudom a történelemből, hogy a tőkerendszer csak negatív utópiáknak enged… De azoknak aztán nagyon. (Orwell ma még aktuálisabb, mint tegnap.)
Befejezésül azt jegyzem meg, hogy Lengyel valamikor büszke volt arra, és láthatólag még ma is büszke rá, hogy részese lehetett egy, a fősodorral szembeni alternatíva kidolgozásának. Ma is új alternatíváért kiált a világ, a pápától az új baloldali brazil elnökig, a globális tőkefolyamatokat kritikailag elemző mozgalmaktól a szegény országok kormányaiig igen sokféle társadalmi és politikai erő. Jó volna, ha újra elkezdené a munkát Lengyel László is, mert ma a fősodorban lenni, holnapi bukást jelenthet. Ahogy Arany János kétségekkel teli verse is (Magányban) 1861-ből a történelmi "fősodor" jelenségét nem a jelenben értelmezi, hanem a jövőbe helyezi… Okulásul azoknak, akik ma vannak a fősodorban:
"Bízvást!…mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!"
Jegyzetek
1 Hankiss Elemér: Idegen világban? Bp., Helikon, 2002.; Lengyel László: A távol közelében. Bp., Helikon, 2002. (A két kötet közös címe: Kétszög).
2 Egyes tv-csatornákon a kulturális programokat vezető kékharisnyák vagy posztmodernkedő ostoba fiatalemberek még a társadalom átlagos színvonalát is képesek alul múlni. Egy fiatalember a minap egyenesen azt javasolta nézőinek egy könyv bemutatása kapcsán, hogy "elemezzük a műt".
3 Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a rendszerváltás óta elburjánzott az egyetemeken is, a politológiai diszciplína keretei között a történelem egyfajta intézményközpontú felfogása. A történelem mozgása a "nemzeti kerekasztal" tárgyalások logikáját ölti fel, önálló életet él ez az "asztaltársaság", ami annyiban igaz, hogy a pártok az elitek felülről megszervezett csapatai voltak (és maradtak), amelyek alapvető funkciója a gazdasági és politikai hatalom újraelosztása lett.
4 L. erről Bossányi Katalin interjúját Szalai Erzsébettel. Kritika, 1998. 2. sz. 6-9. o.
5 Igaz, eközben igyekszik a jobboldalt is megnyerni úgy, hogy Medgyessy miniszterelnök semmibe veszi a parlament döntését, és a parlamentet megkerülve "kiegészíti" a terror házának büdzséjét. Az új burzsoázia Orbán mögött felsorakozott csoportjai és társadalmi bázisa aligha békíthetők meg ezekkel a kegyekkel. A nemzeti burzsoázia egységének megteremtése hiú ábránd marad, amit a miniszterelnök úr a történelemből igazán ismerhet.
