Visszavonulás a kollektív tiltakozástól – Háztartás, nemek, munka és népi tiltakozás a sztálinista Magyarországon

A szerző a források tükrében vizsgálja, milyen formái voltak a munkástiltakozásnak Magyarországon az 1950-es évek elején, amikor az állam normarendezés címén jelentősen megnyirbálta a munkásjövedelmeket, az erőszakos kollektivizálás eredményeképpen pedig az állami ellátás is akadozott. A tanulmány érvelése szerint a nyílt tiltakozás visszaszorulását, majd megszűntét nem pusztán a nagyfokú elnyomás magyarázza. A munkások, és különösen a nők egyre többet fektettek a privát szférába, amely a bizonytalan és kevés állami jövedelem mellett biztosította a család megélhetését. Még a legsikeresebb háztartások sem voltak teljesen önellátóak, az 50-es évek tapasztalata azonban fontos szerepet játszott a szocialista privatizáció eszményének kialakulásában.

Bevezetés

1951. december közepén a kormány bejelentette: az ünnepek előtt nem fizetnek bért, hogy véget vessenek a karácsony utáni sorozatos hiányzásoknak. így a munkások csak december 27-én kapják meg a pénzüket. A budapesti Ikarus-gyárban mind a szakszervezetet, mind az üzemi pártszervezetet elárasztották a panaszok. Az üzemi vezetők biztosítékot kaptak arra, hogy a határozat ellenére 23-án is kifizethetik a munkásokat. Az üzemi pártbizottság azonnal hozott is egy ilyen értelmű határozatot, hogy lecsillapítsák a felháborodott dolgozókat. 23-án el is kezdődött a bérek kifizetése a reggeli műszakban dolgozó munkásoknak. 11-kor azonban a minisztérium közbeavatkozott, és leállította a kifizetést, így azok, akik fél 2-kor kerültek volna sorra, hiába várakoztak a pénzükre. Az üzemi vezetés tiltakozott, és kínos vita alakult ki a vállalat és a mi­nisztérium között. Gerő Ernőnek, a párt gazdaságpolitikai főemberének kellett közvetítenie a felek között. Ő úgy határozott, hogy nem szabad több bért kifizetni. Ekkor már délután fél négy volt, és több mint 1500 munkás várakozott egyre türelmetlenebbül a munkabérre. Amint tudo­mást szereztek Gerő határozatáról, a feldühödött munkások demonstrálni kezdtek, és elfoglalták az üzemi vezetés és a pártszervezet irodáit. A munkások ellenállását csak erőszakkal lehetett megtörni. Az ÁVH 156 embert tartóztatott le a tiltakozásban való részvételért.1

Ez a demonstráció különleges esemény volt, mert Magyarországon 1956 előtt – a szomszédos országoktól eltérően – a sztálini típusú dik­tatúra idején a nyílt népi ellenállásnak csak nagyon kevés példájával találkozunk. A kollektív nyilvános tiltakozás hiánya mellé szegénység, csökkenő életszínvonal, nagyfokú elnyomás és az iparon belüli növekvő munkaintenzitás társult. A munkásjövedelmek mégoly jelentős megnyir­bálása is csak elszórt ellenállásba ütközött.2 A kollektív tiltakozás visz-szaesésével a „munkásosztálybeli" háztartások tagjai tevékenységüket egyre inkább a magánszférába összpontosították. Az állam iránti bizalom megfogyatkozása különösen megmutatkozott az élelmiszer-ellátás terű­létén: sokan jóval inkább bíztak az önellátó gazdálkodásban, mintsem a megbízhatatlan állami elosztásban.3 Ahogyan csökkent a kollektív tiltakozás, úgy lett egyre fontosabb szerepe a magánszférának az ipari munkások életében. Miért történt ez így? A látszólag nyilvánvaló ok, ami az ember eszébe ötlik, a masszív politikai elnyomás. Ez kétségtelenül szerepet játszott, de korántsem lehetett az egyetlen ok, hiszen akkor elfelejtkezünk arról, hogy más kelet-közép-európai államokban, ahol a la­kosságot hasonló mértékű repressziók érték, jóval több politikai tiltakozás volt, mint Magyarországon. Egy másik elfogadható magyarázat lehet a sztálinizmus éveire jellemző nyomor. Ez sem tudja azonban megragadni a kollektív nyilvános tiltakozástól való visszavonulás pontos dinamikáját. Miközben a szegénység és a politikai elnyomás kétségtelenül része a rejtély megoldásának, azok a folyamatok, amelyek átrajzolták a nyilvános és a magánszféra határait a sztálinista Magyarországon, bonyolultabbak és szövevényesebbek a látszólag nyilvánvaló magyarázatnál.

A tanulmány tézise, hogy a munkásoknak a szocialista iparosításról szerzett tapasztalata megteremtette a szocialista magánosítás és az önellátó háztartás ideálját. A szegénység, az állami szektorból származó munkabérek kifizetésének bizonytalansága összekapcsolódott az egyre elterjedtebbé váló hiánnyal a hivatalos fogyasztás területén, és együtt átalakították az állam által dominált nyilvános szférát. Ez a szféra sok munkásháztartás számára olyan küzdőtérré változott, ahol az igényeket nem lehetett kielégíteni. Kialakult egy morális gazdaság, ahol a háztartás az állam által uralt nyilvánosságtól való függetlenségre törekedett. Ezt soha nem lehetett tökéletesen megvalósítani, sőt valójában nagyon sok esetben elérhetetlen volt. Amennyiben a háztartások önellátóak voltak, ez csak a nyilvános és a magánszféra közötti komplex kapcsolatrendszer miatt történhetett így. Nem szabad azonban alábecsülnünk a szocialista magánosítás eszményének ideológiai hatásait. Noha kezdetben az állami elnyomás is megtette a magáét, ezek legitimálták a nyilvános tiltakozás­tól való fokozatos visszavonulást a gyárban vagy a közösségben. Nem szüntették meg a népi ellenállást, hanem más csatornákba irányították – a munkahelyen például a tiltakozás olyan rejtett formáiba, mint az állami tulajdon módszeres megdézsmálása, ami tovább erősítette az informális gazdasági tevékenységeket, amelyeknek a háztartás állt a középpontjá­ban. A nyilvánostól a magánszféra felé történő elmozdulás fontos követ­kezményekkel járt a nemek viszonyára mind a munkahelyen, mind pedig a háztartásban. Miközben a sztálinista állam támogatta a nemek egyen­lőségét a munkában, és kiterjesztette a női foglalkoztatottságot, paradox módon a nők többet fektettek a háztartás fenntartásába. Ez tükröződött a kollektív tiltakozás mintázatában éppúgy, mint a túlélési stratégiák for­máiban. A férfi munkásoknak a munkahellyel folytatott alkudozásában is kifejeződött a nyilvános és magánszféra határainak átrajzolódása. A bérek körüli informális alkudozást olyan feltételezések támasztották alá, ame­lyekben megjelent a két társadalmi nem viszonyának a megváltozása.

A nyilvános és a magánszféra nemileg meghatározott dimenziói a háború utáni Magyarországon

Amikor a Magyar Dolgozók Pártja 1948-ban hozzálátott, hogy bevezesse Magyarországon a sztálinista diktatúra formális intézményeit, az állam a gyárakban munkaversenyeket kezdeményezett. Ennek kettős célja volt: egyrészt, hogy a termelés növelésére ösztönözze a munkásokat, másrészt, amint azt az „új" állam idealistább építői feltételezték, hogy a termelésben megvívandó forradalom előfutára legyen, és megváltoztassa a „munkásosztálynak" a munkával kapcsolatos attitűdjét. A propagandisták aggodalommal álltak az 1948-ban a főváros ipari kerületeiben lefolytatott közvélemény-kutatások eredményei előtt, amelyek szerint a munkásfele­ségek 37%-a nem tudta, hogy a férje részt vesz-e a munkaversenyben. Megállapították, hogy a munkásfeleségeket az otthonuk és a közvetlen környezetük ügyei foglalkoztatják. A propagandisták szerint ezek az asszo­nyok „elhatárolódnak a gyártól, a gyári munkától és a munkaversenytől".4

A fenti közvélemény-kutatások arra próbáltak fényt deríteni, hogyan reagálnak a háztartások tagjai a gyárakban bekövetkezett változásokra. A felmérések összeállítói a nyilvános és a magánszféra nemileg meghatá­rozott elválásának nyomait mutatták ki az ipari Magyarországon. Avárosi ipari munkások az olyan munkamegosztást találták ideálisnak, ahol a férfi munkás a kenyérkereső, miközben a háztartásért a feleség felel. Ezek a berögződések az üzemi bizottságok attitűdjeiben is kifejeződtek, amelye­ket- legalábbis a nehéziparban – 1949-ig a szakképzett, férfi munkáselit dominált. 1948-ban a Lampart Gyár üzemi bizottsága szisztematikusan rosszabbul fizetett munkákra küldte a legjobb helyeken levő nőket azzal az indoklással, hogy a munkák elosztásnál figyelembe kell venniük a férfi kollégák családi „kötelezettségeit". A Ganz Hajógyárban a szakszervezet csak a „férfiaknak és családjaiknak" juttatott krumplit és természetben más segélyeket, explicite is kizárva ezekből a nőket.5

Miközben a „munkásosztály" maszkulin jellegének hangsúlyozása a ke­nyérkereső szerepét osztotta a férfi munkásokra, a háztartás azonosítása az asszonyokkal számos felelősséget ruházott a háztartás nőtagjaira. Ezek nemcsak a házimunkát, a háztartás vezetését, a kosztpénz beosz­tását és a vásárlást foglalták magukba,6 hanem gyakran az otthonon kívül a háztartásért végzett fizetetlen munka más formáit is. A háború utáni újjáépítést követő nehéz és nélkülözésekkel teli időszakban sok városi háztartás kapott egy kis darab földet, ahol csirkéket tartottak, vagy zöld­séget termesztettek. Számos ipari településen a gyári munkásfeleségek végezték ezt a munkát, miközben férjük a gyárban dolgozott. Követke­zésképpen, amikor elérkezett az iskolai vakáció, a gyári hatóságok felé rengeteg kérés érkezett, hogy oldják meg a gyerekek felügyeletét, amíg az anyák a földeken dolgoznak.7

A sztálinizmus „exportjával" az új állam egy, a nehézipar fejlesztésén alapuló társadalmi átalakulás képét vázolta fel, amely azt ígérte, hogy

Magyarország a „vas, az acél és a gépek országa" lesz.8 Más kelet­európai országokhoz hasonlóan a szocialista iparosítás eme víziójához határozott nemi elképzelések társultak. A férfi termelőmunkát ünnepelték, és szorgalmazták a nehézipar fejlesztését, mely szektorban hagyomá­nyosan túlnyomórészt férfi munkások dolgoztak. Amikor bejelentették az első ötéves terv célkitűzéseit, az ipari területeken sok nő gyanakvással tekintett a propagált társadalmi átalakulás „nemi" dimenziójára. Nem hitték, hogy közvetlen hasznát láthatják a nehézipar fejlesztésének, és inkább egy olyan tervet preferáltak volna, amely az életszínvonal, a lakókörülmények és a közösségi szolgáltatások javítását tűzi ki célul.9 Ennek ellenére az első ötéves terv a nemek közötti viszony radikális átalakítását látszott kitűzni azáltal, hogy teljesen megnyitotta a nők előtt a szocialista munkaerőpiacot. 1950-ben a közgazdászok 123 000 nő fog­lalkoztatásáttervezték, 54 000-re az iparban, 22 000-re az építőiparban volt szükség.10 Az Országos Terviroda nemi egyenlősítő politikát szor­galmazott a munkahelyen, a szakmunkásképző tanfolyamok esetében pedig pozitív diszkriminációt javasolt: a helyek 30-50%-át fiatal nőkkel kellett betölteni.11 Ez a politika explicite is a „férfi munka újjászervezését" hirdette, hogy elősegítsék a nők belépését a korábban férfiak által do­minált szakmákba és iparágakba. Utasították a gyárakat, hogy „ne csak azokba a munkakörökbe helyezzenek nőket, amelyeket általában nők töltenek be, hanem kövessék azt az irányvonalat, hogy a nők minden foglalkozásra alkalmasak".12

Ez a politika sem kérdőjelezte meg azonban a „bevett" nemi ideológiát, amennyiben az a nyilvános és a magánszféra határaihoz kapcsolódott. Ehelyett azt ígérte, hogy „felszabadítja a nőket az otthoni kötelességek alól", mégpedig úgy, hogy kiterjeszti a bölcsőde- és óvodahálózatot, megoldja a gyerekek nappali felügyeletét, és nagy teret ad a menzának és a közösségi étkeztetésnek. Emellett a rezsim tervbe vette a munka­takarékos eszközökhöz (pl. mosógép) való hozzájutás megkönnyítését és kiterjesztését, legfőbb ambíciója pedig a házimunka iparosítása volt.13 A munka nyilvános világának férfi és a magánszféra világának női ter­mészetéről szóló feltevések, illetve a két világ elkülönülésének hiedelme szolgáltak a kollektív tiltakozástól való visszavonulás hátteréül. Ezeket a hiedelmeket mind a munkásosztálybeli férfiak, mind a nők osztották, és attitűdjeik és cselekedeteik strukturálásában is fontos szerepet játszot­tak. Paradox módon ezeket némely tekintetben az új szocialista állam is erősítette.

A kollektív tiltakozástól való visszavonulás a munkahelyen

A sztálinista fordulat Magyarországon is meghirdette a termelés forra­dalmát. Az átfogó gazdasági tervezés gyakorlatának és a tudományos vezetés törvényei alkalmazásának összefüggését azok is elhanyagolták, akik elemezték ezt a kérdést. Megvalósítása a Szovjetunióban és Kelet-Európában jelentős intézményi centralizációval, ugyanakkor a kitűzött termelési célok teljesítéséért való egyéni felelősség kiterjesztésével járt együtt. A magyar gazdasági tervezést tehát a kollektivista centralizáció és – üzemi szinten – az individualizált termelési rezsim látszólagosan paradox kombinációja jellemezte ebben az időben. A termelés szerve­zését, az ösztönzési és jutalmazási rendszert explicite individualizálták és a tervben rögzített célok teljesítéséhez kötötték.14

Az átfogó gazdasági tervezés bevezetése eredményeképpen létrejött intézmények távolról sem voltak népszerűek. Az ipari munkások a mun­kahelyen egy szigorúan instrumentális attitűdöt vettek fel a teljesítmény­bérrel és a munkaversennyel szemben. A munkások csak akkor vettek részt a munkaversenyben, ha közvetlen anyagi hasznuk származott belőle.15 Az 1940-es évek vége a rezsim szerencséjére olyan időszak volt, amikora reálbérek gyorsan emelkedtek.16 1949-ben azonban nem ez volt a helyzet: amikor a rezsim növelni kívánta a termelési normákat, ez a törekvése az üzemekben mind a férfi, mind a női munkások heves ellenállásába ütközött.17

1949 végére a munkát explicite individualizálták a munkaversenyben való egyéni részvétel ösztönzésével és a sztahanovista mozgalom be­vezetésével. A bérek emelkedtek; nemcsak az új sztahanovistáké – a kiemelkedő dolgozóké -, hanem általában a munkásoké. Noha többen tekintettek bizalmatlanul az új sztahanovistákra, a munkásosztály alap­jában véve elégedett volt a béremelés miatt.18 A termelés individualizá-lása, amelyet a központi tervezés szorgalmazott, kiegészült azonban a bérrendszer átalakításával. Ez a munkaerő legnagyobb része számára normarendezést jelentett, amely a rezsim legnépszerűtlenebb intézkedé­sei közé tartozott.19 Az új normák bevezetését a háborút követő időszak egyik legnagyobb munkás-tiltakozáshulláma kísérte.20 Ez az intézkedés aláásta a rendszer legitimitását, amely hosszú távú politikai következ­ményekkel járt, rövid távon pedig ellehetetlenítette a munkaversenyt,21 mert a munkahelyeken a munkások negatív szolidaritást alakítottak ki az állammal szemben, és megtagadták a részvételt annak erőfeszíté­seiben. 1950-től a munkásokat leginkább az az érzés egyesítette, hogy ők mindannyian egy „vérszívó kormány"22 kizsákmányoltjai. Az állammal szembeni közös ellenérzés abban is kifejeződött, ahogyan a munkások együttműködtek az őket kontrollálni akaró gyári rendszerek befolyásá­nak visszaszorításában. 1953-ban egy Nyugatra menekült nehézipari munkás a következő választ adta arra a kérdésre, hogy miért „dolgoztak össze" a munkások a minőség rontásában vagy az anyagpazarlásban: „Pszichológiailag olyan volt a helyzet […], hogy ők [a munkások] örül­tek, ha árthattak a kommunista rendszernek."23 A munkások állammal szembeni negatív szolidaritásának kultúrája teremtette meg az alapot a kollektív tiltakozás rejtett formáinak folytatásához. A Duna Cipőgyár egyik munkása a következőképpen emlékezett vissza erre: „1953-ban nagy volt a morgás a normák miatt; egyszer a munkások nem hivatalos cigarettaszünetet tartottak, hogy kifejezzék a tiltakozásukat. Tíz percre megállt a munka. A munkások nem akartak többet kockáztatni, a vezetés ezért egyszerűen nem vett tudomást az incidensről, és senki nem érezte meg a következményeket."24

A kollektív tiltakozás rejtett formái alatt azonban volt egy másik szint, ahol az elégedetlenség kifejeződött. A munkásellenállás jelentős része „infrapolitikai" formát öltött, amely kikerült a hatalomban lévők direkt látó­szögéből, és olyan egyéni cselekedetekben nyilvánult meg, mint a viccek, rémhírek, pletykák gyártása és a rezsimet lejárató falfirkák rajzolása.25 Ezek azonban korántsem a munkások vicces kedvére utaltak, hanem na­gyon is kifejezték az ipari munkások alacsony életszínvonala miatti elke­seredést és a rezsimben való mély csalódást. Tatabányai munkásfiatalok, akik szintén 1953-ban menekültek Nyugatra, idézték fel később, hogy a sötétség leple alatt hogyan mentek be a munkásszállóból a városba, és tépték le a „kommunista" plakátokat, amelyek arra buzdítottak, hogy „Több szenet a hazának", vagy „Jegyezz békekölcsönt, építsd a csalá­dod és a gyermekeid jövőjét", és hogyan ragasztották a helyükre saját készítésű plakátjaikat, amelyeken olyasmik szerepeltek, mint „Éljenek az amerikaiak!", vagy „Ne dolgozzatok ilyen kevés pénzért!".26

Az állami politikával szembeni munkásellenállást azért jellemezhetjük az állammal szembeni negatív szolidaritásként, mert ebben az időben a termelésben különösen erősen hanyatlott a munkások egymást iránti szolidaritása. Atermelés individualizálódásával jelentősen nőttek a mun­kásbérek közötti különbségek, nemritkán az azonos munkakört betöltők bérei között is. A rezsim kollektivista ideológiájával szemben 1950 végére nagyon is látható volt a termelésnek ez az individualizációja, ráadásul az erőltetett iparosítás komoly anyag-, munkaerő-, gép- és eszközhiányhoz vezetett a magyar iparban az ötvenes évek elején. Noha a hiány pontos hatása szektoronként, gyáranként és üzemenként változott, egészében jelentősen átalakította a termelés ritmusát és az ipari munka közvetlen tapasztalatát. Egyre nehezebben lehetett megjósolni a bérszintet és a béreket. A munkások között erősödött a verseny a „jó" munkákért, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket.27 Ez a verseny komoly ösztönzést kapott a terveket a kiszámíthatatlan gazdasági környezetben kétségbe­esetten teljesíteni akaró alacsonyabb szintű vezetés és az elégedetlen munkaerő közötti informális alkuktól. Azok a munkások, akik kedvező he­lyet foglaltak el egy adott üzem munkamegosztásában, felhasználhatták alkupozíciójukat, hogy a saját érdekükben manipulálják a bérrendszert, vagy megszerezzék a többiek elől a jól fizető munkákat. Amint az álla­mot aggasztani kezdte az ipari termelés gyorsan csökkenő színvonala, a tapasztalt, szakképzett munkások is megkülönböztetett bánásmódot tudtak kialkudni maguknak.28

így tehát az idősebb és képzettebb munkások, akik 1948 előtt kezdték pályafutásukat, üzemi szinten jelentős befolyással voltak a hatalom, a munka és a bérek elosztására. Tiltakozásuk a szocialista iparosítás korai évei állami munkaerő-politikájának egyes következményei ellen fontos szerepet játszott abban a jelenségben, amelyet a legtalálóbban a hierarchiák mintáinak újratermelődéseként írhatunk le. Ami bennünket ebben különösen érdekel, az nem más, mint hogy a munkásidentitás partikularizálódása milyen hatást gyakorolt a két társadalmi nem viszo­nyára. Az 1950-es évektől a nők üzemi szinten egyre inkább margina­lizálódtak, mert kevesebb ellensúlyozó hatalommal rendelkeztek az informális alkukban, mint férfi kollégáik.29

A férfi és női munkásoknak az informális alkustratégiákhoz való -különböző mértékű – hozzáférése bizonyos mértékig magyarázható a vállalati belső munkamegosztás nemi különbségeivel. Azt viszont nehéz megmagyarázni, hogy a nők a munkahelyükön miért nem tiltakoztak alárendelt helyzetük ellen. A kollektív tiltakozás textiliparból vett példái segítenek megvilágítani egy általánosabb problémát. Nincs bizonyíték arra, hogy a női munkások a férfiaknál kevésbé lettek volna hajlamosak a kollektív fellépésre a magyarországi „sztálinista fordulatot" megelőzően; sőt, a nők valójában sokszor radikálisabbak voltak, mint a férfiak. 1949-ben egy budapesti üzem női gépkezelői kétnapos sztrájkkal tiltakoztak a termelési normák emelése ellen. A sztrájk megbénította a gyárat.30 1950 tavaszán, amikor az iparban bevezették a darabbéres rendszert, a textiliparban dolgozó női gépkezelők ismét harciasabbnak bizonyultak a többi csoportnál, és többórás sztrájkba kezdtek a főváros számos ipari üzemében.31

Úgy tűnik, hogy a normarevízió elleni munkástiltakozás letörése 1950 nyarán radikálisabb fordulópontot jelentett a textiliparban, mint az ipar egészében. Ezután eltűnik a kollektív tiltakozás, noha jelentősen foko­zódik a munkaintenzitás, és nagymértékben zuhannak a bérek. A gép­kezelők a kollektív tiltakozás helyett egyre nagyobb arányban hagyták ott munkahelyüket. 1951-ben a Magyar Pamutiparban a párthivatalnokok feljegyezték, hogy „sok munkás hagyja ott az állását, és olyan gyárakban vállalnak munkát, ahol nem kell dolgozniuk vasárnap vagy éjszaka. A szomszédos gyárak felveszik azokat, akik engedély nélkül távoztak." Az év első öt hónapjában 18-20%-os volt a fluktuáció.32 Egyre több férjezett nő hagyta ott a textilipart – a gépkezelők utánpótlása a mezőgazdasági területek iskolaelhagyói közül került ki, akik abbahagyták az ipari munkát, amikor férjhez mentek.33

Ahol nyílt tiltakozás fordult elő, ott sem közvetlenül a munkafeltételek vagy a bérek miatt történt, noha általános volt az ezek miatti elégedet­lenség. Konkrétan kritizálták azonban a munkaidő meghosszabbításának kísérletét, mert így a nőknek kevesebb idejük maradt a háztartásra. A textiliparban az állam úgy próbálta növelni a munkaidőt, hogy csökken­tette az ünnepnapok számát, és kísérleti jelleggel bevezette a hétnapos termelést. Ezt az intézkedést ellenállás fogadta, mert felborulással fenye­gette azt a kényes egyensúlyt, amelyet a jórészt női munkások a gyári munka és a magánszféra között kialakítottak. 1950-ben kezdődtek az állam ilyen irányú próbálkozásai. Az első lépés az volt, hogy munkanappá nyilvánították a húsvét előtti szombatot. A morális gazdaság védelmében a női gépkezelők, akik szombat délután tették meg az előkészületeket húsvét vasárnapra, korábban elmehettek a munkából. Amikor megpró­báltak véget vetni ennek a toleráns gyakorlatnak, a munkások az egész gyárban hangosan tiltakoztak, később pedig minden évben hiányoztak a munkából. Hasonló tiltakozás fogadta 1951-ben a munkahét kiter­jesztését a vasárnapokra. Noha a pártagitátorok ezt „vallási izgatásnak" bélyegezték, sohasem tudták bebizonyítani feltevésüket. Valószínűbb, hogy a gépkezelők úgy tekintettek erre az intézkedésre, mint a család és a háztartás elleni támadásra.34

A nyilvános és a magánszféra nemi meghatározottsága legalább annyi­ra formálta a kollektív tiltakozást, mint az állami elnyomás. Az államnak az a kísérlete, hogy megnövelje a nők munkaidejét, és ezáltal korlátozza a háztartásra fordított időt, nyílt tiltakozást váltott ki, míg a bércsökkenés és a munkafeltételek romlása a munkahely elhagyására ösztönözte a dolgozókat. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jutalmazás és a munka körüli informális alkukban a szakképzett férfi munkások sokkal sikeresebben tudták érvényesíteni az érdekeiket, nemritkán a nők kárára. Ez ellen azonban meglepően kevesen tiltakoztak, és panaszt is alig tettek nyíl­tan. Ezt én – legalábbis részben – azzal magyarázom, hogy a formális, vagyis az állam által ellenőrzött gazdaság nem tudta kielégíteni a magyar háztartások anyagi szükségleteit. Mivel az elnyomó állam elzárta a kol­lektívtiltakozáshoz vezető utakat, kollektív akcióval nem lehetett javítani a béreken és a jövedelmeken. A nagy szegénység és a növekvő hiány a fogyasztás szférájában táplálta a szocialista privatizáció eszményét, amelybe a nők többet tudtak befektetni, mint a férfiak.

A hiánygazdaság a mindennapi életben

Amint a helyi élelmiszer- és áruhiány átterjedt az ipari központokra az 1950-es évek elején, a „hiány" nemcsak a szocialista termelés szférájá­ban lett az élet egyik meghatározó elemévé, hanem a fogyasztáséban is. A hiány alapvetően azt a vélekedést erősítette, hogy a formális gazdaság nem képes kielégíteni az anyagi szükségleteket. Az ott tapasztalt káosz sok háztartást ösztönzött arra, hogy bizonyos fokú autonómiát teremtsen magának. Az áruhiány aláásta a rezsim legitimitását, és sok „munkásosz­tálybeli" fogyasztó szemében kétségbe vonta a munka és a jutalmazás közötti összefüggést. A fogyasztás területén megmutatkozó problémák alaposan csökkentették az ipari munkások hajlandóságát, hogy pozitívan reagáljanak az ösztönzőkre, amelyekkel az állam a szocialista termelés világában kívánta őket jobb teljesítményre serkenteni. A fogyasztás problémái így teret nyitottak egy nagy parallel gazdaság számára, amely a hivatalos szocialista termelés mellett létezett, és autonóm módon mű­ködött ugyan, de nem szakadt el teljesen a formális gazdaságtól.

Az állam a korai szocialista Magyarországon arra törekedett, hogy a magasabb szintű fogyasztás ígéretével felsorakoztassa a lakossá­got a proletarializálás politikája és a termelési viszonyok gyárakbeli individualizálása mögé. Egy 1953-as propagandapamfletben a rezsim az életszínvonal és a fogyasztás emelésében határozta meg a párt fő társadalmi üzenetét. Noha elismerték, hogy voltak „nehézségek" az élel­miszer-ellátás területén, leszögezték, hogy „sok élelmiszer szabadpiaci ára csökkent, az ipari árucikkek kínálatában pedig általános bőség kelet­kezett".35 A korai szocialista fogyasztás valósága azonban nagyon is távol állt az állam szándékaitól vagy a propagandától. Noha a boltok száma jelentősen nőtt, a körülmények gyakran korántsem voltak kielégítőek.36 1951-től, elméletben legalábbis, a „munkásosztálybeli" fogyasztók a „szabadpiacokon" is vásárolhattak, ahol a termelők közvetlenül és piaci áron adták el áruikat a fogyasztóknak. Ezeket azonban mai szóval legi­timitási deficit jellemezte, mert sok fogyasztó a spekulációval és a rossz üzlettel azonosította a szabadpiacot. Sokan továbbra is „feketepiacnak" nevezték, egyébként helytelenül, ezt az intézményt, és elutasították a hi­vatalosan tolerált státusz elismerését.37 Mivel mind az állami boltok, mind pedig a „szabadpiacok" függtek a mezőgazdasági termelés állapotától, az élelmiszer-kínálat terén is hasonló nehézségek adódtak. Ahol eleget és jó minőségben termeltek, ott a piacokon is megfelelő volt a kínálat.38 Az ipari területeken nem ez volt a helyzet: nemcsak szegényes volt a kínálat,39 hanem gyenge termés idején a lakosság élelmiszer-szükség­letét sem tudták fedezni.40

A munka szigorú nemi megosztása miatt, legalábbis a városi háztar­tásokban, a „munkásosztálybeli" vásárló gyakran a nő volt, ő vezette a háztartást. Az ő felelőssége volt a boltok előtti sorban állás, valamint az élelmiszerhiány és a szegényes kínálat miatti problémák megoldása. Ezt az önmagában sem hálás feladatot gyakran még jobban megnehezítette a munkásháztartások nyomora az ötvenes évek elején, valamint a ház­tartás jövedelmének nemi megosztása. A szegénység és a csökkenő életszínvonal komoly problémát jelentett a lakosság nagy részének az ötvenes évek elején. Szakszervezeti adatok szerint az 1953-as reál­bérek 16,6%-kal voltak alacsonyabbak az 1949-eseknél. A bérből és fizetésből élő háztartások átlagjövedelme 8%-kal csökkent ugyanebben az időszakban. Ez tükröződött a háztartási kiadások átrendeződésében: az élelmiszeráruk 1949-ben egy átlagos háztartás kiadásainak 45,9%-át tették ki, 1953-ban az 58,8%-át. A ruházkodás részesedése a háztartási kiadásokból 18,2%-ról 10,4%-ra csökkent. Romlott a táplálkozás minő­sége: egy átlagos háztartás hús-, zsír- és tejfogyasztása alacsonyabb volt 1953-ban, mint 1938-ban.41 Ezek az átlagok „jótékonyan" leplezik sok háztartás kétségbeejtő nyomorát. Egy Nyugatra menekült fiatal munkás visszaemlékezése szerint sok szomszédja „hathetente ment vért adni, hogy egy kis extrajövedelemhez jusson".42 Az ötvenes évek elején min­dennapos látvány volt, hogy tömegek fésülik át Budapest szeméttelepeit élelem és kiselejtezett ócskaságok után kutatva.43

Az abszolút szegénység mellett komoly nyomás nehezedett sok munkásháztartás költségvetésére. A kis létszámú városi háztartásokban „csak" alacsony volt az életszínvonal, a nagyobb háztartások azonban kétségbeesett helyzetben voltak. Egy 1952-ben Nyugatra menekült bányász felesége a következőképp számolt be a háztartás alapvető nehézségéről, amelyet az alacsony ipari bérek és a relatíve magas árak okoztak: „Aférjem odaadta a teljes fizetését a háztartásra […] A hónap elején a bánya kifizette az első két hetet, ami mindig 320 forint körül volt, és ebből ki kellett jönni a hónap közepéig, amikor megkapta a havi fize­tésének második felét. A hónap közepéig csak a legszükségesebbeket vásároltam, zsírt, olajat, lisztet… aztán jött a következő részlet… abból, úgy, hogy a létminimumon éltünk, meg tudtam spórolni 100-120 forintot, de csak úgy, hogy az uram a szabadidejében külön műszakot vállalt […] így tudtam néha anyagot venni, hogy ruhát varrjak a gyerekeknek."44

Sok esetben azonban a férj vagy az élettárs nem adta oda az egész keresetét a partnerének, hanem ragaszkodott hozzá, hogy megtartson valamennyit a saját szórakozására, miközben elvárta a nőtől, hogy vigye a háztartást. A nők gyakran igen hátrányos helyzetbe kerültek a háztartási pénz ilyetén elosztása miatt. Ennek a helyzetnek egy szélsőséges, noha sajnos korántsem egyedüli példája azé a fiatal nőé, aki egy szegény budapesti kerületben élt a vőlegényével. Noha a vő­legény szakképzett munkás volt, „ivott és lóversenyezett", úgyhogy a menyasszonya csak „600 vagy 700 forintot" kapott az „1100 vagy 1200 forintból", amit a munkás megkeresett, aki ráadásul gyakran még ebből a kosztpénzből is „visszakért". A magas árak miatt a nő sokszor nem tudott élelmiszert venni magának, és télen a lakását sem tudta fűteni. Kenyéren és lekváron élt, és ha otthon volt, ágyban feküdt, hogy vala­hogy felmelegedjen.45

Még ahol a nők képesek és hajlandóak is voltak azzal enyhíteni a háztartás gondjait, hogy a rendszer propagandájának megfelelően részt vállaltak a szocialista építőmunkában, a háztartás terhét akkor is nekik kellett viselniük. Ez az általános áruhiány, az alacsony hatékonyság és a meg nem értés világában korántsem volt könnyű feladat. Egy budapesti fogyasztó így írja le a bevásárlás napi rutinját, amikor az élelmiszer- és áruellátás éppen nem akadozott: „Mindennap 6-kor keltem, és mentem a TEJÉRT-be, hogy megvegyem a reggelit… Persze sorban kellett áll­nom, de legalábbis hét közben annyi tejet vehettem, amennyit akartam, vagy legalábbis amennyit meg tudtam fizetni. Csak vasárnap limitálták egy literben a fejadagot… Sorban álltam kenyérért a KÖZÉRT-ben… megvártam, amíg a vőlegényem elmegy a munkába, aztán bevásároltam ebédre és vacsorára, olyankor nem kellett sorban állni." Az ipari körze­tekben a nőknek sokszor naponta kellett végigjárni a különböző boltokat, egyszerűen azért, mert „a munkásfeleségeknek nem volt elég pénzük arra, hogy nagy mennyiségben vásároljanak".46

A dolgozó nőknek, különösen azoknak, akik reggeli műszakban dolgoztak, a munka előtt vagy közvetlenül utána kellett elintézniük a bevásárlást. Mivel a boltok nem győzt