A francia politikai havilap bemutatása.
Az Eszmélet Lapvárta című, kortárs baloldali periodikákat bemutató rovata lapunk 8. számában a francia M (Mensuel, Marxisme, Mouvement) című folyóirat ismertetésével debütált. Ezután – több-kevesebb rendszerességgel – különböző, főként angol nyelvű (brit, amerikai, ausztrál), társadalomkritikai, -elméleti, marxista-marxizáló vagy alternatív-antikapitalista, közgazdasági, ökológiai, emberi jogi stb. lapok következtek.
Nos, az alábbiakban bemutatásra kerülő Le Monde diplomaique (LMd, Diplo) aligha tekinthető egyszerűen a nemzetközi baloldali sajtó egyik orgánumának. Hogy a legkézenfekvőbb – az LMd “súlycsoportját” leginkább érzékeltető – mutatót említsük: példányszáma – ezáltal olvasótábora, ismertsége, befolyása is – valószínűleg nagyobb, mint azoké a lapoké együttvéve, amelyeket a fenti, “szubsztantív” értelemben vett nemzetközi baloldali folyóiratok kategóriájába sorolhatunk.
A Le Monde diplomatique című havilapot 1954-ben egy franciaországi magyar emigráns, Honti Ferenc indította útjára, kilenc évvel azután, hogy az anyaújság, a Charles de Gaulle személyes közbenjárására, Hubert Beuve-Méry által alapított Le Monde első példánya (a náci-kollaboráns laptulajdonosok elkobzott vagyonából) az utcára került.
Az eltelt közel fél évszázadban, de különösen a lap történetének 1973 utáni második és 1990-nel kezdődő harmadik korszakában, amelyet két nagy formátumú lapigazgató, Claude Julien és Ignacio Ramonet neve fémjelez, a Diplo az európai progresszív közéleti gondolkodás “zászlóshajójává” vált. 1973, a neoliberális fordulat kezdete óta a Le Monde diplomatique következetesen bírálja és elemzi a tőkés világrendszer minden embertelen, emberellenes jelenségét, a Vietnamtól Koszovóig ívelő háborús pusztításoktól a fejlett centrumországok jóléti rendszereivel szembeni támadásokon át a természeti és társadalmi környezetben okozott – globális vagy helyi – kártételekig, és a mindezeket visszatükröző-“igazoló” “új ordas eszmékig”.
A Diplo a vizsgálat alá vont kérdéskörök lehető legszélesebb spektrumát nyújtja, következetesen visszautasítva az “átlagpolgár” illetéktelenségére való hivatkozást, amikor valamely, a társadalom számára fontos kérdésben szakértőknek (egy-egy szakma vagy tudományág felkent képviselőinek) kívánják fenntartani a stratégiai döntések meghozatalának jogát. (A társadalmi kontroll alól kivont tudomány kockázatairól ld. e számunkban J.-P. Berlan és R. C. Lewontin LMd-ból átvett cikkét a genetikaiparról.)
A Le Monde diplomatique “olvasói célcsoportja” a francia demokráciafelfogás, a res publica középpontjába helyezett citoyen: a tágabb és szűkebb közösségéért felelősséggel tartozó s ezért minden fontos helyi, nemzeti vagy globális kérdésben magát illetékesnek tudó állampolgár.
A LMd cikkei rövidek és lényegretörőek – közérthetőek. A Franciaország és – egyre inkább – a világ nagy számú, rangos tudományos műhelyéből (kutatóintézetekből, egyetemekről), nemzetközi intézményektől, civil szerveződésektől stb. toborzott szerzőgárda írásai naprakész tudományos igényességgel (jegyzetapparátussal, szakirodalmi hivatkozásokkal) készülnek, de sohasem szakcikkek.
Bár sajátos Le Monde diplomatique-módszer a lapigazgató szerint nincs, a szerkesztőség mégis következetesen ragaszkodik néhány fontos alapelvhez. A LMd nem (avagy csupán egészen kivételesen) közöl interjút, amelyet – mint műfajt – az újságírói lustaság megnyilvánulásának tart. Nem “vadászik” “nagy nevek” – azaz konjunkturálisan felkapott, divatos szerzők – megjelentetésére. Lehetőleg nem közöl írásokat vezető (s pláne nem hatalmi pozíció birtokában lévő) politikusoktól. A Diplo csakis első közléseket fogad el, függetlenül attól, hogy az adott cikk milyen nyelven jutott el a szerkesztőséghez; kerüli a taktikai megfontolások motiválta óvatoskodást, s elutasítja azt, hogy a témakörök időszerűségét a tömegmédiumok szenzációéhsége jelölje ki.
A kezdetekkor 25 ezer példányban megjelentetett LMd 1987-ben 135 ezer, 1997 végén pedig már 270 ezer példányban került kiadásra. A 2000. januári lapszámot 290 ezer példányban nyomták. A lapnak jelenleg több mint 52 ezer előfizetője van.
A LMd diplomatique olvasótábora nemcsak létszámában bővül folyamatosan, hanem nemzetiségi-nyelvi összetételében is. A lapnak jelenleg 4 német (Svájcban, Luxemburgban, Ausztriában és Németországban kiadott), 3 spanyol (Argentínában, Mexikóban és Spanyolországban megjelenő), valamint 1-1 angol, olasz, arab és görög nyelvű nyomtatott, illetve angol, japán és koreai elektronikus (internet-) változata van. A külföldi mutációk közül talán a legjelentősebb a tekintélyes brit Guardian Weekly 16 oldalas mellékleteként 1998 szeptembere óta 80 ezer példányban megjelenő angol nyelvű kiadás. A nyomtatott példányok együttes száma kb. 1 millió (!).
1991 októberében – mint ismeretes – a Magyar Hírlap szintén útjára indított egy havi LMd-válogatást (Róbert László főszerkesztésében), amely azonban – másfél év múltán – pénzügyileg életképtelennek bizonyult: a Magyarországon jelen lévő francia cégek mint a lap potenciális hirdetői – az előzetes várakozással szemben – nem álltak a magyar Diplo mellé. 1999-ben ismét felmerült magyar verzió kiadása – ezúttal az Élet és Irodalom mellékleteként –, a kezdeményezők azonban most a pénzügyi fiaskó bekövetkezte előtt felmérték: a francia tőke honi reprezentánsai egyáltalán nem hajlandók közreműködni egy vállaltan, sőt gyakran harcosan baloldali folyóirat magyarországi népszerűsítésében. (Az ÉS végül a “szociálliberális” irányzatú napilap, a Libération válogatott cikkeinek havi megjelentetése mellett döntött).
A Le Monde diplomatique bátorságát, magabiztos kritikai attitüdjét alighanem jelentősen növeli az a körülmény, hogy a lap üzleti szempontból is igen sikeres, és – ami még fontosabb – tulajdonviszonyait tekintve 1998 óta egyedülállóan stabilnak, már-már kikezdhetetlennek tekinthető.
1996 januárjában a Le Monde diplomatique szerkesztői, a médiakoncentráció erősödő tendenciáját tapasztalva, a LMd pénzügyi függetlenségének megteremtése és hosszú távú megőrzése érdekében – azaz megakadályozandó a sokak szemében Franciaországban s annak határain kívül is “vörös posztónak” tekintett Diplo pénzügyi eszközökkel való felszámolását – megalakították a Le Monde diplomatique barátainak egyesületét. Egyidejűleg a Le Monde Rt. leányvállalataként – 41 millió frankos alaptőkével – létrehozták a Le Monde diplomatique Részvénytársaságot. Az rt. alaptőkéjét három tulajdonos jegyzi: 1. a többségi tulajdonos Le Monde Rt. (amelynek részvénytöbbsége egyébként kezdettől fogva a lapot előállító munkatársak: nyomdászok, szerkesztők kezében van); 2. a Diplo szerkesztőit és valamennyi munkatársát magában foglaló Gunter Holzmann egyesület (ennek 5 millió frankos tőkerészét G. Holzmann – a Le Monde alapítója, H. Beuve-Méry barátja – végrendeletileg adományozta a LMd szerkesztőségének); 3. a Le Monde diplomatique barátai egyesület. A Le Monde kiadóvállalatával megkötött egyezmény értelmében a két utóbbi egyesület – tehát a szerkesztőség és az olvasótábor “kemény magja” – az rt. 49 %-ának válhat tulajdonosává.
1996 februárjában a szerkesztőség felhívást tett közzé, amelyben felszólította olvasóit: vásárolják meg a Le Monde diplomatique Rt. mintegy 10 millió frankot kitevő alaptőkerészét, amely a G. Holzmann egyesület részesedésével együtt az rt. alaptőkéjének több mint egyharmadát (legalább 33,34 %-át) teszi ki. Ezáltal a két egyesület olyan kisebbségi tulajdonossá válhat, amelynek egyetértési joga van a vállalat statútumának a többségi tulajdonos általi esetleges módosítási szándéka esetén. Magyarán, megakadályozhatja, hogy a többségi tulajdonos (abban az esetben például, ha a Le Monde Rt.-t valamelyik multinacionális cég felvásárolná) megváltoztassa a kiadóvállalat alapító okiratát. A Le Monde diplomatique barátai egyesületbe belépett több mint 11 ezer olvasó – minimálisan 600 frankos részjegyekkkel – 1997 végéig lejegyezte a szükséges tőkerészt, s ezzel hosszú távra biztosította a lap függetlenségét.
A Le Monde diplomatique barátai egyesület megalakulása óta többszörösére nőtt az olyan nyilvános viták, előadások és kollokviumok száma, ahol a szerkesztők s az újságban rendszeresen publikáló szerzők találkoznak – főként francia és frankofón – olvasóikkal. E találkozók ösztönzésére felmérés készült, amely elsősorban azt volt hivatva felmérni, milyen a LMd olvasóinak kor és nem szerinti megoszlása, szociális összetétele, iskolázottsága, valamint politikai irányultsága.
A lap 1998. júliusi számában közölt kérdőívre több mint 5000 válasz érkezett. Az ezek alapján elkészült felmérés szerint a Le Monde diplomatique-ot 70%-ban férfiak olvassák. Az olvasók 2/5-e a 35-49 éves korosztályból kerül ki, s köztük közel azonos (15%) a 15-24 éves fiatalok és az 50-64 év közötti idősek aránya. A lap előfizetőinek háromnegyede, az újságot számonként megvásárlóknak pedig 87%-a felsőfokú végzettségű értelmiségi (aktív, nyugdíjas vagy diák). A többségükben (természetesen) baloldali francia előfizetők/vásárlók között a Francia Szocialista Párt szimpatizánsainak aránya 39 és 25%, a zöldeké 18/22, a trockistáké s egyéb szélsőbaloldali pártoké 11/16, az FKP-é 9 és 13% (míg a jobboldalra – gaulle-istákra, UDF-re stb. – szavazók csupán az összes olvasók kb. 2%-át teszik ki). A LMd olvasótáborának 70%-a aktív közéletet él, azaz részt vesz különböző civil szervezetek munkájában. 36-36 százalékuk valamilyen humanitárius vagy szociális, illetve kulturális profilú egyesület tagja, 31%-nyian érdekvédelmi/szakszervezeti munkát végeznek, 27% a politikai, 21% a diák- és 15% a sportegyesületekben tevékenykedő LMd-olvasók részaránya. Az olvasótábor 83%-a jár – rendszeresen vagy alkalmanként – politikai vagy szakszervezeti rendezvényekre (konferenciákra, vitákra, gyűlésekre, tüntetésekre stb.).
A LMd olvasótáborának több mint 90%-a véli úgy, hogy a lap 1. megfelelő módon tájékoztat a fontos korkérdések többségéről; 2. a napi hírek hátterét a szokványos megközelítésektől eltérő nézőpontból mutatja be; 3. közérthetően, de mégsem felületesen informál; 4. alapos elemzést nyújt a nemzetközi politikai kérdésekről; 5. fogódzókat ad a személyes vélemény kialakításához; 6. kedvet ébreszt az egyes problémakörök elmélyültebb megismeréséhez. Alighanem ez a magyarázata annak, hogy az előfizetők 81%-a, a lapszámonkénti vásárlóknak pedig 72%-a legalább 5 éve rendszeres olvasója az újságnak.
“Mi a Le Monde diplomatique-nál úgy tartjuk – írta Ignacio Ramonet az első magyar nyelvű LMd-szám beköszöntőjében –, hogy a sajtó feladata a segítségnyújtás a jelenkori történelem jobb megértéséhez. A megértéshez, amely szabadabbá és jobb állampolgárrá tesz bennünket.”
1998 decemberében ugyanő a következőképpen összgezte a lap előtt álló feladatokat:
“Információtörténeti fordulat részesei vagyunk. Olvasóink ennek tudatában vannak, s még több következetességet, komolyságot és megbízhatóságot várnak el tőlünk. Mindenekelőtt azt kérik, hogy elmélyültebben tegyük kritika tárgyává az ultraliberális gondolkodást, valamint annak Európában és világszerte tapasztalható pusztításait. De elvárják tőlünk azoknak az akár csupán bizonytalanul körvonalazódó kiutaknak a megmutatását is, amelyek alternatív megoldásokat, javaslatokat jelenthetnek.
Amit olvasóink lapunkban becsülnek, az az újságírói megközelítés engedményeivel szembeni következetes elutasítás – tartalmi és formai értelemben egyaránt: azaz az aktuális események olyasfajta elemzésmódja, amely megpróbál a gazdasági, társadalmi, politikai, tudományos, technológiai, ökológiai, kulturális és ideológiai gyökerekig hatolni. Olvasóinkat elsősorban az az igény ösztönzi, hogy megértsék átalakuló világunkat a maga komplexitásában, képet alkothassanak mindazokról az újkeletű problémákról, amelyekkel az állampolgárok ma világszerte szembesülnek, s megismerjék a nagyhatalmak stratégiai törekvéseit, valamint a világ főbb régióit megrázkódtató, újfajta konfliktusok hátterét.
Az információ elengedhetetlenül szükséges a társadalom megfelelő működéséhez: nincs demokrácia minőségi tájékoztatás nélkül. Az ember szabad lényként csakis információk birtokában létezhet. A Le Monde diplomatique változatlanul elkötelezett a véleménynyilvánítás szabadsága iránt, azonban arra törekszik, hogy e szabadság az olyan hiteles tájékoztatás szolgálatában álljon, amely az igazságosság, a humanizmus és a szolidaritás értékeit és eszméit védelmezi.”
Nos, ami az I. Ramonet által említett alternatívák felmutatását illeti, a Le Monde diplomatique-nak kezdeményező szerepe volt az 1990-es évek végének egyik legjelentősebb francia, majd nemzetközi baloldali akciója: a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikával szemben fellépő Nemzetközi mozgalom a pénzpiacok és intézményeik demokratikus ellenőrzésére elnevezésű civil mozgalom, az ATTAC életrehívásában. (Az ATTAC programját ld. e számunk Dokumentum rovatában.)
