Vita TGM tézisével. Miről szól a “nagyszerű kapitalizmus” elmélete?

Az írás több ponton vitázik TGM-nek – mint az antileninista antikapitalizmus ideológiai képviselőjének – a cikkével. TGM múltértelmezése fogalmilag nem kapcsolódik a szaktudományok új eredményeihez, ezért az államszocializmus történeti szakaszolása koncepciójában nem megoldott, nem képes Lenin és Sztálin mint történelmi jelenségek között különbséget tenni. Az államszocializmus mint „nem-piaci kapitalizmus" elmélete nemcsak teoretikusan problematikus, hanem politikailag is leegyszerűsítésekhez vezet, mert a diktatúra és demokrácia fogalmakat mereven szembeállítva vizsgálja. Végső soron radikális társadalomfilozófiát vegyít liberális politikai filozófiával, ami eklektikus állásponthoz vezet.

A baloldal múltértelmezésének elméleti és történeti keretei mint problémakör általában, s benne Tamás Gáspár Miklós elméleti útkeresése az Eszmélet számára önmagában sem lehet közömbös, de a folyóirat „Miért beteg a baloldal?" körkérdésének tükrében egyenesen megkerülhetetlen. TGM ma nem egyszerűen a hazai baloldal fontos jelensége, hanem ő a magyar politikai publicisztika talán legkiemelkedőbb alakja, akinek elméleti és tárgyi felkészültsége, intellektuális tekintélye össze sem hasonlítható liberális és nacionalista kritikusainak felkészültségével. S ez büszkeséggel töltheti el azokat, akik az uralkodó gondolkodásmódokkal szemben radikális, vagyis a romlott, emberellenes rendszeren túlmutató alternatívák megfogalmazásában, azok intellektuális „kiérlelésében" érdekeltek. Ám bármennyire is értékes TGM munkássága, fentebbi esszéjének (és számos más írásának) alapvető koncepciójával – sok kiváló és találó megállapítása ellenére is – kritikailag kell szembenéznünk. Mindez természetesen nem kérdőjelezi meg azt a meghatározó fejleményt, hogy az alapvető célban, egy autentikus közösségi-antikapitalista alternatíva kidolgozásának szükségességében szolidárisak vagyunk egymással. Sőt, az alábbiakat ennek fényében kéretik elolvasni.

A rendszerváltás óta a nemzetközi baloldal híveit, képviselőit, főleg persze teoretikusait a megdöntött államszocialista rendszer gazdasági, politikai és szociális jellegére vonatkozó vitakérdések különösképpen is foglalkoztatják. Természetesen itt nemcsak a szocialista kísérletek múltjáról, hanem tulajdonképpen a közösségi útkeresés jelenéről és jövőjéről is folyik a vita. TGM mostani hozzászólása egyfajta reakció – ha „nem is cím és feladó" szerint – a hazai polémiákra, amelyek élesen tükröződnek Szigeti Péterrel közösen szerkesztett, mostanában megjelent, Államszocializmus. Értelmezések – viták – tanulságok című kötetünk (L'Harmattan Kiadó, 2007) szerzőinek írásaiban.1 Mostani megjegyzéseim elválaszthatatlanok tehát e polémia régi-régi történetétől is, amelynek gyökerei tulajdonképpen magának az idén 90 éves oroszországi októberi forradalomnak a történetében eredeznek.

1. A fogalmak és jelentőségük. TGM azokat az „örökös" vitakérdéseket boncolgatja, amelyek az általunk államszocializmusnak nevezett múltbéli rezsimekkel (Kelet-Európában, mindenekelőtt a Szovjetunióban és Ázsiában) kapcsolatban ismétlődő módon megfogalmazódnak. Ezek a viták Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt lejátszódtak; a legádázabbul talán egykori trockista szerzők vívták meg e csatát. Amikor TGM „saját elméletet" állít fel e rendszerek gazdasági, politikai-szociális és történelmi jellegéről, középpontba állítja e hagyományosnak tekinthető vitapontokat. A kiváló szerző mindeközben vehemensen védelmezi azokat az álláspontokat, amelyek a bukott rendszereket egyfajta kapitalizmusként („államkapitalizmusként" vagy „nem-piaci kapitalizmusként") írják le.

Szerzőnk maga sem tagadja, hogy bárminek nevezzük a szocializmusra hivatkozó – ahogyan ideológusai és egyes kritikusai is nevezték a régi rendszert – „reálisan létező szocializmust", ezek a rendszerek megszüntették a burzsoáziát, a tőkés értelemben megszokott piacgazdaságot és a profittermelés hagyományos rendszerét. Valójában úgy harminc éve már az sem igen képezi vita tárgyát (a marxizmust komolyan vevő emberek számára nem is képezheti), hogy a kapitalizmus számos strukturális sajátossága mind a munkamegosztás szerkezete terén, mind a politikai-jogi szférában fennmaradt,2 és hozzátenném, ezek túlélése, sőt ismételt meggyökeresedése – a hozzájuk kapcsolódó elkülönült apparátusi-bürokratikus érdekek következtében – lehetetlenné is tette, hogy az államszocializmus autentikus szocializmussá alakuljon át.

Tehát ha TGM az államszocializmus fogalma helyébe „a nem-piaci kapitalizmus" fogalmát állítja, ez önmagában ezoterikus, nem lényeges teoretikus vita, csupán a marxi formációelmélet pontatlan értelmezése és önkényes alkalmazása. Bár az a kapitalizmus, amelyben nincs a tőkés logikának megfelelő adásvétel, vagyis az államtulajdon nem adható-vehető és nem örökölhető, ráadásul stabilizálódott uralkodó osztálya sincsen, hiszen bármely párthivatalnok leváltható volt, sőt elvben és hivatalból célul tűzték ki az osztálytársadalom megszüntetését, hisz alkotmány deklarálta a közvetlen társadalmi tulajdon (kvázi-)létezését, akkor azért elgondolkodik az ember azon, hogy van-e egyáltalán értelme a fogalmak ilyen kiszélesítő értelmezésének. Bár valóban nem ez a lényeg. Mégis felmerül a kérdés, vajon 2007-ben még komolyan elgondolható, hogy a valódi kapitalizmusban és az államszocializmusban az állami tulajdon eredete, funkciója, természete, működése „lényegében" azonos? Még felmerülhet a kérdés, hogy a tulajdon problémája nem alapvető viszonyrendszer? Idézett kötetünk éppen az állami tulajdon történelmi és gazdasági formaváltozatainak sokféleségét és nagyon eltérő voltát hangsúlyozta, és azt, hogy nem segít itt semmilyen történelmi analógia a konkrét vizsgálatok megtakarításának rovására. De menjünk sorban.

2. Módszer és történelem. Sokkal nagyobb problémát jelent TGM írásában – noha a fogalmi ellentmondásoktól ez nem teljesen elválasztható – a történeti túláltalánosítás olyan összefüggésben, mint amikor például TGM a „szocialista állami tulajdont", Wittfogelre utalva évezredekkel korábbi ázsiai formákkal hozza összefüggésbe. Itt már az ártalmatlan fogalmi vita olyan tudomány-módszertani problémákkal kapcsolódik össze, amelyekkel az orosz szociáldemokrácia már száz évvel ezelőtt szembenézett, és amelyet éppen Lenin – egyébként komoly – hozzájárulásával meg is haladott (lásd Plehanovval való vitáját). Hiszen éppen az orosz kapitalizmus specifikuma volt, hogy ezeket az „ázsiai formákat" (obscsina-faluközösség) 1917-ig enklávészerűen megőrizte. Nem szólva arról, hogy maga az obscsina már régóta nem az ázsiai termelési mód fogalmába illeszkedett (ha valaha is ama keretek közé tartozott Oroszországban!), hanem Nagy Péter rendszerének „adóközösségeként" élte túl az évszázadokat. Hol vannak már a 20. század elején az ázsiai termelési módnak a történelem ködébe vesző, természet adta közösségi formái?3 Te jó ég! Mit szólna ehhez Tőkei Ferenc?

Vagy ugyancsak zavaró módszertani és gondolkodástechnikai nehézségeket vet föl, hogy TGM nem „szakaszol" az államszocializmus modern történetében sem. Egész korszakok csúsznak össze. Ez megint csak rendkívül súlyos szaktudományos problémákat idéz elő. TGM például azt írja, hogy „az 1917-ben bevezetett és 1989-ben oly szégyenletesen kimúlt rendszer…". A komoly történetírók – világnézeti hovatartozástól függetlenül – ilyen naiv kijelentést már nem is vitatnak. A 89-ben megbukott rendszert egész egyszerűen nem 17-ben vezették be, hanem annak alapjai a sztálini fordulat időszakában, 1927 és 1933 között jöttek létre, hogy annak evolutív átalakulásáról most ne is beszéljünk. E szempontból „piac nélküli kapitalizmusnak" nevezni ezt az egész időszakot hallatlanul leegyszerűsíti a dolgot, mert például a NEP piaci vegyes gazdaságához képest – amelyben a magántulajdon bizonyos formái együtt éltek az államszocializmusra és az autentikus (valóban közösségi-társulási) szocializmusra jellemző formákkal – a sztálini korszak alapvető szempontok szerint is különbözött. Arról a „nüanszról" már nem is szólok, hogy az októberi forradalom közvetlenül nem államosított, hanem társadalmasított (a föld nacionalizálása, munkásellenőrzés), s ennek rövid fejlődési szakaszával egy elvileg más evolúciót ígért, mint ami bekövetkezett a kedvezőtlen történelmi feltételek miatt. Államosításra majd a hadikommunizmus, a polgárháború körülményei között került sor, méghozzá kezdetben nyilvánvalóan katonai-stratégiai okokból; innen a gyári-üzemi bizottságok „szakszervezetesedése" és a padláslesöprés első gyakorlata is. (A hadikommunizmus később kapott – egy rövid időre – kommunista megalapozású ideológiát főként Buharin és Preobrazsenszkij „hangszerelésében".) A NEP (új gazdaságpolitika, 1921. március) -fordulat mint szakaszhatár megint tagadhatatlan tény, hiszen visszatérés történt a piacgazdasághoz, a magántulajdonhoz, a magánkereskedelemhez, a pénzgazdálkodáshoz stb.; mint Lenin fogalmazta: ez volt „a kapitalizmus részleges visszaállítása". 1922-től a 25 millió magángazdaságban már engedélyezett volt a bérmunka! Kissé nyomasztó, hogy TGM számára kell hangsúlyoznunk: Marx a tőkés magántulajdont, a tőkés termelést (és felhalmozást) és a bérmunka együttes meglétét tekintette a tőkés rendszer kiindulópontjának. Ennek a feltételnek sem 1917 októbere, sem 1929 nyers antikapitalista, „államszocialista" fordulata igazán nem felel meg (kérdezze meg TGM a világ bármely kapitalistáját a világ bármely pontján!), hiszen a burzsoáziával együtt felszámolódott a tőkés rendszerre jellemző termelési viszonyok alapvető területe, maga a tőkés árutermelés. (Majd a rendszerváltás visszaállítja a tőkés árutermelést a tőkés osztállyal együtt…!) Tehát nem az a baj, hogy TGM szakít ezzel az állásponttal, és felépít egy új fogalmat, amely az „államszocializmus", úgymond, valódi tartalma, alakja. Ez természetesen szíve joga. De nem lépheti át az itt jelzett módszertani és szaktudományos kereteket. Arról már külön nem is szólok, hogy elméletében, amikor azt írja, hogy „az értéktöbbletet a megszokott módon újra befektették" (megszokott mód volna a „szocialista tervgazdaság"?, hmm, erőltetett elmélet ez, mint az a bizonyos iparosítás…), nem jelzi, hogy az értéktöbblet elosztása már végképpen nem a „megszokott módon" történt, az elosztási viszonyok végképpen nem emlékeztettek arra, amit a modern kapitalizmus létrehozott az utóbbi évszázadokban. Egy jelenségcsoport minőségének meghatározása során egyébként annak különbözőségét kell megmutatni egy másikkal való egybevetése során, ha a különbözőséget relativizálni kívánom.

3. Lenin és Sztálin. TGM alapvető tévedéseit ezzel természetesen nem merítettük ki, de ezek a „tévesztések" alapvető szellemi előfeltételül szolgálnak ahhoz, hogy az olvasóval elfogadtassa azt a baloldalon már valóban nagyon szokatlan nézetet (pedig micsoda pluralizmus van!), hogy a Lenin-korszakot és a Sztálin-korszakot összemossa, hogy Lenin és Sztálin nevét csak kötőjelesen használja. Ami az ő esetében talán meglepő, hiszen kifinomult gondolkodó létére nagy volumenű politikai és elméleti-elmélettörténeti különbségekről nem vesz itt tudomást, pedig filozófus lévén ez valóban szakterülete kiváló barátunknak.

Lenin a NEP-korszak ideológusa és a „pártdiktatúra", „szovjetdiktatúra" választott vezetője, aki még az önkéntes társulások és szövetkezetek hálózatát tekintette szocializmusnak, aminek csírái valóságosan is léteztek. így hát ez a rezsim elvileg és gyakorlatilag is különbözik a sztálini, totálisan államosított és személyi diktatúrával menedzselt rendszertől. Persze senki sem tagadhatja, hogy a forradalom korszaka és Sztálin korszaka között sok szállal kapcsolódtak össze a jelenségek és folyamatok. Hogyan is lehetne ez másképpen? Ám a történelemben (a történetírásban) a „művészet" éppen az, hogy a kontinuus és diszkontinuus mozzanatokat elválasszuk egymástól. Éppen e téren fontos az elemzésben oly csekélynek látszó különbség, amely Lenint és Sztálint elválasztja egymástól.4

Sajnos szaktudományosan is számos problematikus dolog van barátunk írásában, mert a legtetszetősebb elméleti megoldások mögött sem üt át a történelem valóságos és konkrét megértése. Az elméleti konstrukció a történelem fölött lebeg, néhol szárnyal, amikor például Guy Debord-ra hivatkozva kihúzza az oroszországi proletariátust az orosz forradalom történetéből, mert még, úgymond, nem szerveződött magáért való „öntudatos osztállyá". Vajon kik voltak azok a milliók, akik a szovjeteket „feltalálták", létrehozták és „üzemeltették"? Mit jelent vajon a történelemben az „öntudatosság"? Lehet-e a szovjeteknél magasabb rendű osztály-öntudatosság? Mintha nem volna az Állam és forradalom, mintha az orosz forradalomnak nem lettek volna szocialista tendenciái és sajátosan egymásra rétegzett „síkjai"…

Persze egy Lenin-kritikának feltétlenül alá kell húznia (magam is aláhúzom) és abból kell kiindulnia, hogy Lenin a forradalom bázisával szemben is kezdeményezett elnyomó intézkedéseket a szovjethatalom megőrzése védelmében vagy arra hivatkozva. Lenin – saját kategóriájával szólva – ezeket az intézkedéseket nem tudta dialektikusan „felfogni" és „visszavenni" sem az elmélet, sem a praxis síkján (aminek történelmi és ontológiai okairól nem itt kell elmélkednünk). De vajon egy „kritikai alapállás" nevében kidobható az egész októberi forradalom a szocialista baloldal történetéből és hagyományából? Mi marad a szocialista mozgalmak történetéből? TGM nyilvánvalóan nem gondolta végig a dolgot. Ha az orosz forradalom és a szovjet fejlődés nem volt más, mint a modernizáció (értsd a nyugat-európai-amerikai tőkés fejlődés jellemzőit, funkcióit!), akkor hova tesszük az egész korszak antikapitalista ideológiai, kulturális és politikai indoktrinációját? Ennek az állami „felépítménynek" mégis csak kellett legyen valamiféle eltérő alapzata a kapitalizmusétól, hacsak ez a „felépítmény" nem sötét összeesküvés és tudatos manipuláció eredménye csupán. TGM egyszerűen tárgyilag téved, amikor Leninnek és Trockijnak azt a szándékot tulajdonítja, hogy ugyanolyan ipari kapitalizmust akartak, mint ami Nyugaton volt, „annak egyenlőtlensége és féktelen individualizmusa nélkül". Ők ezt az iparosítást (taylorizmust, automatizációt) olyan felhalmozási forrásként képzelték el, amely a szocialista-önigazgatói szektor gazdasági és civilizatorikus felhajtóereje lesz. Ha TGM erről a rendkívül fontos dologról, amelyet Tütő Lászlóval már 1984-ben a Társadalmi Szemlében (!) emlegettünk, megfeledkezik, akkor ennek oka van. De a végén csattan az ostor.

4. Polgári forradalom? Nincsen az a szárnyaló elme, nincsen az a kivételes erudíció és műveltség, ami megspórolhatja az embernek, hogy a fogalmakat világosan használja. Mint fentebb már láttuk, TGM egyszer túlságosan mereven, dichotomikusan állítja szembe az összetartozó jelenségeket, megáll a vagy-vagy-nál, nem illeszti össze az összetartozó jelenségeket, vagy éppen ellenkezőleg: nemritkán összecsúsztatja őket. Ezek összeérő módszertani hibák. Láttuk ezt a Lenin-Sztálin-jelenségek vagy a forradalmak összecsúsztatása esetében. A fogalmi egybecsúsztatás elkerülhetetlenül mindig tárgyi tévedéssel is együtt jár. Ha az októberi forradalom – mint TGM állítja – polgári jellegű volt, akkor mi volt a februári? Ha az egész forradalmi folyamat volt polgári, akkor is van magyaráznivaló, hiszen az egész orosz polgárság szemben állt Októberrel, de jó része bizony még februárral is, hiszen az orosz polgárság, az orosz liberalizmus korábban, 1907 után egyetemlegesen szolgálta a cárizmust – mint őfelsége ellenzéke. Lásd részben Bergyajevnek, de egészben Sztruvénak, Miljukovnak vagy Sz. Bulgakovnak vagy/és a „vehista" gárdának a katonatiszti-fehérgárdista diktatúra szekértolóivá való dicstelen lezüllését.

A szovjetek, az „önigazgatás", a fegyveres felkelés „polgári", burzsoá jelenség lett volna? Rosa Luxemburg már 1905-ben észrevette e jelenségek szocialista és proletár jellegzetességeit, noha tisztában volt az orosz forradalmi folyamat „polgári" korlátaival, például a kapitalizmus mint a modern civilizáció kifejletlenségével, de ez, mint Lenin 1915-16-ban világosan felismerte, a félperifériás kapitalizmus elidegeníthetetlen sajátszerűségének tekinthető. (Ezért is kezdhető el Oroszországban a forradalom. Többek között ez a felismerés különböztette meg a bolsevikokat a mensevikektől!) Az orosz forradalmi folyamatban a proletár szocialista, a kisparaszti (kistulajdonosi) forradalom elemei – más bürokratikus-önkényuralmi hagyományokkal együtt – megfértek egymás mellett. Egy új típusú fejlődés bontakozott ki, amelynek elvben és kora praxisában már Marx felismerte a lehetőségét: az államszocializmus (!) („nyers kommunizmus" – más marxi terminológiával és kiindulással)… Tehát Lenin és a bolsevik párt a szocializmusba vezető átmenetet tételezte fel a NEP-korszak funkciójaként a valódi történelmi fejlődés nem oda vezetett, az átmeneti korszak államszocializmussá deformálódott, amelynek különféle történeti szakaszait kell megkülönböztetnünk.

Csak utalásszerűen és tényszerűen még néhány elméleti jelentőségű „nüanszbeli" különbségről (túl a tulajdoni és gazdasági-politikai eltéréseken) a történelemben, amely e szakaszolást TGM számára is talán megkönnyíti: tehát Lenin nem volt diktátor, hanem karizmatikus néptribun volt, Sztálin viszont diktátor lett. Ilyen különbséget (persze a mögötte lévő eltérő történelmi feltételekkel egyetemben) figyelmen kívül hagyni minden szempontból veszedelmes dolog. Lehet, hogy éppen a szofisztikált gondolkodású TGM nem érzékeli a rezsimek közötti alapvető különbséget? De illusztráljuk a különbséget példaképpen más síkon is. Lenin idején a szovjet rendszer a világon elsőként törvényileg garantálta a homoszexuálisok szabadságát, miközben a Sztálin-rendszer – most eltekintve minden más különbségtől – később büntetendő cselekményként kodifikálta azt. Apró dolog ez is, de érzékeltet bizonyos különbségeket, miként azt is, hogy Lenin a politikai elnyomás ellenére sohasem záratta börtönbe és sohasem végeztette ki elvbarátait. Lenin tudatában volt az elnyomás tényeinek, hiszen maga is felelős volt értük, de példának okáért Sztálintól eltérően „pártdiktatúráról" beszélt, míg Sztálin saját rendszerét a demokrácia diadalaként propagálta. Tudom, nüanszbeli különbségekre nem is illik utalni ilyen nagy strukturális problémák vitája során, ám ezek a „jelentéktelenségek" érzékeltethetik, hogy a valóban nagy elméleti-módszertani-történeti tévedéshez sok kis tévedésen keresztül vezet az út.

5. Hagyomány és elmélet. A marxi formációelmélet „finom" módosítása egy elméleti impresszionizmus jegyében csúnyán megbosszulja magát más területeken is. TGM történetszemlélete ebben – és csakis ebben – az összefüggésben az ókonzervatív „Lenin-faló" amerikai történész, R. Pipes nézeteire hajaz, ami enyhén szólva nem jó ajánlólevél az antileninista antikapitalisták maroknyi erői számára sem. Hiszen TGM elmélete a „szocialista múltról" végül is arról szól, hogy megalapozza Lenin kiakolbólítását a marxista-szocialista panteonból, hogy elvitassa az októberi forradalom proletár jellegzetességeit a paraszti és katonaforradalom tipikus vonásai mellett. De hát az októberi forradalom még azoknak a majdan a bolsevizmust szintén radikálisan elutasító „tanácskommunistáknak" a támogatását is élvezte egy ideig, akik később szembefordultak Leninnel és pártjával, mint például Pannekoek vagy a „munkásellenzékiek", és akiknek a hagyományát, mint egyetlent, TGM is vállalja. TGM elmélete oly szűkre szabja a szocializmus antikapitalista hagyományát, hogy – tréfásan szólva – rajta kívül már alig fér bele valaki. Sajnálatosan elfelejti Rosa Luxemburg intelmét, aki pedig igazán nem tekinthető a bolsevikok kritikátlan támogatójának: „Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torzkép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, a szocialista politikát csakis internacionalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példamutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne… Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: »Én mertem!«"

Ez az elemzési mód és ez az erkölcsiség az, amely számunkra elfogadható – ma is. Ugyanis olyan elmélet és praxis, olyan jelenben-jövőben meglévő irányzat nemigen tarthat igényt a fennmaradásra, amelynek nincsenek irodalmi-elméleti-kulturális és politikai előzményei. S bár TGM koncepciójában Marx is feldereng forrásként, de anarchista és liberális kiegészítésekkel e téren semmire sem mentünk az elmúlt másfél évszázad tapasztalatai alapján, s ma sem látszanak pozitív körvonalak, ha példának okáért a globalizációkritikai mozgalmak (anarchista) szétverésére vagy (liberális) lejáratására gondolunk. (A kollektivista anarchizmus történetét persze kiemelném ebből a halmazból, mert alternatív életmódkísérletei és közösségi küzdelmei szembefordítják a „19. századi kődobáló" stratégiákkal és individualista, exhibicionista-nárcisztikus avantgardizmusukkal.) Inkább azon érdemes elgondolkodni, hogy Lukács és Gramsci, Sartre és Balibar, valamint a maiak, mint Szabó András György vagy Slavoj Žižek mindig látták a lenini hagyaték elméleti, politikai és erkölcsi hozadékát az antikapitalista mozgalmak számára. De tegyük föl, hogy ez a marxista örökség TGM barátunknak nem rokonszenves. Ám még sem lenne szabad elfelejtenie legalább Lenin nagy ellenfeleinek – például Kautskynak vagy Otto Bauernek – az intelmét, amelyet a forradalom vezérének halálakor erősen hangsúlyoztak: „Lényegbe vágó nézeteltéréseink következtében – mondta Karl Kautsky – személyesen engem nagyon élesen támadott […] De nézetkülönbségeink nem szabad, hogy elvakítsanak bennünket az elhunyt nagyságát illetően. Kolosszális személyiség volt, amilyen kevés van a világtörténelemben." Otto Bauer pedig így vélekedett: „Gyakran élesen lépett fel velünk szemben […] Azonban Lenin sírjánál hallgatnak ezek a nézetkülönbségek; mi szintén meghajtjuk zászlainkat, meglengetjük lobogóinkat akaraterejének géniusza, az egész világot forradalmasító ügye előtt." Úgy gondolom, e megfontolásokon TGM-nek is el kellene gondolkodnia a maga rugalmas szellemének és intellektuális tehetségének megfelelően.

6. Demokrácia-diktatúra. TGM nem tesz jó szolgálatot sem a tudománynak, sem az elméletnek, sem a gyakorlati politikának, amikor súlyosan leegyszerűsíti a demokráciadiktatúra fogalompár történeti tartalmát. Egyszerűen nem szól a polgári demokrácia diktatórikus oldaláról (Vietnam, Chile, Kelet-Timor, Irak, feketék üldözése, munkanélküliség világszerte, szegénység stb.) és az államszocialista diktatúra demokratikus aspektusairól. Míg TGM társadalomfilozófiai téren kiválóan érti, hogy a demokrácia fogalma nemcsak jogi-politikai, hanem gazdasági és szociális fogalom is, addig politikai elméletében már csak politikai-jogi fogalomként szerepel. Pedig ez egy tipikus tucatliberális-tucatkonzervatív beállítódás, amely az alapvető megközelítésmód napjainkban. Ha TGM nem tör ki ebből a zárt körből, történetszemlélete is liberális korlátozottság alatt marad. Pedig rendelkezésre áll számos intő tanulság.

Például R. Pipes említett történetkoncepciója, mint általában a modern jobboldali liberális-neoliberális-neokonzervatív politológiák mindegyike, egyfelől csupán puccsot lát a világtörténelmet felkavaró októberi forradalomban (noha évezredes uralkodó osztályt söpört ki a történelemből az orosz feudalizmussal egyetemben!), másfelől az egész szovjet fejlődést, sőt az államszocializmus egészét, mi több, a kritikai szocializmus útkereséseit is egy differenciálatlan diktatúra-fogalomba szuszakolja bele. Sokféle diktatúra és sokféle demokrácia létezett-létezik a modern történelemben, érdemes közöttük is differenciálni! (Olyan polgári demokráciát sem láttunk még azonban, amelyik ne gyakorolta volna a legitim erőszak monopóliumát, azaz ne lett volna diktatórikus vonása – hogy Max Webert idézzük fel.) Ennek az a célja, hogy végleg kiradírozza a szocializmust még az elméleti lehetőségek közül is. Ezt a koncepciót minden színvonalas elemzőnek el kell utasítania világnézeti hovatartozástól függetlenül, nemhogy TGM-nek.

Igaz, a pipesi-fukuyamai hamis „neolib" vagy/és „régi kon" elméletnek nincsen tudományos értéke, de van értelme: felértékelni a világkapitalizmus történelmi teljesítményét az államszocializmussal (és mindenfajta szocializmussal) szemben, elvágni a szocialista kísérletek fonalát, megfosztani mindenfajta hagyománytól, és kirekeszteni minden közösségi kísérletet (az anarchistát is!) a „reális" történelmi alternatívák sorából, jobb esetben is csak belegyömöszölni a holt utópiák vagy a sztálinista múlt muzeális közegébe, mint az emberi nosztalgiák valamiféle szellemi maradványát. Ez az ideológia tehát meghatározza a mai Magyarországon is a nacionalista és liberális elitek beszédmódját, amely a magántulajdon szentségére épülő kapitalista szövetségük ideológiai szentesítése csupán. Maga a „trendi". De mi köze van ehhez TGM barátunknak?

Amikor Tamás Gáspár Miklós elméleti konstrukciója áll előttünk, amely egy baloldali radikális társadalomfilozófia és egy liberális politikai filozófia fura kombinációjaként alapozódik meg, csak arra gondolhatunk, hogy 1989 előtti régi ellenzéki politikai és szellemi harcának értékét látja veszendőbe menni a rendszerváltás emberellenes, fasizmussal terhes következményeinek tükrében. Pedig nem volt az a harca hiábavaló, mert segített elgondolkodni nekünk, akkori „önigazgatói" szocialista-kommunista ellenzékieknek is, hogy merre található az államszocializmus romjai alól kimenekülő antikapitalista baloldal valódi útja, amely sohasem térhet vissza a sztálinista múlt antidemokratikus útvesztőibe.

Ez kétségtelenül TGM érdemeihez tartozik, s hagyjuk most a demokratikus ellenzék ama frakcióit, amelyek megtértek a neoliberális vezérlésű kapitalizmus restaurációjához és szánalmas, de kifizetődő menedzseléséhez. A régi rendszer mégoly kritikai elutasítása sem homályosíthatja el számunkra, hogy az államszocializmus történelmi-politikai teljesítményének megítéléséhez nem a nyugat-európai vagy amerikai rendszerekkel való közvetlen egybevetés a tárgyilagos kiindulópont, hanem először és mindenekelőtt saját nemzeti történelmi múltjával, azután a félperiféria latin-amerikai régióival kell egybevetni, s csak ezt követően lehet a nyugat-európai centrum-országok fejlődésével összehasonlítani. Minden más megoldás a kapitalista apológia modern gépezetének kiszolgálásához járul hozzá, s mi, marxisták, neomarxisták, antikapitalisták, „más világban" gondolkodók, egyszóval rendszerkritikai baloldaliak ebben egyszerűen nem vagyunk érdekeltek. Ne feledjük, „feltámadásunk" legalább két forrásból fakad: a társadalom elnyomott rétegeinek és osztályainak társadalmi méretű ellenállásából és egy elmélet igazságából, amelynek érdekében a fentebbi megjegyzéseket tettem.

 

Jegyzetek

1 Aziránt sincsen semmi kétségem, hogy senki sem lehetett próféta a saját hazájában, mégis több évtizedes történeti kutatásaim nyomán fölmerül bennem a kétség, érdeklik-e valójában TGM-et az újabb történeti szaktudomány eredményei e témakörben, vagy sem. E kétségeim igazolására a maga helyén még visszatérek.

2 Paradox módon arról nemigen esik szó, hogy e problémák jelentős részével a TGM által elutasított Lenin már szinte a forradalom másnapján tisztában volt. Tudta azt is, hogy a szocializmus nem bevezethető társadalmi forma, hanem számos átmeneten keresztül „mozoghat" (itt a feltételesség a fontos!) a történelem abba az irányba…!

3 Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét saját kutatásaimra utalok, de egy húsz évvel ezelőtt Pártviták és történettudomány címen publikált könyvemben az orosz történelmi sajátosságokra reflektáló korai és későbbi vitákat összefoglaltam, s ezeket a kérdéseket eredetük és tárgyi szempontjaik szerint megvilágítottam.

4 Szomorú dolog itt megjegyezni, de Lenin és Sztálin közé csak a pipesi és a sztálinista szerzők tesznek azonosságjelet. Az előbbiek közül Magyarországon számtalan szerző bóklászik a Népszabadságtól a Magyar Nemzeten át az Echo TV-ig. De mit keresne közöttük TGM?