Lengyelországban továbbra is élénk viták zajlanak az antiszemitizmusról és a második világháború alatti lengyel-zsidó viszonyról. Középpontjukba ismét a Szomszédok¹ és a Félelem² című könyvek szerzője Jan Tomasz Gross került. Legújabb könyve, az Aranybánya (Złote żniwa)³ hivatalosan 2011. március elején jelent meg, de a körülötte kialakuló viták jóval korábban megkezdődtek. Már a megjelenés előtt felkerült az internetre a könyv egy munkapéldánya, így eleinte ehhez kapcsolódtak Gross recenzensei és kritikusai. A helyzet odáig fajult, hogy a valódi megjelenéskor a Gazeta Wyborcza recenzensének meg kellett jegyeznie, hogy az ő recenziója már a könyv végső verziójáról szól. A munkapéldánnyal összehasonlítva Gross számos változtatást végzett el a szövegben, melyek közül az egyik meglehetősen jelentős. Nevezetesen, néhány százezerről néhány tízezerre csökkentette az általa becsült azon zsidók számát, akiket a lengyelek gyilkoltak meg.
Az a könnyedség, amellyel Gross végrehajtotta ezt a változtatást, jelzi a könyv egyik alapvető gyengeségét. A szerző stratégiája az volt, hogy az egyes egyének példáin keresztül általánosításokat tegyen. Így például az az eset, amikor a háború előtti elit képviselői arra kényszerítik a varsói utcán szembejövő zsidót, hogy a nála lévő pénzt átadja, segít Grossnak abban, hogy elvesse azt a korábbi meggyőződést, mely szerint ez az aljasság kizárólag a társadalom alsóbb rétegeiben fordult elő. Ennek az érvelésnek a természetes gyengesége szembeötlő – elég csak másokra gondolni, akik ugyanakkor segítettek a zsidóknak. Éppen ezt a stratégiát választotta Gross számos opponense, amelyek között érdemes kiemelni Isakowicz-Zaleski krakkói plébánost. Saját blogján teljes nevükön felsorolta azokat a személyeket, akik érdek nélkül segítséget nyújtottak zsidóknak. Zaleski azonban Grosshoz hasonlóan az egyes esetek alapján tesz általánosító megállapításokat. Ezzel együtt alapvető különbség van Gross első könyve, a Szomszédok fogadtatása és a mostani helyzet között: akkoriban egyszerűen hazugsággal vádolták a szerzőt, az írták, hogy a zsidók ellen Jedwabnében elkövetett tömeggyilkosság a németek bűne, és nem a lengyeleké. Ma már senki nem hoz fel ilyen vádakat az Aranybányával szemben. A vita majdnem minden résztvevője – legalábbis a túlnyomó többsége – egyetért abban, hogy lengyelek zsidókat gyilkoltak a második világháború alatt. A különbség másban van: Gross azt állítja, hogy a zsidók legyilkolása társadalmilag elfogadott; kritikusai szerint ez csupán társadalmi aberráció volt. Ameddig nem végezzük el az alapos, mélyreható történeti kutatásokat, ez a vita nyitott marad. Ha pedig ennek a vitának az a célja, hogy megoldja a kérdést, vajon a lengyelek „segítettek" vagy „nem segítettek", illetve tágabban értelmezve: vajon a lengyelek antiszemiták vagy sem, akkor attól tartok, hogy semmilyen konklúziót nem kapunk. Mindenki marad a saját érveinél. Ezért azt gondolom, hogy ezt a könyvet érdemes egy kicsit másképpen megvizsgálni, akárcsak azoknak a folyamatoknak a kezdetét, amelyek a mai lengyel társadalmat kialakították, létrehozták.
A háború utáni homogenitás
Gross csak marginálisan említi, hogy a Soah radikális társadalmi változást okozott Lengyelországban. A lengyelek nagyobb vagy kisebb segítségével a zsidókat megsemmisítették és a gazdaság tradicionálisan zsidó ágazatait lengyelek vették át. Jerzy Braun – az emigráns lengyel kormány képviselőjeként az országban a háború alatt működő hazai Delegatúra utolsó vezetője – 1945-ben így értékelt: „Az elmúlt hat év alatt Lengyelországban létrejött (végre!) egy azelőtt nem létező lengyel állapot, teljesen átvette a provinciális kereskedelmet, a közvetítést, a szállítást, a helyi termelést, […] azaz az egész kézműipart." A második világháború a „zsidókérdés" megoldásával olyan eredménnyel járt, amelyről a háború előtti nemzeti demokraták csak álmodtak. A határok háború utáni változása más problémák – melyek belülről robbantották szét Lengyelországot – megszűnését is eredményezte. Mint ismeretes a II. Köztársaságban a lengyelek a lakosság kb. 69 százalékát tették ki. A kisebbségek ilyen nagy arányú képviselete lehetetlenné tette a homogén nemzeti állam létrehozását. A katonai telepek létrehozása a szovjet határ mentén csak korlátozott eredményekkel járt. Az ukrán iskolák korlátozása vagy az ukrán nemzeti aktivisták üldözése csak megerősítette az ellenségeskedést a varsói kormánnyal szemben. Egy bosszúból elkövetett merényletben megölték a lengyel belügyminisztert is.⁴ Jaltában és Potsdamban eldöntötték, hogy egy kicsit nyugatra tolják Lengyelországot, a nem-lengyel lakosságot szovjetté nyilvánítják, és az új határoktól keletre élő lengyeleket áttelepítik, vagy ahogy akkor mondták repatriálják Lengyelországba.⁵
A két jelenség együtt, a Soah és az ukrán, belorusz lakosságtól való „megszabadulás", eredményezte a háború utáni, etnikailag egységes lengyel társadalom kialakulását. Ebből a perspektívából az 1946-os kielcei zsidóellenes pogrom, vagy az 1968-as márciusi „cionistaellenes-kampány", azaz a maradék zsidóság emigrációba kényszerítése tette fel a „pontot az i-re" a homogén nemzeti közösség felépítésének folyamatában. Ha egyetértünk Giorgio Agambennel, hogy a modernség lényege az egységes nyelvben, vérben és területben van, akkor a népi Lengyelország bizonyul a történelemben a modern lengyel közösség létrehozása első próbájának, amelyben nincsenek már idegenek és ellenségek, mert vagy nem élnek már, vagy a határokon kívül vannak.
Az akkori tendenciákat megerősítette az új Lengyelország egalitárius ideológiája is. A II. Köztársaságban a konfliktus és az osztálykülönbség volt a norma. Általánosan használták az arisztokrata címeket, a hatalmas földbirtokrendszer nagyon erősen tartotta magát, a földreformot pedig – a falu természetes túlnépesedése ellenére – sikeresen megakadályozták. Az alacsonyabb társadalmi rétegek számára a társadalmi felemelkedés lehetősége minimális volt. A harmincas évek második felében a komolyan mérlegelt ötletek közé tartozott, hogy a falu túlnépesedését a tengeri területek feltöltésével és a parasztok odatelepítésével lehetne megoldani! Az akkori helyzetben ez persze lehetetlen volt. A népi Lengyelország ugyanakkor az osztályok formális megszüntetésével, a parasztok általános földhöz juttatásával, valamint az iskolahálózat és más társadalmi szolgáltatások gyors kiépítésével szokatlanul látványos projektnek látszott, amely relatíve gyorsan szerzett társadalmi legitimitást. Elég megemlíteni, hogy a kommunista Wladysław Gomułka volt 1956 októberében az a lengyel politikus, aki a XX. században a legnagyobb társadalmi támogatást élvezte (bár el kell ismerni, ezt a nem mindennapi bizalmi tőkét gyorsan eljátszotta).
Lakások, ruházat és a Visszaszerzett területek
Azokkal a társadalmi változásokkal, amelyek Lengyelországban végbementek a háború alatt és után, kapcsolódik össze Gross könyvében a tulajdonátvétel aspektusa. Gross helyesen állapítja meg, hogy a lengyel nyelvben nem lehet értelmesen kimondani azt, hogy valami „franciák utáni" [pofrancuskie] vagy „angolok utáni" [poangielskie]. Kizárólag két esetben használható hasonló kifejezés, ez a „zsidók utáni" [pożydowskie] vagy a „németek utáni" [poniemieckie]. (Közvetett bizonyíték e tézis igazolására: amikor ezt írom, az első két példát aláhúzza a szövegszerkesztő piros vonallal, a másik kettőt pedig nem.) Természetesen a zsidók és a németek által hátrahagyott vagyonról van szó, amelyeket lengyelek vettek a kezükbe. E transzferek haszonélvezőivé – bár a legtöbb esetben nem ők voltak a kezdeményezői – a lengyelek váltak. A „végső megoldás" radikálisan megváltoztatta Közép-Lengyelországban a tulajdonviszonyokat. A zsidó vagyon átvételének folyamata már a zsidóság gettóba telepítésének első fázisával együtt megkezdődött és tartott még a háború után is, amikor kiásták a tömegsírokat aranyak után kutatva. A tulajdoncsere nemcsak az ingatlanokat érintette, hanem a mindennapi használati tárgyakat, sőt még a ruházatot is. „Egy nap felébredtünk a városkánkban és mindenki zsidó öltözéket viselt" – írja Gross a háború utáni helyzetről. A tömeges méretű vagyonátvételnek váltak színterévé az ún. Visszaszerzett területek is, vagyis a régi keletnémet provinciák, melyeket az elveszített keleti területek (Kresy) rekompenzációjaként Lengyelországhoz csatoltak. A negyvenes évek második felében, amikor még zajlott a betelepítési akció és az új adminisztráció kiépítése, e területek váltak a kincskeresők paradicsomává. Nem véletlen, hogy a wrocławi villamosvezetők azt kiabálták az utasoknak a Grünwald téren, hogy „Szaberplac" (magyarul: elhagyott javak tere) vagy „Kereskedelmi Főiskola", ott ahol a visszahagyott holmikból vagy az elhagyott német házakból rabolt vagyonokból egy hatalmas piac működött.
A Visszaszerzett területek problémája nem merült ki ugyanakkor csak a vagyonkérdésben. A határok megváltozása nem csak a keleti vidék mocsarainak cseréjét jelentette a gazdag út- és vasúthálózattal ellátott területekre. Az emberek, akik az Odera és a Neisse határra érkeztek, azt érezték, hogy nem a sajátjukban vannak. Az állami propaganda, amely erősen kihasználta a nemzeti szálat, azt hangsúlyozta, hogy a lengyelek egyszerűen visszaszerezték a saját etnikai földjüket, amelyhez mindig is joguk volt. Pomeránia, Szilézia, Warmia és a Mazúria az Anyaföld örök részeiként jelentek meg, amelyeket erővel és csalással vettek el a németek. A háború utáni Lengyelország visszaállította a rendet, amelyet soha többé nem lehet felborítani. A történelmi atlaszokban erőltetve tették egymásra Lengyelország határait 1000-ből és 1945-ből, azt bizonygatva, hogy majdnem azonosak. Ily módon legitimálták a lengyel jelenlétet Wrocławban és Szczecinben, illetve erősítették meg Lengyelország homogén nemzeti jellegét. Ugyanakkor kiradírozták az I. Köztársaság multikulturális és multietnikus tradícióját. Ugyanezt az etnikai érvelést használták, hogy megerősítsék az ukránok jogát Lwówhoz (Lvov, Lviv) vagy a litvánok jogát Wilnához (Vilnius).
Konklúzió
A jelenlegi vitában a Lengyel Népköztársaság nem jelenik meg jó színben. Úgy tekintenek rá, mint a lengyel történelem aberrációjára, mint egy erővel létrehozott, a társadalommal ellenséges rezsimre. Ugyanakkor éppen ez a háború utáni Lengyelország volt az első sensu stricto lengyel nemzeti állam. Az, amit a lengyelek nem voltak képesek kiharcolni a XIX. században, és az, ami problémás volt a két világháború közötti időszakban, csak 1945 után vált valóra. Ami érdekes, hogy mindez jelentős lengyel döntéshozás nélkül történt, de a holokauszt és a második világháború árnyékában. Ugyanakkor a háború alatt és után lezajlott folyamatok – szoros összefüggésben a holokauszttal – határozzák meg a mai lengyel nemzeti tudatot, alakították ki a mai lengyel társadalmat.

A fordító jegyzetei