Az Olasz Kommunista Pártban jelenleg folyó önmarcangoló vita nem elméleti kérdések körül folyik, hanem politikai útválasztásról. A vita hátterében azonban súlyos elméleti kérdések is meghúzódnak, s a tét a vitában e hatalmas párt önazonossága. A márciusi kongresszus az út végét jelentheti. Egy közel hetvenéves út lezárását a nyugati világ legnagyobb, és végig „rendhagyó" úton járó, ugyanakkor a demok­ratikus választásokon szinte egyedül sikeres kommunista pártja szá­mára.

Milyen távlatok felé haladjanak, haladhatnak? – Ez a kérdés az egyik fő alkotóeleme a vitának, amely azonban tágabb körben is fo­lyik, s tulajdonképpen (az SPD kongresszusa mutatta a közelmúltban) az egész nyugat-európai baloldalra kiterjed. Helytelen lenne tehát úgy leegyszerűsíteni: az OKP-ban ma a szociáldemokrata útra térni kívá­nók vitáznak azokkal, akik ettől az úttól és a sztálini modelltől egyaránt eltérő „reformkommunista" modell keresésének hívei. Helytelen, mert egyrészt a szociáldemokrácia is keresi ma útját és távlatait, más­részt a távlatok, a kapitalista társadalom meghaladása szorosan összefügg a napi politikai válaszokkal és választásokkal.

*

Hogy jobban megértsük az olasz baloldalon ma forrongó indulatokat és nézeteket, vissza kell nyúlni az előzményekhez, és valamelyest vé­gigkísérni azt a rendhagyó utat, amelyet az OKP ideológiai téren is bejárt.

Togliatti idején az olasz kommunisták – merészen eltérve a moz­galomban akkor uralkodó felfogástól – a fennálló viszonyok meghala­dását strukturális reformokkal vélték elérhetőnek. Elfogadták a de­mokratikus pluralista intézményrendszert, a köztársasági alkotmányt (amelynek kidolgozásában részt vettek), és demokratikus úton, mélyreható szerkezeti reformokat tűztek ki célul; olyan reformo­kat, amelyek társadalmasítják a döntéseket, korlátozzák a mono­póliumok hatalmát, fokozatosan átalakítják a gazdaságot és az ál­lamszervezetet. Az államnak a keynesizmus előretörésével amúgy is növekvő gazdaságirányító szerepét a közérdeknek alá­rendelt módon kívánták felhasználni, azt hívén, hogy ezzel majd fokról fokra átalakítják a termelési viszonyokat. Nem pusztán parla­menti versengésre törekedtek tehát, hanem a többség megszerzé­sével a társadalom fokozatos átalakítására, a szerkezetek meg­változtatására (vagy legalábbis nehezen visszavehető vívmányokra, változásokra).

Ezzel az OKP már akkor, az ötvenes és hatvanas évek forduló­ján, amikor ez a felfogás megfogalmazódott, megfordította a lenini formulát: Nem a politikai hatalom megszerzését látta kulcskér­désnek a gyökeres társadalom-átalakítás végrehajtásában, ha­nem fordítva, fokozatos közelítéssel, a társadalom lassú átalakí­tásával kívánta megvalósítani a dolgozó osztályok uralkodó osz­tállyá emelését. Meghaladták és átértékelték e koncepcióval a szoci­alizmusnak azt a felfogását, amely a kommunista mozgalomban ak­kor megdönthetetlen alapigazságként rögződött, hogy ti. az a polgári demokráciával szemben megvalósuló, azt felváltó formáció. Ugyan­akkor annak is szükségét érezte ekkor még az OKP, hogy rögzítse, miben különbözik ez a felfogása a reformizmustól. Abban – mondta ki -, hogy a szociáldemokrata reformizmus mindig csak pillanatnyi, részleges célokat tűzött ki, szem elől tévesztve a mélyreható szerkezeti váltást (amely a szociáldemokrata felfogás szerint az apró reformokból spontán módon következik majd). Ugyanis az OKP nem hitt a spontaneitásban. A fennálló gazdasági és politikai szervezetet radikális módon támadó strukturális reformok koncepciójával – úgy vélték – túlléptek ezen, feloldva a munkásmoz­galom két szárnya között a századelő óta feszülő ellentétet és ste­ril vitát.

Ám a szerves és mélyreható strukturális reformokkal az OKP adós maradt. Nemcsak a reformokkal (miután soha sem engedték kormányra kerülni), de terveikkel is. A napi politikai csaták közben az OKP fenntartotta azt az elvi célkitűzést, hogy az éppen megvalósulók­nál határozottabb reformokkal új társadalmat valósítana meg, de az, hogy ezek a reformok tulajdonképpen mit tartalmazzanak, homályban maradt.

A hetvenes években, Berlinguer idején azután háttérbe is szorult a strukturális reform koncepció, és előtérbe került az, amit az olasz baloldal, elsősorban a szakszervezetek, „demokratikus tervezés­nek" neveztek. Az állam növekvő gazdaságirányító-szabályozó sze­repére épült ez is. Milyen prioritások érvényesüljenek, milyen irányba hasson ez a szabályozó szerep? Ez a kulcskérdés – mondták. Nem államosítani kell (Olaszországban amúgy is igen magas az állami szektor aránya), hanem korszerűbb és a közösségi érdekeket jobban szem előtt tartó módon működtetni a szabályozókat. Ez­zel párhuzamosan növelni kell a vállalatok belső demokráciáját, a vállalaton belüli részvételt, beleszólást és ellenőrzést a szakszer­vezetek révén. Mindezt végső soron a parlament hivatott integrál­ni, a termelők és fogyasztók össztársadalmi érdekeinek megfelelően, irányítva és ellenőrizve a gazdasági folyamatokat. A vállalati és állami demokratikus részvétel és ellenőrzés e koncepció szerint együtt je­lenti a termelés valódi társadalmasítását, szemben a bürokratikus államigazgatási tulajdonnal, amely nem a marxi értelemben vett tár­sadalmasítást valósította meg, hanem egy torz, igazságtalan és rosszul működő rendszert eredményezett.

E koncepció (túl vagyunk már 1968-on) világosan és egyértel­műen úgy születik, mint a létező szocializmus kritikája, az alacsony hatékonyságú államosított gazdaság negatív tapasztalatának levo­nása, egyben azonban a kialakult új pluralista szocializmus-koncep­ció egyik eleme is. A demokratikus tervezéssel – Berlinguer több­ször utalt erre – a társadalom fokozatosan kiléphet a kapitalista rendszer profitlogikájából. „Ma a vállalatok irányításában nagyobb a dolgozók részvétele, s ha a jövedelemelosztásban is fokozottabban érvényesülnek közösségi szempontok, ha a tervezés szélesebb tár­sadalmi részvétellel folyik, mint jelenleg, vagyis kiterjesztjük a de­mokráciát a gazdaság és termelés területére, lényegében a szo­cializmus elemeit visszük be a társadalom működésébe." (Előadói beszéd az OKP KB ülésén, 1974. december 10.) A „szocializmus ele­mei" máris léteznek – fedezték fel ekkor, a hetvenes évek közepén – a szövetkezetekben, a szakszervezetek beleszólási lehetőségeiben, a baloldal parlamenti fellépésével, a társadalmi szervezetek, mozgal­mak politikát alakító tevékenysége nyomán. Ez alapvető módosulás a korábbi felfogáshoz képest. A Togliatti-féle felfogásban a reformok nyomán fokozatosan módosulnak az erőviszonyok. A reformok átala­kító, szocialista jellege a folyamat egészéből és folyamatos előreha­ladásából fakad, mintegy „utólagos", a Berlinguer-féle már a „szo­cializmus elemeinek" minősít olyan részeredményeket, új intézmé­nyeket, vagy részleges átalakulásokat is, amelyek a még lényegében kapitalista logika szerint működő és szervezett társadalomban való­sulnak meg vívmányként. Hogy ebből mennyi az utópia, most mellé­kes, a koncepcióváltásra kívántuk irányítani a figyelmet. Ugyanakkor a hetvenes évek végéig az OKP ezt a felfogást még mindig alapve­tően különbözőnek tartja a szociáldemokráciáétól. „Harmadik utat ke­resünk – hangoztatta gyakran Berlinguer – a sztálini szovjet modell és a szociáldemokrácia között. Az előbbi zsákutcába torkollott, míg az utóbbi sehol sem haladta meg a tőkés viszonyokat, ám nekünk éppen ez a célunk."

*

A nyolcvanas évek elejére azután nyílt és teljes a szakítás az úgyne­vezett „létező szocializmussal" („… – kimerült az októberi forrada­lom hajtóereje"). Berlinguer lezártnak tekintette az eddigi kísérlete­ket, és harmadik út helyett egyre inkább „harmadik szakasz" megnyi­tásáról beszólt. (A II. Internacionálé és az egypártrendszeres kommu­nista modellek korszaka után.) Ezt a harmadik szakaszt a nyugati munkásmozgalom nyithatja meg – fejtette ki -, pluralista, demokra­tikus, új társadalom kialakításával, feloldva egyben az „eddig elért (és torz) szocializmus" ellentmondásait. A nyugat-európai kommunista és szociáldemokrata pártok közös fellépése, az eurobaloldal koncep­ciója került ezzel előtérbe, a korábbi eurokommunizmus helyett (mi­közben Nyugat-Európában az újkonzervatív hullám kerekedett felül, és a szociáldemokrácia is megkérdőjelezve látta addigi elképzeléseit).

1986-ban, firenzei rendkívüli kongresszusán az OKP-nak be kel­lett ismernie, hogy nem talált megfelelő választ az újkonzervativizmus előretörésére. Az önvizsgálat, aminek ma utolsó felvonása zajlik, tu­lajdonképpen ezen a Berlinguer utáni kongresszuson indult el. Beis­merték: elhibázták a politikai stratégiát, amikor a „nemzeti szolidari­tás" jegyében kormányzati együttműködésre léptek a keresztényde­mokráciával anélkül, hogy lehetőséget kaptak volna igazi reformpoliti­kára, de a napi politikában elszenvedett vereségek mögött tulajdon­képpen elméleti kudarc is rejlett, s ezt sem rejtették véka alá. Színre lépett egy új, fiatal nemzedék a pártvezetésben, 30-40 éves „ifjú törö­kök" gárdája, akik egyre türelmetlenebbül követelték, hogy „… a párt végleg számoljon le az utópiával". Napi, megvalósítható reformokban kell gondolkodni – mondták. Ekkor merült fel először az igény, hogy csatlakozzanak a Szocialista Internacionáléhoz, olvadjanak be a nyu­gat-európai baloldal alapvetően szociáldemokrata, reformista irány­zatába.

A kongresszusi vita egyik nyomatékos mozzanata az volt: Han­goztassa-e a párt, hogy a kapitalizmus meghaladására törek­szik? Az, aki a pártban ezt kiemelten hangsúlyozandónak tartotta. Armando Cossutta, kisebbségben maradt. Ezzel a vitával tulajdonkép­pen identitás-probléma merült fel: Mi különböztetheti, mi különböz­tesse meg az OKPA a szociáldemokráciától az új realitások köze­pette?

Ez az identitásprobléma már Berlinguer életében is jelentkezett, ő határozottan fellépett az ellen, hogy a párt feladja, vagy akár csak elhomályosulni hagyja távlati céljait, s így belekényszerül­jön ebbe a hamis alternatívába: vagy a szociáldemokráciát vá­lasztja, vagy a szovjet modellt. „Azt szeretnék, hogy mondjuk ki: té­vedés volt megszületnünk. Tehát éljen a szociáldemokrácia, mint a politika és társadalmi haladás egyetlen lehetséges formája. Mi pedig oszlassuk föl a pártot, és menjünk szépen haza. Negyven év késéssel ugyanoda érkeztünk; ahová ők már eljutottak" – fakadt ki egy ízben. (Interjú a La Repubblicában. 1978. aug. 2.)

Ezzel együtt, már az ő életében az OKP felülvizsgálta a szociál­demokrata jóléti államról korábban alkotott negatív véleményét. Érté­kelni kezdte a szociáldemokrácia eredményeit, tapasztalatait. Azt kezdte hangoztatni: Sem a szocialista, sem a kommunista út nem bi­zonyult egyedül helyesnek, és az új helyzetben az újkonzervatív hullám nyomásával szemben közösen kell keresniök a baloldali alternatívát, a választ a legnagyobb kihívásokra, amelyre a szociál­demokrácia sem tudott kellően reagálni: a keynesi gazdaságpolitikák (részleges) kudarcára, a harmadik műszaki-tudományos/ipari forra­dalom következményeire, végül a hagyományos pártok szerepét ta­gadó mozgalmak (zöldek stb.) színrelépésére.

Natta, az új pártvezető így fogalmazta meg ezt a közösnek látott feladatot: „A régi vita reform és forradalom között már a múlté. Ma új vita folyik már a nyugat-európai baloldalon, és a mi sorainkban is. Meg kell találnunk, melyek rövidebb és hosszabb távon azok a konkrét esz­közök, politikai és gazdasági megoldások, amelyek a reformpolitika mai szintjét megadhatják. Mi helyesnek tartjuk a jóléti államért ví­vott küzdelmeket, de látjuk azok korlátait is. Ezek abból fakad­nak, hogy ez a politika csak a társadalmi újraelosztás folyama­taiba szólt bele, de a felhalmozási folyamatokba nem … Meg kell haladnunk az eddigi gyakorlatot, a baloldal eddigi kormányzati gya­korlatát." (Később:) „A valóság keményen megcáfolja azokat a ku­darcra ítélt próbálkozásokat, hogy a baloldalt és minket, kommunistá­kat is, úgy osszanak meg: Az egyik csoport célja pusztán a fennálló vi­szonyok megjavítása, míg a másik merészen azok megváltoztatá­sára törekszik. Egyfelől lennének tehát azok, akik elég bátrak a prag­matizmust választani, másfelől azok, akik szilárdan kitartanak az utó­piák mellett. Csakhogy a pragmatizmushoz értékek, szilárd eszmei támpontok is kellenek. A merész elképzelések pedig nem szakadhat­nak el a gyakorlattól, különben üressé és céltalanná válnak."

Mindez úgy hat: Még mindig szintézist kerestek a reformista pragmatizmus és a megvalósítható forradalmi társadalom-átalakítás között, a reform vagy forradalom elavult ellentétének feloldását. A tü­relmetlenebbek (Lama, Napolitano, a fiatalok) azonban egyre erőseb­ben sürgették, hogy a párt hagyjon fel „messianisztikus" elképzelése­ivel. Számoljon le végleg az utópiákkal, és keresse a konkrét napi cse­lekvés lehetőségét.

A gyengéje ennek a „szociáldemokratizálódó" új megközelítés­nek az volt, hogy akkorra érlelődött meg, amikorra – számos nézet szerint – Nyugaton általában is kimerült a hagyományos baloldal re­formlehetősége. A szociális elégedetlenségre támaszkodó baloldali mozgalmak alkonya köszöntött be azzal, hogy a demokratikus jóléti állam Nyugat-Európában tulajdonképpen megvalósult. Sőt, kiütköz­tek korlátai is. „Eltűnt a jobb- és baloldal közötti különbség" – hirdették az újliberális teoretikusok (pl. Dahrendorf), akiket egyébként szintén aggaszt, hogy az alternatíva az „idejétmúlt" hagyományos ideológiák és a cinikus napi pragmatizmus közötti választásra szűkült le.

Az újliberális teóriák szerint a „szociálreformizmus" időszaka le­járt, és a követendő út az állampolgárok egyéni jogainak, választási lehetőségeinek bővítése. Az OKP Occhettóval hangadóvá váló új ve­zető gárdája magáévá teszi ezt, s kialakítja a maga új „totális demok­rácia" koncepcióját. Az a kérdés, hogy ezek a demokratikus reformkö­vetelések strukturálisnak minősülnek-e abban az értelemben, aho­gyan Togliatti használta a kifejezést, tulajdonképpen háttérbe szorult. Occhetto elkezdte használni az „erős reformizmus" kifejezést, olyan politikát értve rajta, amely „nemcsak akkor változtat a dolgokon, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, hanem igyekszik megváltoztatni a körülményeket." Szó sincs azonban már arról, hogy ezek a változá­sok valamiféle új társadalmi modell elérését céloznák.

A Togliatti-féle strukturális reformoktól a Berlinguer-féle „szo­cializmus elemein" keresztül egyenes út vezet az Occhetto-féle „erős reformizmusig", s ezen az úton fokozatosan kerül át a hangsúly egy elérendő, minőségileg új társadalomról a jelenlegi intézmények között megvalósítandó (s jobbára a jelenlegi rendszer működését javító) konkrét változtatásokra. Az OKP 1945-46-ban, mint a kommunista mozgalom egésze, a sztálini rendszert tekintette szocializmusnak. 1956 után felismerte a torzulásokat, de hitt azok kijavíthatóságában, s szemében a szocializmus a szocialista demokrácia kiteljesítésével azonosult; lényegében marxi önigazgató társadalomként. 1968 után fokról fokra kialakította a maga pluralistaszocializmus-felfogását, amely már nem önigazgató, hanem a meglévő demokratikus intézmé­nyek és a piac felhasználása útján valósul meg.

Döntő fordulat egyértelműen akkor következik be, amikor Berlin­guer leszögezi: A demokrácia nem polgári, hanem egyetemes érték. „Tapasztalataink arra a következtetésre juttattak bennünket, hogy a demokrácia ma nemcsak olyan kedvező terep, amelyen az osztályel­lenség meghátrálásra kényszeríthető, hanem egyetemes történelmi érték, amelyre alapítanunk kell az általunk elgondolt szocialista társa­dalmat." (Beszéd Moszkvában 1977. november 4-én.)

Ezzel a szociáldemokráciától elválasztó korábbi eszmei-elvi kü­lönbség átváltozott egyfajta „politikai és gazdasági hatékonysági kü­lönbséggé", elkerülhetetlenné téve ugyanakkor a párt egyre súlyo­sabb önazonossági válságát. Abban különbözhetünk – hangoztatja ma nyíltan az OKP egyik szárnya (Miglioristi) -, hogy a közös eszmei értékeket (társadalmi igazságosság, szolidaritás, demokrácia, béke) jobban képviseljük, mint a szocialista-szociáldemokrata pártok.

*

Azt, hogy mit jelent számukra ma a szocializmus – melyek ismérvei és értékei -, a XVII. Kongresszuson újrafogalmazták. Eszmei öröksé­gük, amelyet magukénak vallanak, „a Kommunista Kiáltvánnyal meg­nyitott távlatokra támaszkodik" – hangoztatták. A munkásosztály felemelkedése a társadalom általános felemelkedése és felsza­badulása keretében valósulhat meg. A mozgalom története pedig a demokráciáért vívott harc. Ez a liberális és demokratikus (polgári) for­radalmak örökségét folytatja „átemelve azt történelmi osztálykorlátain". (E megállapításon alapult Occhetto nagy vihari kavart kijelentése: „Inkább vagyunk a nagy francia forradalom, mint az októberi forrada­lom örökösei. .'.")

Az egyén felszabadulása „a szükség és elnyomás kénysze­rei alól" az állampolgári és politikai garanciák, a demokrácia út­ján valósulhat meg „egyenlőségen és önkormányzaton alapuló társadalmi formában", és ez lehetőség (s nem szükségszerűség) a társadalom jelenlegi helyzetében. A műszaki-tudományos haladás hallatlan távlatokat nyitott az emberiség előtt, de önmagában nem jelent még társadalmi haladást az előbbi értelemben. A szo­cializmus értékeit (egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, közös­ségi értékek) a baloldali erők hivatottak érvényre juttatni. Ebben már nem a munkásosztályé a vezető szerep; a műszakiak, termelés­irányítók, szellemi dolgozók a meghatározói a termelőerőknek.

„Nem merev szocializmusképre (értsd: modellre) van szükség, hanem olyanra, amelyben a tényleges cselekvés és a történelmi távlat áthatja egymást." A szocializmus semmiképpen sem államosítás és tervutasításos gazdálkodás – hangoztatták már jóval előbb, mintsem ez a rendszer összeomlott és megbukott. „Számunkra első­sorban a termelés társadalmasodása és a gazdasági demokrácia kiterjesztése a döntő" – mondták.

Ennek kifejtésekor szükségesnek ítélik a közhatalom beavatko­zását a gazdasági folyamatokba, mégpedig a felhalmozási folyama­tokba is, de csakis piaci viszonyok között. Lényeges megállapításuk: a piac nem azonos a kapitalizmussal. Olyan piacot szorgalmaznak, ahol egyaránt helye van a magánkezdeményezésnek, az állami válla­latoknak vagy az állami részvételnek a vállalatokban, és az erős szö­vetkezeti-társulási formáknak. Az állami beavatkozás túlhalmozása bürokráciához és korrupcióhoz vezet. „Az állam mindenhatósága és a piac mindenhatósága között egyensúlyt kell találni" – formulázták meg az igényt.

A szocializmus elválaszthatatlan a demokrácia és szabadság ér­tékeitől. Arra kell irányulnia, hogy érvényre juttassa és kiterjessze az összes egyéni és kollektív jogokat, az állampolgárok legszélesebb körű részvételét az alapvetően politikai, gazdasági és társadalmi dön­tésekben. Mindez „nem válságok és törések útján juthat érvény­re, ahogy a múltban történtek a formációváltások, hanem gazda­sági formák bonyolult szövevénye révén, úgy, hogy egyfajta ter­melési és életmód fokozatosan felülkerekedik a másikon."

A Marx által leírt tőkés rendszer máig mélyreható változásokon ment át a társadalmasodás irányába, s bizonyára nem jelenti mai álla­potában sem a civilizáció elérhető legmagasabb fokát, de az bizonyos – szögezték le (Gorbacsovval teljes összhangban) hogy sem nyíl­tan, sem burkoltan nem gondolható el többé, hogy valamilyen nagy nemzetközi konfliktus kiválthatná vagy gyorsíthatná a szocializmusba való átmenetet.

„A demokrácia nem az egyik lehetséges út, hanem az egyet­len út a szocializmushoz" – szögezik le a XVIII. Kongresszus doku­mentumaiban. Bővebben kifejtve: „A szocialista jellegű vívmányok csakis a demokrácia eszközeivel célozhatok meg, érhetők el, illetve szilárdíthatok meg. Lényegében azonosak a demokrácia kiterjeszté­sével a társadalmi élet minden területére. Vagyis a demokrácia kitelje­sedése sem képzelhető el a szocialista gondolat hozzájárulása, … tehát az egész emberiséget és távlatait érintő közérdekű funkciók társadalmasítása nélkül… A szocializmusért küzdő reális mozga­lom ma úgy fogható fel, mint folyamat igazságosabb társadalom kiala­kítására, ahol mindenki szabadsága feltétele a többiek szabadsá­gának." A baloldal feladata, hogy a demokrácia eszközeivel szabá­lyozza, korlátozza azokat a politikai és gazdasági hatalmakat, ame­lyek ma még kivonják magukat ez alól, hogy új jogokat és garanciákat vívjon ki. „A demokrácia új és teljesebb formáit kívánjuk megvalósí­tani mindenütt, ahol ma ez még hiányzik, így a vállalatokon belül, a közügyek igazgatásában és másutt. Nyomatékosan vetjük fel a gaz­dasági és szociális demokrácia kérdését."

A politikai demokráciára építve, azt továbbfejleszteni gazda­sági és szociális, egyfajta totális demokráciává – íme ez ma az OKP elképzelése a szocialista célkitűzések megvalósítására. Úgy lát­ja: a társadalom annál inkább szocialista jellegű, minél nagyobb a de­mokratikus ellenőrzés az állami intézményekben és a vállalatokon be­lül, a részvétel a gazdasági és szociális döntéshozatalban. Ez a szocia­lista értékek fokozatos térnyerését jelenti (többszektorú és szabályo­zott piacgazdaságban, pluralista demokratikus intézményrendszer mellett).

*

Bobbio és mások is rámutattak: Occhetto és az OKP tulajdonképpen az újliberális államkritikát tette magáévá, amikor azt hirdeti, hogy az állam bürokratikus-igazgató szerepét csökkenteni kell a „szabályozó állam" és a társadalmi öntevékenység javára. Ugyanígy tulajdonkép­pen az is újliberális teória, hogy a cél az állampolgárok egyéni jogai­nak és választási lehetőségeinek a növelése. Ezzel azonban az olasz baloldal túllépett a munkásmozgalom hagyományos és mélyen gyökerező államközpontú szemléletén. Ez a szemlélet nemcsak a sztálini bürokratikus-centralizált állami intézményrend­szerben tükröződött, hanem abban a reformista szociáldemokrata fel­fogásban is, hogy a „szociális állam", a jóléti állam hivatott a szociális problémák megoldására.

Kérdés azonban, hogy ez a felfogás azonosítható-e egyszerűen a marxi önigazgatás eszméjével? Az ugyanis a marxi gondolatrend­szerben úgy nyer értelmet, hogy a kiteljesedett szocialista társadalom már nem osztályszerkezetű, nincs piac, és a társadalom éppen azért önigazgató, mert már nincs állam. Ezzel szemben az olasz baloldal fent vázolt nézetrendszerében a piac hangsúlyos szereppel bír (és az a pluralista intézményrendszer is, amelynek csakis állami keretben van funkciója). Kényszerítő jellegének csökkenésével párhuzamosan nézetük szerint növekszik az állam szervező-igazgató szerepe, illet­ve fokozatosan nemzetek fölötti (integrációs) intézményekben oldó­dik fel, miközben erőteljes decentralizáció is végbemegy, illetve kívá­natos.

Az „államközpontú" szemléletet inkább e kettős folyamat miatt szükséges elvetni – állítják. Ez egyben azt is magyarázza, hogy az OKP miért tulajdonít akkora jelentőséget a nyugat-európai integrációs intézményekben (így a strasbourgi Európa-Parlamentben) való rész­vételnek, s általában a nyugat-európai egyesülési folyamatnak.

Nem kétséges, hogy a mai Occhetto-féle „új kurzus" igen távol került nemcsak a Togliatti-féle kommunista felfogástól (és éppen ezért érezte szükségét, hogy 25 évvel Togliatti halála után elhatáro­lódjék a mai tömegpárt létrehozójától és egyik szellemi atyjától), ha­nem a Berlinguer-féle „harmadik út" keresésétől is. Nem kevesen (Ingrao, Natta, Cossutta) változatlanul úgy érzik, hogy azon a „refor­mista" úton kell haladniok, amit Berlinguer idején jelöltek ki maguk­nak. Ez húzódik meg a névváltozásról elindult vitában megfogalma­zott elutasító platformjuk mélyén. Attól félnek, hogy az átalakult, új for­máció esetleg megrekedne a fennálló rendszer javítgatásánál. A többség azonban a jelek szerint végleg ki akar lépni a kelet-európai összeomlás nyomán igen kényelmetlenné vált ideológiai burokból, szűknek érezvén azt. „Rég nem vagyunk már kommunisták a szó ha­gyományos értelmében, itt az ideje, hogy ezt világossá tegyük az áta­lakulással" – mondja Napolitano.

*

Hogy milyen társadalomkép él az „új kurzus" hirdetőiben, arra némi utalást adott egy közelmúltban megjelent könyv; James E. Meade, Nobel-díjas cambridge-i közgazdász „Agathotopia" című munkája (Aberdeen University Press, 1989). Meade, aki John Maynard Keynes egyik közeli munkatársa volt, majd hosszú ideig a brit munkáspárti kormányok gazdasági tanácsadója – és ma az egyik legkeményebb ellenzője a thatcheri gazdaságpolitikának-, ebben a munkában félig utópikus társadalom képét rajzolja meg. Azt, hogyan haladható meg a kapitalizmus az állampolgárok és dolgozók részvényessé tételével. Occhetto úgy nyilatkozott a műről: az abban vázolt elképzelés nagyon közel áll ahhoz, amit ő és támogatói ma az OKP-ban akarnak.

Meade piacgazdaságot vázol fel, ahol a szociális igazságtalan­ságokat intézményesen korrigálják állami részvények szétosztásával a dolgozók között, egyfajta „társulásos (partnership) gazdaságban". Ez egyesítené a piaci gazdaság hatékonyságát a szociális egyenlő­ségi ideákkal. A gazdálkodó egységek olyan részvénytársaságok, ahol a dolgozók munkájuk révén részvényesek, és a tőketulajdono­sokkal közösen dönthetnek. Az állam is részvénytulajdonos, sőt, a legnagyobb tulajdonos (az értékállomány 50%-áig), de az igazgatást magánosokra bízza egyfajta árverésen, költségvetési többletét pedig szétosztja az állampolgárok között mint „társadalmi osztalékot". (Az egész sok ponton erősen emlékeztet a Liska-féle elgondolásokra.)

Occhetto szerint ez az elgondolás – éppúgy, mint a svéd Meidner-terv a dolgozók vállalkozói alapjainak fokozatos kialakítására a szakszervezetek útján – azért érdemel figyelmet, mert a fennálló meg­változtatását célozza, ám nem a már kudarcnak bizonyult állami bü­rokratizmus révén. „Sem a »több államot – kevesebb piacot« jelszó, sem pedig ennek az ellenkezője: »több piacot és kevesebb államot« nem elfogadható. Jól működő piac, jól működő állammal – valahogy ez lehetne a jó formula. Meade valami ilyesmit próbál felrajzolni, s ezért áll terve közel hozzánk" – nyilatkozta az OKP főtitkára.

A Meade-terv az állami osztalék útján növeli az állampolgárok jo­gait és tulajdonosi beleszólását. Elválasztja a tulajdont a működtetés­től. Az állam nem gazdálkodó, hanem csak a szabályokat rögzítő és betartására ügyelő szereplő. A gazdálkodás privát kézben van, és az egyéni érdekeltség mozgatja. „Az OKP is olyan társadalmi-gazda­sági rendszert céloz meg – mondja Occhetto -, amelyben biztosítva van a gazdasági hatékonyság, a piac nyilvánossága, az állam szabá­lyozó szerepet tölt be (pl. ösztönöz a környezetkímélő megoldások­ra), s maga nem gazdálkodó. A tulajdonformák lehetnek igen változa­tosak. Szerintünk a piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a piac alapvető és nélkülöz­hetetlen gazdasági szabályozó eszköz, noha automatizmusai korrek­cióra szorulnak." Ez a korrekció alapvetően három ponton szükséges: a foglalkoztatottság, a szociális védőháló és a környezet megóvása terén.

A gazdálkodók maximális profitra törekszenek, de a nyereséget az állam újra elosztja – osztalékok formájában -, s az állampolgárok így szinte számszerűen lemérhetik a kormány működésének eredmé­nyességét: nőtt-e, és mennyivel annak nyomán a kollektív vagyon.

Ez a terv is félig-meddig utópia. Korántsem világos, hogyan korlá­tozhatók az országhatárokon átnyúló monopóliumok, vagy hogyan ér­het el az állam tartósan költségvetési többletet. Mindenesetre jelzi az olasz baloldal mai gondolkodási irányát: egyformán ellenzik az állami központosítást és a gazdasági hatalmi lobbyk túltengését. Számot ve­tettek azzal, hogy a baloldal nem egyedül hivatott az „új társadalom" felépítésére, hanem csak közreműködő ebben, másokkal együtt és versengve, különböző javaslatokkal, s ez a gyökeresen új alapállás jórészt feladja a marxi „determinista-evolutív" történelemfelfogást is.

Ha szabad így mondani, ma az olasz (de valószínűleg nemcsak az olasz) baloldal sokkal borúlátóbb, mint volt 30-40 évvel ezelőtt. A kommunisták (vagy legalábbis jelentős részük) elveszítették azt az önbizalmat, amit a „marxista tudományos világszemlélet" adott nekik akkoriban, de a szocialisták is kevésbé magabiztosak a hosszú kor­mányzati szerep terhével vállukon: rájöttek, hogy a gazdasági növe­kedés önmagában nem oldja meg a szociális problémákat, és sok mindenbe nincs beleszólásuk a kormányban sem. Egyfajta kiábrán­dulás az állam lehetőségeiből, szerepéből tehát náluk is bekövetke­zett, noha ők kezdettől a legkeményebben elítélték a sztálinista állam­párti gyakorlatot.

Sokan, akik végig szemben álltak a kommunistákkal elvekben és politikában (mint Norberto Bobbio), ma keserűen nyugtázzák a „lé­tező szocializmus" bukását, mert úgy érzik: űrt hagy maga után. „Az emberekben továbbra is él a társadalmi igazságosság utáni szomjú­ság, és most már szinte nincs semmi, ami ezt kielégíteni ígéri… Valójában nem tudjuk, milyen utat is kellene járni" – ismerte be az idős filozófus.

Mindenesetre a gazdasági növekedés és fejlődés „minőségi összetevői" kerültek előtérbe. Mindenekelőtt a környezeti gond (ami önálló mozgalmat hívott életre Itáliában is, a hagyományos pártoktól független és azokkal vitában álló mozgalmat), de olyan kérdések is, mint a szabadidő-felhasználás, a kreatív, értelmes életvitel kialakítá­sa, a morális-kulturális értékek megóvása, a férfi-nő viszony új ala­pokra helyezése mindez gondja és témája ma az olasz (és nyugat­-európai) baloldalnak. Lényegében egy gazdag társadalom új gondja­iként, amelyekre a válaszokat már nyomokban sem a korábbi sémák keretei között lehet megtalálni. (S hozzátehetnénk: a hagyományos pártforma is egyre inkább vitatott.)

Giuseppe Vacca szerint, amíg a reformpolitika keretét és távla­tait a nemzetállam és az ipari társadalom adta, a hagyományos párt­forma volt a megfelelő politikai eszköz az állami kormányzati politika fő célnak tekintett befolyásolására. Mára új távlatok nyíltak. Jórészt nemzetek fölötti szintű megoldások szükségesek. A problémák (mint a környezeti probléma) nemzetközivé válnak, s ez is megkérdőjelezi a hagyományos pártforma jogosultságát. Vagyis az újjáalakulásnak nemcsak a „kommunista" jelzőre kell irányulnia, hanem az „Olasz Kommunista Párt" fogalom mindhárom összetevőjére.

*

Még nem világos, hogyan dől el a jelenlegi mély belső meghasonlással járó vita. Újjáalakul-e az OKP más néven, vagy elvetik Occhetto indítványát (és akkor vele együtt az egész jelenlegi vezetőséget). S ha újjáalakul, vajon ez második szocialista pártot eredményező átala­kulás lesz-e, felsorakozás Craxi mögé, csatlakozva a Szocialista In­ternacionáléhoz, vagy pedig éppen Craxi-ellenes éllel történő szerve­ződés, egyfajta „radikális tömegpártként", amely a tiltakozó mozgal­makra épít, ezeknek mintegy gyűjtőhelyeként, meglovagolva minden társadalmi elégedetlenséget. Mindkét, sőt mindhárom lehetőség nyitva áll még. Ügy véljük azonban, hogy a mélyben meghúzódó esz­mei-ideológiai alapok nem különböznek annyira, mint az ütköző né­zetek sejtetik. Ingrao „reformkommunizmusa" és Occhetto „totális demokráciája" között valójában nincs akkora távolság, mint ezt a je­lenlegi szembenállás mutatja.