Hazai társadalomtudományi szakértőket kértünk fel arra, hogy szócikk formájában fejtsék ki álláspontjukat arról, miként értelmezik a szövetkezeti értékeket.
Csányi Vilmos:
Az egyéni felelősség társadalmi koncepciója
Az evolúciógenetikai tényezők az emberi szocialitást négy fő tényezőben alapozzák meg. Az ember szívesen vesz részt társaival közös akciókban és közös konstrukciókban, könnyen elfogad közös hiedelmeket. E három tényező szervezi az emberi csoportokat. Ha ezek létrejönnek, az ember hűséges lesz csoportjához, és hajlandó a csoportérdeket fontosabbnak tekinteni, mint a saját egyéni érdekét. Ez a szocialitás negyedik tényezője.
A szocialitás az ember veleszületett tulajdonsága, amelyet a szociális tényezőkre épülő tanult kultúra és tradíció sokszínűre formálhat, de bármilyen helyzetbe is kerüljenek emberek, csoportokat mindig szerveznek a fenti tényezők aktiválódásával. A csoportok életét megfogalmazott és elvárt erkölcsi szabályok kialakítása szolgálja. Az első kategóriába tartozó szabályok általában pontosan számonkérhetőek. Az erkölcsi szabályok egészen mások, a szocializációs periódusban, nagyon összetett szabályképző mechanizmusok révén keletkeznek, és csak a csoport hosszú távú működése során alakulnak ki.
A modern társadalmakban a nagy létszámú és átfedő csoportok megjelenése egy-egy csoport összetartását, hatékony működését jelentősen meggyengíti ugyan, de a fenti tényezők tudatos felhasználásával erős csoportok hozhatók létre.
Az egyéni felelősség koncepcióját két szinten lehet értelmezni. Az első szint az egyén felelőssége a saját sorsáért, jólétéért. Jól kialakult csoportokban ez a felelősség csökken, és az egyén mintegy átruházza csoportjára a róla való gondoskodás feladatát. Megfelelő szabályrendszerek létrehozásával és a csoporttagság limitált természetének tudatosításával a probléma kezelhető.
A második szintre az egyénnek a csoport érdekeiért való felelőssége sorolható. Az, hogy az egyén ne csak "dolgát végezze", hanem ezen felül mindent megtegyen a valós vagy vélt csoportérdekért. Minden csoport a leghatékonyabban szeretne működni, és általában a csoportok szabályrendszerei mögött az a feltevés húzódik meg, hogy a csoport tagjai tökéletesen azonosultak már csoportjukkal és annak érdekeit mindennél előbbre valónak tekintik, azaz a megfogalmazott szabályrendszerek mellett erkölcsi, etikai szabályok működését is feltételezik, amelyek egészen más természetűek, mint a megfogalmazottak. Ez nagyon ritkán van így a fentiekben jelzett problémák miatt.
Kezelése nem egyszerű. Fontos, hogy a csoport működését irányító megfogalmazott szabályrendszerek váratlan események előfordulására is alkalmazhatóak legyenek. Ugyancsak nagyon fontos, hogy a kívánatos erkölcsi szabályokról a csoportban szó essék, a szabályok ellen vétőket kár érje, a szabály szerint eljárókat jutalmazzák.
Ferge Zsuzsa:
Az egyenlőségérték társadalmi értelme
Az egyenlőség társadalmi tartalma összetett. Az ókori társadalom a rabszolga és szabad között esszenciális különbséget látott, azaz tagadta az ember emberként való egyenlőségét. A nagy világvallások, Európában a kereszténység, ezt a tartalmat szüntetik meg azzal az alapgondolattal, hogy isten előtt mindenki egyenlő. Gunnar Myrdal írja: "Elbűvölt, amikor fölfedeztem, hogy a nagy világvallások, a hinduizmust is ideértve, valamint a nagy filozófiák minden korszakban egalitáriánusok, azaz egyenlőségelvűek voltak, az alapelveket tekintve." A történelem persze soha nem készül el végleg egy-egy problémával. Az emberiség rossz korszakaiban újra és újra felbukkan, olykor iszonyatos gyakorlati következményekkel, az emberként nem egyenlő ideológiája, amelynek egyik legveszélyesebb válfaja a fajelmélet.
Az "emberként egyenlő" fogalma és valósága természetesen megfér sokféle további egyenlőtlenséggel – s ezek közül minden korban mások voltak különösen fájdalmasak, mozgósító erejűek, vagy bénítóak. Itt csak a modernitás néhány jellegzetes egyenlőség-problémájáról teszek említést.
A felvilágosodás egyik legnagyobb hozadéka a jogegyenlőség. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata első cikkelye deklarálja, hogy "minden ember szabadnak s jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulhatnak." A deklaráció tagad mindenféle társadalmilag rögzített előjogot, kiváltságot, s magában foglalja a törvény előtti egyenlőséget. És tulajdonképpen egy másik, nehezebben körvonalazható vagy definiálható egyenlőség, az emberek egyenlő méltósága is ekkor kap hangsúlyt. Mindebből a politikai, hatalmi egyenlőtlenségek korlátozásának az igénye is következik – de ez, azaz a modern demokráciák és kudarcaik, a modern diktatúrák hosszú története ide nem fér el.
A gazdasági egyenlőtlenség, a szegények és gazdagok közötti szakadék végig kísérte a történelmet. Volt, hogy ütközéshez, lázadáshoz vezetett, s volt – van -, hogy az emberiség elfogadja a javak, a gazdasági erőforrások, a tulajdon és a jövedelem végletesen egyenlőtlen elosztását. Ma egyszerre jellemző a gazdasági egyenlőtlenségek országokon belüli és országok közötti növekedésének tendenciája, és az a felismerés – legalábbis Európában -, hogy az ilyen egyenlőtlenséget kísérő szegénység, az azzal járó szenvedés és szabadságkorlátozás elfogadhatatlan, s hogy küzdeni kell a szegénység és a kirekesztés ellen. Gazdasági egyenlőséget senki (vagy legalábbis senki épeszű) nem követel. Manapság a cél az egyenlőtlenségek valamelyes korlátozása "alulról". Még kérdésként is ritkán fogalmazódik meg az államszocialista kísérlet bukása óta, hogy lehet-e, célszerű-e felülről is korlátozni a lassan korlátlanná váló gazdasági egyenlőtlenségeket. (Még a teherbíró képesség szerinti adózás létjogosultsága is egyre erősebben megkérdőjeleződik, holott ezt a követelést ugyancsak az Emberi és polgári jogok deklarációja tartalmazza.)
A többi erőforrás elosztásának egyenlőtlenségei is óriásiak. Ezek közül talán legfontosabb a tudás és az információk egyenlőtlen elosztása. Itt is erősödik az egyenlőbb hozzáférés követelése, ami ma már az Internethez hozzáférést, és az ennek használatához szükséges ismeretek és készségek egyenlőbb elosztását is igényli. Ugyanakkor léteznek – Magyarországon a PISA-vizsgálatból megállapíthatóan különös erővel működnek – azok a mechanizmusok, amelyek a tudásközvetítés intézményeinek szelektív, egyenlőtlenségeket generáló és átörökítő hatását intézményesen erősítik. A gazdasági, információs stb. egyenlőtlenségekből következik, hogy minden társadalmi intézményt egyenlőtlenül tudnak csak használni a társadalom tagjai.
Mindezek társadalmi egyenlőtlenségek. Ezek mellett – legalábbis még Rousseau fogalmazásában – ártalmatlannak tűnnek a természetadta különbségek. Azóta azonban világossá vált, az egyenlőtlen társadalom képes arra, hogy természetadta különbségekből társadalmilag szignifikáns egyenlőtlenségeket konstruáljon. Ez történt a nemek esetében (ami miatt a modern tudomány "társadalmi nem"-ről beszél), de egy sor más esetben hasonló a helyzet.
Az egyenlőtlenségekre hatni akaró társadalmi cselekvések szempontjából egy másfajta kategóriarendszer is értelmezhető. Nevezetesen érdemes megkülönböztetni, hogy mire irányul a szándék: az esélyek, a feltételek, vagy a kimenetek egyenlőségére (egyenlőtlenségeinek csökkentésére)? Az eléggé nyilvánvaló, hogy a kimenetek egyenlőségének követelése többnyire torz eredményekhez vezethet csak. A nyitott kérdés azonban az, hogy mennyire elég, mennyire lehet hatékony az esélyegyenlőség követelése, ha mellőzzük a feltételek alkalmasint szakadékszerű egyenlőtlenségeit. Ahogy Tawney fogalmazott: "Az esélyek tényleges és nem csupán formális léte nemcsak a nyitott úttól, de az egyenlő indulástól is függ".
Gazsó Ferenc:
Igazságosság a modern társadalomban
Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex, sokféle elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése. A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részévé vált. Az emberek rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek, mennyiben felel meg az igazságosság követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusa, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadságnak, az egyenlőségnek, a méltányosságnak, a szolidaritásnak és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.
Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható – vagy még inkább a támogatásra érdemes – társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek ne haladják meg a társadalom tűrőképességét. Fontos követelmény továbbá, hogy a javak egyenlőtlen elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosságérzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek tehát igazságosnak minősülnek. Ugyanakkor mélységesen igazságtalan az olyan elosztás, amikor az egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.
A hazai újkapitalizmus, a közfelfogás szerint, kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre épülnek. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.
A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés "jóságát". A hazai társadalmi berendezkedés azonban a közmegítélés szerint szélsőségesen egyenlőtlen. Következésképp kirívóan szemben áll a igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.
Ágh Attila:
Szövetkezeti demokrácia – a civil társadalom új arca
A szövetkezés-szövetkezet az emberi társadalom egyik alapsejtje, a "pozitív összegű játék" alapképlete, amely szervezett formáiban végigvonul a legutóbbi évszázadokon, és a modern demokrácia társadalmi alapkövévé vált. Mégsem ez a történelmi vonulat fontos a számunkra, hanem az, hogy a XXI. században a "szövetkezeti" demokrácia úgy jelenik meg, mint a civil társadalom új arca. A szövetkezet kifejezés azonban nem feltétlenül szerencsés, mert az ismert nyelveken általában az együttműködés, társulás és az önkéntes szerveződések fogalmai fejezik ki ezt a témakört.
Az Európai Bizottság 1997-es Közleménye az önkéntes szervezetekről a szociális gazdaság fogalmát állítja a középpontba, és ebből vezetnek az utak nemcsak a közszolgáltatások "szövetkezeti" ellátása felé, hanem a szociális tőke, a társadalmi hálózatok és a bizalom (trust) fogalmai felé is, amelyek révén kirajzolódik a bázisdemokrácia mint a civil társadalom új arculata. Az Ecosoc 2001-es dokumentuma szerint a civil demokrácia EU-beli intézményesülésének négy alapvonása van, úgy mint
- a társadalmi hálózat jelleg,
- a szerveződések önkéntessége,
- kollektív akaratképzés és döntés és
- a szubszidiaritás elve, ami a "szövetkezeti" demokrácia pontos jellemzését adja.
Még erőteljesebben bontja ki ezeket a vonásokat a lisszaboni stratégia (2000. március) óta megindult lisszaboni folyamat, amelynek három pillére a gazdaság, a szociális szféra és a környezetvédelem. A lisszaboni folyamatban az információs társadalom bázisán a XXI. századi demokrácia alapértékei konkrétan jelentkeznek mint a tudásbázisú társadalom szereplőinek tartós, megbízható és előrelátható kapcsolatokra épített, hálózat jellegű együttműködő szervezetei, "szövetkezetei", amelyek a civil társadalom sűrű hajszálereiként az egész társadalom valódi bázisát alkotják.
Varga Erzsébet:
A szolidaritásról
A szolidaritás fogalma a szilárdít, erősít jelentésű solido igéből képződött-alakult.
A szolidaritás olyan társadalmi kapcsolatrendszert nevez meg, amelyet az "egy mindenkiért, mindenki egyért" gyakorlata jellemez. A csoportot tagjainak kölcsönös védelme teszi összetartóvá, így szilárddá és erőssé.
Mi az, amitől kölcsönösen meg kell védeniük egymást?
A tehetetlenné válástól, attól, hogy képtelenné váljunk az állapotunkat meghatározó külső és belső környezet formálására.
A tehetetlenség szenzoros (azaz az egyén nem képes reálisan érzékelni a valóságot) és/vagy motorikus (azaz nem tudja az általa elképzelt módon kivitelezni terveit) korlátozottság kialakulásának következménye. Ez a korlátozottság eredhet egyrészt a társadalom konkrét viszonyrendszeréből, másrészt természeti csapásokból, illetve betegségekből. A tehetetlenség által előálló frusztráció előidézője lehet a vártnál szűkösebben rendelkezésre álló források érzékelése mellett az önismeret-, illetve az önértékelési zavar, vagy a saját teljesítőképesség téves megítélése is. Fentiek mind egyenként is, de külön-külön is előidézhetik az egyén cselekvőképességének korlátozottságát.
A piaci és a politikai mechanizmus egyaránt gátolhatja az egyének cselekvőképességének, produktivitásának kibontakozását: pl. a tőkehiány, az erőszak alkalmazása, az információk szelektív adagolása, illetve módosítása, esetenként gyártása, vagy az értékelési sémák (sztereotípiák, előítéletek) sulykolása mind külön-külön is korlátozzák a cselekvés motorikus és szenzoros mozzanatát. A piaci és politikai sikerorientált stratégiai cselekvés a kívánt cél eléréséhez a megtévesztés eszközét is alkalmazhatja. A személyiség identitásának alapját adó tudás használhatatlanná válik, ha a piac, vagy a döntéshozó az erre az ismeretre épülő teljesítményt értéktelennek minősíti. Függetlenedik egymástól az egyén teljesítményének minősége és a javak megszerzésének lehetősége. Ilyen helyzetekben sérül az egyén önbecsülése, csökken önbizalma, növekszik tehetetlensége.
A szolidaritás a szenzoros és a motorikus korlátozottság megszüntetésére irányul. Készség ez a tehetetlenné válást okozó intézmények bírálatára, és egyúttal a cselekvőképességet támogató környezet alakítására. A szolidaritás különböző tettekben jelenhet meg: a biztatástól, adakozástól a hiteles információk nyújtásán át az együttműködésre épülő – az erőforrásokat önkéntesen koncentráló és együttesen alkotott normák alapján felhasználó – szervezetek létrehozásáig.
Lévai Katalin:
Néhány gondolat az "önsegély" fogalmáról
A szövetkezet olyan személyek autonóm társulása, akik önkéntesen egyesültek abból a célból, hogy közös gazdasági, társadalmi és kulturális szükségleteiket és törekvéseiket kielégítsék egy közösen tulajdonolt és demokratikusan irányított vállalaton keresztül.
A szövetkezetek az önsegély, az egyéni felelősség, a demokrácia, az egyenlőség, az igazságosság és a szolidaritás értékein alapulnak. Alapítóik hagyományát követve a szövetkezeti tagok általában magukénak vallják a becsületesség, nyíltság, társadalmi felelősségvállalás és a másokkal való törődés erkölcsi értékeit.
A három legfontosabb szövetkezeti alapelv:
- az önsegély elve (a szövetkezet a tagok gazdasági erejére és együttműködésére támaszkodik),
- a felelősség elve (a tagok a közös tevékenységük következményeiért egyénileg felelősek),
- az önigazgatás elve (a testületekben érvényesül a demokratikus véleményformálás).
Az önsegély elve arra a meggyőződésre épül, hogy minden ember képes és köteles törekedni saját sorsának irányítására. A szövetkezők hiszik ugyanakkor, hogy az egyéni fejlődés csak a másokkal való együttműködésben valósulhat meg. Egyénként az ember lehetőségei korlátozottak. A közös cselekvésen és a kölcsönös felelősségen keresztül az ember többet érhet el, különösen ha növeli az együttes befolyást a piacon és a kormányzatokkal szemben.
Az egyének fejlődnek is a szövetkezeti tevékenység által, mivel képességeket szereznek szövetkezetük növekedésének elősegítésére, megtanulják megérteni tagtársaikat, mélyebbre látnak az őket körülvevő társadalmi környezetben. Ilyen szempontból a szövetkezetek olyan szervezetek, amelyek elősegítik a folyamatos oktatást és fejlődést mindazokban, akik kapcsolatba kerülnek velük.
Fontos szempont, hogy a szövetkezeti forma gazdasági lényege a fenti értékek mentén a tagok meghatározott gazdasági érdekeinek kölcsönös önsegély révén történő kielégítése.
A szövetkezeti mozgalom úttörői, Hermann Schulze-Delitzsch és Friedrich Wilhelm Raiffeisen által hirdetett önsegély elvével szemben az általános választójog bevezetésének hatására a XIX. század második felében megkezdődik az érdekérvényesítésre biztatóbb kilátásokat nyújtó államsegély elvének fokozatos térnyerése. A XX. század 30-as éveitől egyre nagyobb számban létrejövő önsegélyező egyletek (addiktológiai, gyógyászati, pszichológiai jelleggel) tevékenysége és ismertsége fokozatosan kibővíti az önsegély fogalmának jelentését.
