A gázai háború az 1920-as évek revizionista cionizmusában gyökerező és Ariel Saron 2001-es hatalomra kerülése nyomán kiteljesedő erőpolitika következménye volt, amelyhez a Bush-doktrina nyolc esztendőn át szilárd nagyhatalmi támaszt biztosított. Hogy a Barack Obama által kijelölt új közel-keleti prioritások miatt ma láthatóan széttartó amerikai és izraeli regionális politika között hogyan oldható fel az ellentmondás, e kérdésre korai lenne válaszolni.

„A cionista kolonizáció vagy véget ér, vagy pedig, tekintet nélkül az őslakosokra, tovább folyik." V. Zsabotyinszkij (1923)¹

„Ahelyett, hogy bemennénk a Gázai-övezetbe, […] azt fogjuk mondani a palesztinoknak: ha akár csak egyetlen rakétát is kilőtök a falon túlra, tízszeres tűzerővel válaszolunk. És nőket és gyermekeket fogunk ölni, s leromboljuk a házaikat. És az ötödik ilyen incidens után a palesztin anyák nem engedik majd meg férjeiknek, hogy Kasszam rakétákkal lövöldözzenek, mert tudni fogják, mi vár rájuk." Arnon Sofer (2004)²

„Ha Izrael elözönli Gázát, ahogyan a dolgok mostani állásából látszik, rengeteg palesztint meg fognak ölni, de a realitáson nem tudnak majd változtatni. Gáza egyetlen hatalmas börtön, s az fog történni, ami a börtönlázadásoknál szokott: a hadsereg fegyveres erőszakkal, öldökléssel helyreállítja a »rendet és a tisztaságot«. Vérontás lesz, de amikor majd távoznak, a helyzet ugyanaz marad, mint előtte volt." Ilan Pappé (2007)³

Kézenfekvő a kérdés, hogy vajon a 2008-2009 fordulóján lezajlott gázai háború előidéz-e lényeges – hosszabb távra is kiható – politikai módo­sulásokat a Közel-Kelet s azon belül a palesztinai arab-zsidó viszály évszázados történetében. Nos, bár „végleges" válasz nyilván csak évek múlva adható, a térségben egymásnak feszülő (geo)politikai ellentétek korábbi háborús kisüléseinek ismeretében nem túlságosan kockázatos kijelenteni: a Gázában megvívott, egyedülállóan aszimmetrikus izraeli-palesztin háború következményeiben aligha marad csupán lokális vagy regionális hatású esemény – mint ahogyan a hozzá elvezető folyamato­kat sem érdemes csak szűkebb keretekben elhelyezni. Ami a Közel-Ke­leten s azon belül Palesztinában történik, régóta magán viseli: közvetíti s egyben alakítja is a világrendszer alapvető törésvonalait: így volt ez a hidegháború – a kelet-nyugati szembenállás – időszakában éppúgy, mint az egyensúlyában megbillent – az Egyesült Államok látszólag korlátoz(hat)atlan hegemóniájára épülő – poszthidegháborús államközi rendszer első két évtizedében.⁴

Hozzászólásomban egyetlen – alapvető jelentőségű – összefüggést kívánok érinteni, amelyben a hosszú és rövid távú, illetve a helyi/regio­nális és nemzetközi (globális hatalmi) érdeke(ltsége)k összekapcsoló­dása – noha részletes, bizonyító erejű kifejtésre e keretek között nincs lehetőség – érzékelhetően megnyilvánul.

*

A gázai háború nyomán a korábbiaknál is gyakrabban és sokkal nagyobb hangsúllyal fogalmazódott meg a kétállami (zsidó és palesztin) vs. két nemzetiségű (binacionális), egyállami opció dilemmája – ámbár az is tudható, hogy ez az alternatíva a kezdetektől (a cionista program meg­valósításának legelejétől) végigkísérte a szentföldi konfliktus évszázados történetét.

A palesztinai zsidó és arab nemzeti közösségnek a terület két külön államra osztásán alapuló megbékéltetése – ami jelszószerűen a „terü­letet békéért" elvben fogalmazódott meg, s nemzetközi jogi alapjául fél évszázad ENSZ közgyűlési és biztonsági tanácsi határozatai szolgáltak – az 1993. szeptemberi washingtoni Elvi nyilatkozatban megalapozott békefolyamat megszakadásáig, 2000-2001-ig uralta a izraeli-palesztin viszonyt, és fejezte ki – Bibó István kifejezését kölcsönvéve – az államok közösségének „közmeggyőződését".⁵

A második intifáda kitörése (2000. szeptember) és Ariel Saron hata­lomra kerülése (2001. február) nyomán a békefolyamat célszerűsége és kivitelezhetősége mindkét nép többsége számára megkérdőjeleződött, majd pedig a négy éven át húzódó de facto háborús állapot Izrael és a Palesztin Nemzeti Hatóság között – aminek során Izrael módszeresen szétverte a palesztin előállam, a PNH Ciszjordániában és Gázában 1996 után kiépített társadalmi kapcsolati (így biztonsági) hálózatát, közigaz­gatását és infrastruktúráját – a kiegyezés törékeny politikai-ideológiai és szervezeti feltételei mind palesztin, mind izraeli oldalon megrendültek; lényegében megsemmisültek. Azok a politikai erők, amelyek a béke­folyamatban testet öltő történelmi kompromisszum kezdeményezői és kivitelezői voltak (ti. a Munkapárt, illetve a Fatah) elveszítették hitüket és hitelüket, s helyükbe a kizárólagosság és a xenofóbia, a másik fél önálló nemzeti/állami léthez való jogát megkérdőjelező nézetek és irányzatok léptek.⁶

A saroni politika – amivel szemben a radikális palesztin-iszlám szer­vezetek öngyilkos merényletek formájában megjelenő reakciója nem képvisel(hetet)t érdemleges ellenállást, sőt, hozzá a nemzetközi köz­vélemény számára bizonyos értelemben igazolást szolgáltatott, s ami még fontosabb: megfelelő társadalomlélektani feltételeket teremtett magában Izraelben – paradigmaváltást hajtott végre az izraeli-palesztin viszonyban. Ez ma, a gázai háború után s az azóta bekövetkezett fej­lemények (jelesül a februári Knesszet-választások nyomán megalakult Netanyahu-Lieberman-Barak-kormány alternatívanélküliségének) isme­retében világosabban látszik, mint előtte.

A változás mélységét/hatásosságát – nézetem szerint – két egymást erősítő tényező növelte.

Az első Ariel Saron kivételes személyisége. A kormányfői székbe kerü­lésekor 73 esztendős miniszterelnök, a szó konkrét és átvitt értelmében is nehézsúlyú katonapolitikus (volt⁷ ): a politikai cionizmus világi nacionalis­ta, revizionista szárnyának – az irányzat megalapítója, V. Zsabotyinszkij óta – legformátumosabb képviselője.

Saron politikájának lényegéről Zsabotyinszkij A vaskerítés c. – hoz­zászólásom egyik mottójaként idézett – híres-hírhedt írása érzékletes összefoglalót nyújt:

„Amíg az arabok a legkisebb esélyt látják arra, hogy megszabadulhat­nak tőlünk, addig ezt a reményüket nem adják fel semmiféle szavakért vagy mézesmadzagért cserébe, hiszen ők nem csőcselék, hanem valódi nép. És csupán akkor adják fel reményüket, ha nem tudnak áttörni a vaskerítésen. Addig nem fognak megszabadulni szélsőséges vezetőik­től, akik a »Soha!« jelszót írták a zászlajukra. Akkor majd mérsékeltebb csoportok kezébe kerül a vezetés, akiknek lesz felénk olyan javaslatuk, amelyben kölcsönös engedmények árán megegyezhetünk…. Ám egy efféle egyetértéshez csakis a vaskerítés révén juthatunk el, vagyis egy olyan erős palesztinai [zsidó] hatalom megteremtésével, amely nem enged semmiféle arab nyomásnak. Más szóval, a jövőbeni egyetértés záloga az, ha a jelenben nem hajszoljuk az egyetértést."⁸

Saron tehát – Zsabotyinszkij szellemében (s ellentétben az izraeli bal- és jobboldal számos régebbi és újabb prominensével) – nem vonta kétségbe a palesztinai arabok nép- és nemzetalkotó mivoltát, s ennek megfelelően magától értetődő, kiküszöbölhetetlen körülménynek tartotta, hogy a palesztinok szembeszállnak a zsidó kolonizációval. Saron egész katonai és politikusi pályáját annak áldozta, hogy a két nép/nemzet élet­halál küzdelmében minden lehetséges, általa célravezetőnek tekintett eszközzel (s tegyük hozzá: példa nélküli személyes odaadással) a palesztinai zsidó honfoglalás sikerét szolgálja. Ismeretes, hogy Saron Izrael valamennyi háborúját végigharcolta – méghozzá meglehetősen öntörvényű módon (nem egyszer megszegve/fölülbírálva feljebbvalói utasításait), s politikusként (különböző miniszteri posztokon) hasonló eltökéltséggel és eredményességgel munkálkodott Palesztina egészének zsidó betelepítésén, nem törődve a kolonizáció nemzetközi jogi szem­pontból törvénytelen jellegével.

Ezt azért érdemes hangsúlyozni, hogy eloszlathassuk az izraeli mainstream által terjesztett nézetet, miszerint a Saron-kormány a Gázai-övezet 2005. augusztusi egyoldalú kiürítésével, az Izrael és a jövendő palesztin állam közötti végleges határt kívánta volna megvonni (amit, eszerint, később hasonló egyoldalúan meghozott kivonási-kiürítési lé­pések követtek volna a Nyugati Parton is).

Saron egyes munkatársai – köztük az írásunk mottójában idézett Arnon Sofer – a gázai kivonulás tervének elfogadásakor (2004. május) nem titkolták: Izrael valójában arra számít, hogy a blokád alá vont, túlnépe­sedett Gázában az életviszonyok oly mértékben ellehetetlenülnek, hogy a szociális feszültség robbanáshoz s a lakosság tömeges (egyiptomi) exodusához vezet(het), s ez lehetőséget nyújt Izrael számára az övezet ismételt bekebelezésére.⁹ Saront hasonló terv motiválta akkor, amikor a ciszjordániai palesztin területeket Izraeltől elválasztó biztonsági kerítés felépítése mellett döntött. A kerítésnek persze, kétségtelenül az (volt) a közvetlen szerepe, hogy megakadályozza az öngyilkos merénylők bejutását Izrael területére (s e feladatának lényegében meg is felelt). A felépítésével kapcsolatos hosszú távú cél azonban az (volt és maradt), hogy a szétszabdalt, területi folytonosságától megfosztott Ciszjordánia arab lakóinak életkörülményei elviselhetetlenné váljanak, s emiatt elin­duljon/felgyorsuljon a palesztinok (főként az elit: a gazdasági és közéletet működtető – jelentős számban keresztény – családok) önkéntes kiván­dorlása, s ilyenformán új területek szabaduljanak fel új zsidó telepek létesítéséhez.

A 2005-ös gázai – ebben az értelmezésben merőben taktikai jellegű – visszavonulás, majd a 2008-2009-es hadjárat, illetve a ciszjordániai telep­létesítési politika (biztonsági zónával, elkerülő utakkal, checkpointokkal stb.) valójában egyazon izraeli stratégia komponensei. E politika pedig kontinuus az Izrael etnikai homogenitásának – vagy legalábbis szilárd zsidó többségének – megteremtéséért/megőrzéséért bármire kész transzferpolitikának, másként: az etnikai tisztogatás politikájának, a palesztin lakosság módszeres elüldözésének, amely – mint nagy port felvert könyvében Ilan Pappé, a 2007-ben a Haifai Egyetemről elüldözött s Angliába távozott, hírneves „új történész" kimutatja – 1947-től végig kísérte a palesztinai konfliktus történetét.¹⁰

Ariel Saron (és kevésbé rátermett örököseinek) intranzigens nacio­nalizmusa mindazonáltal aligha teljesedhetett volna ki – s ez (volt) a mondott paradigmaváltás másik feltétele -, ha Saron miniszterelnöki pozícióba kerülése nem esik egybe George W. Bush elnökké választá­sával, s általa a neokonzervatív külpolitikai irányzat fölülkerekedésével; az amerikai külpolitika drámai következményekkel járó irányváltásával.¹¹ Ariel Saron az új amerikai elnökben – aki a liberális multilateralizmus és internacionalizmus között egyensúlyozó Bill Clinton külpolitikáját¹² a vélt amerikai nemzeti érdek egyoldalú (unilaterális) érvényesítésével cserélte fel – ideális partnerre lelt palesztinai erőpolitikájának nagyhatalmi sza­vatolásához. Saron a palesztin állam meghiúsításának (de legalábbis: a regionális államközi kapcsolatok rövid és középtávú napirendjéről való levételének) politikáját Bush Nagy Közel-Kelet Kezdeményezésé­hez,¹³ a „demokráciaterjesztéshez", a „terrorizmussal" s különösen a „szélsőséges politikai iszlámmal" szembeni globális harchoz, a „preventív háború" legitim voltához stb., egyszóval a Bush-doktrínához illesztette ­amely doktrína és stratégia viszonzásképpen Saron Izraeljében szintén feltétel nélküli kiszolgálóra talált a Közel-Keleten.

2008-ra azonban (valójában már 2006-ban; e keretek között nem rész­letezhető folyamatok és események következtében) a Bush-doktrínán nyugvó amerikai külpolitika lehetőségei kimerültek – globális szinten is, de a tágabb térségben lezajlott (az eredeti amerikai intenciókkal jobbára ellentétes fejlemények miatt) különösen a Közel- és Közép-Keleten. A változás, a multilateralizmushoz való amerikai megtérés elkerülhetetlen volt, s Barack Obama felülkerekedése az elnökválasztási kampányban, majd látványos győzelme előrevetítette az amerikai külpolitika – vélhe­tően – legalább annyira éles fordulatát, mint amilyen radikális váltást 2001-ben Bush hatalomra kerülése jelentett.

A saroni örökség: az izraeli politikai elit, sőt, a társadalom többségének 2001 óta kiformálódott diszpozíciója – úgy tűnik – inkompatibilis a meg­változott amerikai regionális érdekekkel (és az egyelőre csak halvány körvonalaiban kirajzolódó új amerikai nyugat-ázsiai politikával). Korai lenne megmondani, hogyan oldódik fel majd az ellentmondás a ma lát­hatóan széttartó amerikai és izraeli regionális politika között. Mégis: Izrael kétségkívül megnövekedett mozgástere ellenére nehéz lenne föltételezni, hogy a két régóta (és nyilvánvalóan még hosszú ideig) szövetséges hatalom kényszerű és szükségszerű alkalmazkodási folyamatában ne a – relatív meggyengülése ellenére változatlanul – hegemón világhatalom, az Egyesült Államok érdekei kerekednének fölül. Annak látszik nagyobb esélye lenni, hogy Washington – pénzügyi rendszerének, gazdaságának szanálásához és új növekedési pályára állításához, ami egyben globális érdek, s ezért számíthat a két fő rivális centrumrégió, Európa és Kína/ Kelet-Ázsia támogatására is – szilárd (viszonylagos „közmeggyőződé­sen" nyugvó) államközi rend(szer) megteremtését állítja külpolitikájának középpontjába. Emiatt rövid időn belül igyekszik majd több lábra állítani közel-, közép-keleti kapcsolatrendszerét (is). Elemzők általában egyet­értenek abban, hogy az Irakban elért viszonylagos konszolidáció után a Fehér Ház figyelmét a rendkívül súlyos biztonsági kockázatot jelentő afganisztáni és pakisztáni destabilizáció megfékezésére kívánja fordítani, s ehhez hasznos, tán megkerülhetetlen is a kapcsolatok normalizálása Izrael két térségbeli ellenfelével, Iránnal és Szíriával – ami viszont izraeli „áldozatok" (kikényszerítése) nélkül aligha képzelhető el.¹⁴

Hogy azután az izraeli-palesztin viszonyban ez teremt-e érdemleges változást, sok más tényező mellett¹⁵ nagyrészt attól függ, ki tud-e lépni az izraeli / kerülni a palesztin társadalom Ariel Saron „hosszú árnyékából".

Jegyzetek

1 „A vaskerítés". Eredeti megjelenés: Rasszvijet (Párizs), 4. sz., 1923. november, in Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez , L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2006. 186.

2 Interjú, The Jerusalem Post, 2004. május 24. Idézi: Paul de Rooij: „The Voices of Sharon's Little Helpers", CounterPunch, 2004. december 9. http:// www.counterpunch.org/rooij12092004.html (2009. 04. 29.) Arnon Soffer, a Haifa Egyetem földrajz- és demográfiaprofesszora, az IDF (Izraeli Védelmi Erők) Nem­zetvédelmi Főiskolájának (National Defense College) vezetője, Ariel Saron egyik legbefolyásosabb tanácsadója volt, akit a disengagement plan szellemi atyjának tekintettek.

3 Emanuela Irace interjúja Ilan Pappéval az Il Manifesto 2007. december 14-i számában; az interjú angol fordítását ld. http://peacepalestine.wordpress .com/2007/12/29/ilan-pappe-interviewed-in-italy/ (2009. 04. 29.)

4 Palesztina „[…] most, a XXI. század kezdetén, kikristályosodva mutatja a nemzetközi kapcsolatok történetének egy adott pillanatát" – írja közel-keleti témájú blogjában Alain Gresh, a Le Monde diplomatique érzékeny elemzője. „[M]int a nagy gyarmatbirodalmak felosztásából született utolsó gyarmati »eset«, az Észak és a Dél közötti egyenlőtlenséget jelképezi – hasonlóan a vietnami vagy a dél-afrikai konfliktushoz -, s ugyanakkor azt is, hogy [ez az egyenlőtlen viszony] megkér­dőjeleződött. [Palesztina] a soha jóvá nem tett igazságtalanság paradigmája. Az Egyesült Államok, az első számú világhatalom és Izrael, a regionális nagyhatalom érintettsége a tét világméretű természetét jelzi."  http://blog.mondediplo.net/2009-03-23-De-quoi-la-Palestine-est-elle-le-nom. Az írást Morva Judit fordításában ld. http://rednews.hu/exkluziv/palesztina-minek-nevezzelek.html (2009. 04. 30.)

5 A kétállami megoldás, azaz a területfelosztás alternatíváját, a két nemzeti(ségű) palesztinai állam gondolatát – elsősorban Ahad Haam nyomdokain, aki a cioniz­mus ún. kulturális irányzatát képviselte a mozgalmon belül – eredetileg vezető baloldali cionista értelmiségiek vetették fel az 1920-as években. Híve és népsze­rűsítője volt – mások mellett – Martin Buber filozófus, a jeruzsálemi Héber Egye­tem első rektora és Arthur Ruppin, az egyetem neves szociológus professzora, illetve Judah Magnes és Haím Kalvarisky, a Brit Shalom (Béke Szövetség), majd az Ihoud (Egység) mozgalom vezetői. Álláspontjuk mellett határozottan kiálltak 1947-ben az ENSZ Palesztinai Különbizottságának meghallgatásai során, midőn pedig a bizottság többsége Palesztina felosztása mellett foglalt állást, „hevesen tiltakoztak a javaslat ellen, védelmükbe véve egy arab államszövetséghez kapcsolt két nemzetiségű állam opcióját. Hogy felkarolják a kulturális és nyelvi autonómia iránti zsidó nemzeti törekvéseket, a binacionalisták olyan föderatív struktúra lét­rehozását javasolták, amely összhangban áll minden [palesztinai] polgár alapvető jogaival. A brit mandátum szellemének megfelelően, arányos képviseleten alapuló törvényhozó tanács létrehozása mellett törtek lándzsát, amely bár segíti a nem­zeti jogok érvényesülését, ezt nem az állampolgárok egyenlő politikai jogainak rovására teszi." Leila Farsakh: „L'heure d'un État binational est-elle venue?", Le Monde diplomatique, 2007. március.

6 Palesztin részről a Hamasz és az Iszlám Dzsihád, izraeli oldalon pedig – a Likud, majd a Saron által 2005-ben a disszidens Likud- és munkapárti politiku­sokból kovácsolt Kadimán kívül – főként a Nemzeti Unió, amelynek fő erejét az Avigdor Lieberman által vezetett, nyíltan transzfer-párti Israel Beytenou (Izrael az otthonunk) alkotja.

A második intifáda és a Likud választási győzelme – állapította meg nem sokkal a fordulat bekövetkezte után Olivier Roy – „felerősítette a területek újbóli megszál­lására irányuló izraeli szándékot, vagyis az Oslo előtti politikához való visszatérést: nincs palesztin állam, a telepek fennmaradnak, az ellenőrzést közvetlenül a had­sereg gyakorolja, a palesztin területeket feldarabolják, az elszegényedett lakosság vagy eltávozik, vagy belenyugszik abba, hogy másodrangú állampolgár lesz olyan állapotok közepette, amelyek egyre inkább az apartheidra emlékeztetnek." Olivier Roy: Les illusions du 11 septembre, Seuil, Párizs, 2002, 50-51.

7 A 2006. január 4-én súlyos agyvérzést szenvedett Saront a Tel Aviv melletti Chaim Sheba Medical Centerben ápolják.

8 Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok… 187.

9 Ld. a 2. sz. jegyzetet. Az interjú így folytatódik: „[…] majd amikor 2,5 milliónyian élnek a körülzárt Gázában, ez humanitárius katasztrófához fog vezetni. Ezek az emberek még nagyobb állatok (sic! »even bigger animals«) lesznek, mint ami­lyenek jelenleg, egy őrült fundamentalista iszlám segítségével. Iszonyú nyomás nehezedik majd a[z egyiptomi] határra. Rettenetes háború kezdődik. S ha életben akarunk maradni, gyilkolnunk kell majd, ölnünk és ölnünk. Minden nap, nap nap után. […] Ha nem gyilkolunk, megszűnünk létezni. […] Az egyoldalú kivonulás nem garantálja a »békét« – egy zsidó, cionista államot garantál, elsöprő zsidó többséggel [.]"

10 Ilan Pappé: The Ethnic Cleansing of Palestine, Onworld Publication, London, 2006. A transzfer „eszméje" valójában (és érthetően) 1947 előtt is jelen volt a cio­nizmus különféle irányzatainak gondolkodásában. Ld. erről az Ilan Halevi idézet­gyűjteményét a Revue détudes palestiniennes-ben (új folyam, 14. sz., 1998. tél. 15-41.): „Le transfert des Palestiniens, une obsession centenaire. Une anthologie de textes et déclarations des principaux responsables juifs, 1891-1961"

11 Vö. Kajtár Gábor: „A neokonzervatív gondolkodás alapjai és hatásuk napjaink amerikai Irak-politikájára", Kül-Világ, 2004. 1. sz.,http://www.freeweb.hu/kul-vilag/2009/02/k-neokon.pdf.

12 Ld. Andor László – Tálas Péter – Valki László: Irak – háborúra ítélve, Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004, 28.

13 Ld. ehhez: The New U.S. Proposal for a Greater Middle East Initiative: An Evaluation, http://www.brookings.edu/papers/2004/0510middleeast_wittes.aspx és Völker Perthes: „America's »Greater Middle East« and Europe: Key Issues for Dialogue", Middle East Policy Council Journal, Vol. XI, No 3, 2004. tavasz, http:// www.mepc.org/journal_vol11/0409_perthes.asp (2009. 04. 30.)

14 Immanuel Wallerstein híres külpolitikai kommentár-sorozatának 2009. január 15-én keltezett darabjában, aminek a kissé hatásvadász „Egy előre bejelentett öngyilkosság anatómiája: Izrael példája" címet adta, a szilárd amerikai-izraeli kapcsolatok lazulását jósolja, amely – szerinte – az erőpolitika kifulladásával és a nemzetközi közvélemény szimpátiájának elvesztésével együtt a hagyományos izraeli stratégia három legfőbb pillérét destabilizálja. „Chronicle of a Suicide Foretold: The Case of Israel", Commentary No. 249, http://fbc.binghamton.edu/249en.htm.

15 E tényezők között első helyen éppen a regionális amerikai diplomácia mi­nősége áll, amire George J. Mitchell közel-keleti megbízotti kinevezése (lehet) garancia. A Mitchell által vezetett nemzetközi tényfeltáró bizottság 2001. április 30-án közreadott (kiegyensúlyozottságáért széles körben nagyra értékelt) jelenté­sét „az izraeli-palesztin ellenségeskedések kiújulásának okairól" ld. Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok… 782-804.