A történeti megközelítés: empátia és ítélkezés

Két évvel ezelőtt még bármilyen Sztálin-életrajz kurrens cikk volt a könyvpiacon, legyen az handabandázó legendagyűjtemény vagy tudo­mányos feldolgozás. Mára a konjunktúra alábbhagyott. Egy-két sztori vagy rémtörténet eladható még Sztálinról, főleg, ha magánéleti „történel­mi" kacsákról van szó. Annak arányában pedig, ahogyan a történelem bűntények történetévé redukálódik, a tudományos feldolgozások iránti érdeklődés a sajtóban is rohamosan csökken. Ez a jelenség megfigyel­hető a filmművészetben éppúgy, mint az irodalomban vagy a kultúra más területén. A kommercializálódást a leghatékonyabban a televízió közvetíti széles tömegek számára. A recept egyszerű: „írd át" a történel­met a pillanatnyi politikai szükségleteknek megfelelően. A tévékép­ernyőkön szerte Kelet-Európában szomorú szemű fiatalemberek (néha hölgyek) „romantikus" hangvételben átstilizálják a történelmet, háborús győzelmeket vereséggé, vereségeket győzelemmé. És a piaci romantika hőskorában nincs az a hazugság, amelynek legalább egy rövid ideig ne lenne hitele. Mindez persze érthető, ezért fizetnek… Sajnos, történészek is egyre nagyobb számban bekapcsolódnak a jó konjunktúra kínálta le­hetőségekbe. Elfelejtik, hogy a történetírás nemcsak szakma, hanem hi­vatás is, ami többek kőzött azt jelenti, hogy a történész nem vásárolható meg; hogy emlékszik arra, amit netán tegnap vagy tegnapelőtt írt; hogy nem osztozik semmilyen mégoly „kollektív" amnéziában sem.

Isaac Deutscher hivatását tekintve volt történész. Tudatában volt an­nak, hogy a jelentős történelmi művek többnyire az „árral szemben", a korszellemmel szemben születnek. 1927 óta életét kockáztatva folytatott aktív küzdelmet Sztálin és a sztálinizmus ellen, mégis, vagy éppen azért, a hidegháború első éveiben írt Sztálin-monográfiája túlemelkedett min­denfajta taktikai pártszemponton, intellektuális „leszámoláson". Deut­scher nem engedett a hidegháború konjunktúrájának, nemcsak a sztáli­nista csábosoknak állt ellen, ellenállt a nyugati jobboldali propagandának is. Műve megjelenése után tizenöt évvel, néhány évvel halála előtt is le­írhatta, hogy – ellentétben a magyar kiadói előszóval – nincs oka Sztá­lin-életrajzának felülvizsgálatára: „összességében ma is kitartok Sztálin­nak és a „sztálinizmusnak a könyvben foglalt értékelése mellett". Termé­szetesen mai ismereteink Sztálinról és koráról számosabbak, mint Deutscheréi voltak négy évtizeddel ezelőtt. Az új ismeretek alapján a szaktu­domány több ponton meghaladta Deutscher művét. Itt nem apró, tény­beli tévedésekről van szó, hanem arról, hogy a tények szélesebb korú analízise nem igazolja például Deutschernek azt a Trockijtól vett tézisét, hogy Sztálin „centrista" politikus volt, a sztálinizmus pedig „centrista" irányzat, vagy nem igazolható azon állítása sem, miszerint Sztálin az „arany középút" embere lett volna. Mégis, Sztálin legújabb biográfusa, Volkogonov tábornok sem vetett fel egyetlen olyan új elemzési dimenzi­ót sem, amely csírájában ne lenne meg Deutschernél. Nincsen olyan új alapvető felismerése, amely cáfolná általános elméleti-módszertani fel­ismeréseit. (Ezért is kerülnek nevetséges helyzetbe azok, akik évtize­dekkel később a neofita „harcosok" buzgalmával „javítják ki" Deutscher művét.)

Ma a volt Szovjetunióban nap mint nap jelenik meg valami érdekes Sztálinról és a sztálinizmusról. Ezen a téren koncepcióit és irányzatait tekintve itt is jelen van minden, ami a világ más részein. Már ezt repre­zentálta például a Sztálin kultuszát újragondoló kötet (Progressz, 1989), amely 650 oldalon több mint két tucat szerző nézőpontját tükrözi. Volt olyan szerző (G. Vodolazov), aki már akkor elutasította az olyan primitív „egytényezős" magyarázatot, mint például az, amely szerint Trockij és a baloldali ellenzék veresége, majd pusztulása elintézhető azzal, hogy ezeknek a forradalmároknak nem volt min csodálkozniuk meg mit ele­mezniük, hiszen a dolog nagyon egyszerű: ők hozták létre saját pusztu­lásuk feltételeit. Ezeknél az „egydimenziós irányzatoknál" is nép­szerűbbek ma a pszichologizáló megközelítések, amelyek Sztálin szere­pét, személyiségét kimetszik a konkrét viszonyok közül, és téren-időn kívüli analógiák segítségével elemzik a sztálini fenomenont. Hol IV. Ivá­nig húzzák meg a retrospektív szemlélet képzeletbeli vonalát, s konstru­álnak közvetlen összefüggést alapjában eltérő korok között, hol „csak" Marxig mennek vissza mint „felelősig".

Ennek a megközelítésnek az egyik apostola (A. Cipko, nemrég még „reformkommunistaként" ismert apparátus-publicista) hovatovább az egész sztálinizmust egy ultrabaloldali ideológiából vezeti le. Itt már nem a történelmi folyamat részeként konstituálódik az ideológia, hanem ma­ga hozza létre a történelmi struktúrákat.

Sztálin személyiségi és a történelem

Mióta Kelet-Európában, így hazánkban is, a sajtónyilvánosság kiszéle­sedésével a politikusok magánélete a „mindennapi" ember életének ré­szévé válik, érthető, hogy a „nagy emberek" élete, személyisége, egyál­talán a „nagy ember" valóságos lehetőségei az olvasók érdeklődésének középpontjába kerülnek. Itt tehát nemcsak manipulációról van szó, ha­nem arról is, hogy a kelet-európai ember mindig keveset tudott ve­zetőinek jelleméről, képességeiről, környezetéről. Ebből a szempontból Sztálin különleges „csemegének" számít, mivel – jól kifejezve a „struktú­rát" – irtózott a nyilvánosságtól.

A történetírásban a mai napig egyfajta talányként tartják számon Sztálin üldözési mániáját, munkatársainak elpusztítását is gyakran döntően vagy csupán lélektani okokkal magyarázzák. Deutscher ezen a téren is kitartott a történeti magyarázat mellett, s máig megfontolandó álláspontot alakított ki: „…nem szükséges feltételeznünk, hogy a szó szoros értelmében megbolondult. Paranoiaszerű viselkedése a helyze­téből fakadt: beleillett a nagy tisztogatások logikájába és azok következ­ményeibe. S nem is volt alaptalan az a gyanakvás, amellyel még a saját híveit is kezelte. Mellette álltak, és a bűntársai voltak a trockisták, a zinovjevisták és a buharinisták üldözése közepette, de amikor ez az üldö­zés az 1936-38-as nagy mészárlássá fajult, a leghűségesebb sztálinis­ták közül is sokan megriadtak, és gyötörni kezdte őket a lelkiismeret-fur­dalás. Sztálin tetteinek a premisszáit elfogadták, de a következményeit már nem… S ha következetesen akartak viselkedni, nem tehettek mást, mint hogy Sztálin hatalmának a megdöntésén munkálkodjanak".

Természetesen a pszichológiai magyarázatok nagyon is helyénvalók a történelmi megközelítés számára. Ezen a téren R. Tucker kutatásai a modern történetírásban éppen ezt az irányzatot reprezentálják, de a szerző egy pillanatra sem helyezi Sztálint a reális történeti folyamatokon kívül, a személyes gonoszságot is megpróbálja „racionálisan" megma­gyarázni. A. Antonov-Ovszejenko személyes hangvételű, igen érdekes memoárjában – érthető okokból – nem tudott felülemelkedni a gyűlöle­ten, ami persze nem kedvezett az elfogulatlan történelmi elemzés szá­mára. Más típusú történelmi egyoldalúság az úgynevezett megbocsátó történetszemlélet, amelyben Sztálin, ha nem magasztosul is fel, mégis a fennálló történelmi lehetőségek puszta termékeként jelenik meg, aki csak a „törvényszerűségek" egyfajta végrehajtója volt. Napjainkban ezek a megközelítések kevésbé népszerűek, ez inkább a brezsnyevi-szuszlovi korszak egyik karakteres irányzata volt, ha Sztálinról komoly formában egyáltalán szót ejtettek. Deutscher mind a két felfogáson túllépett: elke­rülte a „született bűnöző" elméletét éppúgy, mint a „vak szükség­szerűség" gondolatát. O volt talán az első történetíró, aki felhívta a figyel­met arra, hogy nemcsak Sztálin politikai vonalvezetése változott gyak­ran, hanem bizonyos módosulások megfigyelhetők voltak személyiségé­ben is. Már Deutscher is megkülönböztette – miként előtte a harmincas években mások is – Sztálin forradalmár korszakát a harmincas évek „köztörvényes" korszakától, hangsúlyozva, hogy személyisége milyen radikális átalakulásokon ment át. Ugyanakkor Deutscher nem „darabolja fel" mechanikusan Sztálint különböző periódusokra, hanem nagyon ér­zékletesen bemutatja a korszakok belső összefonódását. Így megvilágít­ja azt a problémát, hogy a harmincas évek Sztálinjának pszichológiája mennyiben gyökerezik a forradalom előtti Oroszország történelmi viszo­nyaiban, fiatal korának ismert sajátosságaiban. Anélkül, hogy alábecsül­né a véletlenszerű elemek jelentőségét, Deutscher utal rá, hogy bűnöző elemek akkoriban is csapódtak a forradalmi mozgalmakhoz, s „a forra­dalom zászlaja alatt végezték mesterségüket", s hagytak nyomot a forra­dalmi pártok tevékenységén. Sztálin éppen a forradalom e romantikus szakaszában volt igazi forradalmár, de már akkor „ráragadtak" az emlí­tett egzisztenciák (kalandorok, bűnözők, besúgók, karrieristák stb.) tár­sadalmilag meghatározott karaktervonásai. Más forradalmárok, s ezek voltak természetesen többségben, érintetlenek maradtak ezektől a ne­gatív hatásoktól, más oldalról azonban – akarva-akaratlanul – maguk a viszonyok „beépültek" a személyiségbe, s egy megváltozott hely­zetben a kedvezőtlenebb irányba módosíthatták az egyéni és kö­zösségi cselekvést. Nyilvánvaló, hogy a polgárháború éveiben sem a demokratikus szabadságjogok iránti affinitás erősödött, hanem annak kényszere, hogy az ellenséget mindenáron legyőzzék. „Ebben a folya­matban – jegyezte meg Deutscher – az egész párt, a vezetőivel és híve­ivel együtt, mély lelki és politikai változáson ment keresztül." S hozzáte­hetjük, maga az orosz társadalom is átment ezen a változáson.

A „népi" sztálinizmus és az apparátusok

A cári önkényuralmi hatalom mikrosejtjeit alkotó orosz kishivatalnok sem szerette a hatalmat megvető értelmiségit, de az értelmiségit nem szeret­te a paraszt és a munkás sem. Az értelmiségi idegennek tűnt, a „pápa­szemesekben" különösen a háború idején meggazdagodott, nyerész­kedő kapitalistát („burzsujt") vagy a parazita földesurat látták. E bonyo­lult problémakórt azért említem, hogy érzékeltessem legalább egy met­szetben, hogyan keveredett a nyugat- és liberalizmus-ellenesség a szo­ciális egalitariánizmussal. Ráadásul a világháború szörnyű vérfürdője el­mélyítette a már létező és érthető antikapitalista gyűlöletet. Ez a „hagyo­mány" később termékeny talajra talárt a sztálinizmus messianizmussal manipuláló ideológiai szöveteiben. A gyors felemelkedés, a „megváltás" forradalmi hite, akárcsak az egész forradalmi elméleti tradíció, a sztálini politikacsinálás puszta legitimációs eszközévé vált. Ideológiai apparátu­sok egész hálózata épült ki. Sztálin pedig kitűnően tájékozódott az appa­rátusok dzsungelében.

Politikai tevékenységének egyik döntő dimenzióját éppen az az „újítá­sa" képezte, amelyet az államszocialista kamarillapolitika megteremté­sének nevezhetnénk. Bár ennek a politikának az oroszországi önkényu­ralom megelőző évszázadaiban már erős gyökerei voltak, Sztálin ezt oly módon modernizálta, hogy különböző apparátusokból egy erődrend­szert épített ki a társadalom körül. Ezt a tősgyökeres orosz apparátusi erődrendszert „kiegészítette" a modern nyugati bürokrácia „tecnikáival" és a nemzeti forradalmi-katonai hagyománnyal. Egy olasz vagy ameri­kai értelemben vett maffia sohasem jött létre, itt az apparátus „abszorbe­álta" azt a – jobb szó híján – lumpen réteget, amely kezdetben a forra­dalmi hatalomhoz férkőzött, amit éppen annak szűkülő bázisa miatt te­hetett meg. Sztálin ezt a réteget és jelenséget a maga szolgálatába állí­totta, ez képezte a személyi diktatúra kötőanyagát, abban volt érdekelt, hogy a maga erkölcséhez, korrupt és kíméletlen természetéhez „idomít­sa" az apparátusok egykoron forradalmi rétegert. így az apparátusokon belül az a réteg kerekedett felül, amely valamikor a forradalmi mozgalom és a szovjethatalom perifériáján létezett csupán.

Deutscher már azt is jelezte, hogy a lényegében „nyugatos" bolsevik mozgalmon belül, kezdetben „öntudatlanul" jelen van egy „keleties" irányzat, az „ázsiai" mozzanat, amelyet Sztálin egy korai írásához (Ke­letről jön a fény) kapcsolt.

Ez az „ázsiai" komponens kétségtelenül a legtisztábban magában az apparátusban kristályosodott ki, amelynek nagyon is valóságos közép­pontjában Sztálin Kreml-beli dolgozószobája állt, ahonnan a „vezér" a társadalomtól elzárva főzte ki terveit, „cserélgette" apparátusát. Egyéb­ként rendszerébe be volt táplálva a személyi állomány „lecserélésének" mozzanata – többek között – azáltal, hogy a gyakori kudarcok okait min­den alkalommal „megkeresték", s a vizsgálat legtöbbször leszámolással végződött: mind az egyes apparátusokon belül, mind az egyes appará­tusok között. Nem véletlen, hogy a GULAG foglyainak jó részét „appa­ratcsikok" képezték. Az apparátusok bonyolult működésének, a haté­kony ideológiai legitimációnak, a kultusz sajátos konspirációs termé­szetének következtében az emberek – miként Deutscher találóan meg­jegyezte – „gyakorta valóban nem voltak olyan helyzetben, hogy meg­ítélhessék, Sztálin mely intézkedései szolgálják a közös érdeket, s me­lyek szolgálják csupán az önkényuralmat".

Az apparátusok működésének, belső mozgástörvényeinek, szociális összetételének történeti vizsgálata egész Kelet-Európában különösen aktuális ma, mivel az új rendszerek apparátuserődjei új történeti forma­változatokat produkálnak, finomodnak, differenciálódnak, a régi uralmi elit lecserélésével modernizálódnak: az állami tulajdon „hitbizományokká" való széttöredezésével a pénzbürokrácia, valamint a parlamentáris és pártbürokráciák részben átalakulnak, részben megerősödnek, s ezál­tal átstrukturálják a régi pártállami erődrendszert.

A nemzetközi aspektus

Deutscher egyike volt az első kutatóknak, akik felismerték, hogy a sztá­linizmus felemelkedésében a nemzetközi feltételek, a nagyhatalmi kombinációk, valamint a modern kapitalista civilizáció és háborús „kultúra", azaz az erőszak mint ipari vállalkozás és szellemi pro­duktum milyen fontos szerepet játszottak.

Az első világháború és a szovjethatalom elleni nemzetközi katonai in­tervenció mind eszközeit, mind módszereit tekintve magára a Szovjet­unióra is erős hatást gyakorolt. A modern német államkapitalizmus és az egész említett nemzetközi feltételrendszer olyan alapzatként szolgált a sztálinizmus számára, amely a Szovjetunió izolálódásának körülmé­nyei között a harmincas években játszott igazán jelentős szerepet. Ép­pen az elzárkózás legszélsőségesebb periódusaiban volt igazi minta az amerikai és német államkapitalizmus. Sztálin, hogy megtalálja helyét a világban, elfogadta a New Deal és a fasizmus kihívásait, miként a másik oldalon az orosz forradalom szociális vívmányai és a Szovjetunió gazda­sági teljesítménye is lenyűgözte a nyugati polgári értelmiség és számos államférfi fantáziáját, és ösztönözte a „szovjet kihívásra" adott nyugati választ. Sztálin ugyanis nemcsak „elfogadta" a Nyugat növekedési kon­cepcióját és „pszichológiáját", hanem a Szovjetunió fennmaradásáért fo­lyó harcban egy korlátlan és egyoldalú növekedési stratégia megvalósí­tásába fogott. Az „utolérés" vált Sztálin számára az alapvető törekvéssé, amely az „orosz talajon" persze csak mennyiségi kérdésként merülhetett fel. Ugyanakkor ez a mennyiségi fejlődés – modern nyugati számítások szerint is – a sztálinizmus első másfél évtizedében példátlan eredmé­nyeket produkált, több szempontból is. E másfél évtized alatt a Szovjet­unió a világ második gazdasági hatalmává lépett elő: míg az egy főre eső ipari termelés 1929-ben az európai átlag 25 százalékát tette ki,

1940-ben már 40 százalékát, s Sztálin halálának évében 63 százalékát (abszolút számokban még látványosabb a fejlődés). Ugyanakkor egy szovjet állampolgár legfeljebb negyedét fogyasztotta annak, amennyit egy amerikai állampolgár. Ezzel összefügg, hogy a Szovjetunió mezőgaz­dasági fejlődése a háború előtt gyakorlatilag nem haladta meg az 1913-as szintet. S mint Deutscher megjegyzi, a negyvenes évek máso­dik felében a legmodernebb gépek mellett még nemritkán mezítlábas emberek dolgoztak.

Az „eredeti felhalmozás" nemcsak gazdasági tekintetben volt be­ágyazva a nemzetközi feltételrendszerbe, hanem külpolitikai síkon is. Ki tagadná, hogy a müncheni egyezmény a szovjet-német megnemtáma­dási szerződés prológusa volt, vagy hogy a háború után, Európa és a világ újrafelosztásakor, az USA determinálta viszonyok között elégültek ki Sztálin birodalmi aspirációi.

Immanuel Wallerstein – igen találóan – így rajzolta meg ezt a problé­mát az Eszmélet 8. számában: „A retorikai változások mögött az USA politikája lényegében változatlan volt Roosevelttől Trumanig és kö­vetőiig. Az USA sztálinista Szovjetuniót akart, amely kis országokkal kö­rülvett birodalom. (Feltéve, ha a birodalom megmarad az 1945-48-as határok között.)

A sztálinizmus ideológiai igazolást jelentett az USA-nak, és meg­erősítette az USA világrendszerbeli hegemóniáját. A sztálinizmus inkább mérséklő, mint radikalizáló hatással bírt a világnak a fennálló rendszerrel szemben álló erőire. A sztálinizmus garantálta a rendet a világ harma­dán, és ebben az értelemben a Szovjetunió egy, az USA melletti szubdomináns imperialista hatalom szerepét játszotta. Amerikai szempontból Sztálin halála óta a Szovjetunió körül minden romlásnak indult. A mély­ben meghúzódó általános összefonódottság bizonyítéka az is, ahogy a Gorbacsov-jelenség hatott az USA-ban."