Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés
kerekasztal-beszélgetése

Kossuth Klub, 2002. január 19.

A beszélgetés résztvevői: Bíró András újságíró, Kállai Ernő és
Kerékgyártó T. István szociológusok, Martin Kovats politológus (London)
Vitavezető: Krausz Tamás

Krausz Tamás

Kedves vendégeink, tisztelt hallgatóság!

Az Eszmélet és a Baloldali Alternatíva Egyesülés, e rendezvény szervezői, az úgynevezett cigánykérdést mind elméleti-tudományos, mind pedig társadalompolitikai problémaként rendszeresen napirendre tűzik. De nem mint olyan ügyet, amelynek elsősorban a politikai aspektusait érdemes vizsgálni; mi a “cigánykérdésre” a társadalom egészének egyik tipikus problémája gyanánt tekintünk, amelynek az okait kell feltárni ahhoz, hogy bármiféle megoldást komoly formában felvethessünk. Ezért is kérek mindenkit, hogy a beszélgetésben ne az éppen hivatalos politikai kalandorok aktuális lépéseiről essék szó, ne a politikai pártoknak a romákhoz való pillanatnyi hozzáállásáról beszélgessünk, hanem arról a kérdéskörről, amit a címben elég egyértelműen és világosan megfogalmaztunk. Milyen okokból táplálkozik ez a kérdés, hogy évszázadok óta feszítő erővel van jelen.

Egyáltalán, létezik-e “cigánykérdés” önmagában? Nincs-e igazam akkor, ha azt állítom, hogy a “cigánykérdést” – létezésének objektív történeti-kulturális okait természetesen nem tagadva – módszeresen és tudatosan tartják napirenden “megfelelő” csoportok, amelyek a társadalmi élet, a politika etnicizálásában érdekeltek. Az ilyen kérdésfelvetés általában nem mint szegénységkérdést fogja föl a “cigánykérdést”, nem a rendszer lényegéről beszél, hanem leggyakrabban a dolog kriminalizálásáról van szó; a társadalmi problémák bonyolult összefüggéseit egyetlen etnikumra koncentrálják. Persze, amikor ezt a provokatív tézist megfogalmazom, inkább csak a vita felkért résztvevőit és a hozzászólókat kívánom arra sarkallni, hogy minél világosabban és tömörebben, a dolog lényegéhez szóljanak hozzá.

Martin Kovats

1992 óta tanulmányozom a magyarországi roma helyzetet. Lényegében arra a kérdésre keresek választ, mi a cigányok politizálásának jelentősége, és hogy vajon fontos-e ez, s ha igen, akkor kinek, mennyire és miért fontos? E rendezvény jó alkalmat ad arra, hogy néhány konklúziót előterjesszek. A kerekasztal címe: “Kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, azt sugallja, hogy vannak bizonyos emberek, politikusok, szervezetek és intézmények, akiknek, illetve amelyeknek a tevékenysége a mai “cigánykérdést” meghatározza. Természetesen mindezeknek a szereplőknek – politikai erejüktől függően – vannak saját érdekeik és hatásaik. Ez annyiban feltétlenül igaz, hogy a cigány ügy létrejötte valóban a résztvevő érdekcsoportok közötti verseny terméke. Emiatt fontos hangsúlyozni, hogy a cigány ügy nem kizárólag a cigányok és a cigány szervezetek dolga. Sőt, akkor is, ha nevezetesen róluk van szó, a cigány embereknek csak annyi befolyásuk van, amennyi politikai erőt képviselnek a többi érdekkel szemben. Azt is fontos tudni, hogy a mai “cigánykérdés” nem a semmiből “csinálódott” – csakis szélesebb politikai, gazdasági, szociális és kulturális kontextusban értelmezhető. Magyarország történelmében a “cigánykérdést” többször is “napirendre tűzték”, a mai helyzet azonban lényegesen különbözik az előbbiektől, mert manapság létezik kifejezetten cigánypolitikai tevékenység; pontosabban, a cigány identitás politikai identitássá vált, és szervezett formában vesz részt a közéletben. Az alapvető ok: Magyarország és azon belül a hazai cigányság történelmi fejlődése. Most nem akarok belebonyolódni fogalmi és számbeli vitakérdésekbe, annyi azonban tudható, hogy a második világháború óta a magyarországi cigányság hivatalos létszáma ötszörösére növekedett, százezerről kb. félmillióra. A cigányok az összlakosság öt százalékát teszik ki, ami politikai, szociális és gazdasági szempontból számottevő társadalmi csoportnak tekinthető, s ami mind relatív, mind abszolút számban tovább fog növekedni a belátható időben. Minőségi változást is észlelhettünk ez alatt a hatvan év alatt. Az iparosítás és a modernizálás következménye, hogy a cigány ember és közösség egyre szorosabb kapcsolatba került az állammal és más társadalmi intézményekkel. Ez azt jelenti, hogy ha valaki meg akarja szerezni azokat a javakat és lehetőségeket, illetve azt a védelmet, ami szükséges a boldoguláshoz, neki kell ezekkel az intézményekkel tárgyalnia. A “kommunizmus” összeomlása óta a felszínen megváltozott a helyzet, mivel az állam az állampolgár életének több területéről visszavonult. De ez leginkább a gazdag emberre hat előnyösen, aki a saját pénzéből tudja a szükségleteit fedezni, azaz kevésbé függ az államtól. Az új feltételrendszerben a szegény ember függő helyzetben marad nem csak az állammal szemben, hanem az új intézményekkel, nem-állami szervezetekkel szemben is. Egyre inkább az intézményekkel való kapcsolatnak van nyílt politikai dimenziója, mivel szervezetten az ember többet érhet el, mint egyedül. Röviden: a cigányok politizálásának az az alapvető mozgatórugója, hogy a szegény ember a közéletben való részvétel lehetőségével jobban éljen. Ez semmi más, mint egyfajta “nemes próba” a demokrácia ígérete, az esélyegyenlőség megvalósítására, és ezért dicsérendő és támogatandó mindenki számára, aki a növekvő szegénységet és egyenlőtlenséget, a sovinizmust és a paternalizmust elutasítja a munkanélküliséggel egyetemben, a közélet szintjén is.

Az alapvető dinamika ellenére azonban a cigányok politikai kompetenciája és általában a “cigánykérdés” pontos evolúciója több tényezőtől függ. Ez fontos probléma a cigány embereknek, mert ők általában nem rendelkeznek azzal az anyagi bázissal, amely szükséges a hatékony politikai lobbizáshoz. Hiányzik a politikai hagyomány és tapasztalat; az egyszerű etnikai diskurzus ellenére, a magyarországi cigányság sem nyelvi, sem kulturális, sem pedig társadalmi közösséget nem alkot. A magas munkanélküliség és a dolgozó cigányok helye a munkamegosztásban azt jelenti, hogy a munkabeszüntetés nem alkalmazható mint érdekérvényesítő fegyver. A cigányságnak mint szétszórt kisebbségnek kevés szavazati ereje van, és a romáknak, alacsony társadalmi státusuk miatt, alig van természetes szövetségesük. Mindezek a strukturális hátrányok azt jelentik, hogy a cigány embereknek nagyon kevés hatásuk van nem csak a “cigánykérdésre”, hanem saját önszerveződésük fejlesztésében is, és hogy különböző, a cigányságon kívüli érdekek könnyen manipulálhatják mindkettőt. De egyáltalán miért beszélünk cigányokról, vagy cigánypolitikáról? Nyilvánvaló, a cigányok többségének nehéz élete van, de ugyanakkor számbelileg több nem-cigány él szegénységben. Politikailag miért különleges eset a cigányság? Részben azért, mert a cigányok történelmi marginalizálódása és alacsony társadalmi presztízse – más szóval a cigányellenesség – nagyjából aláássa a bizalmukat és a részvételüket a normális politikai mozgalmakban, pártokban stb., és külön cigányszervezetekbe kényszeríti őket. Azonban ennél fontosabbak a nem cigány érdekek, azaz elsősorban a magyar állam preferenciája az elkülönült etnikai alapon történő politizálásra. Vagyis a nem-cigány szegény és dolgozó emberekkel ellentétben a cigánypolitika kívülről van tudatosan stimulálva, ami egyszerre felgyorsítja és torzítja annak fejlődését.

Ez a folyamat 1984 óta folyik, amikor az ország gazdasági nehézségei hatására a kádári integrációs politika csődbe jutott. Azóta az állam cigányokkal kapcsolatos politikája egy kultúrára támaszkodó politika, amely a cigányokat specifikus képviselettel bíró külön népcsoportként kezeli. Más szóval, a cigányügyet etnikai kérdésként definiálták. Ez az úgynevezett “új közmegegyezés”. Mint jól tudjuk, az anyagi bázisa ennek a megközelítésnek azóta tovább erősödött, amit a posztkommunista szabad piac ideológiája szentesít. Az eredmény: a tartós munkanélküliség, az elszegényedés és az ebből fakadó hátrányok más területeken, mint például az oktatás, a lakásügy, az egészségügy stb. terén, és ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi konfliktusok. Az új közmegegyezés első tíz éve alatt, 1985-től ’95-ig semmiféle komoly állami stratégia nem született a cigányok drasztikusan romló helyzetének megoldására. A kormányok inkább a cigány identitás etnikai felismerésével és a kulturális másság hangsúlyozásával foglalkoztak. A külön cigányképviselet az ország politikai rendszerváltását követte. Először volt a Hazafias Népfront által kiválasztott cigánytanácsok rendszere, azután az állami pénz megosztása nyomában, virágzó szervezeti pluralizmus, utóbb pedig a kisebbségi törvény teremtett új helyzetet és intézményi keretet. A cigány érdekképviselet konszolidációja a kisebbségi önkormányzati rendszer formájában előfeltétel volt egy átfogó állami politika bevezetéséhez. 1995-ben a kormány rendeletet bocsátott ki a cigányok helyzetével kapcsolatos legsürgősebb feladatokról. Két középtávú intézkedési csomag következett (1997-ben és ’99-ben), és ez év január 26-án egy hosszú távú stratégiát hoztak nyilvánosságra. Az új közmegegyezés a cigányügyet az úgynevezett “többségi” vagy “rendes” politikából koncepcionálisan, szervezetileg, költségvetésileg is kizárja, azzal az indokkal, hogy a cigányok lényegesen különböznek a többi állampolgártól.

Természetesen van cigány identitás, mi több, léteznek tapasztalatok, képességek és a kilátásokból fakadó olyan attitűdök és magatartások, amelyek kultúrának tekinthetők. Azonban a feltételezett másság politikai hangsúlyozása az ország kulturális kontextusa révén érthető úgy, hogy a nem-cigány többség azt mondhatja: “nem vagyok cigány, miért aggódjak értük, miért segítsek nekik?” Az új közmegegyezés párhuzamosan fut a cigányemberek többségének életszínvonal-csökkenésével. Ennek magyarázata elsősorban a magyar állam költségvetési és politikai korlátaiban található. Hazai és külföldi nyomások miatt az állam kevés forrással rendelkezik, aminek az elosztásáért erős verseny folyik számos politikai érdek között. A viszonylag gyenge cigány lobby csak keveset nyom a latban az erősebb és politikailag hasznosabb érdekekkel szemben. Amíg nincs szükség a cigányok munkaerejére, a magyar kormány nem csupán nem hajlandó, de lényegében nem is képes olyan hatalmas összeget fordítani a cigányokra, mint ami szükséges volna a többség életszínvonalának észrevehető javítására és az esélyegyenlőség megteremtésére. Az integrációs politika csak arra törekszik, hogy létrehozzon egy elenyésző létszámú középosztályt, az átlag cigányember elvárásait pedig elnyomja. Az etnikai diskurzus nélkülözhetetlen szerepet játszik ennek a kínos helyzetnek a kezelésében. A költséges integrációnál sokkal olcsóbb “megoldás”a kulturális fejlesztés és az etnikai öntudat megőrzése. Egyértelmű vívmánynak tűnik az eddig nem létező kisebbségi jogok megadása és a cigány identitás megerősítése, a cigány vagy roma szóval fémjelzett intézmények és programok szaporodása – a problémát felszínen tartó szociális és gazdasági kérdések megoldása helyett.

A politikai elit szintjén, a pártok között lényegében konszenzus áll fenn a cigány üggyel kapcsolatban. E konszenzus a kisebbségi törvény széleskörű elfogadásában, a Horn- és Orbán-kormány középtávú intézkedési csomagjainak hasonlóságában nyilvánul meg. Ennek a konszenzusnak más politikai alapja is van. Mindannyian tudjuk, milyen érzékeny lehet a “cigánykérdés” Magyarországon. A pártok attól félnek, egyikük arra törekszik, hogy politikai tőkét kovácsoljon a populista, cigányellenes kártya kijátszásával. Ezért az állami cigánypolitika olyan szinten marad, amit mindenki támogathat. A konszenzus azon is alapul, hogy külföldön jó hírneve legyen az országnak, különösen az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamán. A posztkommunista cigánypolitika azonban alapvetően ellentmondásos. Annak érdekében, hogy csökkenthesse a reá ható politikai nyomást, ami a cigányok szociális és gazdasági dezintegrációjából fakad, új szereplőket és érdekeket teremt, ami további politikai nyomást gyakorol az államra. Ezek közül négyet szeretnék röviden elemezni.

1. A hazai cigány önszerveződés. Mint mondtam, a cigány emberek politizálásának alapvető dinamikája a jobb élethez szükséges javak megszerzése, amelyeket elsősorban az állam biztosít. Az etnikai diskurzus felgyorsítja ennek természetes fejlődését, és kifejezetten külön, etnikai pályára taszítja, s így eltorzítja. Lényegében az állam azt mondja a cigányoknak: bajban vagytok, és az egyetlen esélyetek a boldogulásra, hogy politizáljatok úgy, mint cigányok. Nem meglepő, hogy egyre nagyobb számú cigány ember próbálja ki ezt az utat. Minden rendben van, amíg a kormány lépést tart a cigányok politikai képességével, aktivitásával és törekvéseivel. Ha viszont nem, politikai válság keletkezhet. Eddig az állam képes volt a problémát “kezelni”, például 3000 állást biztosított a cigány kisebbségi önkormányzatokban. Az éretlen cigány politizálás azonban csak az évek során, a tapasztalat felhalmozásával fog fejlődni, és az elégedetlen aktivisták új eszközöket és taktikákat vesznek igénybe, mint például a fenyegető migráció.

2. A nem állami szervezetek, az NGO-k és az úgynevezett “ethno­biznisz”. Az etnikai diskurzus lehetőséget ad az államnak, hogy privatizálja a cigányokkal kapcsolatos feladatok egy részét. A kisebbségi önkormányzati rendszer intézményeket hoz létre, amelyeken keresztül a nem állami szervezetek pénzzel és más forrásokkal járulhatnak hozzá a cigányok helyzetének javításához. Nyilvánvalóan többféle NGO van, és sokan jó, hasznos és őszinte munkát végeznek. De tudni kell, hogy mivel a cigányok hátrányai indokolják e szervezetek tevékenységét, az az alapvető érdekük, hogy a cigányok függő helyzetben maradjanak. Az állammal ellentétben az NGO-k senkinek sem tartoznak elszámolással, sem azoknak, akikkel közvetlenül kapcsolatban állnak, sem a tágabb magyar társadalomnak. A nemzetközi NGO-k vonzó piacot látnak a kelet-európai cigányügyben. Hogy minél több pénzt szerezzenek támogatóiktól (a nyugati államokat is beleértve), ezek a szervezetek hajlamosak úgy értelmezni a cigány helyzetet, hogy az nekik legyen megfelelő, ami nem feltétlenül tükrözi a valóságot. Ezért az NGO-k tevékenysége segít az államnak, mivel több forrást ad a cigány ügyben, és részben mentesíti az államot a felelősség alól. Mindezt azonban azon az áron, hogy egyre több bíráló elemzés születik az országról, ami csökkenti a bizalmat az állam politikája iránt.

3. Az európai intézmények. Akárcsak az NGO-k, ezek sem egyformák. Az Európai Unió komoly politikai és jogi hatáskörrel és költségvetéssel rendelkezik. Elsősorban a bővítési tárgyalások keretében foglalkozik a kelet-európai cigány üggyel, politikai kritériumok jegyében. Mivel az Uniónak az az érdeke, hogy olyan problémák ne merüljenek fel, amelyek a folyamatot akadályozhatják, ezért a keleti kormányok álláspontjait veszik figyelembe. Az EU az utóbbi években egyre több pénzt fordít cigányprogramokra a PHARE-alapból. A következő években az Uniónak kulcsfontosságú szerepe lesz a cigány ügy alakulásában. Más a helyzet az Európa Tanáccsal és az EBESZ-szel, amelyek kevés politikai felelősséggel bírnak. Az utóbbi években mindkettő létrehozta saját cigányügyi hivatalát és “lelkesen”, ahogyan egy jó üzlettel illik, foglalkoznak a cigánykérdéssel, szűk ideológiai szempontból. 1993-ban az Európa Tanács “igazi európai kisebbségnek” nyilvánította a cigányságot, és úgy használja, mint a nemzetállamiság kudarcának a szimbólumát, s ezzel igazolja az európai szintű kormányzást. A jól ismert valóság ellenére, a cigánykérdést mind a két szervezet leegyszerűsíti kulturális kérdésre, pontosabban a rasszizmus kérdésére, mert költségvetés hiányában csak erkölcsi alapon indokolhatják beavatkozásukat a keleti országok belügyeibe.

4. A nemzetközi cigánypolitika egyre több támogatást kap e két európai szervezettől. A nemzetközi cigánypolitika legtekintélyesebb szervezete, az International Romani Unio (IRU) több mint harminc éve létezik. A hetvenes években, bár csak pár tucatnyi aktivistából állt, az indiai kormány segítségével NGO-státust kapott az ENSZ-nél. A kilencvenes években már majdnem kihalt, amikor is lehetősége nyílt egy több mint egymilliárd dollár értékű holokauszt-kártérítési alap kezelésére. A IRU feltámadásában emellett az is közrejátszott, hogy az EBESZ lelkesedett a cigány ügy iránt, és több keleti kormánynak, de elsősorban a cseh kormánynak az volt az érdeke, hogy a “cigánykérdést” európai ügyként definiálják.

A cigány világkongresszuson, 2000-ben, az IRU kiadta a “Declaration of a Nation”-t, amely követeli a külön cigány képviseletet a nemzetközi politikai fórumokon. Emellett cigány nagykövetségeket, európai cigány parlament létrehozását. Normális körülmények között ez az egész jó vicc lenne, mert semmi esély nincs arra, hogy a hihetetlenül heterogén európai cigányság politikai társadalmat alkosson. Ez a megosztó nacionalizmus, amelyet egyre inkább finanszíroznak és intézményesen támogatnak, az elkövetkezendő években komoly politikai veszélyt jelent. Bármiféle demokratikus megbízás vagy mandátum hiányában egyre gyakrabban jelentkeznek ezek az aktivisták politikai fórumokon mint szakértők, tanácsadók vagy képviselők. Volt már tárgyalás arról, hogy legyen külön cigány képviselet az Európai Parlamentben, és néhányuk azt várja, hogy Macedónia szétesése esetében egy cigány államocska jöjjön létre, nemzetközi védelem alatt…

Eddig Magyarország viszonylag immunis volt a nemzetközi cigánypolitikával szemben. Én azonban a növekvő nacionalizmus veszélyének hangsúlyozásával szeretném befejezni az előadásomat. Eddig a magyarországi helyzetelemzésemben a “cigánykérdés” gazdasági alapjával foglalkoztam, azonban van ideológiai alapja is, amely a következő években egyre jobban meghatározhatja az ország politikáját. A “kommunizmus” összeomlása következtében újból felmerült a kérdés az állam és a nemzeti öntudat közti viszonyról. Ez a kihívás különösen érinti ma Magyarországot a nagy számú határon túli magyarok miatt. De ez már egy új téma felvetése volna.

Nemcsak a globalizációból fakadó gazdasági és politikai nyomás mozgatja a “cigánykérdést”, hanem egy mélyen ható ideológia is. Ezért nem pontos a kérdés, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’”. Sok szereplő van, de senki nem “csinálja” – csupán a történelem. Inkább értsük úgy, hogy a “cigánykérdés” elválaszthatatlan része egy másik kérdésnek, amelyre mindenki válaszolhat, hogy: milyen legyen a magyar társadalom jövője?

Bíró András

Nagyon örültem Martin előadásának, mert valóban a lényeges kérdésekhez szólt hozzá. Magam csupán egy-két pontot kívánok érinteni. Mindenekelőtt egy dolgot kiemelnék, ami engem nagyon foglalkoztat, ez az etnicizálás problematikája. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a magyar politika a cigánykérdésben ott etnicizál, ahol nem kellene, ott viszont nem etnicizál, ahol pedig kellene. Pontosabban, a szociális, gazdasági, oktatási kérdésekben, a különböző politikai érdekek mentén állandóan arról van szó, hogy például az Országos Cigány Önkormányzat építsen házakat a cigányoknak. Ne felejtsük el – túlzó, amit mondani fogok, de alapvetően igaz –: minden cigány szegény, de nem minden szegény cigány. Ami persze azért szintén nem igaz, mert nem minden cigány szegény, bár a zömük mégis nyilvánvalóan az. Na most, ebben talán az Autonómia Alapítvány – amit én kezdeményeztem tizenkét évvel ezelőtt – is “bűnös”, mert a támogatásokat tulajdonképpen mi is etnicizáltuk. Tehát cigányokat, specifikusan cigányszervezeteket segítettünk. Előfordult, hogy egy faluban odajöttek hozzánk nem cigányok, pont olyan szegények, mint a cigányok, s azt kérdezték, “mi mért nem kapunk?” Ennek a politikának tehát van egy olyan oldala, amely a szegények közötti konfliktust és a megkülönböztetést erősíti. Vagyis a szociális, gazdasági, kulturális problémáknak ez a fajta etnicizálása – problematikus, sőt, néha drámai. Ahol viszont kellene etnicizálni, az az emberi jogi és diszkriminációs oldal. Hogy világosabb legyen: Magyarországon évek óta folyik a harc azért, hogy valamilyen értelmes és használható diszkrimináció-ellenes törvény létrejöjjön. Teljesen egyetértek Martinnal abban, hogy a kormányok között, politikai színezetük ellenére, nincs jelentős különbség a “cigánykérdésben”. Feltétlenül van egyfajta konszenzus nemcsak az elitben, hanem tulajdonképpen a társadalomban is, s ez a cigányok negatív megítélése. Fönt, lent, jobboldalt, baloldalt. Ez általános jelenség, amitől nem tekinthetünk el. De visszatérve arra, amit mondani szerettem volna, azt kérdezheti a kisebbségekért felelős igazságügyi államtitkár: “Mi az, hogy diszkrimináció-ellenes törvény? Ez azt jelenti, hogy ha egy kocsmáros nem szolgál ki egy cigányt, akkor meg kell őt büntetni százezer forintra? Hát hol vagyunk, hova megyünk?” Ezt mondja az Igazságügyi Minisztérium államtitkára, aki kisebbségi kérdésekkel, azon belül specifikusan a cigánykérdéssel foglalkozik. Úgy hívják, Hende Csaba. Na most, hogy ki csinálja, vagy ki nem csinálja a “cigánykérdést – valóban a történelem csinálja, ezzel szinte teljesen egyetértek, s hogy ki hogyan használja ki, ez az adott pillanat kérdése. Ha még a jogi keretek sem biztosítottak annak érdekében, hogy valamilyen állampolgári egyenjogúság létrejöjjön, akkor rettenetesen nehéz bebizonyítani, hogy itt nem etnicizálunk, illetve elérni, hogy a rasszista megkülönböztetés mindennapjairól tudomást szerezzünk. A megoldás ott keresendő, ahol létrejön a cigány önszerveződés mozgalma, a cigány tudat megjelenése. Az amerikai egyesült államokbeli feketék, a fekete mozgalom párhuzama elképzelhető s egyáltalán nem őrült párhuzam.

A kisebbségi önkormányzati törvény meghozatalával államosították a mozgalmat. Nem tudom, világosan beszélek-e, az történik tehát, hogy kezdenek kialakulni az önszerveződő cigányszervezetek: 240 regisztrált szervezet van ma Magyarországon, ami egyesek számára vicc, számomra viszont rendkívül pozitív dolog. Azt mutatja, hogy legalább 240 cigány ember volt, aki kezdeményezett valamit Magyarországon. És egyáltalán nem kizárólag családi alapon, ahogyan itt valaki megjegyezte.

A cigányság proletarizálódása még a szocializmus alatt kezdődött. Ez nem olyan egyszerű ügy. Egyáltalán nincs kutatva. Hogy milyen akkulturáció történt, ez egy rendkívül izgalmas téma. Minden marginalizált emberi csoport esetében az önkép sokszor öngyűlöletben nyilvánul meg. Ez egy banális megfogalmazás, már minden antropológus megtette, de hát látni kell, hogy új önkép kezd kialakulni abban a fiatal roma értelmiségben, amely most jön létre, amely nem a szocializmus, hanem, mondjuk, a “demokrácia” produktuma. És ez függ össze a roma nemzetre vonatkozó elképzeléssel, amely területen kívüli nemzetként fogalmazódik meg.

Krausz Tamás

Csak a vita kedvéért jegyzem meg, és visszatérnék az eredeti kérdéshez: tulajdonképpen amit elmondtatok, inkább azt bizonyítja, hogy a történelem nem csinál semmit. Hanem nagyon is konkrétan, meghatározhatóan, a ti érvelésetekből is az derül ki: intézmények, államtitkárok, meghatározott politikai és gazdasági szervezetek azok, akik és amelyek e problémát életben tartják, amelyek az egész úgynevezett “cigánykérdésből” élnek és megélnek. Ezt nem egyszerű elvi kérdésként vetem föl, hanem a gondolataitokat akarom tovább vinni, mert ez az egyik leglényegesebb kérdés, amiről eddig szó esett. Ennek jegyében adom át a szót Kállai Ernőnek.

Kállai Ernő

Tényleg egyetértve sok tekintetben azzal, amit Martin, illetve Bíró András mondott, én kicsit tovább finomítanám ezek megközelítését. Mert úgy érzem, hogy amit Martin mondott, annál a kérdés némileg több dimenzióban mozog – vagyis nem csak az állam oldaláról lehet megközelíteni. Az nagyon helyes, ha azt nézzük, hogy a rendszerváltozás után a “cigánykérdés” már nem csak egyszerűen szociális problémaként van definiálva. Mindenki tudja, hogy a Kádár-rendszer működésében ez az integráló politika látszólag nagyon sok eredményt hozott. De e rövid távú elképzelésnek és felfogásnak 1990 után azonnal felszínre kerültek a hibái. Az természetesen nagyon jó volt, hogy mindenkinek volt munkalehetősége, sőt mindenki, aki erre hajlandó volt, vagy akarta – és a legtöbben akarták – OTP-kölcsönből még házat is tudott építeni magának. De hát pillanatokon belül kiderült ’90 után, hogy mennyire kevés gondot fordítottak arra, hogy mondjuk társadalmilag – az oktatás, a kultúra területén – is beillesszék a cigányságot, s mivel a cigányság a legképzetlenebb és legvédtelenebb munkaerőt jelentette, 1990 után tömegesen vált munkanélkülivé. S ez a korábbi eredményeket pillanatok alatt maga alá temette. Tehát az állam elengedte a cigányok kezét, ugyanis ne felejtsük el, amellett, hogy dolgozhattak, a cigányokat abban az időben nem tekintették egyenrangú félnek. Vagyis azért egy nagyfokú lenézés mindig is megvolt a cigányság iránt; megvolt mindenkinek a maga “házi cigánya”, úgy, ahogy a XIX. században mindenkinek volt “házi zsidója”, s ez a szemlélet sok tekintetben még a mai napig is megmaradt.

Mindezzel csak arra akartam kilyukadni, hogy a cigányság is nagyrészt képzetlen, felkészületlen volt a rendszerváltozás adta lehetőségekre. Ezért jó, hogy a civil szféra kifejlődése erősen meglódult az elmúlt tíz évben, mert e keretek között legalább elkezdhet az ember politizálni a “tenni kell valamit a helyi közösségért” elkötelezettség jegyében.

A másik lehetőség, a másik forma az, hogy úgy érzi az ember, hogy nagy a baj, valamit tenni kell. Nálunk mind a két forma működik, s ezt a problémát etnicizálták a cigányok esetében a nagypolitika szintjén. A történelmileg évszázadok alatt felhalmozódott előítélet-halmazt és a valóban megkülönböztethető cigány kulturális vonásokat “jól” felhasználja a politika. De szerintem nem az NGO-kal meg a kormánypolitikák létezésével van a fő probléma, hanem azzal, hogy egyelőre még nagyon kevéssé vannak felkészült cigány vezetők. És ezeket a vezetőket könnyen lehet manipulálni. Csak azok a cigány vezetők fognak majd komolyan politizálni, akik egzisztenciálisan nem kiszolgáltatottak semmilyen politikai hatalomnak, meg tudják őrizni különállásukat mind anyagilag, mind szellemileg, és ebből társadalmi bázist teremtve a cigányság körében tudják majd politikai nézeteiket megfogalmazni.

Krausz Tamás

Anélkül, hogy összefoglalnám a vita eddigi menetét, jelezném, hogy van két tipikus beállítódás. Egy rendszerkritikai pozíció, amit leginkább Martin képviselt, és egy, a rendszeren belüli koncepció, amit Kállai Ernő vázolt fel. Ez utóbbi, a rendszer kereteit elfogadó, “immanens” megközelítés jobban megoldhatónak tartaná a “cigánykérdést”, ha a cigányoknak több felkészült vezetőjük lenne. Van-e a két megközelítésnek lehetséges szintézise?

Kerékgyártó T. István

Számomra az egészből a következő a dilemma. Először is, nem szeretem használni a “cigánykérdés” kifejezést. A cigányságról való diskurzus vagy gondolkodás az, ami irányadó számomra. Ha kellő lakonikussággal fogalmaznám meg, hogy “kik csinálják a ’cigánykérdést’?”, akkor a válaszom az, hogy mi, akik itt ülünk! S nem akarok etnikai alapon válogatni, és föl se merem azt a kérdést tenni, hogy hány cigány van itt a teremben, mindenesetre jóval fölülreprezentáltak vagyunk mi, nem cigányok. Csak néhány kérdés felvetésével szeretnék a vitához hozzájárulni. 1. Politikailag gyarmatosíthatók-e a cigányok? 2. Egyáltalán, van-e kolonizáció a mai rezsimben, pontosabban a rezsim bizonyos hatalmi tényezői hogyan próbálják ezt megvalósítani?

Vagyis csupán arról van szó, hogy ez a népcsoport is kulturálisan, szociálisan és politikailag is tagolt, magyarán: a cigányság csupán a politikai harc eszköztárában játszik bizonyos szerepet a mai kormánypárt, a FIDESZ szolgálatában. Akkor a kérdésemre a válasz: igen, gyarmatosítható politikailag a cigányság. Azért gyarmatosítható, mert az a folyamat, amit politikai emancipációnak nevezünk, még el sem indult! Miközben én is örülök annak, hogy 275 – vagy nem is tudom mennyi – szervezetük van, ezek a szervezetek, társulások, szövetségek, jogvédő irodák stb. döntően családi alapon működnek, hiába is tagadnánk ezt. Bizonyos érdekeket megjelenítenek ugyan, hasonlóképpen, ahogy a cigány önkormányzatok is működnek. Én nem tartom rossznak, hogy létezik kisebbségi önkormányzat, hiszen azt vallom, hogy a kisebbségi önkormányzatok a nyilvános szereplés tereiként jelennek meg. Tehát akármennyire is, de mégiscsak kapcsolatot tartanak a többségi hatalom képviselőivel, mégiscsak meg kell tanulnunk bizonyos szabályokat tiszteletben tartani. Miközben azt is tudom, hogy az önkormányzatiság de jure egyetlen jogosítványt tartalmaz, jelesül a kulturális autonómia jogosítványát. Tehát magyarán, nem látom a politikai emancipációt sem, nem látom a társadalmi integrációt sem. Nem látom azt sem, hogy az önként vállalt asszimiláció modell lenne, miközben tudom azt, hogy elvontan bárki bármikor állampolgárnak mondhatja magát, jelezve, hogy ő nem cigány, hanem állampolgár.

Krausz Tamás

Akkor most a hozzászólásokon van a sor.

Szigeti Péter

Én a magam részéről nem tartanám kötelezőnek, és másoknak se nagyon ajánlanám, hogy minden diskurzusba úgy lépjünk be, hogy az államszocializmusba jó nagyot rúgunk. Úgyhogy az egyik kérdésem Martinhoz az, hogy ő miért 1984-ben látta azt a bizonyos határt és fordulatot. Noha egy érvet mondott a gazdasági nehézségekkel kapcsolatosan. Én azt gondolom, hogy azért itt nagy különbségek vannak, mert ahhoz, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, látni kell, hogy az államszocializmusban volt egy kooperatív szolidaritási politika, ami nem csak munkahelyeket és ilyen értelemben bizonyos integrációt hozott, hanem elképzelhetetlen volt mondjuk a rasszizmus és a fajbiológia, tehát egy ideológiai stop is volt, hatalmi eszközökkel, ami nem nehezítette, hanem könnyítette a cigányság akkori helyzetét, az akkori Magyarországon. Hadd tegyem hozzá, hogy nem is hasonlítható össze az akkori helyzet a ma uralkodó politikai dimenzióval és atmoszférával; gondoljunk bele, hogy itt és most a diszkrimináció-ellenes törvényért kell küzdenünk.

Egyébként egy ilyen törvény az USA-ban a Legfelsőbb Bíróságon is átment, Magyarországon is átmehet, legfeljebb nem Hende Csaba típusú embernek kell lenni az államtitkárnak, hanem valaki másnak, de a dolognak nem ez lesz a lényege. Persze mindettől függetlenül, a politikai emancipációt az államszocializmusban sem sikerült elérni, tehát a régi rendszer nem oldotta meg a problémát, “csak” átfogóbban és koncepciózusabban dolgozott a probléma megoldásán, mint a jelenlegi rendszer és annak protagonistái.

Az utolsó kérdés, vállalkozna-e valaki arra, hogy leírja tömören a cigányság belső tagoltságát. Azt hiszem ugyanis, hogy azért nem csak az atomizáltság áll fenn a cigányság soraiban sem, hanem bizonyára van bizonyos metszetekben megfogható belső tagoltsága is, aminek megértése nélkül a megoldások is egyre nehezebbek, bonyolultabbak lesznek.

Kovács Árpád

Kovács Árpád vagyok, a IX. kerületi Roma Kisebbségi Önkormányzat képviselője. Martin Kovats úr egyik állításával szeretnék vitatkozni. Azt hiszem, hogy van egy olyan tény, történelmi tény 1998-ban, ami az Ön állítását cáfolja. Én önnel ellentétben úgy gondolom, hogy van nyelvi közösség a cigányok körében, és ha valaki megsérti, akkor az úgy fog járni, mint 1998-ban a fővárosi cigány önkormányzati választásokon Zsigó Jenő. Ő elkövetett egy nagy hibát, és azért nem lett fővárosi önkormányzati képviselő…

Krausz Tamás

Hadd tegyek fel Önnek egy kérdést! Ön abban biztos, hogy a cigányságnak cigány alapon, vagyis etnikai alapon kell szerveződnie? Vagy nem is tartja jogosnak ezt a kérdést?

Kovács Árpád

Hát, érdekes ez a kérdés, nem gondolkoztam rajta. Attól függetlenül, hogy kinek mi erről a véleménye, szerintem az etnikai alapon való szerveződés megtörténik.

Krausz Tamás

De hát akkor a cigányok is elfogadják a “mi és ők”-re való felosztást, szembeállítást.

Kovács Árpád

Hát igen, így szocializálódtunk, mert én, akin nem nagyon látszik, hova tartozom, még gyakrabban találkoztam a cigánygyűlölettel. A szemembe mondták a különböző dolgokat…Tudja mire gondolok…, hogy mit kellett volna tenni velünk… S akkor bizony, mit mondjak?

Horváthné Ács Kató

Meggyőződésem, hogy pozitív diszkriminációra lenne szükség. Sajnos, az aktuális kormányokban semmiféle elhatározás nincs ez irányba, és a közvélemény is inkább ellene van. Lehet, hogy a pozitív diszkrimináció jövőbeli hosszú távú eredményeit lerontanák a korábban jelentkező negatívumok, ennek ellenére szükség lenne a pozitív diszkriminációra! Erről a tisztelt előadók véleményét is kikérném.

Hozzászóló (Dániel)

A “cigánykérdés” lényegében a fizikai dolgozó rétegek és a munkanélküliek problémájának a része, a magyar fizikai dolgozók tragédiájának a kérdése koncentrálódik a cigánykérdésben. A második kérdés, hogy a “cigánykérdés” természetesen kulturális kérdés – is. Én állítom például, hogy sokfajta cigány nemzeti öntudat van, tapasztalatból tudom, hogy az erdélyi cigányság egy része magyarnak vallja magát, tehát a cigányöntudat együtt jár magyarságtudattal, ők tehát cigányként magyarok, nekünk pedig el kéne ezt fogadni. Más kérdés a bőrszín. Az, aki azt hiszi, hogy a bőrszíntől függ a nemzeti öntudat, rasszizmust csinál a cigánykérdésből.

Kerékgyártó T. István

A pozitív diszkriminációról. Az utóbbi időben bebizonyosodott, hogy sokkal több kára van a pozitív diszkriminációnak, mint előnye. Fenntartja a kirekesztést, nem megszünteti. Semmi megkülönböztetésnek nem vagyok híve.

Kállai Ernő

A pozitív diszkriminációhoz én is hozzátennék egy szót. Ebben az értelemben, ahogy Ön használja, én sem vagyok a híve. Én az esélyegyenlőség biztosításában látnám a megfelelő utat, mind jogilag, mind a társadalmi esélyegyenlőség biztosításában. Ezért fontos lenne mindehhez egy antidiszkriminációs törvény.

Krausz Tamás

Ha jól értem az álláspontodat, akkor a tőkés rendszerben, a piacgazdaságban Te lehetségesnek tartod az esélyegyenlőség megvalósítását. Lehet, hogy rosszul értem?

Kállai Ernő

Erre azzal válaszolnék, amit Sir Winston Churchill mondott, hogy a demokrácia ugyan nagyon rossz dolog, de jobbat még nem találtak ki, s ez valóban így működik. Tehát én ezért – bár nem akarom bántani az államszocializmust – nem is szeretném visszasírni a régi rendszert, hogy reagáljak az előző hozzászóló (Szigeti Péter) megjegyzésére. A cigányságon belüli etnikai megoszlásról és különbözőségekről pedig már sok mindent leírtunk, abban egyetértünk, hogy nem lehet csak politikai és jogi úton megoldani a cigányság esélyhez juttatását.

Bíró András

A pozitív diszkriminációt illetően én a következőt szeretném elmesélni: nemrégiben voltam egy nemzetközi konferencián, ahol két amerikai fekete (afro-amerikai) egyetemi tanár volt jelen, és az egyik nagyon izgalmas módon fogalmazta meg a problémát. Két angol kifejezést használt, ami nemzetközileg érthető: contract és contact. Tehát jogi szinten, a társadalmi szerződés, a contract szintjén, szerinte Amerikában a kérdés megoldódott, olyan értelemben, hogy ha egyenlő ismeretek vannak, akkor már nem lehet nem fölvenni a feketét. Vagyis nem lehet negatívan diszkriminálni a színes bőrűt. Gyakorlatilag tehát elérte azt a pozitív diszkrimináció, immár harminc éve, hogy ezen a szinten jelentős javulás álljon be, ami persze nem oldotta meg a contact kérdését, azaz a társadalmi kérdést, hiszen a gettók zöme még mindig fekete gettó stb.

Egyetértek azzal – sőt, szeretném –, hogy Magyarországon, a demokrácia keretein belül egy erős cigánymozgalom, egy alulról jövő nyomás a hatalom felé kialakuljon. Egy ilyen mozgalom nélkül nem lett volna változás a feketekérdésben sem. Enélkül nincs demokrácia, ez a nagyon magyar levegő, ami itthon van, hogy “csak ne legyen konfliktus”, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Mert a történelem nem változott meg konfliktusok nélkül és még a demokrácia keretei sem adják meg annak a lehetőségét, hogy a kirekesztettség, amiben a cigányok már évszázadok óta, s még mindig élnek, hogy ebben társadalmilag elfogadott, jelentős változás álljon be. Tehát itt az etnicizálás–dezetnicizálás konfliktusa, paradoxona állandóan jelen van. És még egy utolsó mondat. Itt két fő vonal van a cigány gondolkozásban: az egyik a szociológiai, a másik az antropológiai vonal, és bármelyiket nézzük külön-külön, zsákutcába kerülünk, szükség van egy interdiszciplináris hozzáállásra.

Martin Kovats

Először a pozitív diszkriminációról. 1997 óta a pozitív diszkrimináció már része Magyarország állami cigánypolitikájának. Egyetértek a többiekkel, hogy ez elvileg ellentmondásos és általában nem kívánatos kifejezés. Annál inkább szeretném, hogy esélyegyenlőséget használjunk itt, Magyarországon. De itt van a probléma, ami kapcsolódik Dániel álláspontjához, a fizikai dolgozók tragédiájához. Tudni kell, hogy ami a cigányokkal történik, és általában ami Magyarországon történt, nem egyedülálló, mindenhol megtörtént valamilyen formában a második világháború óta. Például beszéljünk az én országomról, Angliáról. Az ötvenes években behívtuk a feketéket, mint olcsó munkaerőt. Egy idő után az angol rasszizmus és az angol fekete munkások marginalizálódott helyzete problémát jelentett a gazdasági mechanizmusnak. Akkor szükség volt antirasszista egyenlőség-politikára, hogy minél jobb minőségű legyen az a fekete munkaerő, hogy minél kevesebb akadálya legyen a társadalomban e munkaerő mobilitásának. És a kommunista cigánypolitikának is valami hasonló volt az alapja. Mert a második világháború előtt és a második világháború fasiszta tapasztalata alapján 1945–50-ben a magyar cigányság túlnyomó része rémes állapotban volt. A kádári integrációs politika lényege az volt, hogy behozzák a cigányokat a gyárakba, hogy fölszámolják a telepeket, a cigányok iskolába járjanak, hogy jobb minőségű legyen a cigány munkaerő stb. A jelenlegi helyzetben az a legfélelmetesebb, hogy ez az alapvető mozgatórugó kihalt, nem működik sem Nyugaton, sem Keleten. Nincs rájuk szükség a piacon mint munkaerőre. Ezért lett újra etnikai kérdés a cigánykérdés, nincs alapja az esélyegyenlőség megteremtésének. Inkább behívjuk, mondjuk, az olcsó román munkást.

A másik kérdés: miért beszélek 1984-ről mint határpontról? Részben, mert megszületett a döntés feketén-fehéren. A cigány ügy egyébként nem kapott erős prioritást, túl nagy figyelmet a “kommunizmus” idején, fontosabb dolgai voltak Kádárnak és a Politbürónak, mint a cigány ügy, ráadásul a cigány ügyet a Hazafias Népfronthoz utalták. Az 1984-es dokumentum kimondta, hogy egy új közmegegyezés szellemében kezeljük a cigányokat mint külön népcsoportot. Ennek a következménye volt, hogy 1985-ben megjelentek a cigánytanácsok. Ez a politika lényegében két lábon állt. Külön képviselet kaptak a cigányok mint népcsoport, a másik “láb” pedig a kulturális másság fejlesztése volt. 1986-ban jött létre a cigány kulturális szövetség. Ezért mondom: Magyarországon különösen cigány ügyben “hosszú rendszerváltás” valósult meg, tehát a rendszerváltás jóval ’89 előtt kezdődött.

A nyelvről. Lényegében arra céloztam, hogy az etnikai diskurzussal szemben nyissunk utat egy másiknak is, amelyet igyekeztem körvonalazni. A cigányok kulturálisan nem egyformák. Ez egy nagyon-nagyon heterogén társadalmi csoport, más országokban még inkább.

Márkus Péter

Hogy ha történelmileg létrejött egy jelentős különbség, hátrány a cigány lakosság rovására, akkor ez spontánul sosem fog eltűnni. Ezért tehát én azt gondolom, hogy bár átmenetileg, de kell pozitív diszkrimináció. Tehát nem tudok elképzelni olyan modern rendszert, amelyik a kialakult egyenlőtlenségeket csökkenti, hanem inkább ezeket széthúzza, minden tendencia ezt mutatja. Viszont miért kell átmenetinek lenni a pozitív diszkriminációnak? Azért, mert ennek addig van emberileg létjogosultsága, amíg a versenyfeltételeket valóban ki nem egyenlíti. Véleményem szerint, jelenleg három fontos eleme lehetne egy ilyen pozitív cigánypolitikának, pozitív diszkriminációnak. Az egyik az évszázadok óta elszabotált és évtizedek óta soha meg nem csinált, elfogadható minőségű és mennyiségű földhöz juttatás. E nélkül nem lehetséges az integráció a magyar társadalomba. Ez az egyetlen olyan elem, ami mindenféle katasztrófa ellen védhető háttér vagy bázis lehet; a második elem pedig egy gyorsított mértékű saját értelmiség-kinevelődés vagy -kiképződés a cigány lakosság körében. A harmadik elem: mivel jelenleg a cigány lakosság politikai reprezentációja rendkívül gyenge és zavaros, azt gondolom, hogy átmenetileg, mintegy trójai falóként, egy kétkamarás rendszerben etnikai alapon igenis általuk delegált, jelentős létszámú képviselőnek ott kéne lenni a parlamentben, és nem más pártokba belecsimpaszkodva. Tehát kétkamarás megoldás és elfogadható mértékű földhöz juttatás – ez a javaslatom lényege.

Krausz Tamás

Érdekes volt Márkus Péter hozzászólása, noha naivnak tetszik a földhöz juttatás gondolata. Tőke, eszközök hiányában a tönkremenés elkerülhetetlen, a kisparcella e régióban nem nyújt igazi megoldást.

Láng László

Szeretném keményen leszögezni, hogy igen nagy bajt csinálnánk, magyar értelmiségiek és főleg baloldali magyar értelmiségiek, ha bármikor kétségbe vonnánk azt, hogy a cigányok etnikai dimenziók mentén is szerveződhessenek. Próbálják csak megszervezni az önvédelem jegyében a szegények szegényeit. Szóval ház is kéne, munka is kellene – nem csak nyárra, nem csak télre. Régi dolog ez.

Krausz Tamás

Adok magamnak is harminc másodpercet hozzászólásra, ahhoz a kérdéshez, amelyet itt utoljára érintettünk, az etnikai jellegű szervezkedés kérdésköréhez. Elvi síkon én is úgy látom, hogy reménytelen elkülönült cigány szervezetekben a cigányság sorsát megjavítani. Ugyanakkor: miután a rendőrség és általában a hatalom tudatosan nem védi meg a cigányokat, ezért a cigány önvédelmi szervezetekre mégis szükség van, legalábbis, ameddig a társadalom nem tudja rákényszeríteni a rendőrségre az akaratát, hogy a cigányokat megvédje.

Zsigár Ágnes

A X. kerületi Kisebbségi Önkormányzattól vagyok. Hogy végül is kik csinálják a “cigánykérdést”? Mi, cigányok tehetnénk fel Önöknek ezt a kérdést. Mi nem érezzük magunkat úgy, hogy a mi életünkből “cigánykérdést” szeretnénk csinálni. Éppen hogy nem cigányok módjára szeretnénk élni, hanem emberek módjára. Lehetőségeket tessék nekünk adni ahhoz, hogy mi is eljuthassunk egy emberi szintre. Semmivel sem vagyunk értelmileg rosszabbak, mint mások.

Szigeti Péter

A cigányság társadalmi felemelkedésében a pozitív diszkrimináció szükséges, de nem elégséges. Tehát félreértés is elhangzott a vitában. Például az amerikai tőkés rendszerben egy pozitív szakasz volt a polgárjogi mozgalom, ilyen értelemben ezt Magyarországon is érdemes végigvinni, de ahogyan ez önmagában ott sem hozott megoldást, azaz felemelkedést önerőből és a körülmények által támogatott módon, azonképpen ennek a gazdasági és társadalmi tényezői itt is felmerülnek, és ezeknek a mozgásba hozására egy versenytársadalom önmagában nem alkalmas. Szervezett társadalmi tömegmozgalom nélkül nem fog menni a dolog nálunk sem.

Márkus Péter éleseszűen vetette fel a földhöz juttatás kérdését. Csak van itt egy probléma: a magyar mezőgazdaságnak a dezintegrálása, hogy az EU-ba beilleszkedjen, és ennek kapcsán, ugye, az egész infrastruktúra “szétbombázása” a magántulajdon jegyében, egyben azt is jelenti, hogy a mezőgazdaság versenyképességében a tőke szerves összetétele magasabb, mint az iparban. Tehát a földhöz juttatás önmagában nagyon kevés, de az mindenképpen nagyon fontos gondolat, hogy a gazdasági tényezők nélkül nem fog menni a felemelkedés.

Legvégül egy szó az esélyegyenlőségről. Ez a fogalom is éppen olyan rossz, mint a pozitív diszkrimináció, mert az esélyegyenlőségnél 0,1 ezrelék is esély, meg 99 százalék is. Az esélyegyenlőség pontosan annak a terminológiája, hogy a valóságos problémákat nagyon jól el lehet kenni vele, mert természetesen a társadalmi-gazdasági egyenlőség a cél, nem pedig annak terminológiai megkerülése.

Bíró András

A párhuzam, amit bedobtam a vitába az afroamerikaiak mozgalmával kapcsolatban, azt hiszem, gyenge abban az értelemben, hogy az Egyesült Államokban nehezen lehet megtagadni a feketék csoportjához való tartozást. Míg nálunk, egyrészt – amiről már szó esett – rendkívül sokrétű, sokszínű a cigányság, másrészt a modern értelemben vett polgárjogi cigánytudat kialakulása rendkívül új jelenség. Próbálok válaszolni arra a fölvetésre, amit a vitavezető is felvetett, hogy számos területen “dezetnicizálni” kellene a romaproblematikát, mindenekelőtt gazdasági, szociális, oktatási téren. Annak érdekében kell “dezetnicizálni”, hogy az iskolákban nem speciális cigányosztályok kellenek, hanem jól kell tanítani.

Hogy legyen vagy ne legyen cigányiskola, ez szintén vitatott és komplex kérdés. Szerintem nagyon is kell a Gandhi Gimnázium vagy kollégium és még kellene ilyen néhány egy bizonyos ideig, ameddig hiányzik az a pedagógus roma értelmiség, amely nélkül nincs cigány társadalmi önvédelem, másrészt hogy a roma pedagógusok ne csak romákat tanítsanak, hanem nem romákat is.

Isten őrizzen attól is, hogy a költségvetést etnicizálják. Ennél borzasztóbbat nem lehet elképzelni. Engem sokkal inkább az érdekel, hogy szegénységellenes és kirekesztésellenes politika alakuljon ki, s ez így összefüggésbe hozható lesz a cigány polgárjogi mozgalommal is.