Olasz kommunistának maradni – Reflexiók a “szocializmus halálára”

Az OKP névváltoztatása kapcsán a szerző a kommunista név továbbvitele mellett érvel. Természetesen új tartalommal, de a kommunista eszményeket, kelet-európai lejáratásuk ellenére, alkalmasnak tartja arra, hogy a jövőben is integrálni tudják a különféle baloldali törekvéseket (nőmozgalmak, diákmozgalmak, környezetvédő mozgalmak stb.)

Az európai baloldalról gondolkodni Olaszországban elsődlege­sen és mindenekelőtt annyi, mint az Olasz Kommunista Pártról gondolkodni, mivel ez a baloldal legnagyobb pártja. A legutóbbi általános választások idején (az Európa Parlament megválasz­tásakor) 1,4 millió tagja volt, és, megkapván a szavazatok 28%-át, a második legerősebb párt volt Olaszországban; 1984-ben pe­dig a legerősebb.

Egy bizonyos ideje az olasz kommunizmus egyfajta anomá­liát jelentett a nyugati politikai életben, ahol a kommunista pár­tok vagy évtizedek óta kis, parlamenten kívüli csoportok voltak, vagy – mint Franciaországban, Spanyolországban és Görögor­szágban – valamikor jelentős szerepet játszottak ugyan, de mostanra bázisuk a választók körülbelül 10 százalékára csök­kent. (Az egyetlen kivétel a Portugál Kommunista Párt, amely­nek, merev sztálinista ortodoxiája ellenére, még jelentős parla­menti képviselete és tömegkapcsolatai vannak.)

Az Olasz Kommunista Párt nem csak méretei, hanem jel­lege és politikai vonala miatt is kivételes helyzetben van. Mély­ségesen populista és nemzeti jellegű, és működését a Szovjet­uniótól való egyre növekvő függetlenség jellemezte. Körülbelül tíz évvel ezelőtt megszakította kapcsolatait a szovjet és a ke­let-európai kommunista pártokkal.

Mégis, az OKP-ről beszélve tulajdonképpen múlt időt kelle­ne használnom: minden valószínűség szerint mire ez az esszé megjelenik, az OKP megszűnt létezni. 1990 márciusában tartott rendkívüli kongresszusán az OKP többségi szavazással elha­tározta, hogy tárgyalásokat kezdeményez egy új politikai fórum létrehozása érdekében, amely azután megalakít egy új politikai szervezetet. Ez az új szervezet magába foglalja majd a baloldal más részeit is, olyan koncepcióra támaszkodva, amely koráb­ban a kommunista tradíciótól idegen volt. Ennek érdekében va­lamikor 1990 vége és 1991 tavasza között az OKP-t feloszlat­ják. Jóllehet a határozat többségi szavazás eredménye volt, a tagok egyharmada expliciten elvetette, és még sokkal többen implicit formában tették ugyanezt – azzal, hogy némán távol maradtak a párttól, hónapokon át. A javaslat a párt főtitkárától származott, és a pártapparátus, amelynek szerepe továbbra is jelentős még a hagyományos kommunista pártoknál sokkal de­mokratikusabb OKP-ben is, nagyrészt támogatta. Más szavak­kal ez a döntés lényegében megváltoztathatatlan.

Nem világos, hogy milyen lesz az új baloldali politikai erő, miután az OKP-t feloszlatják. De az világos, hogy ami ehhez a döntéshez elvezetett, az nem a más baloldali erőkkel való dia­lógus lehetőségének a kommunista tradíciót gazdagító kibonta­koztatására irányuló törekvés volt, vagy akár annak a lehető­ségnek a vonzóereje, hogy így a párt talán összegyűjtheti és megszervezheti mindazokat, akik az új társadalmi mozgalmak­ban (környezetvédelmi, feminista, békemozgalmak) szétszórtan tevékenykednek, és nehezen találnak maguknak helyet vala­melyik politikai pártban. Olaszországban ezeket az embereket a „látens baloldalnak” nevezzük, és bár valóban szét vannak szórva, az utóbbi években közelebb kerültek az OKP-hez, pár­huzamosan azzal, hogy a párt megnyílt az új témák, és új szük­ségletek irányában – különösen az 1989. március 18-i kong­resszuson -, és ezzel egy inkább, nem pedig kevésbé radikális ellenzék centrumává vált, amely képes volt hangot adni a nö­vekvő társadalmi antagonizmusoknak, amelyek formájukban és tartalmukban egyaránt mások, mint a korábbiak. De a most megindult változások egészen más benyomást keltenek, és azokat, akik alternatívát keresnek inkább fogják kiábrándítani, semmint egybegyűjteni. Röviden: a változások, bármi legyen is a bevallott céljuk, ténylegesen azért járnak a párt nevének meg­szüntetésével, hogy lehetővé tehessék e pártnak a létező poli­tikai keretekbe való integrálását. Ez nagymértékben kétes szer­vezeti törekvések megjelenéséhez vezethet, magában hordva a demokratikus struktúra meggyengülésének kockázatát is.

De ennek a cikknek a témája túlmegy az OKP jelenlegi tevékenységén (bár ezt kellett először tárgyalnunk, mivel ez a helyzet része az európai baloldal általános krízisének). Egy olyan párt megszűnése, mint a miénk, nem csak az olasz po­litika színpadát fogja alaposan megváltoztatni (ami nyilvánvaló), hanem az egész kontinensét is. Keleten az OKP megszűnése megfosztja az ottani, a létező szocializmus elnyomása alól fel­szabadult erőket egy vonatkoztatási ponttól, egy olyan balol­daltól, amelyet nem szennyeztek be a szocializmus nevében kormányzó erők tévedései. Az OKP létezése segíthette volna a túljutást azon az elképzelésen, hogy csak a kapitalizmus ma­radt a porondon. Ami a Nyugatot illeti, az utóbbi néhány évben a párt erőteljesen beavatkozott a szociáldemokrata blokkon be­lüli harcokba. Ezernyi nem-egyértelmű vonása ellenére a párt (különösen Berlinguernek köszönhetően) ténylegesen elősegí­tette egy lehetséges „harmadik út” keresését – értve ezen a létező problémák meghaladására tett kísérletet egy olyan kritikai reflexió által, amelynek el kellett volna vezetnie (és amely el is vezethetett volna) mindannak a megújításához, ami a Második és a Harmadik Internacionálé örökségéből a tömeges társa­dalmi mozgások által felvetett új problémák fényében is pozití­vumnak tekinthető. Ez a lehetséges szerep – amelyről a párt inkább csak beszélt, semmint ténylegesen megvalósíthatta vol­na – az OKP feloszlatásával kétségkívül el fog tűnni. A várható szerepváltás része a létrehozandó új baloldali erőre vonatkozó elképzelésnek, és a Második Internacionálé vonalához való kri­tikátlan hűséghez vezet.

Fontos megjegyeznünk, hogy ez a végeredmény nem szük­ségképpen jelenti – és én remélem, hogy nem is fogja jelenteni – egy tradíciónak és (egy másfajta társadalmi-politikai rend­szerbe való átmenetről szóló) elméletnek a halálát, még ha ezentúl másoknak jut is a feladat, hogy ezt a hagyományt to­vább vigyék. Az OKP-nek a többségi döntést ellenző aktivistái el vannak szánva arra, hogy nem szűnnek meg kommunistának maradni, nem fogják feladni történelmileg kialakult különböző­ségüket a szociáldemokráciától. Valamely most még meghatá­rozatlan módon ezek az aktivisták új terepen fognak dolgozni, együtt azokkal, akik – még ha a mi hagyományunktól idegenek is – meg akarnak maradni ellenzéki erőnek. [Azóta ezek a cso­portok, többek között éppen a cikk szerzőjének vezetésével, „Kommunista Újjáalapítás” néven létrehozták pártjukat, amely egyes 1991-es helyhatósági választásokon meglepetést keltő sikereket ért el. – a szerk.]

De azoknak, akik ezt az utat választják Olaszországban, tekintettel a magukat így nevező rendszerek drámai összeom­lására, meg kell indokolniuk, miért definiálják magukat továbbra is kommunistákként. Szükséges, hogy megértsük ennek a név­nek az értékét itt és most, figyelembe véve, hogy oly sokan vetették el, beleértve számos, korábban Keleten kormányzó pártot. Szükséges, hogy megmutassuk, hogy az OKP-nek, a Nyugat legjelentősebb kommunista pártjának a megszűnése nem egy máshol is érvényesülő tendenciának az eredménye – nevezetesen a kommunizmus és vele együtt minden olyan erő hanyatlásának, amely még reményt kínál a kapitalista rend megváltoztatását illetően -, hanem továbbra is része marad egy olyan világméretű átalakulási folyamatnak, amely – tévútjai és korlátai ellenére – az októberi forradalomtól és a gyarmatosítás megszűnésétől kapta a maga döntő indíttatását, elméletileg pe­dig a marxizmusban gyökeredzik. Továbbá ki kell mutatniuk egy ilyen erő és politikai kultúra újjáélesztésének az európai balol­dalon belüli konkrét lehetőségét, ami (Keleten és Nyugaton) ré­sze annak a harcnak, amely egy új ellenzéki politikai erő kifor­málásáért és harcbavetéséért folyik. Még ha az „olasz eset” kivételessége csökkent is, akkor is szükség lehet annak bizo­nyítására, hogy ez a párt nem egy erre az egyetlen országra korlátozódó jelentőségű történelmi képződmény volt, hanem olyan erő, amely képes befolyásolni a demokratikus szocializ­mus további történetének irányát is az európai kontinensen, minthogy éppen az ilyen típusú pártok azok, amelyek továbbra is otthont tudnak adni a társadalom átalakítására képes politikai erőknek.

Az utolsó tíz év és különösen 1989 eseményei egyeseket végletesen pesszimista következtetésekhez vezethetnek el. Va­lójában az 1980-as években egy jó okkal korszakosnak ne­vezhető átstrukturálódási folyamat zajlott le, amely megin­gatta azokat a premisszákat, amelyekre az európai baloldal (beleértve szociáldemokrata részét is) stratégiáját alapozta. Az átalakulás érintette azokat a politikai alapokat – kulturálisa­kat és szervezetieket – amelyekre a baloldal ereje a háború utáni időszakban épült. A folyamat magában foglalta a pia­cok, a bank- és hitelrendszer és a termelésirányító hatalmi központok nemzetközi integrációjának felgyorsulását, a taylorista munkaszervezés kiszorulását, az ipar relatív súlyá­nak, és ebből következően a munkásosztály politikai sze­repének csökkenését, a peremcsoportok, a nem-kötött munka, az individualizmusnak kedvező értelmiségi foglal­kozások számának növekedését, az információs és képzési rendszerek egyre nagyobb szerepét, és a valóságos dön­téshozatali hatalom állandóan fokozódó átirányítását a de­mokratikus képviseleti intézmények kontroliján kívül eső hatalmi központokba (aminek következtében csökkent a po­litika és a kultúra hatásos manipulálása által már eddig is sarokba szorított ellenzék jelentősége).

Ezeken a nagy horderejű változásokon kívül, amelyekre a baloldal, mindent összevéve, nem volt képes megfelelően rea­gálni, most itt van még az úgynevezett szocialista országok vál­sága, amely nem – ahogy mi reméltük – az egyre javuló élet­feltételekkel és a hidegháborús feszültségek csökkenésével együtt járó, a demokratizálódás irányába mutató folyamatként zajlott le, hanem hirtelen összeomlás formájában. Ezt a piac mítoszaihoz való menekülés követte, s mindezidáig nem mutat­kozik semmilyen jele annak, hogy ez mérséklődnék.

Ami Kelet-Európában történt, felborította a hatalmi egyen­súlyt Európának mind keleti felén, mind a Nyugaton, ahol az uralkodó osztályok új erőt merítettek a megkérdőjelezetten ura­lom újonnan nyíló perspektívájából. Ez megnyitotta az utat a „népi demokráciák” gyarmati zónává való átalakításához és egy hatalmas társadalmi „dömpinghez”, amely elkerülhetetlenül meg fogja gyengíteni a munkásosztály szervezeteit Nyugaton. A kelet-európai munkaerő olcsó, és – a harmadik világból szár­mazó munkaerővel ellentétben – magasan képzett, továbbá ezekben az országokban jelenleg anélkül megy végbe egy gyors gazdasági dereguláció, hogy az ezt ellensúlyozó szak­szervezetek jelen lennének. A régi szakszervezeteknek ugyanis nincs hitelük a munkások között, míg az újak még meg sem születtek. Amire tehát kilátás van, az egy Brüsszel központú Nyugat-Európa, amelyet a baloldal által egyre kevésbé kor­látozott finánctőke ural, és amely az egész kontinensen he­gemóniát fog gyakorolni, mégpedig ahogyan az EGK kép­viselője, Jacques Delors szereti ismételgetni: „koncentrikus kö­rökben”, lényegében tehát csatlósok gyűrűjeként az EGK köré gyűjtve az összes európai országot.

Ami a gazdasági, politikai, kulturális és katonai szinteken történt és történik – a Varsói Szerződés de facto feloszlatásával, ami természetszerűleg megerősítette a NATO-nak mint egy új biztonsági rendszer kizárólagos központjának a szerepét -, ah­hoz a következtetéshez vezethet, hogy a kapitalizmus győzött, és hogy legalábbis hosszú ideig semmilyen alternatívának sincs esélye vele szemben. Nemcsak a kommunizmusnak kell elavult elméletnek tűnnie, hanem a reformista szocializmus minden va­riánsának is, figyelembe véve azoknak a tényezőknek a meggyengülését, amelyek lehetővé tették a „keynesi kompro­misszumot” és a világ legfejlettebb jóléti államainak kiépülését Európában.

Akkor hát mi értelme van ilyen körülmények között megint egy kommunista pártot javasolni Olaszországban, sőt, azt állí­tani, hogy ennek szerepe van az ország határain kívül is? Bi­zonyos, hogy Olaszországban a névnek határozott jelentése van: ennek az évszázadnak a folyamán az OKP konkrét példát mutatott az elnyomás alóli felszabadulásért folytatott harcból, szorosan összefonódott a szabadság védelmével és a politikai demokrácia kifejlődésével. És mert egy nagy szellemi örökség jelent valamit, a történelmi emlékezet pedig része a közösségi életnek, ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy igazolja a „kommunista” név megmentését. De az olasz múlthoz kötődő okokon kívül vannak más okok is ennek a névnek a fenntartá­sára. A modern társadalomban kialakul az igény azon dolgokra, amelyek nem mérhetők pénzzel, nem ítélhetők meg piaci krité­riumok szerint. Igény van a közvetlen emberi kapcsolatokra és a kommunikációra. Vannak igények az önmagunktól elidegenítő munka alóli felszabadulásra, létezik az a szükséglet, hogy a munkának visszaadjuk alkotó jellegét, és hogy autonóm, saját életstílusunk legyen. Ezek az igények nem elégíthetők ki pusz­tán az igazságosságnak és egyenlőségnek a társadalomban való növekedésével, mivel ezek az igények túlmennek azon az egyenlőségen, amely a szocialistaként meghatározott társada­lomban létezhetett.

Nyitva hagyni a kommunizmus lehetőségét annyit jelent, hogy felfedezzük ezeknek a szükségleteknek az értékét, és kí­sérletezünk a közösségi élet olyan formáival, amelyekben ezek kifejezhetők. Azt jelenti, hogy felborítunk bizonyos meggyöke­resedett értékeket – köztük elsőként is azt, amely oly szilárd, oly folyamatosan termelődik újjá, és olyannyira bele van kódolva a mai társadalom alapszerkezetébe: az erős és a gyenge kö­zötti megkülönböztetést. Azt jelenti, hogy életben tartjuk a hitet: a gyengékben olyan rendkívüli erőforrások lehetnek, amelyekkel az erősek nem rendelkeznek. Segít annak a megértésében, ho­gyan élhették túl például a nők nem egyszerűen csak gyengébb, hanem rendszeresen bántalmazott nemük történelmi tapasz­talatát. Segíthet abban, hogy kommunikáljunk azokkal az elhall­gattatott és kiuzsorázott világokkal, amelyek az „éhség konti­nensein” alakultak ki, ahol az emberiség oly nagy része él. Mint a társadalom átalakításának kiindulópontja, a kommunizmus a pusztán a termelésért folyó termelésnek, a felhalmozás – cél­jaira való tekintet nélküli – abszolút elsődlegességének kritikáját is jelenti, és ezáltal annak a társadalmi rendnek a kritikáját is, amely egyedül a dolgok és a szükségletek szaporítását célozza. A kommunizmus kritikája a politikának mint egy professzionális elit üzletének; és a demokráciának olyan folyamatként való fel­fogása, amely minden struktúrát áthat, úgy, hogy végül meg­haladja a kormányzók és a kormányzottak elkülönülését is.

A kommunizmus azt is jelenti – mi több, ez egyike alapvető jelentéseinek -, hogy mindez csak annak a társadalmi rend­szemek a fokozatos felszámolása útján lehetséges, amely a profitnak és a piacoknak ad elsőbbséget minden mással szem­ben, és csak azoknak a tudatos cselekvése és gyakorlata által érhető el, akiket most a rendszer feláldoz saját céljainak. Bizo­nyára igaz, hogy az eszmék és a programok, amelyeknek az emberi szabadságot gúzsba kötő társadalmi korlátok felszámo­lása a céljuk, nem vezethetnek a politika és az élet totalizáló felfogásához. A nők, a maguk feminista elméletével és gyakor­latával, az elsők voltak, akik elfogadták a politika parcialitását, és bizonyítékot szolgáltattak erre. így tehát hangsúlyoznunk kell, hogy a kommunista elképzeléstől a kelet-európai rend­szerek nemcsak hogy messzire eltávolodtak, hanem teljes ellentmondásba kerültek vele, és hogy ez az elképzelés In­kább hit kérdése, mint a társadalomra vonatkozó kész terv. Azt is fel kell ismernünk, hogy számos eleme annak, amit elemzé­seiben Marx megfogalmazott, vagy ami később az idők során a marxista áramlatokban kikristályosodott, nem állta ki az idők próbáját. Reménykedtünk, hogy a szigorú kritikai reflexió lénye­ges változásokhoz, javuláshoz vezet Keleten, és megnyit egy új szakaszt a baloldal történetében Nyugaton. Ez nem történt meg: a kontinuitás megtörése küszöbön áll. Mégis, ha egysze­rűen elfogadnánk, hogy a kommunizmust a sztálinista modell válsága miatt el kell vetni, ezzel mindenfajta, egy új társadalom víziójára vonatkozó keresést lezárnánk, ami képtelenség.

Amikor vízióról beszélünk, nem az a szándékunk, hogy utó­piákat kergessünk, félredobva a jelen küzdelmeibe való bekap­csolódást. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik számunkra, hogy egy ilyen vízió nélkül lehetetlen a jelenben tevékenykedni, értel­mezni az új ellentmondásokat és perspektívákat adni; megérteni és irányítani azokat a valóságos társadalmi mozgalmakat ame­lyek – bármennyire is zavarosan, de – naponta felhívják a fi­gyelmet az uralkodó struktúrák és értékek irracionális és el­nyomó jellegére.

Hasznos lehet itt egy – jóllehet részleges jelentőségű – pél­da. Olaszországban tavaly kialakult az egyetemistáknak egy új­szerű és rendkívüli tömegmozgalma, amely az összes felsőok­tatási intézmény hónapokig tartó megszállásához vezetett. A tiltakozás kiváltó oka egy, az egyetemi kutatás magánjellegű finanszírozását bátorító terv volt a kormány részéről, de azután a mozgalom túlment azon a vitán, hogy alárendelhetők-e az akadémiai kutatások a cégek – aligha semleges – érdekeinek, és felvetette a tudás felhasználásának, a kultúra kommer­cializálódá­sának és az értelmiségiek elidegenedésének kérdéseit. A tiltakozás végül egy nagyon fejlett, a kapitalista hatékonyság és álmodernitás mítoszaival radikálisan szembenálló álláspont­ban nyert kifejezést. Mégis, a mozgalomban megtestesülő rend­kívüli vitalitás és gazdag kultúra ellenére, amely az elemzést egy „ellen-tanév” gyakorlatába ültette át (ezt a hallgatók vezet­ték, az általuk elfoglalt osztálytermekben), tehát mindennek el­lenére az egyetemisták végül elszigetelt helyzetben találták ma­gukat: a baloldal, a maga rövidlátó „realizmusába” bezárkózva, nem értette meg, mit akarnak a diákok.

Valójában, ha közelebbről megvizsgáljuk mindazokat a moz­gásokat, melyek a társadalom mélyében zajlanak, azt látjuk, hogy a társadalom ellenzéki magatartásformákban és potenciálban sokkal gazdagabb, mint általában elismerik; az új ellentmondások kitermelik a kapitalizmus egy íratlan kritikáját, sőt, ténylegesen a kommunizmus szükségességének felisme­rését termelik ki, nem mint ideológiai konstrukciót, de mint a tapasztalat eredményét.

Abból indulhatunk ki, hogy elképzelünk egy olyan mozgal­mat, amelyet a bolygónknak okozott ökológiai károknak a ma­guk minden összetevőjében való felismerése vált ki, amely most mind a felbomló élcsapatokat, mind az ipari társadalom egészét aggasztja. Hogyan lenne képes egy ilyen mozgalom cselekedni anélkül, hogy először is elemezné a kapitalizmus dinamizmusát biztosító mechanizmusokat: a piacot, mint a fejlődés irányításá­nak egyetlen kritériumát; a vállalatot, mint egyedüli döntéshozó alanyt; a profitot, mint az egyetlen ösztönző motívumot és az eredmények egyetlen mércéjét? Hogyan lehetséges a környe­zet pusztulásának problémájával foglalkozni a hosszú távú folyamatok analízise, a társadalmi termelésnek mint egész­nek az értékelése nélkül, vagyis anélkül, hogy követelnénk a termelési folyamatokba való beavatkozáshoz, a kutatás, a beruházások és a fogyasztás tervezéséhez szükséges ha­talmat (röviden, egy olyan gazdasági hatalmat, amely telje­sen különbözik attól, ami a kapitalizmusban létezik)? To­vábbmenve, legalább a munka problémájáról el kell gondolkod­nunk: a mindegyre növekvő elégedetlenségről azok között is, akiknek van munkájuk, s azok soraiban is, akiknek nincs. Ho­gyan lehet nem észrevenni, hogy a munkát illetően, akár a mennyiség (a munkaerő csökkentésére irányuló tendencia) szempontjából tekintjük, akár a minőségéből – arra a polarizá­cióra utalok, amely az egyik oldalon bekövetkező túl­specializálódásból és a másik oldalon vészesen terjedő teljes képzetlen­ségből származik -, a baloldalnak a munkával kapcsolatos klasszikus érvelése még mindig helytálló, és a követelés, hogy a bérmunka és a szabad munka közötti különbséget el kell tö­rölni, még inkább indokolt. Az osztálykonfliktusok tehát még egy posztindusztriális jövőben is folyamatosan meg fognak jelenni. Összegezve: pontosan a kapitalizmus marxi kritikájának legra­dikálisabb aspektusa, a munka felszabadítása árujellege alól, újra relevánssá válik korunkban.

Továbblépve: hogyan lehet nem észrevenni azt, hogy a kapitalizmus alapvető tendenciája – amely ellen a munkás­mozgalmak születésük óta harcolnak -: a szegénység és egyenlőtlenség teremtésére irányuló tendencia egyáltalán nem gyengült meg? Ellenkezőleg, növekedett; nemcsak az Észak és a Dél közötti különbségek miatt, hanem a fejlett or­szágokon belül is, ahol a szegénység és egyenlőtlenség nem egy lassanként javuló elmaradott rendszer terméke, hanem na­gyon is mai eredménye annak a szelektív modernitásnak, amely marginalizációt teremt azzal, hogy megbontja a fejlődés és a jólét közötti lineáris kapcsolatot.

Végül, hogyan lehet nem észrevenni, hogy központivá vált a demokráciának – nem csak mint az egyének szabadságát garantáló rendszernek, hanem mint az általános akaratot és érdeket kifejezni képes politikai formának – a kérdése? Egyre több bizonyságunk van a demokrácia misztifikáló természetéről, és arról, hogy ez a demokrácia nem képes támadást intézni a hatalom mind kizárólagosabb jellegűvé váló valódi központjai ellen, ahonnan a hatalmat egyre inkább mindent – a társadalmi és egyéni élet egyre újabb területeit – átfogó módon gyakorol­ják. Ugyanakkor, amikor egyre nő az emberek közötti különbözőségnek – nem csak a férfiak és nők közötti, hanem az indi­vidualizálódás miatti különbözőségnek is – a jelentősége és ér­téke, megfigyelhető az emberekre nehezedő uniformitás terhének egy ezzel ellentétes növekedése is. A fogyasztói tár­sadalom az embereket zsarnoksága által mind tompultabbá és passzívabbá teszi, és ez a zsarnokság, minél inkább túljutunk az alapvető szükségletek kielégítésének szintjón (amelyek leg­alább valamiféle objektív kritériumot jelentenek), annál önkénye­sebben alakítja értékeinket.

Ezeknek a régi és új elnyomásokat ötvöző nyilvánvaló ellentmondásoknak az európai baloldalt nem a liberális-de­mokratikus Ideológia diadalmámora felé kellene irányítania – amely jelenleg teljesen elkábítja, és amelyet csak elmé­lyített a szovjet totalitarizmus leegyszerűsítő kritikája -, ha­nem az állam marxi és lenini kritikájában rejlő értékek új­rafelfedezésé felé.

Számos más példát adhatnék, beleértve a legjelentősebbet, a harmadik világ problémáját. Ez önmagában mutatja, hogy a jelenlegi rendszer nem számíthat arra, hogy kiterjesztheti magát az egész bolygóra, már csak ökológiai okok miatt sem. Amit mondani szeretnék mindezzel, az az, hogy a kapitalista társa­dalom akkor is meg fog rendülni a modern kapitalizmus műkö­désének csúcspontján bekövetkező anyagi és ideológiai konf­liktusok miatt – ráadásul még inkább mint a múltban – ha te­kintetbe vesszük a posztindusztriális társadalomba való átmenet jegyében történő jelenlegi átalakulásait. Ezért semmi okunk magunkévá tenni azt a tévhitet, hogy a kapitalizmus, pusz­tán azért mert új események váratlan Igazolást nyújtottak számára, új felemelkedési korszakot él át.

Bizonyára igaz, hogy számos jelenleg kialakuló ellent­mondást nem lehet sommásan a tőke és a munka közötti konfliktusra redukálni. Új társadalmi szubjektumok és szük­ségletek alakulnak ki, és autonómiájukat fel kell Ismernünk. Mégis, még ezek az új ellentmondások is mélyen gyökerez­nek a kapitalista termelési mód létező struktúráiban és ér­tékeiben, más szóval ezek az ellentmondások még radikáli­sabb terminusokban vetik fel a rendszer meghaladásának problémáját, miközben összességükben bázist – cselekvő alanyokat és mozgalmakat – is teremtenek ehhez.

Ahhoz, hogy a különböző antikapitalista erőkkel megtaláljuk a kapcsolatokat, az elmélet és a gyakorlat nagyszabású meg­újítása szükséges, mert ha a hagyományos tőke-munka konf­liktus nem leli meg a maga új harci nyelvezetét, a munkásosz­tály elszigetelt marad, az új mozgalmak pedig megrekednek az elégedetlenség puszta kifejezésének szintjón. Szerencsétlen módon ma az a helyzet, hogy az európai baloldal, még amikor látja is ezeknek az ellentmondásoknak és az új szükségleteknek a jelentőségét, nem találja meg a kívánatos kapcsolatot. Úgy­hogy ennek következtében az elmélet és a gyakorlat fokozódó elkülönülésének lehetünk tanúi: egyfelől vita folyik az értékekről és a nagy, korszakos ellentmondásokról (és ez a vita megtölti az összes pártok dokumentumait, ideértve a pragmatikusabb szociáldemokrata pártokat is); eközben a politikai tervek hova­tovább a mindennapi taktikai kérdésekre korlátozódnak, egyre inkább a rendszeren belüli működésre vonatkoznak, mind­inkább a „lehetőségek tudománya” inspirálja őket, és a pártok így hajlamossá válnak a kompromisszumra. Miután pedig a kompromisszumot elérték, az eredmény a baloldalon belüli bel­ső konszenzus felbomlása, mivel a tapasztalat rácáfol a vára­kozásokra, szkepszist és depolitizálódást vált ki – amíg végül az emberek nem tudják többé megkülönböztetni a baloldalt a jobboldaltól.

Ezek azok a megfontolások, amelyek arra késztetnek ben­nünket, hogy továbbra is kommunisták maradjunk. Itt van az alapja azok meggyőződésének, akik Olaszországban elvetik a kommunista párt megsemmisítését, és ragaszkodnak ahhoz, hogy előre kell lépnünk, és alapvetően át kell értékelnünk a pártot. Ebből a nézőpontból tekintve hosszabb távon még a Kelet mozgalmai is megkönnyíthetik vállalkozásunkat. Közvetlen kimenetelükön túl ezeknek a mozgalmaknak volt egy nagy po­zitív értékük: mozgósították a „létező szocializmus” rendszere által hosszú ideje elnyomott néptömegeket; egy olyan világnak, amely, úgy tűnik, azt hiszi, nem lehetségesek a társadalmi vál­tozások, megmutatták az erőszakmentes népi mozgalmak ha­talmas lehetőségeit. Ennek köszönhetően a középtávú jövőben nagy jelentőségű folyamatok alakulhatnak ki. Lehetővé tehetik számunkra, hogy újraszőjük az európai baloldal felbomlott szö­vetét, együttes gondolkodásba kezdjünk tapasztalatainkról, egyesítsük erőinket egy alternatív társadalomról szóló elképze­lés kidolgozásában és ezt támogató alternatív mozgalomban. A baloldal túlléphet a hidegháború által rákényszerített megosztó korlátokon.

Ez a folyamat nem mehet végbe automatikusan. Az ese­mények csak akkor vehetnek más irányt, ha a nyugati baloldal, amely ehhez a legmegfelelőbb helyzetben van, valóban tuda­tára ébred ennek a helyzetnek, és a régi megosztottságokkal1 való szakítás megteremti egy új egység alapjait.

Bizonyos, hogy súlyos különbségek fognak fennmaradni a baloldal különböző osztagai között, de ezek többé nem a bal­oldal régebbi politikai hitvallásainak keretein belül, hanem in­kább ezeket mintegy „keresztbeszelve” fogják hatásukat kifejte­ni. Fel kell ismernünk azokat, akik, miközben támogatják a kon­szenzuson alapuló fokozatos átalakulást, mégis nagy vál­tozásokat képzelnek el, és meg vannak győződve egy harcoló mozgalom, egy kulturális küzdelem, egy, az uralkodó tömbbel szemben álló egységes politikai erő szükségességéről. El kell határolnunk magunkat azoktól, akik magukat reformistáknak ne­vezve ezzel nem a múltbeli reformok nagy tapasztalataira utal­nak, hanem – nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt – a fenn­álló helyzet (egymáshoz egyre hasonlóbb mérsékelt programok megvalósulásának irányába mutató) csekély jelentőségű meg­változtatásáról beszélnek.

Végül, a nyugat-európai baloldalról szólva, szem előtt kell tartanunk, hogy nem egy egységes valóságról beszélünk, még a szociáldemokráciával vagy az új zöld pártokkal kapcsolatban sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy az új ellentmondások egy komplex valóságon belül alakulnak ki, amely magában foglalja a keleti eseményeket, és amelyet azok befolyásolnak. Az OKP-n belüli változások ezért részei egy alapvető konfrontációnak, amely nem egyedül Olaszországra terjed ki, hanem egy csak most kezdődő hosszú történelmi korszakot fog meghatározni.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmány 1990 nyarán készült. (A szerk.)