Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom, Osiris Kiadó, Budapest, 2006
"A Vesztett illúziók éles fénnyel világítja meg a magyarországi forradalom történelmi drámájának három legfontosabb vonatkozását: a tragikus vezéralak, Nagy Imre csúf múltját és hősi átlényegülését; a magyar kommunisták kézben tartására irányuló zavaros, bomlasztó és hihetetlenül körmönfont szovjet erőfeszítéseket; s az Egyesült Államok »felszabadítási politikának« álcázott, gyermeteg tehetetlenségét. Felvillanyozó olvasmány, történelmi forrásmunkaként megkerülhetetlen." Zbignew Brzezinski elismerő szavai a kötet borítóján – együtt a közelmúltban elhunyt Litván György, illetve Mark Kramer hírneves harvardi kremlinológus méltatásával1 – egybecsengenek az 1956 ötvenedik évfordulóján egyszerre öt nyelven: angolul, magyarul, oroszul, lengyelül és szlovákul megjelentetett mű primer (magyar nyelvű) recepciójával. John Lukacstól és Szigethy Andrástól2 Varga Lászlón át3 Jeszenszky Gézáig4 és Bartus Lászlóig5 egyöntetű a vélemény: Charles Gati, a washingtoni John Hopkins Egyetem politológus professzora – alias Gáti Károly, a Nagy Imre értelmiségi holdudvarához sorolt (noha 1956. novemberi emigrációja idején alig 22 esztendős) újságíró-gyakornok – az évforduló gazdag könyvtermésének legmértékadóbb s várható hatásában legfontosabb művét publikálta.
Gati "olvasóbarát": terjedelmileg önkorlátozó, letisztult stílusú könyvében több évtizedes kutatómunka és érlelés – mérlegelés, töprengés, sőt tépelődés – eredménye összegeződik. Következtetéseit a szerző, megkönnyítve recenzenseinek feladatát, a kötet előszavában tézisszerűen ismerteti. E tézisek egyáltalán nem újak, az 56-os szakirodalomban egytől egyig megfogalmazódtak már. Ami új, az egyrészt a bizonyító anyag mennyisége és minősége, vagyis a hozzáférhető amerikai, szovjet és magyar archív források egyedülállóan széles körének és a szakirodalom szinte teljességének ismeretén, illetve az események egykori részvevőivel és a korszak kutatóival folytatott beszélgetéseken, vitákon alapuló szelekció, majd szintézis; másrészt az üzenet logikus rendbe illesztése és ennek megfelelő kifejtése.
A szerző fő következtetései – amelyek várhatóan az 56-ról szóló alapismeretek részévé válnak (s remélhető, hogy például a középiskolai tankönyvek anyagába is beépülnek) – a következők:
-
A felkelés folyamán ténylegesen (fegyveresen) harcolók – létszámukat Gati legfeljebb 15 ezer főre teszi6 – nagy többségükben nemzeti célokért: a függetlenség kivívásáért (a szovjet uralom ellen) harcoltak, anélkül hogy a rendszert magát elvetették volna. A felkelők, fogalmaz Gati, "mélységesen nacionalisták, szovjetellenesek és oroszellenesek voltak – ám nem a szocializmus ellenségei".7
-
"Másodszor: a forradalom híján volt a hatékony vezetésnek."8 A szerző különös gondot fordít rá, hogy e tézist – s konkrétan Nagy Imrének mint a felkelés (forradalom) kulcsfigurájának politikai vezetői alkalmatlanságát – részletesen alátámassza. Nagynak, mutat rá Gati, W. Gomulkához hasonlóan valós esélye volt arra, hogy hazáját elkormányozza "a szabadságharcosok nagyralátó elképzeléseinek és Moszkva minimális követeléseinek Szküllája és Kharübdisze között".9 Nagy Imre október 23-án (másodszor is) miniszterelnöki pozícióba kerülve, a desztalinizációs társadalmi mozgalom élére állhatott volna (kellett volna álljon) – akkor, amikor a felkelők követelései még egyértelműen reformkommunista célok és a hidegháború nemzetközi realitásainak keretein belül maradtak, s amikor "a forradalmat olyan mederbe terelhette volna, amelyik mértéktartó és a Szovjetuniónak elfogadható"10 lett volna. Ennek érdekében "kezdettől fogva tárgyalnia kellett volna nem csak a Szovjetunió Budapestre küldött két fő vezetőjével, Mikojánnal és Szuszlovval, de alighanem be kellett volna ülni egy repülőgépbe és el kellett volna menni Moszkvába, ott leülni és megtárgyalni az eseményeket."11 Ehelyett Nagy csupán öt nappal később állt a felkelés élére, amelyet azonban akkor sem irányított; sodródott az eseményekkel, s behódolt a vezetetlenség miatt időközben radikalizálódott felkelőknek, elhallgatva előlük, hogy az egyoldalúan – a szovjetekkel való egyeztetés nélkül – megtett lépések nagy valószínűséggel katonai beavatkozáshoz vezetnek.12 Magyarán, a forradalom miniszterelnöke híján volt a két, talán legfontosabb politikusi erénynek: az intuíciónak (a helyzetfelismerő és kezdeményezőképességnek), illetve – Gati kifejezésével – a "Deák Ferenc-i" kompromisszumkészségnek.13 És – hozzátehetjük – egy harmadiknak is: a mulasztások és hibák belátásának, a konzekvenciák levonására való hajlandóságnak is… Mert bár Charles Gati Nagy politikusi fiaskójáról szóló tézisét nem terjeszti ki az exminiszterelnök 1956 utáni magatartásának s a Kádár-kormány vele szembeni – Nagy halálos ítéletébe és kivégzésébe torkollott – retorziójának megítélésére, a "rettenthetetlen és meg nem alkuvó" Nagy Imréről kialakult, lényegében konszenzusos kép (is) – éppen Gati tézise alapján – korrekcióra szorul. E már-már kanonizált szemléletben ugyanis Nagy Imre politikusi és magánemberi viselkedése megengedhetetlenül keveredik, s ez téves következtetések alapjául szolgál. Hiszen bár lehet Nagy hősi pózba merevedését "megtisztulásnak", NKVD-s előélete s egyéb tévelygései miatti magánemberi vezeklésnek tekinteni, ez azonban mit sem változtat azon, hogy mint politikus, Nagy Imre nem volt képes/hajlandó arra (sem), hogy elkerülhetetlen bukása utáni álláspontja kialakításakor tekintettel legyen az új konstellációra: a részben saját helyt nem állása miatt bekövetkezett tragikus végkifejletet követő kül- és belpolitikai realitásokra. Nagy "nem gyakorolt politikai önkritikát […] Úgy halt meg, mint igazi mártír és a valaha élt egyetlen tisztességes [sic!] bolsevik […] úgy lett hazafi, hogy közben mindvégig kommunista maradt."14 Csakhogy november 4-e után Nagy maga értelmezte "hazafiságának" s még kevésbé "kommunista" identitásának a magyar társadalom számára nem volt politikai értéke (haszna), míg "törvényes" miniszterelnöki tisztségéhez való ragaszkodása arra felettébb alkalmas volt, lehetett volna – akár bebörtönözve, akár emigrációba kényszerítve -, hogy a Kádár-kormányzat delegitimálásával tartósan nehezítse az államszocialista rendszer konszolidációját. Azét a rezsimét, amely – s a szakirodalomban ebben ma már nincs szignifikáns véleménykülönbség – a Nagy Imre nevével összekapcsolt 1953-56-os reformszocialista célkitűzések javát 1961-től politikai és gazdasági-társadalmi gyakorlattá konvertálta.
Ha persze valaki a november 4-e utáni Nagy Imrének felmentést ad politikából, s magatartását kizárólag erkölcsi kritériumok szerint minősíti, nem járhat el másként Kádár János november 1-jei pálfordulásának megítélésében sem. Gati így is tesz, ám mondatai kellően ambivalensek ahhoz, hogy az olvasó, ha akarja, a megfogalmazásból kiolvashatja a szerzőnek azt a reális politikatörténeti értékelését, amely megfelel a mű egészére jellemző magas szakmai mércének. A szerző leszögezi, hogy miután Kádár (és Münnich) – valószínűleg Andropovtól – tudomást szerzett az október 30-i szovjet nyilatkozat visszavonásáról és a fegyveres beavatkozásról hozott prezidiumi döntésről, "választhattak: vagy árulóvá válnak, vagy hagyják, hogy az ország a sztálinista keményvonalasok kezére jusson".15 Ezután – bár "óvatosságból" feltételes módot és egyes szám harmadik személyt használ – ekként összegzi véleményét: "Hivatásos politikusok elképzelhetetlenül nehéz körülmények között meghozott, értelmes döntésnek neveznék elhatározásukat – hozzátéve talán, hogy egy hazafias érzésű politikusnak pontosan így kellett választania."16 Az értékelés enyhítéséhez fűzött morális "slafrok" az ezt követő mondatban szintén tartalmaz elismerést: "A valóságban azonban, ahol számít a tisztesség és becsület is, Kádár olyan embernek mutatkozott, aki minden határon túl képes hasznossági alapon dönteni, s akinek hiányzik az erkölcsi iránytűje."17 S hogy a message teljesen világos legyen, a gondolatmenet záró mondatában a szerző visszatér az "árulás" valós motivációjához: "A későbbi évek során [Kádár] több alkalommal is kijelentette: döntésének az volt az oka, hogy feltétlenül el akarta kerülni, hogy a Kreml a Rákosi vezette régi sztálinista gárdát helyezze vissza a hatalomba."18 Mivel Gatinak, tiszteletben tartva a történeti tényeket, nincs ellenvetése ezen érvvel szemben, Kádár szerepválasztását – kimondatlanul – hazafias, noha "morális" szempontból elfogadhatatlan cselekedetnek minősíti, szándékosan (?) nyitva hagyva, miféle erkölcsi megfontolás írhatta volna fölül a hidegháborús államközi rendszer által behatárolt, végső elemzésben Kádár, nem pedig Nagy által képviselt nemzeti érdeket.
-
Charles Gati elsősorban az előbbi – a felkelés fejetlenségét kimondó – tézisből vezeti le azt, hogy az SZKP KB Elnökségében kimunkált "cselekvésvázlatok" közül végül miért a katonai beavatkozás opciója kerekedett fölül.19 "Nem igaz – írja a szerző -, hogy a szovjetek csak az alkalmat lesték, hogy lőhessenek."20 Ha a magyar követelések nem radikalizálódtak volna tűrhetetlen mértékben, Moszkvának minden oka meglett volna arra, hogy Magyarországnak "félfüggetlen", tehát a lengyel vagy akár a jugoszláv modellre hajazó státuszt engedélyezzen. A XX. kongresszuson körvonalazott, majd súlyos belső hatalmi küzdelmekben kiérlelt új szovjet politika egyik pillére ugyanis a "külső birodalom" országaival fenntartott kapcsolatok demokratizálása, azaz a szocializmushoz vezető nemzeti utak egyenjogúságának elismerése volt. Ez összefüggött és összhangban állt az 1955-ös bandungi konferencián – az afro-ázsiai országok (végső soron az el nem kötelezett mozgalom) "zászlóbontó" tanácskozásán – elfogadott Dasza Silával, a nemzetközi kapcsolatok tíz alapelvével,21 amit Moszkva a gyarmati sorból fölszabadult (vagy fölszabadulásukért harcoló) országok felé történő külpolitikai nyitás (a hruscsovi politikai innováció másik pillére) normájaként fogadott el.
Tekintetbe kell venni ugyanakkor, hogy a Sztálin utáni szovjet vezetés, s mindenekelőtt Nyikita Hruscsov felfogásában az államközi kapcsolatok desztalinizációjának – amely, mint ismeretes, a két világrendszer tartós, békés egymás mellett élésének elvén nyugodott22 – két, egymást feltételező oldala volt. Egyfelől, elsősorban Jugoszlávia és Kína igényeinek eleget téve, a "szocialista pluralizmus" jegyében a Szovjetunió a korábbinál lényegesen nagyobb mozgásteret engedett vagy ismert el a rendszerbiztonság területén, illetve, mintegy a lenini politikához való visszatérés részeként, pártfogásába vette Ázsia és Afrika népeinek "ébredését", a gyarmati függés lerázását célzó küzdelmét. Másfelől egyidejűleg arra törekedett, hogy két- és többoldalú megállapodásokon, szerződéseken keresztül intézményes garanciát teremtsen a szovjet állam külső biztonsága számára. E célt szolgálta a szovjet diplomácia aktív fellépése az ENSZ intézményrendszerében éppúgy, mint Moszkva korábban ismeretlen igyekezete "barátsági és együttműködési szerződések" megkötésére a fel nem osztott, Európán kívüli térségek minél több fontos államával (Egyiptomtól Szírián át Indiáig), illetve legfőként: a Varsói Szerződés Szervezetének (VSZ) tető alá hozása. A VSZ-t aláíró államok kötelezettségvállalása a "kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra" sub rosa a Szovjetunió biztonságpolitikai érdekkörébe tartozó országok korlátozott szuverenitásának elvét tartalmazta.23 "Ez, ha nemzetközi jogi alapot nem is, mérlegelendő és – miként a Gati negyedik tézisében részletezett amerikai magatartás egyértelműen megmutatta – az USA és szövetségesei részéről ténylegesen akceptált hivatkozást nyújtott Moszkvának ahhoz, hogy a desztalinizáció kelet-közép-európai hatásaiban rejlő külső biztonsági kockázatokat – az általa megfelelőnek ítélt módszerrel – elhárítsa."24
Megjegyzendő, hogy a szovjet vezetés, az 1953-as keletnémet munkásfelkelés(ek)től az 1980-81-es lengyel válságig bezárólag, a katonai fellépést általában akkor mérlegelte (illetve szánta rá magát fegyveres beavatkozásra), ha valamely VSZ-tagállam rendszerbiztonsága és szövetségi hűsége – ezen keresztül a Szovjetunió külső biztonsága – egyszerre forgott kockán. Moszkva láthatóan jobban tűrte a szovjet felügyelet enyhítésére irányuló erőfeszítéseket, ha ezeket olyan nacionalista kommunista elitek vagy személyek kezdeményezték (Tito, Jugoszlávia, 1948; Gomulka, Lengyelország, 1956; Hodzsa, Albánia, 1961; Ceausescu, Románia, 1964), amelyek/akik egyébként a sztálini modellhez hasonló, keményvonalas belpolitikát folytattak.25 Ugyanakkor, ha valamely szocialista ország kül- és biztonságpolitikai kérdésekben feltétlen hűséget, megbízhatóságot mutatott, a szovjet vezetés az államszocialista berendezkedés új (al)típusainak kísérleteivel kapcsolatban – például a részleges (a köztulajdon dominanciáját meghagyó) piaci átalakítással szemben az 1968 utáni Magyarországon, vagy a gazdaságszervezés "kibernetikus-technokrata" reformja iránt az NDK-ban és Csehszlovákiában az 1970-es években26 – szintén türelmet mutatott. Az átléphetetlen határt, úgy tűnik, az egypártrendszerű politikai struktúra megtartása jelentette, amely a köztulajdon dominanciájának politikai biztosítéka, s ezen keresztül az államszocializmus "szubsztanciájának", a politika gazdasági-társadalmi integráló szerepe fenntartásának feltétele volt.27 Bár a szovjet vezetők aligha voltak tisztában e problémakör elméleti összefüggéseivel, tény, hogy "az SZKP határozatai […] mindig erőteljesen hangsúlyozták az állam és a politikum meghatározó szerepét a szocialista építésben".28
Ismeretes, hogy az 56-os magyar felkelésről kialakított szovjet megítélés s az ehhez szabott magatartás – több hónapos tétovázás után29 – véglegessé-végzetessé az SZKP KB Elnökségében október 30-ról 31-re bekövetkezett száznyolcvan fokos fordulat nyomán vált.30 Hogy erre sor került, ennek súlyponti mozzanata Gáti szerint egyértelműen a Köztársaság téri pártház októberi 30-i ostroma volt. "Hruscsov számára – és Mikojan kivételével az egész szovjet vezetés számára – ez, a kommunisták kaotikus körülmények között történt lemészárlása volt elfogadhatatlan és tűrhetetlen. […] a mindennél erősebb, zsigeri reakciót a zűrzavartól való félelem […] váltotta ki. Ha Nagy Imre képes lett volna megakadályozni a Köztársaság téren történteket, s […] elszánt, független gondolkodású, de az erőviszonyokkal azért tisztában lévő kommunistaként tudott volna feltűnni, jó esélye lett volna arra, hogy maga teremtsen rendet háza táján."31
A második számú ok, ami Hruscsovot, majd hatására az egész Prezidiumot előző napi, "félszívvel"32 meghozott döntésük megváltoztatására késztette, Nagy Imrének az egypártrendszer felszámolásáról szóló, október 30-án tett bejelentése volt. (Ezt – Gáti szerint – megelőzte Mikojan Tildy Zoltánnak, Nagy Imre helyettesének adott aznapi önhatalmú tájékoztatása arról, hogy "a Kreml elfogadta a többpártrendszer magyarországi bevezetésének gondolatát".33 )
E két, döntő jelentőségű megfontolás mögött az a szovjet felismerés állt, hogy a 30-i nyilatkozatban megfogalmazott "maximális politikai engedmény",34 azaz a helyzet konszolidálása "a kommunista rendszer és a szovjet blokk egységének megőrzése mellett"35 a Nagy Imre-kormány vezetésével mégsem teljesülhet.
A fegyveres beavatkozást megalapozó többi külpolitikai mozzanat e kardinális szempontot inkább csak alátámasztotta, kiegészítette – részben post factum. Ilyen volt a Moszkvában tartózkodó kínai pártdelegációnak a magyar helyzetről formált sajátos véleménye,36 illetve a fegyveres beavatkozás indokainak lengyel és jugoszláv elfogadása. Tito "nemcsak helyeselte a Kreml elhatározását – írja Gati -, de azt is felajánlotta, hogy Nagy Imrét a budapesti jugoszláv nagykövetség épületébe csalja – aztán engedi, hogy a KGB elrabolja és Romániába hurcolja".37
A szovjet csapatok Budapestről való kivonása megkezdésével egy időben, október 29-én új, háborús fázisába lépett szuezi válság nyilvánvalóan szintén befolyással volt a Magyarországgal kapcsolatos moszkvai döntésekre. Előbb, 29-én és 30-án a békés megoldáshoz szolgáltatott érveket,38 31-én viszont az új szuezi konstelláció már az intervenció egyik – ha nem is a legfőbb – érve volt: "Ha mi elhagyjuk Magyarországot, ez felélénkíti az amerikaiakat, az angolokat és a franciákat – az imperialistákat. Úgy fogják majd fel a dolgot, mint gyengeségünket, és támadni fognak… Egyiptomhoz akkor hozzátesszük Magyarországot. Nincs más út. Ha ez az álláspont támogatásra talál, ha osztják ezt, akkor elgondolkodunk, miképpen cselekedjünk."39
Végül a magyar felkelés fegyveres felszámolásáról szóló október 31-i szovjet döntés meghozatalában nyilvánvalóan fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy Moszkva az előző néhány nap során egyértelmű biztosítékot kapott Washingtontól: "az Egyesült Államok nem szándékozik semmit sem tenni Lengyelország vagy Magyarország érdekében".40
-
Ehhez kapcsolódik Charles Gati negyedik tézise, mely Washington 1956-os magyarországi, tágabban 1947-56 közötti kelet-európai politikáját minősíti, ekképpen: "az Egyesült Államok – ha mégoly határozott és kihívó politikát folytatott is – tájékozatlan és félretájékoztatott volt a változás kilátásai tekintetében".41 Véleményét a korábban (az 1980-90-es években) hozzáférhetővé vált amerikai külügyminisztériumi források s ezek gazdag szakirodalmi feldolgozásai ismeretén túl az először általa kutatott CIA-levéltári dokumentumok alapján fejti ki. "Jelenünkből visszatekintve – írja – nem az a kérdés tűnik a legfontosabbnak, hogy miért nem volt hajlandó az Egyesült Államok küzdeni Magyarországért egy olyan helyzetben, amely könnyen a harmadik világháború előjátékává válhatott volna; ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy miért nem volt hajlandó a propaganda és a diplomáciai csatornák lehetőségeit felhasználva józanabb és szerényebb célokat támogatni? Miért nem érezték többnek a keveset a semminél?"42 Az USA kelet-európai politikáját Gati "három különböző prizmán" keresztül, a "mit mondott, mit tervezett, […] mit tett Amerika"43 kérdésfelvetése alapján veszi szemügyre. Washington magyarpolitikájáról azonban a Vesztett illúziók nem sokat tesz hozzá ahhoz a képhez, amit Békés Csaba44 , Borhi László45 , Kovrig Bence (Bennett Kovrig)46 vagy John C. Campbell47 írásai alapján eddig is tudhattunk.48 Minthogy munkáját Gati amerikai olvasóknak is – vagy tán elsősorban éppen nekik – szánta, a könyvben túlságosan is bő teret kap a dullesi felszabadítási doktrína jegyében folytatott propaganda49 és az 1956-os kelet-európai válság során tanúsított tényleges amerikai politika különbözősége. Következtetéseit nemegyszer meglehetősen indulatos vagy szarkasztikus formában fogalmazza meg: "Az Egyesült Államok Hollywood és a Madison Avenue legjobb technikáinak ötvözésével felajánlott egy terméket – a felszabadítást -, amelyet azonban soha nem kézbesített. A reklám megtévesztő volt, de meggyőzte Kelet-Európa elnyomott népeit arról, hogy ügyüket Amerikai is magáénak tekinti, s a szovjet elnyomókkal is elhitette, hogy Amerika kérlelhetetlen ellenség, akivel számolni kell."50 Gati "képmutatónak" nevezi az amerikai magatartást, s "a közönséges politikai elemzések segítségével […] megmagyarázhatatlan igazság"-nak tartja, "hogy az Egyesült Államok kormányzata nemcsak a külvilágot, de saját magát is félrevezette a kommunizmussal kapcsolatos szándékai tekintetében".51 Az amerikai közszereplők, írja, "szinte vallásos bizonyossággal hittek a szavak erejében. Ebben a tekintetben vérbeli idealisták voltak – saját illúzióik áldozatai."52 Gáti náluk is elmarasztalóbb ítéletet mond az olyan "cinikus" politikusokról, mint Richard Nixon, akinek egy szigorúan titkos nemzetbiztonsági megbeszélésen elhangzott megjegyzését a könyv egyik fejezetének mottójaként idézi: "[…] az Egyesült Államok szempontjából nem volna maga a megtestesült rossz, ha a szovjet vasököl ismét lesújtana a szovjet tömb valamelyik országában, noha mindent összevetve kívánatosabb lenne, ha a Szovjetunióval és csatlós államaival való kapcsolatban folytatódna a jelenlegi enyhülési folyamat."53 "Arcátlansága mögött – jegyzi meg a szerző – feltehetőleg politikai megfontolások húzódtak; nem feltétlenül a szovjet tábor csatlós államait szerette volna megszabadítani a Kreml uralmától, hanem a Kongresszust a demokratáktól."54
Minthogy Gati érvelése e kérdésben (is) a politika felszínén marad, amihez ráadásul ismét morális szempontokat társít, nem veheti észre, mi a reális szerepe a hidegháborús retorikának, illetve tágabban az amerikai (és hasonlóképpen a szovjet) diskurzus és praxis közötti – a könyvben oly ékesszólóan ábrázolt – szakadéknak az ekkor in statu nascendi hidegháborús államközi rendszerben.
A második világháború után az Egyesült Államok előtt, hogy hegemón helyzetét a világrendszerben megőrizze-megszilárdítsa, két fő feladat állt:55 (1) mielőbb stabil világrendet kellett teremtenie; (2) a fejlett centrumrégiók gazdasági szanálásával megfelelő keresletet kellett létrehoznia virágzó s szinte versenytárs nélkül maradt gazdasági vállalkozásai számára. Ami az első feladatot illeti, ezt Amerika "két részletben oldotta meg":56 megalkotta a világrend formális keretéül szolgáló (eredetileg a roosevelti "egységes világ" elképzelésen nyugvó) ENSZ-intézményrendszert, illetve "a Jaltai Egyezmény néven ismertté vált megállapodásban" "megegyezésre jutott az 1945 utáni világ egyetlen komoly katonai hatalmával, a Szovjetunióval".57 A jaltai rendszernek, Wallerstein szerint, három alapvető eleme volt: (1) a tényleges – európai s részben távol-keleti – érdekszféra-felosztás (ott, ahol a két vezető hatalom haderői érintkeztek egymással); (2) a világrendszerről való részleges szovjet leválás (delinking – déconnexion58 ) elfogadása;59 valamint (3) a saját hatalmi övezetében való politikai ellenőrzés megszilárdítása érdekében mindkét fél "joga" arra, hogy "erőteljes, kölcsönösen ellenséges retorikát alkalmazzon" a másikkal szemben.60
A "jaltai" megállapodás, azaz a szuperhatalmi, bipoláris kompromisszum – vagy ahogyan később, a szovjet-kínai viszony megromlása után Peking és a nyugat-európai maoista szélsőbaloldal értelmezte: társuralom (kondominium) – azonban nem egyik percről a másikra, aktusszerűen jött létre, hanem az 1945-56 (vagy inkább az 1945-63) közötti nagyszámú nemzetközi konfliktus megpróbáltatásai eredményeként formálódott ki.
E próbatételek sorában 1956 ikerválsága: a kelet-európai és a szuezi válság különlegesen fontos szerepet töltött be.61 Úgy is fogalmazhatunk, hogy a hidegháborús államközi rendszer nagyrészt 1956 fejleményeinek hatására lépett az első (nyers, alapvetően konfrontatív) szakaszból érett (jellemzően kompetitív és kooperatív) periódusába, vagyis az enyhülésbe.62 Ebben négy különálló, ám egymáshoz illeszkedő és egymást erősítő momentum játszott szerepet:
-
1956 megszilárdította a második világháború utáni status quót; kiszámíthatóbbá vált a két politikai-katonai tömb egymáshoz való viszonya.
-
Európa "előszobája", a Közel-Kelet visszavonhatatlanul kikerült egy letűnt korszak főszereplői: Nagy-Britannia és Franciaország befolyása alól. Ezzel egy időben a Földközi-tenger keleti medencéje és Nyugat-Ázsia is beemelődött a közvetlen amerikai-szovjet szembenállás erőterébe.
-
Párizs szuezi fiaskója nyomán döntő fordulat állt be az algériai háborúban, ami felgyorsította az afrikai dekolonizáció folyamatát.
-
Gamal Abdel Nasszer politikai megdicsőülése "fazont" adott a felemelkedő harmadik világ63 önálló nemzetközi politikai érdekképviseletének: 1956 után kialakult az államközi rendszer harmadik érdekcsoportja, az el nem kötelezett államok mozgalma, amely számára a kelet-nyugati szembenállás fokozatosan szélesíthető mozgásteret jelentett. "Esélyt a felzárkózásra, amit az Észak, a modernizáció feltételeit birtokló centrumállamok megosztottsága kínál, s amely megfelelő politikával kiaknázható."64
Jegyzetek
1 M. Kramer az elmúlt tíz év során az 1956-os lengyel és magyar válsággal kapcsolatos szovjet politikáról maga is fontos tanulmányokat közölt; lásd Gati könyvének válogatott irodalomjegyzékét: 246. o.
2 John Lukacs: "Hozzászólás Charles Gati 1956-ról írt könyvéhez "; Szigethy András: "A világbutaság történelme ". Népszabadság, 2006. szeptember 2.
3 Varga László: "Új kérdések és válaszok 56-ról ". Élet és Irodalom, 2006. szeptember 22. 50. évf. 38. szám
4 Jeszenszky Géza: "Elkerülhető volt-e az 56-os forradalom leverése? " Magyar Szemle, 2006. 9-10. sz., október.
5 Bartus László: "Charles Gati forradalma ". Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2006. október 25.
6 Elfogadva elsősorban Eörsi László (Mítoszok helyett, 1956. Noran Kiadó, Budapest, 2003) és Gyurkó László (A bakancsos forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 2001) becslését.
7 Charles Gati: Vesztett illúziók. Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom. Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 13.
8 Gati: i. m. 13. (Kiemelés a szövegben.)
9 Uo.
10 Uo.
11 Interjú Charles Gatival . Kossuth Rádió, Szülőföldünk – Magyarok a nagyvilágban, 2006. szeptember 15.
12 Manapság divatba jött nálunk a politikusok "hazugságainak" az "erkölcsösség" piedesztáljáról való megbélyegzése. Föltéve – bár nem megengedve -, hogy az ilyen "magas lóról" (lásd a Legfőbb Közjogi Méltóság nyilatkozatait ez év szeptember-októberében) elkövetett moralizálásnak van bárminemű politikatörténeti relevanciája, említésre méltó Gati két – meglehetősen kemény – megjegyzése. A szerző szerint a november 1-je és 4-e közötti nyugalom az "önbecsapás luxusa", a "tudatlanság áldása" volt, aminek hátterében az állt, hogy a magyar miniszterelnök elhallgatta a közvélemény előtt, hogy "a semlegesség kinyilvánításának közvetlen oka a már meg is kezdődött szovjet invázió" volt (195. o.). Másrészt, mutat rá Gati, Nagy utolsó nyilvános megnyilvánulásának (a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédnek) három állítása közül kettő "nem volt igaz": a magyar csapatok – minthogy a miniszterelnök (helyesen) "nem utasította a magyar hadsereget a sokszoros túlerő elleni értelmetlen és reménytelen küzdelemre" – nem "álltak harcban", s mint ismeretes, a kormány sem volt "a helyén". "A Nagy Imre-beszéd jelentése és különösen célja zavarba ejtően homályos – azóta is" – jegyzi meg Charles Gati (196. o.).
13 Megjegyzendő, hogy ez a vélemény az eseményekkel szinte egy időben is megfogalmazódott. Isaac Deutscher például már 1956. november 15-i cikkében kifejtette: a szovjetek annak reményében vonultak ki október 23-a után, hogy "ez lehetővé teszi Nagynak, hogy nemzeti kommunista rendszert alakítson ki, amely, akárcsak Gomulkáé, a szovjet blokkban marad. Ez a remény két vagy három nap múlva meghiúsult, amikor nyilvánvalóvá vált a magyar kommunizmus felbomlása, és Nagy kilépett a Varsói Szerződésből." Melvin J. Lasky (ed.): The Hungarian Revolution. A White Book (Secker and Warburg, London, 1957) alapján idézi: Rainer M. János: "Nagy Imre. Egy XX. századi magyar életút a világban ". Élet és Irodalom, 2006. június 16.
14 Gati: i. m. 222.
15 Uo. 192.
16 Uo. (Kiemelés: L. Gy.)
17 Uo. (Kiemelés: L. Gy.)
18 Uo.
19 Ennek részleteiről lásd Dobos Gábor e számunkban közölt dolgozatát.
20 Gati: i. m. 14. o. (Kiemelés a szövegben.)
21 Ez az 1954-es kínai-indiai közös nyilatkozatba foglalt Pancsa Sila, az öt vezérelv kibővítése volt, amely a szintén 1954-es, jugoszláv-indiai kezdeményezésű pozitív semlegességgel együtt az el nem kötelezett mozgalom politika fundamentumává vált.
22 Szemben az osztályharc kiküszöbölhetetlen éleződésének, s emiatt az újabb világháború elkerülhetetlenségének sztálini-zsdanovi koncepciójával.
23 Még ha nem is abban az explicit formában, ahogyan azt 1968 után a "Brezsnyev-doktrína" tartalmazta. A szerződés szövegét lásd: Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1985, 283–288.
24 Vö. Lugosi Győző: "Az ikerválság. 1956". In: Poór János (szerk.): Ötven nagyon fontos évszám. Lord Könyvkiadó, Budapest, 1995, 338. Egyébként alighanem ennek jugoszláv részről való felismerése miatt hiúsult meg Hruscsov várakozása, hogy 1955. júniusi belgrádi "Canossa-járása", majd a Belgráddal való külkapcsolatok szorosra fűzése (benne első helyen éppen a magyar válsággal kapcsolatos magatartás szovjet-jugoszláv egyeztetése) előbb-utóbb elvezethet Jugoszláviának a szocialista táborba történő teljes körű integrálásához, beleértve akár a Varsói Szerződésbe való belépést is. Lásd ehhez Békés Csaba tanulmányát: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?". In: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 339–360.
25 Azaz a hatalomgyakorlás monopolisztikus, nem pedig gramscii értelemben vett hegemonisztikus formáját valósították meg. Lásd Szigeti Péter vitaindító tanulmányát az államszocializmus történelmi helyéről: "Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok". Eszmélet, 58. sz., 2003. nyár, 40.
26 Szigeti: i. m. 41.
27 Lásd uo. 39, 53.
28 Wiener György: "Hozzászólás az államszocializmus-vitához". Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 56.
29 A témakör gazdag – javarészt már a megnyitott szovjet levéltári források alapján íródott – irodalmához lásd Dobos Gábor bibliográfiáját.
30 "Mire a Pravda eljutott olvasóihoz – írja igazi újságírói fordulattal Gati -, a nyilatkozat érvénytelen és érdektelen volt." (Gati: i. m. 186.)
31 Uo. 209-210. o.
32 A kifejezés Krausz Tamástól származik: Az 1956-os magyarországi felkelés nemzetközi összefüggéseiről. Az SZKP KB Elnökség üléseinek döntései a világpolitika tükrében. Kézirat.
33 Gati szerint Mikojan erről nem egyeztetett Szuszlovval, a másik moszkvai küldöttel, s nem kérte ki előzetesen az SZKP KB Elnökségének véleményét sem.
34 Békés: i. m. 359.
35 Uo.
36 A kínaiak november 1-jén a kivonulásról szóló október 30-i szovjet döntést hivatalosan üdvözölték, miközben a Prezidium 30-i ülésén a kínai delegációt vezető Liu Sao-csi a magyar helyzetről úgy foglalt állást, hogy "a csapatoknak Magyarországon és Budapesten kell maradniuk". Krausz: i. m.
37 Gati: i. m. 191. o.
38 Hruscsov a terjeszkedő politika látszatának elkerülését hangsúlyozta, mondván, különbözni kell az angoloktól és a franciáktól, akik "Egyiptomban főzik a kását". "Ne kerüljünk velük egy társaságba." Idézi: Krausz: i. m.
39 Idézi Krausz: i. m. A Gati-könyvben található szöveg a Mark Kramer-féle angol fordítás (Cold War International History Project 8-9. sz. 1996/1997. tél) továbbfordítás magyarra, s ezért eléggé távol áll az eredeti orosz szövegtől.
40 Békés Csaba: "Az amerikai kormány és a magyar semlegesség 1956-ban". Évkönyv III. – 1994. 1956-os Intézet, Budapest, 1994. 176.
41 Gati: i. m. 14.
42 Uo. 15–16. (Kiemelés a szövegben.)
43 Uo. 74.
44 Az idézett műveken kívül például "Egy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban". Holmi, 1993/10. sz.; "The 1956 Revolution and World Politics". The New Hungarian Quarterly, 36. évf. 1995.
45 "Az Egyesült Államok Kelet-Európa-politikájának néhány kérdése, 1948-1956". Történelmi Szemle, 37. évf. 1995. 3. sz.; "Az USA és Kelet-Európa, 1948-1958". História, 18. évf. 1996. 1. sz.; "Rollback, Liberation, Containment or Inaction? U. S. Policy and Eastern Europe in the 1950s". Journal of Coldwar Studies, 1. 1999. Borhi ez irányú kutatásait összegezte "Az USA és a magyar forradalom" című előadásában az MTA és a Budapesti Európa Intézet Az 1956-os forradalom a világpolitikában címmel, 2006. szeptember 7-én megrendezett nemzetközi tudományos konferenciáján.
46 The Myth of Liberation: East-Central Europe in U.S. Diplomacy and Politics since 1941. John Hopkins University Press, Baltimore, 1973; s főleg: Of Walls and Bridges. The US and Eastern Europe. New York University Press, New York, 1991; "Felszabadítók. A nagyhatalmak és Magyarország 1956-ban". In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995.
47 "Az Egyesült Államok kormánya és a magyar forradalom". Világosság, XXXII. évf. 1991. 10. sz.
48 Azonkívül, hogy immár eredeti források is bizonyítják: a CIA értékelésében Magyarország a balkáni államokkal együtt a legalacsonyabb fontossági besorolást kapta. Lásd Gati: i. m. 76-77.
49 Amelyben a főszerep a müncheni Szabad Európa Rádiónak jutott. A könyv hosszú oldalakat szentel a SZER – s különösen annak magyar részlege – dicstelen 56-os szerepének.
50 Gati: i. m. 76.
51 Uo. 215.
52 Uo.
53 Uo. 73. A kijelentés 1956. július 12-én hangzott el.
54 Uo. 215. o.
55 A gondolatmenet Immanuel Wallersteiné: "Globalizáció vagy az átmenet korszaka? A világrendszer alakulásának hosszú távú szemlélete". Eszmélet, 43. sz., 1999. ősz, 18-20.
56 Wallerstein: i. m. 19.
57 Uo.
58 Lásd ehhez főként Samir Amin számos munkáját, például: La Déconnexion. Pour sortir du systčme mondial. La Découverte, Paris, 1986.
59 Aminek inverzén annak szovjet részről való akceptálása állt, hogy a Szovjetunió és "külső birodalmának" államai kimaradnak az amerikai finanszírozású újjáépítésből (Marshall-terv).
60 Wallerstein: i. m.
61 Mindkét válság két komponensű volt, azaz nem csak a lengyel és a magyar események interferáltak, hanem az egyiptomi és az algériai válság is összefüggött. Sőt, az egyidejűség miatt vitathatatlan a két válságrégió eseményeinek egymásra hatásai is. Ezt a szakirodalomban a legadatoltabban Salgó László munkája mutatta be (A szuezi háromszög – 1956. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1986), amely – mivel a magyarországi felkelést a Kádár-rendszer szempontjai szerint értelmezi (magyarán: ellenforradalomról beszél) – méltánytalanul merült feledésbe.
62 Lásd ezzel kapcsolatban Gati fejtegetését az amerikai külpolitika három, "egymástól teljesen független" (sic!) vonulatáról (konfrontáció, versengés, együttműködés). Eszerint az eisenhoweri-dullesi külpolitika kettőssége, ellentmondásai a konfrontációról (felszabadítás) a versengésre és együttműködésre (fellazítás és détente) való átmenetből eredtek (101–103.).
63 A "Third World", "Tiers-Monde" fogalma – Alfred de Sauvy francia demográfus 1954-es "találmánya" – a nemzetközi viszonyok leírásánál ezután kerül használatba.
64 Lugosi: i. m. 341.