Az Irak elleni háború értelme és jelentései – hat tételben

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromsága" az Irak elleni háború többféle értelmezését engedi. A liberális szemlélet e három síkot egységesen látja, és úgy véli, bár a háború nem szép dolog, ám általa egy véreskezű diktátorral mégis csak kevesebb van. Történelmi-kritikai szempontból a képlet azonban hiányos. Az iraki háború felfogható úgy is, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése egy olyan "rekolonizáció" keretében, amelynek célja a világ perifériás és félperifériás részeinek beillesztése az alakuló világrendbe.

Jugoszlávia felosztásának-szétbombázásának, illetve az Irak elleni háború tapasztalatainak elemzése végérvényesen megmutatja, hogy azoknak volt igazuk, akik az 1989 utáni korszakot nem a "béke és a demokrácia" diadalaként fogták fel, hanem a "szabad piacgazdaság" rablóháborúinak új korszakáról beszéltek, amelyben mind politikai, mind gazdasági síkon egy új világrend körvonalai rajzolódnak ki. A SZABADSÁG nagy ígérete helyett 1989 óta a háborúk egymásutánjának vagyunk tanúi továbbra is. 1989 "liberális forradalma" hamarabb kiürült, mint azt a legradikálisabb kritikusok feltételezték. Ma már Fukuyama a liberális, angyalarcú kapitalizmus nevetséges ideológusának tűnik csupán. Ha a XX. század Amerika évszázada volt, úgy tűnik, a XXI. század Amerika hanyatlásának évszázada lesz – legalábbis erre a végkövetkeztetésre jutottak ismert gondolkodók, mint például az amerikai-francia Immanuel Wallerstein.

 

I. Sem a francia forradalom, sem az orosz forradalom nem tudta beteljesíteni a maga egyetemes gazdasági-politikai és kulturális küldetését, univerzális céljait. Amerika egyetemes, bár alapvetően más küldetése sem beteljesíthető ugyanazon okokból: az emberiség fejlődése túlságosan sokrétű, nem egyneműsíthető a maga teljességében, mert a történelmi-társadalmi fejlődés természete szerint egyenlőtlen. A mostani iraki háború is felfogható úgy, mint az amerikai civilizáció mára lényegében kiürült "értékeinek" kiterjesztése, egy olyan "rekolonizáció" érdekében, amelynek végső soron az a célja, hogy a világ perifériás és félperifériás részeit beillessze a világrend átalakulóban lévő rendszerébe, új hierarchiájába. E hierarchia történetileg jött létre a világ egészének és egyes régióinak periódusonkénti gazdasági és területi újrafelosztása során; e több évszázados folyamatot alapjában a tőkefelhalmozás és a nagyhatalmi, illetve geostratégiai érdekek határozzák meg. E folyamat 1989-91 után nyilvánvalóan új periódusba lépett, amennyiben az 1945 után megszilárdult bipoláris világrend az államszocializmus bukásával együtt összeomlott. A háborúkat jogilag is és erkölcsileg is mindig igazolják, noha csak ritkán folytatják a nemzetközi jogi előírások szerint. A történelem arra "tanít", hogy a nemzetközi jogot minden új korszakban új módon definiálják, de csak azt követően, ha előbb a nemzetközi politikában "vérrel és vassal" érvényre juttatták az új erőviszonyokat. Ez 1914-18, 1933, 1945-47, 1968-1973 után 1989 óta kétségtelenül ismét folyamatban van. Az ENSZ, amely a 20. század kivételes eredménye volt a nemzetközi jog érvényesítése terén, a mostani válság eredményeként akár meg is semmisülhet, csupán névleges szervezetként egzisztálhat tovább.

 

II. Az Egyesült Államokat a Szovjetunió felbomlása tehát új világpolitikai státusba emelte, amellyel az egyedül maradt szuperhatalom, úgy tűnik, nemigen tud megbirkózni. Míg a 70-es-80-as években a gazdasági-pénzügyi és szabadkereskedelmi terjeszkedés elegendő volt az amerikai szuperhatalom pozícióinak fenntartásához, sőt, megerősítéséhez, az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban kényszerül a világ különböző térségeiben háborút vagy rendfenntartó akciókat folytatni közvetlenül az amerikai hadsereg (és kis mértékben szövetséges csapatok) bevetésével. Míg a Balkánon a tét a déli irányú felvonulási erők és a kelet-európai jelenlét biztosítása volt, most az évtizedek óta nagyon ingatag közép-keleti térség "pacifikálásán" van a sor.

Az olaj, a terrorizmus és a liberális politikai felszabadítás "szentháromságából" ered az Irak elleni háború többféle értelmezésének lehetősége. A liberális értelmezés mindhárom síkot egységben látja, s úgy véli, a háború nem szép dolog ugyan, de mégis csak egy véreskezű diktátorral kevesebb. Éljen a háború, hátha meggyengíti a terrorizmus anyagi hátterét. A nacionalista érvelés, mint például az orosz vagy a francia álláspont, abból indul ki, hogy az ő országaik ebből a geostratégiai és olajkereskedelmi üzletből kimaradnak. Az arab-iszlám nacionalizmus saját ellenőrzése alatt kívánná koncentrálni a megfelelő olajlelőhelyeket és kereskedelmi utakat. De nincsen ehhez elegendő erejük és egységük. Ráadásul az Európai Unió német-francia centruma az USA-val szemben az európai önállóság sérelmét látja abban, hogy egy alapjában amerikai érdekeltségű háborúban a kelet-európai NATO-szövetségesek, az Unió gyengítését kockáztatva, az amerikai katonai-politikai érdekeket támogatják. Az EU-amerikai konkurenciában Oroszország nemzetközi szerepe "felértékelődött", azzal tart, aki többet ígér. Az USA viszont, amely saját táborát már nem tudja összetartani, engedményeket kénytelen tenni Oroszországnak.

 

III. Egy történeti-kritikai elemzés szempontjából az így felállított képlet hiányos. Ha kilépünk az érdekszférák és a nyersanyagok ellenőrzéséért folytatott nagyhatalmi küzdelmek apologetikus és immanens értelmezéséből, akkor jobban látható, hogy az USA jobboldali-konzervatív adminisztrációja nem képes megnyugtató választ adni néhány alapkérdésre. Miért éppen Irakot kívánta megtámadni, amikor hasonló diktatúrák a térségben és sokfelé a világon szép számmal vannak? Azzal mégsem igazolható egy háború, hogy annak célja az iraki olaj megszerzése, noha nyilvánvaló a tényállás. Még ma is sokan tagadják, hogy ez a háború az olaj körül forgott, noha két héttel a háború után Dick Cheney korábbi üzleti vállalkozása már be is nyújtotta igényeit az iraki olaj "kiaknázására".

Az I. világháborút is minden hadviselő fél a legszentebb hazafias eszmékkel és erkölcsi imperatívusokkal igazolta, miközben gyarmatokról és más egyéb zsákmányról volt szó. Ha az USA tényleg a terrorizmus elleni háborút folytatná, akkor a terrorista kiképző központokkal és az atombombával rendelkező Pakisztánt kellene megtámadnia, de az al-Kaida sem iraki, hanem szaúdi eredetű, a tömegpusztító fegyverek felszámolása is sürgetőbbnek látszik Pakisztánban, Iránban vagy Észak-Koreában, amelyek állítólag atomfegyverekkel rendelkeznek, és fenyegethetik a centrum-országokat, illetve a világot. Még a közel-keleti terrorszervezetek felszámolásáról sincs komolyan szó, ha csak Saron véres akcióit nem soroljuk ide. Ez a politika csak azt a hamis látszatot kelti, amit a szélsőjobboldali-rasszista antiszemitizmus sugall, mintha Izraelnek köze lenne az amerikai "olajháborúhoz" vagy az amerikai "olajmaffiához". Ez a szélsőjobboldali propaganda is tükrözi, hogy Irak lerohanása csak rövid távon növeli Izrael biztonságát, hiszen az arabok amerikai stílusú megalázása újabb olaj az iszlám alapú politikai fundamentalizmus egyáltalán nem kialvó tüzére. A fundamentalizmus antiszemita ideológiája – amely egyébként számos elemében jelen van az arab politikai élet propagandacentrumaiban is – igyekszik Izraelből és a zsidókból megint bűnbakot csinálni. Lehetetlen nem észrevenni, hogy meghatározott arab politikai körökben és általában az arab nacionalizmusok "műhelyeiben" egy újfajta antiszemitizmus bontakozik ki, amely a régi antiszemita hagyomány (vérvád stb.) elemeit felhasználva, nem integrál(hat)ja a náci szimbólumokat, de a zsidóságot – nem csupán az izraeli állam politikáját, sőt, még csak nem is magát az izraeli államot – mint vallási és etnikai egységet tekinti az egyes számú ellenségnek. Az antifasizmusba csomagolt antiszemitizmus (pl. a horogkereszt azonos a Dávid csillaggal) a baloldal meghatározott csoportjait is veszélyeztető ideológia, ami egy differenciálatlan antiimperializmus megnyilatkozása lehet, de amelynek természetesen semmiféle engedmény nem tehető.

Az iraki háború mint felszabadító háború tézise egy kiszámíthatatlan és vég nélküli háború realitását vetíti elénk. Hiszen csak ott folyik harc a terrorizmus és a diktatúra ellen, ahol az USA érdekei megkívánják. Ahol nem, ott felszerelik a terrorista egységeket, mint például a 70-es évek Irakjában a kurdok vagy Irán ellen, vagy gondoljunk a közelmúlt Koszovójára, a kelet-timori népirtásra, a török, a görög, a latin-amerikai katonai diktatúrák támogatására vagy a mostani pakisztáni és szaudi iszlám rendszerek szövetségi státusban tartására. Mindez erkölcsileg is aláássa a háborús politikát. Kiinduló tézisünk, miszerint fegyverekkel nem lehet a polgári demokráciát (ami természetesen nem azonos a többpártrendszerrel!) exportálni, meggyökeresíteni, a történelem nem siet megcáfolni. Honnan is lehetne hirtelenjében demokratikus polgárságot "előállítani", mondjuk, éppen a Közép-Keleten? Nem sikerült ez Oroszországban sem, de Kelet-Európa nagyobb részén sem.

 

IV. A békemozgalom – Berlintől Madridig, Londontól Budapestig, Párizstól New Yorkig – a maga "naiv" módján a nemzetközi kapcsolatok alternatív modelljéből indult ki, amelytől az antiszemitizmus és az Amerika-ellenesség kulturálisan és politikailag is idegen. Az Amerika-ellenesség, az antiszemitizmus, a vallási extremizmus a szélsőjobboldal ideológiája. Mindez leginkább a budapesti demonstráción nyilvánult meg, ahol valóban megjelentek polgárikörös-szélsőjobboldali provokátorok és virtigli fasiszták, akik az iraki ellenzéki szónokot hazaárulónak bélyegezték, kirukkoltak szokásos antiszemita és emberellenes jelszavaikkal, de ezeket a jelenségeket a tüntető tömegek és a szónokok beszédei elszigetelték, megfékezték, kirekesztették. Ez a jelenség büntetés volt azért, mert éles ellentét feszült a kormány békét hangoztató állásfoglalásai és az USA-t támogató gyakorlati politikája között. Sokan a kelet-európai csatlós történeti hagyományába illesztették ezt a magatartást, amelyet – ki ne emlékezne rá – a Balkán-háború idején a Fidesz-kormány is ápolt.

Egyébként ilyen provokációk Európa más nagyvárosaiban nemigen történtek, sőt, a demonstrációk – minden sokszínűség (pacifisták, szocialisták, szociáldemokraták, kommunisták, keresztények) ellenére – alapjában baloldali, szakszervezeti ellenőrzés alatt álltak a nemzeti és szociális egyenlőség humanista eszményeit hirdetve. Mindenütt a háborús politikát, az erőszak kultuszát nevezték meg a szélsőjobboldali jelenségek egyik forrásaként.

Nem egyszerűen 1968 békemozgalma és pacifizmusa éledt most újjá. Természetesen a tüntetők a háborút most is mint kulturális szempontból elfogadhatatlan megoldást utasították el. A mozgalomra azonban erős hatással voltak az európai civil szociális mozgalom gazdasági és szociális követelései is, amelyek a globalizációs folyamatok kritikájából indulnak ki.

Úgy tűnik, Bush hazai és nemzetközi méretekben összekovácsolta a háborúellenes baloldali és pacifista erőket, nemzetközi elszigetelődését erősítette, amennyiben Európa lakosságának közel 80%-a ellenzi a háborút. Az a meggyőződés volt általános a békemozgalmon belül, hogy a véreskezű diktátor, Szaddám Huszein megdönthető (lett volna) egy békés rendszerváltás keretei között is a demokrácia játékszabályai szerint. Ez lehet persze naiv feltételezés, mert félő, az új világrend már túllépett ezeken a demokratikus játékszabályokon.

V. A háború sajtóvisszhangjához hozzátartozik az a nyelv, amelyen a politikusok beszéltek. Itt egyetlen "új" fogalom megjelenésére utalnék csupán, azt érzékeltetve, hogy a történelem különböző rétegei miképpen ötvöződnek. Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter, majd pedig Bush elnök terminológiai újítása akkor került elő, amikor a kelet-európai országok kormányai Tony Blair inspirációjára aláírták az amerikai háborús törekvések támogatását. Az elhíresült levélre hivatkozva, Rumsfeld – szemben a francia és német állásponttal – hangsúlyozta, hogy az "új Európa" példát mutatott a régi (nyilván dekadens?!) Európa számára, amely nem képes követni az új idők szellemiségét, háborús ethoszát. Ez a nyelvezet – bár több ok miatt sem tételezem föl, hogy Rumsfeld tudatában lett volna ennek – a náci terminológiában gyökeredzik.1 Emlékeztetni illik arra, hogy a náci Németországban 1941 és 1944 között Das Neue Europa ("Új Európa") címen országos folyóirat létezett, propagálva az "új Európa", magyarán a német vezetésű Európa eszmeiségét. Ez a gondolat akkoriban igen népszerű volt, főleg a kelet-európai szélsőjobboldal köreiben. A régi és új Európa ilyen szembeállítását maguk a magyar nyilas mozgalom képviselői is megtették – éppen a Horthy rendszer konzervatív figuráival szemben és általában a Nagy-Britannia irányában tapogatódzókkal szemben, mondván, a jelenlegi rezsimek folyton-folyvást ellenszegülnek az "új európai szellemiséget (zsidókérdés, földkérdés, a vezetés kérdése, népiesség kérdése) követő átállásnak".2 A kelet-európai országok "új európai szellemisége" éppen a régi Európához való csatlakozásban merült ki ezideáig, mostantól azonban mi, kelet-európaiak az amerikai katonai érdekeltség európai megtestesítőiként szerepelünk, méghozzá egy olyan lehetetlen helyzetet reprezentálva, amelyben ezek az országok gazdaságilag – Rumsfeld szóhasználatánál maradva – a régi Európához tartoznak, katonailag viszont az USA "érdekszférájának" tekintendők. Ez az "új európai", valójában éppenséggel nem-európai, hanem amerikai orientáció magának az Európai Uniónak mint nemzetközi gazdasági és politikai "ellensúlynak" a legyengítését szolgálja. Szép szerepvállalás… Kísért 1968 szelleme? Dehogy. Hiszen ki hitte volna akár csak 15 évvel ezelőtt, hogy az amerikai legfelső politikai vezetés egy közel hatmilliós metropolisnak bombákkal eshet neki? Ki hitte volna, hogy az emberiség pótolhatatlan kulturális kincseinek megőrzése nem ért meg az amerikaiaknak egy-két harckocsit, miközben az olajkutak és az olajügyek minisztériuma állig felfegyverzett katonák ellenőrzése alá került? Ki hitte volna, hogy Babilon kulturális emlékei néhány dollár ellenében amerikai katonák hátizsákjában landol, vagy egyenesen a nemzetközi bűnszövetkezetek zsákmányává válnak.

A mai ötvenesek még emlékeznek arra, micsoda nemzetközi botrány volt, amikor a Varsói Szerződés csapatai bevonultak egy másik szövetségesük területére, Csehszlovákiába 1968 augusztusában. Az akkori négy halott (akkor is szerepet játszott a baleset, ketten így haltak meg) megdöbbenést váltott ki a kritikailag gondolkodók körében, de a hivatalos propagandisták akkor is egyfajta "felszabadító" ideológiából indultak ki, "a néphatalom", "a munkásosztály hatalmának" megmentéséről beszéltek. Az iraki több ezer halottról és pusztulásról azonban már a háború utáni napokban sem igen esik szó, noha a mai pluralista rendszerben erre elvben akár mód is nyílhatna. Ám a sajtó, általában a média mint hatalmi eszköz jól kitapintható érdekeket szolgál… A világ gyorsan változik, a háború után mindjárt – a háborút ellenzők közé tartozó – Oroszország is részt kér a helyreállítás üzleteiből. Csodálkozunk, ha a zsákmány morzsáiból az olyan kis országok is részesedni akarnak, mint Magyarország?

 

VI. A sajtó a CNN alakjában a háborúból egy világméretű valóságshow-t varázsolt, de itt tényleg meghaltak az emberek élőben, hiszen élőben vadásztak az irakiakra. A politikát perszonifikálták, mintha tényleg Szaddámról lett volna szó ebben az üldözéses mesében, s nem a közép-keleti amerikai hatalmi befolyásról és az olajról. A Fox News – szintén amerikai – hírcsatorna, amely a hazafias érzések rendkívül széles skáláján játszott, talán még nagyobb nézőcsalogató volt, mint a CNN, ami szintén arról tanúskodik, hogy az USA-ban szeptember 11. után mindenféle háborús hisztériával megetethető a nagyérdemű. Eleve megdöbbentő volt, hogy a CNN az önmagáról felállított "objektív" tájékoztatásnak mennyire nem kívánt megfelelni, hiszen katonai adóvá alakult át, újságíróit és riportereit az amerikai hadsereg egyenruhájába vagy stilizált uniformisába bújtatta, még a nőket is, nem titkolva, hogy kizárólag a Bush-politika érdekeit hajlandó képviselni. A katonai és politikai fejetlenséget következetesen egy nagy stratégia részeként mutatták be és propagálták, még Bagdad szétbombázását is "humanizálni" igyekeztek, mondván, a "rendszerváltás" a "humanitárius segítség" előfeltétele. A civil áldozatok egyre növekvő számát mindig úgy jelölték meg, hogy csupán gyanús arab források és csatornák túlzásairól lehet szó. Miközben civilek százait likvidálták a bombázások során, pontos információkkal mindig csak az amerikai halottakról, néha a britekről adtak számot, az iraki civil lakosok nyilvánvalón nem számítottak teljes értékű embereknek.

Az értelmetlen pusztítást (lakóházak, kórházak, múzeumok stb.) azzal igyekeztek ellensúlyozni, hogy a Perzsa-öböl kikötőjének "többszöri" elfoglalása után, bevágtak olyan képeket, amelyeken az amerikai katonák hálás arabokat látnak el vízzel és élelmiszerrel. Olyan ostobáknak tekintették a külföldi nézőket is, hogy azok elhiszik, az amerikaiak azért mentek oda, hogy segítsenek a szerencsétlen iraki embereken.

A "békés rendszerváltás" németországi tézise meg sem fordult a magyar liberálisok és "szocialista" támogatóik körében, még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Bagdadot sem lehet háborús bűncselekmények, azaz ártatlan civilek, gyermekek, öregek, nők likvidálása nélkül elfoglalni, annak ellenére, hogy az iraki hadsereg komoly ellenállásáról szó sem lehetett. A CNN nyomán úgy igyekeztek beállítani a dolgot, mintha itt egy "becsületes" és "demokratikus" háborúról lenne szó, amelyben egy erős és veszélyes ellenfelet kell legyőzni, egy "arab Hitlert". Valójában egy, a 70-es évek színvonalán álló, de rosszul felszerelt és szervezetlen katonai erő jórészt spontán ellenállásáról volt csupán szó, amelynek többségét a nemzeti függetlenség, az állami patriotizmus vagy/és az iszlám valamely formájának eszméi és érzelmei fűtötték.

De Magyarországon, ahol a lakosság döntő többsége kezdettől ellenezte a háborút, a háború propagandáját nem a vallásos konzervatív erők vezényelték, mint az Egyesült Államokban, hanem a liberálisok, azoknak is egy szélsőséges szárnya, amely a régi időkre emlékeztető "internacionalista szolidaritás" jegyében szólította fel a lakosságot szinte minden tv-csatornán arra, hogy Amerikában a Nagy Felszabadítót lássa. Miközben túllihegték olykor még a Fox News kommentátorait is, egyenesen Amerikában látták Európa felszabadítóit, noha ugyanők másfél évtizeddel ezelőtt még pontosan tudták, hogy Európa egyes számú felszabadítója az a Szovjetunó volt, amely mintegy 27 milliós emberveszteséget szenvedett el a náci Németország legyőzése során. Ám tudjuk, az emberi emlékezet is politikafüggő…

A háborús mainstream magyarországi sajtóvisszhangja3 (a magyar értelmezés kiinduló és végpontja természetesen a CNN volt) minden szempontból megfelelt az uralkodó politikai csoportosulások elvárásainak. Egyetlen fontosabb csatorna sem lógott ki a sorból, mindenki ugyanazokat az ügyeletes "szakembereket" szólaltatta meg, akik ugyannak a "törvénynek" engedelmeskedtek: ki így, ki úgy, mindenki a maga színvonalán igazolta a háborút. A furcsa inkább csak az volt, hogy liberális "szakemberek" szónokoltak a nemzetközi jog megsértésének elfogadhatóságáról a cél szentesíti az eszközt szellemében. A mai liberálisok a tegnapi sztálinisták?

Az amerikai felszabadítás oly jól sikerült, hogy nem volt olyan vallási, kulturális és etnikai ellentét a térségben, amelyet mozgásba ne hoztak volna, nem volt olyan ellentmondás, amelyre rá ne telepedtek volna a megszállással kapcsolatos jól ismert célok és feladatok – természetesen mindig az atyai segítség nevében. A térségre jellemző és az Eszméletben is már elemzett nemzetiségi, etnikai és vallási ellentétek tudatos kiélezése nem egyszerűen azt a célt szolgálta, hogy ezekre az ellentétekre rátelepedve állandó katonai felügyelet vagy egy mindig robbanékony helyzet "kezelése" válhat szükségessé (noha ez is fontos politikai és gazdasági biznisz), hanem még fontosabb cél volt az erős államhatalom "legyengítése" és a helyi elit ellenállásának, esetleges gazdasági konkurenciájának letörése az olajpiacon.

Bush Isten nevében indította a háborút, akárcsak Bin Ladenék a magukét. Sőt, végül Szaddám vezetősége is áttért a "szent háborúra", Allah nevében. Mintha Bush csak illusztrálni kívánná a háború radikális kritikusainak tézisét, miszerint ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó. Az USA természetesen nem először rúgja fel a polgári demokratikus játékszabályokat, gondoljunk csak a vietnami háborúra (hagyjuk most a régebbi időket!), de a Szovjetunió felbomlása óta most először volt rá példa, hogy a hivatalos külpolitika szócsöve, a CNN meg is ideologizálta a polgári demokratikus játékszabályok "időleges" félretételének megengedhetőségét, ami nélkül egy amerikai bábkormány felállítása nem volna lehetséges. Itt már olyan formaságokra sem adtak, mint a szovjetek korábban, hogy "behívják csapatainkat". Hiába, amikor már nincsen elég pénz, akkor katonákat szokás odaküldeni. Irak "demokratizálásának" története azzal kezdődött, hogy lehetetlennek nyilvánították a békés rendszerváltást, és azzal fejeződött be, hogy civilek tömeges legyilkolása éppen olyan természetessé vált, mint az, hogy a casus belli-t szolgáltató iraki tömegpusztító fegyvereknek se híre, se hamva. A szegénység maradt, hiszen a pénz elfogyott. A kör bezárult. Ezzel bizonyos értelemben valóban vége a történelemnek, amennyiben a világ liberális irányításának demokratikus jellegéről szőtt álmok véget értek. Beköszöntött az "új" világrend.

 

 

Jegyzetek

 

1 Ez úton is köszönetet mondok Kerényi Gábornak és Arpad Klimónak, akik e tényre felhívták a figyelememet és a forrást megjelölték.

2 (OKW, Abwehr) Außenstelle VII, Ungarn – Südost-Politik. Eine Studie. Urheber: Führende Persönlichkeit der Pfeilkreutzlerbewegung von hohem Generalsrang, 20. 3. 1942. [(OKW, elhárítás) VII. kölszolgálati hatóság, Magyarország – Délkeleti politika. Tanulmány. Szerző: a nyilaskeresztes mozgalom magas tábornoki rangban álló – vezető személyisége, 1942. III. 20.], 1942. IV. 15., BA-MA RW 5/v.236, itt 15. lap sk.

3 Voltak persze kivételek, akik kimerítették a háborús uszítás fogalmát is, mint például Avar János, Seres László, Mészáros Tamás vagy Bolgár György. Üdítő kivétel volt Valki László nemzetközi jogász, aki az első perctől azt az álláspontot képviselte, hogy a háború elfogadhatatlan, mert a nemzetközi jog minden alapvető törvényét sérti.