Soros György: A pénz alkímiája könyvéről

A karitatív tevékenységeiről is ismert spekuláns könyve A pénz alkímiája 1996-ban jelent meg magyarul. A recenzió összefoglalja, miként értelmezi Soros a piacok működését, összevetve e leírást Keynes és Balogh megállapításaival.

Soros György, a közgazda

A pénz nem boldogít. E közmondás igazságtartalma megerősödik bennünk, ha elolvassuk Soros György A pénz alkímiája (Európa Kiadó, 1996.) című könyvét, amellyel a szerző nem világ- (vagy legalábbis Anglia-) rengető sikereinek kíván emléket állítani, hanem paradox módon épp annak a rendszernek kárhozatos voltát kívánja bizonyítani, melynek sikereit, ismertségét és gazdagságát köszönheti.

A könyv számos, ma elevenen ható közgazdasági problémával, így többek között a nemzetközi eladósodással, egy nemzetközi jegybank létrehozásának lehetőségével, a természet- és társadalomtudományok közötti hasonlósággal és különbözőséggel foglalkozik, ám legjelentősebb hozzájárulása korunk vitáihoz a pénzpiacok tanulmányozása során kialakított dinamikus (visszaható) modell. Míg a jelenleg divatos közgazdasági modellek azt fogalmazzák meg, hogy hogyan kell (vagy legalábbis kellene) működnie a pénz (és egyéb) piacoknak, Soros dinamikus modellje arra kíván választ adni, hogy a valóságban hogyan működnek ezek a piacok. A modell leírásánál Soros olyan formanyelvet alkalmaz, amely a gazdaság bonyolult összefüggéseit könnyen érthetővé, ábrázolhatóvá teszi, és amelynek – megfelelően továbbfejlesztve – minden bizonnyal helye lesz a jövő közgazdasági tankönyveiben.

Keynes munkásságát példaképül tekintve Soros átfogó elméleti rendszert kíván kialakítani, ezért a modell felépítését tudományelméleti kérdésekkel kezdi és fokozatosan jut el az emberi cselekvés hatását is figyelembevevő visszaható rendszer kiépítéséhez. Kövessük tehát végig azt a gondolatmenetet, amelynek végén a könyv szerzője joggal kérdőjelezi meg a ma uralkodó közgazdasági felfogást és egyúttal az arra épülő gazdaságpolitikát is.

Tudomány-e a közgazdaságtan?

Soros abból indul ki, hogy a közgazdaság tudomány szeretne lenni, de nehéz tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat résztvevője – az ember – nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Amikor az eseményekben gondolkodó egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmazza a résztvevők megfigyeléseit is. Az oksági lánc tehát nem tényről tényre vezet, hanem közbeiktatódik az ember a maga szubjektív megítéléseivel, téveszméivel. E problémát a hagyományos közgazdasági elmélet az ésszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni, vagyis abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy nagyon elegáns elméleti konstrukció, amely hasonlít ugyan a természettudományra, ám a valóságra nem.

így például a klasszikus közgazdaságtan centrális eleme a függetlenül (exogén módon) adott keresleti és kínálati függvény. E függvények szilárdan kijelölik a gazdaság (az árak, a kibocsátás) egyensúlyi helyzetét, amely felé a piaci erők – elvben – terelik a gazdaságot. A pénzpiacokon azonban a vásárlási és eladási döntések a jövő áraival kapcsolatos várakozásokon alapulnak, a jövő árai viszont a jelenlegi vásárlási és eladási döntések következményei. Mindez természetszerűleg befolyásolja a kínálatot és a keresletet, ezért a kínálati és keresleti görbe többé nem tekinthető külső adottságnak, és az egyensúlyi ár meghatározásának igénye hiábavaló fáradozás.

A visszahatás elve

Keynes kimutatta, hogy a teljes foglalkoztatás a gazdaság állapotának csupán egy speciális esete, a továbbiakban kifejtendő visszahatási elmélete viszont arra kíván rávilágítani, hogy maga a klasszikus közgazdaságtan által tételezett egyensúlyi helyzet is csupán egy különleges eset.

Azt, hogy az ember szubjektív értékítéletét is magában foglaló visszaható piaci rendszer hogyan működik, legjobban a tőzsde, a részvénypiac megfigyelésével lehet megismerni. A tőzsde ugyanis rendelkezik a tökéletes versenyhez szükséges feltételekkel, vagyis a központi piactérrel, az egynemű árukkal, az alacsony üzleti és szállítási költségekkel, a gyors kommunikációs lehetőségekkel és az elegendő számú résztvevővel ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne: az események szokásos menetében egyedül senki sem képes befolyásolni a piaci árakat. Ezen túlmenően valamennyi résztvevő hozzáférhet a fontos információkhoz. Kell ennél több? Ha van olyan hely, ahol a tökéletes verseny elméletének a gyakorlatban is érvényesülnie kell, az a tőzsde. Ennek ellenére épp a tőzsde az a hely, ahol a legszemléletesebben lehet bizonyítani a klasszikus felfogás gyakorlati alkalmazhatatlanságát. Nézzük tehát, hogyan is működik a valóságban ez az ideálisnak tekinthető piac.

A tőzsdei árfolyamokat két olyan tényező – az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme – határozza meg, amelyek ugyanakkor az árfolyamok befolyása alatt állnak. Az “alapvető irányzat” az a tőzsdei irányzat, amelyet külső, a spekulációtól független “objektív” események, folyamatok határoznak meg. Az “uralkodó téveszme” azt jelenti, hogy a piac számos szereplőjének nézetei elkerülhetetlenül különböznek. Az egyéni nézetek közül jó néhányan negligálják egymást, a többségi nézetek azonban egy “uralkodó téveszmét” alkotnak. A tőzsdei árfolyamokban mutatkozó trend az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme vegyülékeként írható le.

A tőzsdei árfolyamok és a másik két tényező kölcsönhatása nem egyirányú, ami az egyik viszonylatban független változó, az a másikban függő változó lehet és fordítva. így viszont – hasonlóan az elektronikában jól ismert multivibrátor működéséhez – a folyamat nem tarthat az egyensúlyi helyzet felé. Tipikus esetben a három változó először egy bizonyos irányban erősíti fel egymás hatását, azután egy másik irányban. Ezt a sémát legegyszerűbb formájában mint fellendülések és összeomlások sorozatát tapasztaljuk meg.

Amikor a tőzsdei árfolyamok erősítik az alapvető irányzatot, akkor a trendet önerősítőnek nevezzük, amikor viszont ellentétes hatás érvényesül, akkor önkiigazítónak. Ugyanezt a szóhasználatot alkalmazzuk az uralkodó téveszmére: lehet önerősítő és önmagát korrigáló. Amikor a trend önerősítő, akkor gyorsulás következik be. Amikor a téveszme önerősítő, akkor a várakozások és a jövőbeni tőzsdei árfolyamok valóságos alakulása közötti szakadék mind tágabbra nyílik, amikor pedig önkiigazító, akkor ellenkezőleg – a különbség csökken. Ami a tőzsdei árfolyamokat illeti, egyszerűen emelkedőnek vagy csökkenőnek nevezzük őket. Amikor az uralkodó téveszme az árfolyam-emelkedést segíti, akkor pozitív, amikor az ellenkezője lép működésbe, akkor negatív folyamatról beszélünk. Vagyis az árfolyamemelkedés tendenciáját a pozitív beállítottság, a csökkenést a negatív beállítottság fokozza. A fellendülés/összeomlás eseménysorozatban legalább egy olyan pontot kell találnunk, ahol az árfolyamnövekedést elősegíti a pozitív tévképzet, és egy másikat, ahol az árfolyamesést a negatív beállítottság is ösztönzi. Kell lennie egy olyan pontnak is, ahol az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme együttes hatása megfordítja a tőzsdei árfolyamok irányzatát. Ezt a mozgásformát írja le a dinamikus (visszaható) modell.

A dinamikus (visszaható) modell működése

A ciklus indulásának kezdetén az alapvető irányzat még nem ismerhető fel. Amikor a piaci szereplők felismerik a trendet, az észlelésükben bekövetkezett változás hat a tőzsdei árfolyamokra. Az árfolyamok változása az alapvető irányzatot vagy befolyásolja, vagy nem. Ez utóbbi esethez nincs mit hozzáfűzni, míg az előbbi bekövetkeztével kezdetét veszi az önerősítő folyamat. Az emelkedő irányzat két lehetséges módon befolyásolja az uralkodó téveszmét: vagy további erősödésre, vagy korrekcióra fognak számítani. Az utóbbi esetben az alapvető irányzat vagy túléli, vagy nem a részvényárak korrekcióját. Az előbbi esetben pozitív torzulás alakul ki, melynek nyomán a részvényárak tovább nőnek, és az alapvető irányzat még erősebb lesz Amíg a téveszme önmagát erősítő, a tényleges árfolyam-emelkedésnél még erősebbre is számítanak. Az alapvető irányzatot egyre inkább befolyásolják az árfolyamemelkedések és ez utóbbiak egyre inkább függnek az uralkodó téveszmétől, aminek következtében az alapvető irányzat és az uralkodó téveszme egyre sebezhetőbbé válik. Végül az árfolyamirányzat nem tudja fenntartani az uralkodó várakozásokat, és bekövetkezik a korrekció. A meghiúsult várakozásoknak negatív hatása van a részvényárfolyamokra, és a gyengülő részvényárfolyamok megingatják az alapvető irányzatot. Ha az alapvető irányzat túlságosan is függ már az árfolyamoktól, a korrekcióban teljes fordulat is lehet. Ebben az esetben a részvényárfolyamok esnek, az alapvető irányzat visszájára fordul, és a várakozások még borúlátóbakká válnak. Ilyen módon önmagát erősítő folyamat ellenkező irányba indul el. Végül az árfolyamesés is eléri a mélypontot, majd megfordul.

Tipikus esetben az önmagát erősítő folyamat a korai szakaszokban rendezetten módosul, és ha túléli a korrekciókat, a téveszme erősödésre hajlik és nem könnyen ingatható meg. Ha a folyamat előrehalad, a korrekciók ritkábbak lesznek, és a fordulópontok veszélye nagyobbá válik.

A visszahatás eredményeként a gazdaságban önerősítő mechanizmusok alakulnak ki, amelyeket áldásos vagy ördögi köröknek nevezhetünk aszerint, hogy működésüket előnyösnek tartjuk-e vagy sem.

Visszahatás a valutapiacokon

Míg a részvénypiacon a visszaható kölcsönhatás időszakos, a valutapiacon folyamatos. A szabadon lebegő valutaárfolyamok természetüknél fogva ingadozók; ezenkívül ingatagságuk felhalmozódó, ezért a szabadon ingadozó árfolyamrendszer végső összeomlása gyakorlatilag bizonyos.

A valutapiacról az a hagyományos nézet, hogy az egyensúly felé tart. A túlértékelt árfolyam ösztönzi az importot és visszafogja az exportot, míg az egyensúly helyre nem áll. Hasonlóképpen a versenyhelyzet javulása felértékelődő árfolyamban fejeződik ki, ami mérsékli a külkereskedelmi többletet, így az egyensúly ismét helyreáll. A spekuláció nem tudja megzavarni az egyensúly felé tartó irányzatot – ha a spekulánsok helyesen látják előre a jövőt, gyorsítják a trendet; ha rosszul ítélik meg, a fundamentális trend megbünteti őket, mert késhet ugyan, de elkerülhetetlenül érvényesül.

Mióta 1973-ban bevezették a lebegő árfolyamokat, a tapasztalat megcáfolta ezt a nézetet. Ahelyett, hogy az alapvető tényezők határoznák meg az árfolyamokat, kitűnt, hogy az utóbbiak befolyásolják az alapvető tényezőket. Például az erős árfolyam fékezi az inflációt; az árak stabilak maradnak, és az importárak esnek. Ha az export importtartalma nagy, az ország szinte korlátlanul versenyképes maradhat, valutájának állandó felértékelődése ellenére, mint ahogy Németország példája ezt a hetvenes években bebizonyította.

A belföldi inflációs ütem és a valutaárfolyam közötti viszony tehát nem egyirányú, hanem körkörös. Az egyiknek a változása megelőzheti a másikét, de értelmetlen egyiket okként leírni és a másikat okozatként, mert kölcsönösen erősítik egymást. Helyesebb ördögi körről beszélni, amelyben a valuta leértékelődik és az infláció gyorsul, vagy áldásos körről, amikor az ellenkezője történik.

Az ördögi és áldásos körök távol vannak az egyensúlytól. Mégis az egyensúllyal rokon állapotot idézhetnének elő, ha a visszaható, önmagát kölcsönösen erősítő viszonyt végtelenül fenn lehetne tartani. Csakhogy nem lehet. Az önmagát erősítő folyamat annál sebezhetőbbé válik, mennél tovább tart, és végül szükségképpen megfordul, önmagát erősítő folyamatot indítva el az ellenkező irányba. A teljes ciklust vad ingadozások jellemzik, nem csak a valutapiacon, hanem a kamatlábak, az infláció terén és/vagy a gazdasági tevékenység színvonalában is.

A stabilitás hiányát a rendszerben a résztvevők téves elképzelései okozzák. Ha a piaci rendszereknek volna egy olyan velükszületett irányzata, amely az egyensúly felé tart, a résztvevők téveszméi nem lennének képesek ezt megbontani, a legrosszabb esetben némi véletlenszerű rövid távú ingadozást indítanának el. De ha az okozati kapcsolatok visszahatók, a résztvevők torz nézetei ördögi vagy áldásos kört indítanak el, tartanak fenn vagy rombolnak szét. Sőt az uralkodó téveszmék önálló életet kezdenek élni mint a körkörös viszony alkotórészei. Ezek fejeződnek ki a spekulatív tőkemozgásokban, melyek a külkereskedelmi egyensúlyhiányt ellensúlyozhatják, lehetővé téve, hogy a kereskedelmi mérleg többlete vagy hiánya mind mértékben, mind tartamban felülmúlja azt a szintet, amely nélkülük fenntartható volna. Ha ez történik, a spekuláció destabilizálóvá válik.

A formanyelv és a valutapiacok működösét leíró modell

A nemzetközi tőkemozgásoknak a részvénypiacokhoz hasonló önmagukat erősítő/gyengítő mozgásformájuk van, de a részvényárfolyamok mozgásához használt modellt nem lehet lényeges változtatások nélkül a valutapiacokra alkalmazni. Ennek az az oka, hogy míg a részvénypiac két változó, részvényárfolyam és az alapvető irányzat visszaható viszonyával leírható, a valutapiac esetében még a legegyszerűbb modellnek is legalább nyolc változóra van szüksége. A valutapiacokon figyelembeveendő legfontosabb változók az alábbiak:

e : névleges árfolyam (­↑ = erősödik, ↓ = gyengül, × = stagnál)

i : névleges kamatláb

p : a hazai árszínvonal viszonya a külföldihez (­p = a hazai árak gyorsabban nőnek mint a külföldiek)

v : a gazdasági tevékenység színvonala

N : nem spekulatív tőkeáramlás (pl. kamat) ­ (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

S : spekulatív tőkeáramlás (↑ = növekvő kiáramlás, ↓ = növekvő beáramlás)

T : kereskedelmi mérleg ­ (↑ = többlet, ↓ = hiány)

B : állami költségvetés (↑ = többlet, ↓ = hiány)

A feladat annak meghatározása, milyen viszony köti össze ezeket a változókat. Nem kvantifikáljuk egyik változót sem, csupán a mozgás irányát (↑ , ↓­) vagy nagyságrendjét(> , <) jelezzük. Az okozati kapcsolatokat vízszintes nyíllal (→) jelöljük.

A keresletet és a kínálatot alkotó különféle tényezők három csoportba sorolhatók: külkereskedelem, nem spekulatív tőkemozgások és spekulatív ügyletek. Ezekből épülhet fel a szabadon ingadozó árfolyamrendszer legegyszerűbb modellje, amikor a külkereskedelmi mérleg hiánya és a kiáramló spekulatív és nem spekulatív tőke kikényszeríti a valuta leértékelését:

(↓T+↑­N+↑­S) → ↓e

A továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a résztvevők téveszméje milyen szerepet játszik az árfolyammozgásokban. A vizsgálat megkönnyítésére feltételezzük, hogy a téveszme csak a spekulatív tőkeügyletekben (S) érvényesül, míg a kereskedelem (T) és a nem spekulatív tőkeáramlások (N) függetlenek a várakozásoktól: ezek alkotják az “alapvető tényezőket”. A valóságban az alapvető tényezőket is befolyásolják a résztvevőknek a valutaárfolyamok jövendő alakulását illető várakozásai.

A spekulatív tőke a legnagyobb teljes hozamot keresve áramlik. A teljes hozamnak három eleme van: a kamatlábkülönbség, az árfolyamkülönbség és a tőke felértékelődése helyi valutában. Mivel a harmadik elem esetről esetre változik, a következő általános szabályt javasolhatjuk: a spekulatív tőkét az emelkedő árfolyam és a növekvő kamatláb vonzza:

­↑­(e+i) S
A kamatláb és az árfolyam közül messze az utóbbi a fontosabb. Nem nagy árfolyamesés kell ahhoz, hogy a teljes hozam negatívvá váljon. Továbbá, ha a felértékelődő valuta egyúttal kamatláb-előnyt is nyújt, a teljes hozam felülmúl mindent, amire a pénzügyi aktívák birtokosa számíthat az események normális folyamatát feltételezve.
 
Az árfolyamokkal kapcsolatos várakozásoknak ugyanolyan szerepük van a valutapiacokon, mint a részvényárfolyamokhoz fűzött várakozásoknak a részvénypiacokon: ez a legfontosabb megfontolás azok számára, akiket a teljes hozamráta motivál. Amilyen mértékben a valutaárfolyamokat a spekulatív tőkeáramlások határozzák meg, annyiban tisztán visszahatók: várakozások viszonyulnak várakozásokhoz, és az uralkodó téveszmék szinte korlátlanul érvényesülhetnek. A helyzet rendkívül ingatag: ha az ellentétes téveszme kerekedik felül, ez is érvényesíti magát. Mennél nagyobb a spekuláció viszonylagos fontossága, annál ingatagabbá válik a rendszer: a teljes hozamráta az uralkodó téveszme minden változására könnyedén reagál.

 

A visszaható folyamatok meghatározott minta követésére hajlanak. A kezdő szakaszokban az irányzatnak önmagát erősítőnek kell lennie, mert különben a folyamat kifullad. Ha az irányzat folyatódik, egyre sebezhetőbb lesz, mert az alapvető tényezők, mint a külkereskedelem és a kamatfizetések, a klasszikus elemzés felfogásának megfelelően az irányzat ellen fordulnak, és az irányzat fennmaradása egyre inkább az uralkodó téveszmétől függ. Végül elérkezik a fordulópont, és a teljesen kibontakozó eseménysorozatban az önmagát erősítő folyamat kezd az ellenkező irányba hatni.

A modell működését Németország és az Egyesült államok hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas évtized első felében mutatott gyakorlatával lehet a legjobban bemutatni.

Németország “áldásos” köre

Németország esetében a hetvenes évek végén a márka erős volt (­e). A spekulatív vásárlásoknak nagy szerepük volt az erősítésében (S) és az áldásos kör fenntartásában. Németország külkereskedelmi többlettel indult, és valutájának ereje hozzájárult az árszínvonal féken tartásához. Mivel az exportnak nagy volt az importtartalma, a felértékelődő valuta olcsóbbá tette az importot, így a reálárfolyam, szemben a nominálissal, többé-kevésbé stabil maradt (×ep) és a külkereskedelmi mérlegre gyakorolt hatás elhanyagolható volt (×T). Mivel a spekulatív tőkebeáramlás volt az uralkodó (S > ×T), az áldásos kör önmagát erősítette:

­e p → ×(ep) → (×T < S) → ­e

Az a tény, hogy a valuta felértékelődésének mértéke felülmúlta a kamatlábak különbségét, igen jövedelmezővé tette a német márka birtoklását, ezért a spekulatív tőkebeáramlás stabil, önmagát erősítő folyamatot alakított ki.

Carter “ördögi” köre

Ami Németország számára áldásos kör volt, ördögi körnek bizonyult Carter idejében az Egyesült államok számára. Ahogy leértékelődött a valutaárfolyam (e), az infláció gyorsult (­p). A nominális kamatlábak emelkedése (­i) ellenére a reálkamatlábak igen alacsonyak, ha nem negatívak maradtak (i/p). Megindult a tőkekiáramlás (­S), amit különböző intézkedésekkel próbáltak ellensúlyozni, de semmi sem mutatkozott hatásosnak, a folyamat folytatódott:

e ­ p i/p ­S e ­p

Fordulat akkor következett be, amikor a Federal Reserve szigorú monetáris politikát kezdett alkalmazni. Ezt követte Ronald Reagan elnökké választása, és a dollár tartós erősödésnek indult.

Reagan Imperiális Köre1

Reagan elnök első hivatali ciklusa alatt, egymással ellentétes politikai célok akaratlan következményeként, nagy és növekvő költségvetési hiány jellemezte az Egyesült államokat. Reagan elnök egyrészt adók csökkentésével igyekezett mérsékelni a szövetségi kormányzat szerepét a gazdaságban; másrészt katonai erőt kívánt mutatni a kommunista veszéllyel szemben. E két célt egyszerre, kiegyensúlyozott költségvetés korlátai között, nem lehetett követni.

Ráadásul a fiskális és a monetarista politikát két különböző elméleti iskola befolyásolta. A fiskális politikát a “kínálatösztönző” közgazdaság, a pénzügyi politikát a monetarizmus elvei irányították. A kínálatösztönzők úgy hitték, hogy az adócsökkentésnek olyan élénkítő hatása van mind a termelésre, mind az adófizetési hajlandóságra, hogy a gazdaság gyors ütemben nőhet az infláció növekedése nélkül, és a magasabb adóbevételek következtében költségvetés ismét egyensúlyba kerül. A monetaristák úgy hitték, hogy a fő feladat az infláció fékentartása és e célból szigorúan szabályozni kell a pénzkínálatot. A Fed2 a rövid lejáratú kamatok korábbi ellenőrzése helyett a pénzkínálat mennyiségét szabta meg és hagyta, hogy a pénzpiaci kamatlábak szabadon ingadozzanak. Amikor Reagan hivatalba lépett, a kamatlábak már rekordszinten voltak. Első költségvetésében csökkentette az adókat és egyúttal növelte a katonai kiadásokat. Noha összehangolt intézkedéseket tett a belföldi kiadások csökkentésére, a megtakarítások nem voltak elegendők a másik két tétel ellensúlyozására. A leggyengébb ellenállás ösvénye nagy költségvetési hiányhoz vezetett.

Mivel a költségvetési hiányt a pénzkínálati cél szigorú határai között kellett finanszírozni, a kamatlábak páratlan magasságokba emelkedtek. A fiskális és monetáris politika közötti ellentét komoly gazdasági visszaesést eredményezett. A mexikói válságra azonban a Fed a pénzkereslet lazításával válaszolt, a költségvetési hiány épp kezdett gyorsulni és a gazdaság nekilendült. A növekvő kereslet hatására a kamatlábak történelmileg magas szinten stabilizálódtak. A külföldi tőkét vonzotta a pénzügyi aktívák magas hozama és a Reagan által keltett bizalom. A dollár erősödött és a magas dollárárfolyam a pozitív kamatlábkülönbséggel együtt ellenállhatatlanul vonzotta a külföldi tőkét. Az erős dollár ösztönözte az importot, ami hozzájárult a többletkereslet kielégítéséhez és az árszínvonal alacsonyan tartásához. önmagát erősítő folyamat indult, amelyben az erős gazdaság, az erős valuta, a nagy költségvetési hiány és a nagy külkereskedelmi deficit kölcsönösen erősítette egymást és inflációmentes növekedést eredményezett.

Reagan Imperiális Körében a négy főszereplő az erős gazdaság (­v), az erős valuta (­e), a növekvő költségvetési hiány (B), és a növekvő külkereskedelmi hiány (T). Első pillantásra nyilvánvaló ellentmondások vannak a négy változó között. A hagyományos közgazdaságtan arra tanít bennünket, hogy a növekvő külkereskedelmi hiányt (T) mind az árfolyam (e), mind a belföldi tevékenységi színvonal (v) leszorítására hajlik:

(1) ↓T e és v

De az Imperiális Körnek sikerült megtörnie ezt az oksági kapcsolatot két másik változó: a költségvetési hiány és a tőkebeáramlás segítségével.

A gazdaság erősödött, mert a költségvetési hiány ösztönző ereje erősebb volt, mint a külkereskedelmi hiány visszahúzó hatása. A gazdasági tevékenységet természetesen sok más tényező befolyásolja. Valamennyit tárgyalni fölöslegesen bonyolulttá teszi az érvelést. Ami számít az az eredmény: az erős gazdaság. A kép egyszerűsége kedvéért valamennyi tényező nettó hatását kérdőjellel (?) fogjuk jelölni és megkapjuk a következő képletet:

(2) (B+?) > (T+?) ­v

Hasonlóképpen a dollár felértékelődött, mert a tőkebeáramlás (N+S) felülmúlta a külkereskedelmi hiányt:

(3) T < (N+S) ­e

Ez a két viszony az Imperiális Kör fönntartó ereje. Sok más viszony is működik, egyesek erősítik az Imperiális Kört, mások ellene dolgoznak; ismét mások rövid távon erősítik, de nem tarthatók fenn hosszú távon. A legfontosabb önmagát erősítő kapcsolat az árfolyam és a spekulációs tőkebeáramlás között tapasztalható:

(4) ­e S ­e S

Már azonosítottunk két kapcsolatot, amely az Iperiális Kör ellen dolgozik (1. egyenlet), és itt megemlíthetünk két kapcsolatot, amely önmagát erősíti rövid távon, de hosszú távon összeomlik.

Az első az, hogy míg a spekulációs tőkebeáramlások rövid távon önmagukat erősítik, egyúttal olyan kamat- és visszafizetési kötelezettségeket hívnak életre, amelyek összeadódnak és az ellenkező irányba hatnak.

­

(5) S → (↑­N → ↓e) és (e → S) továbbá (↑e → ↓S) → e és ( N e)

­

Végül a növekvő adósságszolgálat (­N) aláássa azt a viszonyt, amelyen az Imperiális Kör alapul, és az árfolyam irányzata szükségképpen megfordul:

(6) (T+­N)>S e (­S+T+ ­N) e

Ekkor az adósságszolgálat és a spekulatív tőke menekülése együtt járhat a külkereskedelmi hiánnyal, aminek következménye a dollár katasztrofális esése.

A másik példa a költségvetési hiány, amely rövid távon ösztönző, de ellenkező hatást vált ki hosszú távon, mert a kamatláb-mechanizmus révén az erőforrásokat eltereli a hatékonyabb felhasználási lehetőségektől:

(7) B v és i továbbá i S és v

­

Amíg a magas kamatlábak vonzzák a külföldi tőkét, a probléma rejtve marad. A hazai gazdaság a külföldi megtakarítások segítségével többet fogyaszthat, mint amennyit termel. Csak amikor a tőkebeáramlás már nem éri el a költségvetési hiány mértékét, akkor válik a probléma elevenné. A kamatlábaknak emelkedniük kell, hogy előteremtsék a költségvetési hiány finanszírozásához szükséges belföldi megtakarításokat. A fogyasztás ezt követő hanyatlása visszaveti a gazdaságot, aminek következtében a külföldiek még kevésbé lesznek hajlandók megtartani dolláraktíváikat. Ez előidézheti a “katasztrófa-forgatókönyvet”, amelyben a gyenge gazdasághoz nagy költségvetési hiány párosul, hogy magas kamatlábakat és gyenge dollárt idézzen elő.

Ezeket a viszonyokat kombinálva megalkothatjuk a Imperiális Kör összetett modelljét:

(8) egyenlet

Ebben a modellben az Imperiális Kör egyik támasza a 2. egyenlet vízszintesen található, a 3. egyenlet függőlegesen. Kitűnik, hogy a modell nem stabil, egyes kapcsolatok erősítik, mások megingatják. A leginkább erősített tényező a spekulatív tőkebeáramlás és a külkereskedelmi hiány; a legveszélyeztetettebb tényező a gazdasági tevékenység színvonala. Az Iperiális Kör stabilitását leginkább a külkereskedelmi és a költségvetési hiány fenyegeti. A modell két oszlopa az erős dollár és az erős gazdaság; de az erős dollár növeli a külkereskedelmi hiányt, ami gyengíti a gazdaságot, míg a költségvetési hiány magasabban tartja a kamatlábakat, mint ahol azok nélküle volnának, ami szintén fékezi a gazdaságot. Ezek azok a belső ellentétek, amelyek feltehetően összerombolják az Imperiális Kört, még jóval azelőtt, mielőtt az adósságszolgálati kötelezettségek felgyülemlése ezt megtenné.3

A modell alapján levonható következtetések

Noha minden önmagát erősítő kör egyedi, a tapasztalatok alapján kimondhatunk néhány egyetemesen érvényes általánosítást a szabadon ingadozó valutaárfolyamokról.

Először: a spekulatív ügyletek viszonylagos fontossága növekedésre hajlik az önmagát erősítő irányzat fennállása alatt.

Másodszor: az uralkodó téveszme a trendet követi, és mennél tovább tart az irányzat, annál inkább erősödik a téveszme.

Harmadszor: ha az irányzat már kialakult, tartós tendenciájú és teljesen kifutja magát; ha a fordulat végül bekövetkezik, hajlamos önmagát erősítő folyamatot elindítani az ellenkező irányban. Más szóval, a valutaárfolyamok hosszú hullámú mozgásokra hajlanak, egy-egy hullám több évig tart.

Ez a három irányzat kölcsönösen önérvényesítő. A spekulatív tőkemozgásoknak az a tulajdonságuk, hogy az irányzatot követő módon növekednek. Ez teszi az irányzatot tartóssá; az irányzat tartóssága okozza, hogy a követő téveszme annyira jövedelmező; és a spekuláció jövedelmezősége vonz egyre nagyobb mennyiségű tőkét.

Mennél tovább tart az áldásos kör, annál vonzóbb a felértékelődő valutában tartani a pénzügyi aktívákat, és annál fontosabbá válik a valutaárfolyam a teljes hozam kiszámításában. Azok, akik hajlandók ár ellen úszni, fokozatosan eltűnnek, és végül csak az irányzatot követők maradnak a piac aktív résztvevői. Ahogy nő a spekuláció fontossága, úgy veszti el befolyását a többi tényező. Semmi más nem irányítja a spekulánsokat, mint maga a piac, és a piacon az irányzatkövetők az urak. Végül elérkezik a fordulópont a hatóságok beavatkozása nélkül is, amikor a spekulatív tőkék beáramlása már nem tud lépést tartani a külkereskedelmi hiánnyal és a növekvő kamatkötelezettségekkel. Az irányzatnak meg kell fordulnia. Ha és amikor ez megtörténik, a fordulat könnyen szabadeséssé gyorsulhat. A spekulációs és az “alapvető” áramlatok ekkor ugyanis azonos irányban mozognak, és ami még fontosabb: ha a trend közismertté válik, a spekulatív ügyletek valószínűleg drámai, hogy ne mondjuk katasztrofális módon növekednek.4

Amíg az irányzat tart, a spekulatív áramlatok növekvők; a fordulat azonban nemcsak az adott áramot érinti, hanem a spekulatív tőke felgyülemlett összegét is. Mennél hosszabb ideig tartott az irányzat, annál nagyobb a felgyülemlett tőke. Vannak természetesen visszatartó körülmények. Az egyik, hogy a piaci résztvevők valószínűleg csak fokozatosan ismerik fel a változást. A másik, hogy a hatóságok szükségképpen látják a veszélyt, és tesznek valamit az összeomlás elkerülésére.

Ha a három általánosítást együtt vizsgáljuk, kimondhatjuk, hogy a spekuláció erősödő mértékben destabilizáló. A destabilizáló hatás nem abból ered, hogy a spekulatív tőkeáramlásoknak végül is meg kell fordulniuk, hanem éppen abból, hogy nagyon sokáig nem kell megfordulniuk. Ha hamarosan meg kellene változtatniuk irányukat, a tőkeügyletek olyan hasznos, rugalmas közegként szolgálhatnának, amely csökkenti az alkalmazkodási folyamat kínjait. Ha nem kell megfordulniuk, a résztvevők függővé válnak tőle, úgyhogy amikor jön a fordulat, az alkalmazkodás még kínosabbá válik.

A különféle pénzügyi piacok és makrogazdasági fejlemények elemzése tehát azt bizonyítja, hogy e piacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy az egyensúly felé tartsanak. Inkább azt állíthatjuk, hogy a piacok hajlamosak a kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, s végül is valamiféle kormány-beavatkozással korrekciót kell végrehajtani. Amennyiben a piacok nem töreksznek az egyensúlyra, akkor érvényét veszti a piaci mechanizmus javára szolgáló fő érv, s nincs többé okunk azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak.

A Soros-modell közgazdasági jelentősége

Lord Balogh Tamás szerint a közgazdaságtan “tudományának” fejlődésrajza a valós problémák elkerülési módozatainak történetévé vált, olyan próbálkozások sorozatává, hogy néhány önkényes és bizonyíthatatlan előfeltevésből vezessen le általános szabályokat.5 Soros ezzel a kétszáz éves gyakorlattal kíván szakítani, amikor modelljének felállításakor a való világ mozgásformáit próbálja leképezni. A Soros-modell sokkal inkább bizonyítottnak tekinthető, mint például Walras általános egyensúlyi elmélete, amely nem több mint lineáris egyenletek közgazdasági interpretációja, de említhetnénk Phillips görbéit, Say vagy Okun “törvényét” – és még lehetne folytatni a klasszikus és neokonzervatív gondolkodás által törvényként tisztelt hipotézisek sorát. A nemzetközi példák – különösen, ha nem csak a legfejlettebb, hanem a fejlődő országok (például Mexikó) gyakorlatát is nézzük – elég meggyőzőek a modell igazságtartalmát illetően, jogosan tekinthetjük tehát e modellt olyannak, amely kihúzza a szőnyeget az általános egyensúly feltevésére épülő klasszikus és neoliberális elméletek – közöttük a ma oly divatos monetarizmus – lába alól.

A modell a nemzetközi tapasztalatok összegyűjtésével továbbfejleszthető és – ha ma még nem is alkalmas arra, hogy Keynes elmélete helyébe lépjen – utat mutathat egy olyan irányba, amely elvezet az embert a maga értékeivel, hiedelmeivel magában foglaló közgazdasági elmélet kidolgozásához. Hasonlóképpen a modell formanyelve, amely sokkal alkalmasabb a valóság leírására, mint azok a függvények és differenciálegyenletek, amelyekkel a mai tankönyveket telezsúfolják, alapul szolgálhat egy, a gazdasági folyamatokat a jelenlegi módszereknél sokkal pontosabban leíró nemzetközi közgazdasági nyelv kialakításához.

A modell jelentőségét Magyarország szempontjából elsősorban az adja, hogy az utóbbi évek hazai gazdasági folyamatai kísértetiesen hasonlítanak a Carter-féle ördögi és a Reagan féle áldásos kör negatív elemei keverékének, amelyben a stagnáló gazdaság melletti hatalmas fizetési mérleghiányt a kamatfelárral felvett külföldi kölcsönök; a magas belföldi kamatok, valamint a felértékelődő forint miatt beáramló spekulációs tőke; továbbá a privatizációból származó bevételek kompenzálják. A Soros-modell jóslata szerint ezt az ördögi kört addig lehet fenntartani, amíg a kiáramló nem spekulációs tőkeelemek, tehát a kamatok, a törlesztések és a profitok meg nem haladják a beáramló spekulációs és egyéb tőkét. Ez a folyamat sokáig eltarthat, de minél tovább tart, annál nagyobb áldozatokat kíván majd az összeomlás a tendencia elkerülhetetlen megfordulása esetén.

Jegyzetek

1 Soros azért nevezi a következőkben bemutatásra kerülő ciklust Imperiális Körnek, mert a Reagan első ciklusában folytatott gazdaságpolitika egy erőteljes katonapolitikai magatartást finanszírozott oly módon, hogy vonzotta külföldről a javakat is, a tőkét is.

2 Federal Reserve, a jegybank szerepét betöltő intézmény az Egyesült államokban.

3 Soros György ezt a fejezetet 1985 augusztusában írta. Az azóta eltel idő fejleményei sok szempontból igazolták a modell alapján előre jelezhető fejlődési pályát. Az Imperiális Kör 1984-85-ben nagyjából ki is fulladt. A gazdasági növekedés jelentősen mérséklődött, a beruházások növekedése megállt, majd csökkenés következett be. A dollár, amely 1982 és 1985 között mintegy 20%-kal felértékelődött, 1985 és 1987 között nagyjából ugyanennyivel értékelődött le. A reálkamatlábak, amelyek 7-8% körül mozogtak 5, majd 4%-ra csökkentek. A kereskedelmi deficit 1987-ig még nőtt, majd 1991-ig nagymértékben csökkent, és ezzel párhuzamosan csökkent a nettó tőkebeáramlás is. A nettó külföldi kamatfizetés, amely a nyolcvanas évtizedben még pozitív volt az USA számára, megfordult, és 1995-ben már évi 60 Mrd USA-dollár a nettó kamatfizetés deficitje. 1989-ig a költségvetés hiányát is jelentősen sikerült csökkenteni, azóta azonban ismét növekszik és újból növekvőben van a kamatláb és a nettó forrásbeáramlás is. Vagyis az Iperiális Kör ugyan kifulladt, és ez jelentősen lelassította az USA gazdaságát, de külső források felhasználásával újból felgyorsították. Mivel azonban most már a kamatok formájában kiáramló tőke egyre nagyobb méreteket ölt, előre látható, hogy a Soros-modell hosszú távú hatása fog érvényesülni, vagyis előbb-utóbb a kifelé irányuló nem-spekulációs tőkemozgás vet véget a nettó forrásbeáramlásra alapozott növekedés-finanszírozásnak. Persze ez sokáig eltarthat, hiszen a dollár nemzetközi fizetési eszköz is, ami különleges lehetőségeket biztosít az Egyesült államoknak.

4 Erre jó példa az 1994. évi mexikói összeomlás.

5 Balogh Tamás: Mit ér a hagyományos közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1994.