A szerző az 56-os munkástanácsok történelmi tapasztalatait foglalja össze és értelmezi. Rámutat arra, hogy a munkástanácsok történetének elhallgatása és meghamisítása napjainkban azzal a történelmi ténnyel áll összefüggésben, hogy a munkástanácsok az üzemekben és gyárakban az állami tulajdon társadalmasítását tűzték napirendre, elutasítva a kapitalizmus restaurációját, a tőkés magántulajdon visszaállításának kísérleteit.
1. Előzmények1
A munkásosztály magyarországi története nélkül nem érthető meg az 56-os munkástanácsok története sem. A magyarországi munkásság szellemi-politikai és szociális-kulturális arculatát sokszínű, bonyolult történelmi folyamatok formálták a két világháború között. A magyar munkásság 1918-1919-es forradalmi, munkástanácsos hagyományát az ellenforradalmi Horthy-rendszer szétzúzta és kriminalizálta, a kommunista pártot törvényen kívül helyezte, a közösségi tulajdont, amely Marxtól, Lenintől Kunfi Zsigmondig, Justusig és Lukácsig a szocializmus lényegeként definiálódott, a magántulajdon szentsége nevében bűnös dolognak tekintette. A keresztény-nacionalista hivatalos ideológia a magyarság alapproblémájaként – az uralkodó osztályok politikájából következő – "trianoni országvesztést" revideáló törekvéseket állította a nemzeti politika és emlékezet középpontjába. Ez lett később a második világháború idején a náci Németországgal kötött szövetség alapja. A korábbi, jelentős mértékben soknemzetiségű magyar ipari szakmunkásság, amely a mintegy százezres szervezett munkásság gerincét alkotta, az évtizedes nacionalista agymosás ellenére kitartott a szociáldemokrácia mögött a legnehezebb időkben is. Ugyanakkor főként a kisipari munkásság perifériáján, a munka nélküli munkástömegek között a harmincas évek végére – a náci előretörés hatására is – elsősorban Budapest peremkerületeiben a rendszer szélsőjobboldali-nyilas szerveződései, rasszista-antiszemita ideológiai szervezetei is gyökeret vertek.
A háború végén a szociáldemokrata és a kommunista párt háborúellenes erőfeszítései a munkásság szélesebb köreinek szimpátiájával találkozott. S noha Magyarországon nem került sor általános antifasiszta népfelkelésre a nácik és kiszolgálóik ellen, a marxista, szocialista eszmék 1945-re a munkásság politikailag érdeklődő, igaz viszonylag vékony rétegének tudatában megfogantak. Azt, hogy a társadalom mélyén ott voltak a megújulás erői, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy spontán módon létrejöttek a nemzeti bizottságok és más önigazgatói, népi szervezetek. A felszabadító szovjet csapatok a náci hadigépezet szétzúzásával és a holokausztot is "menedzselő" nyilas és más szélsőjobboldali erők kiűzésével hátteret biztosítottak a magyar baloldal és a kis létszámú antifasiszta polgári erők számára a defasizálás végigviteléhez. Ám eközben a szovjetek támogatását élvező kommunista párt a "defasizálás" során maga játszott a nacionalizmus és a tekintélyuralom húrjain. Ugyanakkor a kommunista párt a mindennapi politikában a nemzeti hagyományokat és feltételeket, a magyar munkásság korábbi hagyományait gyakran figyelmen kívül hagyva egyre inkább a szovjet fejlődés mechanikus másolását hajtotta végre. Az 1947. nyári hidegháborús fordulat végérvényesen erre a kényszerpályára sodorta a kommunista párt (MKP, majd Magyar Dolgozók Pártja) vezetőit. Az erőltetett iparosítás lényegében egy új nagyipari proletariátus kialakulását involválta, amelynek az új rendszer legitimációs ideológiája szerint "a szocializmus vezető osztálya", az "új uralkodó osztály" szerepét kellett volna betöltenie. A "munkásosztály államában" azonban az erőltetett fejlesztés árát minden szempontból főleg ezzel az "uralkodó osztállyal" kívánták megfizettetni – annak minden ismert következményével. Az 1953 utáni felemás "desztalinizálás" a harag és a felháborodás erőit is felszabadította, s a személyi diktatúrával szembeni lázadó szellem 1956-ban kitört a palackból.
2. A munkástanácsok társadalmi természete
1905 és 1917 oroszországi munkástanácsai, valamint 1918-19 magyar munkástanácsai is keletkezésükben két, egymástól elválaszthatatlan momentummal kapcsolódtak össze: az általános politikai válsággal és az abból való kiút keresésével. Tevékenységük középpontjában a régi politikai szisztéma lerombolása állt az általános sztrájk szervezésével és a termelés új alapokon történő újraindításával-átszervezésével. Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenysége is döntően a termelési folyamat átszervezésével, a termelés, a gyárak munkásellenőrzésével kapcsolódott össze, miközben a munkásközösségiség tradicionális szellemisége hatotta át, és a forradalmi anarchizmus bizonyos jegyeit is felmutatta. Ám amíg a szovjet és a magyar tanácsköztársaság munkástanácsai a régi kapitalista rendszer ellen lázadtak fel, az 56-os magyar munkástanácsok egyfelől az államszocializmus "társadalmasításának" törekvéséből, másfelől a kapitalista restauráció megakadályozásából indultak ki. A magyar munkástanácsok nem egyszerűen a politikai zsarnokság által okozott súlyos gazdasági-életszínvonalbeli sanyargatás és a politikai elnyomás sérelmei miatt születtek meg, hanem amiatt is, hogy a pártelit egymással harcoló csoportosulásai még a "lengyel minta" szerint sem tudták a politikai válságot megoldani, vagyis a párt vezérkara egymással harcoló frakciókra esett szét.
A munkástanácsok Magyarországon is spontánul jöttek létre. A magyar munkástanácsokra, mint ismert, a legközvetlenebbül a munkástanácsok jugoszláviai fejlődése hatott, hiszen akkoriban nem volt más élő tapasztalat, és ezekre a tapasztalatokra hivatkozni is lehetett. A szocializmus "humanizálásában" gondolkodó "reformkommunisták" szemében ezek a munkástanácsok jelentették a reménysugarat, amely az államszocializmus bürokratikus erődrendszerén belül a szocialista munkás-önigazgatás törekvéseinek fennmaradását jelezte. A magyar munkástanácsok rövid története (1956. október – 1957. január) is bizonyítja, hogy a munkásság egy részének tudatában a szocializmus a maga önigazgatói alakjában gyökeret vert.2 A jugoszláv fejlődéshez azonban hozzájárult, hogy gyakorlatilag a szovjetek nélkül szabadították fel saját országukat. A jugoszláviai fejlődéssel ellentétben a magyarok, úgymond, készen kapták a szocialista fejlődés lehetőségét, és annak a nemzeti feltételekben nem gyökerező sztálinista-államszocialista formáját "örökölték meg". Mindennek ellenére az 1956-os felkelés során színre lépő, a magántulajdon és a régi rendszer visszaállításában érdekelt horthysta restaurációs erők, amelyek Mindszenty bíboros zászlaja alatt gyülekeztek, nem merték nyíltan és világosan megfogalmazni antiszocialista céljaikat, és a vegyes gazdaság homályos ígéreteivel léptek föl.
Az 56-os magyar munkástanácsok tevékenységéről dokumentumok tömege3 tanúskodik; mindenekelőtt arról a törekvésről, hogy alulról felfelé szerveződve, centralizálódva az állami és termelési bürokráciát közvetlenül munkásellenőrzés alá vegyék. Másképpen fogalmazva, az államszocializmus társadalmasítását tűzték napirendre. A Munkástanácsok Parlamentje, amely spontán szükségtől hajtva ült össze 24 nagyüzemi és 5 megye parasztszövetsége, illetve néhány értelmiségi munkástanács részvételével október 31-én, az alábbi klasszikus, mindennél többet mondó dokumentumot hagyta jóvá a munkástanácsok jogainak és működésének alapelveiről:
- "Az üzem a munkásoké. A munkások az államnak a gyár termelése után adót és az üzemi nyereségből megállapított részesedést fizetnek.
- A vállalat legfőbb irányító szerve a dolgozók által demokratikusan megválasztott munkástanács.
- A munkástanács saját kebeléből 3-8 tagú igazgatói bizottságot választ, amely a munkástanács állandó szerve, amely igazgatói bizottság később részletesen megállapított feladatokat is el fog látni.
- Az igazgató az üzem alkalmazottja. Az igazgatót és a fontosabb munkakört betöltő alkalmazottakat a munkástanács választja. A választást megelőzi az igazgatói bizottság által nyilvánosan meghirdetett pályázat.
- Az igazgató a vállalat ügyének intézője, a munkástanácsnak felel.
- A munkástanács fenntartja magának a következő jogokat:
A) Jóváhagyja a vállalat valamennyi tervét.
B) Dönt a béralap megállapításáról és felhasználásáról.
C) Az összes külföldi szállítási szerződés megkötéséről.
D) Valamennyi hitelügylet lebonyolításáról. - Vita esetén valamennyi dolgozóra nézve a munkaviszony keletkezéséről és megszüntetéséről ugyancsak a munkástanács dönt.
- Jóváhagyja a mérlegeket, és dönt a vállalat részére megmaradt nyereség hovafordításáról.
- Saját kezébe veszi a vállalat szociális ügyeinek intézését." 4
Kezdetben a munkástanácsok az általános politikai követeléseken túl (szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, demokratikus parlamenti választások) csak helyi jellegű politikai tevékenységet folytattak, ami csak akkor bővült ki, amikor november 4-én megkezdődött a szovjet csapatok bevonulása, és egy ismételten válságos helyzet körvonalazódott. Ekkor megerősödött az a vonulat, amely az ország perspektíváját illetően a munkás-önigazgatás és a többpártrendszeres demokrácia egyesítése irányában tájékozódott, amelyben a szocializmus alapjait alkotmányos garanciák védték volna a kapitalista restaurációval szemben. A Nagy Imre-kormány államminisztere, a neves magyar értelmiségi jogász, Bibó István külön tervezetben fogalmazta meg november 6-án e lehetőséget, amelyet a november 14-én létrejövő Nagybudapesti Munkástanács is magáévá tett. Eszerint a szovjet csapatok kivonása után "Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti […] az 1945-ös földreform fenntartását 20-40 holdas maximummal; […] a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását; […] a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát; […] az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal […]". Mindezt egy alkotmányozó gyűlés hagyhatta volna jóvá, amelyben a munkástanácsok játszhatták volna a meghatározó szerepet.5 A szovjetek közvetlen támogatásával megformálódott Kádár-kormányt támogató szakszervezetek is ilyen értelemben adtak javaslatot a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, amennyiben kétkamarás parlament létrehozását irányoztak elő: "Ebből a célból javasoljuk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásának a kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államhatalmunk új szerve lenne […] a lakóterületi elv szerint titkosan választott Képviselők Házára […] és a különböző termelői közösségek soraiból ugyancsak titkosan küldöttekből álló Termelők Tanácsára" lenne szükség. Ez utóbbi alapfeladatát a dokumentum "a termelés és az elosztás irányításában" határozta meg. "Eszerint tehát a termelésben közvetlenül résztvevők határoznák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit […] Politikai kérdésekben pedig széles javaslattevő jogot kellene biztosítani számára […] a Képviselők Háza felé."6
Nem véletlen, hogy Kádár november 4-e után is még hetekig tárgyalt, és nemcsak taktikai okokból,7 a munkástanácsok képviselőivel, amire felhatalmazása volt Moszkvától.8 E szempontból igen tanulságos az ország legnagyobb üzemének (1956 októberében a Csepel Vas- és Fémművekben 30 500-an dolgoztak 18 gyáregységben) munkástanácsa és a Kádár-kormány közötti tárgyalások menete. A Csepel Vas- és Fémművek (amely a helyi gyári munkástanácsok egész hálózatából épült föl, összesen kb. 700 társadalmi munkában dolgozó taggal) munkástanácsai leszögezték ugyan, hogy a Kádár-kormányt nem ismerik el, s Nagy Imrét várják vissza a miniszterelnöki posztra, tárgyalási alapként ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormány újságban, rádióban jelezze: munkájában támaszkodni kíván a munkástanácsokra, ezenkívül adjon rendelkezési jogot. "Ez papíron meg is történt az 1956. november 14-én a Népszabadságban megjelent rendeletben, amelyben a munkástanácsoknak a következőket biztosították: a munkásönkormányzat kiterjesztése az üzemi élet minden területére, határozathozatali jog, bérrendszer kialakítása az üzemben, az üzem tiszta jövedelmének egy részét a munkástanács osztja fel a dolgozók között. A gyár összes dolgozójának részvételével három héten belül válasszák meg a végleges munkástanácsokat, a munkástanácsok választásával és működésével kapcsolatos végleges és részletes útmutatót a szakszervezet fogja kidolgozni."9
3. A bukás
A következő egy hónap eldöntötte a munkástanácsok sorsát, amely – mint a csepeliek egyik képviselője fogalmazta – "a kettős hatalom" feltételei között tevékenykedett. Ám ez az állapot nem maradhatott fenn. November 22-én az Elnöki Tanács rendelete a munkástanácsokról viszonylag széles jogkört biztosított e szerveknek a központi-állami tervezés és a helyi tervek egyeztetésében, a termelésben és a helyi gazdasági folyamatok irányításában – a gazdaságosság meghatározásától egészen a bérkifizetésekig, az üzem szervezeti felépítésének meghatározásáig, a nyereség elosztásától az igazgatók kinevezésének lényegében vétójáig. Az a kérdés merült föl: "Mi módon lehet az állami iparirányítás rendjét hozzáigazítani a vállalati önkormányzat rendjéhez? Maguk a forrongásban lévő minisztériumi apparátusok mindenképpen hajlanak rá, hogy ezt a problémát teszik meg az egész reform archimédeszi pontjává. Így a kormányt a saját apparátusaival folytatott párbeszéd is a munkástanácsok komolyan vétele, az egyezkedés felé tereli."10 A dokumentumok tükrében olyan felfogás rajzolódik ki, amely különböző gazdálkodási szektorok, az állami, az önigazgatói és a korlátozott magánszektor egymás mellett élésével, egyfajta vegyes gazdasággal számolt.
Ám a gyakorlati alapkérdések a politikai harc síkján dőltek el. Sem a Központi Nagybudapesti Munkástanács, sem a munkástanácsok általában nem fogadták el a hatalom tulajdonképpen kompromisszumos törekvését, amely tisztán termelési szervezetként fogta föl a munkás-önigazgatás szerveit. Kádár János a munkástanácsokról úgy nyilatkozott, hogy nekik kell a gyárat irányítaniuk, de politikával ne foglalkozzanak, mert az nem az ő dolguk.11 A kádári hatalmi koncentráció egyre inkább szükségtelenné tette a minisztérium, illetve az annak érdekeit is képviselő igazgatóság közé helyezett munkástanácsokat.
A Nagybudapesti Munkástanács sztrájkokkal is alátámasztotta hatalmi igényeit, melyek a Kádár-kormánynak (és persze a mögöttük álló szovjeteknek) már nem voltak elfogadhatók. Az üzemekben a helyi munkástanácsok hatalmi alternatívájává egyre nyilvánvalóbban az újjászervezett párt, az MSZMP vált.12 Maguk a munkástanácsok is így tekintettek magukra és az MSZMP-re.13 A kiélezett hatalmi és fegyveres harcok menetében az új hatalmi rendszer és a szocializmus "többpártrendszeres" menedzselése végül lekerült a napirendről – noha a munkástanácsok nem csak a kormány felé, hanem a tőkés restaurációs erők felé is létezésük utolsó napjaiig hangsúlyozták: "a gyár, a föld a népé, azt senkinek vissza nem adjuk". Az államszocializmus visszaállítása és egy "második Jugoszlávia" létezésének szovjet megakadályozása erősebb érdeknek bizonyult a szocializmus új formái kipróbálásának spontán törekvésénél. A politikai harcok logikája elvezetett az egypártrendszer visszaállításához, amelyben a magyar munkástanácsoknak még az a korlátozott szerep sem jutott, mint a jugoszláv szisztémában, ahol is a bürokrácia és a tőke szorításában e szervek még hosszú évekig fennmaradtak. Alig harminc évvel később, 1990-ben a munkástanácsok hasonló sorsra jutottak a polgári parlamentarizmus, a többpártrendszer feltételei között is.14
A magyar tapasztalat tehát azt bizonyította, hogy a munkástanácsok képesek voltak a termelés irányítására, képesek voltak az önigazgatás szocialista-közösségi rendjének átgondolására és bevezetésének megkezdésére, ám a helyi kísérlet a konkrét politikai feltételrendszerben nem bizonyult hosszabb ideig fenntarthatónak. Ismételjük, nem tolerálta a társadalmi ellenhatalmat sem az egypártrendszer, sem a harminc évvel később visszaállított többpártrendszer. Úgy tűnik, az önigazgatás mint alternatív társadalmi rendszer sikeres és tartós megvalósítása mind gazdasági, mind politikai okok miatt csak nemzetközi összefogás eredménye lehet.
E hagyomány újragondolásáról, az önigazgatás gazdasági és elméleti lehetőségeiről az események ötvenedik évfordulóját ünneplő hatalmi csoportosulások hallgatnak, meghamisítva így az 56-os felkelés történetének valóban szocialista aspektusát.
Jegyzetek
1 A témakör irodalmához lásd Hajdu Tibor: Közép-Európa forradalma 1917-1921. Budapest, Gondolat, 1989; Sipos Péter: Legális és illegális munkásmozgalom (1919-1944). Budapest, Gondolat, 1988; uő: A munkásarisztokrácia sanyargatása. História, 2006. 4. sz. 20-22.; Kende János: Forradalomról forradalomra. Az 1918-1919-es forradalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979; Mark Pittaway: A "munkásállam". Kézirat.
2 Tulajdonképpen mindezt maga Kádár János is elismerte november 1-jén az SZKP Elnökségének ülésén is, amikor a felkelést éppen a munkásság jelentős tömegeinek támogatása miatt ismételten "nemzeti demokratikus forradalomnak" nevezte, jelezve egyúttal az ellenforradalmi veszély meglétét mind a Rákosi-Gerő-klikk, mind a horthysta restaurációs erők részéről. Vö. Prezidium CK KPSZSZ 1954-1964. I. köt. Csernovie zapiszi zaszedanyii. Sztyenogrammi. Főszerk. A.A. Furszenko. Moszkva, ROSZSZPEN, 2003. 196.
3 A fontosabb irodalomból: Magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. S. a. rend. Kemény István és Bill Lomax. Párizs, 1986 /Magyar Füzetek/; Bill Lomax: Magyarország 1956. Budapest, Aura, 1989; Tóth Eszter Zsófia: A Csepel Vas- és Fémművek munkástanácsainak története és a munkástanács emlékezete. Kézirat, 2006; Feitl István: Parlamentarizmus és önigazgatás az 1956-os forradalomban. Múltunk, 2005. 2. sz. 231-243.; uő: A magyar munkástanácsok és az önigazgatás 1956-ban. Eszmélet, 2. sz. (1989) 42-52.; Molnár János: A Nagybudapesti Központi Munkástanács. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969; A forradalom előzményei, alakulása és utóélete. Tanulmányok és kronológia. Párizs – New Jersey, 1987; Ripp Zoltán: 1956. Forradalom és szabadságharc Magyarországon. Budapest, Korona Kiadó, 2002.
4 Magyar munkástanácsok 1956-ban, i. m. 42-43.
5 Uo. 132.
6 Lásd Eszmélet, 2. sz. (1989) 48-49.
7 Számos dokumentum maradt fenn 1956 decemberéből, amely azt tükrözi, hogy az államhatalom igyekezett beépíteni a megreformált irányítási rendszerbe a munkástanácsokat, elég széles termelői funkciókkal, ami egyfajta korporativista fejlődési irányba való elmozdulást jelentett volna. Vö. pl. Magyar munkástanácsok, i. m. 139-150. (A kohó- és gépipari minisztérium tervezete, 1956. dec. 13.); 150-157. (A vegyipari minisztérium tervezete. 1956. nov. 21.)
8 Vö. Feitl: i. m. 241. A csepeli munkástanács november 30-i ülésen még részt vett egy szovjet parancsnok, ami ellen rögtön felszólalt ugyan a Kerékpárgyári Munkástanács jelen levő képviselője, mégis jelzi, hogy még ekkor sem mondták ki a végső szót a munkástanácsokról. "A felszólalás persze nem hozott változást, a parancsnok maradt, mint »a munkástanács modell gyakorlati megvalósítása iránt érdeklődő«." Vö. Tóth: i. m.
9 Tóth: i. m.
10 Kis János: Az 1956-57-es restauráció – 30 év távlatából. In: A forradalom előzményei… i. m. 133.
11 Uo. A csepeli és más munkástanácsok képviselői 1956. december 27-én tárgyaltak utoljára Kádárral és az MSZMP vezetőivel. A küldöttség kérdésére válaszolva mondta Kádár János az ominózus szavakat.
12 Molnár: i. m. 90-91.
13 Uo.; Tóth: i. m.; Ripp: i. m. 234. December 9-én a kormány törvényen kívül helyezte a területi munkástanácsokat, majd egyre több helyütt letartóztatták a munkástanácsi vezetőket. December 11-én Rácz Sándort, a KMT vezetőjét is letartóztatták; a sztrájkokra és tüntetésekre a kormány a terror eszközeinek kiszélesítésével válaszolt.
14 A 89-es alkotmánymódosítás egy történelmi pillanatra helyt adott az önigazgatói kísérleteknek, ám az első "demokratikus" parlament 1990-ben alkotmánymódosítást hajtott végre, törölve a 12/2. §-t, amely rögzítette a kollektív dolgozói tulajdon fogalmát.