A neves szovjetológus és munkástörténész azt a kérdést vizsgálja, hogyan alakult a nyugati szovjet munkástörténetírás, melyek voltak a historiográfia fő paradigmái, és merre tart ma a kutatás. Arra a következtetésre jut, hogy a munkások „aranykorának" a historiográfiában is vége; míg korábban a forradalom hőseiként ábrázolták (és ünnepelték) őket, ma divatba jöttek az „impulzív néptömegek", akik tulajdonképpen az elnyomás elleni „saját" lázadásuk áldozatai. Eme pesszimista historiográfiai kép ellenére a szerző a tanulmány végén felvázol néhány olyan irányt, amelyben vannak ígéretes kutatások, és amelyek új perspektívát (is) adhatnak a munkástörténetírásnak.

Tanulmányomat egyetlen, látszólag egyszerű kérdés foglalkoztatja: „Mi történt a szovjetmunkás-történettel és munkásosztály-történettel?"¹ A nyilvánvaló válasz az, hogy a szovjet munkásosztály sorsára jutott. De túlságosan is egyszerű volna a tudományos hangsúlyok vagy érdeklődés változását a jelenkori orosz politikának tulajdonítani. Ha így teszünk, túl sok olyan tényezőt hagyunk figyelmen kívül, amelyek befolyásolják, miért és hogyan vizsgáljuk azt, amit vizsgálunk. Miközben kétségtelenül hatást gyakorolt a nyugati történészekre az a fejlemény, hogy az osztály csaknem teljesen eltűnt a posztszovjet diskurzusból, azt mondanám, hogy mind a nagy, mind a kis trendek befolyásolták tudományos agendánk alakulását. 1990-ben, amikor a Szovjetunió már a végét járta, Leo van Rossum publikált éppen ebben a folyóiratban egy kiemelkedő áttekintést a „30-as évek szovjet munkástörténetének nyugati historiográfiájáról". Néhány évvel később, „a posztszovjet hajnal hideg fényében", Ron Suny és jómagam tettünk kísérletet arra, hogy megtaláljuk a munkásosztályt a szovjet történelemben.² Ideje még egyszer elővenni ezt a témát.

Azzal kezdem, hogy felvázolom a szovjet munkástörténet és mun­kásosztály-történet fejlődését és fő jellemzőit az 1980-as évek végéig, vagy, ha jobban tetszik, a Szovjetunió összeomlásáig. Mint egy kirán­dulás a tudásszociológiába, az áttekintés így lesz mind „internalista", mind „externalista". Ezután tárgyalok több olyan konjunkturális tényezőt, amelyek segítenek megvilágítani, hogy miért pont ezt a pályát „járta be" a történelem azóta, és, végül, megkísérlem kommentálni, hogy innen hova juthatunk. Előre is elnézést kérek azoktól, akik megsértődhetnek azon, ahogyan jellemeztem vagy esetleg kihagytam a munkájukat. Az áttekintés célja nem az, hogy magasztalja vagy, éppen ellenkezőleg, becsmérelje bárki munkáját, hanem arra szeretnék rávilágítani, hogy melyek voltak azok a fontos kérdések, amelyeket az egyes szerzők feltettek, hogyan tudták kezelni ezeket a kérdéseket, és miért maradtak vagy nem maradtak fontosak másoknak, akik a szovjetológia területén vagy azon kívül dolgoznak.

A románc előtt

Szerencsére nem kell e helyütt elismételnem a valaha domináns totalitári­us paradigma, illetve a kihívóként jelentkező (és legalábbis időszakosan) győztes revizionista hullám történetét. Ez a gyakran elmondott história már-már legendás szerephez jutott tudományunk területén, és ahogyan ez történik a legendákkal, minden elbeszéléssel csak izmosodik a mitoló­gia. Érdekes lenne – bár e helyütt alig érdemel figyelmet – megvizsgálni, hogy azok, akik a paradigmán „belül" dolgoztak, valójában mennyi figyel­met fordítottak a társadalom „atomizációjára" és a passzivitásra, mert gyanítom, hogy jóval kevesebbet, mint ahogyan a kritikusaik állítják.

Mindenesetre, több értékes munkástörténeti mű született a totalitárius paradigma tetőpontjának kikiáltott időszakban. Az 1950-es évek elejétől (amely elismerten is azelőtt volt, mielőtt a Szovjetuniót totalitárius állam­ként kezdték el teoretizálni), végig az évtizedben, egészen az 1960-as évekig nagy figyelmet kapott az ipari munka, a szakképzés, a menedzseri struktúrák és gyakorlatok és a kommunista párt növekvő szerepe a szakszervezetekben és az üzemekben.³ Megemlíthetjük itt a Harvardi Interjú Projektet, amelyben egyebek között volt szovjet állampolgárokat kérdeztek a szocialista versenyről és a sztahanovista mozgalomról („Mit gondol a sztahanovista mozgalomról?" „A sztahanovista mozgalom segít abban, hogy a munkások jobban dolgozzanak?" „A sztahanovisták többsége tényleg sztahanovista akar lenni?" „Jelentkeznek az emberek azzal, hogy sztahanovisták szeretnének lenni?" „Megéri sztahanovistá­nak lenni?"), a normákról és azok meghamisításáról, a művezetők és a munkások közötti viszonyról, a juttatásokról („Hogyan küldenek el valakit vállalati üdülőhelyre?") és így tovább.⁴

Az 1950-es és 60-as évek nyugati szovjetmunkás- és gyártörténete tükrözte az akkor uralkodó pozitivista társadalomtudományi szemléletet. Erősen támaszkodott a hivatalos szovjet statisztikákra, illetve a szovjet sajtó elmélyült tanulmányozására, hogy kritikusan kommentálhassa a munkaügyi törvénykezést és az intézményes gyakorlatot. Solomon Schwarz klasszikus munkája (Munkások a Szovjetunióban) explicite ösz-szehasonlító, két értelemben is: egyfelől, a szerző összeveti az „ötéves tervrendszert" a tényleges helyzettel (bérben, órában, munkafeltételekben és társadalombiztosításban) az 1920-as évek végén, másfelől, más orszá­gokból is hoz adatokat, amelyeket összehasonlít a Szovjetunióval. Mindkét összehasonlítás arra az eredményre jut, hogy a tényleges szovjet helyzet sok kívánnivalót hagy maga után. Schwarz, nem alaptalanul, a „munká­sok" helyzetének 1930-as és 40-es évekbeli rosszabbodását a „maximális biztonságot minden dolgozónak" követelésének feladásával hozza össze­függésbe, miután „a maximális termelés lett az elsődleges szempont". Az „elveknek ezt a revízióját" Schwarz 1929-re vezeti vissza.⁵

1929 tavasza volt a „záró határkő" E. H. Carr Szovjet-Oroszország történetében, amely valójában a „szovjet politika" fejlődésének történe­te, beleértve a munkáspolitikát minden fonákjával és irányváltásával.⁶ A Carr által elmesélt történet nagyjából a párt és az államhatóságok szempontjából mutatta be ezt a politikát, amelyek hatalmas nyomással és temérdek problémával szembesültek, noha az utóbbiak közül sokat ők maguk hoztak létre, és az emiatt folytatott vita és alkudozások során végezetül sikerült egy magasabb szervezettséget és rendet megterem­teni. Így 1928-29-re „egy átfogó társadalombiztosítási terv működött a Szovjetunióban", noha az „csaknem teljes egészében a munkahellyel rendelkező városi lakosságra korlátozódott", és „jótékonysági jellegű" volt.⁷ Más tekintetben a munkások számára felfelé mentek a mutatók, a bérek növekedése például 1929-ig meghaladta a termelékenység növekedését. Carr relatíve bizakodó elemzése az 1920-as évek mun­káspolitikájáról egybecseng Schwarznak az 1929-et követő „zuhanásról" adott beszámolójával.

Az 1960-as években, amikor az „új társadalomtörténet" megkezdte térhódítását, a szovjet munkásosztály historiográfiája ebből az áttörés­ből vajmi keveset tapasztalhatott. Ez részben annak köszönhető, hogy a szovjetológiát egyre nyíltabban a „politikával" (és nem véletlenül a politikatörténeti tanszékekkel) azonosították a „társadalom" rovására, részben pedig annak, hogy azok a források, amelyeket más országokban használtak az új társadalomtörténészek, szűkösek voltak, vagy hozzá­férhetetlenek a nyugati szovjetológusok számára – nyomtatványok, bro­súrák, munkásmemoárok, a helyi sajtó, periratok stb. így a kommunista párton belüli ellenzéki mozgalmakkal, az iparosítási vitával, a szovjet szakszervezetekkel és a bolsevik ideológiával foglalkozó könyvek a politikai/párt- és elmélettörténet alá sorolódtak, ahol a főszereplők a kom­munista vezetők, a párt és más formális intézmények, struktúrák voltak, nem pedig a munkások vagy a többi alaktalan osztályerő.⁸ A munkások körülményeire legfeljebb a brit és francia nem-kommunista marxista és anarchista baloldal által kiadott füzetekben fordult elő utalás olyan causes célébres-nek tekintett témákkal kapcsolatban, mint a munkásellenőrzés, a kronstadti lázadás és a munkásellenzék.⁹ Néhány téma ezek közül tudományosabb kiadványokba is utat talált az 1970-es években.¹⁰

 

A munkások forradalmának „körüludvarlása"

Időközben Leopold Haimson közreadta kétrészes cikkét „A társadalmi stabilitás problémájáról Oroszország városaiban, 1905-1917" címmel. Haimson új utat tört az irodalomban azzal a tézisével, hogy a mensevikek és a bolsevikok változó szerencséje alapjában az ipari munkásosztály egy új rétegének, a fémmunkásoknak a megjelenéséhez köthető.¹¹ Haimson érvelése inkább vezető szociáldemokraták megfigyelésén nyugszik, mintsem hagyományosabb társadalomtörténeti adatokon. Mindazonáltal Haimsonnak az a kísérlete, hogy társadalmi magyarázatot találjon lényegében politikai jelenségekre, számos frissen végzett kutatót csábított ebbe az irányba. Az 1970-es évek második felétől befejezett doktori disszertációk és a megjelenő monográfiák tükrözték a szerzők új társadalomtörténeti hátterét – említhetjük itt a korcsoportoknak, a csa­ládi körülményeknek, a foglalkozási tapasztalatnak, a táplálkozásnak, a szakképzettségi szintnek, a sztrájkra való hajlandóságnak és más mérhető indexeknek tulajdonított fontosságot és a levéltári forrásokban való elmélyülést.¹²

Lemondva az idősebb generáció „felülről lefelé" szemléletéről, ez a cso­port tesztelte és hiányosnak találta a szovjet történészek metanarratíváját a proletarializálódás és a munkások növekvő militarizálódása és öntu­datra ébredése közötti egyenes összefüggésről a bolsevik párt vezény­lete alatt. Robert Johnson úgy látta, hogy éppen a vidéki-városi nexus fennmaradása volt az, ami biztosította – az Eric Wolftól kölcsönzött terminussal – a munkások „taktikai mobilitását", hogy a 19. század végén megkérdőjelezzék az orosz uralkodó osztály hatalmát. Rose Glickman szerint az orosz gyári munkásnők 1914 előtt jórészt megrekedtek a „feminizmus és a szocializmus között", mert míg a szocialisták hajlottak arra, hogy feláldozzák a nemek közötti különbségek miatti panaszokat az osztályfelfogás oltárán, addig a feministák kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy nővéreiknek tekintsék a munkáslányokat. Laura Engelstein úgy érvelt, hogy az osztályok közötti együttműködés, a „liberális-radiká­lis, értelmiségi-proletár szövetség" volt az, ami térdre kényszerítette 1905 októberében az orosz autokráciát. Victoria Bonnell szerint a pétervári és moszkvai szakképzett munkásférfiak, iparosok „szakmai öntudata" olvadt bele az első világháborút megelőző szakszervezeti mozgalomba. Diane Koenker és Steve Smith pedig azt mondják, hogy a munkások politikai viselkedésének széles spektrumát 1917-ben változatos hátterük és azok a körülmények magyarázzák, amelyekkel szembe kellett nézniük: a számításaik racionalitásával és a precedens nélküli lehetőségekkel, amelyeken ezek a számítások alapultak.

Földrajzi és történeti hangsúlyaiktól függően ezek a munkák eltérő következtetésekre jutottak az orosz munkásosztály formálódásáról és munkások militarizálódásáról. De mindegyik az elnyomás történetét akarta elmesélni, amely tapasztalat tiltakozáshoz, illetve magasabb osztály- és politikai tudat kialakulásához vezetett. Kollektív vállalkozásuk ebben a tekintetben nem nagyon különbözött más társadalomtörténészek munkáitól, akiknek nagyjából ebben az időben jelentek meg a máshol és korábban lezajlott, de hasonló folyamatokat vizsgáló műveik.¹³ Ez lényegében az osztály fenyegető jelenlétének marxista története, noha megtörte az emberek cselekvő szerepének thompsoni felfogása, „meg­határozott helyzetekben, a »társadalmi viszonyok együttesében«, örökölt kultúrájukkal és tapasztalataikkal".¹⁴ Ez az irodalom része volt annak, amit Ron Suny és én a munkástörténet felpezsdülésének neveztünk, amely „osztotta a korábbi harcok tapasztalatai feltárásának politikai relevanciáját övező általános optimizmust".¹⁵ A történelem iróniája, hogy éppen akkor, amikor Suny ennek a szemléletnek a győzelmét ünnepelte az orosz forradalom interpretációiban, jelent meg angolul André Gorz Adieux au proletariat című klasszikusa, a reaganizmus és a thatcherizmus pedig megsemmisítő csapást mért a munkásosztály harci kedvére az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában.¹⁶

 

A románc kivirágzik

Eltekintve akkori politikai relevanciájától, a történetből, amelyet a társada­lomtörténészek elmondtak a militáns orosz proletariátusról, kimaradt az a kérdés, hogy mi is történt ezzel az osztállyal az októberi forradalom után. Ezt a kérdést historiográfiai hangsúllyal úgy fogalmazhatjuk át, hogy miért nem teljesül be az októberi forradalom demokratikus potenciálja. A francia marxista közgazdász, Charles Bettelheim a „társadalmi erők közötti konf­liktus objektív folyamatában" kereste a választ, amelyben a gazdasági problematika – Szovjet-Oroszország termelőerőinek fejlesztése – győ­zött a termelés munkásirányítása felett.¹⁷ Ebben a konfliktusban, amely elsősorban osztályok között zajlott, a bolsevik párt inkább résztvevője, mintsem meghatározója volt a „történelem mozgásának". Lenin minden erőfeszítése ellenére ez a mozgás a termelés kapitalista viszonyainak reprodukciója és az „állami burzsoázia" kialakulása felé haladt, szemben Mao Kínájával, ahol a „vörös szín" uralkodott.

Noha dicséretesen sok témát érintett, Bettelheim Osztályharcok… című könyve végeredményben nem volt más, mint a „bolsevik ideológia for­málódásának" története. Erősen strukturalista orientációja nem engedte, hogy a munkásosztály ne „tömegek"-ként jelenjen meg, amelyeknek meg kellett testesíteniük a forradalmi szocializmust, bármilyenek legyenek is a körülmények. Ezzel szemben Bill Rosenberg az 1980-as években pub­likált tanulmányaiban a személyes biztonságban és az anyagi jólétben látta a munkások elsődleges céljait mind az októberi forradalom alatt, mind pedig közvetlenül utána. Rosenberg szerint a gazdasági szétesés „társadalmi realitása" lehetetlenné tette ezen célok megvalósítását, és erősítette a bolsevikoknak a „totális tekintélyelvűségre" való hajlamát -„amely egyrészt abból táplálkozott, hogy utópikus elképzeléseknek adott hitelt, másrészt elhitette, az alternatív lehetőségek eredménytelenek (és ezért illegitimek)".¹⁸

A társadalmi realitás és a bolsevik program közötti kölcsönhatás a polgárháború és a NEP évei alatt a társadalomtörténészek fő „kenyere" lett az 1980-as években. Más munkásosztályok kutatóihoz hasonlóan különösen nagy figyelmet szenteltek az életkor, a nem, a szakképzettség, a foglalkozás, a szomszédság a munkások identitására gyakorolt hatá­sának, valamint a munkahelyi harcokba való bekapcsolódás mértékének és formáinak. A nyugati munkástörténészekkel szemben azonban egy olyan társadalmat tanulmányoztak, ahol a kommunista párt hatalomra jutott, és (pace Bettelheim) nem volt uralkodó vagy felemelkedő kapi­talista osztály. Ebben az időszakban a szovjet munkásosztály története rengeteg munkával gazdagodott: az irodalmat lehetetlen volna itt felso­rolni, de kétségtelenül ez volt a Szovjetunió iránti társadalomtörténeti érdeklődés aranykora.

A proletariátus valóban szétesett volna a polgárháború folyamán, ahogyan Lenin panaszolta, és a nyugati történészek később állították? Vegyük példának okáért Diane Koenker „Urbanizáció és dezurbanizáció" című tanulmányát és William Chase moszkvai munkásokról írt köny­vének első fejezetét. A párt nyitása a munkástömegek felé az 1924-es „lenini behívóval" valóban felhíguláshoz és az apparátus váratlan felemelkedéséhez vezetett Sztálin alatt, ahogyan Trockij állította? De említhetném John Hatch tanulmányát a sztálinizmus társadalmi gyö­kereiről. Az idősebb, szakképzett, (férfi) munkások „proletár identitása" valóban válságba került volna az 1920-as évek végén? Hiroaki Kuromiya tanulmányának címében is állítja, hogy ez történt. A patriarchális vi­szonyok, a faluhoz való kötődés fennmaradása és a munkáskultúra partikularizmusa tükrében a közép-ipari régió textilmunkásai között van egyáltalán értelme beszélni egy mindent átfogó vagy legalábbis egy egész iparágra jellemző osztálytudatról? Chris Ward könyvében más értelmezést olvashatunk.¹⁹

Az orosz munkásosztály alak- vagy identitásváltozása központi témája volt nemcsak a fenti történészeknek, hanem azoknak is, akik a sztálini korszak munkásait tanulmányozták. Hogy idézzem egy személyes em­lékemet 1980-ban Garmisch-Partenkirchenben részt vettem a Szovjet és Kelet-Európai Történelem Második Világkongresszusán, ahol megle­petéssel tapasztaltam a sztálini korszak munkásaival foglalkozó európai történészek nagy „túlkínálatát". Ez három évvel azután történt, hogy Robert Tucker szerkesztésében megjelent a Sztálinizmus: Tanulmányok a jelenség történeti értelmezéséről című gyűjtemény, amely bevezette magát a sztálinizmust a történeti szótárunkba. Itt jelent meg Lewin briliáns elemzése a „sztálinizmus társadalmi hátteréről". Két évvel a számomra oly emlékezetes konferencia előtt jelent meg a Kulturális forradalom Oroszországban 1928-1931, benne Sheila Fitzpatrick ma már klasszi­kus tanulmányával („A kulturális forradalom mint osztályháború"). És a konferencia előtt egy évvel, 1979-ben jelent meg Fitzpatrick Oktatás és társadalmi mobilitás a Szovjetunióban című monográfiája, amely a társa­dalmi mobilitást helyezte a sztálini kísérlet társadalmi támogatottságáról folytatott vita előterébe.

Voltak történészek, akiket jobban, voltak, akiket kevésbé győzött meg Fitzpatrick értelmezése. Donald Filtzer például alig-alig említi a „kiemel­teket" a szovjet munkásokkal foglalkozó első könyvében, és akkor is hozzáteszi, hogy a kiemelés „semmilyen módon nem változtatta meg annak a társadalomnak az osztályszerkezetét, amely előléptette ezeket az embereket", és „soha nem változtatta meg azt az alapvető tényt, hogy a sztálini elit a saját társadalma ellen viselt háborút".²⁰ De mind Kuromiya tanulmánya az első övéves terv munkásairól, mind pedig az enyém a sztahanovizmusról azt találta, hogy az élmunkások és a sztahanovisták ezt nem így látták.²¹ Időközben 1988-ban – abban az évben, amely határkőnek bizonyult a szovjet munkásosztály-történetben – megjelent Vladimir Andrle könyve, amely szintén a megértést és nem a felkelést hangsúlyozta. Az üzemi világot, ahogyan a szerző ábrázolta, kölcsönösen összefonódó függőségek jellemezték, ahol a munkások és a közvetlen főnökeik által megteremtett reciprocitásokat és lojalitásokat megszakít­hatták és gyakran meg is szakították ugyan a taylorista vezetési sémák és a mozgósítási kampányok, de ahol az informális alkuk eredménye­képpen létrejött „hallgatólagos megállapodások" visszaállították az ipari viszonyokat a kiegyensúlyozottabb status quo ante helyzetbe.²²

Ezek és más társadalomtörténeti munkák, amelyeket némiképp félreve­zetően „revizionistának" neveztek, a sztálini ipari forradalom drámájának központi szereplőivé avatták a munkásokat és az üzemet. A szerzők fel­tárták, hogy mely gyakorlatok jelentették egyszerűen a régebbi struktúrák átvételét vagy adaptációját, melyeket „kölcsönözték" a kortárs kapitalista világból, és melyek voltak specifikusan szovjetek. Munkáik számos vonat­kozásban tisztázták az 1930-as években lezajlott társadalmi átalakulás lehetőségeit és korlátait, és elmélyítették a politikum és a társadalom közötti összefüggések megértését. Nem elhanyagolható mértékben ezek a munkák voltak az előfutárai az 1990-es években megjelenő helyi és gyári esettanulmányoknak, amelyek mind a makroszintű konklúziókat, mind pedig elődeik premisszáit módosították.²³

Nem kevésbé nyilvánvalónak tűnnek ma a fent tárgyalt szovjetmunkás­történet korlátai, amelyek között a következőket említem:

1. Egyoldalúan az ipari munkahelyekre koncentrálnak, és elhanya­golják az olyan más helyszíneket és jelenségeket, mint az irodák, a lakóhelyek, a kollektív és az állami szövetkezetek, a boltok, a sorban állás, az utcák, az iskolák stb., ahol a mindennapi élet – ha nem is az osztályátalakulás – zajlott.
2. Általánosítás: a csoportformáció előnyben részesítése, miközben az egyének élettörténete feloldódik az osztály, az elnyomás, a tiltakozás, az ellenállás stb. „nagy" narratívájában.
3. Hajlam arra, hogy a hivatalos retorikát és az irodalmi ábrázolást félrevezetőnek vagy haszontalannak tekintsék a társadalmi valóság megértése tekintetében, ahelyett hogy úgy fognák fel, mint a várakozá­sokat, a cselekvést, a viselkedést, a társadalmi identitást, egyszóval a szubjektivitásokat irányító diszkurzív mezőket.
4. A nemzetiségről mint a hivatalos identifikáció és az önidentifikáció eszközéről való megfeledkezés.
5. Történetileg ezek a munkák csaknem teljesen a háború előtti évti­zedekre korlátozódnak.

Néhány ezek közül igaz volt az 1970-es és 80-as évek egyetemes munkástörténetére; mások specifikusan a szovjetológia fejlődésében figyelhetők meg. Mindegyik része annak, amit én „a szovjet munkás ro­máncának" hívok.²⁴ Ezzel az elnevezéssel nem kisebbíteni kívánom ezt a tudományt. Sokkal inkább szeretnék valamit átvinni abból az izgalomból, amelyet sokan éreztek közülünk, amikor új irányba vittük a szovjetológiát, új felfedezéseket tettünk arról a világról, amelyet addig elhomályosítottak a szovjet jelszavak vagy a nyugati historiográfia saját részrehajlása, és részt vettünk egy olyan kísérletben, amely igazolta – vagy látszólag iga­zolta – a társadalmi igazságosságba vetett hitünket, amelyről úgy hittük, hogy megsérült annak az osztálynak az esetében, amelynek a nevében az októberi forradalom végbement.

Az 1920-as és 30-as évekről írtunk, legalábbis részben azért, mert lenyűgözött – és taszított – bennünket mindaz, amit a szocializmus épí­tése nevében ezekben az évtizedekben elkövettek. Hajlottunk arra, hogy „kihagyjuk" a nemzetiség kérdését (és a vallást), mert nem kerestük, és valószínűleg nem tudtuk volna, hogy mit kezdjünk vele, ha történetesen belebotlunk. Ragaszkodtunk a kollektív szubjektumokhoz, mert mun­kástörténészekként azt gondoltuk, hogy az egyének csak így lehetnek társadalmi ágensek. Azért vonzottak minket az ipari munkahelyek, mert az acélnak és a szénnek megvolt a maga szovjet románca, nekünk pedig talán megvoltak a magunk materialista előfeltevései.

Más téma a diskurzus előtérbe kerülése vagy a sokat emlegetett „ling­visztikai fordulat". A Michigani Állami Egyetemen 1990 novemberében tartott konferencián számos nem-szovjetológus résztvevő kísérelte meg a szerzőket „elvinni" ebbe az irányba. Céljuk nem az volt, hogy az osz­tályt feloldják a nyelvben (noha, ha jobban belegondolunk, pontosan ez lehetett az, amit néhány hozzászóló javasolt), hanem hogy meggyőzzék a részvevőket: a „társadalmi viszonyok, egyéni vagy kollektív identitá­sok és nyelvi reprezentációik komplex módon hatnak egymásra".²⁵ Az eredmények vegyesek voltak, azt hiszem. A legtöbb szerző érintette az osztály és a munkásidentitás jelentéseinek megkérdőjeleződését, de ha a konferencia eredményeképpen megjelent kötet, mint David Shearer megjegyezte, „új utat kívánt nyitni a szovjet társadalomtörténetben", akkor ez a cél megbukott, mert a könyv „nem váltott ki semmilyen vitát, nem mutatott be új kutatást, és nem hozott létre új szintézist".²⁶

 

A románc vége

Ezzel persze nem azt állítom, hogy nincs több kutatás a szovjet munká­sokról. Ellenkezőleg, a szovjet levéltárak megnyílása az 1990-es években a munkák valóságos áradatát produkálta, noha a tudomány természete megváltozott. A levéltárakba való bejutás lehetőséget adott a kutatóknak arra, hogy egyes vállalatokra vagy városokra koncentráljanak, hogy feltérképezzék az osztály alakulásának folyamatát, ahogyan az a „hely­színen" történt. Párhuzamosan a munkásokkal való közelebbi találkozá­sokkal – amelyeket természetesen azok az intézmények közvetítettek, amelyek információt gyűjtöttek róluk – sok nyugati kutató ekkor került először kapcsolatba hús-vér szovjet munkásokkal.²⁷ Mindkét tapasztalat pezsdítően hatott a kutatásra.

Az ilyenfajta történelem legjobb példája két monográfia, amelyek a moszkvai proletárkerületet vizsgálják. Parasztmetropolisz című könyvé­ben David Hoffmann azt fejtegeti, hogy azok a parasztok, akik az első ötéves terv idején csatlakoztak Moszkva ipari munkásságához, olyan elképzelést alakítottak ki a világról és az abban elfoglalt helyükről, amely igencsak távol állt mind a tapasztaltabb proletárok kultúrájától, mind pedig a szovjet hatóságok elképzeléseitől. önazonosságuk számára fontosabb volt a lakóhelyi szegregációjuk „barakkokban és egymás hegyén-hátán épült kalibavárosokban a főváros peremén", valamint a falusi hálózatok, a családi kapcsolatok és a migrációs tradíciók, amelyek irányították a bevándorló parasztokat, és hatékonyan védelmezték őket mind az üzemi diszkriminációtól, mind pedig az államnak attól a próbálkozásától, hogy engedelmes szovjet munkásokat faragjon belőlük. A korábbi vizs­gálódások „új szovjet munkásosztálya" úgy áll tehát előttünk, mint egy oximoron, ha eltekintünk az ipari munkások agglomerációjának nyers szociológiai értelmétől vagy a hivatalos szovjet diskurzustól. Akkor már emblematikusabb az önidentitása annak a bevándorlónak, aki úgy nyi­latkozott, hogy „a gyárban munkásnak hívom magam, de a faluban – a falugyűlésen – parasztnak".²⁸

Ez eszünkbe juttatja Bob Johnson elemzését a parasztmunkások 19. század végi „taktikai mobilitásáról" (bár eltér Barbara Engel munkájától, aki ugyanebben az időszakban vizsgálta a faluról bevándorló mun­kásnőket). A különbség az, hogy mivel az uralkodó Kommunista Párt intézményesítette az osztálykategóriákat, a „»munkásosztály« sem a kollektivitást, sem pedig a fennálló rend elleni forradalmi tiltakozást nem szimbolizálta" az 1930-as évek paraszt bevándorlói számára. Hoffmann következtetései mintha homlokegyenest ellentmondanának Ken Straus Gyár és közösség Sztálin Oroszországában című könyvének, amelyik pedig ugyanazzal a munkáscsoporttal foglalkozik Moszkva proletárkerü­letében. Hoffmannhoz hasonlóan Straus is észreveszi a párt politikájának változását: miután nem tudja szervezett toborzás révén ellenőrizni a mun­kaerőpiacot, a párt áttér a drákói törvények és az oktatási és szakképzési programok kombinációjára, hogy csökkentse a fluktuációt. De Hoffmannal szemben Straus úgy értelmezi ezt az elmozdulást, mint ami egybeesik a bevándorlók saját kívánságával, „hogy feladják a régi identitásukat, és […] elnyerjék a munkásosztály tagjainak státuszát". Straus szerint, ehhez hasonlóan, az állásprofilok, fizetési skálák és szociális juttatások átrendezése, amelyet a vezetés végrehajt, „társadalmi olvasztótégellyé" és „közösségszervező erővé" alakítja át magát a gyárat.²⁹

Hogy kinek van itt „igaza", az, úgy tűnik, azon múlik, hogyan értelme­zünk bizonyos viselkedéseket, amelyekben benne volt a „megértés", a „beérés", a „boldogulás" és így tovább. Az, hogy a bevándorló parasztok megőrizték vagy módosították falusi kultúrájuk bizonyos jellemzőit, nem akadályozza meg, hogy a gyár a saját „közösségébe" integrálja őket. Az sem egyértelmű, hogy amit a faluból „hoztak", honnan ered. Amit sugalmazni szeretnék, az az, hogy a paraszt és a munkás közötti válasz­tóvonal a valóságban kevésbé lehet olyan merev, mint ahogyan azt fel­fogják. Hasonlóképpen, Hoffmann-nak a bevándorlók „nem konfrontatív ellenállására" helyezett hangsúlyától könnyen eljuthatunk „az önmaga csinálta szovjet munkásosztály" strausi megfogalmazásáig.

De úgy tűnik, volt egy konfrontatívabb ellenállás is, mint amit azelőtt gyanítottunk, hogy a szovjet levéltárak elkezdték feltárni a titkaikat. Jeff Rossman vizsgálta a munkások harmincas évek eleji tiltakozását a fejadagok csökkentése és a megélhetésüket fenyegető hasonló intézke­dések miatt.³⁰ Alapos és érzékeny elemzése a Moszkvától keletre fekvő Ivonovo ipari körzetben lezajlott sztrájkokról és a tiltakozás más formáiról új fényt vet a munkásoknak a párthoz és az államhoz való viszonyára. Rossman például megfigyelte, hogy „a hivatalos diskurzus – beleértve az osztály koncepcióját, bár nem csak arra korlátozódott – kétélű fegyver volt", mert „az a hivatalos jelszó, hogy a Szovjetunió a munkások állama, arra ösztönözte a munkásokat, hogy kifejezzék elégedetlenségüket, ha úgy érezték, hogy az állam elárulta az érdekeiket".³¹ Ennek fényében a munkássztrájkok (vagy legalábbis az azokra vonatkozó információ) je­lentős csökkenése az 1930-as évek közepétől azt mutatja-e vajon, hogy a kutatók nem ástak le elég mélyre a levéltárakban, vagy a munkások megtanulták a tiltakozás korlátait, és az ellenállás más, rejtettebb vagy kevésbé költséges formáihoz folyamodtak? Ha az utóbbi az igaz, akkor hogyan értelmezzük a korlátok megtanulását – mint ami osztályharc más eszközökkel, vagy inkább kölcsönös, noha nem tudatos alkalmazkodás mind a szovjet hatóságok, mind pedig a munkások részéről?

Míg voltak történészek, akiket továbbra is foglalkoztatott a fenti kérdések vizsgálata, mások elfordultak a politikai megfontolásoktól, amelyek talán provokálták őket. Mark Steinberg munkája hasznos illusztrációja ennek a vonulatnak. Első könyve a késő imperialista Oroszország nyomdászairól aláhúzta a mesterséghez való hozzáállás erkölcsi színezetét és a mun­kások „önértékelésének fejlődését", illetve tudatosítását. Noha a könyv úttörő annyiban, hogy olyan szubjektivitásokat emel be a diskurzusba, amelyeket erkölcsi és vallási (nem pedig politikai) motívumok mozgatnak, teleológiája a régebbi historiográfiában gyökeredzik. Miután elutasítják a munkavállalók korábbi imázsát („jóakaratú, de hatalmas édesapák"), a nyomdászok egy „testvéribb kapcsolatot" alakítanak ki, amelyhez azonban a munkaadók nem kívánnak alkalmazkodni.³² A forradalom, így Steinberg, nem volt nagyon messze. A proletár írókról (vagy pontosabban a proletár szerzőkről) szóló következő munkájában Steinberg azt fejtegeti, hogy ezek a „köztes" karakterek meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a munkás-státuszukhoz, az „iparral" való azonosításukhoz és általában az általuk (is) benépesített városi világhoz.³³ Jacques Ranciére munkájához hasonlóan, aki a proletarializálódó kézművesek viselkedését vizsgálta Párizsban, Steinberg bemutatja a nyomdászok szellemi és érzelmi életét, és azt mondja, hogy alapvetően nem az órák, a bérek vagy a munkaadók és az állam által teremtett körülmények miatt harcoltak, hanem sokkal in­kább a bolsevikok kollektív ideológiája és a forradalom általános fejlődési iránya miatti kételyeik mozgatták őket.

Más történészek vizsgálódásai a munkásosztály kultúrájáról sötétebb képet mutatnak. Charters Winn szerint az antiszemitizmus „volt időnként az egyetlen egyesítő erő az ipari munkásság soraiban" a doni és a dnye­peri ipari övezetben a 19. század végén és a 20. század elején. Ez, úgy tűnik, azért volt így, mert noha sok zsidó volt a proletárok között, nem bányászként vagy gyári munkásként dolgoztak, és így nem osztoztak a többi munkással a barakkszállásokon, nem vettek részt a nagy ivásza-tokban és a rituálissá vált ökölvívásban, amelyek a régió etnikailag orosz és ukrán férfi munkásosztályának kultúráját meghatározták.³⁴ 1995-ben publikált tanulmányában Diane Koenker elemezte a férfi munkásosztály­identitás egy másik komponensét, nevezetesen a „mélyen gyökeredző ellenségességet azzal szemben, hogy a nőket beengedjék a munka eddig csak férfi világába". Ez az ellenségesség, amelyet csak tovább fokozott a párt által propagált (bár gyakran gyengén érvényesített) nemi egyenlőség hangoztatása az 1920-as években, a nyomdászok között is megmutatkozott például a szakképzettség meghatározásában, a nőknek a nemi diszkrimináció miatti panaszai ignorálásában, az üzemben a nők fejéhez vágott sértésekben, trágárságokban és esetenként erőszakban is. Ugyanezt találta Wendy Goldman, csak még nagyobb mértékben, amikor en masse toboroztak nőket a gyárakba az első ötéves terv ipa­rosítási kampánya alatt.³⁵

Még sötétebb képet fest a tömegekről Orlando Figes, amikor elmondja a forradalom történetét. Szerinte a forradalom nem volt más, mint „a nép tragédiája", amelyet a „nép" maga bontakoztatott ki „önnön történelme zsarnoksága által", amely magába foglalta az egyre brutálisabbá váló há­borút, az „orosz tömegek anarchista hajlamainak" bolsevik legitimációját és, végül, a Terrort, amely „mélyről jött". Figes figyelmeztetése („amint belépünk a 21. századba, meg kell próbálnunk erősíteni demokrácián­kat mint a szabadság és a társadalmi igazságosság forrását, nehogy a hátrányos helyzetűek és a kiábrándultak megint elutasítsák") nagyon messze van attól a „korábbi harcok autentikus tapasztalatainak politikai relevanciáját övező általános optimizmustól", amelyben Suny és én osztoztunk.³⁶ Míg korábban a munkások hajthatatlansága vagy raciona­litása magyarázta a munkaadókkal és az állammal való összeütközés felvállalását, ma ugyanez úgy jelenik meg, mint a „nép" impulzivitása; így lesznek az elnyomás elleni „saját" lázadás áldozatai.

Röviden, véget ért a munkások romantikája. Többé nem úgy ábrá­zolták őket, mint heroikus ellenállókat vagy veszett ügyek mártírjait, akiket a történész kötelessége feltámasztani, hanem mint közönséges embereket, akik különleges körülményekre lenyűgözően sokféleképpen reagáltak. De a legfontosabb, hogy érvényét veszti az a feltételezés, miszerint az osztály mindenekfelett való a szovjet munkástörténet elbe­szélésében, vagy hogy legalábbis a „munkás" volt az üzemben dolgozók önidentifikációjának elsődleges kategóriája. Azt mondhatjuk, hogy ebben az értelemben a románc valóban véget ért.

 

Lemondunk az osztályról, vagy az lesz a jövő útja?

Figes lemondása az osztályról jellemző a társadalomtudomány területén végbement szerkezeti váltásra, amely úgy tűnik, elsősorban Nagy-Bri­tanniát érintette.³⁷ De a szovjetológia területén senki nem tett többet azért, hogy eltávolítsa az osztályt privilegizált helyzetéből, amelyből a társadalmi valóság elsősorban megérthető, mint az Egyesült Államokban dolgozó Sheila Fitzpatrick. Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején publikált tanulmányaiban Fitzpatrick azt fejtegette, hogy a történe­lem „lóvá tette" a bolsevikokat, akik számára az osztály mindenekfelett való volt, hiszen a forradalom utáni időszakban éppen „deklasszálódik" az orosz társadalom. Valójában előírt, „tulajdonított" osztályok lépnek az igazi osztályok helyébe. Az osztály „bolsevik találmány" volt, amely gyor­san magára öltötte a régi cári rezsim társadalmi rendjeinek (szoszlovija) jellemzőit a jogok és a kötelezettségek teljes vértezetével. Miközben az ipari osztályidentitások továbbra is változatosak és törékenyek maradtak, az osztály óriási politikai és társadalmi jelentőségre tett szert a szovjet törvénykezésben és a mindennapi életben, és jócskán elősegítette a szerepjátszást és a „maszkviselést".³⁸

Fitzpatrick meglátásai a szovjet diskurzus másik „tulajdonított" makro-kategóriája, a nemzetiség tekintetében is ösztönözték a tudományt. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy a nemzetiség az osztály számos dimenzióját öltötte magára, és az 1930-as évek végére olyan kulcskategória lett, amely mintegy pótolta az osztályt, és amely által a kommunisták megkülönböztették egymástól az ellenséget és a barátot.³⁹ Serhi Yekelchyk írja:

„[…] a »munkás- és parasztállamban«, amelyet kizárólag, legalábbis papíron, munkások és kolhozparasztok laktak, az »osztály« kategória elvesztette taxonómiai értékét. Így tehát a nemzetiség lett az egyetlen egyetemes címke, hogy osztályozzák – és uralják – a szovjet lakossá­got. Míg 1920-ban a Szovjetunió egyenlő nemzetiségek és egyenlőtlen osztályok állama volt, az 1930-as évek végére egyenlő osztályok és egyenlőtlen nemzetiségek államává változott, amelyben a pártállam egyre inkább az orosz nemzettel azonosította magát."⁴⁰

A nemzetiség és a birodalom helyettesítette a munkás- és a mun­kásosztály-történetet a cári Oroszország és a Szovjetunió története iránt érdeklődő diplomások, doktori hallgatók preferencialistáján is. A munkások marginalizált helyzetét az ezredforduló „mainstream" nyugati historiográfiájában jól mutatja Fitzpatrick könyve a Sztálin alatti városi élet mindennapjairól, amely teljesen kihagyja a gyárkaput, eltekint az osztálytól mint a történeti elemzés hasznos kategóriájától, és helyette „kitalálja" a homo Sovieticust, egy sajátos „társadalmi fajt", amelynek egyedi szokásai és képességei vannak ugyan, de azok alapvetően anyagi(as) természetűek.⁴¹

Természetesen divatok mennek és jönnek. Voltak kutatók, akik így is lehetőséget találtak arra, hogy tudományos kirándulásokat tegyenek a sztálini munkások és a munka világába, ahogyan a tanulmányom jegy­zetei is bizonyítják. Az elmúlt néhány évben mind empirikusan, mind konceptuálisan volt áttörés például a kényszermunka vonatkozásában (egy olyan tárgy, amelyet korábban egyáltalán nem vizsgáltak a társada­lomtörténészek), de említhetném a munkásnőkre nehezedő „kettős teher" közvetlen eredetének vagy a szakszervezetnek a vizsgálatát.⁴²

És az elmúlt évben két monográfia is megjelent a Sztálin alatti „osz­tályharc" és „munkásellenállás" különleges helyszíneiről, a moszkvai proletárkerület fémgyáráról (Kalapács és Sarló) és az ivanovói ipari körzetről. Mind a két munka, miközben bőségesen idéz levéltári forráso­kat, megerősíti, hogy a szovjet munkások az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején képesek voltak arra, hogy ellenálljanak mind a párt „hízelgésének", mind pedig a rendőri repressziónak, és magatartásuk a „forrongó, de szórványos elégedetlenségtől" a „nyílt lázadásig" a reakciók széles skáláját foglalta magába.⁴³ Mindazonáltal a fent említett művek és más munkák magas színvonala ellenére nem kétséges számomra, hogy a munkástörténet elvesztette a presztízsét és a vonzerejét. Több ténye­zőre lehet itt hivatkozni; egy részük a szovjetológia „belső" problémáiból fakad (mivel a tudomány iránt jelentősen csökkent a kereslet), más részük a történelem diszciplínájában bekövetkezett „globális" trendváltozással áll összefüggésben. A tényező, amit szeretnék kiemelni, a történetileg látható múlt nemrégiben bekövetkezett „kitágítása", ahogyan a szerzők túlléptek a hagyományos Sztálin-korszak (vagy a Nagy Honvédő Hábo­rú) határain. A posztsztálini korszakról írt disszertációk, tanulmányok és könyvek impresszív sokasága – amely egyike a szovjetológia leginkább figyelemreméltó fejleményeinek – máris átalakította az egész szovjet kísérlet menetének megértését.⁴⁴ Ami meglepő: a munkástörténészek alig valamivel járultak hozzá ehhez az új irodalomhoz.

A háború utáni évek szovjetmunkás-történetének meglehetősen gyér szakirodalmát az is magyarázhatja, hogy nehéz megkülönböztetni szub­jektumokként a munkásokat. Donald Filtzernek a termelési viszonyokról írt háromkötetes munkáját leszámítva az egyetlen olyan mű, amely a munkástörténet kategória alá sorolható – és az is kétértelműen -, Samuel

Baronnak az 1962-es novocserkaszki vérfürdőről szóló monográfiája.⁴⁵ Filtzernek az a megfigyelése, hogy a gorbacsovi évek ipari munkássága „nem volt osztály a szó marxi értelmében, mert hiányzott belőle a belső kohézió és még a koherens társadalmi csoport primitív tudata is a maga külön érdekeivel", az 1960-as és 70-es évekre is vonatkozhat.⁴⁶ Noha létszámuk nőtt a teljes populáción belül, és visszamenőleg mindig elis­merték a szocializmus építése terén hozott áldozataikat, a munkások, mint osztály, bizony meglehetősen félszegen illeszkedtek bele az „érett" szocializmusba. Ezt a felemás állapotot az is mutatja, hogy a posztsztálini érában a termelési regény – munkáshőseivel együtt – eltűnik a szovjet irodalomból. Vagy inkább, ahogyan Katerina Clark megmutatja, átalakult olyan történetekké, amelyeket a városi középosztály fiataljai írtak hasonló közönség számára, mivel ez a szociológiai kategória volt „»feljövőben« a szovjet társadalomban".⁴⁷ Az 1970-es években a tudományos-tech­nikai forradalom (NTR), amelyben nagy hangsúlyt kapott a gazdasági tervezés és irányítás fejlesztése a rendszerelméletek alkalmazásával, tovább marginalizálta a munkásokat. Ez lehetett az oka annak, hogy a szovjet munkaszociológusoknak – nyilvánvaló aggodalmukra – azt kellett tapasztalniuk: kevés munkás szerette volna, hogy gyermekei is munkások legyenek.⁴⁸

Ha ez igaz, előttünk áll az a kérdés, hogy miért történt így. Stephen Kotkin Mágneses hegy című könyve – amely talán a leggyakrabban idé­zett szovjet történeti munka az 1990-es évekből – ad egy választ erre a kérdésre. Kotkin merít a történetírás különböző aldiszciplínáiból (város-, társadalom-, eszme- és politikatörténet), és érvelését különösen inspirálja Michel Foucault mikroszintű elemzése a hatalomról. A Mágneses hegy Magnyitogorszk új acélvárosát és lakosait „az állam nagy stratégiái" és „az élőhely kis taktikái" viszonylatában igyekszik megragadni, illetve értel­mezni a viselkedésüket. Központi tézisének – hogy a szovjet munkások egy nagyobb politikai közösségbe való „pozitív integrációt" éltek meg a „társadalmi identifikáció játékán" keresztül, amely azt igényelte, hogy „elsajátítsák a szóban forgó terminusokat és az alkalmazások technikáit" – egyelőre nincs riválisa, noha többen kritizálják: Kotkin nem ment elég messze annak elismerésében, hogy milyen mélyen hatott az idealizált „szovjet ember" az egyének szubjektivitására.⁴⁹

Voltak, akik, ellenkezőleg, megerősítették Kotkin tézisét. Barbara Engelt és Anastasia Posadskaya-Vanderbecket különösen meglepte az, hogy az általuk meginterjúvolt idősebb orosz nők közül még azok is, „akik nem profitáltak a rezsimnek a munkásokat és a szegényparasztokat tá­mogató politikájából, végül a magukévá tették a rendszer általános céljait […] [amely] elválaszthatatlanul összefonódott egyfajta szovjet nacionaliz­mussal". Hasonló következtetésre jut a Szahalin-szigetek bennszülötteit vizsgáló Bruce Grant, annak ellenére, hogy – vagy éppen azért, mert – a szovjethatalom csaknem teljesen elpusztította a bennszülött kultúrát.⁵⁰ Az oral historyval és az etnográfiával, azokkal a megközelítésekkel, ame­lyeket az említett szerzők és mások alkalmaznak, különösen könnyen el lehet jutni az internalizáció és az identitás kérdéseihez.

De „mi van a munkásokkal?" Ez a címe annak a könyvnek, amely egy fontos, a szovjet/posztszovjet választóvonalat átlépő, etnoszociológiai sorozatot kezdeményezett a munkásokról.⁵¹ Egyik szerkesztője Michael Burawoy volt, aki „marxista etnográfusnak" nevezte magát, és résztvevő megfigyelőként Észak-Oroszország távoli fafeldolgozó és szénbányász­üzemeiben „alulról" is megtapasztalhatta a kapitalizmusba való átmene­tet. Burawoy az 1980-as évek elején Magyarországon (a Vörös Csillag Traktorgyárban) dolgozott, míg előtte egy chicagói fémgyárban gyűjtötte a tapasztalatait.⁵² Amikor Burawoyra hivatkozom, nem azért teszem, hogy versengésre buzdítsak (fel lenne adva a mérce!), hanem hogy illusztráljam, a szerző hogyan gyűjtött össze egy igen gazdag komparatív anyagot az elemzéséhez. Meg vagyok győződve arról, hogy ha van út előre – vagy „visszafelé" – a szovjetmunkás- és munkásosztály-történet számára, akkor az ezen az alapon lehetséges.

Burawoy munkája, Sarah Ashwin és David Mandel vizsgálódásaihoz hasonlóan, segít megmagyarázni, hogy miért találkozhattunk olyan ritkán az osztályidentitás és az osztályalapú szolidaritás jelenségével a késő szovjet és a korai posztszovjet évek traumatikus felfordulása idején.⁵³ Ezek a munkák megmutatják, hogy a munkások szovjet jóléti államba történő pozitív integrálásának a vállalati paternalizmus volt talán a leg­fontosabb dimenziója, amely miközben elfedte a vezetők és a munká­sok közötti ellentéteket, felerősítette a különböző iparágakban dolgozó munkások közötti antagonizmust. Alternatív civil intézmények hiányában túl kockázatos lett volna megkérdőjelezni a szovjet rendszer egyik fő ismérvét, a vállalati vezetéstől és a szakszervezetek által „menedzselt" újraelosztó rendszertől való függőséget (amelyet a szociális partnerség politikájának hívtak), illetve lemondani annak előnyeiről.⁵⁴

Kotkintól tudjuk, hogy ennek a berendezkedésnek az eredete az 1930-as évekre megy vissza, amikor az MMK (a Magnyitogorszki Kohászati Ipari Komplexum) „élen járt" a folyamatban. Az igazi hiányt a szakiroda­lomban a közbeeső évtizedek alkotják, amikor ezeket a megegyezése­ket, ahogyan Filtzer fogalmaz, konszolidálták. A kutatók már elkezdték feltérképezni ezt a folyamatot a termelési szférán kívül, bevonva a vizs­gálatba olyan dimenziókat, mint a lakáskörülmények, az anyagi kultúra és, általánosabb szinten, a fogyasztás.⁵⁵ De nagyon sok felfedeznivaló maradt még ezen a területen. Ha ragaszkodunk a szovjet munkásokról festett romantikus képhez, amely privilegizálja kulturális önállóságukat és az ellenállásra való képességüket, sok minden rejtve marad előttünk abból, ami végbement ezekben az évtizedekben, és fontos volt a munká­sok számára – és ami még fontosabb, segít megmagyarázni válaszukat, vagy annak hiányát, a kommunizmus összeomlására.

Ezzel eljutottunk arra a pontra, ahol a szovjetmunkás- és munkás­osztály-történészek sokat tanulhatnak a többi kelet-európai országot tanulmányozó kollégáiktól. Az International Labor and Working-Class History egy nemrég megjelent száma specifikusan a „háború utáni kelet- és közép-európai munkásokkal" foglalkozik, és egyebek között tanulmányokat közöl az 1950-es évekbeli romániai párttagtoborzá­sokról, a munkásosztály sztálinvárosi életéről (Magyarország első szocialista városa) és egy államidíj-nyertes női brigádról egy magyar harisnyagyárban.⁵⁶ Hasonlóképpen tanulságos az a tény, hogy a leg­több szerző a tanulmányozott országokból jön, illetve ott dolgozik. Az európai megosztottság végének kétségtelenül egyik nagy jótéteménye, hogy a kelet-európai szerzők művei ma már országukon kívül is hozzá­férhetők, ami egyúttal azt is jelzi, hogy a posztkommunista érában az olyan fogalmak, mint a „románc" és a „nyugati történész" meglehetősen anakronisztikusan hangzanak.

(Fordította: Bartha Eszter)

Eredetileg megjelent: International Review of Social History, 51 (2006), 463-481.

 

Jegyzetek

¹ A tanulmány egy korábbi változata megjelent az alábbi címen: „Pozdnii roman s sovetskim rabochim v zapadnoi istoriografii". Sotsial'naia istoriia: Ezhegodnik 2004. Moscow, 2005, 53-71. A továbbiakban a társadalomtörténészeknek azt a konvencióját követem, amelyet az International Labor and Working-Class History (ezután ILWCH) folyóirat is alkalmaz. „Munkástörténeten" a munkásmozgalmak és a szervezett munkásság történetét értem, míg a munkásosztály története a munkások kutatását foglalja magában, munkahelyen vagy munkahelyen kívül.

² Lewis H. Siegelbaum – Ronald G. Suny: „Class Backwards? In Search of the Soviet Working Class". In: uők (szerk.): Making Workers Soviet: Power, Class and Identity. Ithaca, NY, 1994, 1.

³ Marcell Anstett: La formation de la main d'oeuvre qualifée en Union sovietique de 1917 á 1954. Paris, 1958; G. R. Barker: Some Problems of Incentives and Labour Productivity in Soviet Industry. Oxford, 1956; Reinhard Bendix: Work and Authority in Industry: Ideologies of Management in the Course of Industrialization. New York, 1956; Joseph Berliner: Factory and Manager in the USSR. Cambridge, MA, 1957; Janet Chapman: Real Wages in Soviet Russia since 1928. Cambridge, MA, 1963; Isaac Deutscher: Soviet Trade Unions: Their Place in Soviet Labour Policy. London, 1950; Margaret Dewar: Labour Policy in the USSR, 1917-1928. London, 1956; Solomon Schwarz: Labor in the Soviet Union. New York, 1952.

⁴ A Harvardi Projekt volt az alapja számos úttörő szovjetológiai munkának (lásd Barrington Moore Jr., Alex Inkeles és mások könyveit, amelyeket a Harvard University Press adott ki). Lásd még: Jerzy Glicksman: Conditions of Industrial Labor in the USSR: A Study of the Incentive System in Soviet Industry. Kézirat. Harvard Interview Project on the Soviet Social System, Russian Research Center, Harvard University, 1954.

⁵ Schwarz: i. m. 308-309.

⁶ E. H. Carr – R. W. Davies: Foundations of a Planned Economy, 1926-1929. 3 vols. Harmondsworth, 1971-1978. Vol. 1. v-vi. Ez a negyedik az időrendi sorba rendezett kötetekből, amelyek a Szovjet-Oroszország története általános cím alatt jelentek meg. Jelzésértékű, hogy a kötetek indexei terjedelmes bejegyzéseket tar­talmaznak a „munkáspolitika" címszó alatt, lényegesen kevesebbszer fordul elő a „munka", és egyáltalán nem szerepelnek a „munkások" vagy a „munkásosztály".

⁷ Carr-Davies: i. m. Vol. 1. 646.

⁸ Robert Daniels: The Conscience of the Revolution: Communist Opposition in Soviet Russia. Cambridge, MA, 1960; Alexander Erlich: The Soviet Industrialization Debate, 1924-1928. Cambridge, MA, 1960; Jay Sorenson: The Life and Death of Soviet Trade Unionism, 1917-1928. New York, 1969; Frederick I. Kaplan: Bolshevik Ideology and the Ethics of Soviet Labor, 1917-1920: The Formative Years. New York, 1968.

⁹ A brit Szolidaritás Csoport számos Szolidaritás-kiadványt publikált ebben az évtizedben e témákról. Franciaországban a Socialisme ou barbarie című folyóirat töltött be hasonló szerepet.

¹⁰ Lásd Paul Avrich: Kronstadt 1921. Princeton, NJ, 1970; Chris Goodey: „Factory Committees and the Dictatorship of the Proletariat (1918)". Critique, 3 (1974), 27-47.; Maurice Brinton: „Factory Committees and the Dictatorship of theProletariat". Critique, 4 (1975), 78-86.; William Rosenberg: „Workers and Workers'Control in the Russian Revolution". History Workshop Journal, 5 (1977), 89-97.; uő: „Workers' Control on the Railroads and Some Suggestions Concerning SocialAspects of Labor Politics in the Russian Revolution". Journal of Modern History, 49 (1977), D1181-D1219. 1972-től kezdődően a szovjet és a kelet-európai történelem radikális kutatóinak konferenciái indították el a vitát Nagy-Britanniában arról, amit kielégítő egyhangúsággal a forradalom „bürokratikus degenerálódásának" nevezhetünk.

¹¹ Leopold H. Haimson: „The Problem of Social Stability in Urban Russia, 1905-1917". Slavic Review, 23 (1964), 619-642.; 24 (1965), 1-22. A tézis mai revíziójáról lásd Leopold Haimson: „The Problem of Political and Social Stability in Urban Russia on the Eve of War and Revolution Revisited". Slavic Review, 59 (2000), 848-875.

¹² Néhány reprezentatív példa: Robert E. Johnson: Peasant and Proletarian: The Working Class of Moscow in the Late Nineteenth Century. New Brunswick, NJ, 1979; Diane Koenker: Moscow Workers and the 1917 Revolution. Princeton, NJ, 1981; Laura Engelstein: Moscow, 1905: Working-Class Organization and Political Conflict. Stanford, CA, 1982; Victoria E. Bonnell: Roots of Rebellion: Workers' Politics and Organizations in St Petersburg and Moscow, 1900-1914. Berkeley, CA, 1983; David Mandel: The Petrograd Workers and the Soviet Seizure of Power. New York, 1984; Rose Glickman: Russian Factory Women: Workplace and Society 1880-1914. Berkeley, CA, 1984; S. A. Smith: Red Petrograd: Revolution in the Factories, 1917-1918. Cambridge, 1983. Egy olyan társadalomtörténeti elemzés, amely szembement az árral, mivel a bolsevik manipulációt hangsúlyozta, John L. H. Keep munkája: The Russian Revolution: A Study in Mass Mobilization. New York, 1976.

¹³ Lásd Michael Hanagan: The Logic of Solidarity: Artisans and Industrial Workers in Three French Towns, 1871-1914. Urbana, IL, 1980; Craig Calhoun: The Question of Class Struggle: Social Foundations of Popular Radicalism during the Industrial Revolution. Chicago, IL, 1982; Sean Wilentz: Chants Democratic: New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York, 1984; és számos más tanulmány, amelyek a Social History és a History Workshop Journal című folyóiratokban jelentek meg.

¹⁴ Edward P. Thompson: „Eighteenth-Century English Society: Class Struggle without Class?" Social History, 3 (1978), 133-165, 146-150.

¹⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 4.

¹⁶ Ronald G. Suny: ..Toward a Social History of the October Revolution". American Historical Review, 88 (1983), 31-52.; Andre Gorz: Farewell to the Working Class: An Essay on Post-Industrial Socialism. Michael Sonenscher (ford.). Boston, MA, 1982.

¹⁷ Charles Bettelheim: Class Struggles in the USSR, First Period: 1917-1923. Brian Pearce (ford.). New York, 1976, 61.

¹⁸ William Rosenberg: „The Democratization of Russia's Railroads in 1917". American Historical Review, 86 (1981), 983-1008.; uo: ..Russian Labor and Bolshevik Power After October". Slavic Review, 44 (1985), 213-238.; uo: ..Sotsial'no-ekonomicheskoe polozhenie i politika sovetskogo gosudarstva pri perekhode k NEPu". Istoriia SSSR, no. 4 (1989), 109-122.; uo: „The Social Background to TsEKTRAN". In Diane P. Koenker – William G. Rosenberg -Ronald Grigor Suny (szerk.): Party, State, and Society in the Russian Civil War: Explorations in Social History. Bloomington, IN, 1989, 349-373.

¹⁹ Sorrendben lasd Diane Koenker: ..Urbanization and Deurbanization in the Russian Revolution and Civil War". Journal of Modern History, 57 (1985), 424-450.; William Chase: Workers, Society and the Soviet State: Labor and Life in Moscow, 1918-1929. Urbana, IL, 1987; John Hatch: „The 'Lenin Levy' and the Social Origins of Stalinism: Workers and the Communist Party in Moscow, 1921-1928". Slavic Review, 48 (1989), 558-577.; Hiroaki Kuromiya: „The Crisis of Proletarian Identity in the Soviet Factory, 1928-1929". Slavic Review, 44 (1985), 280-297.; Chris Ward: Russia's Cotton Workers and the New Economic Policy: Shop-Floor Culture and State Policy, 1921-1929. Cambridge, 1990.

²⁰ Donald Filtzer: Soviet Workers and Stalinist Industrialization: The Formation of Modern Soviet Production Relations, 1928-1941. Armonk, NY, 1986, 48-49. (Kiemeles az eredetiben.) El kell ismerni Moshe Lewin oriasi befolyasat, kulbnbsen a „videki nexus", a Jutohomok-tarsadalom" es a „varosok videkiesedese" kepszeru fogalmainak hatasat. Moshe Lewin: The Making of the Soviet System: Essays in the Social History of Interwar Russia. New York, 1985, 209-285.

²¹ Hiroaki Kuromiya: Stalin's Industrial Revolution: Politics and Workers, 1928-1932. Cambridge, 1988; Lewis H. Siegelbaum: Stakhanovism and the Politics of Industrial Productivity in the USSR, 1935-1941. Cambridge, 1988. A sztahano-vizmusrol lasd meg: Francesco Benvenuti: Fuoco sui sabotatori! Stachanovismo e organizzazione industriale in Urss, 1934-38. Rome, 1988; Robert Maier: Die Stachanov-Bewegung, 1935-1938. Stuttgart, 1990.

²² Vladimir Andrle: Workers in Stalin's Russia: Industrialization and Social Change in a Planned Economy. Hemel Hempstead, 1988.

²³ Olyan munkakra gondolok, mint Anne D. Rassweiler: The Generation of Power: The History of Dneprostroi. New York, 1988; David L. Hoffmann: Peasant Metropolis: Social Identities in Moscow, 1929-1941. Ithaca, NY, 1994; Stephen Kotkin: Magnetic Mountain: Stalinism as a Civilization. Berkeley, CA, 1995; Kenneth M. Straus: Factory and Community in Stalin's Russia: The Making of an Industrial Working Class. Pittsburgh, PA, 1997.

²⁴ A kbzepkorasz Richard Southern ugy hatarozta meg a romancot, mint „keresest es vandorlast", a romanc kbvetoi pedig a „zarandokok es azok, akik keresnek valamit". Lasd The Making of the Middle Ages. New Haven, CT, 1953, 222. Hasznalatarol a mai akademiai diskurzusban lasd Michael Kazin: „The Agony and Romance of the American Left". American Historical Review, 100 (1995), 1488-1512.

²⁵ Siegelbaum-Suny: i. m. 8.

²⁶ David Shearer: „From Divided Consensus to Creative Disorder: Soviet History in Britain and North America". Cahiers du monde russe, 39 (1998), 559-591, 575.

²⁷ Itt szemelyes tapasztalatomra tamaszkodom, amelynek eredmenye a kbvet-kezo munka: Lewis H. Siegelbaum – Daniel Walkowitz: Workers of the Donbass Speak: Survival and Identity in the New Ukraine, 1989-1992. Albany, NY, 1995.

²⁸ Hoffmann: i. m. 157, 215.

²⁹ Straus: i. m. 275-276.

³⁰ Jeffrey Rossman: „The Teikovo Cotton Workers' Strike of April 1932: Class, Gender and Identity Politics in Stalin's Russia". Russian Review, 56 (1997), 44-69.

³¹ Rossman: „Teikovo Cotton Workers' Strike", 69. Ezt az allitast ismetli meg Matthew Payne munkaja: Stalin's Railroad: Turksib and the Building of Socialism. Pittsburgh, PA, 2001.

³² Mark D. Steinberg: Moral Communities: The Culture of Class Relationsin the St Petersburg Printing Industry. Berkeley, CA, 1992), 113-115, 249.

³³ Mark D. Steinberg: Workers on the Cross: Religious Imagination in the Writings of Russian Workers, 1910-1924". Russian Review, 53 (1994), 213-239.; uo: Proletarian Imagination: Self, Modernity, and the Sacred in Russia, 1910-1925. Ithaca, NY, 2002. Erdemes megjegyezni, hogy ezek a munkak „atlepik" az 1917-es forradalmi valasztovonalat.

³⁴ Charters Wnn: Workers, Strikes, and Pogroms: The Donbass-Dnepr Bend in Late Imperial Russia, 1870-1905. Princeton, NJ, 1992, 65. Lasd meg Theodore Friedgut: luzovka and Revolution: Politics and Revolution in Russia's Donbass, 1869-1924. Princeton, NJ, 1994, 76-90, 149-155.

³⁵ Diane Koenker: „Men Against Women on the Shop Floor in Early Soviet Russia: Gender and Class in the Socialist Workplace". American Historical Review, 100 (1995), 1438-1464, 1461.; Wendy Goldman: Women at the Gates: Gender, Politics, and Planning in Soviet Industrialization. Cambridge, 2002.

³⁶ Orlando Figes: A People's Tragedy: The Russian Revolution, 1891-1924. New York, 1997, 812-813, 824.

³⁷ Lasd Patrick Joyce: Visions of the People: Industrial England and the Question of Class, 1848-1914. Cambridge, 1991; David Cannadine: The Rise and Fall of Class in Britain. New York, 1999.

³⁸ Sheila Fitzpatrick: „The Bolsheviks' Dilemma: Class, Culture, and Politics in the Early Soviet Years". Slavic Review, 47 (1988), 599-613.; uo: „Klassy i problemy klassovoi prinadlezhnosti v sovetskoi Rossii 20-kh godov". Voprosy istorii, no. 8 (1990), 16-31.; ..Ascribing Class: The Construction of Social Identity in Soviet Russia". Journal of Modern History, 65 (1993), 745-770. Fitzpatrick ezen tanulmanyanak es mas irasainak atdolgozott valtozatat az osztalyrol es annak ..alcazasarol" lasd uo: Tear Off the Masks! Identity and Imposture in Twentieth-Century Russia. Princeton, NJ, 2005.

³⁹ Yuri Slezkine: „The USSR as a Communal Apartment, or How a Socialist State Promoted Ethnic Particularism". Slavic Review, 53 (1994), 414-452.; Terry Mar­tin: The Affirmative Action Empire: Nations and Nationalism in the Soviet Union, 1923-1939. Ithaca, NY, 2001; Francine Hirsch: ..Toward an Empire of Nations: Border-Making and the Formation of Soviet National Identities". Russian Review, 59 (2000), 201-226.

⁴⁰ Serhy Yekelchyk: Stalin's Empire of Memory: Russian-Ukrainian Relations in the Soviet Historical Imagination. Toronto, 2004, 4.

⁴¹ Sheila Fitzpatrick: Everyday Stalinism: Ordinary Life in Extraordinary Times: Soviet Russia in the 1930s. New York, 1999.

⁴² Lásd sorrendben Paul R. Gregory – Valery Lazarev (szerk.): The Economics of Forced Labor: The Soviet Gulag. Stanford, CA, 2003; Steven A. Barnes: „AII for the Front, All for Victory! The Mobilization of Forced Labor in the Soviet Union during World War II". ILWCH, 58 (2000), 239-260.; Thomas G. Schrand: „The Five-Year Plan for Women's Labour: Constructing Socialism and the 'Double Burden', 1930-1932". Europe-Asia Studies, 51 (1999), 1455-1478.; Diane Koenker: Republic of Labor: Russian Printers and Soviet Socialism, 1917-1930. Ithaca, NY, 2005; Wendy Goldman: „Stalinist Terror and Democracy: The 1937 Union Campaign". American Historical Review, 110 (2005), 1427-1453.

⁴³ Kevin Murphy: Revolution and Counterrevolution: Class Struggle in a Moscow Metal Factory. New York, 2005, 228.; Jeffrey J. Rossman: Worker Resistance under Stalin: Class and Revolution on the Shop Floor. Cambridge, MA, 2005. Rossman szerint (236. p.) könyve „azt demonstrálja, hogy a sztálini »felülről ve­zérelt* forradalmat a munkások az októberi forradalom elárulásának tekintették". Vajon minden munkás így érezte-e?

⁴⁴ Ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozom in: „Mapping Private Spheres in the Soviet Context". In Lewis H. Siegelbaum (szerk.): Borders of Socialism: Private Spheres of Soviet Russia. New York, 2006, 1-21.

⁴⁵ Donald Filtzer: Soviet Workers and De-Stalinization: The Consolidation of the Modern System of Soviet Production Relations, 1953-1964. Cambridge, 1992; uő: Soviet Workers and the Collapse of Perestroika: The Soviet Labour Process and Gorbachev's Reforms, 1985-1991. Cambridge, 1994; uő: Soviet Workers and Late Stalinism: Labour and the Restoration of the Stalinist System after World War II. Cambridge, 2002; Samuel Baron: Bloody Saturday in the Soviet Union: Novocherkassk, 1962. Stanford, CA, 2002.

⁴⁶ Filtzer: i. m. (1994) 115-116.

⁴⁷ Katerina Clark: The Soviet Novel: History as Ritual. Chicago, IL, 1981, 234.

⁴⁸ A tudományos-technikai forradalomhoz lásd Erik P. Hoffmann – Robbin F. Laird: Technocratic Socialism: The Soviet Union in the Advanced Industrial Era. Durham, NC, 1985; L. Bliakhman – O. Shkaratan: NTR. Rabochii Mass, intelligentsia. Moscow, 1973. A munkásosztálybeli szülők preferenciáiról lásd Walter D. Connor: The Accidental Proletariat: Workers, Politics, and Crisis in Gorbachev's Russia. Princeton, NJ, 1991, 76.

⁴⁹ Kotkin: i. m. 23, 236-237. Nem maradt kritika nélkül, hogy a könyv mennyire támaszkodik a játék-metaforára. Egyik korai, de talán még ma is a legmetszőbb bírálata: Igal Halfin – Jochen Hellbeck: ..Rethinking the Stalinist Subject: Stephen Kotkin's Magnetic Mountain and the State of Soviet Historical Studies". Jahrbücher für Geschichte Osteuropas, 44 (1996), 456-463.

⁵⁰ Barbara Alpern Engel – Anastasia Podadskaya-Vanderbeck (szerk.): A Revolution of Their Own: Voices of Women in Soviet History. Boulder, CO, 1998, 87.; Bruce Grant: In the House of Soviet Culture: A Century of Perestroikas. Princeton, NJ, 1995.

⁵¹ Lásd Simon Clarke et al. (szerk.): What About the Workers?: Workers and the Transition to Capitalism in Russia. London, 1993.

⁵² Michael Burawoy: „From Capitalism to Capitalism via Socialism: The Odyssey of a Marxist Ethnographer, 1975-1995". ILWCH, no. 50 (1996), 77-99. Lásd még többek között: Michael Burawoy – Pavel Krotov: „The Soviet Transition from Socialism to Capitalism: Worker Control and Economic Bargaining in the Wood Industry". American Sociological Review, 57 (1992), 16-38.; Michael Burawoy: The Politics of Production: Factory Regimes under Capitalism and Socialism. London, 1985; uő: Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process under Monopoly Capitalism. Chicago, IL, 1979.

⁵³ Sarah Ashwin: Russian Workers: The Anatomy of Patience. Manchester, 1999; David Mandel: Labour After Communism: Auto Workers and Their Unions in Russia, Ukraine, and Belarus. Montreal, 2004.

⁵⁴ A vállalati paternalizmusról lásd Peter Bizyukov: „The Mechanism of Paternalistic Management of the Enterprise: The Limits of Paternalism". In Si­mon Clarke (szerk.): Management and Industry in Russia: Formal and Informal Relations in the Period of Transition. Aldershot, 1995, 99-127.; Stephen Crowley: Hot Coal, Cold Steel: Russian and Ukrainian Workers from the End of the Soviet Union to the Post-Communist Transformations. Ann Arbor, Ml, 1997; Lewis H. Siegelbaum: „The Condition of Labor in Post-Soviet Russia, a Ten-Year Retrospective". Social Science History, 28 (2004), 637-665, 656-658.

⁵⁵ Lásd példának okáért Steven E. Harris: „Moving to the Separate Apartment: Building, Distributing, Furnishing, and Living in Urban Housing in Soviet Russia, 1950s-1960s". (Ph.D.) University of Chicago, 2003; Susan E. Reid: „Cold War in the Kitchen: Gender and the De-Stalinization of Consumer Taste in the Soviet Union under Khrushchev". Slavic Review, 61 (2002), 211-252.; Deborah Ann Field: „Communist Morality and Meanings of Private Life in Post-Stalinist Russia 1953-1964". (Ph.D.) University of Michigan, 1996.

⁵⁶ ILWCH, no. 68 (2005). Lásd hozzá Mark Pittaway hasznos bevezetőjét. Ugyanennek a folyóiratnak egy korábbi száma (no. 50, 1996) a „kommunista re­zsimek alatti munkásokkal" foglalkozik. Lásd még Susan E. Reid – David Crowley (szerk.): Style and Socialism: Modernity and Material Culture in Postwar Eastern Europe. Oxford, 2000; uők: Socialist Spaces: Sites of Everyday Life in the Eastern Bloc. Oxford, 2002.