Mai tudásunk fokán már nyilvánvaló tényként állíthatjuk, hogy a nagy októberi szocialista forradalom tulajdonképpen már a februári forrada­lom időszakában elkezdődött abban az értelemben, hogy a két forra­dalom összetorlódott: a döntő elemek, a szovjetek, a munkástaná­csok 1905 után 1917 februárjában újra megjelentek. Mégis az októ­beri forradalom februári eredetéről már a 20-as években is csak keve­sen vettek tudomást, a későbbiekben pedig egyenesen eretnek állí­tásnak számított az összefüggés hangsúlyozása. Pedig éppen azok álltak az októberi forradalom élére, akik e ténynek legelőször a tuda­tára ébredtek. Akik felismerték, hogy Oroszországban az ismert törté­nelmi okok (politikailag jelentéktelen, a cárizmus és a külföldi tőke ár­nyékában született burzsoázia, erős feudális tradíciók, a szolgaság ázsiai maradványai, a cárizmus bürokratikus abszolutista öröksége, a tőkés viszonyok korlátozottsága stb.) folytán egy nyugat-európai érte­lemben vett polgári fejlődésnek nem volt perspektívája, nem voltak meg a történelmi előfeltételei.¹ Ehhez a felismeréshez olyan nagyon különböző politikusok és gondolkodók is eljutottak, mint Rosa Luxem­burg, Lenin, Trockij, Usztrjalov, Miljukov stb. és nem kevesen a men­sevikek közül.

Maguk a mensevikek a háború időszakában már csaknem kibé­kíthetetlen frakciókra bomlottak fel a háború és a forradalom kérdései körüli harcokban. Vezetőik többsége még inkább éles polémiába ke­veredett azután az októberi forradalom megítélése és a bolsevikok­hoz való viszony kapcsán.² Persze a forradalom jellege, a hozzá való viszony egyáltalán nem volt magától értetődő kérdés az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (mensevikek) számára, hiszen ők ma­guk is harcot folytattak a politikai hatalomért már az októbert meg­előző időszakban is. A kérdés az volt, hogy mely frakció vagy csopor­tosulás képes a leginkább túltenni magát az érzelmi tényezőkön (hi­szen végül is októberben őket is megfosztották a hatalomtól), s lesz képes az új fejlemények megértésére. Végül is kevesen értették közü­lük, hogy mit jelent az valójában, hogy a pártelitek hatalma helyett a jú­liusban illegalitásba kényszerített bolsevikok aktív támogatásával a szovjethatalom győzött. A történet ismert.

I. A mensevikek és az októberi forradalom

Julij Oszipovics Martov, a mensevik párt hivatalos centrumának és ál­talában az orosz mensevizmusnak talán a legtehetségesebb és alig­hanem egyik legjelentősebb figurája volt.³ Martov alig néhány héttel az októberi fordulat után kelt levelében tájékoztatta a külföldön élő öreg és tekintélyes menseviket, Akszelrodot, a párt egyik alapítóját a mensevizmus belső megosztottságáról. Bár a „honvédőkkel" való vi­ták történetéről „közös nyelven" nem tudtak vitatkozni, de magáról az októberi forradalomról véleményt kellett cserélni, hiszen ez a korszak alapkérdése volt. Más dolog, hogy a közös nevező megtalálása a mensevik táboron belül soha nem jött létre, de Martov, Dan és mások episztoláris hagyatékában, az OSZDMP és különböző frakcióinak ko­rabeli dokumentumaiban kirajzolódik egy viszonylag összefüggő kép, amelynek felrajzolásával a történettudomány gyakorlatilag mind a mai napig adós.

A híres mensevik történész, Borisz Nyikolajevszkij, aki a 20-as évek végén Hollandiában telepedett le, óriási archív anyagot gyűjtött össze az oroszországi szociáldemokrácia történetéhez. A mensevik archívum, amely Nyikolajevszkij anyagai orosz vonatkozásaival együtt a Hoover Intézet levéltárában található, rendkívül értékes, ter­mészetesen nemcsak a szakkutatók, hanem a történelem iránt érdek­lődők számára is.⁴

Martov első levelei október után arról tanúskodnak, hogy a vég­bement események, az októberi fordulat megértése érdekében meg­próbál „menekülni" a közvetlen érzelmi kitörésektől, az önigazoló megítélésektől. Első reakciói is bizonyos önkritikái elemeket, a meg­előző rendszer erős kritikai elutasítását is tartalmazzák. Ezért tudott az októberi fordulattal kapcsolatban realistább állásponthoz jutni, mint sok más elvtársa. A fentebb említett november 19-i levelében az októ­beri forradalomról így tájékoztatta Pavel Boriszovics Akszelrodot: „A mi honvédőink kezdetben egy kényelmes teóriát építettek fel ma­guknak arról, hogy a felkelés tisztán »pretoriánus« fordulat volt, amely nem támaszkodott a proletariátusra, és kipukkad, mint egy szappan­buborék néhány napon belül, mert nem tud megbirkózni a gazdasági válsággal, mert nem birtokolja az államapparátust és belefullad a fék­telen pogromok által kiontott vérbe. Én óva intettem a túlságos »Opti­mizmustól«. A koalíció (Kerenszkij-rendszer) annyira elrothadt belül­ről, annyira eltaszította magától a tömegeket, hogy a kalandorokból és utópistákból álló legparadoxabb kormány is addig hatalmon tud maradni, amíg a tömegek meg nem győződnek arról, hogy képtelen a kül- és belpolitika problémáit megoldani. Ezért a legkezdetibb időtől azt mondjuk, hogy a lenini kaland … elvezet az orosz proletariátus jú­niusi napjaiig, az orosz thermidor 9-ig."⁵

Martov és Dan nagyon hamar tisztázták, hogy az októberi forra­dalomnak a megelőzővel összefüggésben új elemei vannak. Pl. Majszkijjal szemben egyáltalán nem egy „szimpla" polgári forrada­lomban gondolkodtak, sőt, a puccsértelmezést is elvetették. Dant egy november 21-én kelt – ugyancsak Akszelrodnak küldött levelében – a bolsevikokkal szembeni erős ellenszenve sem akadályozta meg ab­ban, hogy „egy speciális népforradalom"-ról írjon, amelyben a „lum­pen" mozzanatoknak és a „katonai" mozzanatoknak tulajdonított alapvető fontosságot: „Tulajdonképpen a lenini fordulat egy nagy ka­tonai lázadás, a 10 milliós hadsereg lázadása, amely minden áron bé­két akart, a deklasszáltak mozgalma, nem szocializmus, hanem ti­pikus anarchia … Én mindig azt gondoltam, hogy forradalmunk rot­hadt alapokon nyugszik. És most teljes nagyságában mutatkozott meg az a tragikus tény, hogy a legnagyobb forradalmat a legnagyobb ellenforradalmi erő vitte végbe, olyan, amilyen lényegében ez a 10 milliós hadsereg … A munkástömegek, kétségtelen, egyelőre a bol­sevikokkal tartanak, mert tőlük »várják« a »szocializmust«."⁶

A kép persze szinte napról napra differenciálódik, egyre inkább aláhúzzák a forradalom „proletár jellegét". Nem véletlen, hogy Martovék eme álláspontja kerül majd a jobboldali mensevikek vitairatainak középpontjába. Martov egy december 30-i levelében éppen erről a helyzetről számol be Akszelrodnak. Mint írja, „szélsőjobboldalunk", Potreszov, Golikov és a „jobboldal", Liber, Bogdanov (nem tévesz­tendő össze a vperjodista Sogdanowal), Baturszkij, Zareckaja „tilta­koztak határozataink bolsevik »elhajlása« miatt". Majd így folytatja: „A mi »bolsevizmusunk« persze abban rejlik, hogy nem tartjuk lehet­ségesnek a visszalépést a bolsevik anarchiától a tehetségtelen, áldat­lan koalíciós rezsimhez, hanem csupán egy demokratikus blokkhoz. Mi nem ignoráljuk a bolsevizmus pretoriánus-lumpen oldala mögött a bolsevizmus gyökereit az orosz proletariátusban, s ezért elutasítjuk polgárháború szervezését ellenük."⁷ Martov 1918 januárjában, már az Alkotmányozó Gyűlés szétzavarása után, a szakszervezetek összoroszországi kongresszusán a „szakszervezetek államosításának" zinovjevi elgondolásával polemizálva a mensevik frakció nevében egy olyan rendszer körvonalait vázolta föl, amelyben a munkáspártok menedzselnének egy többpártrendszeres politikai berendezkedést. Az életképtelen Kerenszkij-rendszer és az Alkotmányozó Gyűlés ta­pasztalatai azonban nagy optimizmussal nem tölthették el az objektív megfigyelőt egy polgári demokratikus parlamentarizmus életképes­sége tekintetében. Persze Martov elképzelése kezdettől több is volt, mint egy polgári demokratikus berendezkedés, amennyiben a tőke és a bürokrácia uralmának társadalmi korlátozását feltételezte.

A szakszervezeti kongresszuson abból indult ki, hogy a szocializ­mus „nem vezethető be", ezért a szakszervezeti mozgalom feladata ilyen változékony helyzetben az, hogy „ne kötelezze magát a hatalom szolgálatára mint függő intézmény, hanem annyiban vegyen részt az egész gazdasági életben, amennyiben a realizmus, a marxizmus és a tudományos szocializmus elemei, valamint a reális erők számbavé­tele megengedik neki, hogy öntevékeny szervezetként belejavíthas­son a hatalom terveibe".

Martov számára tehát az októberi forradalomból kiemelkedő szovjethatalom a maga sajátos többpártrendszeres működésével el­fogadható alternatíva volt, bár szkeptikus volt az új rendszer életben maradása tekintetében. A szocializmus közvetlen bevezetésének perspektíváit ecsetelőkkel vitázva megjegyezte, hogy az ilyen állás­pontok „logikus vége az, hogy a szakszervezeteknek magukra kell vállalniuk az államszocializmus bevezetésének funkcióit".

Marxszal és Leninnel megegyezően Martov számára sem volt összeegyeztethető a szocializmus és az állam, jóllehet ez egyelőre el­méleti probléma volt.

A viták kiéleződésében, a valódi vízválasztónak a mensevik tá­boron belül a polgárháború kitörése tekinthető. Ezt igazán jól tükrözi például az OSZDMP KB felhívása „a volgai-urali elvtársakhoz", akik­nek politikai irányvonalát bírálja a dokumentum a cseh hadifoglyok szovjetellenes felkelésével, és azzal kapcsolatban, hogy az eszer-mensevik ún. alkotmányozó gyűlési szamarai kormány kritikátlan An­tant-barátsága kiúttalan szituációba sodorta őket. A mensevik köz­ponti bizottság saját korábbi határozataira, leveleire is utalva vetette el a „hibás" politikát, amely „kifejeződött abban, hogy a Volgai-Urali Te­rületi Bizottság egyetértett Majszkij elvtársnak az Alkotmányozó Gyű­lés Bizottságának Szamarai Kormányába való belépésével".

Ugyanakkor ez a martovi irányzat – eltérően a bolsevikoktól – nem általában vetette el az Alkotmányozó Gyűlést, amelyet még no­vemberben választottak meg. A KB úgy vélekedett, hogy az Alkotmá­nyozó Gyűlés még „a fellendülő forradalmi fejlődés eredménye volt", amely a februári napokban kezdődött. Az a körülmény, hogy a bolse­vik hatalom, amely az októberi fordulat által jött létre, félrelökte azt, ter­mészetesen jobboldalibb pozíciók felé tolta el az Alkotmányozó Gyű­lést, amely ezekből a pozíciókból próbálta megállítani az ország szét­bomlását és feltartóztatni az ugrást az utópikus kísérletek területére. Az ilyen Alkotmányozó Gyűlést a szociáldemokrácia támogatta és tá­mogatnia is kellett még a dolgozó tömegek egy részével szemben is, amelyeket elragadott az azonnali kommunizmus és az ál-osztálydiktatúra utópiája.⁸

Ez az elemzés egyidejűleg azonban feltételezte a szovjethatalom politikai támogatását az OSZDMP KB részéről már 1918 nyarán, ami­kor is szembeszállt a bolsevikok ellen irányuló külföldi beavatkozás­sal. A KB 1918. augusztus 2-i határozata pedig Akszelrodot idézte, aki egy stockholmi német nyelvű brosúrában (Goloszi Rosszii) azt írta, hogy mindenki egyetért a külföldi beavatkozás elutasításával, annak negatív következményeivel, és „azért is, mert mi általában ahhoz a nézethez tartjuk magunkat, hogy a bolsevikok katonai erővel történő legyőzése uralmuk történelmi jellegéről szóló legendát szül, és a nem­zetközi proletariátust egy grandiózus történelemhamisítás áldoza­tává teszi."⁹ Hogy Akszelrod a bolsevik hatalmat és általában az októ­beri forradalmat „becsapásnak" minősítette, az már a maga korában sem vallott jó ízlésre, mert az első világháború után éppen a II. Inter­nacionálé történelmi csődje volt világos az európai munkásság szá­mára, s az októberi forradalom bírálata kevésbé talált megértésre. De még eme beállítódás is cáfolja azt a sztálini eredetű hamisítást, amit egy ideig a hidegháborús polgári történetírás is átvett, hogy a mensevikek az intervenció segítségével meg akarták volna dönteni a szovjethatalmat.

II. A polgárháború

A polgárháború és a külföldi intervenció kiszélesedésével a mensevi­kek különböző csoportjai között az ellentétek még élesebben kirajzo­lódtak. 1918 decemberében és 1919 januárjában a Szociáldemokra­ták Kezdeményező Csoportja és az OSZDMP belüli ún. honvédő-mensevikek régi pártmunkás csoportja kidolgozta „A platform alapté­ziseinek tervezetét" (Projekt osznovnih polozsenij platformi), amely a martovi hivatalos mensevizmus elleni támadás volt.¹⁰ Az „erőszakos hatalom előtti kapitulációval" vádolták Martovékal, s egyúttal dekla­rálták a velük való teljes szakítást. A dokumentum alapmotívuma, hogy a háború által kimerült országokban sehol sem lehetséges szo­cialista forradalom, s így egyetlen lehetőség marad: „Társadalmi re­formok kapitalista viszonyok alapján". Egy szó sincs arról, hogy a kolcsakisták hogyan mészárolták le az eszer-mensevik demokratákat. Oroszországra vonatkozóan pedig úgy foglaltak állást, hogy „tudato­san építsük át politikánkat, vezető elvként választva a kapitalista fejlő­dés elkerülhetetlenségének és szükségességének elismerését… kéz a kézben kell haladnunk a magángazdasági kezdeményezéssel." A munkásellenőrzés helyett polgári alkotmányt követeltek, aminek enyhén szólva ellentmondott az a naiv törekvésük, hogy „a fél-ázsiai abszolutizmusból" (a tervezet szóhasználata) a nyugat-európai kapi­talizmusba ugorjanak. Ilyen „ugrás" utópisztikusabbnak tűnik, mint a hadikommunizmus „utópiája", hiszen annak valóságos háborús kö­rülmények képezték alapját. A jobboldali mensevikek nemcsak az alapvető alternatívát nem látták a polgárháborús frontokon, hanem azt sem mérték fel, hogy valójában éppen a nyugati „demokráciák" tá­mogatják a gyenyikinista-kolcsakista fehérgárda rémuralmát, amely e támogatás nélkül aligha tarthatta volna magát. Erre a tényre Marfü­vek azonban nagyon érzékenyek voltak. Martov, Dan és az OSZDMP hivatalos vezetése pontosan tudta, hogy a polgárháború leegyszerű­sítette az alternatívákat. Végső soron „Lenin vagy Kolcsak" volt a le­hetséges választás 1919-ben, amint azt maga Kolcsak „liberális" mi­nisztere a későbbi szmenovehista Nyikolaj Usztrjalov is hang­súlyozta.¹¹

Martov a kialakult helyzet jellemzése kapcsán a mensevikek poli­tikai korlátozása ellenére sem mulasztja el egy másik levelezőpartne­re, Alekszander Nyikolajevics Stein figyelmét felhívni arra a veszede­lemre, ami a szubjektivista megközelítésekből fakad. A levél, amely még 1918. október 25-i keltezésű, vagyis éppen a forradalom első év­fordulóján íródott (amire akkor Martov aligha fordított figyelmet), meg­döbbentő éleslátással érzékeli, hogy a bolsevikok a kialakult viszo­nyokat csupán korlátozott mértékben ellenőrzik. Figyelmezteti elvtár­sát, hogy a dolgok nem pusztán, és talán nem is elsősorban a bolsevi­kok akaratán múlnak. Így elemzi a polgárháború első hónapjainak ta­pasztalatait. „Az ipar eltűnik, s eltűnésének mértéke szerint a kommu­nisták jórészt fel kell szívódjanak a különböző intézményekben, ami­nek köszönhetően a szovjethatalom megszenvedi a bürokratikus ára­dást, amivel nagyon is megpróbál harcolni, de a bürokrácia teljesen paralizálja a szervező munkát a gazdasági és szociális szférában. Sa­játos betegség – amely ellen a bolsevikok maguk próbálnak most har­colni -, a rendőri apparátus hipertrófiája, amely apparátus önálló erővé válik, mely elnyomja a hatalom más szerveit. Ezen talajon egy­szer talán végbe megy majd a szakítás a mi Robespierre-jeink és hébertistáink között, akik a tiszta lumpenséget képviselik."¹²

1919 és 1920 folyamán is számos dokumentum látott napvilágot, amelyben az OSZDMP Központi Bizottsága megpróbálta megőrizni a mensevikek mint munkáspárt hírnevét, hogy az ne sározódjék be sem az Oroszország ellen folytatott intervenció, sem pedig a belső ellen­forradalom „demokratikus" igazolásával. A polgárháború csúcspont­ján, 1919. augusztus 30-án az OSZDMP Központi Bizottsága kényte­len volt elhatárolódni azoktól a mensevik irányzatoktól, amelyek a Gyenyikinnel való kollaborálás miatt súlyosan diszkreditálták a mensevizmust mint politikai irányzatot: „A KB-ba információk érkeztek ar­ról, hogy az OSZDMP néhány tagja Ukrajna gyenyikinisták által elfog­lalt részén opportunista politikát folytat, nyilvánvalóan a gyenyikinista rendszerhez való alkalmazkodásra épít, amely politika a (fehérterro­rista) rendszer demokratizálásának fantasztikus céljait követi; s ezek a megnyilatkozások a szociáldemokrácia nevében helyet kaptak ab­ban a sajtóban is, amely marxistának nevezi magát." A dokumentum a fehérgárdista diktatúra „forradalmi megdöntésére" szólított fel. A párt politikájának fő irányát így határozták meg a gyenyikinista-kolcsakista diktatúra elleni harc terén:

„A párt alapvető feladata most ezeken a területeken a gyenyiki­nista-kolcsakista rezsim forradalmi megdöntése és egyesülés Szov­jet-Oroszországgal, mint az egész oroszországi államszervezet köz­pontjával." Végül a dokumentum aláhúzza, hogy a párt tagja csak az lehet, aki az általános párthatározatok alapján áll.¹³ Sőt, az 1919. ok­tóber elsején született KB-határozat „a párt összes tagját a Vörös Hadsereg szolgálatában a legaktívabb munkára" szólította fel. A KB „elrendeli, hogy hívják fel a párt összes tagját a legaktívabb munkára a Vörös Hadsereg szolgálatában, és agitációra a proletariátus tevé­keny részvételéért a védelemben."¹⁴

A számos hasonló dokumentum közül még Dannak a Szovjetek VII. Kongresszusán, 1919 decemberében elmondott beszédét idéz­zük fel, melyben a forradalom melletti megalkuvás nélküli szolidaritá­sát nyilvánította ki, méghozzá annak ellenére, hogy a mensevik pártot az új hatalom részéről nem kevés üldöztetés érte: „Bármennyire is ne­gatív legyen a viszonyunk a bolsevik kormány politikájához, bármi­lyen üldözésnek és erőszaknak legyünk is alávetve a részéről, tudja meg az orosz forradalom összes ellensége, hogy pártunk minden ere­jét felvonultatja a kormány mellett mind ahányszor a forradalom védel­méről van szó. Vagyis, a forradalmat védve mi nem ezt vagy azt a kor­mányt védjük, nem ezt vagy azt a frakciót, hanem saját, vérben szüle­tett gyermekünket – a dolgozók közös vívmányát."

A forradalom védelmére javasolta az „egységes forradalmi front" létrehozását. így fejezte be beszédét: „Éljen az orosz és a világforra­dalom! Éljen az orosz és a nemzetközi szocializmus!"¹⁵

Az ellenzékiség és a forradalom melletti hitvallás sajátos össze­kapcsolódása tükröződik Dan magánlevelezésében is. Éppen ebben az időben Akszelrodnak írott, 1920. január 31-i keltezésű levelében így „vallott" erről:…..mint újra mobilizált orvos hűséggel és igazság­gal szolgálok a bolsevik kormánynak mint az egész Szovjet-Oroszor­szágot orvosi eszközökkel ellátó szervezet szervezője". Levelének politikai elemző részében nem volt optimista, „Úgy látom – írta -, hogy a kialakult ellentmondásokat nem lehet másképpen megoldani, mint a kommunista csúcson belüli éles válsággal."¹⁶

1920 tavaszán az újabb katonai fenyegetés idején, a Szovjet-Oroszország elleni lengyei támadás veszélyének erősödésével az OSZDMP Központi Bizottsága – ellenzékisége háttérbe szorításá­val – újfent a szovjethatalom védelmére mozgósított. Május 5-én a Moszkvai Szovjet mensevik frakciója, a Szakszervezetek és a Gyári-Üzemi Bizottságok mensevik csoportjai, valamint a Bund Központi Bi­zottságának együttes ülésén elfogadott deklaráció már kiindulópont­jában a frontok tisztázását tartotta a legfontosabbnak, s eloszlatva minden kétértelműséget így foglalt állást:

„Lengyelország kormánya, amelyet imperialista törekvések és az orosz forradalom iránti gyűlölet vezetnek, hadjáratot indított Szov­jet-Oroszország ellen .. . Szétzúzva az orosz fehérgárdista bandákat a Vörös Hadsereg nem teszi le a fegyvert Piłsudski imperialista légiói előtt…(…) A KB felhívja a Szociáldemokrata Párttagjait, a párton­kívüli munkásokat, alkalmazottakat és parasztokat, minden becsüle­tes állampolgárt, hogy minden erővel segítsék a forradalom védelmét mind a hátországban, mind a Vörös Hadseregbe való önkéntes jelent­kezéssel."¹⁷

A hadikommunizmus

Fjodor Dan – valószínűleg 1920-ban – papírra vetett munkája, amely­nek kéziratos formája A szovjet szisztéma címet viseli, nagyon tisztán jelez egy máig visszatérő alapproblémát: nevezetesen azt, hogy az el­mélet és gyakorlat milyen mértékben diszkreditálhatják egymást. Dan a maga részéről egyértelműen leszögezte tanulmánya elején, hogy közte és a bolsevikok között nincsen elméleti nézetkülönbség: „Elmé­letben a szovjet rendszer a dolgozók demokráciájának ideális formá­ja." Innen elemzése a hadikommunizmus működésképtelenségére futott ki, de ekkor még szó sem volt arról, hogy a karikatúra minősítené az eredeti elméletet és lehetőségét. Anélkül, hogy itt Dan írásának nem tudatosan torzító elemeit utólag bírálnánk, csupán megjegyez­zük, hogy a hadikommunizmust néhol már a kommunizmus szinoni­májaként használta, ami éppen hogy ellentmondott elméleti premisszáinak. Félelme a rendőri-bürokratikus elfajulástól természetesen érthető, de ő is jól tudta, hogy a forradalom előtti helyzethez nincs visszatérés.¹⁸

Martov 1920. január 23-i Akszelrodhoz írt levelében éppen ezt a problémát bontotta ki. A nyugati országok fejlődéséről megjegyzi, hogy a szocializmus előfeltételei szervesen ugyan csak ott fejlődtek ki, de ez is amellett szól, hogy „Oroszország számára két forradalma után elképzelhetetlen egyszerű visszatérés a »magánkapitalista vi­szonyokhoz«"„…Martov, miközben elutasítja a forradalom úgymond ne­gatív következményeit (mint az utópisztikus gazdasági törekvések, a „közvetlen kommunizmus" utópiája, egy sajátos „bürokratikus abszo­lutizmus", a hatalomgyakorlás terrorisztikus tendenciái stb.), védel­mébe veszi az októberi forradalmat: a történelem máris igazolta az ok­tóberi forradalmat, mert megszabadította Oroszországot az „imperia­lista gyámkodástól", felszámolta a tulajdonosi osztályok politikai ural­mát a feudális maradványokkal együtt… A hadikommunista viszo­nyok elemzése alapján pedig arra a következtetésre jut, hogy Szovjet-Oroszországban egy sajátos vegyes gazdaság kialakítása oldhatná meg a hadikommunizmus válságából való kilábolást. Egy kapitalista restaurációval szemben – ahogyan Martov fogalmazta – „inkább hi­hető az árutermelő-kapitalista viszonyok összeolvadásának lehető­sége a közvetlenül társadalmi gazdaság elemeivel, amely a termelő­erők növekedésének mértékében fokozatosan kiszorítja az előbbi elemeit. Ha a forradalmat elnyomják Oroszországban, akkor a gazda­sági fejlődés valószínűleg az államkapitalizmus irányába fog haladni, a falusi kistulajdon alapján. Ha az államhatalmat a dolgozó osztályok fogják a kezükben tartani, kialakul a lehetősége annak, hogy a nép­gazdaság fokozatosan a haladó országok társadalmasodó gazdasá­gához kapcsolódva (i. m. Anschluss) kollektivista kezdeményekkel itatódik át, amit utópiának ismertünk el Bernstein tételeiben a kapita­lizmus „organikus" korszakára vonatkozóan, de ami a nemzetközi for­radalom és az államhatalomnak a dolgozó osztályok kezében való koncentrálódása korában realitássá válhat. Az 1917-es orosz demokratikus forradalmat az imperializmus pusztította el azáltal, hogy fejlődését paralizálta. Ezzel együtt elkerülhetetlenné vált az új forradalom, amely erőviszonyai tekintetében csakis bolsevik lehetett, és amelyet ebben az értelemben összes ellentmondásai és reakciós tendenciái ellenére, előrelépésnek kell tekinteni a társadalmi fej­lődésben.

A forradalom vívmányait a hadikommunizmus megőrizte, s ezért Martov fontosnak tartotta felhívni Akszelrod figyelmét arra, hogy a mensevikek a szovjethatalmat katonailag csak Gyenyikin és Kolcsak felemelkedése után kezdték támogatni, mintegy levonva saját veresé­gük tapasztalatait. Martov a mensevizmuson belül kétirányú elhatáro­lódást tartott szükségesnek: egyrészt a tiszta kapitalista restauráció erői és a bolsevik rendszerben való feloldódás között próbált egy har­madik lehetőséget megvalósítani: „Most, amikor az ellenforradalmi seregek szétverése megtörtént, remélhetőleg a jobboldali ellenzék, Liberés Co. elismerik igazunkat. Sokkal kellemetlenebb baloldali el­lenzékünk, amely csaknem teljesen elragadta a Bundot, és vannak gyökerei az orosz szervezetekben is. Nem szólva a Bundról, amely 9/10 részt elsajátította a kommunista ideológiát (…) más baloldaliak is teljesen elveszítették az elvi vonalat, amely megkülönböztetné őket a bolsevizmustól: készek elismerni a szovjeteket »legfelső forma­ként", s a III. Internacionálét az egyetlennek, amely képes egyesíteni a proletariátust stb."¹⁹

Itt Martov már érzékeli a mensevik párt „felszívódásának" törté­nelmi tendenciáját, de minden politikai változástól a „feléledést" várta.

A mensevik párt újjászerveződésének – úgy tűnt – az 1920 elején létrejött lélegzetvételi szünet kedvező lehetőséget kínál. Minden­esetre 1920 áprilisának első napjaiban a KB ülése elfogadott egy összefoglaló tézisgyűjteményt, amely az összes európai marxista párt számára a szocialista perspektíva alapértékeit vázolta fel. A dokumentum, amely folyóiratunk e számában magyarul is olvasha­tó, nagy meggyőző erővel bizonyítja, hogy a bolsevikok és a „hiva­talos" mensevikek közötti alapvető különbségek nem a célok és az elméletileg körvonalazott stratégia területén mutathatók föl, hanem „csak" a konkrét gyakorlati-politikai lehetőségek és fel­adatok kijelölése terén.

A tézisek abból indulnak ki, hogy a világháború után egy új kor­szak köszöntött be, amely „megnyitja a szocializmus korszakát".

A tézisek egyáltalán nem maradnak meg az absztrakció szintjén, hanem éppen a forradalom történelmi előfeltételeinek különböző „érettségi fokából" kiindulva a kapitalizmus válságának egyenlőtlen­ségét hangsúlyozzák, ami a forradalmi átalakulás lehetőségét a világ különböző részein igen eltérő formában veti föl. Mindebből arra a kö­vetkeztetésre jutottak, hogy „a szociális forradalomra a gazdasági te­kintetben leginkább élenjáró országok" érettek. A korszak, a kapita­lista világgazdaság legbensőbb ellentmondásainak egyike – a Tézi­sek szerint – éppen az, hogy „a forradalmi válság áthatja azokat az el­maradott országokat is, amelyekben a kapitalista rendszer belső el­lentmondásai még ki sem tudtak éleződni, és maga a kapitalizmus még távolról sem merítette ki a további fejlődés összes lehetőségét". Azonban nem álltak meg ennél a felismerésnél. Martovék jól látták, hogy Oroszország nem szakítható ki a kapitalista világgazdaság vál­ságának egész rendszeréből. Szembenéztek azzal az alapvető prob­lémával, hogy „az elmaradott országok burzsoáziája nem képes hely­reállítani a háború sújtotta népgazdaságot". S ennek következtében vált ezekben az országokban lehetővé, hogy „korlátozzák a tisztán kapitalista viszonyok uralkodási körét". Ennek a „korlátozásnak" mi­benlétét nagyon pontosan körül is határolták, nyilvánvalóan az orosz forradalom tapasztalataira támaszkodva: „az államosítás, az önkor­mányzat kiépítéséről", olyan „társadalmi formák" kifejlesztéséről be­széltek, amelyek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet „kiindulási pontjai lehetnek". Ugyanakkor az orosz forradalom fejlődé­sének, a polgárháborús viszonyok tapasztalatainak alapján határo­zottan elvetették azt a felfogást, amely a forradalmat mint egyszeri eseményt fogja föl: a „szociális világforradalom" számukra szemléleti kiindulópont is, amely évtizedekben méri a nemzetközi forradalom ki­bontakozását. Itt nyilvánvalóan a hadikommunista tapasztalatokkal, az utópisztikus, messianisztikus illúziókkal polemizálnak, s a történe­lem folyamatszerűségét hangsúlyozzák. Eleve „katasztrófának" lát­ják az egyik gazdasági rendszernek, az „egyik gazdálkodási formá­nak" egy csapásra történő felváltását egy vele ellentétes másikkal. A bolsevikokat megelőzve ismerték fel: a szocializmus nem beve­zethető. Gyorsított fejlődés a szocializmus felé csakis kedvező nem­zetközi feltételek között lehetséges, ahogyan fogalmazzák: „a fejlett országokban immár közeledő szociális forradalom az elmaradottabb országok dolgozó tömegei számára megteremtheti a szocializmus le­hetőségét". Ezt a forradalmi fordulatot sem tartották azonban „tör­vénynek", sőt éppen arra figyelmeztettek, hogy egyáltalán nem szük­ségszerű az „imperialista háború polgárháborúba való közvetlen átnövése". A dokumentum aláhúzza, hogy a politikai forradalom konk­rét feltételeinek megléte nélkül a tőke politikai uralma nem megtörhe­tő, jóllehet ők is elvetették a tőke ellen tisztán legális eszközökkel folyó harc elképzelését, amennyiben a tőkés uralom maga sem legális eszközökkel tartja fenn magát, hiszen a tőkés társadalom állami in­tézményrendszere, azok az apparátusok, amelyeket a kizsákmányo­lás biztosítására hoztak létre, a magántulajdonos uralmi elit, a bankok hatalma nem kérdőjelezhetők meg a szigorúan vett legalitás keretei között maradva. Ebből a tényből azonban a mensevikek nem egy ellenterrorrendszer kiépítésének szükségszerűségére következ­tettek, hanem arra, hogy a proletariátus diktatúrája csak ott jöhet létre, ahol a proletariátus a lakosság többségét alkotja, vagyis a fejlett or­szágokban. Az elmaradott országokban, vagyis mindenekelőtt Orosz­országban olyan átmeneti állapotról írnak, ahol az elmaradott ország burzsoáziája és a hagyományos államgépezet nem képes önálló cse­lekvésre, ahol nem képes megállítani a gazdasági és politikai intéz­ményrendszer felbomlását. Az ilyen föltételek között végbement for­radalmak számára csak egyetlen lehetőséget látnak: „a forradalom elsődleges célja csupán a hatalomnak a proletariátus és a többi dol­gozó osztály közötti (…) megosztása lehet."

Vagyis itt a proletárdiktatúrát, mint a szocializmusba való átme­netet a – bolsevikokkal ellentétben – még nem tűzik napirendre, pusz­tán nemzetközi előfeltételeinek gazdasági megteremtéséről beszél­nek. A mensevikek a proletárdiktatúrát mint „kisebbségi" diktatúrát az „elméleti érveken" kívül azzal utasították el, hogy az nem képes a fej­lődést a kívánt, szocialista irányba terelni, mert az elkülönült hatalmi apparátusok terrorpolitikáját teszi lehetővé. A forradalmi dikta­túra elkorcsosulásához vezet, ha olyan feladatok megoldásába kezdenek, amely a társadalom többségének nem áll közvetlenül érdekében. Az a tény – vélték -, hogy ebben az átmeneti szakaszban a „forradalmi kisebbség", vagyis maga a munkásság már eleve csak olyan intézkedésekkel védelmezheti magát, amely jelentős társa­dalmi csoportok jogi-politikai korlátozásával jár együtt, rendkívüli óvatosságra kell, hogy intse a szociáldemokráciát „a régi társadalmi formák szétverésében és az újak létrehozásában … óvatosság min­den olyan kísérlettel szemben, amely arra irányul, hogy a demokrácia korlátozásának eszközével mesterségesen serkentse a gazdasági élet társadalmasítását és legyőzze azt az ellenállást, amelyet a fejlet­len gazdasági viszonyok fejtenek ki ezzel a folyamattal szemben". El­lenkező esetben a mensevikek totális széthullással, felbomlással szá­moltak. A gazdasági utópizmusban és a politikai terrorizmusban a munkásmozgalom nemzetközi vereségének súlyos kockázatát látják, magát a szocializmust éppenséggel nem tartották aktuálisnak. Ami­kor a NEP majd leveszi a napirendről a szocializmus megvalósításá­nak közvetlen perspektíváját, s csupán „szocialista szigetek" megőr­zésére, ill. kifejlesztésére törekszik, nagyon aktuálisan hangozhattak a dokumentum kulcsszavai:

„A »szovjetrendszernek« a demokráciával való szembeállítását és azt a törekvést, hogy a szociális fordulatot diktatúra útján ennek a rendszernek a talaján lehessen sikeresen végrehajtani, számos or­szágban táplálják a tömegekbe, egyrészt a szindikalista hagyomány révén, mely azt ta.tja, hogy már a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szakaszában helyettesíteni kell az állami szervezetek mindenféle formáját a termelőknek a termelési folyamatban kialakított közvetlen egyesüléseivel, amire csak egy, már teljes egészében ki­alakult és régóta működő szocialista társadalomban van mód; más­részt ezeket a törekvéseket az állami berendezkedés demokratikus formáiból való természetes kiábrándulás is szítja, amelynek gyökerei több szocialista pártnak a háború idején a tömegekkel szemben tanú­sított magatartásához és ahhoz a szerencsétlen szerephez nyúlnak vissza, amelyet a forradalomban született demokratikus intézmények játszottak…"

Martov 1920. június 27-i Kautskyhoz írt német nyelvű levele, amely Németország tekintetében a Kapp-puccs után igen optimista hangvételű, a nemzetközi mozgalomban is fordulópontot vár. Neve­zetesen azt, „hogy miután a bolsevik irányzat elérte sikereinek csúcs­pontját, hamarosan bekövetkezik feloszlásának és széthullásának fo­lyamata. Lehet, hogy már a harmadik Internacionálé második kong­resszusán megmutatkoznak a hanyatlás szimptómái." Éppen a szoci­alizmus perspektíváinak, lehetőségeinek végiggondolása késztette arra Martovot, hogy magával Kautskyval, a „pápával" is közölje elem­zését és megismételje januári levelének is egyik gondolatát, mely sze­rint a nemzetközi mozgalomban is kettős elhatárolódásra van szük­ség a bolsevikok megítélése tekintetében (mivel a bolsevizmust mint a munkásmozgalom nemzetközi jelenségét közelítette meg). Az ultra­baloldali irányzatot, mint pl. a holland Pannekoek által fémjelzett cso­portot, irányzatot „pártpolitikai bolsevizmusnak" nevezte, amely – úgymond – legyőzte a „gazdasági-szovjet bolsevizmust". A shop steward angol mozgalom, a mű hely meg bízottak képviselőinek szov­jet-oroszországi látogatása kapcsán Martov azt emelte ki, hogy gaz­daságilag nem működik a bolsevizmus: „nem titkolhatták el előlük a bolsevikok, hogy Oroszországban a munkásosztálynak nincs »self-government«-je, nincs semmiféle iparigazgatás, amelyet a proletariá­tus gyakorolna …" Martov ennek ellenére kénytelen volt konstatálni, hogy a bolsevizmus alapelveit az angol küldöttek osztják, még ha a fennálló politikai viszonyokat kritikailag szemlélték is, hiszen titokban találkoztak a mensevikekkel is. Martovnak a bolsevizmus megítélé­sére vonatkozó elemzéseiben volt egy olyan ellentmondás is, amely nagyon világosan éppen ebben a Kautskyhoz írt levélben rajzolódott ki talán a legjobban. Érdemes hosszabban idézni.

„Mindezeket a részleteket azért közöltem Önnel – utalt Martov le­velének korábban itt jelzett részeire -, hogy illusztráljam azt a gondo­latomat, mely szerint a III. Internacionálé már eljutott fejlődésének arra a pontjára, ahol a bolsevizmus belső lényegéhez tartozó szektás uniformizálás, és »vasfegyelem«, mely Leninnek oly kedves, kibékít­hetetlen ellentétbe kerül a forradalmi folyamatok sokszínűségével, melyek egymást keresztezik a modern munkásmozgalomban, s me­lyek – hála a régi Internacionálé csődjének – Moszkvában keresik súlypontjukat. Mennél inkább mód nyílik arra, hogy ennek a harmadik Internacionálénak a keretein belül vitassuk meg a problémákat, a leg­közelebbi célokat, módszereket és szervezeti formákat, annál kilátás­talanabb lesz, hogy egy kalap alá hozzuk mindazokat a szindikalista, anarchista, egyszerűen puccsista, proudhonista, jakobinus-blanqu­ista és babeufista-kommunista, valamint a csupán naiv forradalmi elemeket, amelyek most a kommunista zászló alatt gyülekeznek. És annál nehezebb lesz szintetikus egységre hozni mindezeket…"

Anélkül, hogy eszembe jutna védelmembe venni a szektás elzár­kózás tendenciáit, mégis csak jelezni kell, hogy az „uniformizáló bol­sevizmus" – éppen Martov szerint is – mennyire sokszínű erőkből és hagyományokból épült föl mind nemzeti, mind nemzetközi „forrásait" tekintve. Úgy tűnik, hogy éppen egységes mozgalommá gyúrásuk, bi­zonyos „fegyelem", szervezettség és összetartás nélkül nem lettek volna életképesek sem külön, sem együttesen, hiszen – mint koráb­ban maga Martov hangsúlyozta – nem tudták volna megragadni a ha­talmat sem Oroszországban, sem sehol másutt tisztán legális, a ha­gyományos szociáldemokrata eszközökkel, mert a kapitalizmus volt olyan, amely maga sem volt képes tisztán legális eszközökkel a bur­zsoázia hatalomfenntartására. Máshogy áll a dolog a III. Internacio­nálé szerepvállalásának valóban áthidalhatatlannak látszó ellent­mondásával, amelyre Martov igen találóan mutatott rá: egyfelől világ­forradalmi elkötelezettségre, másfelől a kapitalizmussal való meg­egyezés reális kényszerére utalt, jóllehet ekkoriban a NEP még felis­mert lehetőségként sem létezett… Ezt az ellentmondást Martov így elemezte:

„…immanens belső ellentmondás áll fenn a III. Internacionálé küldetése és a »reálpolitika« tendenciái között – amelyekre a tények logikája szorítja rá a bolsevik államot. A III. Internacionálé raison d'étre-je (létjogosultsága) egyfajta „permanens forradalom« produ­kálása, vagyis, hogy Oroszország megmaradjon mint a forradalom tűzfészke, permanens harcban valamennyi kapitalista állammal; a re­ális politika pedig arra kényszeríti az államot, hogy háborúi végcélja­ként kompromisszumos békét kössön a kapitalizmussal, miután arra a meggyőződésre jutott, hogy az európai és amerikai kapitalizmus se­gítsége nélkül az orosz gazdaság teljességgel képtelen kiemelkedni jelenlegi állapotából."²⁰

Közben a hadikommunizmus mind konkrétabb bírálata fogalma­zódott meg. 1920 augusztusában a mensevikek országos pártkonfe­renciára készültek, de a harkovi és moszkvai letartóztatások megaka­dályozták a konferencia megtartását. Így az augusztus 21-ére terve­zett konferencia helyett csak a Központi Bizottság tudott tézisekkel előállni, amelyek mindenekelőtt a hadikommunizmust mint a szocia­lizmus karikatúráját bírálták. Hangsúlyozták, hogy a hadikommunista viszonyok csak diszkreditálják a szocializmus fogalmát. Ennek a „ka­rikatúrának" az objektív okait próbálták az első tézisben megragadni:

„A nemzetközi szociális forradalom fejlődésének lassú üteme az iparilag leghaladottabb országokban szerfölött kedvezőtlen feltétele­ket teremt a szocializmus csíráinak fejlődéséhez egy olyan ország­ban, mint Oroszország, ahol a tulajdonos osztályoknak a háború által előidézett politikai összeomlása a túlnyomóan paraszti-kispolgári la­kosság politikai elmaradottsága mellett a proletariátus egyik pártját juttatta hatalomra, és megkezdte a népgazdaság szocialista átalakí­tását a kispolgári termelési viszonyok körülményei között, ahol igen gyengén fejlettek a kollektív gazdálkodás technikai-anyagi és társa­dalmi-pszichológiai feltételei." A második tézisben azt fejtegetik, hogy az utópikus vonzalmakkal és törekvésekkel szemben a polgár­háborús körülmények között az „alapkérdés az orosz forradalom to­vábbi fejlődésében … magának a társadalmi termelés puszta folya­mata fenntartásának lehetősége."²¹

A martovi elemzés rendkívüli következetességgel tör a maximá­lis objektivitásra. Miközben viszonylag tárgyilagos analízis bontakozik ki cikkeiből és leveleiből, látnunk kell, hogy a mensevizmusnak szer­vezeti romjaiból való újraépítésével kell foglalkoznia, s látja a felbom­lás elkerülhetetlenségét, ami még egy júniusi, Brojdónak írt leveléből is kitűnik.

„.,. már korábban érkeztek hírek Martinovról, aki beásta magát egy faluba Petljura és a pogromok birodalmában. Közli, hogy osztja a KB álláspontját. Elfelejtettem közölni, hogy V. Majszkij, akinek a párt­ból való kizárásáért úgy szidtak bennünket, szintén kommunistává nyilvánította magát és már könyvet ír; »miért lettem bolsevik". Ha nem is lett bolsevik, de meghajolt előttük Pjotr Pavl. Maszlov is, aki nem régen írt nekem egy levelet Irkutszkból. . .

… A mostani időben az fontos, hogy ne veszítsük el a kapcsola­tokat, ne vesztegessük el a minimális szervezettséget és a szociálde­mokrata arculatot, amire hajlanak mind jobboldaliaink, mind baloldaliaink. Amikor majd beköszönt a »perediska« [lélegzetvételnyi szü­net], nekem úgy tűnik, még feltámadunk."²²

A szervezeti egységet építgetve, Martov kapcsolatban állt kül­földi csoportokkal is, melyek többsége a harcos antibolsevizmus tala­ján állt, s Martov volt az, aki a józan belátás és reálpolitika szellemé­ben próbálta őket mérsékletre inteni. Egy 1920. november 13-i levelé­ben – már a hadikommunizmus teljes kifulladásának időszakában -, a londoni csoportnak írt levelében a bolsevizmus megítélésének és a mensevik „stílus" megkomponálásának jegyében arra intette őket, hogy ne felejtsék el:

…..A szovjet diktatúrának a harca a külföldi beavatkozás és a Vrangelek ellen objektíve forradalmi jelentőségű annak ellenére, hogy teljesen reakciós politikát folytat Oroszországban a szociálde­mokrácia ellen … Kevésbé jelentős, de jellemző a bolsevikok Önök általi meghatározása, mint az »orosz proletariátus hóhérjai«. A párt nem így tekint a bolsevikokra, mint ahogyan nem tekinti Robespierre-t és Saint-Just-öt a »francia nép hóhérjainak« . .. Az ilyen jellemzések­nek, hacsak nem akarnak a bolsevik stílus másolatai (»véres Cereteli« stb.) lenni, nézetünk szerint a bolsevizmus szociális természetét kell tükröznie, ezt a természetet semmiképpen sem a proletariátus osztályelnyomásában látjuk."²³

Hasonlóképpen foglalt állást egy nemzetközi dokumentum elké­szítésével kapcsolatban is, amire egy Scsupaknak írt december 15-i keltezésű leveléből derül fény: „Ha a világ országai közül egyedül csak Oroszországban – nem fontos, hogy miért – győzött a forrada­lom, amelynek élén szocialisták állnak, akik megkísérlik (bár ultraos­tobán) a szocializmust megvalósítani, akkor egy nemzetközi doku­mentumban nehéz elvitatni ilyen országtól a szocialista forradalom fészke elnevezést.. ."²⁴

Így nem meglepő, ha Martov határozottan a szovjethatalommal való együttműködés alapján állt gazdasági és szociális téren is. Imént idézett december 15-i levelében, melyben egyébként felfigyelt a hadi­kommunizmus antiegalitáriánus tendenciáira is,²⁵ kitért a mensevikek lehetséges „alkalmazkodásának" különböző formáira.

A karrierista átállásokról szólva megjegyzi: „A kommunistákhoz való átállást illetően az utóbbi időben a mi pártunk különösen kitűnt. Elmentek Hincsukon, Jahontovon, Dubrovinszkaján kívül Csirkin, Bulkin (!), Ilja Vilenszkij, most pedig a maga idején általunk kizárt Majszkij. Általában az egykori ultrajobbosok állnak át különösen gyak­ran. Persze nem mindenki karrierista megfontolásokból. Sokan őszin­tén »csúsznak át«, minden hamletizmus nélkül. .. adják át magukat annak a társadalmi munkának, amelyet most az állam monopolizál és amely területen persze valami pozitív is történik … A pártban (külö­nösen délen) még mindig nagyon erős az ultrabalos szárny, amelynek vezetői, mint pl. Ser, valószínűleg elmennek majd, de akik a maguk követelésével, hogy »enyhítsük tovább a tónust« a bolsevizmussal való harc terén, elkenik a különbséget a demokratizmus és a „felvilá­gosítás" között, és a parasztsághoz való viszony kérdésével nagy za­vart idéznek elő . . ."

Martov és a mensevikek ekkor már régen tudják, hogy mi a hadi­kommunista politikai berendezkedés alapproblémája. A már említett VII. Szovjetkongresszuson 1919 decemberében az OSZDMP dekla­rációja világosan megfogalmazta:

„A proletariátus kis része vált de facto annak a hatalomnak a hordozójává, mely hatalomnak az alkotmány szerint az egész proletariátus és a dolgozó parasztság hatalmának kellene len­nie." És pontosan látták és leírták azt is, hogy hogyan falja fel a forradalmat a bürokrácia és a régi nagyorosz bürokrata-rab­szolga-hagyomány, a szokásjog, a tömegek apátiája stb. Nem voltak azonban eszközeik arra, hogy önmagukat megszervezhessék, ama döntő oknál fogva, hogy tömegek nélküli vezérek pozíciójában voltak, noha tömegpártban gondolkodtak. A történelem nem követte őket, s ők megpróbáltak alkalmazkodni, amiről az utókor számára fennmaradt elemzési kísérleteik tanúskodnak. S mindez egyáltalá­ban nem lebecsülhető intellektuális erőfeszítésekről tanúskodik. A mensevikek – számos bolsevik vezetőt megelőzve – idejekorán ér­zékelték a dolgozók kifáradását, a „munka militarizálásának"rendkí­vül gyors ellehetetlenülését és az egyre növekvő munkásellenállást.

III. A NEP

Miközben 1920-21 fordulóján a bolsevikok híres szakszervezeti vi­tája folyik, a mensevikek a hadikommunizmus teljes reformját követe­lik,²⁶ ami tulajdonképpen magának a szakszervezeti vitának a tartal­mát is képezte.²⁷ Szinte a kronstadti lázadás kirobbanásának pillana­tában az OSZDMP KB és a mensevik moszkvai bizottság a munká­sokhoz forduló 1921. március 7-i felhívásában igen differenciált állás­pontot fogalmazott meg. Kifejtették, hogy a mensevikek nem támo­gatják a szovjethatalom megdöntését, mert az csak anarchiához ve­zetne, „ami a múlt sötét erőinek, az uzsoratőkének, a földesuraknak és az udvari bürokráciának kedveznek, s ami ráadásul az orosz mun­kást és parasztot a francia és angol imperialisták rabszolgájává ten­né. … A szovjethatalom megdöntése a cári hatalom restaurációjá­nak veszélyével, a forradalom összes vívmányának pusztulásával fenyeget. . ." Ugyanakkor a mensevikek igazolva látták a hadikom­munizmust illető bírálatukat, és ennek megfelelően a gabonaadó, va­lamint a politikai élet teljes demokratizálásának követelményével lép­tek föl.²⁸

A politikai pártok a hadikommunizmusból kivezető utat keresték 1920 decemberében, a szovjetek VIII. kongresszusán. A mensevikek is, akárcsak az eszerek és persze a bolsevikok, mindenekelőtt a politi­kai hatalom körüli harcokra összpontosítottak. Lenin akkoriban hir­dette meg a „kevesebb politika, több gazdaság", ill. kultúra jelszavát, ami nem nyerte el a mensevik frakciót képviselő Fjodor Dan tetszését. Úgy vélte, hogy az alaptörekvéssel ugyan egyetért, de az adott hely­zetben a politikának van primátusa s ez nem is lehet másként. „En mint szocialista, szintén olyan rend megteremtésére törekszem, amelyben az emberi együttélés állami formái kiélik magukat, s az em­beri társadalom nem lesz egyéb, mint szabad termelők és szabad dol­gozók szabad szövetsége."²⁹

Abból a szempontból persze igaza van Dánnak, hogy Oroszor­szágot éppen nem a politikai kiegyensúlyozottság jellemezte, hanem éhséglázadások, sztrájkok és általában a bolsevikokkal szembeni elégedetlenség is. Más kérdés, hogy a válságból nem politikai, hanem gazdasági megoldás kínálkozott. Ezt a megoldást érlelték a bolsevi­kok is a már említett szakszervezeti vita során, majd a végső lökést, a döntő fordulatot a kronstadti lázadás adta meg. A forradalom egykori fellegvára szembefordult a forradalom politikai vezérkarával: „szov­jeteket kommunisták nélkül". Más kérdés, hogy a lázadás mögött ek­korra már nagyon különböző erők sorakoztak föl, s robbanásveszé­lyes helyzet volt Oroszország sok pontján. A szovjetellenes kuláklázadások már fölkapták a régi monarchista jelszavakat: „üsd a zsidókat, mentsd meg Oroszországot". Nem véletlenül írja 1921. január 30-án Martov Akszelrodnak:

„Ha ez a párt ismét, akárcsak 1917-ben képtelennek bizonyul azoknak a tömegeknek vezetésére, amelyeket mi önmagunktól nem tudunk vezetni, az mintegy tényekkel fogja bizonyítani Lenin hírhedt dilemmáját: »Vagy vörös, vagy fehér diktatúra«„.³⁰ Martov arra is utal, hogy az eszerek Miljukowai is kokettálnak. Hogy mennyire korláto­zottak voltak a mensevikek lehetőségei egy önálló politika kialakításá­ra, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Dan még 1921 novembe­rében is arra figyelmezteti a mensevik központi bizottságot, hogy az Alkotmányozó Gyűlés jelszava a szovjethatalommal szemben rendkí­vüli kockázatot hordoz, mert „az ösztönös népmozgalmak az ellenfor­radalom veszélyét rejtik magukban", hiszen a szovjethatalom meg­döntése még sehol nem hozott magával demokráciát. Ez is oka lehe­tett annak, hogy Dan az általában vett demokrácia helyett „a dolgozók szabadsága" jelszót támogatta, de a KB-ban nem kapott többséget.³¹

A NEP bevezetését – s ez talán paradoxnak tűnik – csupán a mensevikek kisebb, Martov vezette csoportja üdvözölte, a többség nagyon fanyalogva fogadta, sőt voltak szép számmal, akik egyenesen visszautasították. A KB elemzése 1921 tavaszán a kialakult helyzetet mint „a bolsevizmus gazdasági összeomlását" értékelte, amit a doku­mentum szerzői szerint nem a katonai kényszerintézkedésektől való „pánikszerű visszalépés" tükröz, hanem az, „hogy a kommunista párt élelmezési és általános gazdaságpolitikája elvi alapjaitól is visszalé­pés történt: ez megmutatkozott az ipar, a kereskedelem és a beszol­gáltatás teljes nacionalizálásának elutasításában, a külföldi és orosz magántőke behozatalához való átmenetben, abban az irányváltás­ban, amely a tétet az önálló, kispolgári gazdaságra helyezi az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben . . ,"³² A dokumentum már Martov távozása után íródott, ami abban is kifejezésre jut, hogy a NEP-et „nem annyira a termelőerők egészséges fejlődése céljából" alkalmazott gazdaságpolitikának tekintik, hanem olyannak, amely „in­kább a külföldi rablókizsákmányolás számára teremt talajt". Sőt, a szovjet fejlődés végét látták benne: „Végül is a kommunista diktatúra takarója alatt bezárul a burzsoá ellenforradalom köre, s előkészülnek a külső és belső feltételek ahhoz, hogy az ellenforradalom diadalra jusson." Gyakorlatilag egy olyan irányvonal körvonalazódik itt, amely nagyon hasonlatos ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit a bolsevik „munkásellenzék" frakció képviselt. A tézisekből az derül ki, hogy nem egy „hagyományos" polgári demokratikus szisztéma bevezeté­sében gondolkodtak – ellentétben a jobboldali mensevik csoportosu­lásokkal -, elutasították a szovjet rendszer megdöntését az Alkotmá­nyozó Gyűlés által, „a szovjet rendszer demokratikus megreformá­lása és a dolgozók valódi uralmának szervezetévé való átalakítá­sa a cél".

Az 1921. május 4-én elfogadott dokumentumuk már hangsúlyoz­za, hogy csak „az Antant által támogatott hadseregek elleni harc indo­kolta az államhatalom jogát a gabonafelvásárlás monopóliumára", s az új helyzetben a felvásárlási árak meghatározásához „a paraszt-képviselők szabad megválasztását" javasolták. A X. bolsevik párti kongresszuson elfogadott terményadót pedig egyenesen plágiumnak nevezik.³³ Ez utóbbi gondolat Martovtól ered, aki még 1921. március 24-i Akszelrodhoz írt levelében a kronstadti lázadással összefüggés­ben megjegyezte: „Lenin ellopta a mensevikek gazdasági programját és most mint a magáét adja ki. Valóban Lenin átvette az élelmezési platformunkat."³⁴ Persze nem az az igazán érdekes, hogy ki kitől mit vett át, hiszen a hadügyi népbiztos, Trockij már 1920 februárjában ja­vasolt valami hasonlót a terményadóhoz, mégis egyike volt azoknak, akik a legkésőbben értették meg a NEP-fordulat szükségességét.

Martov – talán legelsőként – már ekkor felveti a „thermidoriánus fordulat" gondolatát, mint olyan lehetőséget, amely a kialakult törté­nelmi helyzetből a kiutat meg fogja mutatni. Ki kell alakuljon egy mér­sékelt bolsevik frakció – érvelt Martov -, amelynek – miként annak idején a thermidoriánus jakobinusoknak – el kell játszaniuk a főszere­pet a bolsevik örökség likvidálásában. A mensevikek a bolsevikokat a parasztpárttal, az eszerekkel való szövetség felé kell lökjék. Ilyen sze­repet a bolsevik párt csak akkor tud betölteni, ha meredeken szakít a régi bolsevik elemekkel, bár egy ilyen szakadásról nehéz elképzelni, hogy másként menjen végbe, mint fegyveres harc formájában, amely­ben egyik fél megpróbálja kiirtani a másikat. Egyébként Kronstadt mu­tatta meg, hogy ez megtörténhet. Az olvasó látnoki szavaknak is gon­dolhatja ezt, ha a sztálinizmus kifejlődésének történetét a francia for­radalom analógiája alapján gondolja el. Maga Martov, amikor ezzel a gondolattal előállt, nem maradt adós az adott szituáció konkrétabb vizsgálatával sem. Túllépve az általános „jóslások" keretein, megpró­bálta a NEP-ből adódó politikai előnyöket saját pártja számára is számba venni. Akkori nézete szerint az alapvető taktikai jelszót a „szabadon választott szovjetek" követelésében határozta meg, ami a kommunista diktatúra eltávolításának „emeltyűje" lehet. Martov tisz­tában volt vele, hogy most nem állhatnak elő az Alkotmányozó Gyűlés jelszavával, mert az a munkástömegek körében teljesen lejáratódott, hiszen „1918-ban a cseh hadifoglyok, az eszerek, és az Antant is az Alkotmányozó Gyűlés támogatásával vagy jelszavával mentek harcba a bolsevikok ellen."³⁵

Martov, aki leveleiben Akszelrodot mindig a valóságos erőviszo­nyok felmérésére ösztönözte, nem győzte hangsúlyozni, hogy a bol­sevikokat támogató erők jelentősek, magukban foglalják „a valódi vá­rosi és falusi proletariátus nagyon jelentős részét". A NEP tükrében új­rakezdődik magának az októberi forradalomnak az értékelése is, mert ha valódi népi támogatás áll a bolsevikok mögött, akkor nem lehet va­lamiféle puccsista felkelésként értelmezni az eseményeket, amire bi­zonyos mensevik körökben volt hajlandóság. Martov április 5-i, már Berlinből írt levelében bár nem utasítja vissza a francia forradalommal és a párizsi kommünnel való analógiát, de Akszelrod figyelmét a mindkettőtől való különbözőségre hívja fel.

Martov – úgy tűnik, Akszelroddal vitázva – nem fogadta el az októ­beri forradalom tipikus mensevik értékelését, amely a polgári forra­dalom egy válfajaként kezelte az októberit. „Azzal kezdem – így Mar­tov -, hogy nem szabad egy lapra helyezni a bolsevizmust az 1793-as évvel, sem a párizsi kommünnel. Ha igazuk lenne a bolsevizáló euró­paiaknak, akik a bolsevik forradalomban mindenekelőtt a proletariá­tus forradalmát látják, igaz, nem érett formáját, akkor joguk lenne a pá­rizsi kommünnel egybevetni." A francia forradalommal való általános analógiát már elfogadhatóbbnak tartotta, mivel az inkább igazolhatta a saját álláspontját, mely szerint az októberi forradalom egy kispolgári forradalom. Ismert, hogy Lenin és sok bolsevik is úgy tekintett az októ­beri forradalomra, mint amely nem tiszta proletárforradalom, mert olyan feladatokat is meg kell oldania, amit Európában a polgári forra­dalmak oldottak meg (földkérdés, nemzeti piac egysége stb.). Martov viszont a forradalom proletár jellegét vitatta azzal az érveléssel, hogy „a proletár osztályfelkelés mozzanata csupán másodlagos a bolsevik fordulatban, csupán bonyolítja a paraszti-kispolgári forradalom alap­mozzanatát". Martov úgy véli, hogy akik ezt a véleményt osztják, azok bátran fordulhatnak a XVIII. századi forradalom analógiájához: „Ha Oroszországban a XVIII. századi Franciaországgal megegyező talajon kinőtt forradalom önkéntelenül megismétli a francia forradalom mód­szereit, ezzel még egyáltalán nem határozható meg a jakobinizmus »törvényessége« a XX. században." Martov itt jelzi, hogy a nemzet­közi tőkés nagyipar, az új fejlemények általában más történelmi kö­zegbe illesztették az orosz forradalmat. Ezért a jakobinizmussal való analógiát Martov bizonyos korlátok közé szorítja. Az analógia történe­tét illetően egészen 1903-ig megy vissza, amikor először hangzott el a vád: Lenin és a bolsevikok a kispolgári jakobinizmus bűnébe estek: „Mi mensevikek – írja tovább Martov – az ön személyében feltettük ezt a kérdést 1903-ban, amikor … az Iszkrában megjósoltuk, hogy az orosz szocializmus Lenin személyében objektíve a jakobinusok sze­repét játssza azáltal, hogy bevonja a néptömegeket a burzsoá forra­dalomba. Pavel Boriszovics, bennünket az Ön eszméi vezettek, ami­kor megfigyeltük, hogy a bolsevizmus váratlanul népivé vált a szó leg­teljesebb értelmében, amikor kezdte felmutatni a szélsőségesen in­ternacionalista-kommunista burokban a jakobinus sans culotte-izmus tipikus vonásait. Amit Ön megjósolt, ez megvalósult, de másfor­mában, mint ahogyan Ön azt elképzelte. Ön feltételezte, hogy a leni­nizmus felrázza a proletár tömegeket és a régi rend ostromára vezeti őket (a maga összeesküvő szervezetének és nyecsajevi-demagóg módszereinek megfelelően), majd a meghatározott pillanatban a bur­zsoá radikalizmus piedesztáljaként szolgál és másként nem is szol­gálhat." Martov azonban kénytelen volt konstatálni, hogy a bolseviz­mus megmaradt ama erők élén, amelyek hatalomra segítették. Ebből levont következtetései szinkronban vannak azzal a felfogásával, hogy a bolsevizmus egyedül volt képes megragadni – a Martov által sok szempontból elvetett eszközökkel – a történelmi haladás egyik alap­vető tényezőjét:

„A bolsevizmus valójában a végtelenségig alkalmazkodva eleddig meg tudott maradni ezen erők élén … lényegében a kis­polgári forradalom élén … s egy meghatározott pillanattól – ha nem is az ideológiában, de a politikában maga lesz kénytelen ezek kispolgáriságát visszatükrözni, s ezzel kiáltó ellentmon­dásba kerül saját ideológiájával… Mi az első pillanattól készek voltunk támogatni a bolsevikokat, amennyiben szövetségre lépnek az eszerekkel (ez a szövetség jelentette volna a paraszti-demokratikus forradalom beteljesítését nem a kisebbség diktatúrája útján), és le­mondanak az utópikus kísérletekről … A velük való harc utópizmusuk és a francia jakobinusokat szolgaian utánzó terrormódszereik mi­att nem jelenti azt, hogy az a progresszió, amit az 1917-es orosz forra­dalom hozott, megsemmisült volna, mert mindennek ellenére fel­színre hozta a valódi plebset és kifejlesztette benne, kommunista illú­ziók burkában, azt a lényegében individuális radikalizmust, amely alapvető pszichológiai előfeltétele nemcsak a burzsoá rendszernek, de az ismert formában a munkásmozgalomnak is."

Martovnak, aki politikai megfontolások melletti egészségügyi okok miatt is az emigrációt választotta, külföldön írt leveleiben érző­dik, hogy minden lehetséges oroszországi információt regisztrál és feldolgoz, mégis áprilisi, előbb idézett leveléhez képest elmozdulás fi­gyelhető meg a bolsevizmus megítélése tekintetében; a rekapitalizációhoz való fordulást mélyebbnek és gyorsabbnak tartja, mint amilyen az valójában volt, s egy rendszerváltás, méghozzá egy totális burzsoá restauráció előfeltételeként szemléli az eseményeket.³⁶

„Oroszországban a bolsevikok politikájának »elburzsoásodása« láthatóan sokkal gyorsabban megy, mint az várható volt. Azt lehet gondolni, hogy »thermidor« gazdaságilag még azelőtt végbemegy, hogy a bolsevikok elveszítenék a hatalmat, az ő segítségükkel megy végbe . . . Lenin legutóbbi munkáiban nyíltan jelszóként veti fel az »ál­lamkapitalizmus« de magát a fogalmat úgy dekódolják, hogy »magánkapitalizmus, állami szabályozás«. Egyébként »ellenforradalmárnak« nyilvánította azokat a kommunistákat, akik nem akarják megér­teni, hogy mindenáron gazdasági engedményeket kell tenni a pa­rasztságnak, még a proletariátus részéről hozott áldozatok árán is. A bolsevikok az utópizmusról való eme késői lemondással nem hi­szem, hogy egy szemernyit is megjavítják a gazdasági helyzetet. Ez nem fog sikerülni. De megkönnyíthetik örököseik feladatát, amennyi­ben saját kezükkel végzik el a »piszkos« munkát, a gyárak visszaadá­sát a tulajdonosoknak, a koncessziósok visszahívását, a kölcsönök visszafizetésének elismerését stb."³⁷ Martov gondolkodása a továb­biakban is ugyanezen a vonalon halad. Június 8-i keltezésű levelé­ben, melyet Badenben írt, ahol betegségét gyógyíttatta, mégis az tük­röződik, hogy nem látta át, hogy a politikai hatalom fenntartása egy rekapitalizációs gazdaságpolitika körülményei között milyen ellentmon­dásokat szül. Martov ugyanis megütközésének ad hangot, amikor Akszelroddal közli, hogy Lenin a gazdaság terén kvázi a mensevikek ál­tal kijelölt úton halad, ám mégis folytatódik a mensevikek üldözése: „Nyilvánvaló, hogy nagyon nem illik a szocialisták fanatikus üldözése olyan időben, amikor ő maga (Lenin) propagálja azokat a gazdasági reformokat, amelyeket ugyanezek a mensevikek jelöltek meg, és ami a kommunizmusról való lemondását jelentette . . . Lenin maga értel­metlen eszmének nevezi a szocializmusba való közvetlen átmenet le­hetőségének fontolgatását a patriarchális gazdaságtól, a vadságtól és az oblomovizmustól, ami szavai szerint Oroszország nagy részét jellemzi, a kapitalizmus pedig érvelése szerint nemcsak rossz (a szo­cializmushoz viszonyítva), de jó is a középkorhoz képest. . ."³⁸

Martov gondolkodásának legfőbb ellentmondása az, hogy egy­részt politikusként látja, hogy mit tehet Lenin, mit tehetnek a bolsevi­kok, másrészt mint meggyőződéses mensevik szocialista egy polgári fejlődést menedzselő szociáldemokrata vagy parasztpárti főhatalom utópiájában gondolkodik. A már halála után megjelent Világbolsevizmus c. kötetében, amely 1919-es, '20-as írásait tartalmazta, nem uta­sította el Lenin Állam és forradalom c. munkáját, a lenini szocializmus­koncepciót, az alulról szerveződő önkormányzati társadalom pers­pektíváját, de az általa is bukottnak tekintett Kerenszkij-rendszer in­tézményi struktúráját akarta mégis életre galvanizálni, csak polgári párthatalom nélkül. De felmerül a kérdés, hogy éppen Oroszország­ban hogyan történhetne meg a kapitalizmus visszaállítása polgári pártok nélkül? Erre nem tudott Martov választ adni. Illetve a politikus Martov mégiscsak adott egyfajta választ éppen az imént idézett leve­lében, amely szerint a „thermidoriánus" gazdaságpolitikát egy bonapartista fordulatnak kell követnie, amelyben Lenin a mérsékeltekre tá­maszkodva bevezeti a személyi hatalmat: „Határozottan megjósolha­tó, hogy semmilyen ,új politika' nem jön ki (a kommunisták elszabotál­ják), ha Lenin nem dönt úgy, hogy a párt okosabb kisebbségére tá­maszkodva véghezviszi a bonapartista fordulatot, azaz a pártdikta­túra helyett személyi diktatúrát hoz létre, amely a bürokrácia nem kommunista részére támaszkodik, ügynökökre és spekulánsokra, ka­tonákra stb. Ezt a végkimenetelt tartom valószínűnek, mivel a másik­a demokráciának tett engedmények útja – Lenin számára sohasem lesz elfogadható. Azonban nekünk azt mondják, hogy a kapitalizmus­nak tett engedmények hívei között már felcsendülnek olyan hangok is, hogy a gazdaság megváltozását követnie kell a felépítmény meg­változásának a politikai szabadság értelmében."

Természetesen itt nem Leninről volt szó, hanem arról, hogy Oroszországban bevezethető-e a „polgári szabadság". Éppen Mar­tov következő, június 24-i, ugyancsak Akszelrodhoz írt leveléből derül fény arra, hogy mensevik körökben is arról suttogtak, hogy Lenin a po­litikai többpártrendszer valamilyen új szisztémáján gondolkodik, mert a politikai intézményrendszer az adott gazdasági alapok és nyomorú­ság talaján azonnal összeomolhat, s újra az anarchia lesz az út, a fegyverek jutnak szóhoz. Martov tehát közölte Akszelroddal, hogy a Dannal együtt letartóztatott Rozskovot, az ismert mensevik történészt (aki egykoron bolsevik volt) kiengedték a börtönből, s azt az informá­ciót kapták tőle, hogy a Csekában afelől érdeklődtek, hogy mi a véle­mény arról, „hogy Lenin a kommunisták és a szocialisták megegyezé­sének" és „a hatalom közöttük való megosztásának lehetőségét" fon­tolgatja. Ezt az epizódot az a tény hitelesíti, hogy pár hónappal később Lenin utolsó írásaiban valóban újra felvette a mensevikekkel való vita fonalát, elegendő itt a Szunanov-kritikára utalni, de más források is vannak arról, hogy felmerült ez a lehetőség. Ennek a fejleménynek a történelmi lehetőségét húzza alá Martov – akaratlanul -, amikor ugyanebben a levélben a „lumpentömegek" növekedésére is utalva újfent Thermidor 9. elkerülhetetlenségéről ír, s szellemes megfogal­mazásai egyúttal rávilágítanak a másik oldal, a bolsevik párt lehetősé­geinek korlátozott voltára, arra a tényre is, hogy Oroszországban nem az történik, amit Leninek „előírnak" a Kremlből; „Ha Lenin személye »egocentrikusabb« lett volna, ebben a két évben már megteremthette volna magának falun a valódi napóleoni legendát ebben a szellem­ben: »csak egy kicsivel többet reklámozzanak a muzsikok között«. Meg kell adni, erről eddig nem gondoskodott és nem kevés lehetősé­get hagyott ki az önreklámozásra .. . Most már eljött szerintem az idő, amikor kénytelen lesz a pártkorlátot eltávolítani, hogy közvetlenül a (kispolgári) tömegekre támaszkodjon. Ez lett Thermidor 9. . . . Meg­látjuk, hogy sikerül-e Leninnek a forradalmi periódus thermidori likvi­dálásának élén maradni, ahelyett, hogy annak áldozata lenne."³⁹

Martov ettől a koncepciótól és problémafelvetéstől többé már nem tudott és nem akart szabadulni. Még októberben is visszatért eh­hez a problémához, s értesítette Akszelrodot arról, hogy talált egy írást a Szovremennie zapiszki 7. könyvében, amelyben egy Oroszor­szágból érkezett levél – Martov „megnyugvására" – a kommunista párt bonapartista vagy thermidorista párttá való átalakulásáról tájé­koztat. Martov azonban egy újabb kérdéssel tovább is viszi korábbi eszmefuttatásait. Számára az új alapkérdés már így hangzik: „Elérkezett-e Oroszország abba az állapotba, hogy a külföldi tőke többé vagy kevésbé gyarmattá alakítja, helyi nemzeti burzsoázia nélkül?" Barma már tudjuk, hogy ilyen szándékai talán a nemzetközi tőke egyetlen csoportjának sem voltak már 1921-ben (mivel ők kevésbé bíztak a bolsevikok thermidoriánus fordulatában, mint maga Martov), maga a kérdésfelvetés mégsem volt történetietlen, hiszen az 1917 előtti Oroszország gazdasági beágyazottsága egy ilyen feltételezést na­gyon is jogosulttá tett.⁴⁰

Hogy Martov vagy Dan gondolkodását el tudjuk helyezni a mensevizmuson belül, érdemes röviden bemutatni egy ebben a periódus­ban keletkezett olyan dokumentumot, amely a jobboldali mensevikek, a szociáldemokraták petrográdi és moszkvai csoportjainak álláspont­ját tükrözik a NEP-pel kapcsolatban. A dokumentum címe eleve jelzi a politikai irányultságot: „A bolsevikokkal való egységfront ellen!" E dokumentum a kommunistákat az anarchistákhoz és a szindikalistákhoz hasonlítja, mert nem a hagyományos parlamentarizmusban gondolkodnak, amin kívül a demokráciának nincsen más formája. Másrészt a kommunista párt kormányát a NEP kihirdetése nyomán a legnagyobb tőkés vállalkozónak nevezik, Trockiji és a többieket pedig a tőkés bérlőkkel rokonítják.⁴¹

Az a gondolat, hogy a bolsevikok kiárusítják Oroszországot, nemcsak a mensevikek köreiben volt népszerű „tézis", hanem az eszerek között is. Maga Martov, aki nemcsak magánlevelezésében, de a Szocialiszticseszkij vesztnyikben is a NEP-et az eredeti kommu­nizmus elárulásaként aposztrofálta, olyan antikommunista fordulat­ként értelmezte, amely alapján a bolsevikok útját így jellemezte: „a gazdasági Thermidoron keresztül masíroztak a politikai Brumaire 18-ához".⁴² De míg Martov ezt lényegét tekintve kikerülhetetlennek tartotta, addig a mensevik jobboldal itt csak a bolsevikok „rosszakara­tát" tételezte fel, s elméleti rangra emelték a korabeli viccet: NEP (Novaja Ekonomicseszkaja Politika) = Novaja Ekszpluatacija Proletariata; új gazdaságpolitika = a proletariátus új kizsákmányolása. Martov azonban maga sem látott más gazdaságpolitikai irányvonalat még 1922 elején sem, amikor január 7-i keltezésű, Scsupakhoz írt levelé­ben ezt expressis verbis le is írta, még a „baloldali kommunistákkal" szemben is megvédte a NEP-et, de ezt még európai elvtársai sem mind értették: „A bolsevikok fő hibája, hogy szocializmust csinálnak ott, ahol erre nincsenek meg a feltételek, de azért akarják őket leszól­ni, mert nem folytatnak következetesen szocialista politikát. .. Meg kell magyarázni, hogy az orosz összeomlással a külföldi tőke nélkül nem lehet boldogulni.. ."⁴³

Dan egy Akszelrodnak írt válaszlevelében (1922. febr. 16.) Mar­todhoz hasonlóan a bolsevizmust a kommunizmussal magával azo­nosítja, s a NEP-ben is magának a kommunizmusnak a feladását lát­ja, nem pedig egy elkerülhetetlen történelmi evolúció eredeti feldolgo­zását; magát a kommunizmus fogalmat csak formációelméleti érte­lemben használja, nem reagál rá mint mozgalomra és meghatározott szellemi-politikai értékekre, s miután a bolsevikok levették a napi­rendről a kommunizmus bevezethetőségének gondolatát és praxi­sát, ez Dan számára magának a kommunizmusnak a végével azono­sult: „A bolsevikoknak véglegesen el kell búcsúzniok a kommuniz­mustól, és vagy jobbra kell fordulniok a bonapartizmus felé, vagy balra – a demokratizmus felé, mindkét esetben valamiféle rendhez kell for­dulni a most uralkodó káosz helyett… a bolsevikoknak vagy a kor­mányzást kell abbahagyni, vagy – valamilyen értelemben – meg kell szűnniük »kommunistának« lenni."⁴⁴

A polgári-kapitalista restauráció, amelytől a mensevikek – frak­ciós és világnézeti hovatartozástól függően – a forradalom teljes vere­ségét vagy éppenséggel a forradalom győzelmét várták, elmaradt. A bolsevikok megakadályozták azt, de nem tudták megakadályozni a személyi diktatúrának egy olyan formáját, amely a NEP válságából a totális államosítás megvalósítása és a dolgozói önkormányzati for­mák és tendenciák megsemmisítése útján nőtt ki, vagyis egy olyan fejlődés árán, amelyet senki nem tervezett és nem is kívánt; míg a mensevikek egy liberális utópia hagyományától, a „nyugati modell" bűvköréből nem tudtak szabadulni, a bolsevikok a történelemtől szo­rongattatva egyre inkább a hatalomfenntartás „menedzselésére" kényszerültek, mert – ezt természetesen mind a bolsevikok, mind a mensevikek világosan látták – a szocializmus történelmi és civilizatórikus feltételei az akkori Oroszországban nem jöttek még létre. Végső elemzésben Oroszország és a Szovjetunió foglya maradt hát azoknak a történelmi struktúráknak, amelyek meghaladására a szociáldemok­raták a századelőn szövetkeztek … A szovjet forradalom tapasztala­tai nélkül – s ezt Martovék már a forradalom másnapján tudták – nem lehetett a történelemben továbblépni. A társadalmi formaváltásra tett kísérlet jelentősége egyetemes – ezért pártoktól és világnézettől füg­getlenül is okulhatunk belőle, ha a történelemből egyáltalán lehet okulni . . . Egy dolog bizonyosnak látszik, mindent újra kell gondolni. Néhány biztos pont azért marad. így például Martovnak bizonyosan igaza volt egy dologban: nem volt lehetőség a visszatérésre a forrada­lom előtti rendszerhez, de a szocializmus sem volt bevezethető. Vajon a nyugati polgári rendszer átültethető lett volna Oroszországba? Ki, milyen társadalmi erő hajtotta volna ezt végre? A mensevikek? Hiszen még jelentéktelenebb párt voltak, mint a bolsevik párt! Tehát a kapita­lizmus „bevezethetősége" is épp oly utópiának tekinthető, mint az „orosz kommunizmus". Mégis érdemes lesz a bolsevik alternatívát to­vább elemezni, ha az azt eltaposó sztálini örökséget véglegesen ma­gunk mögött akarjuk tudni; de anélkül, hogy a sztálini rendszer maga restaurálná a kapitalizmust, ahogyan Martov vagy Trockij ezt a lehető­séget nem egy alkalommal megjövendölte . . .

Jegyzetek

1 Az orosz történelmi fejlődés perspektíváiról és az új forradalom kilátásairól folyó vita 1907-ben játszódott le az OSZDMP londoni kongresszusán. Itt vált véglegessé a bolsevik-mensevik szakadás. A mensevikek a nyugat-európai „modell" mellett kötelezték el magukat, a bol­sevikok az orosz teltételeknek megfelelő válaszokat kerestek. E vita történelmi feldolgozását másutt elvégeztük. (Krausz T.: Az oroszországi szociáldemokrácia második szakadása. In: Századok, 1963/3.)

2 Legalább jelezni kell a mensevizmuson belüli áramlatok harcát. A februári forradalom idő­szakában két fő áramlat uralta a pártot. Az egyik a Potreszov vezette „honvédők", a másik a Martov vezette internacionalista szárny. Közöttük számos kis csoportosulás létezett. A febru­ári forradalom után létrejött a pártban egy centrum, amely Dan és Cereteli vezetésével a szovjetekben is uralkodó helyzetet foglalt el. Az októberi fordulat után új átcsoportosulás ment végbe. A centrum egyik része Dánnal az élen lényegében a martovisták álláspontját fogadta el; bár negatívan viszonyultak a bolsevik hatalomátvételhez és a proletárdiktatúrához, de kompromisszumokra törekedtek a bolsevikokkal „a népi szocialistáktól a bolsevikokig" ter­jedő egynemű szocialista kormány létrehozása jegyében. A centrum másik szárnya a jobbol­daliakkal együtt elutasított minden kompromisszumot. 1917 decemberében a mensevik párt kongresszusán a centrum és a jobboldal kisebbségbe került, visszautasították a Központi Bi­zottságba való belépést is. Ez a kompromisszumot nem ismerő szárny (Sogdanov, Gyuba, Asztrov. Potreszov, Garvi ós mások) 1920 áprilisában kilépett a pártból, bár mint Potreszov hangsúlyozta, továbbra is szociáldemokratáknak tekintették magukat. A párt másik része a polgárháború idején nem utasította el a demokrácia szovjet formáit, hanem – mai szóval élve – egy „pluralista néphatalom", a parasztsággal és általában az orosz „demokráciával" való „hatalommegosztás" alapján hajlott kompromisszumokra a bolsevikokkal, bár a nyugati for­radalom nélkül lezajló szocialista kísérletről ők is negatívan nyilatkoztak.

3 L. J. Getzler politikai életrajzát: Martov. A Political Biography of a Russian Social Democrat. Cambridge, Melbourne, Univ. Press, 1967.

4 Martov és Dan hagyatékának feldolgozása még alighogy megkezdődött. Itt azt a levelezési hagyatékot dolgoztuk fel, mutatjuk be, amely a Hoover Intézet (Stanford Univ.) Archívumá­nak Nyikolajevszkij-gyűjteményében található. (A továbbiakban: Nicolaevsky Collection -NC.) A levéltári anyag további feldolgozása természetesen még differenciálja a képet.

5 NC No. 17. Box 1. 51-2.

6 Akszelrod archívumából NC No. 16. Box 6. 45-9.

7 NC No. 17. Box 1. 51-2.

8 NC No. 6. Box 1. 5-6.

9 NC No. 6. Box 1. 5-2.

10 NC No. 6. Box 1. 5-35.

11 L. Krausz-Mesterházi-Tütő: Buharin elméleti munkásságáról. In: Demokrácia, „cézáriz­mus", szocializmus. (Buharin tanulmányai, ELTE, Pol. tud. füzetek 8. szám. Bp. 1988, pp25-28.)

12 NC No. 17. Box 1. 51-4.

13 NC No. 6. Box 1. 5-3.

14 Oborona revoljucii i szocialdemokrata. Szb. sztatyej. 1920. Szerk. Martov.

15 Dan üdvözlő beszédét l. 7-oj szjezd Szovetov K. 1920. pp 19-20.

16 NC. Akszelrod Archívuma, No. 16. Box 6. 45-9.

17 A röpirat Moszkva, 1920. május 8-i keltezésű. Aláírás: OSZDMP KB.

18 Vö. NC No. 6. Box 1. 5-39.

19 NC No. 17. Box 1.51-2.

20 NC No. 17. Box 1. 51-5.

21 NC No. 6. Box 1. 5-17.

22 NC No. 16. Box 5. 44-21. Levél Brojdónak, 1920. jún. 26.

23 NC No. 16. Box 5. 44-21 + 1.51-11. alatt.

24 NC No. 16. Box 5. 44-21.

25 Martov e levelében jól helyben hagyja a bolsevik vezetők némelyikét, mert egyáltalán nem a normális fejadagnak megfelelően fogyasztanak. Főleg Kamenyev, Radek, Rikov, Tomszkij, Sljapnyikov és a Sadoul testvérek „dőzsölését" említi, dicséri Buharin, Balabanova és Csi­cserin szerénységét. De felfigyel Lenin kultuszára is.

26 L. a KB 1921. februári levelét a pártszervezetekhez, amely tkp. a polgári demokrácia és egy antikapitalista irányvonal összeegyeztetését javasolja. Vö. NC No. 6.5-11.

27 L. erről Szakszervezetek és államhatalom. Dokumentumok a szovjet-oroszországi szak­szervezetek történetéből 1917-1923. ELTE AJTK pol. tud. füzetek, Bp. 1985. L. Krausz T. Előszó pp 9-30.

28 NC No. 6. Box 1. 5-4.

29 NC No. 6. 5-45. 1. még Szoc. Vesztnyik, 1921/2.

30 NC 51-3.

31 Vö. B. Dvinov korabeli visszaemlékezését, számos dokumentummal: Ot legalnosztyi k podpolju (1921-1922). California, Stanford Univ., 1968. pp 71-72.

32 Haraktyerisztika momenta NC n. 6. Box 1.5-16.

33 NC No. 6. Box 1. 5-16.

34 NC No. 17. Box 1. 51-3.

35 NC No. 17. Box 1. 51-3.

36 (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a beállítódás volt jellegzetes azokban a bolsevik párton belüli ellenzéki csoportokban is, amelyek a 20-as évek folyamán éppen a NEP-pel is konfron­tálódva hirdettek meg olyan politikai fordulatot, amely egy ilyen restauráció elhárítását pró­bálta meggátolni. Persze nem a sztálinizmus irányába kívántak haladni. L. erről a Kritika 1989. 11. számában közzétett Írásomat: Adalékok egy rendszerváltozás anatómiájához.)

37 51-3.1921. május 13. Berlin, Martov Akszelroodnak.

38 51-3. 1921.jún.8.

39 51-3.

40 51-3. okt.30.

41 Szt. Ivanovics papírjaiból NC No. 154., 216-13. A levél a Nemzetközi Szocialista Irodának címzett. A gépiratos másolat dátuma 1922. május 1.

42 L. Martov: Lenin protyiv kommunyizma. Szoc. versztnyik, 1921. június 19. pp 1 -5.

43 NC No. 16. Box 5. 44-21. Martov levele Sz. D. Scsupaknak 1922. jan. 7.

44 1922. febr. 16. NC. Akszelrod Archívuma, No. 16 Dan Akszelrodnak. Box 6. 45-9.