Heller Ágnes: Bikikliző majom – Kőbányai János interjúregénye, Múlt és Jövő, Budapest, 1999.

Interjúkötet jelent meg Magyarország Legismertebb Élő Filozófusától. Ebből kiderül, hogy MLÉF útja – szokványos megközelítésben – sikertörténet. Vagyon és hírnév az osztályrésze. Az annak idején gyakran éhező fiatal megélhetési gondjai megszűntek. Nyomorúságos lakáshelyzete állandó New-York-i és budapesti lakásra, valamint vidéki kúriára változott. MLÉF életútja a tudósi karrier tekintetében is sikeres. A zsidóüldözések egykori elszenvedője világhírre tett szert. Nevét Nyugat-Európától kezdve, Ausztrálián át, Amerikáig ismeri a filozófus szakma. írásait számos nyelven kiadták. A legkülönbözőbb egyetemek ostromolják, hogy náluk is tartson előadást.

A hírnév- és vagyonszerzés útjától eltérően MLÉF filozófiai és morális álláspontjának története nem egyértelmű diadal. Filozófiai álláspontjának alakulása szép, szomorú történet. A kezdet reményteli. “Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét lényegét. úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és lényeges dolgokat lássak meg benne.”

MLÉF szenvedélyesen keres valamiféle mindent átfogó igazságot, keresi a lét lényegét. Diótörő filozófusként egyfajta abszolúthoz akar eljutni. Biztos hitre van szüksége, amely reményt, ígéretet, perspektívát kínál: megváltást az emberiség (és egyúttal a maga) számára. A biztos hitet előbb a cionizmusban, azután a sztálinizmusban (amit az interjúkötetben kommunizmusnak nevez) véli megtalálni. (“A cionizmusban és a kommunizmusban is megváltást kerestem: az abszolút ígéret ebben az értelemben messianizmus volt.”)

Biztos megváltás csak a totalitásból fakadhat, az abszolút igazság csak akkor ragadható meg, ha a világban rend van, illetve a világ rendként értelmezhető. Mivel a világban uralkodó kapitalizmust – ahogy fogalmaz – elnyomás és elidegenedés jellemzi, a világ rendjét csak történelmi távlatokban lehet felismerni, helyesen értelmezni. A tapasztalható “rendetlenséget” a világtörténelem fogja renddé oldani. Az emberiség fejlődésének, a pozitív végkifejletnek a bizonyosságához a történelemnek szubjektumként, önálló entitásként kell léteznie. Ezért az igazságkeresés szükségképpen átmegy történelemfilozófiai dimenzióba. “Egy nagybetűs történelem keretei között gondolkodtam, amely elindul valahol, és valamilyen módon, ellentmondásokon keresztül, de a mai világ felé fejlődik. A tény, hogy a mai világ kapitalista, átmeneti állapot csupán, mert hamarosan továbbfejlődik egy szocialista vagy tökéletesebb, boldogabb emberi világ felé.” A világnak – úgymond – ügye van: az elidegenedéstől mentes társadalom, a szocializmus lehetőségének megvalósulása az emberiség egyértelmű és jól felismerhető perspektívája. A magyar ’56-ban a munkástanácsok létrehozását, valamint az önkormányzás programját tekinti szocialistának.

MLÉF-re a hatvanas években döntő hatást gyakorolnak az újbaloldali eszmék. Az újbaloldal szerint: “Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkozzunk másképp! Közösség kell! Közösségi életforma: az életforma forradalma… Csak a közvetlen emberi kapcsolatok számítanak, ellentétben az intézményekkel és az állammal”. E hatás nyomán MLÉF az emberiség jövőjét a mindennapi élet forradalmában látja. Meggyőződésévé válik: a történelem nemcsak megismerhető, hanem csinálható, tudatosan alakítható, iránya befolyásolható. Nem a Történelem a jövő szubjektuma, hanem maga az ember. A világ olyan lesz, amilyenné az emberek alakítják. A történelmi Messiás várásának helyébe a cselekvő megváltásnak (az emberiség önmegváltásának) a koncepciója lép.

“Én is azt mondtam – írja –, hogy a megváltás iránya és terepe a ’mindennapi élet’ forradalma. Tehát nem az egész világ forog a politika körül, és nem a menny fog a bizonytalan jövőben a földre leszállni, hanem mi itt, ezen a földön, ma és nem holnap kialakítunk egy emberibb életformát. Ez más messianizmus, mint a régi. A hagyományos politikai struktúrákra legyintettünk. Azok arra sem érdemesek, hogy megdöntsük őket. Vagy: nem érdemes ezzel foglalkoznunk, mert most úgysem tudjuk megcsinálni. Azzal foglalkozzunk, amivel tudunk! A saját életünk teljes megváltoztatásával. Ez majd magával hozza a makrostruktúrák változását.”

Legújabb filozófiája – úgy tűnik – nem marad meg a spekuláció, a puszta elmélet szintjén, hanem gyakorlati alátámasztást, igazolást kap a nyugati társadalmi mozgalmakban. Párizs ’68-át saját elképzelése megvalósulásaként, igazolásaként éli meg. “Igazam volt, ezért a párizsi májust a saját szemüvegemen keresztül néztem. Minden úgy történik, ahogy A mindennapi élet forradalmában előre láttam. Ez bizony az életforma forradalmának beteljesülése. A párizsi tüntetők nem akarnak hatalmat, nem sietnek pártot alapítani, nem foglalatoskodnak kormányalakítással, hanem tekintélyek nélkül, szabadon, a saját elképzeléseik szerint akarnak élni… A munkások a diákokkal szolidárisak, és nem a kommunista párttal. Kit érdekel a kormány? Az embereket az érdekli, hogy a civil intézményeken keresztül maguk alakíthassák a sorsukat. Ez a lényeg. Nem a politikai hatalom, hanem a cselekvés, amelynek során az egyetemeken, a gyárakban a maguk kezébe veszik az életük irányítását.”

A párizsi diáklázadás elbukik, MLÉF-et – ellenzéki magatartása miatt – ismételt retorziók érik, barátaiban csalódik. Mindezek hatására világszemlélete is átalakul: legutóbbi elméleti kapaszkodóját is elveszti, föladja. Hirtelen megvilágosodik és rádöbben: egész világképe hibás. Nincs történelmi progresszió, és a történelmi folyamat befolyásolhatatlan. Ezzel – mint fogalmaz – kiment a lába alól a szocializmus.

A következmény kettős. Egyrészt cionista, sztálinista és újbaloldali korszaka után rátalál a korábban embertelennek minősített és következetesen kritizált kapitalizmusra: a tőkés rendszer igazolójává válik. Másrészt sehova sem kötődő, sehova sem tartozó, gyökértelen gondolkodóvá válik. (“Egyedül maradtam a világban, amelyet nem értek többé.”) Az egész életében diótörő filozófus – gondolkodói és morális tevékenységét megkoronázva – leszögezi: “Abba az időbe sikerült beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat… Ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk, nincsenek feltörendő diók.”

MLÉF egyéni szerencséje, hogy új felismerését nem személyes tragédiaként, addigi életét nem elvesztegetett időként éli meg, nem merő tévútként értelmezi, hanem képes önigazolássá átfordítani. Meghirdeti, hogy ő valójában világértelmiségi, és filozófiája ettől kezdve már csak önmagára irányul. A továbbiakban nem a világ számára, hanem pusztán önmaga számára keresi a megváltást. (“A filozófus ügye az, hogy filozófiát csináljon, mert élvezi.”)

Tudjuk: a mai világkapitalizmusban naponta mintegy negyvenezer ember hal éhen. Tudjuk: a technológiai forradalom az emberiség 80–85 százalékát belátható időn belül gazdaságilag fölöslegessé teszi, és a lelki, illetve a fizikai megsemmisülés sorsát szánja neki. Tudjuk: a modern technikai civilizáció – ha a természeti környezet rombolásának jelenlegi tendenciái nem változnak hamarosan és radikálisan – a Földet az emberi élet számára alkalmatlanná teszi. És még számos hasonló ismerettel rendelkezünk. Mindezeket MLÉF is jól tudja, és ebből a tudásból levonja a következtetést: “A világnak ma nincs ügye.” Szerinte a posztmodernnek nevezett világban nincs olyan közös ügy, ami a filozófusokat foglalkoztathatná. Ezért a filozófusok között nem jön létre párbeszéd. (“Miután megszűnt az igazi diskurzus, mindenki egocentrikus lesz, csak saját magáról, saját műveiről beszél, s ezért képtelenek vagyunk egymással diskurzusba lépni. Ma a világértelmiség csupa kis atomból áll, aki csak a meghívó közönséggel diskurál. Egymással nem tudnak beszélni, nem is érdekli őket, amit a másik csinál, kivéve, ha szakmailag hivatkozik rá.”)

MLÉF tehát levonta a filozófiai végkövetkeztetést: a kapitalizmust nem lehet meghaladni. Logikus, ha egy bürokrata erre a következtetésre jut, mivel a rendszertől kapja a fizetését. Érthető, ha egy politikus hirdet ilyesmit, hiszen a rendszerből él, nélküle fölöslegessé válna. Az sem megmagyarázhatatlan, ha egy filozófus, aki a világhírét és a jövedelmét a kapitalizmusnak köszönheti, ezt a nézetet vallja. De önellentmondás, ha egyúttal filozófiai igazságnak is tekinti azt, amit mond. Bármilyen kategorikus, abszolút állítás ugyanis a további gondolkodás lezárását, megbénítását jelenti, az adott kérdésben a további dilemmák, alternatíva-keresések egyszer s mindenkorra történő kiiktatásával egyenértékű. Vagyis a filozófia egyik alapspecifikumának, a kételkedés metodikai követelményének feladásához, végső soron magának a filozófia területének az elhagyásához vezet. Ha egy filozófia szakos hallgató követne el ilyen baklövést, MLÉF feltehetően komoly dorgálásban és módszertani kioktatásban részesítené, mondván: az illető gondolkodása nem filozófiai.

A kapitalizmus abszolútnak minősítése (világtörténelmi meghaladhatatlanságának állítása) filozófiai szempontból csak önellentmondás, vagyis valamilyen filozófia előtti (filozófia nélküli) világszemlélethez való visszahátrálás. Egy ilyen fordulat emberileg megérthető, hiszen bárkivel előfordulhat, hogy lelkileg vagy intellektuálisan belefárad az igazságkeresésbe. Ugyanakkor ennek a tettnek morális vetülete is van.

MLÉF egészen addig, míg egy humánus társadalom történelmi esélyei foglalkoztatják, és meg nem békül a kapitalizmussal, rokonszenvez a gyengékkel, a kiszolgáltatottakkal, ahogy ő nevezi, a páriákkal, és erkölcsi értékrendjében a velük való szolidaritás fontos szerepet játszik. Ez a morál megveti a parvenüket, a rendszer kegyeltjeit, akik önfeladásuk, alkalmazkodási készségük, kompromisszumaik révén elfogadtatják magukat a hatalommal. A kapitalizmussal való elméleti kiegyezés után MLÉF új morált fogalmaz meg: a “sem nem pária, sem nem parvenü” morálját. Többször említi azt az erkölcsi felfogást, amely szerint az elutasított rendszerben is jelen kell lenni, és megpróbálni azt gyomként pusztítani. ő viszont a kívülállást választja, és igyekszik ezt a magatartást megideologizálni: a filozófus ügye a filozófia. Nem a páriák, nem a társadalom, nem a politika, nem az erkölcs, hanem a filozófia.

MLÉF tanulmányokban méltatja az amerikai nukleáris fegyverek elrettentő hatását. Az ilyen méltatás nem egyedülálló a hivatalos sajtóban – legfeljebb filozófus tollából szokatlan. Egy szempontból azonban MLÉF mindenképpen megelőzte a korát. Már a 90-es évek elején szorgalmazta azt, amire a NATO csak 1999-ben tekintette magát érettnek: a Jugoszlávia elleni katonai támadást (“könyörögtem, bombázzanak akár, de bármilyen módon avatkozzanak be”).

MLÉF szerint minden rétegnek megvan a maga csőcseléke. Arról nem szól, hogy kik tartoznak a filozófus-csőcselékbe.