A Marx Centouno munkacsoportjainak egyikében, nevezetesen abban, amelyik a kapitalizmus kritikájával foglalkozik, azt a fel­adatot kaptam, hogy (újra) nyissak vitát az Észak-Dél viszony­latról, a kapitalista termelési mód jelenlegi fejlődési szakaszával kapcsolatban. Miután ismerem a rendelkezésre álló teret, nem tudom áttekinteni a problémák egészét a maguk szerves és ta­golt mivoltában; így hát mondanivalómat a Perzsa Öböl konflik­tusából kiindulva, néhány rendszertelen észrevétel megtételére korlátozom, és ily módon fogalmazok meg néhány feltételezést a nemzetközi társadalmi és gazdasági kapcsolatok menetének jövőjéről. Mindezt természetesen úgy, hogy reflektálok a „világ­gazdaság-iskola" néhány kiemelkedő személyiségének a tézise­ire az Öböl-válság természetével kapcsolatban, remélve, hogy ez elősegítheti további vélemények, kritikai észrevételek kinyil­vánítását, és hozzájárulást jelenthet a témáról szóló vitához.

1. A háború az Öbölben: egy amerikai háború

Ahogy az már szóba került, mindenekelőtt tisztázni kel! a Perzsa Öbölben lezajlott konfliktus reális jelentőségét. Ebben az érte­lemben elengedhetetlennek tartom, hogy elhatárolódjam azok­tól, akik szerint a háború pusztán Észak-Dél összecsapás, és akik a következő évtizedek kapitalista rendszerének szín­terén várható feszültségek egyetlen forrását a centrum-periféria-ellentét kiéleződésében jelölik meg. Ugyanis úgy tűnik, nagyon leegyszerűsítenénk a dolgot, ha a konfliktusban felvonuló erők egyetlen demarkációs vonalaként az Északot a Déltől elvá­lasztó távolságot neveznénk meg. Mindezt nem azért a teljes el­szigeteltségért szükséges említeni, amelyben Irak találta magát (ezt az országot különben a félperifériához kell sorolni, annak a régiónak egyik hatalma, nem pedig a Délé), hanem az ellenfél koalíciójának mélységesen heterogén és összetett jellege miatt. Az első észrevétel, amelyet ennek kapcsán el kell mondani, hogy az Öböl-háború (amint a Marx Centouno 4. számának ve­zércikke leírta) amerikai háború volt, amelyet az Egyesüli Álla­mok szándékosan provokált, és ügyesen keverte bele a konflik­tusba a többi fejlett kapitalista országot is (gondoljunk csak Né­metországra vagy Japánra, amelyek – önmaguk ellenére – több milliárdot fizettek egy olyan háború támogatására, amelyet leg­veszélyesebb gazdasági konkurensük irányított!). Ami ezt a kér­dést illeti, azt hiszem nincs mit hozzáfűzni ahhoz a momentum­hoz, amit Samir Amin mutatott ki, nevezetesen, hogy az Egye­sült Államok minden valószínűség szerint csapdát állított Szad­dam Húszéin rezsimjének, hogy egy régen eltervezett USA-koncepció megvalósuljon. Az alapvető kérdés, amelyre választ kell adni: mi késztette az USA-t egy háború kirobbantására, és mi­lyen összetett motivációk késztették ilyen nagy méretű katonai akcióra a Közép-Keleten? Ezzel kapcsolatban nem tagadom, hogy mellék-okként említést érdemel az USA gazdaságát el­árasztó recesszió-hullám (Frank) csakúgy, mint az az igény, hogy az arab világnak az olajból származó hatalmi pozícióit két­ségessé tegyék (Amin); mindenesetre azt hiszem, hogy az ame­rikai intervenció alapvető okát – amennyiben ez összefügg egy sor ellentmondás-halmazzal, amelyek nem pusztán mennyi­ségi és átmeneti jellegűek – a fejlett kapitalista országok kö­zötti (illetve ezek és a Szovjetunió közötti) erőviszonyok összességéből kiindulva kell keresni, amelyek az utóbbi 10-15 évben folyamatosan átalakultak.

Kevesebb mint húsz év elteltével két körülmény járult hozzá a nemzetközi társadalmi-gazdasági kapcsolatrendszer újra meghatározásához: 1) az Egyesült Államok – mint fő gazdasági-pénzügyi hatalom – relatív hanyatlása a kapitalista világrendsze­ren belül (ennek kiváltó oka volt Japán és Németország növeke­dése, amelyek, legalábbis pillanatnyilag, nagyobb hasznot húz­tak a kapitalista termelési mód újjászervezéséből, ami pedig a „számítógép-forradalommal" függ össze); 2) a magukat szocia­listának nevező rezsimek hirtelen összeomlása, és a két pólusú (USA-SZU) gazdasági rend ebből következő vége. Éppen ez utóbbi körülmény tette lehetővé az Egyesült Államok intervenci­óját a Közép-Keleten (amely lényegében éppen az ő relatív gaz­dasági hanyatlását volt hivatott késleltetni). Gyakorlatilag csak a „szocialista" országok és a Szovjetunió totális árulásának kö­szönhető, hogy az Egyesült Államok rákényszerítette a krízis ka­tonai megoldását az Öböl-válságra, és ezzel kettős, jelentős eredményt ért el.

Elsősorban bebizonyította, hogy egy gazdaságilag hanyatló hatalom, amely elsőrendű katonai-ipari komplexummal rendel­kezik, tökéletesen képes világszintű, abszolút uralmi pozíciójá­nak megtartására (ami fordítottan azt jelenti, hogy egy ország vagy országcsoport gazdasági felemelkedésben, ám katonai ar­zenál nélkül, nem tölthet be igazán uralkodó szerepet a kapita­lista világrendszeren belül). Az elkövetkezendő években egyre világosabbá válik, mindenesetre nagyon valószínű, hogy Japán és Németország – amennyiben tényleg versenyezni akar az USA-val a kapitalista világ koordinációs centrumának szerepéért

– nem teheti meg, hogy ne lássa el magát jelentős fegyverarze­nállal (miután anélkül – ahogy az Öböl-események bizonyítják – lehetetlen önálló és független nemzeti politikát folytatni).¹

Másodsorban újra emlékeztetni szeretnék arra, hogy az Egyesült Államok az Öbölben végrehajtott katonai intervencióval – egyfelől a koalícióban résztvevő számos arab országnak nyúj­tott jelentős kölcsönök hatására, másfelől mert (direkt formában és/vagy indirekt módon az izraeli szövetséges további felfegy­verzésével) egyáltalán nem zárható ki az amerikai katonai jelen­lét növekedése a Közép-Keleten – összességében megerősítet­te ellenőrzését a közép-keleti olaj felett, amely legalább is a mostani előrejelzések szerint még hosszú ideig a legfontosabb energiaforrás marad a fejlett kapitalista országok ipara számára. Ez a körülmény is jelentős hatással bírhat az Egyesült Államok és konkurensei közötti viszonyra, mivel – ahogyan köztudott – az utóbbiak az előbbieknél jóval nagyobb mértékben függenek a közép-keleti nyersolaj-importtól.²

Röviden, amit többen állítani szeretnének, nevezetesen, hogy az Észak-Dél ellentét a következő években elmérgesedik – ebben nagy súlya van a nemrégen zárult, az Iszlámra nézve megalázó háborúnak, és abszolúte nincs kizárva, hogy az Egye­sült Államok a Közép-Keletre a neokolonialista uralom külön­böző formáit erőlteti rá (olyanokat, amelyek Latin-Amerika orszá­gaiban évszázadok óta léteznek) -; nos, mindez csak egyike azoknak a tényeknek, amelyekben nyilvánvalóvá válnak az interkapitalista ellentmondások. A színfalak mögött ugyanis mé­lyebb ellentmondások húzódnak meg a fejlett kapitalista belső szektorban, ami előreláthatólag és hosszú távon egy Észak-Észak konfliktusban éleződhet ki újra.

Ezért merülhet fel tehát, hogy ez a sajátos .gyarmatosítás" (vagyis az Észak-Dél ellentét keretében az Egyesült Államok ál­tal diktált „béke") a kapitalizmus egyik (új) fázisának előjátékát jelentheti (amelyet a jól ismert Lenin-elemzés szerint a világ­szintű, imperialisták közötti konfliktus újraéleződése jellemez) – ahogy egyébként a múltban ez nemegyszer bekövetkezett, ami­kor a periférián zajló háborúk mintegy feldiffundáltak a központi területek felé.³

2. A kapitalista világ egy átmeneti „fázisban"

A kapitalista világrendhez tartozó társadalmi formációk konfliktuális feszültségei tehát fejlődhetnek mind „vízszintes" irányban (a magasan fejlett kapitalista országok között), mind „függőleges" irányban (amikor is az ellentét a centrumhelyzetű, a periférikus és a félperiférikus társadalmi formációk közötti viszonyból ered).⁴ A „vízszintes" konfliktusok – csakúgy, mint a „függőlege­sek" – permanensen jelentkeznek azokban a társadalmakban, ahol a világkapitalista rendszer hierarchiája érvényesül, persze más és más gyorsulási idővel (néha éppen lelassuló időszakok­kal) aszerint, hogy a kapitalista termelési mód milyen szintjén levő állapotról van szó.

Hogy az imént felvázolt feltevés teljesen érthetővé váljék, tisztázni kell – ha vázlatosan is -, mit értek a kapitalista termelé­si mód egy-egy állapotán (vagy fázisán). Hogy elkerülhessünk bármiféle félreértést vagy belemagyarázást, előre szeretném bo­csátani, hogy nem kívánok belemélyedni a kérdésbe, és nem célom a kapitalista termelési módra vonatkozó elméletet bármi­féle történelmi koncepcióra visszavezetni, mint amilyen például az a hagyományos marxista felfogás, amely a termelőerők fejlődésének primátusára alapozott elméletből mechanikusan magyarázta mind a termelési módok történelmi egymásutánisá­gát (feudalizmus – kapitalizmus – szocializmus), mind a kapita­lista rendszer evolúcióját (a jól ismert parabola-modell szerint, amely az említett társadalmi rend eredetét, fejlődési szakaszait és végső feloszlását – mint leszálló ágat – ábrázolja). Ellen­kezőleg, szeretném aláhúzni, miként fejlődik a kapitalizmus – nem lineáris és extenzív módon – történelmi szüneteken és megtorpanásokon keresztül, amelyek a rendszer társadalmi-gazdasági struktúrájának új meg új átszervezésében csúcsosod­nak ki (ez utóbbiakat csak post festum !lehet rekonstruálni, mivel elméletileg lehetetlen azonosítani valamiféle „fejlődési törvényt", amely determinisztikusán előirányozná a kapitalista fejlődés egyik stádiumából a másikba való átmenetet).

Mindezt előrebocsátva, nézetem szerint a kapitalista fejlődés minden „fázisát" alapvetően egy vagy több húzó­ágazat szektorának munkafolyamatai, technikai-szervezeti formái határozzák meg, illetve a társadalmi (kapcsolat-) „szervezés" bizonyos formája, amelynek megfelel a kapita­lista világrendszer hierarchiája, a csúcson egy vagy több magasan fejlett országgal. A kapitalista fejlődés „stádiumai" nem határozhatók meg pusztán a technikai-szervezeti appará­tusán történt változtatások arányában, ahogy arra következtetni lehetne néhány olyan szervezetelméleti tanulmányból, amelyet a „harmadik ipari forradalomról" készítettek a munkafolyamatok számítógépesítését követően. Miként Marx állította, a termelés­nek mindig a társadalmi kapcsolatok különleges formájában, il­letve azok közvetítésével kell történnie, és ezt figyelembe véve mondhatjuk, hogy a kapitalista termelés szövetére vonatkozó át­alakulások vezetnek el végül is új kapitalista társadalmi viszo­nyok és termelési formák létrehozásához (éppen azért, mert mó­dosítják az osztályok és a munkafolyama tok vezetésének, illetve a végrehajtásnak hierarchikus viszonyait).

Ebből a perspektívából nézve a kapitalista termelési módnak az első ipari forradalomból kilépő formája eléggé meghatározott jegyekkel bírt, mint ahogyan az is, amelyik a második világhábo­rúból került ki, s amelynek „válsága" mintegy húsz évvel ezelőtt kezdődött, anélkül, hogy már kézzelfoghatóan meg lehetne ha­tározni a kapitalista fejlődés új „fázisának" elemeit.⁵ Ha ugyanis egyfelől a számítógépes és távközlési technológiák nagymérvű fejlődése annak feltevésére ösztönöz, hogy ez lesz a kapitalista fejlődés új fázisának „technológiai paradigmája", akkor másfelől nem világos, melyek lesznek az új termelő húzóágazatok, nem világosak az energetikai döntések (amelyektől többek között az OPEC-országok jövője függ), és mindenekelőtt – hogy elérjünk a kulcsfontosságú ponthoz – még igen bizonytalan a világgazda­sági elsőségért folyó harc végleges kimenetele (Németország? Japán? Egyesült Államok?).

E feltevés alapján állok tehát elő azzal a hipotézissel – ame­lyet persze alá kell vetni a történelem ellenőrzésének -, hogy miközben a „függőleges" konfliktus (a centrum és periféria között) a kapitalista termelési fázis relatív stabilitása idején robban ki (meghatározott szocio-produktív berendezkedéssel és újrakötődő nemzetközi egyensúlyokkal); a „vízszintes" konf­liktus akkor kerekedik felül, amikor a kapitalista fejlődés egyik fázisából a másikba való átmenet időszakában va­gyunk, mert ilyenkor robbannak ki az imperialisták közötti érdekharcok a világszintű hegemónia meghódításáért.⁶

Amit az imént elmondtunk, legalább két elméleti következte­tés levonását igényli. Először is szükségesnek tűnik mindenféle „ultraimperializmus"-teória elutasítása, amely teória egyébként igen gyakori a marxizmusban, de amelyet a kapitalista fejlődés kézzelfogható menete teljes mértékben cáfol.⁷ A kapitalizálódott területek belső konfliktusa bizonyára az újjáalakítás és közvetí­tés pillanataiban nyílik meg; a közvetítések szerződéseken és különféle szerveződéseken keresztül – különösen ebben a szá­zadban – meghatározott apparátusokban is intézményesülnek (például: az OECD, a Közös Piac, a NATO stb.), ámde a vi­szonylag békés fázisok a lényegből fakadóan (szükségszerűen) átmenetiek. A kapitalista termelési mód megszakított fejlődése, a maga megújuló „ipari forradalmaival", a fejlett kapitalista terü­letek egészét nem egységesen érinti, időnként ugyanis összeza­varja a világgazdasági hierarchia struktúráját, meghatározva bi­zonyos országok felemelkedését és mások hanyatlását, követ­keztetésképpen növelve az egyenlőtlen fejlődés és az imperia­lista konfliktusok fellobbanását.⁸

Ebben az értelemben, az Egyesült Államok mégoly gyümöl­csöző kísérlete – a katonai erőszak alkalmazásával – saját világ-hegemóniai helyzetének megőrzésére (ahelyett, hogy szentesí­tette volna egy „új nemzetközi rend" kialakítását) pusztán kon­junkturális győzelmet jelent, mondhatni, a centrum társadalmain belüli újabb konfliktuális huzavonát (minthogy a közel-keleti „gyarmati" vállalkozás egyáltalán nem szüntette meg az USA ál­landósult termelési, kereskedelmi és pénzügyi hanyatlásából származó gondokat).

Az imént kifejtett észrevételek drasztikusan átértékelik azo­kat az elméleti téziseket, amelyek – mint állandó és alapvető tényt – eltúlozzák az Észak-Dél konfliktus jelentőségét az egyenlőtlen fejlettségű társadalmi formációk kapcsolatainak ke­retében, és hajlamosak elfelejteni, hogy a kapitalizmus előző fej­lettségi fázisában két világháborúra volt szükség ahhoz, hogy meghatározzák, ki is legyen nemzetközi téren az új hegemón hatalom.

És itt érdemes megállni egy pillanatra. Az Észak-Dél konflik­tus döntő voltának tézise – legalább is a marxista ihletésű áram­latok esetében – két jól meghatározott elméleti-filozófiai feltéte­lezésre támaszkodhatott: a humanizmusra és az ökonomista irányzatra. A marxista humanizmus, amikor felhagyott az elide­genedés tüzetes vizsgálatával, és a centrum-periféria viszonnyal kapcsolatos problémákra kezdett koncentrálni, a lelkiisme­retére apellálván rávilágított a „gazdag" országok társadalmi osz­tályainak dúsgazdagsága (ideértve a híres „munkásarisztokráci­át") és a harmadik-negyedik világ „szegény" országaiban élő népek végtelen nyomora és elmaradottsága közötti szakadékra (illetve ez utóbbiak szándékára, hogy felszabaduljanak a kapita­lista fejlődés által rájuk kényszerített szenvedések alól). De mi­után ez a marxista humanizmus soha nem alkotta meg a kapita­lizmus – szigorú és tudományos elemzéssel alátámasztott – el­méleti kritikáját, ezért strukturálisan képtelen volt egy eredeti for­radalmi stratégia véghezvitelére (kivéve azt, hogy felkelésre szó­lította „a világ minden szegényét").

A harmadik-negyedik világ kérdéseire összpontosító ökono­mista irányzat (amely talán nagyobb elméleti károkat okozott, mint a „humanizmus") a hagyományos marxizmusból a kapitaliz­mus végső összeomlásának vagy legalább is tendenciaszerű rothadásának elméletét vette át, amely „rothadást" a tőke csak a periféria „megfojtásával" tud ellensúlyozni; a periféria fejletlensé­ge e szerint az elmélet szerint tehát elsődleges feltételévé válna a kapitalista centrum túlélésének. Ámde valójában egyáltalán nem a periféria nyomora a centrum fejlődésének alapvető feltétele, miután a kapitalista termelési mód – válságok és átalakulások időszakain keresztül – lényegileg centripetális modellt táplál: nem véletlen, hogy az úgynevezett „ipari forradalmak" – a cent­rum – kapitalizmus nyilvánvaló felsőbbségi elemei a világkapitaliz­mus világának perifériájához képest (ideértve a „létező szocializ­musokat" is) – mindig a fejlett kapitalista országokban jelennek meg, mint Anglia, az Egyesült Államok és így tovább. Éppen ezért van az is, hogy a tőke nemzetközi beruházásainak nagy tömege, ahelyett hogy a kevésbé fejlett országokba irányulna, a fejlett kapitalista területen belül áramlik, miközben a periféria munkaereje tömegesen vándorol a világrendszer központi or­szágaiba.

Összességében tehát a tőke centripetális mozgása a jel­lemző, és ezért kell abból a feltevésből kiindulni, hogy elemezni kell a töke világméretűvé válásának formáit, ami – ahogyan azt a hagyományos marxi gondolat jövendölte – kétségkívül bekö­vetkezett, de oly módon, hogy ez nem vezetett a világméretű szocio-produktív struktúrák homogénné válásához, sót a külön­bözőségek növekedése táplálja a kulturális, ideológiai és faji di­vergenciát.

3. A centripetális mozgás és a tőke centrifugája

Az eddig elmondottak szerint tehát nem kell ahhoz a konklúzió­hoz jutnunk, hogy a világkapitalista uralom a társadalmak hatá­rozott kettészakadását eredményezte (a magasan fejlett tőkés országok szűk körére és egy végeláthatatlanul elmaradott és földhözragadt többségre). Ha ez így lenne, teljesen alaptalanok lennének azok a hivatalos közgazdaságtudományi tézisek, ame­lyek világgazdasági dualizmusról beszélnek a fejlett országok és a fejlődő országok között. Valójában annak ellenére, hogy a ka­pitalizmus társadalmi dinamikája többnyire a centrum felé irá­nyuló volt – ez azzal magyarázható, hogy a gazdasági fejlődés színvonala a különböző országok esetében igen differenciált – tapasztalható volt a tőkének a centrumból kifelé irányuló mozgá­sa is (a kapitalista termelési mód világméretű terjeszkedése), de egyértelműen alárendelve az uralkodó dinamikának, amely a ka­pitalista termelési módot a centrumövezetben mozgásba hozta, így nem véletlen, hogy a tőke centrifugális mozgása – az első fázis után, amikor a tőkeexport tanúi lehetünk a kevésbé fejlett országok mezőgazdasága és ipara felé – bár elsősorban – mint­egy decentralizálásként – a központ által ellenőrzött kapitalista vállalatok termelési ciklusait érintette, de érintette a már túlhala­dott gyártási módszereket alkalmazó ipari szektorokat is, hiába termeltek elavult árukat (és tartoztak a kapitalista fejlődés meg­előző „időszakához").

Összességében tehát, az idáig elmondottakat következete­sen úgy lehetne kifejteni, hogy a kapitalizmus társadalmi dina­mikájának kétirányú mozgása van: egy centripetális (ural­kodó) és egy centrifugális (alárendelt). A kapitalista fejlődés e két irányzata általában nem független egymástól, hanem kölcsö­nösen hat egymásra, miután az utóbbi (a centrifugális) végtére is az előzőnek (a centripetálisnak) az eredménye.⁹

A világ társadalmi fejlődését szemlélve, a kapitalizmus egy­másra következő fejlődési fázisainak mozgásából konstatálhat­juk, hogy a központi országokon belül végbemenő kapitalis­ta fejlődés minden egyes előreugrásánál tőkeexpanzió kö­vetkezik be nemzetközi szinten (a rendszer perifériája felé tör­ténő teljes ipari decentralizáción keresztül). Éppen a tőke e cent­ripetális mozgása következtében lehetséges azonosítani a kapi­talista fejlődés különböző fokain álló társadalmi formációkat (az ebből következő hierarchiákkal a periférikus országok, a „harma­dik" és „negyedik" világ között).

A kapitalista rendszerhez tartozó különböző országok gazda­sági (és társadalomszerkezeti) fejlettségi színvonala közötti nö­vekvő különbségek alapvető okát, az imént megadott vezérfonal mentén, a kapitalista termelési mód dinamikájának tanulmányo­zásából kiindulva kell megkeresni. A mi megítélésünk szerint az úgynevezett „negyedik világot" (vagy „perifériát") azok a társa­dalmi formációk alkotják, amelyek – hogy úgy mondjuk – elvesz­tették funkciójukat a nemzetközi munkamegosztásban (amelyet a fejlett kapitalista termelési mód soron lévő szakasza határoz meg). A tőke centripetális mozgása – amely új energiákat, új fo­gyasztási modelleket eredményezve időnként igazi ipari forra­dalmakban konkretizálódik – néhány régió növekvő „periferizáltságához" vezethet, a központi kapitalizmus önreproduktív igé­nyeihez képest elavulttá, túlhaladottá téve az említett társadalmi formációk által előzőleg szolgáltatott terméket és/vagy nyers­anyagot, amelyeket ezáltal eltávolítanak a világgazdaság „alapjaitól".¹⁰

Ami viszont az úgynevezett „félperifériákat" illeti, úgy vélem, olyan országokról van szó, amelyek a tőke centrifugális hatása következtében megőrizték (vagy megszerezték) speciális funkci­ójukat a munka tőkés megosztásának keretében, s ezáltal foko­zatosan stabilizálódnak a tőkés világgazdaságban.¹¹

Ebben az értelemben – fenntartásokkal ugyan – osztom Samir Amin meglátását: „A kapitalizmus fejlődésének éppen az a jellemzője, hogy egyenlőtlen, vagyis a központjában teljesen ho­mogén, míg a perifériája a végtelenségig egyenetlen…" A perifé­riák a kapitalista rendszerben ugyanis csak negatívan ítéltetnek meg: olyan régiók ezek, amelyek nem tudtak centrum-hely­zetűvé fejlődni, következtetésképpen alattvalókká lettek, de bi­zonyos funkciókat el tudnak látni (jóllehet máskor meg nem fe­lelnek meg semmilyen funkciónak, vagy elvesztették azt a funk­ciót, amelynek korábban megfeleltek). A hetvenes, nyolcvanas években felmerülő új megkülönböztetések a harmadik világban – a perifériák féliparosítása, vagy mások „negyedik világiasítása" – nem jelentenek tehát új jelenségeket, csak a kapitalista világ­expanzió jelenségének új formáit tapasztalhatjuk. „A harmadik világ egyenlőtlen ipari fejlődése képezi a világ polarizációjának új formáját; a centrum uralma a perifériák felett ma már új for­mákban jelentkezik, mint amilyen a pénzügyi rendszer, a tech­nológiai és a kommunikációs szisztémák."¹²

Az alapvető pont, ahol nem értek egyet Aminnal (és általá­ban a „világgazdaság-iskola" beállításával), és amelyről érde­mes lenne vitát nyitni: a kapitalista világgal összefüggő gazdasá­gi fejlődés egyenlőtlen (anyagi és társadalmi) alapjainak kérdé­se. Ha nem értelmezem félre Amin problémafelvetését, ő – mi­után hosszú ideig úgy tartotta, hogy a centrum és a periféria kö­zötti szakadék a magasan fejlett és az agrár országok eltérésére vezethető vissza (amely utóbbiakban feltételezték a nem kimon­dottan kapitalista társadalmi-termelési formák széles jelenlétét) – a centrum uralmának alapját a világrendszer perifériája fölött a pénzügyi, technológiai és katonai apparátusnak tudja be (ezért van szerinte az egyenlőtlen fejlődés).¹³ Őszintén szólva ezek a tézisek igen eklektikusak és szerteágazók, mivel valójában nem érintik az említett probléma lényegét.¹⁴ Az én megítélésem sze­rint ugyanis az egyenlőtlen fejlődés alapvetően a kapitalista munka globális szinten érvényesülő dinamikájának uralmá­tól függ, ami magában foglalja a központi, periférikus és fél­periférikus társadalmi formációk összességét (amelyek vi­szont a kapitalista termelési mód fejlődésének rétegei mentén sorakoznak fel).

Ilyen körülmények között igen komplex feladatok tárulnak azok elé, akik a kapitalista termelési móddal kapcsolatos teóriát (a tőke globalizációjának figyelembevételével) újjá kívánják ala­kítani. Különösen azt kell megmagyarázni, milyen meghatározó összefüggései vannak annak, hogy a kapitalista világrendszert alkotó országok növekvő különbségei (a piramisszerű hierarchizálódással együtt) strukturálisan is funkcionálisak a központi ka­pitalista fejlődés szempontjából.¹⁵

Nem lehet célom, hogy e cikk keretében szerves és végle­ges választ találjak erre a központi kérdésre, arra korlátozódom, hogy meghatározzam azt az irányt, amely szerintem elvezethet a probléma elégséges elméleti megoldásához. Még egyszer: úgy hiszem, abból szükséges kiindulni, hogy a kapitalista terme­lési mód milyen átalakítási dinamikával rendelkezik (az előbb említett irányvonalak alapján). Elmondtuk, hogy a kapitalista tár­sadalmi-termelési (és technológiai) struktúra átalakulásának minden fázisa megkísérel meghatározni egy húzóágazatot (ami­lyen az angol textilipar az első ipari forradalom idején, később a taylorista-fordista műszeripar, ma pedig, az informatikai forrada­lom idején, a mikroelektronika ipara és a komponentisztika), amely növekvő dinamikára tesz szert a megelőzően uralkodó történelmi időszakokéhoz képest, fokozva az egyenlőtlen fejlődést a vállalatok és ipari szektorok között. A társadalmi fejlődés előző „időszakában" kialakult termelő ágazatok késés­ben levőnek tűnnek, ha a dinamikusabbakkal hasonlítják össze, és ezért a rendszer egészének fejlődési igényeivel kapcsolatban úgy kezelik őket, mint túlzott források felszívóit. Ritkán találjuk magunkat szemben igazi „csökevényekkel", miután olyan ágaza­tokról van szó, amelyre a kapitalista termelési módnak valójában szüksége van ugyan, de kimondottan alárendelt pozícióban, mert egyre alacsonyabb a dinamikusságuk (elég ha például az ásványiparra, a textiliparra és a gépipar némely ágazatára gon­dolunk). Ezért, ahogy a kapitalizmus fejlődik, fokozatosan a vi­lágrendszer (fél)perifériájára szorítja az előző fejlődési szakasz­ban elavult szektorokat és formákat.

Ilyen módon a centrum kapitalizmusa (amelyben a kapita­lista termelési mód a legmagasabb szintjét éri el) kétszeresen profitál: egyfelől a tőke előbb említett centrifugális mozgása megalapozza a nagyobb tőkerész használatának lehetősé­gét, valamint munkaerő bevonását az új (és dinamikusabb) termelő szektorba, amely a kapitalista fejlődés legújabb sza­kaszában jött létre; másfelől, ezzel egy időben, az olyan társadalmi termelési formákat, amelyek kevésbé dinamikusak, de még megfelelnek a kapitalista újratermelés igényeinek, nem számolják fel, hanem a kapitalista fejlődés szempontjá­ból kevésbé fejlett országokba helyezik át a világgazdasá­gon belül.¹⁶ Ebben az értelemben világos, hogy az egyenlőtlen fejlődés – a tőke két irányú (centripetális és centrifugális) mozgásából eredően – strukturálisan funkcionális a köz­ponti kapitalizmus önújratermelődési igénye szempontjából.

De, hogy világosabban fogalmazzunk, ez „rendszer-funkcionali­tás", mégpedig abban az értelemben, hogy nem az egyenlőtlen fejlődés (és nem is a periféria .fejletlensége") tartja fenn a cent­rum-kapitalizmust, hanem önnön hatóereje idézi elő – ugrások és új társadalmi-termelési időszakok révén – az egyre torzultabb és piramisszerű fejlődést, növelve a különbségeket a tőkés világrendszert alkotó különféle országok között.

Nem tagadva, mennyire szükség van itt még az ismeretek további elmélyítésére – többek között a miénktől eltérő elméleti megközelítések képviselőivel folytatott dialógus útján is – úgy látom, a fentiekben megfogalmazott elméleti feltevésekből kell kiindulni, hogy újraalapozhassuk a társadalom és a tőkés terme­lési mód marxi elméletét.

(Ford.: Földes J. György)

Marx Centouno, 6. 1991. augusztus.

Jegyzetek

1 Másfelől éppoly evidens, hogy az Egyesült Államok sem kerülheti el, hogy a többi kapitalista hatalom „technológiai kihívásának" eleget ne tegyen.

2 1988-ban a közép-keleti olajimportra szoruló három kapitalista nagyhatalom függése – ennek mértékét az a jelentós tartalmazza, amely az említett országokból származó energiaforrások importjára, illetve az említett tőkés országok összimportjára utal – a következőképpen fest: az első helyen Japán áll 44%-kal, utána következik az Egyesült Államok 20%-kal ós Németország 6%-kal. Az USA, konkurenseitől eltérően, olaj-önállóságot élvez (és ha mégis a Közép-Keletről vásárolják az ola­jat, az csak azért van, mert ott kevesebbe kerül, mint otthon).

3 Megkockáztatható egy bizonyos analógia feltételezése a mostani kapitalista többcentrumúság és az első világháborúval jellemezhető tör­ténelmi fázis között, amelyet megelőzött egy sor „periférikus" konfliktus (különböző hatalmú kapitalista országok között), mint a spanyol-ameri­kai háború (1898), az angol-búr háború (1899-1902) és így tovább.

4 A „vízszintes" és „függőleges" konfliktusok csak fokozatuk szerint és nem természetüknél fogva különböznek egymástól, miután mindkét esetben – vagy azonos helyzetű, vagy eltérő hierarchikus helyzetű – ka­pitalista hatalmak között kialakult ellentétről és viszályról van szó. Ezért is tartjuk megalapozatlannak azt, hogy az Öböl-háborút Észak-Dél el­lentétnek állítsák be, ahhoz hasonlónak, amely az USA-t Vietnammal vagy Kubával hozta konfliktusba. Az összes fenntartással együtt azt le­hetne mondani, hogy a kapitalista centrum és a félperiférikus kapitalista hatalmak ütközéséről volt szó (amely utóbbiak megkíséreltek közeledni a „világgazdaság" felé, ós bizonyára nem kíséreltek meg kilépni a kapi­talista termelési mód önmegújító logikájából).

5 Ha felmerül annak az igénye, hogy történelmileg pontosabban re­konstruáljuk a kapitalista fejlődés fázisait, az előbb említett koordináták alapján állítható, hogy a kapitalista fejlődés első fázisát egy speciális tár­sadalmi-termelési szervezet jellemezte (a gépesített nagyipar, amelyet Marx a Tőkében elemzett, és a munka formális és reális alárendelése a tőkének; továbbá egy precíz társadalmi szabályozó mechanizmus – az 1880-as évek piaci konkurenciája -; mindez egy meghatározott nem­zetközi gazdaságai konfigurációval, amelynek közepén Anglia állt, mint a fejlett világ hegemón centruma). A kapitalista fejlődés következő „fázi­sában" – amely ebben a században erősödött meg, a policentrikus kapi­talizmus hosszú időszakában – tanúi lehettünk az angol gazdasági hata­lom leáldozásának, amelyre válaszul az Egyesült Államok felemelkedé­se jött létre, ahol aztán igazán viharos volt a taylorizmus-fordizmus fejlődése (amely viszont létrehozta – a kapitalista ciklus állami szabályo­zásával együtt – a kapitalista fejlődésnek jelenlegit megelőző stádiumára jellemző szocio-produktív struktúráját).

6 Ha figyelembe vesszük mindazt, amit már elmondtunk az Öböl-há­borúról, világosan érthető, hogy egy (látszólag) „függőleges" konfliktus kirobbanása a policentrikus kapitalizmus időszakában egyáltalán nem mond ellent az imént felvázolt feltevésnek. Bizonyos hasonlatosságot le­het felfedezni az USA mostani közel-keleti „vállalkozása" és Anglia első világháborút megelőző magatartása között. Anglia akkor még a kapita­lista rendszer centrumában volt, ám már hanyatló fázisban, amikor is minden eszközzel (beleértve a katonaiakat is) ellenszegült Németország gyarmati terjeszkedésének.

7 Ha nem tévedünk, alig húsz éve Baran, Sweezy, Hymer és maga Poulantzas teljesen kétségbevonhatatlannak ítélte meg azt a gazdasági, pénzügyi és katonai uralmat, amelyet az Egyesült Államok ért el a leg­utóbbi világháború óta.

8 Ahogy már említettük, az Egyesült Államok hanyatlásának egyik fő oka gazdasági szempontból a taylori-fordi ipari apparátus megfelelő megújítására való képtelenség volt, pedig ez impulzust adhatott volna a munkafolyamatok mikroelektronikai és számítógépesítési technológián alapuló innovációinak.

9 Ahogy az alábbiakban kiderül, a tőke centrifugális mozgásának a centripetálisból való származása inkább logikai, semmint történelmi összefüggés.

10 Ez a feltevés, amely a tőke centripetális mozgásából vezeti le né­hány társadalom „negyedik világiasítását", szerintünk sokkal plauzibilisebb és tovább mutat, mint az, amelyik még ma is a periféria „kifosztá­sából" indul ki, amelyet, úgymond, a centrum visz véghez. Ez, hogy vilá­gos legyen, nincs összefüggésben a kapitalizmus történelmi megítélésé­vel, amely szerint az „regresszív" az elmúlt történelmi rendszerekhez ké­pest (Wallerstein). Az alapvető probléma éppen abban rejlik, hogy megért­sük, melyek a kapitalista termelési mód folyamatának dinamikai alapjai.

11 Gondoljunk egyfelől az OPEC-országokra – amelyek fejlődésüket az olajiparra (és annak indukáló erejére) alapozták -, másfelől az úgy­nevezett NIC-csoportra (Dél-Korea, Indonézia, Brazília stb.) amely or­szágok gazdasági struktúrája néhány termelő szektor köré csoportosul (textil, ruházati ipar, mikroelektronika), kiegészítve a központi kapitaliz­mus iparát.

12 S. Amin: A harmadik világ újra „viharzóna", Marx Centouno, N 4. 1991. p. 11. [Lásd e számunkban – A szerk.]

13 Erről a kérdésről, az előzőekben idézett Öböl-háborús anyagon kí­vül olvasásra ajánljuk Amin számos cikkét, amely az utóbbi években je­lent meg a Marx Centounoban (valamint számos előző munkáját, amely a bibliográfiai jegyzetben szerepel).

14 Megerősíteném azt a múltban már elhangzott véleményemet, mi­szerint azok a magyarázat-modellek, amelyek a centrum és a periféria közötti szakadást hangsúlyozzák, egyre nehezebben tudják elméletileg magyarázni a világkapitalista gazdaság jelenlegi hierarchikus konfigurá­cióját. Minthogy ma elég nehéz egyetlen kapitalista centrumról beszélni, amely gátolná egy végtelen nagyságú, prekapitalista termelési formák­kal terhelt periféria fejlődését – hacsak nem esünk vissza igen általános koncepciók hangoztatásába, mint például azok, amelyek a „pénzügyi és technológiai rendszereket" minősítik az egyenlőtlen fejlődés meghatáro­zóinak -, könnyen előkerülnek bizonyos ad hoc feltételezések, mint ami­lyen Wallersteiné volt annak idején, aki bevezette a hagyományos cent­rum-periféria pár mellé a fátumszerű „félperifériát", amely az „egyenlőtlen csere" közvetítéséből élne a kapitalisztikusan fejlett és az imperializmus által kizsákmányolt ós fejlődésükben gátolt területek kö­zött.

15 A tőke uralkodó mozgásainak a centripetális fejlődésben bekövet­kező fázisait megjelölni szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy elméletileg megalapozzuk az egyenlőtlen fejlődés marxi teóriáját.

16 Emlékeztetni szükséges, hogy a kapitalizmus centrifugális mozgá­sa nemcsak a már meglevő társadalmi-termelési formáknak a centrum­ból a perifériára helyezését jelenti, hanem a kevésbé fejlett országok be­vonását is – a legkülönfélébb formákban – a fejlett tőkés országok szá­mára fontos kiegészítő és funkcionális termelőágazatokba (gondoljunk csak a múltat illetően a vegyiparra és a mezőgazdaságra, a mai viszo­nyok között pedig a mikroelektronikai ipar néhány bedolgozó részlegé-re).

Irodalom

Lenin, V. I.: Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka. Le­nin Válogatott Művei, I. Kossuth, 1967. pp. 437-531.

Kemp, T.: Le teorie dell'imperialismo [Az imperializmus elméletei]. Einaudi, Torino, 1967.

Owen, R.-Sutcliffe, B.: Studii sulla teoria dell'imperialismo [Tanul­mányok az imperializmus elméletéről]. Einaudi, Torino, 1977.

Meldolesi, L.: Teoria economica di Lenin [Lenin gazdasági elméle­te]. Laterza, Bari, 1981.

Dall'analisi marxista aila questiono dsll'imperialism,o contemporaneo [A marxista elemzéstől a mai imperializmus kérdéseiig], Einaudi, Torino, 1977,

Arrighi, G.: Imperialismo e sistema capitalista mondiale [Imperializ­mus és világkapitalista rendszer]. Liquori, Napoli, 197S.

Arrighi, G.: La geometria dell'imperialismo [Az imperializmus geo­metriája]. Feltrinelli, Milano, 1978.

imperialismo [imperializmus]. Címszó az Einaudi Enciklopédiában.

Manacorda, P.: Lavoro ed intelligenza neli'era microelettronica [A munka és az intelligencia a mikroelektronika korában]. Feltrinelli, Milano, 1981.

Lipietz, A.: La mondializzazione della crisi generale dei fordismo [A fordizmus általános válságának világméretűvé válása]. In: Dinamiche delia crisi mondiale [A világválság dinamikái]. Editori Riuniti, 1988.

Parboni, R.: Il conflitto economica mondiale. Finanza e crisi interna­zionale [A világgazdasági konfliktus. Pénzügy és nemzetközi válság]. Etas Libri, Milano, 1985.

Pianta, M. [szerk.]: L'economica globale. Stati Uniti, Europe e Giap­pone tra competizione e conflitto [A globális gazdaság. Az Egyesült Ál­lamok, Európa és Japán versengése és konfliktusa közepette]. Edizioni Lavoro, Roma, 1989.

Balcet, G.: Industrializzazione, multinazionali e dipendenza techno-logica [Az iparosítás, a multinacionálisok ós a technológiai függés]. Loeschner, Torino, 1981.

Amin, S.: L'accumulazione su scala mondiale. Critica della teoria del sottosviluppo [Világméretű akkumuláció. A fejletlenség elméletének bírá­lata]. Jaca Book, Milano, 1970.

-: Lo sviluppo inequale. Saggio sulle formazioni sociali del capitalis­mo periferico [Az egyenlőtlen fejlődés. Tanulmány a periférikus kapitaliz­mus társadalmi formációiról]. Einaudi, Torino, 1976.

-: La teoria del sganziamento. Per uscire dal sistema mondiale [A lekapcsolódás elmélete. A világrendből történő kilépésért]. Diffusioni 84, Milano, 1986.

Wallerstein, I.: Il capitalismo storico [A történelmi kapitalizmus]. Ei­naudi, Torino, 1985.

-: Sistema mondiale dell'economica moderna [A modem gazdaság világrendszere]. Ilmulino, 1974-78.

Frank, A. G.: Capitalismo e sottosviluppo in America Latina [Kapita­lizmus és fejletlenség Latin-Amerikában]. Einaudi, 1969.

Brenner, R.: The origins of caprtalist development: a critique of neo-Smithian Marxism [A kapitalizmus fejlődésének eredete: a neosmithiánus marxizmus kritikája]. New Left Review, 104., 1977.

La Grassa, G.: Le transizioni capitalistiche [A kapitalista átalakulá­sok]. Ediesse, Roma, 1986.

-: L'„inattualità" di Marx [Marx „időszerűtlensége"]. Franco Angeli, Milano, 1989.

La Grassa, G.–Bonzio, M.: Il capitalismo lavoratino e la sua rimondializzazione [A munkálkodó kapitalizmus és újra-globalizálódása]. Franco Anaeli. Milano. 1990.