“A bűnt meg kell torolni. De miért éppen azon, aki elkövette?” – értetlenkedik Nietzsche. Megesik, hogy Nietsche kritikájának van alapja, és ténylegesen a bűn elkövetőjét büntetik. Sokan azonban ennek az ellenkezőjét vélik tapasztalni: nem az igazi bűnösök lakolnak, illetve az igazi bűnösök nem lakolnak. “E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról aranylánc függjön; s íme a helyett ő függ a hóhér kötelén, S ennek nyakában aranylánc van, pedig hóhérkötélen kéne függnie” – írja Petőfi. “Aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített” – panaszkodik Tiborc.

A kultúrtörténeti példák hosszan sorolhatók. Ezek a példák arra utalnak, hogy az igazságszolgáltatás nem feltétlenül az igazságosságot szolgálja, hanem gyakran társadalmi igazságtalanságok megvalósításának eszköze. Arra utalnak, hogy a jogi gyakorlat nem egyenlő mércével mér: az igazságszolgáltatásnak vannak kedvezményezettjei, kivételezettjei. Arra utalnak, hogy valamennyi államilag szabályozott rendszerben vannak olyan – hatalommal rendelkező – kiváltságos csoportok, amelyek kiváltságaikat a jogrendben is érvényre juttatják. Egyrészt kivonhatják magukat az érvényben levő jog hatálya alól. Másrészt egyes jogi szabályokat, törvényeket a maguk érdekei szerint hozatnak, illetve működtetnek. Bűn és bűnhődés szétválásának ez az egyik, a jogrendszer egészében érvényesülő formája. Mindez azonban nem fogyatékossága, hanem alapja, létfeltétele az intézményesített jogrendszernek. A jogi szférát éppen ez a szétválás, tartalmi egyenlőtlenség élteti. Ha egy társadalomban hierarchikus különbségek vannak, egyebek mellett intézményes jogrend segítségével igyekeznek mérsékelni az egyenlőtlenségek, hierarchiák, igazságtalanságok miatti konfliktusokat. Minden intézményes jogrendszer fölöslegessé válna, összeomlana, ha azonos mércével mérné, egyenlőnek tekintené a gyengét és az erőset. Mivé fajulna az államrend, ha a törpe egyének egyenlőnek képzelnék magukat a gazdasági vagy a politikai hatalom képviselőivel, vagyis érvényesíteni akarnák a jogilag deklarált egyenlőséget? Az erősek – mint ez lenni szokott – élnek erőfölényükkel, és számos esetben hatályon kívül helyezik a törvényt. Történelmi tapasztalatok mutatják, hogy az erősebb joga erősebb jogként érvényesül a gyakorlatban. Jogállam vagy nem létezik, vagy társadalmi hierarchiát testesít meg. Társadalmi hierarchiák hiányában maga a bürokratikus állam veszítené el a funkcióját, létalapját.

A jogrendszer életszerű – vagyis a társadalmi hierarchiákat tükröző – “igazságtalansága” nem a jog hibája, a jogi “igazságtalanságokkal” szembeni kritika valójában a hierarchikusan berendezett társadalom és állam bírálatát fejezi ki burkolt formában. Miért ez a közvetett, áttételes kritika? Ennek oka lehet spontán vagy tudatos. Az első esetben öntudatlanul a felszínen, a jogi gyakorlat jelenségeiben vélnek igazságtalanságokat felismerni, és nem haladnak tovább ezek tartalmi gyökeréig. A második esetben eredményes manipulációval állunk szemben: hatásosan érvényesül, sikeresen működik a tudatos figyelemelterelés, amelynek célja, hogy a lényegről, az egyenlőtlenségek forrásáról, a tényleges vétkesekről átirányítsa a kritikát a felszíni jelenségekre, a puszta következményekre. Úgy védelmezi a fennálló viszonyokat, hogy részjelenségek bírálatával igyekszik semlegesíteni, hatástalanná tenni az érdemi, a gyakorlati konzekvenciákkkal is járó kritikát.

Boszorkányok pedig vannak

Bűn és bűnhődés szétválasztásának van egy másik, a jogi gyakorlatban érvényesülőnél rejtőzködőbb, de még hatásosabb formája: a boszorkányképzés, fantomgyártás, gonoszalkotás politikai technikája.

Egyszerű pszichológiai összefüggés: a jelenségek, a tapasztalati tények mögött magyarázatokat keresünk. Ahol következményeket észlelünk, ott kíváncsiak vagyunk az okokra. Meggyőződésünk, hogy ahol igazságtalanságokat, bűnöket vélünk felismerni, ott a bűnösöket is meg lehet találni.

Társadalmi igazságtalanságokat (kizsákmányolást, hierarchiát, alávetettséget, zsarnokságot, visszaéléseket, nyomort) sokszor és sokan tapasztalnak. A társadalmi igazságtalanságok felszámolásáról, illetve egy igazságosabb társadalom megvalósulásáról sokszor és sokan álmodoznak. Némelyek közülük az igazságos társadalom megvalósításának útjában álló akadályokról is gondolkodnak. Így jutnak a társadalmi igazságtalanságok okozóihoz, elkövetőihez.

Mit tesznek az igazságtalanságok haszonélvezői, okozói, felelősei? Igyekeznek a figyelmet elterelni magukról, saját felelősségükről, és azt másokra hárítani. Mivel az igazságtalanságok társadalmi tényén nem kívánnak változtatni, megoldásként marad a tudati-lelki tényeken való változtatás: a bűnöskeresés irányának eltérítése, vagyis a tényleges elkövetők helyett mások “befeketítése”. Ilyenkor csillapíthatatlan politikai–hatalmi szükséglet keletkezik hiteles, hatásosan működő ellenségképzetek kialakítására. Bevetésre kerül a politikai technika egyszerű pszichológiai fogása, a közgondolkodás szervezett megdolgozása: a társadalmi bajokért felelőssé tehető fantomok méretre gyártása.

Fantomok, “gonoszok”, “ellenségek” mindig vannak, bármikor fellelhetők, mert a kiváltságokat élvezőknek – mint mumusokra – szükségük van rájuk. De nemcsak nekik, hanem a vesztesek, kisemmizettek jelentős részének is szüksége van rájuk: mindazoknak, akik vagy nem találják a tényleges vétkeseket, vagy nem vállalják a velük szembeni cselekvést.

Kik ezek a valódi ellenségeket lélektanilag helyettesítő fantomok, mumusok? Koronként, helyszínenként, csoportonként mások bizonyulnak hatásosnak, ezért bevethetőnek: panteonjukban megtalálhatók a különböző máshitűek, a különböző másként gondolkodók, a különböző másként élők (ezért deviánsnak minősítettek), a különböző idegenek, a különböző kisebbségek, a különböző kommunisták.

Az 1840-es évek Európájában divatban volt a kommunistákkal ijesztgetni az elégedetlenkedő állampolgárokat, illetve a politikai ellenfeleket kommunistának bélyegezni. “Akad-e ellenzéki párt, amelyről kormányon levő ellenfelei ne híresztelnék, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?” Ha ez a megfogalmazás igaz, akkor valamiben minden számottevő politikai szereplő egyforma: valamennyi megkapta a kommunista jelzőt valakitől. Ha az európai hatalmasságok nem alkotják meg és nem helyezik üzembe a kommunizmus fantomját, ha nincs ez a ködösítés, akkor nem alakul ki a tisztázási kényszer, és valószínűleg nem jön létre a Kommunista Kiáltvány. A Kiáltvány deklarált célja, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben tisztázza magát: nyilvánosságra hozza a kommunisták tényleges elképzeléseit és törekvéseit. Az elképzelések és törekvések széleskörű tudatosítása nem vesztette el aktualitását: a kommunizmussal való ijesztgetés hatásosnak bizonyult, és azóta is szép karriert fut be.

Ennél is fontosabb, hogy az utolsó százötven évben nem változott meg a tőkés rendszer alaptermészete. A társadalmi hierarchiák és antagonizmusok ma áttételesebben, nehezebben átlátható, bújtatott formákban jelentkeznek, de lényegük – világméretekben tekintve – ugyanaz maradt. A Kiáltványban vázolt történet rólunk is szól, a Kiáltvány hozzánk is beszél. Ez indokolja, hogy, megkíséreljük mai szemmel olvasva is értelmezni. Jelen írás néhány olyan problémakört érint, amelyek a következő század társadalmi küzdelmei számára tanulságosak lehetnek.

Történelmi humanizmus = kommunizmus (Kik a kommunisták, és mit akarnak?)

A Kiáltvány történelemszemlélete – általános megközelítésben – két alappilléren nyugszik. 1. A közelmúlt megítélése: “A burzsoáziának a történelemben fölöttébb forradalmi szerepe volt.” 2. A jövő lehetősége: “A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.”

Az idézetek az emberiség világtörténelmének olyan felfogására utalnak, amely három fejlődési fokot, fejlettségi szintet különböztet meg. A kapitalizmus előtti társadalmakat a “helyi elzárkózottság”, a hagyományokban gyökerező változatlanságra való törekvés, a természeti hatalmaknak történő kiszolgáltatottság, a társadalom tagjai közötti alá–fölé rendeltség jellemzi. Ehhez képest a “burzsoázia korszaka” kiszélesíti az ember szabadságát: szétszakítja az egyének közötti születési hierarchiákat, az ipar segítségével megnöveli az emberi erőket (termelőerőket), az egész korszakot a “termelési és érintkezési módban végbement sorozatos forradalmi átalakulások” kísérik. Ennyiben a “burzsoázia korszaka” progresszív volt minden korábbi társadalmi rendszerhez képest, de a Kiáltvány keletkezésének idején már elveszítette progresszivitását, és az emberiség objektív lehetőségeihez viszonyítva világtörténelmi hanyatlást képvisel. (“A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a polgári civilizáció és a polgári tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak; ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket… A polgári viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.”) A burzsoá korszakban – a tőke kényszere hatására – már kifejlődött társadalmi erők (termelőerők, emberi képességek) bázisán humánus történelmi alternatívára nyílik lehetőség: a társadalmi egyének – a tőke kényszerét lerázva – birtokba vehetik és a maguk érdekében működtethetik a létrejött társadalmi erőket. Megérett a helyzet arra, hogy a “polgári civilizáció” meghaladásában érdekelt szubjektív erők koncentrálása (“a proletariátus osztállyá alakítása”) révén a “burzsoázia korszakát” – belátható időn belül – világtörténelmileg pozitív alternatíva váltsa fel: “minden egyes ember szabad fejlődését” biztosító társulás, vagyis kommunizmus.

Mit tesznek a kommunisták a jelzett cél megvalósulása érdekében? Egyrészt: “a proletárok különböző nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségtől független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik”. Másrészt: “a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböző fejlődési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik”. “A munkásosztály közvetlen céljaiért és érdekeiért küzdenek, de a jelen mozgalomban egyszersmind a mozgalom jövendőjét képviselik.”

Mit nem tesznek a kommunisták, nehogy a végső célról (a humánus alternatíváról) eltereljék a figyelmet? Egyrészt “nem állítanak fel külön elveket”. Vagyis nem külsődleges, ezért elvont eszményeket akarnak megvalósítani, hanem csupán az egyének szabad fejlődését akadályozó társadalmi korlátokat (politikai állam, pénz által közvetített gazdálkodás) kívánják eltávolítani. Másrészt nem alkotnak külön pártot. Ehelyett mint a különböző munkásszervezetek jobbik énje tevékenykednek: a munkásokat részleges célok követése helyett a humánus társadalom útjában álló összes akadály felszámolására orientálják.

A fentiek magyarázzák, hogy százötven év elteltével az objektíve lehetséges humánus társadalom helyett miért élünk továbbra is a “burzsoázia korszakában”, és hogy miért rosszabbak ma az esélyek “minden egyes ember szabad fejlődésére”, mint akkor. A munkásságot szervező, orientáló csoportok a proletariátus erőit megosztották az alábbiakkal.

A munkásság nemzeti cselekvésében nem tudták, illetve nem akarták érvényesíteni az egész proletariátus közös érdekeit.

A munkásságnak a burzsoázia elleni küzdelmeiben nem tudták, illetve nem akarták az összmozgalomnak, illetve a mozgalom jövőjének érdekeit is érvényesíteni.

Elvont elvek, elméletek felállításával, taktikai kompromisszumokkal stb. gátolták, hogy a napi konfliktusokból eredő harc olyan megoldási irányt vegyen, amely szervesen összekapcsolódik a végső céllal (a minden egyes ember szabad fejlődését lehetővé tévő társulás létrehozásával). A munkások vezetői a politikai hatalom meghódítását eszköz helyett célnak tekintették. Több energiát vetettek be a politikai hatalom meghódítása érdekében, mint azért, hogy a szabad egyének társadalmának programjával az emberek rokonszenvét meghódítsák.

Nem tudták, illetve nem akarták a proletármozgalmat belülről hatékonyan befolyásolni, ezért a burzsoá rendbe beilleszkedő burzsoá intézményt, külön pártot alakítottak.

Burkolt polgárháborúk a polgári civilizációban

Közismertek a “burzsoázia korszakának” – a Kiáltványban is – progresszívnek minősített mozzanatai. A tőke növekedési–felhalmozási természete kikényszeríti a termelés társadalmi erőinek állandó gyarapodását. Létrejön a modern nagyipar: a gépesítés forradalmasítja a termelést. A nagyipari tömegtermelés létrehozza a világérintkezést, a világpiacot. A “polgári civilizáció” túllép a nemzeti egyoldalúságokon: a termelési eljárásokat és a fogyasztási cikkeket éppúgy, mint a szellemi termékeket az emberiség közkincsévé teszi. Ezáltal “valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbat is, belerántja a civilizációba”.

Forradalmasító és civilizáló tevékenységét a tőke (illetve megszemélyesítője, a burzsoázia) konfliktusok árán és antagonizmusok létrehozásával viszi végbe. A Kiáltvány a jelen konfliktusait, feszültségeit két síkon közelíti meg, egy közvetlenül megjelenő, felszínibb és egy mélyebb, rejtettebb szinten. Egyrészt burzsoák és proletárok (tőke és munka), másrészt piacgazdaság és humánum (tőke és ember) kibékíthetetlen ellentétét elemzi.

1. A fennálló rendszer szerkezete, belső tagolódása minden korábbihoz képest egyszerűbbé válik: döntően termelő nem-tulajdonosok és nem-termelő tulajdonosok (bérmunkások és tőkések) alkotják. A piaci konkurrencia következtében a tőkés magántulajdon fokozatosan megsemmisíti a munkával szerzett tulajdont. Távlatilag mindenki burzsoává vagy proletárrá válik, illetve burzsoá vagy proletár álláspontra helyezkedik. (A proletárok köre nem korlátozódik a közvetlen termelőkre, hanem magába foglalja a legkülönbözőbb tulajdonnélküli csoportokat: “A burzsoázia… bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét.”) A két nagy társadalmi osztály között kezdettől fogva “burkolt polgárháború” folyik.
2. A tőkések bérmunkások fölötti uralmánál is lényegesebb sajátossága a kapitalizmusnak a piacgazdaság (a dolgok) személytelen uralma minden emberen: így munkáson és tőkésen egyaránt. Ez utóbbi az előbbi uralom végső alapja.

Könnyen értelmezhető a bérmunkások alávetettsége a gazdasági objektumoknak. “A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására… A polgári társadalomban tehát a múlt uralkodik a jelenen… A polgári társadalomban a tőke önálló és személyisége van, a munkálkodó egyén ellenben önállótlan és személytelen.” A gazdasági tárgyak hatalma, logikája, természete uralkodik az emberi akaraton. A tőke belső természetéből fakad, hogy minden határon túl növekednie kell, és végső fokon ez határozza meg a tőkések gazdasági magatartását is. A burzsoázia az ipar haladásának “akarat nélküli és ellenállásra képtelen” hordozója – fogalmaz a Kiáltvány. Végső soron tehát a tőkés is önállótlan, alávetett. A dolgok hatalma növeli az emberi erőket (a termelőerőket, termelő képességeket), de az emberi erők a dolgok erejeként tevékenykednek.

A Kiáltványban jelzett “burkolt polgárháború” a tőkés–munkás ellentétnél lényegesen tágabb, általánosabb dimenziót kap a piacgazdaságnak az emberek fölötti uralmában. E polgárháború valójában a dolgok logikája és az emberek, a személytelen gazdasági (intézményi) racionalitás és a személyes emberi racionalitás között zajlik. A személyek (így a tőkések és a bérmunkások is) csupán hordozói e kétfajta logika (kétfajta racionalitás) konfliktusának.

Civilizációs alternatíva: termelő egyének társulása

Ebben a “burkolt polgárháborúban” mutatkozik meg a kommunizmusnak nevezett humánus társadalom alternatívája. A Kiáltvány az emberek társadalmi emancipációjának, az emberi oldal győzelmének gyakorlati lehetőségeit keresi. Olyan társadalmi rendszer megvalósítására orientál, amelyben a dolgozó ember eszközből céllá válik, a gazdasági javak pedig célból eszközzé alakulnak át. (Marx későbbi szavai szerint: az a “termelés és a fogyasztás mértéke, amit az egyéniség teljes kifejlődése megkövetel”.) A célnak tekintett ember koncepciójából következik a kommunizmus alapelve: “minden egyes ember szabad fejlődése”. Ez a gazdasági logika elszemélytelenítő tendenciájának humanista ellenalternatíváját jelenti: az egyének sokfélesége megvalósulásának, a különböző személyiségek, sokoldalú egyéniségek kibontakozásának lehetőségét. (A későbbiekben Marx a kapitalizmus utáni történelmi lehetőséget a “szabad egyéniségek” társadalmának nevezi. Itt bekövetkezhet a társadalom szükséges munkájának redukálása azért, hogy az egyének szabad ideje, egyéniségük működése és fejlődése számára rendelkezésre álló ideje növekedjen.)

Az egyének emancipálódása a piacgazdaság uralma alól, valamennyi egyén szabad fejlődésének társadalmi kiindulópontként kezelése a Kiáltványban nemcsak humánus megfontolások miatt következik be. A humánummal egyidejűleg gazdaságossági érvek is megfogalmazódnak. A gyári nagyipar kialakulásával a “burzsoázia korszaka” betöltötte világtörténelmi szerepét. A tőkés termelési viszonyok a fejlődés ösztönzőjéből az emberi erők optimális továbbfejlődésének gátjává váltak: megbéklyózzák a kialakult termelőerők, emberi képességek szabad működtetését (túltermelési válságok, monopolizált tulajdon stb.). A termelőerők szabad fejlődésének már létrejött világtörténelmi lehetősége: az egyének fejlődésének össztársadalmi méretekben történő biztosítása.

A nagyipar megszüntette az ínséget a társadalom erőinek szintjén, de nem szüntette meg az egyének szintjén. A nagyipar társadalmi gazdagságot termel, de a “burzsoázia korszakában” a társadalmi gazdagság magánelsajátítása folyik. A tőke társadalmi hatalom, de magántulajdonként “monopolizálható társadalmi hatalom”. A nagyipar kialakulásától kezdve az emberiség civilizációs alternatíva előtt áll: választhat a “polgári civilizáció” jelene és egy humánus civilizáció lehetősége között. Az előbbi a technikai fejlődést, a tárgyi–dologi gazdagságot, az utóbbi az emberi fejlődést, a különféle személyiségek gazdagságát, egyéniségek sokoldalúságát preferálja.

Nem nehéz észrevenni, hogy a kapitalista és a humánus alternatíva küzdelme az utóbbi százötven évben nemcsak politikai síkon zajlik: a két civilizációs lehetőség között az egyes társadalmak, sőt az egyének életfolyamatában is folyik egyfajta “burkolt polgárháború” (pl. vagyonosodás kontra egyéniséggé válás).

A Kiáltvány megfogalmazása és szellemisége szerint adottak az objektív feltételek ahhoz, hogy a történelmi fejlődés humánus irányt vegyen. A “burzsoázia korszakában” létrejött termelőerők (azaz emberi erők) bázisán az a világtörténelmi fejlődés mércéje, ezért valamely társadalom fejlettségének mutatója, hogy milyen mértékben teszi tagjait autonóm személyiségekké, szabad egyéniségekké. Eszerint ami az egyének szabadságát növeli, az a történelmi fejlődést szolgálja, illetve ami az egyének szabadságát veszélyezteti, az e fejlődést gátolja. Innen tekintve azok a társadalmak, amelyek a gazdasági növekedést az egyének szabadságának ellenében, elszemélytelenítésük árán érik el, elmaradottaknak minősülnek.

Állami piacgazdaság a centrumkapitalizmusban

“Kommunista forradalomról” a Kiáltvány két összefüggésben szól: mint politikai forradalomról és mint társadalmi forradalomról. Az előbbi tartalma a “demokrácia kivívása”. Vagyis a dolgozó többség “uralkodó osztállyá emelése”: a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által. Az utóbbi a civil társadalom forradalma: a civil társadalom polgári formájának felváltása a civil társadalom humánus formájával, vagyis termelő egyének társulásával. A tényleges cél a civil társadalom forradalma, ennek megvalósulásához segédeszköz a politikai forradalom. (Először 1843-ban fogalmazta meg Marx, hogy a politikai állam mozgásához képest a civil társadalom folyamatainak van elsőbbsége, meghatározó szerepe.)

A Kiáltvány a történelmi alternatívák optimista változatát valószínűsítette: a tőkés szabadverseny, szabadkereskedelem radikálisan növeli a termelőerőket, amelyek egyre inkább ellentétbe kerülnek a tőkés viszonyokkal. A gazdasági, valamint a társadalmi feszültségek kiéleződnek és beletorkollnak a munkásság politikai forradalmába. Ez a végeredmény, a politikai hatalom meghódítása adja meg jelentését (történelmi szerepét és helyiértékét) a tőkés szabadversenynek.

Az utóbbi százötven év történelmében nem az a változat valósult meg, amelyet a Kiáltvány preferált. Az iparilag élenjáró (a világot gazdaságilag és katonailag uraló) úgynevezett centrumországokban a tőkés állam különböző politikai intézkedésekkel beavatkozott a gazdasági folyamatokba. Ezzel megakadályozta, hogy a piacgazdaság öngyilkosságot kövessen el, azaz összeomoljon. Az állami beavatkozás kétirányú. Egyrészt a társadalmi–politikai feszültségek, másrészt a gazdasági–piaci feszültségek csökkentését szolgálja.

A szabadpiaci rendszer jellemző sajátossága, hogy – mivel nem a fizetőképes kereslet, hanem a technikai kapacitás határozza meg a termelést – állandó túltermelésben szenved. A túltermelési válság elkerülése miatt kénytelen mind a külső, mind a belső piac folyamatos bővítésére törekedni. Mint a Kiáltvány is kiemeli: “új piacokat hódít meg, és alaposabban aknázza ki a régieket”. Ez azonban gazdaságon kívüli, direkt politikai eszközöket is igényel. Az előbbi – végső soron – gazdasági gyarmatosítást és az immanens feszültségeknek a gazdaságilag hátrányos helyzetű régiókba való kihelyezését jelenti (“egyik nemzet kizsákmányolása a másik által”). A belső piac bővítése finomabb eszközökkel történik. Itt – jelentős mértékben – a piaci kereslet olyan megszervezése megy végbe, amelynek során fölösleges árukat transzformálnak szükségessé: a fogyasztási igények szervezett manipulálása révén enyhítik a túltermelés feszültségeit.

A szabad piacgazdaságot államilag szabályozott piac (az állami és a piaci törvényeket elegyítő piacgazdaság) váltotta fel. Ez valójában fékezi a termelőerők kihasználását és fejlődését, ugyanakkor biztosítja a számukra inadekváttá vált tőkés viszonyok között tartását.

Hogy a bérmunkásság politikai radikalizálódását megakadályozza, a tőkés államnak olyan formális jogokat és gyakorlati életesélyeket (“életszínvonalat”) kellett biztosítania, amelyek rövid távon a gazdaságilag kizsákmányolt munkásokat is érdekeltté teszik az adott rendszer fennmaradásában. Emiatt mérsékelni kellett a tőke szabadságát: korlátozni kellett az egyes tőkések mohóságát az össztőke (a tőkésosztály egésze) javára, nevezetesen a tőkés rendszer folyamatos működőképessége és politikai stabilitása érdekében.

A centrumkapitalizmus politikai stabilizálásához jelentősen hozzájárult a hazai munkásság sajátos kettős helyzete: egyidejűleg kizsákmányolt és a tőkés értéktöbblet társfogyasztója. A centrumországok munkásosztálya egyrészt bérmunkás, másrészt mint kizsákmányoló nemzet polgára – állampolgári jogon – ő is részesedik a gazdaságilag gyengébb régiókból szerzett profitból. Egyrészt tőkésosztályának és tőkésosztálya nem-termelő alkalmazottjainak eltartója, másrészt a kizsákmányolt nemzetek proletariátusának eltartottja. (Ez utóbbi státus a Kiáltvány lumpenekről adott jellemzését is felidézi: “élethelyzete következtében hajlandó arra, hogy magát reakciós üzelmekhez megvásároltassa”.) A kettős érdekeltség (osztályérdek és közvetlen anyagi jólét) dilemmájában végső fokon az utóbbi győz – ami a tőkés rendszerrel való gyakorlati kiegyezést, politikai osztálykompromisszumot eredményez.

Kommunista forradalom a civil társadalomban?

A centrumkapitalizmus gazdasági és katonai erőfölénye, illetve munkásságának felemás érdekeltsége következtében nincs közvetlen lehetőség a “burzsoázia korszakának” politikai meghaladására. De ez kevés ok arra, hogy a civilizáció polgári alternatíváját ne tekintsük a humánus alternatívájához viszonyítva retrográdnak (fejlődésellenesnek, emberellenesnek és – amit Marx csak későbbi írásaiban elemez – a természeti környezetre ártalmasnak).

Felmerül a kérdés: Mi a teendő akkor, ha (a Kiáltvány értelmében vett proletár álláspontról, kommunista, azaz humánus értékrendben) a mai kapitalizmus retrográdnak minősül, de nincs közvetlen politikai–hatalmi lehetőség a meghaladására? A közvetlen politikai lehetőség hiánya nem jelenti egyúttal a társadalmi és kulturális lehetőségek hiányát.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miként alakult ki a tőkés rendszer. A burzsoázia a maga képére formálta a civil társadalmat – ezzel alapozta meg a politikai hatalmát. A politikai hatalom átvétele általában akkor következett be, amikor a civil társadalomban már megnyerte a harcot: amikor ott már átvette a hatalmat. A politikai forradalmak lényegében a civil társadalomban bekövetkezett hatalomátvételt szentesítették és intézményesítették. A munkásság osztályküzdelmeinek történetében viszont a politikai csatározásokhoz képest meglehetősen alárendelt szerepet játszik, sőt szinte teljesen figyelmen kívül maradt az a lehetőség, hogy az emberek a civil társadalomban kezdjenek hozzá egy civilizációs forradalom megalapozásához. Elhanyagolódott az emberek közötti társadalmi kapcsolatokban, gazdálkodásbeli módszerekben, életformákban, értékrendekben rejlő humánus alternatíva tudatosítása és gyakorlati alkalmazása.

Legalább két olyan cselekvési lehetőség van, amelyek – bár nem helyettesíthetik a politikai hatalom meghódítását, mégis – elősegítik a “burzsoázia korszakának” meghaladását.

1. A humánus civilizáció alternatívájának világtörténelmileg magasabbrendű lehetőségként való elméleti és gyakorlati tudatosítása azért, hogy az egyes egyének – gondolkodásukban és életükben – minél kevesebb engedményt tegyenek az ezzel ellentétes mindennapi elvárásoknak.
2. Egyének, csoportok, osztályok szintjén a magasabb rendű lehetőséghez való közeledés gyakorlati lépései, amelyek a politikai hatalom nélkül, sőt annak ellenében is megtehetők. Melyek ezek a gyakorlati lépések? Egyrészt kialakíthatók olyan életformák (termelési formák, önkéntes társulások, szabadidő-formák), amelyek elősegítik az egyének személyes szabadságának növekedését, valamint közösségi kapcsolatainak gazdagodását. (Világszerte számos ilyen irányú spontán kísérlet létezik kisebb-nagyobb csoportok részéről.) Másrészt lehetséges törekedni arra, hogy a humánus civilizáció alternatívája egyfajta ellenhatalommá szerveződjön a civil társadalomban. Ez olyan párhuzamos hatalom tudatos kiépítését jelenti, amely mind a politikai állammal, mind a civil társadalom államilag manipulált mechanizmusaival szemben “burkolt polgárháborút” folytat.

Boszorkányok pedig vannak (II.)

Az úgynevezett rendszerváltás idején cikk jelent meg (egyetemi professzor tollából) a Kommunista Kiáltványról. (SzemTanú, 1990. 2. sz. A cikket átvette a Népszabadság.) A szerző a nagyotmondás hirtelen beköszöntött szabadságának friss bódulatában érdekes kijelentéseket tesz.

A Kiáltványban például az olvasható, hogy a polgárság egy része a proletariátus álláspontjára helyezkedik: “ugyanúgy, ahogy korábban a nemesség egy része átpártolt a burzsoáziához, most a burzsoázia egy része pártol át a proletariátushoz, és nevezetesen a burzsoá ideológusok egy része, azok, akik felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom elméleti megértéséig”. Megemésztve és elmélyítve a gondolatot, a SzemTanú szerzője levonja a következtetést: “A kiáltvány nagy veszélye, hogy egyszerűsítéseivel a történelmet az anyag mozgására szűkíti le, és kizár belőle minden morális, szellemi, eszmei önmozgást.”

Olvasható a Kiáltványban, hogy a kommunisták szándéka olyan társadalom létrehozása, amelyben cél az ember, az egyének szabad fejlődése: “életfolyamatának kibővítése, gazdagítása, előmozdítása”. A gazdasági javak, a “múltbeli munka”, a dolgok e cél megvalósulásának segédeszközei. A kommunista társadalom mindenkinek biztosítja a “személyes tulajdont”, nevezetesen társadalmi termékek, létfenntartási eszközök, az “élet újratermelésére szolgáló munkatermékek személyi elsajátítását”. Ennek feltétele: munkavégzés a társadalom számára rendelkezésre álló termelési eszközökkel. Bekövetkezhet az ipari és a mezőgazdasági termelés egyesítése, ezáltal a város és a falu közötti ellentét megszűnése. Az egész termelés “a társult egyének kezében összpontosul”, akik összességük szükségleteinek kielégítésére termelnek. Így megszűnnek egyrészt a tulajdonnélküli dolgozók és a nem-dolgozó tulajdonosok osztályellentétének létfeltételei, másrészt a pénz által közvetített csere (“kalmárkodás”) létfeltételei. Az osztálykülönbségek eltűnésével és a termelésnek a termelők közös szükségleteihez való igazításával “a közhatalom elveszti politikai jellegét”. Az olvasottak után a SzemTanú szerzője mély lélegzetet véve leírja: “Hogyan kívánják ezt a világot berendezni, nem tudhatjuk. Építésről nem esik szó, csak rombolásról.” A kommunizmus kísértete – úgymond – a káosz kísértete. (Mindehhez képest jelentéktelen pontatlanság az a kijelentés, amely szerint 1848-ban Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok szerzőjeként volt ismert. Mint köztudott, a GFK először 1932-ben jelent meg.)

Nehezen feltételezhető, hogy a cikk szerzője (vagy legalább a szerkesztőségek valamelyik tagja) ne lenne tisztában azzal, hogy a cikk számos alapállítása hamis. Mi lehet az oka annak, hogy egy tudós professzor – hiteles szemtanúként – olyan állításokhoz adja a nevét, amelyekről maga is tudja, hogy nem igazak?

Elképzelhető, bár kevéssé valószínű, hogy egyszerűen a szerzőnek a tényektől elrugaszkodó “morális, szellemi, eszmei önmozgásával” állunk szemben. Elképzelhető (bár csak erős fantáziával), hogy súlyos anyagi gondok vitték rá a cikk megírására, és a tudományos korrektséggel szembeni torzításokat a felvevő piac ideológiai kényszere magyarázza. Végül elképzelhető, hogy a cikk – Lukács György kifejezésével – “társadalmi megbizatást” hivatott ellátni, és a politikailag irányított korszellemet jellemző “boszorkányképzéshez” kívánt hozzájárulni.

Minden társadalmi és politikai rendszert lényegileg minősít, hogy belső konfliktusaival, egyenlőtlenségeivel, igazságtalanságaival miképpen próbál szembenézni. Tényleges feloldásuk érdekében cselekszik, vagy bűnbakokat keres, és fantomok, boszorkányok, ellenségek gyártásával igyekszik a felelősséget magáról áthárítani.