Az “összeesküvés elmélet” sztálini iskolája

Az összeesküvés-elmélet mint a mindennapi gondolkodás alkotórésze erős történelmi gyökerekkel rendelkezik. Oroszországban igen különböző formákban jelentkezett a rasszista verzióktól a sztálinista változatig. A sztálini politikacsinálás és politikai gondolkodás magába építette az "összeesküvést" mint módszert. A cikk vizsgálja ennek historizáló szerkezetét a párttörténet és a perek korabeli hivatalos felfogása alapján. A sztálinista hagyomány és a különböző összeesküvés-elméletek tovább élnek a mai nemzedékek gondolkodásában a kelet-európai rendszerváltást magyarázó elméletekként. Az új rendszer ideológusai ezt a hagyományt ma többnyire antisztálinista és antikommunista zászló alatt folytatják.

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (/titkos/rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek működése világszerte nap mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok “kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az “összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán öltenek véres formát.

Az “összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos L.).1

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s a dolgok kifürkészése is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem “tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, amelyet szerzői neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai”2 fogalmával írtak le az orosz történészek. “Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján.3 A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek/ anarchisták stb. vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer “tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz “párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is), vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban “dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.4 Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés-teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt “családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia.5 Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett.6 Az orosz szociáldemokraták “bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer “megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi “káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és “modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására)7. Leninnek még a Mi a teendő című korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az “összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron “el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő.8 De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól),9 ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új “proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A “tömegek ellenőrzése”, amit Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság,10 a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét “politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció, nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus “hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló “politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a “hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nemcsak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult “birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre “kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében.11 A konspiráció rutinná vált. Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a “szocializmus egy országban” praxis hosszú ideig életképes alternatívának bizonyult. Benne a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik. Ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze arról a kérdésről, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a “proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a “proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni.12 Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már az is ellenségnek számított potenciálisan, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni “bizalmatlanság” csak úgy volt “jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való “hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalábbis objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, hogy állandóan attól szenvedett, nem látja pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság “rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban “megfáradt” része maga is permanensen követelte a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.13 Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932–33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé “stilizálódott”.14 A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a “rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. “Zavarják a szovjet munkát.” E “rosszindulatú” és “ellenséges”, az új problémákat “nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói mint “ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag “összeesküvésekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az “objektív” tényezőket, amelyekből “logikusan” fakadt egy kiterjedt “összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg című elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor, már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. útitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. A még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel “elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta “nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során “a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről, hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára “meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is.15 Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – “mítikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is).16 A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi űrhajó-konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. “Igen, ők mind ültek – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. – Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk… Nem támogattak bennünket… Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de ezek lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”17

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalábbis ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a “fő bűnről”, az “összeesküvőkről” és “összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a “bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire “bejelentés” érkezett. Jellemző eset például, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia “nem összeesküvő”.18 Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov–Sztálin levelezés (és viszony), amelyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen “összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az “összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek “összeesküvők”.19 S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. “Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: “A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.”20 Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék.

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, “beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam),21 amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig, a 60-as évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista /bolsevik/ Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az “aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak “összeesküvéstörténeti”22 megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937–38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az “összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami “ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hűség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben “örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának… Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottság névsorát és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni.23 A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.24

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy odaadó emberek kislétszámú, de jól szervezett, csoportja “bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen “kevés ember” tönkre is teheti a “szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a “káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a “nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban, a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hűséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. Minderről sok mindent mond a könyv XI. fejezete, amelynek negyedik pontja ezt a címet viseli: “A buharinisták elfajulása politikai kétkulacsosokká. A trockista kétkulacsosok elfajulása gyilkosok és kémek fehérgárdista bandájává. Sz. M. Kirov elvtárs galád meggyilkolása. A párt intézkedései a bolsevikok éberségének fokozására.”25 A történelem “frakciótörténeti” oldala tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a “központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymást kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy “összeesküvések” Sztálin által kialakított “tervének” megfelelően értelmeződtek.26

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerűség látszata mindennél fontosabb volt, de csak a látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a “párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában nem volt se mensevik, se bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarta a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakult. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hűséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként “megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Dewey-bizottság előtt és másutt, főként a Bulletyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását27: “Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek “összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”28

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a “koncepciókat”? Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül éles és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a “fő bűnös” (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy “idegen”, “befurakodott elem”, “juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a “koncepció”, akik néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánítottak véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikáltak még a 20-as években.29

Nem abszurd ez a kép, csak 1927–1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás30 (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője, aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, a 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak “sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy “összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó31. A Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz. M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűneset32– egy “jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés “keletkezett” Kamenyevnek és Zinovjevnek a Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, “árulásuk” között.33

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalábbis az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. A 20-as évek történetírói ugyanis még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát “besorolta” “a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.34

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel ez bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázható. Mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta “bűntörténetté” formálták át.35 E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban is – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.36

A szovjet történelem kriminalizálása végképp megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává, vagy még stílszerűbben, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és “tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedtek. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan azáltal is elmélyült, hogy sem a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll – a politikai álláspontoktól szinte függetlenül – az összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – kivonta a történelem feldolgozását a “népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen “lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt “népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd “privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az űrt egyelőre nem tölthette be valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság “elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele, a tömegpszichológia terén egyik napról a másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta “finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az “orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti.37 Ez a modern, államilag szervezett “finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a “történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tévéből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a “kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka–GPU–KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan “összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a “bűnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a “néptömegek”, pedig a 70-es–80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) “hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb “összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha – mint közismert – nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Chuchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott.38 Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, “feleslegesen fecsegnek”, ahogy Molotov mondta. Itt, Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét, csaknem “észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és a glasznoszty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az “igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az “új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az “önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert “bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek, zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb.39 Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a “listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már azokban, akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.40

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban, néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a “birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg.41 Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a II. világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát.42

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább “televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.43

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi “konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta “demokratikus világháborúként”44, 1993. október 4-én végrehajtott egy “demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki “puccsistákként”.45 (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált “hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai “Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban egyik kommentárjában a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett “Fehér Házba”,46 amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve “déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”47

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a “megpuccsoltak” gonosz puccsistákká48 stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt.49 Eközben a három tábor (a “nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a “vörös-barna összeesküvés” (értsd: “kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutatalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a “világ” előtt.50

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az “orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Jegyzetek

1 Ezeket az írásokat a Lakatos László által szerkesztett “Összeesküvés-elméletek” c. kéziratos kötet tartalmazza: Chip Berlett: Összeesküvéstan, Serge Moscovici: Az idegen kéz, Lakatos László: Miért hisznek az emberek az összeesküvés-elméletekben?

2 E problémakörről és általában a századelő történészi vitáiról ld. magyar nyelven.: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Bp., Akadémiai, 1989. A bolsevikok, miként a mensevikek, nem mutattak semmiféle érdeklődést a történelem összeesküvés-elméleti magyarázatai iránt.

3 Egy nem régen elhunyt kiváló magyar történész e témájú könyvére hívom fel az olvasó figyelmét: Menyhárt Lajos: Az orosz társadalmi-politikai gondolkodás a századfordulón (1895–1906). Bp., 1980.

4 Vö. R. Malinovszkij és V. I. Lenin viszonyáról nem régen publikáltak olyan dokumentumokat, amelyek Lenin Malinovszkij iránti erős szimpátiáját tanúsítják. V. I. Lenin. Nyeizvesztnie dokumenti 1991–1922. Moszkva, Roszszpen, 1999. 125–135., 190–192., 195–196. o.

5 Lenin a politikai szervezetet, illetve annak célját, a forradalom győzelmét biztosító fegyveres felkelés megszervezését egy széles társadalmi tömegmozgalom eszközének tekintette, amely mozgalom végcélja “a szocialista önigazgatás” létrehozása. A felkelés maga is “mozgalomszervező” lehetőség: “az összes elégedetlen – az önkényuralommal elégedetlen – rétegekkel való kapcsolat, ami oly fontos a felkelés szempontjából… hiszen lényegében a felkelés sem egyéb, mint az egész nép legerélyesebb, legegyöntetűbb és legcélszerűbb ‘válasza’ a kormánynak.” Lenin: Mi a teendő? Ma-Le klasszikusainak kiskönyvtársa 11, Bp., 1968. Kossuth, 257–258.o.

6 Egy újabb magyar nyelvű történeti feldolgozás kitűnő tájékoztatást nyújt a “jegyzőkönyv” keletkezéstörténetéről. Ld.: Bebesi György: A feketeszázak. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1999. 69–85.o.

7 L. erről részletesebben: Tütő L.–Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 6-7.sz.

8 Itt szándékosan nem Max Webert említem, hiszen Lenin nem mérhető Weberen, amennyiben a lenini szellemi-politikai örökség célja – Weberrel szöges ellentétben – éppen a polgári állam és a polgári parlamentarizmus meghaladása, megdöntése volt, miképpen később Gramscié is. Az a könnyedség azonban, ahogyan Oroszországban a politikai hatalom “megdönthető” volt, nem a polgári állam problémájának differenciált megközelítése irányába vitte a gondolkodást (és persze a cselekvést).

9 Lenin egyébként sok bolsevik szerzővel szemben az önkényuralmi állam nagyfokú önállóságát és a parlamentarizmus előnyeit ecsetelte. Azokat az elméleteket, amelyek az önkényuralmi államot közvetlenül a nemesség eszközének tekintették, politikailag is káros elméletnek nevezték, mert nem voltak figyelemmel sem a bürokratikus hagyományok erejére, sem a monarchia “polgári irányú” elmozdulására a század elején. Vö. Pártviták… id.m. 52–77.o.

10 A Szovjetunió összeomlása után egy korábban vezető állású pártapparatcsik a bukás alapvető okát – némi túlzással – a titkosság mint eszköz és mint öncél fennmaradásában és permanens reprodukálódásában határozta meg: Leon Onyikov: KPSZSZ: anatomija raszpada. Moszkva, “Reszpublika”, 1996. Ám a titkosságnak ez a “monomániája” nem a Lenin-korszak közvetlen továbbélése, hanem egészében egy újfajta jelenség, amely gyökereit jórészt a sztálini időkből eredezteti. Jellemző momentum, hogy 1928-ig bármely párttag párttagkönyvét felmutatva bemehetett a KB épületébe, amely már akkor is a Sztaraja ploscsagyon állt.

11 Hatalmas tömegű dokumentumanyag szabadult fel e témakörben is a rendszerváltás után, amelyek gazdagon illusztrálják az itt elmondottakat: Komintern i igyeja mirovoj revoljucii. Moszkva, Nauka, 1999. L. mindenekelőtt 404–538.o.

12 Nem térhetünk ki arra, s nem is feladatunk, hogy vázoljuk a sztálini rendszert. Annak működésével részletesebben foglalkoztam: A sztálini rendszer kialakulásának okairól és jellegéről. Történelemtanári Füzetek, VIII. 1995.

13 Erről a jelenségegyüttesről érdekesen számol be V. Buldakov: A Gulag-jelenség. Eszmélet, 45. sz. (2000. tavasz) 122–139.o.

14 Hogy Sztálinnak “miért volt szüksége a ’kártevésre’”, V. Rogovin kimerítően tárgyalja: 1937. Moszkva, 1996. 244–254.o.

15 Vö. V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 242–244.o.

16 Persze nem könnyű megérteni ezt a problémát, ha az ember Sztálinból akarja magyarázni a történelmet és nem megfordítva.

17 Idézi G. M. Ivanova: GULAG v sziszteme totalitarnogo goszudarsztva. Moszkva, MONF, 1997. 131–132. o.

18 Vö.: Jev. Gromov: Sztálin: vlaszty i iszkoussztvo. Moszkva, “Reszpublika”, 1998. 281. o.

19 Piszatyel i vozsgy. Perepiszka M. A. Solohova sz I. V. Sztalinim 1931–1950 godi. Iz licsnogo arhiva I.V. Sztalina. Moszkva, 1997.

20 Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Szbornyik dokumentov. Moszkva, (Szerk.: O. Hlevnyuk és mások) AIRO-XX, 1995. 168–169.o.

21 L. erről: Krausz T.: A “Rövid tanfolyam” és a történelem. Világosság, 1989. 3. sz. 174–179. o.

22 A források tükrében a bolsevik párt frakcióharcainak 1917 előtti története nagyon bonyolult, és teljesen alkalmatlan mindenféle “összeesküvéstörténeti” koncepció igazolására. S bár ma már igen jelentős a bolsevik emigrációs viták és frakciós ellentétek historiográfiai feldolgozása, én egy magyar kutató igen érdemes munkásságára hívnám fel a figyelmet. L. Donáth Péter: Elmélet és gyakorlat. A “baloldaliság” korai történetéhez: Gorkij–Lunacsarszkij–Bogdanov 1907–1910. Bp., 1990. (Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei /IX./, 1990. 389 o., uő.: Történelem dokumentumközelben (A.V. Lunacsarszkij 1917-ben). A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei, Bp., 1990. VII. 121–178. o.

23 L. erről id. c. Világosság uo. Jellemző történet, melyet sok évvel ezelőtt két – azóta már elhunyt – kiváló szovjet történésztől, Viktor Millertől és Turok-Popovtól hallottam: Sztálin meglepődve tapasztalta, amikor bemutatták neki a szerkesztőbizottság tagjait, hogy a legfiatalabbat, az akkoriban még a húszas éveit taposó, későbbi akadémikust, Iszak Iszakijevics Mincet nem ismerte. Föltette a kérdést: hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen tekintélyes mű szerkesztőbizottsági tagjainak egyike nem rendelkezik semmilyen tudományos és hivatali előmenetellel. Nos, ezt követően Minc karrierje rendkívüli sebességgel ívelt felfelé, aminek később lett alapja: terjedelmes könyveket írt a forradalom és a szovjethatalom “diadalmas meneteléséről”.

24 Ezt az összefüggést is egy népszerű kifejtéshez méltatlan részletességgel fejtettem ki a Pártviták és történettudomány c. id. munkában.

25 Az SzK(b)P rövid története. Bp., Szikra, 1951. 319–326. o.

26 Mindez oly mértékig volt benne a 30-as évek atmoszférájában, a nagyhatalmak közötti érdekellentétekben a náci Németország felemelkedését követően, sőt, a háború után is, hogy az összeesküvés a történelemmagyarázat “hivatalos” útjának tűnt. Érdemes itt két egészen eltérő, bár ismert dokumentumra felhívni a figyelmet: az USA moszkvai nagykövete a sztálini Szovjetunióban elfogadta a Sztálin és a Szovjetunió elleni összeesküvés nagy tervét, az ötödik hadoszlop működését, l. Joseph E. Davies: Mission to Moscow. Pocket Books Inc., New York, 1943. Másrészt M. Sayers – A. Kahn: A nagy összeesküvés. Bp., Szikra, 1947 (1949) A mai kor embere igazán némi empátiával viseltethet a 30-as évek naivitása, hiszékenysége iránt. Korunk “naivitásaira” később térnék ki.

27 Trockijnak a perekkel foglalkozó írásaiból magyarul is olvasható egy válogatás: A száműzött Trockij. Bp., Libri, 1989. (Szerk.: K. T.) 127–142. o.

28 V. Rogovin: Partyija rasztreljannih. Moszkva, 1997. 374. o.

29 O Trockom i trockizme. Moszkva, 1925. Lenin o trockizme. Moszkva, 1924.

30 Több helyen és részletesen is kifejtettem a sztálini rendszerváltás történetét, ezúttal a helyhiány miatt is eltekintek tőle.

31 Trockij már 1938-ban felhívta a figyelmet arra, hogy a publikált vádbeszédek az “összeesküvések” és a “tervezett terrorista akciók” konkrét feltételeit, eseményeit igen eltérő módon adták elő, de az első perctől az utolsóig az “összeállítók”, természetesen mindenekelőtt Sztálin, kitartottak az összeesküvés mint koncepció mellett. Erre építették föl az összes vallomást. Vö. L. Trockij: Mikor jött létre és mikor működött az egyesített központ? In: A száműzött Trockij. Id.m. 131–138. o.

32 Az a valószínűsíthető tény, hogy egy bomlott agyú kivénhedt diák követte el a gyilkosságot, nem volt igazán népszerű tézis. Egy ilyen gyilkos kevéssé volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan bevádolja a régi bolsevikokat, mivel képtelen volt arra, hogy következetes és kitartó vallomást tegyen. Később, a 70-es évektől, nem szólva a peresztrojka periódusáról, nem kerültek elő források, melyek alátámasztották volna Sztálin közvetlen részvételét a gyilkosságban. Ma is teljes homály fedi az “összeesküvés” hátterét.

33 Érdekes momentum, hogy a Kratkij kursz periódusában a Sztálin egyik “kedvenc” történészének számító Jemeljan Jaroszlavszkij még 1928-ban tulajdonképpen Sztálint is megbírálta, amikor tankönyvében arra emlékeztetett, hogy azon a KB ülésen, amelyen felvetették Kamenyev és Zinovjev kizárását a KB-ból, Sztálin az ellenszavazók közé tartozott. L. erről Világosság, id. c. 1989. 3.sz. 176. o.

34 Vö.: A. Pankratova: Razvitie isztoricseszkih vzgljadov M. N. Pokrovszkogo. In: Protyiv isztoricseszkoj koncepcii M. N. Pokrovszkogo. Szb. Sztatyej, 1939. I. köt. 5–7. o.

35 A Kratkij kursz hatása tulajdonképpen még ma is érződik számos történész gondolkodásában; a szovjet disszidens történetírás közvetítésével került a rendszerváltást követő historiográfiába. Ilyen “eredeti” munka volt Heller-Nyekrics Szovjetunió története, Utopja u vlasztyi, amely magyarul két nagy kötetben 1996-ban jelent meg az Osirisnél. A két kötetről megjelent kritikai recenziót l.: Filippov Szergej: Orosz történelem hollywoodi feldolgozásban, és Krausz Tamás: Egy új Szovjetunió-történet, amely régi. L. Fons, IV. évfolyam, 1997. no. 3. sz. 357–394. o.

36 L. például a magyarul is megjelent R. Pipes: Az orosz forradalom története, Bp. 1999. Megjegyezzük, hogy a mai Magyarországon még Pipesen is túlmegy a hivatalos, minisztérium által jóváhagyott és kedvezményezett középiskolai történelem tankönyv, amelyet a IV. gimnazistáknak írtak. Eszerint 1917 októberében forradalom sem volt, hanem csupán összeesküvők egy csoportjának puccsa zajlott Péterváron és természetesen egész Oroszországban. Ma itt tartunk.

37 A cári család kivégzésének és magának a dinasztia történetének óriási irodalma van mind Oroszországban, mind Nyugaton, filmek, tv-feldolgozások tömegei szórakoztatják a nézőket a cári család szenvedéseivel és lemészárlásával. Sokakat már nem is érdekel az egész, megvan az igény egy újabb sztori “piacosítása” számára.

38 A kiinduló “történeti” munka egy új vitához a történettudományon kívül született. Egy “műkedvelő” szerző vetette fel ismét Hitler és Goebbels propagandájának közismert tézisét, hogy a náci Németország “preventív háborúra” kényszerült. E koncepció felmelegítése V. Szuvorov (valójában Rezun), a Szovjet Hadsereg vezérkari főnöksége katonai felderítésének (GRU) egyik Angliába szökött munkatársa nevéhez fűződik: V. Szuvorov: Ledokol. Kto nacsal vtoruju mirovuju vojnu?, Gyeny–M.: Kogda nacsalasz Vtoraja mirovaja vojna? Moszkva, TKO “ASZT”, 1994. A kritikai tudományos irodalomból l.: V. A. Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojni. Moszkva, AIRO-XX., 1997. Erősebben érvényesít kritikai szempontokat G. Gorogyeckij: Mif “ledokola”. Moszkva, Progressz-Akagyemija, 1995., uő.: Sztalin i napagyenyie Germanii na Szovetszkij Szojuz. Moszkva, Roszszpen, 1999. Ezeknek a dokumentumokkal alá nem támasztott nézeteknek már akadnak magyarországi apostolai is a különböző rádió és televízió műsorokban, napilapokban stb.; mindenekelőtt Kun Béla unokája, a 80-as években a nagyapai örökséget még vehemensen védelmező és ápoló Kun Miklós és Ungvári Krisztián képviselik ezt az álláspontot.

39 L. e koncepciókról komolyan Ju. I. Igrickij: Obscsesztvennaja transzformacija v SZSZSZR i Rosszii poszle 1985 g: vzgljadi i koncepcii. Moszkva, INION, 1998.

40 E folyamat nyilvánosságáról részletesebben írtam az Eszmélet 33. számában, melyben dokumentáltam, hogy maguk a szovjet vezetők és államhatalmi intézmények nyilvánosan kérték fel a nyugati nagyhatalmakat a beavatkozásra, ami tükröződött például a Jelcin–Soros levelezésben. (Soros Gy.: A lehetetlen megkísértése. A kelet-európai forradalmak és a Soros Alapítvány, Budapest, 1991. 117–121. o.) Mindenesetre az intellektuális lezüllés egy sajátos formája, amikor baloldaliak komoly ábrázattal a Szovjetunió és az államszocializmus végét valamiféle összeesküvés eredményeként szemlélik.

41 Szélsőségességében tipikus példa, hogy a Gereben Ágnes és Kun Miklós szerzőpár, egyébként egyetemi alkalmazásban álló média-közszereplők halálos komolysággal Sztálinból egyenesen Hitlert faragnak, egyéb zaftos történetek között azt állítván, hogy – durván fogalmazva – ő is kiirtotta volna a zsidókat, a koncepció a koncentrációs táborokhoz már megvolt, csak nem maradt rá ideje. A történelemből piaci fogyasztásra alkalmas összeesküvő-sztorikat produkálnak nap mint nap minden mennyiségben. Rémtörténetek készülnek, s e boszorkánykonyhában éppenséggel mindenfajta fűszerre szükség van, kivéve természetesen a tudomány hagyományos eljárásmódjait.

42 Ennek kifejtésére itt nincsen mód, önálló fejezetet szenteltem a kérdésnek a Sztálin c. (Budapest, Útmutató kiadó, 1996.) életrajzi vázlatban, l. a “Sztálin és az antiszemitizmus” fejezetet.

43 Vagyis lényegében itt nem szubjektív problémáról van szó, hanem a látványról mint a modern polgári társadalom alapvető viszonyáról, amelyet Ernest Guy Debord már a 60-as években feltárt: A látvány társadalma. Magyarul l. egy összefoglaló részét in: Eszmélet 37. sz. A történelem maga is látvánnyá változik, mint Debord írja, “mindaz, ami valamikor közvetlen létezéssel bírt, puszta reprezentációvá változik”, amit úgy kell tekintenünk, “mint aktualizált Weltanschauung-ot, egy objektív erővé átalakult világnézetet, amely anyagi valósággá lett átfordítva”. “A látvány – tőke, olyan mértékben felhalmozódva, hogy az már elképzeléssé válik.” 161–169. o.

44 L. Francois Furet: Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Bp., 1999.

45 Az események friss nyomán a Magyar Ruszisztikai Intézet kis tanulmánykötetet adott ki a hazai ruszisták tollából: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, IX., Bp., 1993. és l.: 93. Moszkva. Hronyika tekuscsih szobitij. Vek XX i mir, Moszkva, 1993.

46 Mint a “puccs”, vagyis az október 4-ét megelőző események szemtanúja állítom, hogy az elnöki hatalom részéről az egész “story” a puccsról egy nagyon szimpla figyelemelterelés volt. Az elnöki hatalomkoncentráció megteremtéséhez volt szükség egy elfogadható apropóra. A tüntető tömegek mindenfajta puccs véghezvitelére alkalmatlanok voltak: esélyük sem volt komoly fegyverzethez hozzájutni, “vezéreiket körbezárták” egy betonépítménybe mindenfajta kommunikáció lehetősége nélkül, maga a néhány ezres tömeg életkori összetételénél fogva sem volt alkalmas az állig felfegyverzett katonákkal szembeni harcra, s a televíziós toronyhoz való masírozásuk is a hatalom által biztosított akció volt, hiszen egyetlen akadályba nem ütköztek. Nem véletlen, hogy a CNN sem igen tudott más “kommunista keményvonalasokat” mutatni a világ számára, mint azokat a nagyon idős, néha már megrokkant néniket, akik kisebb-nagyobb Sztálin-képekkel baktattak a téren körbe-körbe.

47 Vö. Krausz T. A jelcinizmus. In: Jelcin és a jelcinizmus. Poszt-Szovjet Füzetek, Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 1993. 87.o.

48 A “puccsisták” vezérei, ha az olvasó még emlékszik neveikre, Haszbulatov és Ruckoj, az “afganisztáni hősök”, maguk is Jelcin első számú hívei közé tartoztak az 1991-es rendszerváltás periódusában.

49 Mindez azért érdemel szót, mert miközben önfeledten folyt a vérfürdő “demokratikussá” való átformálása, éppen a parlamentarizmus felszámolása zajlott le, s jött létre hamarosan a Duma, amely még önálló törvényhozói jogkörrel sem rendelkezik az Elnökkel szemben.

50 L. az idézett kiadványt: Jelcin és a jelcinizmus.