Miközben az uralkodó társadalmi csoportok Közép-Európa-szerte lemondtak a szocializmusról, beszálltak a többpárti politizá­lás örvényébe, és – a kommunista párti uralom 1989-90-es bu­kását, valamint a Szovjetunió és Jugoszlávia széthullását köve­tően – kapitalista jövőképet kezdtek országaik számára felvá­zolni, addig a Kínai Kommunista Párt ismételten szocialista cé­lokat fogalmazott meg, egyben határozottan kinyilvánította poli­tikai egyeduralmát. Ehhez képest ellentmondás, hogy a kollekti­vizmus a kínainál lényegesen nagyobb területeken él tovább az egykori Szovjetunió határain belül, ahol a termelőszövetkezetek (kolhoz) és az állami gazdaságok (szovhoz) adják a vidéki gaz­daság alapját. Ezzel szemben Kínában a Kommunista Párt le­vezényelte és hirdette is a dekollektivizálást, a családi gazdasá­gok újraindítását, a piac robbanásszerű növekedését és a kü­lönféle tulajdoni formákban működő vidéki kistermelői vállalko­zások elszaporodását. Az ellentmondást csak tovább fokozza, ha emlékezetünkbe idézzük a kínai kollektivista mezőgazdaság korábbi lényegesen nagyobb teljesítményeit – tekintsük bár a hosszú távú növekedés arányait, a nemzeti élelmiszer-önellá­tás mutatóit, vagy a (tőke-)felhalmozás mértékét.

Ez a tanulmány igyekszik körvonalazni és megmagyarázni azt a látszólag paradox eredményt, amelyet a kollektivizált mező­gazdaság a két legnagyobb, egyúttal legmeghatározóbb orszá­gában hozott. A kérdést elsődlegesen azoknak a strukturális és történelmi tényezőknek a figyelembe vételével próbálom meg­közelíteni, amelyekből a poszt-kollektivista lehetőségek fakad­nak, továbbá a válságra adott válaszok és a két nép falusi/vidé­ki lakossága, valamint tisztségviselői által végrehajtott Változta­tások szempontjából.

Ez a megközelítési mód lehetővé teszi számomra, hogy meg­magyarázzam, miként maradhatott fenn Oroszországban széles körben a téesz-, illetve állami gazdasági rendszer egy olyan kor­ban, amikorra hivatalos retorika a szocializmus maradványainak eltörlését, egyszersmind a piacgazdaságra való áttérést sürge­ti. Ez egyben jó alkalom arra is, hogy magyarázattal szolgáljunk az újfajta kínai családi gazdaságok felfutására, amelyben a csa­lád tölti be az elsődleges mezőgazdasági termelő és fogyasztó szerepét, miközben a földtulajdonos jogait – és bizonyos ese­tekben a vidéki ipar, illetve melléküzemág irányítását – a közsé­gi közigazgatási szervezet gyakorolja.

Az oroszországi és a kínai kollektivizmus

A szovjet kollektivizálás abban a különös helyzetben indult meg, amelyet a belpolitikai konfliktus és a gazdasági válság egyidejű jelenléte jellemzett az 1920-as évek vége felé. Az az erőszakos kollektivizálás, amelyet a szovjet államhatalom kényszerített ki az összes vidéki társadalmi osztály – és nem csupán a kulákok – tiltakozásának ellenére, továbbá az a felbecsülhetetlen emberi és anyagi áldozat, amit a vidék állítólagos hosszú távú fejlesztésére fordítottak, ellentétben állt azzal a fokozatos és önkéntes szövetkezet-alakítási felfogással, amelyet Lenin élete utolsó éveiben hangoztatott, ám amelynek a valóra váltásáért nem sokat tett. Ugyanakkor tökéletesen illeszkedett az erőlte­tett, államközpontú fejlesztéshez, a megalomán hajlamhoz, az országos tervgazdálkodáshoz, a munkaszervezés állami irányí­tásához, valamint a családra épülő gazdálkodás elvetéséhez, ami a bolsevizmus legerőteljesebb vonásai között szerepelt az 1920-as esztendőktől (Selden, 1993. 2.). A kollektivizálás elsődleges célja az volt, hogy biztosítsák a mezőgazdasági termelés feles­legei felett az állami ellenőrzést, ezáltal élelmiszerrel ellátni a városokat, más szóval fenntartani a nehézipart. A városi, azaz ipari fejlesztés és az államhatalom eme megszállottsága és prog­ramja szerint a parasztság érdekei, az agrárfejlődés és a vidék jövője egyaránt mellékes volt. Sztálin szemében a nehézipar je­lentette a nemzet erejét, a Nyugathoz való „felzárkózást", a rend­szer életben maradásának kulcsát. Az 1920-as évekbeli indulá­sától a szovjet mezőgazdaság szüntelenül birkózik a közös tu­lajdonú gazdaságok és az ezeket alkotó családi gazdaságok közötti ellentmondással.

Minden súlyosabb nézeteltérés ellenére, amely a kommuniz­mus kínai győzelméhez vezető utat kikövező népi felszabadító mozgalmakban a párt és a parasztság viszonyában megnyilvá­nult, az egykor hatalmon lévő vezetők Sztálinnal együtt vallot­ták, hogy a kollektivizálás az államközpontú felhalmozás egyet­len lehetséges eszköze, és a nehézipar fejlesztését elsődleges fontosságúnak tartották. A kínai kollektivizálás, legkiáltóbban akkor, amikor a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom idején fundamentalista szélsőségekig hajszolták, kidolgozott egy intéz­ményi mátrixra alapuló programot és azt a fejlesztési stratégiát, amely a kínai pártállamot és a téeszesített vidéki lakosságot egy­mással összeütközésbe kényszerítette (Friedman-Pickowicz-Selden, 1991).

A konfliktusos terület az alábbi négy eljárást foglalta magá­ban:

1. olyan népesség-nyilvántartási és -szabályozási rendszer (hukou), amely a falusiakat közösségeikhez láncolta, tehát így akadályozta a városba vándorlást;
2. a helyesnek tartott fejadagok olyan kollektivizált előírása, amely megszabta a vidéki munkaerő nagyságát, egyben ala­csony szinten tartotta a vidék fogyasztását;
3. kötelező terménybeszolgáltatási rendszer, melynek során az állam a rögzített áras terményt olcsón felvásárolta, így bizto­sítva a vidéken termelt felesleg elsődleges elosztását;
4. a magánföldterülethez jutás korlátozása, amely fenntartot­ta a szűkebb körű, ám jelentős háztáji családi gazdálkodás rend­szerét, miközben a termelés, az értékesítés családi, a fogyasz­tás pedig elsősorban kollektív alapokon folyt.

Jóllehet Kína követte a szovjet kollektivista modell legfőbb vo­násait, a termelőszövetkezeti gazdák helyzete lényegesen kü­lönbözött a két társadalomban. Ezek a különbségek részben az eltérő népsűrűségi mutatók és demográfiai jellegzetességek kö­vetkezményei, részben pedig az érintett országok vidéki gazdál­kodásának, társadalmának gépesítettségéből, iparosodásából, illetve történelmi fejlődéséből fakadnak.

Tehát míg a szovjet vezetők Sztálintól kezdve óriási erőfeszí­téseket tettek, hogy a vidék lakosságát a falvakból óvárosokba költöztessék, egyúttal a mezőgazdasági termelésből az iparba telepítsék – tekintve, hogy a munkaerőhiány az ipar területén krónikussá vált -, addig a kínai állam hihetetlen anyagi és politi­kai erőforrásokból igyekezett a vidéki lakosságot a kollektivizált falu keretei között tartani, sőt, több tízmillió városlakót kísérelt meg falura költöztetni (Cheng-Selden, 1993). Ez egyedülálló kí­nai demográfiai eredménnyel járt: az 1960-as esztendőt követő két évtized rohamos iparosodása nem jelentette egyidejűleg a lakosság tömeges városba költözését. A kínai vezetők, akiket mindig is komolyan foglalkoztatott a városi munkanélküliség po­litikai és pénzügyi következménye, továbbra is kiegyeztek a burkolt vidéki munkanélküliség jelenségével, és egészen az 1970-es évekig annak a kimondatlan elvnek az értelmében jártak el, miszerint a falvak és kisvárosok szinte korlátlanul képesek a mun­kaerő és a lakosság befogadására. Ennek szellemében az ál­lam 1962 során a Nagy Ugrás idején jelentkező éhínségre az­zal válaszolt, hogy 20 millió városi dolgozót és családtagot tele­pített vidékre, ezáltal „etetésük" terhe az állam válláról új lakó­helyük kollektivizált gazdaságára szállt át. A folyamat tovább foly­tatódott, amikor 1964-től tizenöt éven át mintegy 17 millió szak­képzett fiatalt telepítettek vidékre.

A kínai iparosítás a kollektivizmus egész időszakában a vidé­ken termelt felesleg (de nem a vidéki felesleges munkaerő],ipa­ri és városi felhasználására alapult. Ezzel ellentétben a szovjet felhalmozás elsődleges forrása, legalábbis az 1950-es évektől, az ipar volt, míg a mezőgazdaság súlyos és egyre növekvő pénz­ügyi nehézséget jelentett az államnak, ámbár ez volt az alacsony és rögzített élelmiszerárak biztosítéka. További különbséget hor­doz az a tény, hogy miközben a kínai téeszparasztok és az álla­mi szektor (városi) munkásai között a kollektivizmus teljes ideje alatt mélyült a szakadék, addig Oroszországban és magában a Szovjetunióban is az 1960-as évtizedtől kétségtelenül lényege­sen szűkült a két kérdéses szektor jövedelem- és ellátásbeli különbsége, valamint termelékenységi mutatóik is közeledtek egymáshoz. Ezekre a kérdésekre a későbbiekben még vissza­térek.

Az állam és a vidéki lakosság között húzódó, meghatározó jelentőségű feszültség minden kollektivizálást folytató országban központi szerephez jutott azoknak a szerkezeti változásoknak a szempontjából, amelyek újra és újra átfogalmazták az állami, a szövetkezeti és a családi gazdaság, illetve a terv kontra piac­gazdálkodás erőviszonyait. A felülről, illetve alulról induló ellen­tétes erőfeszítések mögött az a szándék rejlett, hogy javítsanak a munkavégzés és a bérek kollektivizált rendszerének áttekint­hetetlen és elégtelen működésén. Az évtizedek során, melyek kezdetén, 1929-30 táján a Szovjetunióban elkeseredett ellenál­lás mutatkozott a kollektivizációval szemben, egészen a kollek­tivizált mezőgazdaság jugoszláviai elutasításáig, amelyet egy rövid és sikertelen kísérlet előzött meg a 40-es és 50-es évek fordulóján, vagy a magyarországi téeszek jelentős részének 1953-as összeomlásáig, továbbá a kínai téeszparasztok szöké­séig a Nagy Ugrással együttjáró éhezés kezdetén a kora 60-as években, a kollektív gazdasági modell mind Európában, mind pedig Ázsiában erőteljes lakossági támadásoknak volt kitéve. Ugyanakkor az 1980-as évekbeli népszerűsége egymástól igen­csak eltérő következményeket hozott Oroszországban és Kíná­ban.

Az orosz mezőgazdaság fejlődési irányai

„[1991-ben] Oroszországban a művelésbe bevont mezőgazda­sági területek 97%-át 256.000 állami óriásbirtok adta, míg a maradék 3%-ot magángazdaságok tették ki. Főállást biztosító családi gazdaságokról voltaképpen nem lehetett beszélni. Ma 70.000 családi gazdaság működik, és az állami tulajdonú gaz­daságok szédítő tempóban alakulnak át magángazdaságokká. Csupán az utóbbi öt hónap során megkétszereződött mind a magángazdaságok, mind a magánkézben lévő földterületek szá­ma… Ez év eleje óta Oroszország művelésbe bevont területei­nek kétharmadát kitevő gazdaságok fele úgy döntött, hogy óri­ásbirtokait családi gazdaságokká vagy magángazdálkodók egye­sületévé alakítja. Ez azzal jár, hogy a gazdák önállóan birtokol­ják és művelik területeiket, ám a gépek használata és a trágyá­zás közös ügyet képez. Az ilyen területekre vonatkozó tulajdoni bejegyzés jelenleg zajlik, a bankszámlákat az egyéni tulajdono­sok nevére nyitották." (The Economist, 1992. április 11. 71.)

„Szédítő tempó…" – ez a számos nyugati tudósításra jellemző hangvétel Sztálin kollektivizációs programjának korai hivatalos jelentéseit idézi, természetesen egészen más alapállásból. A 80-as évek alatt mindvégig, de főként Mihail Gorbacsov 1985-ös főtitkárrá választását követően, az apparátus a kollektív mező­gazdaság átalakításának szükségességét hangoztatta. Ám egy évtized elteltével azzal a döntő ténnyel kell szembenézni, hogy vajmi kevés változás ment végbe, akár a méreteket, akár a tu­lajdonviszonyokat, akár a termelékenységet vesszük szemügy­re. Továbbra is azok a paraméterek maradtak érvényben, ame­lyek oly régóta jellemezték az oroszországi kollektivizált mező­gazdaságot, pontosabban szólva az állami és szövetkezeti gaz­daságok intézményes rendszerét. A 80-as évek vége felé és a 90-es évtized elején számtalan hivatalos nyilatkozat és törvény előlegezte meg a korábban javasolt változtatásokat. A nyugati sajtó és jó néhány szakértő örömmel üdvözölte a gazdaságok folyamatban lévő kapitalista, a családi birtok felé tartó átalaku­lását, valamint az orosz falusi piac újjáéledését. Mindezekkel együtt – ellentétben a kínai mezőgazdasági szerkezet és folya­matok mélyreható transzformációjával – a legmeghökkentőbb je­lenség ahogyan az orosz mezőgazdaság szembeszegül a vál­tozásokkal, jóllehet hosszú esztendők teltek el Gorbacsov főtit­kársága, illetve azóta, hogy Borisz Jelcin meghirdette a kapita­lizmusba való átmenetet. Ez a szándék a 80-as, 90-es évek for­dulóján, a válságos élelmiszerellátás ellenére, az elszabaduló inflációra és az állami költségvetést egyre inkább megterhelő mezőgazdasági kiadásokra összpontosított. (Az USA Mezőgaz­dasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.; Liefert, 1993.)

Ez a dolgozat az állami és szövetkezeti gazdaságokban vég­bemenő intézményes változások típusait igyekszik számba ven­ni, de mindenekelőtt arra törekszik, hogy rávilágítson azokra a meghatározó erőkre, amelyekből az oroszországi változásokat „alulról", illetve „föntről" akadályozó tényezők táplálkoznak. Bi­zonyos szempontból a változások üteme nem lebecsülendő. 1990. január 1-jei adatok szerint csak 231 „önálló" gazdaságot tartottak nyilván Oroszország-szerte. Ezeknek nagy része is in­kább bérlet, mintsem magántulajdon volt. Egy évre rá ez a mu­tató már 4400-ra emelkedett, sőt, 1992 áprilisára a magángaz­daságok száma túllépte a 100 000-et, ami körülbelül 4 millió hek­tár földet foglalt magában. Ezzel együtt is a magángazdaságok csupán kevesebb mint 2%-át tették ki Oroszország 211 millió hektárnyi mezőgazdasági földterületének.

Az 1993. januári hivatalos jelentések a magángazdaságok számát 183 700-ban adják meg, ami 7,7 millió hektáros összterületüket tekintve átlagosan 42 hektárt jelentett gazdasá­gonként. A Kosztroma oblaszty 1991-es felmérése feltárta, hogy az újonnan kialakult gazdaságoknak mindössze 14%-a volt ma­gánkézben, viszont 74%-ot tettek ki az átörökíthető haszonél­vezetben lévők, míg a maradék 12%-ot tartós, illetve rövid távú bérletek képezték. Ugyanakkor, a változások ellenére, számos egykori szovjet tagköztársaságban a magángazdaságok a föld­terület arányában nem érték el még az 1%-ot sem 1993-ban (Wegren, 1992.107.; Wegren, 1993.127.; Az USA Mezőgazda­sági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról.

1992. 14-15.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiad­ványa Kínáról. 1992. 12.; Van Atta, 1990/a. 85-86.). Az 1990-93-as évek folyamán a magánosítás végrehajtására irányuló kí­sérletek szüntelen támadásoknak voltak kitéve, amelyek egya­ránt indultak „felülről", illetve „alulról". Ezek a támadások árnyékba borították a családi gazdálkodásnak mind törvényi alapjait, mind politikai realitását. Például Alekszander Ruckoj elnökhelyettes, akit Jelcin (személyesen) nevezett ki általános mezőgazdasági „felelőssé", 1992. október 30-án olyan rendeletet hozott, mely­nek értelmében minden magánkézbe adott földet vissza kell jut­tatni a téesz, illetve az állami gazdaság tulajdonába.

Brezsnyevtől Gorbacsovon át Jelcinig az orosz állam egy vi­szonylag alacsony, ám egyre emelkedő színvonalú mezőgazda­sági termelés terhét viselte, melyet az élelmiszertermelés ma­gas költségei és a mezőgazdaságnak nyújtott állami támogatás növekedése is súlyosbított. A legfőbb nehézség, legalábbis 1991-ig, azaz Gorbacsov utolsó elnöki esztendejéig, nem a hiányos, illetve folyamatosan szűkülő élelmiszertermelésből fakadt. A ga­bona-előállítás Gorbacsov hivatalba lépésének első öt évében átlagosan 212,4 millió tonnára rúgott, pedig az előzőit eszten­dőben csupán 180,4 millió tonnát ért el. A hústermelés ehhez hasonlóan alakult: 16,2 tonnáról 19,3 tonnára emelkedett (Liefert, 1993. 26-27.). Ez tette lehetővé, hogy 1992-re az egy főre jutó húsfogyasztás elérte a 62 kilogrammot, ami Finnországénak fe­lelt meg, és igencsak közel járt az angliai 67 kilogrammhoz. A legégetőbb gondot a fokozódó infláció, a túlfogyasztás és az ál­lam egyre nagyobb pénzügyi terhei jelentették, amit a mezőgaz­daság támogatására fordított, mivel tartott a lengyelországi Szo­lidaritáséhoz hasonló tiltakozó mozgalom felébredésének a ve­szélyétől, és így próbált minden tőle telhetőt megtenni a folya­matos élelmiszerellátás biztosítása érdekében.

Ezeknek az állam által nyújtott támogatásoknak a költségve­tésre gyakorolt nyomása és az 1991-ben bekövetkező élelmi­szertermelési és -értékesítési visszaesés szolgáltatta az elsőd­leges okot, hogy az 1980-as évek vége óta átalakulást sürgető legfelső állami körök ezúttal még nagyobb nyomatékkal fogal­mazzák meg követelésüket. A mezőgazdaság „hagyományosan" a szovjet gazdaság pénzügyi szempontból legkritikusabb terü­lete volt. 1991-re itt halmozódott fel az ország tartós adósságá­nak több mint 60%-a. A szövetkezeti és állami gazdaságok egy­harmadának nyújtott rövid távú, vissza nem térítendő hitelek 22 milliárd rubelt tettek ki. Ehhez járult még további 60 milliárd ru­belnyi hosszú lejáratú hitel, amit végül jóvá fognak írni, amint az már szokás volt Brezsnyev és Gorbacsov idejében is. Példának okáért, 1990-ben a Szovjetunió Minisztertanácsa elengedte a szövetkezeti és állami gazdaságok és más agroindusztriális vál­lalatok 40,3 milliárd rubeles tartozását (Wegren, 1991. 658.; Liefert, 1993.17-24.).

A kínai szövetkezeti gazdaságok rendszerétől eltérően, amely­ben á parasztok jövedelmét a betakarított termés meghatáro­zott része képezte, és az államnak csak természeti katasztrófák esetén volt kötelessége a minimális fejadagok biztosítása, az 1960-as évektől kezdve sok oroszországi szövetkezet vált álla­mi gazdasággá. Ez utóbbiakban, illetve a megmaradt szövetke­zetekben a mai napig havibér-jellegű jövedelmeket, vagy ha úgy jobban tetszik: állami apanázst osztanak szét, amely nem a ter­més függvénye. Az orosz állam, akárcsak elődje, a szovjet ál­lam, a terméseredménytől függetlenül garantálja a mezőgazda­sági termelők megélhetését, legyenek bár szövetkezeti vagy szovhozparasztok. Sőt, miközben a kínai állam a kollektivizmus idején az államnak kötelezően eladott gabona árát mestersége­sen alacsonyan, a piaci ár töredékének szintjén tartotta, hogy ezáltal az ellátást biztosítsa, addig az orosz állam, különösen az 1980-as évektől, a piaci árakat meghaladó összegeket fize­tett ki a parasztok terményeiért (Wadekin-Kuba, 1991. 47.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 11.). A kínai apparátus több tagja már hosszabb idő óta kifogásolta, hogy az iparban dolgozók, mint­hogy az általuk előállított termék értékétől függetlenül kapják fi­zetésüket, illetve ellátmányukat, egyfajta biztos megélhetést él­veznek, azaz nincsenek nagyobb teljesítményre ösztönözve. Bár ennek a nézetnek megvan a maga igazsága, a lényeg mégis az, hogy a havi bérezésben részesülő orosz szövetkezeti pa­rasztságnak az 1960-as évektől növekvő létszáma és a koráb­ban csak az ipari munkásságra korlátozódó ellátási rendszer főbb elemei együtt vezettek a szövetkezeti és az állami szektor, vala­mint a város és a vidék közötti jövedelem-, illetve fizetési kü­lönbségek csökkenéséhez (Kerblay, 1983. 77., 96-98.; Lane, 1985. 168-173.).

Még azok a tanulmányok is, melyek bírálják a szovjet statisz­tikai kimutatásokat, amiért azok eltúlozták a város-vidék jöve­delemkülönbségek csökkenését, elismerik a 60-as évtized de­reka óta tapasztalható változások súlyát. Például Wegren (1991. 657.; vö. Schroeder, 1984.) arra a következtetésre jut, hogy 1965 és 1985 között az átlagos kolhozfizetés havi 50 rubelről 153 ru­belre, más szóval több mint 300%-ra nőtt; ezzel szemben az ál­lami vállalatok dolgozóinak és az alkalmazottaknak a havi bére csupán megkétszereződött – a korábbi 95 rubelről 190-re emel­kedett. Tehát a termelőszövetkezetben dolgozó családok reáljö­vedelme a 60-as évekbeli 75% után az állami vállalatok dolgo­zói, illetve az alkalmazottak reáljövedelmének 89%-át érte el. Ez egy időben zajlott le azzal, hogy a téeszdolgozók bérét havon­ta, készpénzben kezdték kifizetni, ezenkívül őket is bevonták az egészség- és nyugdíjbiztosítási rendszerbe, amely legfőbb ellá­tásoknak addig csak az állami szektor dolgozói lehettek a ré­szesei. Ezért aztán néhány szovjet vezető fájdalmasan így só­hajtozott: „Régebben azért nem dolgoztak, mert tudták, hogy úgyse fizetik meg őket. Most meg azért nem dolgoznak, mert tudják, hogy mindenképp megkapják a bérüket." (Nove, 1990. 330.) Ez a fejlemény kedvezett a téeszdolgozók érdekeinek, ám az állami támogatások növekedése révén az alacsony hatékony­ság, az élelmiszerromlás és az idejétmúlt elosztási modell vissza­térő nehézségeivel járt.

A gorbacsovi reformjavaslatok alapjaiban érintetlenül hagyták a sok sebből vérző állami-szövetkezeti gazdaságok rendszerét. Például a Gorbacsov előterjesztésében szereplő szerződéses brigádok egy pillanatig sem vonták kétségbe a szövetkezeti, il­letve az állami gazdaságok elsődlegességét. Az átalakulás hí­vei azon igyekeztek, hogy fokozzák a termelőszövetkezetek ha­tékonyságát. Ám eközben nem sikerült alapvető változásokat végrehajtaniuk a tulajdonlás, az értékesítés, az árak, valamint az irányítási rendszer területein. (A kínai reformok – mint később rátérünk – mindezekre határozottan kiterjedtek.) A célként kitű­zött, sokat emlegetett hitelprogram olyan kisebb, gyakran csa­ládtagokból álló, önként vállalkozó csoportokra épült, amelyek a tevékenységükhöz szükséges minden anyagot a szövetkezet­től vagy az állami gazdaságtól kapták, és termékeiket is ezek által értékesítették. Ez nagyban emlékeztetett a szövetkezeti hálózatban már meglévő munkacsoportok rendszerére. Mivel ezek a csoportok mind a termék-előállítás, mind az értékesítés tekintetében függtek a nagyobb szövetkezeti egységektől, ezért csekély eredményeket tudtak felmutatni. Az alternatív reformja­vaslat, amely a szabad szerződésű csoportokat kívánta beve­zetni, nagyobb fokú kockázatot hordozott magában, ugyanis fix összegű bérleti szerződést javasolt, miközben az érintett cso­port maga értékesítheti saját termékeit (Gorbacsov, 1989. 22­30.; Brooks, 1990.; Wegren, 1992. 109-110.; Van Atta, 1990. 140-149.). Végül is a szövetkezeti és állami gazdaságok dolgo­zóinak óriási többségét nem érintették azok a reformintézkedé­sek, amelyeknek az eredményei legjobb esetben is csak kétsé­gesnek mondhatók, ha a következményeket és a költségeket tekintjük. Az orosz kolhoz-szovhoz komplexum továbbra is egyeduralkodó maradt a felhalmozás, a termelés és az értéke­sítés területén. Az ösztönzőrendszer és a hiány probléma-együttese változatlanul égetőnek bizonyult.

A Szovjetunió összeomlását követően Jelcin átfogó reformtör­vénykezést vezetett be. Utasítása 2600 (olykor 3600-ról volt szó) olyan szövetkezet bezárásáról szólt, amelyek időről időre vesz­teséget termeltek; ezek javait szétosztanák, és mindenféle álla­mi támogatásnak véget vetnének (Wegren, 1992.110.; Wegren, 1993. 126.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadvá­nya az egykori Szovjetunióról. 1992. 18-19.).

De még Jelcin javaslatai is arra épültek, hogy a fizetőképes téeszek és állami gazdaságok folytatnák működésüket abban a vegyes gazdasági rendszerben, amelyet a családi gazdaságok­kal együtt képeznek. Ugyanakkor a csődbe jutott és ráfizetéses termelőszövetkezeteket, illetve állami gazdaságokat bezárnák, vagyonukat pedig értékesítenék. Mintegy két évvel 1992 febru­árja után, ami a ráfizetéses kolhozok és szovhozok bezárásénak, javaik szétosztásának határideje lett volna, nyoma sincs annak, hogy a fizetésképtelen gazdaságokat valóban felszámolták vol­na. Igaz ugyan, hogy bizonyos új törvények arra bátorítják a vál­lalkozó kolhoz-tagokat, hogy szerezzenek irányítási jogot a föld­birtok felett, és indítsanak be családi gazdaságokat. Ennek elle­nére, továbbra is a szövetkezeti, illetve az állami gazdaságok ad­ják az orosz mezőgazdaság döntő részét. A magángazdálkodók­nak hihetetlen nehézségekkel kell szembenézniük, ha hitelhez, felszereléshez vagy értékesítési lehetőségekhez kívánnak jutni.

Nem elég, hogy Jelcin visszatérően ígérgeti a gazdaságosan működő kolhozok és szovhozok megőrzését, de a veszteséges egységek dolgozói változatlanul állami fizetést kapnak, miköz­ben a költségvetési támogatás egyre nő, és felbecsülhetetlen belső adósság halmozódik fel.

Talán a legárulkodóbb tény az, újra Kínától eltérően, ahogyan a családi gazdálkodást földbérlet vagy kivásárlás útján válasz­tókkal szemben éleződik a populista ellenérzés és bírálat. Egy 1989-es karikatúra a Krokogyil című szovjet szatirikus lapban jól ábrázolja a lényeget (Nove, 1990. 302.; Van Atta, 1993/a.). A rajzon vidám parasztok énekelnek és táncolnak. A kérdésre, hogy minek örülnek annyira, így felelnek: „Megdöglött a tulajdo­nos disznaja." Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a kínai fal­vakban nem fordult elő gyalázkodás, irigység, vagy akár erőszak is a sikeres vállalkozók ellen. Csupán azt kívánom megjegyez­ni, hogy ott a piacra való bejutás láza sokkal több embert és sokkal nagyobb igyekezettel ragadott el, mint Oroszországban.

Vajon honnan ered a kollektív mezőgazdasági rendszer reform­jának vagy átalakításának igénye? Oroszországban az átalakí­tást a politikai hatalom legmagasabb körei sürgették, nevezete­sen a vezetők legújabb generációja, Gorbacsov, Jelcin és köze­li munkatársaik némelyike. Ugyanakkor erős ellenállás mutatko­zott meg a közép- és az alsóbb szintű apparátus tagjai között, nemkülönben a szövetkezeti és állami szektor gazdálkodói ré­széről. Az 1990-es évtizednek azok az emberei, akik önálló gaz­dálkodásuk beindításához földet és hitelt próbáltak szerezni, zömmel a városi dolgozók soraiból származtak. A kínai tapasztalatoktól legelütőbbnek az a jelenség látszott, hogy a szövetke­zeti és állami parasztság túlnyomó része gyakorlatilag semmifé­le magánosítási szándékkal nem rendelkezett. Közülük alig né­hányan igényeltek magánművelésre több földet, mint amennyi a szövetkezeti, illetve állami gazdasági tagokat amúgyis megillet­te. Ezen túlmenően a kolhoz- és szovhozvezetőségek ugyan­csak erőteljes ellenállást fejtettek ki, lévén, hogy helyzetüknél fogva meg tudták akadályozni a reformlépéseket.

Az orosz téesz- és szovhozparasztok, akiknek a legutolsó nemzedéke a munkabér, a szociális ellátás és egyéb juttatások tekintetében képes volt megközelíteni az ipari munkásságot, helyesen látják, hogy a szövetkezeti-állami gazdaságok rend­szere olyan jövedelem- és ellátási biztonságot nyújt, amelyet nem szabad a magángazdálkodás lidércfény-szerű lehetőségeinek kedvéért könnyedén feladni. Az oroszországi parasztok mai ge­nerációjának számtalan tagja a mezőgazdasági tevékenységek napszak- és időjárás-diktálta ütemét az ipari dolgozók nyolcórás munkanapjával cserélte fel. A kézi aratásról áttértek a kombájn­ra, állati vontatás helyett villany- és dízelmotorokat használnak, ám mindeközben sokan elveszítették azt a sokrétű igényessé­güket, amelyet ők és elődeik a földművelés, az értékesítés és a kölcsönkérés mesterségének összetettsége iránt tápláltak: a mezőgazdasági termelés egy-egy ágára szakosodtak. Az ilyen emberek szemében a bér- és szociális biztonság, valamint a háztáji termelés lehetősége, amely egyébként az orosz mező­gazdasági termelés megközelítőleg 25%-át adja, változatlanul vonzó. A szövetkezeti és állami gazdaságok nyújtotta garanciák feladása – a legtöbb érintett dolgozó felfogása szerint – egy bi­zonytalan jövő felé tartó, kockázatos lépést jelentene. Ez annál is inkább így van, mivel a téeszben, illetve állami gazdaságban dolgozók jelentős része idős, köztük sok a nő, és csak alig né­hányan remélhetik, hogy hozzájutnak ahhoz a hitelhez, amely lehetővé tenné számukra, hogy a közös gazdaság gépparkjá­hoz hasonló szintű berendezéseket tudjanak vásárolni.

Mindezeken túl, amíg a kínai parasztság számára a magántu­lajdon, a magánbeszerzés, a magáneladás és a föld jelzálogrend­szere ismerős jelenségnek számított, Oroszország nagy részén az a gondolat, hogy a föld adásvétel tárgya lehet, csupán a XIX-XX. század fordulóján fogant meg, ha egyáltalán. Elemzők helye­sen mutattak rá arra, hogy a Sztolipin-féle 1906-1916-os refor­mok napjaink oroszországi reformprogramjának előfutárainak te­kinthetők. A korábbiak célja az volt, hogy megtörjék a faluközös­ségekben uralkodó földtulajdon-újraosztási kényszert, hogy ezál­tal egy lendületes, kapitalista mezőgazdaság induljon be.

A következő évtized során az európai területeken élő paraszt­családok 11%-a fogott magántulajdonú gazdaság kialakításába, ez a földterület 9%-ának kihasítását jelentette (Wegren, 1992. 108.; Prosterman-Hanstad, 1993.). A gazdálkodást folytató orosz családok túlnyomó többségének alig vagy semmi elképzelése, illetve tapasztalata nem volt a földeladás vagy – vásárlás kérdé­séről, ráadásul a bolsevik forradalmat követő földosztás a falu­közösségek korábbi tulajdonviszonyait állította vissza. Az össze­hasonlítás szempontjából különös fontosságúnak tűnik az a tény, miszerint a kollektivizált gazdaságok három nemzedéke sok olyan szokást, illetve mesterségbeli fogást hagyott veszendőbe menni, amely a piacgazdasági rendszer családi gazdaságainak hatékony irányításához is jól jönne. Ellentétként felhozható, hogy míg a kínai gazdák és családjaik egyfelől hagyományosan ter­mésüknek számottevő részét felélték, azonközben régóta és ala­posan ismerték a magánföldtulajdon viszonyait és a helyi pia­cok működését. Harminc évnyi kollektív gazdálkodás után az újraéledő családi gazdaságok számára fennmaradtak a kísérle­tezés, a kapcsolatok és a történelmi emlékek azon hálózatai, amelyekre a megújuló kínai családi gazdaságok és a piaci tevé­kenység alapulhat. De ne túlozzuk el a két ország között tapasz­talható különbségeket. A szövetkezeti tagok Oroszországban és Kínában egyaránt hozzájuthattak magánföldbirtokhoz, és folya­matosan önállóan értékesítették terményeik egy részét. A törté­nelmi tényezők csupán egy elemet szolgáltatnak ahhoz, hogy a 80-as, 90-es évtizedek eltérő eredményeit megérthessük.

Az Oroszországban területenként és időszakonként változó demográfiai és szociális helyzet nagyban magyarázza a reform­lépések késlekedését. 1951 és 1987 között a vidéki lakosság létszáma 33%-kal csökkent, ideértve a központi területek 54%-os csökkenését, amelyben a fiatal, tanultabb réteg aránytalanul nagy számot képviselt (Palló, 1990. 656.; Kerblay, 1983. 75.; Wegren, 1993. 140.). Szemben a kínai vidék fiatal népességé­vel, a fogyatkozó orosz agrártársadalom idős, beteg, képzetlen tagokból, illetve családanyákból állt. Az orosz téesztagok érthe­tően nem akarták feladni a garantált bér és a szociális ellátás biztonságát a családi gazdálkodás kétes kilátásai fejében. Mindezeket a társadalmi, gazdasági és demográfiai vonatkozá­sú eltéréseket azzal az állapottal összevetve hangsúlyozzuk, amely a kínai agrárkollektivizmust jellemezte.

A hivatalos szovjet vezetés a vidékről való elvándorlásra és a társadalmi-gazdasági helyzet romlására Hruscsov és Brezsnyev idején is a falu urbanizációjának programjával igyekezett meg­oldást találni. Ezáltal próbálták a több tízezer, egymástól és a városoktól távol eső falut közepes méretű várossá fejleszteni, amelynek az „új típusú település" nevet adták. Ezeket úgy hir­dették, mint amelyek 1000-2000 lakos befogadására lesznek képesek, és olyan, a városi élet kényelmét nyújtó létesítmények­kel lesznek ellátva, mint pl. klubok, sporttelepek, iskolák, bevá­sárlóközpontok, munkásszállók és más olcsó szálláshelyek (Pallót, 1990.657-661.). Ami azt illeti, csupán a gazdagabb me­zőgazdasági területek tudták sikeresen végrehajtani a fenti prog­ram egészét. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy ezek az „új típusú települések" a mezőgazdaság gépesítése és szakosodása nyomán, valamint a közoktatás és az egészségügyi ellátás ki­szélesedése révén, mely a teljes orosz vidékre kiterjedt, a váro­si és a falusi életmód között tátongó szakadék áthidalását szol­gálták. Összességében azt táthatjuk, hogy mintegy fél évszá­zad alatt a muzsikmentalitás helyébe annak a bérből és fizetés­ből élő dolgozónak a gondolkodásmódja lépett, aki élvezte a ga­rantált készpénzes havi fizetésnek és más (pl. nyugdíj-) ellátá­soknak az orosz állam által nyújtott biztonságát. Ezek a demog­ráfiai, intézményi és értékváltozások, amelyeket a legutóbbi két nemzedék megtapasztalt, nem teszik alkalmassá az orosz falut, hogy ott vállalkozó jellegű családi gazdaságok poszt-kollektivista rendszere alakuljon ki. Inkább éppen ezekben a folyamatok­ban találhatjuk a magyarázatot arra, miért is hiányzik a magánosítás szándéka az orosz kolhoz- és szovhozdolgozók tömegeiből, miért is ragaszkodnak az állam által biztosított mun­kahelyhez és jövedelemhez.

Még kevesebb okot tudunk felsorolni annak indoklásaként, hogy a téesz- és állami gazdasági vezetőknek miért kellene üd­vözölniük azokat a reformintézkedéseket, amelyek hatalmuk és befolyásuk csökkenését, tényszerűen fogalmazva állásuk elvesz­tését eredményeznék. Kína számos területén az apparátus az ígéretek és fenyegetések vegyített módszerét vetette be annak érdekében, hogy meggyőzze a helyi vezetőket: a reformlépések nem fogják „a kapitalizmus útján való elindulást" jelenteni; sőt, az átalakulás valójában nagy gazdagodást lehetőségeket rejt magában a tisztviselői kar számára. Mivel – egyebek mellett – a szövetkezeti források eloszlását felügyelték, sok mindenhez le­gális és illegális úton hozzájuthattak. Oroszországban ehhez képest úgyszólván semmiféle erőfeszítést nem tettek a helyi ap­parátusok megnyerése érdekében. Feltételezésem szerint en­nek az lehetett az oka, hogy a politikai vezetés csúcsain nem született egységes megállapodás a mezőgazdaság jövőjéről. Összefoglalva: kétségeink lehetnek afelől, hogy a gépesített orosz óriásgazdaságok felosztása elvezet-e ahhoz a fokozott és piaci alapú gabona- és egyéb termeléshez, amelyre a nagyvá­rosok ellátásához szükség volna. Tulajdonképpen sok ember jog­gal tart a mezőgazdaság, de különösen az állami ellátó rend­szerek összeomlásától. A föld felosztására irányuló alulról, kol­hoz- és szovhozparasztoktól kiinduló határozott kezdeményezés hiánya bizonyára megerősítést nyújt a közép-, illetve a csúcs­szintű vezetők szándékaihoz. Sok olyan mezőgazdasági dolgo­zó, aki szeretne magángazdálkodóvá válni, csak gyenge minő­ségű és távol eső földterületekhez jut. Ráadásul továbbra is a kollektív irányítás függőségében marad, mivel a szükséges ter­melőeszközöket tőle vagy általa tudja beszerezni, ezenkívül ter­ményei értékesítéséhez is hozzá fordul.

Látható tehát, hogy a privatizációról hangoztatott összes szó­lama ellenére az orosz állam minden szinten korlátozza a ma­gántulajdon-szerzés lehetőségét. A magánművelésű földek zöme bérlet. Egy 1990-es törvény és egy 1991-ben hozott elnöki dön­tés értelmében 10 évig még a névleges tulajdonjoggal rendel­kezők sem adhatják el földjüket az államon kívül másnak¹ (Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992. 16.; Prosterman-Hanstad, 1993. 166­167.).

Az állam magángazdaságok beindításához változatlanul na­gyon alacsony segélyeket folyósít. 1989-ben egy tízhektáros, 10 tehénnel rendelkező gazdaság becsült indulóköltsége 85.000 rubel volt. 1992-re az infláció ezt az összeget félmillió rubelre emelte. Egy 1992-es helyi felmérés szerint az egy gazdaságra felvehető bankhitel nagysága átlagosan kb. 40.000 rubelt ért el. Az állam 1991-ben eredetileg összesen egymilliárd rubellel tá­mogatta magángazdaságok létrehozását; később Jelcin ígére­tet tett az összeg meghatszorozására. Igen ám, de a félmillió oroszországi magángazdaság beindítása 150 milliárd rubelt igé­nyelt volna, amibe a számítások nem vonták bele a modern vi­déki infrastruktúra kialakításához szükséges tekintélyes össze­get. Ezzel szemben az állami támogatások 1992-es szintje mind­össze 3.300 gazdaság megsegítéséhez (volt) elegendő (Wegren, 1992. 114-115; Wergren, 1993. 134-135.; vö. Prosterman-Hanstad, 1993. 160.).

Mi több, a tőkehiány következtében 1991-ben még olyan je­lentések is születtek, amelyek arról számoltak be, hogy az önál­ló gazdálkodást folytató orosz parasztok földjének 40%-a pénz és felszerelés hiányában parlagon maradt (Pryor, megjelenés alatt, 9.). A nélkülözhetetlen hitel hiánya még a legelszántabbak előtt is rettenetes akadály.

Mivel a magánosításra irányuló kezdeményezés Oroszország­ban „fent" született meg, továbbá a felszereléseknek a kínainál lényegesen magasabb költségé folytán, a családi gazdaságok­ra való átállás óriási kezdeti kiadásokat ró az orosz államra. Ugyanakkor az erőteljes, alulról- érkező lökésekből táplálkozó kínai privatizáció, a maga lényegesen alacsonyabb technológiai szintjével, a kollektív tulajdonú termelőeszközök szétosztásával, illetve eladásával ment végbe. Az állammal szemben támasz­tott anyagi igények, legyen szó bár szövetkezetóriásokról, vagy a családi apró gazdaságok nadrágszíjparcelláiról, a minimálisra korlátozódtak.

Az 1990-es év elején készült oroszországi és nyugati felmé­rések egybehangzó tanúsága szerint az orosz parasztoknak összesen 10%-a mutatott komolyabb érdeklődést a magángaz­dálkodás iránt (Porsterman-Hanstad, 1993. 159.).

És valóban: a többség, aki ilyen tevékenységbe kezdett, nem a korábbi kolhozok vagy szovhozok dolgozója, hanem a városi lakosság köréből került ki. Egy 1990-es őszi kimutatásban az orosz magángazdák alig 28%-a egykori téesz-, illetve állami gaz­dasági dolgozó (Wegren, 1993. 137.; Az USA Mezőgazdasági Minisztériumának kiadványa az egykori Szovjetunióról. 1992.17­18.). Az új magángazdálkodók jó része városi állását megtart­va, családja jobb ellátásának érdekében fogott vállalkozásba.

Az orosz mezőgazdaság válsága és az állam pénzügyi csőd­je továbbra is,megoldásra vár. Az eddig életbe léptetett reform­intézkedések egy szegényesen felszerelt, átlagosan 42 hektá­ros és három személy (többnyire családtagok) által működtetett gazdaság kialakítását teszik lehetővé; többségük terményeik egészét a téeszen, az állami gazdaságon keresztül értékesíti, és továbbra is alá van vetve az állami beszállítási kvótáknak (elő­írásoknak); ők aligha fogják a mezőgazdaságot stagnáló hely­zetéből, az élelmiszerhiányt és az óriási állami szubvenciók prob­lémáját a holtpontról kilendíteni (Wegren, 1992. 118-120.; Wegren, 1993. 138.).

A magam részéről nyomát sem látom olyan stratégiának, amely alkalmas kiutat kínálhatna az orosz mezőgazdaság szövetkezeti-állami dominanciájú berendezkedéséből. Ugyanakkor az 1980-as évek kezdetétől mind Kínában, mind Vietnámban lényege­sen merészebb átalakításba kezdtek (Selden, 1992/a.). Ezek­ben a sűrűn lakott ázsiai országokban a különféle új agrárintéz­mények és -stratégiák egyszerre jöttek létre az alulról jövő ösz­tönzés nyomán, amelyet a nagyobb önállóságért és a piaci le­hetőségekért harcoló szövetkezeti dolgozók fejtettek ki, valamint felső nyomásra, ti. a hatalmon lévő kommunista párt hangadó csoportjai megpróbálták hatalmuk megerősítése mellett felgyor­sítani a felhalmozás, az árutermelés folyamatát, egyben új in­tézményi alapokra helyezni az agrárfejlődést.

A kínai mezőgazdaság fejlődésének útjai

Ahhoz, hogy megérthessük a vidéki Kínában az 1980-as évek elejétől foganatosított markáns változtatásokat, először át kell látnunk a kollektív gazdálkodás ellentmondásos gazdasági és társadalmi következményeit. Az 50-es évek közepétől a termő­föld minőségének javítása, az öntözés és más infrastrukturális fejlesztés érdekében bevetett tömeges munkaerőnek és egyéb erőforrásnak a termelőszövetkezet volt az elsődleges területe.

Így biztosítható volt a gyorsütemű felhalmozás, továbbá a me­zőgazdaságban termelt felesleg is eljutott az iparba. A 70-es évek alatt új, magas hozamú vetőmagvak beszerzését, rendszeres öntözést, villamos energia és műtrágyák használatát sikerült el­érni. Mindezek következményeként Kína sajátos mezőgazdasági forradalma termelőszövetkezeti kereteken belül, és a mezőgaz­daság iparosodásban betöltött jelentős szerepének jegyében zajlott le (Stone, 1990.; Selden, 1993.).

A Világbank szerint 1965-1985 között évi 4,8%-os egy főre jutó GNP-növekedés ment végbe, ami kimagaslóan a legjobb teljesítmény az alacsony jövedelmű országok között. Ez az adat a számításokba bevont 105 ország közül Kínát a nyolcadik helyre rangsorolta (Világbank, 1983. 202-203.). A mezőgazdasági ter­melés bruttó értéke évente több mint 4%-kal emelkedett az 1952­1980 között eltelt 28 esztendő során (tehát a ma érvényes re­formokat közvetlenül megelőző időszakban). Ez alól csak az 1959-1960-as tragikus hanyatlás képez kivételt, amikor a Nagy Ugrással kapcsolatos fundamentalista intézkedések gazdasági összeomláshoz és éhínséghez vezettek (Perkins-Yusuf, 1984. 33.). Kína 1980-ra magas termésátlagokat ért el: a 4.245 kg per hektárnyi rizstermés kétszerese volt a vietnámi (2.100 kg/ha), és több mint kétszerese az indiai termésátlagnak. 50%-kal múlta felül az ázsiai átlaghozamot, és csak alig maradt el Japán 5.128 kg/ha-os eredménye mögött. A kínai búza- (2.198 kg/ha) és ku­koricatermés (2.985 kg/ha) ugyancsak kedvezően alakult, mind az indiai, mind az ázsiai átlagokhoz képest. Sőt, ami a búzát illeti, az megközelítette az amerikai 2249 kg-ot hektáronként (Perkins-Yusuf, 1984.; Világbank, 1989. 66.).

Ezeknek a lényeget érintő termelési és növekedési mutatók­nak a tükrében Kína mezőgazdasági teljesítménye igen meg­győzőnek bizonyult, különösen az 1965-1980-as időszakban, amikor ehhez évi 10%-os ipari növekedés is társult. (Világbank, 1990. 180.). A kínai gazdasági eredmények élesen elütnek a szovjet gazdaság tartós hanyatlásától, de elsősorban a kiegé­szítő jövedelemnek attól a csökkenésétől, amely az 1950-es évektől a Szovjetuniót és a többi központi tervgazdálkodást foly­tató európai országot átjárta (Selden-Lippit, 1982. 19-21.). A kínai reformok éppen azáltal nyerik el értelmüket, hogy Kína kiemelkedő munkabérköltséggel, felhalmozási aránnyal és GNP növekedéssel dicsekedhet. A probléma ott rejlett, hogy az ún. mobilizált kollektivizmus (1953-1978) teljes ideje alatt, annak ellenére, hogy a növekedési arányok nagyon jól alakul­tak, a vidéki jövedelmek alacsonyak maradtak. A helyzetet sú­lyosbította, hogy a munkával töltött napok száma alapján a vi­déki munka jövedelmezősége fokozatosan csökkent, mivel a nők tömegével váltak termelőszövetkezeti dolgozókká, miáltal a mun­kanapok száma mindannyiuk számára lényegesen megemelke­dett. Ez egyaránt fakadt a népesség növekedéséből és a mun­kaerő „uborkaszezon" alatti foglalkoztatásából. Kínában a föld­művelés magas és egyre növekvő termelékenysége valamint a munkaerő alacsony és egyre csökkenő jövedelmezősége egyi­dejűleg jelentkezett a piac szűkülésével, a készpénzjövedelem valóságos megszűnésével számos falusi gazda számára, akik jövedelmüket leginkább a téesz terményeinek formájában, a fa­lusi piacok megszűntében és a nép kultúrája, illetve értékszem­lélete ellen elkövetett támadásokban „élvezhették". Ez a jelen­ség súlyos kényszert gyakorolt a termelőszövetkezetekre, egy­ben elhatalmasodó elégedetlenségre is okot szolgáltatott. Más­felől viszont a nagy összegű vidéki beruházások révén alap kép­ződését eredményezte, ami a bekövetkező növekedés és a vi­déki jövedelememelkedés nélkülözhetetlen kelléke volt.

Visszatekintve már világos, hogy Kína szövetkezeti intézmé­nyei csak állami segédlettel maradhattak fenn: a tömeges politikai kampányok, eljárások a lakossági megmozdulások kéz­bentartására, szoros felügyelet a városi munkahelyek és lakha­tás felett, előírt élelmiszer-fejadagok – mindez szigorúan korlá­tozta a faluról való menekülés lehetőségeit. A lényegre jól rávi­lágít egy, a szovjet demográfiai viszonyokról készült összeha­sonlítás. A szovjet állam hasonlóan igyekezett szabályozni a la­kosság mozgását, egyszersmind a teljes munkaerőt szétoszta­ni az ország határain belül. Például az állami gazdaságok dol­gozói 1964-ig nem hagyhatták el szabad akaratukból mezőgaz­dasági munkakörüket. A szovjet állam ezzel együtt külön súlyt fektetett arra, hogy a döntő ipari szektor számára is munkaerőt biztosítson (Schwarz, 1951.; Bunyan, 1967.).

A kínai állam a maga részéről, tartván a téeszparasztok me­nekülésétől, amelyet az óriási munkaerő-felesleg indokolt, a fa­lusi népességet 1960-tól odaláncolta a szövetkezetnek otthont adó faluhoz, ezen kívül városi dolgozók és érettségizettek tíz­millióinak folyamatos vidékre költöztetését kezdeményezte a Nagy Ugrás ínséges időszakában és az azt követő évtizedek során. Ezeknek a rendelkezéseknek a természetét feltétlenül is­mernünk kell ahhoz, hogy megértsük a kollektív mezőgazdaság­ból való menekülést, amely sikertelennek bizonyult az 1960-as évtized kezdetén, ámde sikeresen ment végbe Mao halálát kö­vetően.

A kínai eredményekről szólva, melyeket dicséretes módon a tartós mezőgazdasági növekedés és az alapvető létfeltételek biz­tosításának terén értek el, az érem másik oldaláról sem feled­kezhetünk meg: a népi Kína első három évtizedének népesség­robbanása a vidéket a burkolt munkanélküliség, azaz 100-300 millió ember „táborhelyévé" tette. Az 50-es évektől egészen a 70-es évtizedig a lakossági ellenőrzéseknek, a falusi munkaerő­felesleg iparba áramoltatásának és annak a kétszintű jövede­lemszerkezetnek az együttese, amely az állami mögött háttérbe szorította a szövetkezeti szektort, szélesítette a városiak előnyére nyíló jövedelemollót, egyben a téeszparasztok hátrányára ked­vező helyzetbe hozta az állami szektor munkásait és alkalma­zottait (Selden, 1993. 5. fej.).

Ebben a tekintetben a kínai és az orosz tapasztalatok is­mét élesen elkülönülnek egymástól. 1952-től a 70-es évek végéig a mezőgazdaság részesedése a kínai összesített ipari és mezőgazdasági termelésben 64-ről 24%-ra esett, miközben az ipar részesedése 36-ról 74%-ra nőtt ugyanezen időszak alatt. 1979-ben a lakosság mezőgazdasági tevékenységet folytató majdnem háromnegyed része a GNP mindössze egynegyedét termelte meg (Riskin, 1987. 43.). Röviden szólva, a kollektiviz­mus éveiben végbement nagymértékű iparosításért a falusi la­kosság téeszdolgozói kemény munkával, alacsony fogyasztás­sal és államilag kikényszerített intenzív felhalmozással fizettek. A kollektivizmus és a hukou-rendszer kényszere garantálta azt az intézményi keretet, amelyben a számottevő vidéki termény­felesleget az iparba és a nagyvárosokba lehetett eljuttatni. Az 1980-as évek elejéig a vidéki kínai lakosság és munkaerő ará­nya 80% felett maradt. Ezzel ellentétben Oroszország az 1950-es évektől fogva (egy) kettős demográfiai változáson esett át: vidéken a falu uralkodó jellegét a félig-város, ún. új fajta telepü­lések kezdeményei vették át. Ezzel egyidejűleg azdraarosodás-sal szinte elkerülhetetlenül együtt járó urbanizáció is lezajlott. A Szovjetunió egészét tekintve a falusi lakosság aránya az 1940-es 81%-ról 1983-ig 36%-ra zsugorodott (Lane, 1985. 320.). A kollektivizmus évtizedeit a kínai parasztok változatlanul elszige­telt falvaikban élték át; családi viszonyaikban és értékszemléle­tükben szintén lényegesen csekélyebb változást tapasztalhat­tak, mint szovjet kortársaik.

A kollektivizmus a hatalmat és a kezdeményezést a kínai fal­vakban a parasztgazdáktól és a piactól a helyi közösségekben kialakult nagy létszámú adminisztratív intézményekhez helyez­te át. Ezek elsősorban nem a földművelők, hanem az állam ér­dekeit tartották szem előtt. A téesz-állami gazdaság rendszer hihetetlenül nagyarányú felhalmozást tett lehetővé: 1959-ben 43%-ot ért el, és jóval 20% felett alakult a következő három év­tizedben is. Ennek köszönhetően a mezőgazdasági infrastruk­túra nagy léptekkel fejlődhetett; a termékek, a vidéken előállított felesleg tekintélyes része faluról a városba, a mezőgazdaságból a nehéziparba juthatott. Ugyanakkor a falusi népesség a köz­oktatás és az egészségügy területén elért eredmények, valamint a téesz által széleskörűen biztosított létfeltételek ellenére önál­lóságának és a munkavégzés feletti döntési jogkörének súlyos csorbulását szenvedte el. Sem jövedelmi, sem fogyasztási hely­zetében nem tudott jelentősen előbbre lépni.

Kína fejlődési stratégiája az állam által kikényszerített alacsony szintű paraszti fogyasztáson, a magas és még magasabb szin­tű munkavégzésen és az erőforrások maximális kihasználásán alapult.

A szocialista politizálás nevében megfogalmazott követelmé­nyek között az egyenlőségi elv és annak következményei is sze­repeltek. A földreform és a kollektivizálás eltörölte a magántu­lajdonon alapuló jövedelmi és hatalmi egyenlőtlenség uralkodó jellegét, amely a földbirtokok eltérő nagyságából fakadt, és egy-egy falun belül igen magas fokú jövedelem-egyenlőséget hozott létre.

Ezzel párhuzamosan a Kínában lezajló kollektivizálás tovább élezte a térségek közötti igazságtalan jövedelem-különbsége­ket, ami a várossal szemben a vidéki lakosságot, a külvárossal szemben a sík és hegyvidéket sújtotta. Ezáltal kettős gazdasá­gi-társadalmi rendszerhez vezetett, amelyben egymástól vilá­gosan elhatárolódtak a falusi lakosság rétegei, de a város és a vidék is (Selden, 1993.; Cheng-Selden, 1993.; Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.). Az 1970-es évek végére nagy szakmai kö­rültekintéssel és nagy erőfeszítéssel kidolgozott mérési módszer szerint, amely az egész országra kiterjedően vizsgálta a vidéki, városi-vidéki, valamint országos jövedelem-egyenlőtlenségeket, a jövedelem-különbségek kínai szóródása India statisztikájához volt hasonlatos, és nem bizonyult olyan szélsőségesnek, mint Thaiföldé, Indonéziáé vagy a Fülöp-szigeteki. Ám sokkal egyen­lőtlenebből oszlott meg Taivanhoz és Dél-Koreához képest (Khan-Griffin-Riskin-Zhao, 1992.1056-1059.; Matson-Selden, 1992. 701-715.). Az Ázsiában a 80-as éveket megelőzően ki­alakult nagyfokú városi jövedelem-egyenlőséget sehol sem tud­ták túllépni, ennél fogva Kína mondhatta magáénak a térség legmagasabb fokú városi-vidéki jövedelem-aránytalanságát.

Összefoglalva: a kollektivizmus negyed évszázada alatt a kí­nai falvak lakói, akiknek jövedelme egy fillérrel sem került köze­lebb az ipari és egyéb állami dolgozókéhoz, jövedelmi helyze­tük stagnálását és tartós viszonylagos romlását szenvedték el. A kollektivizmus önellátó rendszere, az állami kiszipolyozás és a népi mozgalmak korlátozása rendkívüli terhet kényszerített a szegényebb térségekre. Ez is nagyban hozzájárult a térségek között kiéleződő különbségek kialakulásához. 1976-ban, Mao halálának évében, az összes termelőszövetkezeti kollektíva egy­negyede a hivatalos állami szegénységi szint – 40 jüan/fő – alatt teljesített; további 19%-uk nem érte el az 50 jüan/főt, ami jóval elmaradt az Egyesült Államok 25 dollár/fő/év-es átlaga mögött hivatalos árfolyamon számolva. Gyakorlatilag minden fizetséget természetben, gabonában és más termékekben adtak ki (Vermeer, 1982. 25-29.; Riskin, 1987. 233.; Matson-Selden, 1992.). Sok tartósan leszakadó közösség és régió számára, ide­értve jóformán az összes fent említetteket, az egy főre jutó jöve­delem nem növekedett lényegesen a földreform és a kollektív mezőgazdaság időszakában. Sőt, a kollektivizmus évtizedei egy­re mélyedő szakadékot vájtak a káderek és a politikailag nagy általánosságban erőtlen paraszti termelők közé: az előbbiek sa­játították ki az erőforrásokat és a politikai hatalmat, míg az utób­biak előtt sem az értékesítés, sem a költözés terén nem nyílt választási lehetőség. Ebből a szempontból nézve Oroszország vidéki lakossága, amely az 1960-as évek óta részesült a városi dolgozókat megillető jövedelmek és juttatások többségében, emellett a városba költözés lehetőségével is élhetett, lényege­sen jobb eredményt mutatott fel. Mindezek alapján a szegényebb orosz térségek lakosai az elmúlt évtizedekben uralkodó kollek­tív gazdálkodási rend nyerteseinek tűnnek.

Kínában a kollektivizmus teljes időszaka alatt, de különösen a kora 60-as évek éhínsége idején, amely a Nagy Ugrás moz­galmának bukását követte, a falusi népesség a családi gazdál­kodás és a piac újrateremtése érdekében egyre nagyobb önál­lóságért küzdött. A családi gazdálkodás 1980-as évtizedbeli visszatértének gyökereit az 1960-as évek elején találjuk. Családi gazdálkodás széles körben folyt azokon az elmaradt te­rületeken, amelyeket előbb a Nagy Ugrás kudarcai, majd az 1963-1965-ös „szocialista nevelési mozgalom", végül pedig az azt követő Kulturális Forradalom mozgalmai a leginkább sújtot­tak. Az 1963-at követő gazdasági talpraállás során az állam újra megerősítette a termelőszövetkezeti rendszert. Mindössze azt engedélyezte, hogy magángazdaságok csupán elenyésző szá­mában, elenyésző méretekben és csekély piaci tevékenységgel működhessenek.

Mao 1976-os halálát követően az új főtitkár, Teng Hsziao-ping vezette irányítás súlyos legitimációs válsággal szembesült, amely a kínai vidékre összpontosult. A bajt lényegében az okozta, hogy a kollektivista mezőgazdaság nem volt képes javítani a legtöbb szövetkezeti dolgozó életkörülményein. A szövetkezeti gazdál­kodás huszonöt esztendeje alatt nem változott az élelmiszerfo­gyasztás, az egy főre jutó vidéken előállított jövedelem. Sőt, az elszigetelt falvak lakóinak készpénzjövedelme is csökkent. A 80-as évek derekán folytatott szakértői viták arról folytak, vajon a reformintézkedések „alulról" vagy „felülről" indultak-e ki (Watson, 1983.; Unger, 1985.). Egy évtizednyi távolságból jobban látható a változtatást kiváltó kényszerek kölcsönhatása, amelyek első­sorban a legelszegényedettebb térségekben jelentkeztek egyi­dejűleg „felülről", illetve „alulról". „Alulról" és „felülről" mért üté­sek egyszerre érték a kollektivista rendszer intézményes szöve­tét.

Az 1980-as évtized kezdetén Kína a szövetkezeti rendszer lényeges elemeiről mondott le. Olyan szerződési kereteket ál­lított fel, amelyek visszaadták a családi gazdaságok központi szerepét, egyben ösztönzést gyakoroltak a gazdákra, mivel ter­ményeik számára garantálták az állami felvásárlási árakat; ki­szélesítették az értékesítés lehetőségeit, valamint támogatták a mezőgazdaság és a vidéki ipar termékskálájának kiszélesítését. A vidék az átfogó gazdasági és társadalmi átalakulás élén járt, amely végső soron magában hordozta a külföldi tőke felé való nyitást, a bel- és külkereskedelem rohamos fejlődését, a magán­szektor bővülését, a lakossági mobilitás korlátozásának részle­ges feloldását, az ipari irányítás decentralizálást és az árreformot.

Ezek az intézményes változások, amelyek Kína falvaiban több mint egy évtizedig tartottak és terjedtek, lényegesen messzebbre hatoltak annál, mint aminek az orosz vidéken még végbe kell mennie.

Mégis fel kell figyelnünk a kínai államnak arra a változatlanul lényegi vonására, hogy közvetlen állami irányítás és a faluvezetőkhöz fűződő informális kapcsolatok révén képes a vidéki gaz­dasági és társadalmi életben impozáns eredményekei felmutat­ni. Kínában a földtulajdonosi jogokat a faluvezetők gyakorolják, nem pedig azok az egyes családok, amelyek szerződésben jo­got szereztek a föld megművelésére, és visszakapták a saját munkaerejük feletti rendelkezés jogát.

Egy 1989-ben 253 falu bevonásával készített felmérés szerint a megkérdezettek 70%-a osztana földet a lakosság arányában, míg 30%-a – főként a jobb módú falvak lakói – a saját munka­erő szabad felhasználásának jogát tartotta fontosabbnak (He, 1992/a. 5.). A föld (egyelőre) nem képezi szabad adásvétel tár­gyát, a szerződésben álló háztartások törvény szerint nem ad­hatják el a szerződésben rendelkezésükre bocsátott földet. Igaz, hogy egy 1988-as alkotmánymódosítás szerint a szerződésben álló családoknak jogukban áll, hogy a földet másnak bérbe ad­ják (He, 1992/b. 7.). Ráadásul a tapasztalat azt mutatja, hogy a tizenöt évre szóló szerződések ellenére bizonyos faluközössé­gek vezetői néhány év elteltével azt újraosztják. Következéskép­pen a családok változatlanul ki vannak szolgáltatva az appará­tus embereinek, és semmi biztosítékot nem kapnak arra, hogy majdan élvezhetik munkájuk eredményét (He, 1992/a. 15., 25.).

Ha a családok eleget tettek a terménybeszolgáltatási előírás­nak, azután már szabadon rendelkezhetnek a megmaradt rész felhasználásáról.² 1984-re, alig néhány évvel a családi gazda­ságok rendszerének rehabilitációja után, a termelőszövetkezet (amely mára már a falu igazgatási szerve lett) a vidéken termelt jövedelem alig 10%-át adta. Ez is zömmel nem mezőgazdasági jellegű forrásokból (pl. melléküzemág) eredt (Állami Statisztikai Hivatal, 1985. 570-571.).

A háztartásokkal kötött szerződések rendszere nem csak a családi gazdálkodás bizonyos elemeit foglalja magában, hanem a földbérlet intézményének egyes részleteit is. Eszerint a falu de facto a földbirtokos szerepét tölti be. A vele szerződésbe lépő háztartások valójában azok a bérlők, akiknek jogukban áll a föl­det megművelni, amiért cserébe a falunak fizetséggel és mun­kavégzéssel, míg az államnak alacsonyan rögzített árú, kötele­ző terményeladással tartoznak. Egy-két olyan helyen, ahol a gazdálkodás sikeresen és gépesítve folyik, a falu változatlanul részt vesz a szűk értelemben vett mezőgazdasági tevékenysé­gekben, mint például szántás, öntözés, aratás. De idetartozik az ipari és üzleti tevékenységek felügyelete is. Ugyanakkor nagy általánosságban kijelenthető, hogy a családi gazdálkodás átvette a termelőszövetkezet helyét. Ez gyakran kényszerűen apró nad­rágszíj-parcellák sorát jelenti, legtöbbször nyolc-tizenkét telket háztartásonként, amelyek mindegyike csupán töredéke egy acre-nek (1 acre = 4.047 m²), ráadásul faluszerte elszórtan található. Ezek az új gazdaságok kiállják az összehasonlítást mind a kollektivizálás előtti kínai gazdaságokkal, mind pedig azok­kal a nyugati kertgazdaságokkal, amelyeket főként intenzív kézi műveléssel gondoznak. Ezzel szemben a sokkalta na­gyobb oroszországi szövetkezeti, illetve állami gazdaságokat, melyek területe több tízezer hektár, és gépparkjuk is fejlettebb, nem lehet a kínaihoz hasonlóan felosztani. Itt még az egyes csa­ládi gazdaságok is 42 hektár körül járnak.

Kínában a közös berendezések (pl. traktorok, szivattyúk) te­kintélyesebb mennyiségű szétosztása vagy eladása a családok számára, és az ehhez társuló állami falupolitika 180° -os fordula­ta a Kínai Népköztársaság legtovább tartó mezőgazdasági fellendülését hozta. (A mezőgazdasági termelés bruttó értéke éven­te 6,4%-kal növekedett az 1980-as évtizedben. Ez volt az évti­zed első felében elért legmagasabb arány világszerte.) A vidéki ipar még ennél is nagyobb léptékben növekedett az évtized so­rán. Ezt mutatja, hogy a bruttó ipari termelés részesedése vidé­ki kisvárosi szinten és az alatt az össztermelés 10,5%-áról 31,8%-ára nőtt az 1980-1990-es időszakban. Az 50-es évek óta először ugyancsak ebben az évtizedben emelkedett nagyobb mértékben az egy főre jutó falusi jövedelem is, miközben az el­költözés feltételei is javultak (Ash, 1992. 547-549.; Field, 1992. 589-591.; Selden, 1993.16-33.). Ezzel együtt nem feledkezhe­tünk meg arról az elhúzódó beruházás-csökkenésről, amely a mezőgazdasági infrastruktúrát veszélyeztette, de ide sorolható még a környezeti ártalmak felgyorsuló spirálja, a térségek, illet­ve társadalmi osztályok közötti jövedelem-különbségek állandó­sulása és a 90-es évek elején kibontakozó vidéki szociális konf­liktus jelei is.

A 80-as és a 90-es évek intézményi változásait érdemesnek tűnik továbbra is összefüggésébe hozni a szövetkezeti-családi, illetve falu-család viszony tartós helyreállításával. Ez különösen áll az olyan gazdagabb területekre, mint például a guangdongi és dzsiangszui tartományok és az a sok külváros, ahol a falu tulajdonát képező ipari üzemek (olykor az állam magasabb egy­ségeivel, egyéni részvényesekkel vagy külföldi tőkével létreho­zott vegyes vállalati formában működtetve) adják a fokozódó jó­lét kulcsát.

A mezőgazdaság előtt álló lehetőségek

A történelmileg gyenge magánbirtok-forgalmazási gyakorlattal rendelkező Oroszország három nemzedéken át tapasztalhatta meg a szövetkezeti és állami gazdálkodást. Ez egyszerre ered­ményezte a magasabb fokú műszaki szakosodást és a magán­gazdálkodás igényelte teljes körű ismeretek elvesztését. A kol­lektivizálás, de főként a mezőgazdaság gépesítése és a muzsik gondolkodásmódtól teljességgel idegen, állami bérrendszer be­vezetése olyan helyzetet idézett elő, amely a nagyüzemi, gépe­sített gazdaságok, elsősorban a gabonaföldek megőrzésének kedvezett. Kínában az átalakulással szemben kezdetben meg­nyilvánuló ellenállás később megszűnt, és a helyi apparátusok, meggyőződve arról, hogy saját, személyes érdekeiket is jócs­kán szolgálják ezáltal, általában támogatták a családi szerző­dések rendszerének bevezetését. És valóban: ők lettek a közös termelőeszközök, de legfőképpen a magánszektor- és piacépí­tés sürgetése révén előállt profit szétosztásának elsődleges nyer­tesei (Oi, 1992. 99-126.).

Az a rendszerválság, amely 1989-90-ben megingatta a teljes szocialista gazdasági és társadalmi világrendszert Kelet- és Kö­zép-Európától Kínáig, azt a meggyőződést erősítette meg szá­mos nyugati társadalomkutatóban, hogy a központosított terv­gazdálkodás és a kollektív mezőgazdaság egyetlen kivihető al­ternatívája a piac és a magántőke számára biztosított szabad útban rejlik. Ez a meggyőződés még mélyebben gyökerezett a szocialista és poszt-szocialista társadalmak értelmiségének és politikusainak gondolkodásában. Bárki, aki ismeri Oroszország gazdasági fejlődését, könnyen beláthatja, hogy a szabályozat­lan szabadpiacra való azonnali és általános áttérés, a kö­zös földek és vagyon szétosztása, kis- és közepes nagysá­gú gazdaságok kialakítása a zűrzavar leküzdhetetlen nehéz­ségeihez vezetne. Ebbe beletartozhat akár az élelmiszerellá­tás összeomlása is. Oroszországban a nagyüzemi gazdálkodás és a piaci tevékenység nagyüzemi irányítása időről-időre visszatérőleg központi jelentőségűnek látszik. Ennek alapja a gépesítettség magasabb szintje, a történelmi okokból fejletlen magángazdálkodói és vidéki vállalkozói rendszer, valamint az a jövedelem- és jóléti ellátás, amit a gazdák elértek. Kínában a családi gazdálkodás és a piac funkcióinak visszatérése egy tör­ténelmileg erős alapokon nyugvó családi gazdálkodói rendszer és kereskedelmi tevékenység következtében játszódhatott le. Emellett az apparátus ügyeskedéseinek elutasítása, a régóta befagyott jövedelmek, a költözés tilalma és a vidéki lakosság helyzetének romlása is szerepet játszott.

Mivel magyarázhatjuk a kínai kollektív mezőgazdasági rend­szer messzire nyúló változásait – ellentétben az orosz vidék erős ellenállásával az alapvető átalakulással szemben? A kollektív mezőgazdaságról szóló átfogó tanulmányában Frederic Pryor megállapítja, hogy „a közös felbomlása valószínűbb a viszony­lag kezdetleges technológiát alkalmazó marxista államoknak a körében, mint azokban az országokban, amelyeknek a mező­gazdasága gépesítettebb, továbbá azoknál is, ahol a tulajdonjo­gokat ki lehet kényszeríteni" (1992.32.). Pryor azzal érvel, hogy „a kollektív mezőgazdaság az alábbi három esetben eltörölhetetlennek bizonyul: ott, ahol a mezőgazdasági technológia szintje az adott országban viszonylag magas; ott, ahol a termelés ural­kodó formája már évtizedek óta a kollektivizált mezőgazdaság; végül pedig ott, ahol az állami gazdaságok dominálnak". (1992. 297.)

Az az összehasonlítás, amelyet az oroszországi és kínai a poszt-kollektivista átalakulásról végeztem, jól megfér Pryor állí­tásaival. Én egy kicsit mélyebbre hatoltam, amikor a változást kikényszerítő kérdések körét és a kollektív mezőgazdaság meg­szüntetésének sikeres mozgatórugóit igyekeztem feltárni. Külön kiemelném, hogy miközben a vezető politikai körök céljait, a gaz­dasági, technológiai és ökológiai paramétereket értékeltem, egy másik, hasonlóan fontos tényezőt is figyelembe vettem: azt a tár­sadalmi bázist, amely a vidéki társadalom válaszait alakítja.

Végezetül, anélkül, hogy el akarnám bagatellizálni a két érin­tett nemzet vidéki lakosságainak rétegei között megmutatkozó felfogásbeli különbségeket: feltűnően nagyfokú racionalitást ta­pasztaltam mindkét nép parasztjai részéről az átalakulás lehe­tőségeivel, illetve a falusi élet domináns intézményi szerkezeté­hez való szoros ragaszkodás kérdésével kapcsolatban.

(Fordította: Battyán Katalin)

Jegyzetek

¹ Az 1991-es, eladást tiltó jogszabály kivételezettjei: nyugdíjasok, örö­kösök. Ám ők is alanyai az Alkotmány azon rendelkezésének, amely tiltja a föld adásvételét.

² A tapasztalat – és az álláspontok – élesen eltérnek annak megíté­lésében, mekkora erővel szerepelnek a kínai termelőszövetkezetek az értékesítési lehetőségek megszervezésében. Általánosságban úgy tű­nik, hogy a gyengébb téeszek, ideértve a szegényebb térségekben mű­ködőeket, már nem képeznek termelői egységet; a virágzó tengerparti vidékeken és a nagyvárosok peremén a termelőszövetkezetek, amelyek napjainkban gyakran alakítanak falusi önkormányzatokat, különösen fel­lendültek és bővülésnek indultak; az iparosodó és profitérdekeltségű gazdálkodás teljes körű gazdáivá váltak. Némelyek továbbra is folytat­nak mezőgazdasági termelést – ám csökkent mértékben.

Irodalom

Ash, Robert (1992): The Agricultural Sector in China. Performance and Policy Dilemmas During the 1990's, The China Quarterly, 131. sz. 545-576.

Állami Statisztikai Hivatal. Kína statisztikai évkönyve, 1985-91. Pe­king.

Brooks, Karen (1990): Lease Contracting in Soviet Agriculture in 1989. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Re­form in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 63-80.

Bunyan, James (1967): The Origins of Forced Labor in the Soviet State 1971-1921. Documents and Materials. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Cheng, Tiejun-Selden, Mark (1993): The City, the Countryside and the Sinews of Population Control: The Origins and Social Consequences of China's Hukou System. A pártállam felépítése és a kínai államszoci­alizmus 1936-1965 c. konferenciára készült tanulmány. Colorado Springs, június.

Field, Robert (1992): China's Industrial Performance Since 1978., China Quarterly, 131. sz. 577-607.

Friedman, Edward – Pickowicz, Paul – Selden, Mark (1991): Chinese Village, Socialist State. New Haven, Yale Univ. Press.

Gorbacsov, Mihail. (1989): A Szovjetunió Kommunista Pártjának ag­rárpolitikája és a jelen helyzet. Moszkva, Novoszty.

He, Daofeng (1992/a): Changes of Rural Land System at Village Level – Initial Report of 280 Villages Survey in China. A vidéki földkérdés Kí­nában c. nemzetközi szimpóziumra készült tanulmány. Peking, szeptem­ber.

He, Daofeng (1992/b):The Reform of China's Agrarian System and the Deepening of the Reform, (kézirat)

Kerblay, Basile (1983): Modern Soviet Society. New York, Pantheon.

Khan, Azizur Rahman – Griffin, Keith – Riskin, Carl – Renwei, Zhao (1992): Household Income and its Disribution is China. The China Quarterly, 132. sz. 1029-1062.

Lane, David (1985): Soviet Economy and Society. New York, New York Univ. Press.

Liefert, William (1992): Trip Report: Food Disribution and Shortages in Republics of the Former U.S.S.R. Economies in Transition Agriculture Report, V. évf. 1. sz. 17-24.

Liefert, William (1993): The Food Problem in the Republics of the Former U.S.S.R. In: D. Van Atta, (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 25-42.

Matson, Jim – Selden, Mark (1992): Poverty an Inequality in India and China. Economic and Political Weekly, április 4. 701-715.

Moskoff, William (1990): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe.

Nove, Alec (1990): Soviet Agriculture. In: Studies in Economics and Russia. New York, St. Martin's, 302-324.

Oi, Jean (1992): Fiscal Reform and 1he Economics Foundations of Local State Corporatism in China. WorW Politics, XLV. évf. október 1. 99-126.

Pallót, Judith (1990): Rural Depopulation and the Restoration of the Russian Village Under Gorbachev. Soviet Studies, XLII. évf. október 4. 655-674.

Perkins, Dwight – Yusuf, Shahid (1984): Rural Development in China. Baltimore, John Hopkins Univ. Press.

Prosterman, Roy – Hanstad, Timothy (1993): A Fieldwork-Based Appraisal of Individual Peasant Farming is Russia. In: D. van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Wetview, 149-192.

Pryor, Frederick (1992): The Red and the Green. The Rise and Fall of Collective Agriculture in Marxist Regimes. Princeton, Princeton Univ. Press.

Pryor, Frederick: Problems of Decollectivisation With Special Attention to East Germany. In: L. Somogyi (szerk.): Problems for Transition to a Market Economy. Arne Ride Found.

Riskin, Carl (1987). China's Political Economy. New York: Oxford Univ. Press.

Schroeder, Gertrude (1984): Rural Living Standards in The Soviet Union. In: R. Suart (szerk.): The Soviet Rural Economy. Totowa, Rowman and Allenheld, 241-257.

Schwarz, Solomon (1951): Labor in the Soviet Union. New York, Praeger.

Selden, Mark (1992): Agrarian Development Strategies in China and Vietnam. In: W. Turley – M. Selden, (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism. Doi Moi in comparative Perspective. Boulder, Westview, 209­256.

Selden, Mark (1993): The Political Economy of Chinese Development. Armonk, M. E. Sharpe.

Selden, Mark – Lippit, Victor (szerk. 1982): The Transition to Socialism in China. Armonk, M. E. Sharpe.

Stark, David (1992): Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe. Easf European Politics and Societies, VI. évf. 2. sz. 17-54.

Stone, Bruce (1990): The Next Stage of Agricultural Development; Implication for Infrastructure, Technology and lndustrial Priorities. International Food Policy Research Institute Reprint, 191. sz.

Turley, William – Selden, Mark (szerk.): Reinventing Vietnamese Socialism: Doi Moi in Comparative Perspective. Boulder, Westview, 1993.

Unger, Jonatán (1985): The Decollectivization of the Chinese Countryside. A Surwey of Twenty-Eight Villages. Pacific Affairs, LVIll. évf. 4. sz. 585-606.

United States Department of Agriculture (1992): China. Agricultural and Trade Report, május.

United States Department of Agriculture (1992): Former U.S.S.R. Agricultural and Trade Report, május.

Van Atta, Don (1990): Toward a Soviet 'Responsibility System?' Recent Developments in the Agricultural Collective Contract. In: K. Gray (szerk.):

Soviet Agriculture. Comparative Perspectives. Ames, Iowa State Univ. Press, 130-154.

Van Atta, Don (1990/a): Full-Scale, Like Collectivization But Without Collectivization's Excesses. The Campaign introduce the Family and Lease Contract in Soviet Agriculture. In: W. Moskoff (szerk.): Perestroika in the Countryside. Agricultural Reform in the Gorbachev Era. Armonk, M. E. Sharpe, 81-106.

Van Atta, Don (1993): Russian Food Supplies in 1992. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Re­form in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 55-70.

Van Atta, Don (1993/a): The Return of Individual Farming in Russia. In: D. Van Atta (szerk.):The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 71-96.

Vermeer, E. B. (1982): Income Differentials in Rural China. The China Quarterly, 89. sz. 1-33.

Világbank (1983): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1989): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1990): World Development Report. New York, Oxford Univ. Press.

Világbank (1992): China: Strategies for Reducing Poverty in the 1990's. Washington, World Bank.

Wadekin, Karl-Eugen – Kuba, F. (szerk. 1991): The Soviet Agro-Food System and Agricultural Trade. Prospects for Reform. Paris, Organization for Economic Co-operation and Development.

Watson, Andrew (1983): Agriculture Looks for 'Shoes that Fit': The Production Responsibility System and its Implication. World Development, XI. évf. 8. sz. 705-730.

Wegren, Stephen (1991): The Social Contract Reconsidered: Peasant-State relations in the U.S.S.R. Sower Geography, XXXII. évf. 10. sz. 635­682.

Wegren, Stephen (1992): Private Farming and Agrarian Reform in Russia. Problems of Communism, XLI. évf. 3. sz. 107-121.

Wegren, Stephen (1993): Political Institutions and Agrarian reform in Russia. In: D. Van Atta (szerk.): The „Farmer Threat": The Political Economy of Agrarian Reform in Post-Soviet Russia. Boulder, Westview, 121-148.