Minden háború áldozata az igazság. (R. Kipling) 

A közeli jövő a történelem vékony forgácsa – írja Fernand Braudel. Kusza vonalak rajzolódnak rá, ezekből próbáljuk összeállítani a következő évszázad világának fő vonásait.

Fél évezreddel ezelőtt Amerika felfedezésével Nyugat-Eu­rópa határai kitágultak. Most a globalizálódó világ (újrafelfede­zésére kényszerülünk. „Beléptünk – írja Edgar Morin – a planetáris korba, de ez még csak annak vaskorszaka. A fajok, a vallások, az ideológiák gyűlölet-örvényei háborúkhoz, pusztí­tásokhoz, mások megvetéséhez sodornak bennünket. Bár egy­máshoz kötődünk, mégis ellenségei maradtunk egymásnak". (A nagy elképzelés, Le Monde, 1988. szept. 22.)

Vajon az Öböl-háború epizódszerű kisiklás-e a békét, de­mokráciát, jólétet és – a regionális ellentéteket enyhítő – mo­dernizációt ígérő világ felé vezető úton? Vagy a hatvanas évek óta kibontakozó globális strukturális válság egyik legdrámaibb láncszeme? Annak bizonyítéka, hogy a felhalmozódó feszültsé­geket, egyenlőtlenségeket, erőviszony-átrendeződéseket már csak robbanásokkal lehet – ideiglenesen – kezelni, szabá­lyozni?

Az Öböl-háború nem világháború, de összetett világfolya­matok terméke és kihatásai megrázkódtatják a világ egészét. Miért azonosul Nyugat-Európa a kezelhetetlenség Egyesült Ál­lamok képviselte logikájával, és ugyanakkor – legalábbis bizo­nyos mértékig – miért határolja mégis el magát tőle? Milyen érdekek váltják ki a szolidaritás és a különállás ezen együtte­sét? Előmozdítja vagy hátráltatja ez a háború Nyugat-Európa integrációját, az európai entitás kialakítását?

Mi késztette az amerikai kormányzatot arra, hogy Kuvait iraki megszállására a katonai válaszadást szorgalmazza? A nemzetközi jog tiszteletben tartása, az állami szuverenitás elvé­nek megvédése, az agresszor visszaszorítása és megbünteté­se? Tagadhatatlan, hogy ezek a motivációk is szerepeltek a döntésben. Figyelembe véve azonban, hogy számos más eset­ben a nemzetközi jog megsértése nem váltott ki ilyen felhábo­rodott reakciót, felvetődik, hogy az iraki agresszióval szembeni fellépés igazából egy átfogó stratégiai koncepció szerves ré­sze. Persze nem egyszerűen ürügyről, hanem inkább kény­szerek és kedvező körülmények kiaknázásáról van szó. Jelentős, bár nem döntő eleme ennek az összefüggésrend­szernek a kőolaj-utánpótlás biztosításának motívuma, hiszen ha egyszer kitermelik, akkor azt kedvező vagy kedvezőtlenebb feltételek között, de értékesíteni kell. Ha Irak folytatja terjeszke­dését (például Szaúd-Arábia irányában), akkor kivételezett po­zícióit ideig-óráig zsarolásra használhatta volna fel. A kialakuló, Irak-dominanciájú új regionális imperialista tömb veszedelmes kihívást jelenthetett volna Észak hegemóniája ellen, instabilab­bá és ellenőrizhetetlenebbé téve a jelenlegi világrendet.

Az amerikai stratégiai koncepcióhoz tartozik az a megfon­tolás is, hogy a Földközi-tengernek – különösen közel-keleti ré­szének – jelentős geopolitikai szerepe van az Atlanti-, az Indiai-, és a Csendes-óceán közötti összeköttetésben. Ha Irak regionális nagyhatalommá válna, ez létükben veszélyeztetné a térség azon politikai kormányzó elitjeit, amelyek az USA-ra tá­maszkodnak és amelyekre az USA támaszkodik. (Elsősorban Izraelről van szó, de nem utolsó sorban Szaúd-Arábiáról, az Emirátusokról és Egyiptomról.) A terjeszkedő és Izraelt veszé­lyeztető, a nyugati világgal dacoló Szaddam Húszéin Irakja az arab-muzulmán világ központjává, a nasszerizmus új válfajá­nak megvalósítójává válhatott volna.

De mindezt tekintetbe véve, véleményem szerint az ame­rikai kormányzat döntésében elsődlegesen az a felismerés játszott szerepet, hogy az Öböl-háború révén az Egyesült Álla­mok előtt a nemzetközi viszonyokban jelenleg adott, de később vissza nem térő kedvező körülmények és esélyek kiaknázásá­ra nyílik lehetőség. Ma még megkísérelheti visszaállítani, meg­szilárdítani, sőt, kiszélesíteni világhegemóniáját, kísérletet tehet egy sajátos, viszonylagosan egypólusú világrend kialakítására.

A mai USA számára kedvező körülményeknek tekintem:

– a Szovjetunió pozícióinak összezsugorodását Európában és a Harmadik Világban;

– a Szovjetunión belül zajló bomlási folyamatokat, amelyek következtében a Szovjetunió kezdeményezési sávja nagymér­tékben leszűkül (még ha éppen az Öböl-háborúban mindkét fél részéről felértékelődik is a mégiscsak-nagyhatalom Szovjetunió támogatása és kívülmaradása);

– azt, hogy az egységes európai piac még nem lépett élet­be, az összeurópai entitás még embrionális állapotban van, a kelet-európai országok beilleszkedése zaklatott folyamat lesz és – legalábbis a közeljövőben – csak viszonylagos lehet;

– hogy Németország erejének egy jelentős részét az újra­egyesítéssel járó politikai és gazdasági problémák kötik le;

– még csak körvonalazódik Németország keleti expanzió­ja, a Szovjetunióval való szorosabb együttműködés, az eurázsiai térség, mint gazdasági-politikai régió kiépülése;

– Franciaország még nem tudta konszolidálni és kiszélesí­teni befolyását az arab-muzulmán térségben;

– Japán még nincs abban a helyzetben, hogy elszakítsa a köldökzsinórt, amely geopolitikailag és gazdaságilag az USA-hoz kapcsolja, az USA-hoz, amelynek még katonai védelmére szorul, s amelynek gazdaságába jóval szélesebben hatolt be, mint a Közös Piacéba;

– az arab világ talán még sohasem volt olyan megosztott, mint éppen napjainkban (a demográfiai és az urbanizációs rob­banás, a gazdasági növekedés megtorpanása, az eladósodás, a szélesedő és elmélyülő nyomor, a spekuláció elburjánzása következtében felfeslenek a társadalom szövetei, mindez de­stabilizálja a politikai rendszereket, diszkreditálja a nemzeti fel­szabadító mozgalmak során kialakult pártokat és eszméket. E táptalajon a vallási fanatizmus, a politikai hisztéria a lakosság mind szélesebb köreiben hódít, jogosult törekvések és indula­tok retrográd politikai és ideológiai köntösben jelennek meg, a reflexió helyett az agresszivitás reflexei kerekednek felül. A po­litikai törésvonalakat, egy-egy ország ingatag helyzetét, expan­ziós törekvéseit az Egyesült Államok ideiglenesen kiaknázhatja saját érdekei érvényesítésére);

– a Harmadik Világban a radikális mozgalmak vereséget szenvedtek vagy elszigetelődtek;

– Kína igyekszik kitörni elszigeteltségéből (hosszú távú modernizációs törekvései megvalósítása érdekében Japánhoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatait privilegizálja. Nem „jóindulatú", de megértő semlegességet tanúsít az Öböl­háború kapcsán, abban a reményben, hogy az idő neki dol­gozik. Visszafogott semlegességét belső stabilizálódásának igénye is magyarázza).

Az Egyesült Államok mindezekért abból indulhatott ki, hogy amennyiben a háború nem húzódik el és a győzelem nem követel nagyobb emberveszteséget az amerikaiak és szö­vetségeseik részéről, úgy az USA fenntarthatja túlsúlyos jelen­létét a közel-keleti térségben, biztosíthatja Izrael katonai pozícióit, tartósíthatja az arab-muzulmán világ megosztottsá­gát, lassíthatja, megzavarhatja – ha nem törheti is meg – fő vi­lággazdasági vetélytársainak dinamikáját: Japán előretörését és a Közös Piac átalakulását összeurópai piaccá. Elérkezett az a történelmi szakasz, amikor az USA elérheti azt, amit nem tudott teljesen kivívni a második világháború során és után: megvalósulhat a Pax Americana. (1945-ben kénytelen volt megosztani a győzelmet a Szovjetunióval, s bizonyos mér­tékig tekintettel lenni Anglia és Franciaország befolyási öveze­teire is.) Az amerikai elnök megfogalmazása szerint most „az a szerencse adatik meg számunkra, hogy magunknak és az utá­nunk jövő nemzedékeknek egy olyan új világrendet kovácsol­junk ki, amelyben a jog és nem a dzsungel törvényei vezérlik a nemzetek magatartását". (International Herald Tribune, 1991. jan. 17.)

Összefoglalva: mind az USA, mind Irak a kérlelhetetlenség logikáját érvényesíti. Az USA a maga világhegemóniára törő stratégiáját a nemzeti jognak, az államok nemzeti szuverenitá­sának a védelmezésével, a nemzetek közötti viszonyok terüle­tén a demokrácia elveinek érvényesítésével kapcsolja össze. Irak viszont úgy tünteti fel saját, regionális hegemóniára törő politikáját, mint a Nyugat által szervezett keresztes hadjárat el­leni harcot; mint az arab-muzulmán közösség küzdelmét az évszázadokon keresztül elszenvedett megaláztatások ellené­ben; mint jogvédő fellépést az izraeli államnak a palesztin nép rovására végbemenő beékelődése ellen; mint felhívást az ame­rikai érdekeket kiszolgáló arab monarchiák forradalmi eltávolítá­sára. Vajon az USA összekapcsolhatja-e katonai győzelmét egyfajta politikai diadallal is? És Irak a katonai vereséget egy politikai győzelemmel?

De térjünk vissza eredeti kérdésfelvetésünkhöz: mi kész­tette Nyugat-Európát arra, hogy végül is beletörődjék a katonai megoldásba és elkötelezze magát az USA oldalán? Mennyire egyértelmű ez az azonosulás?

Nyugat-Európa elkötelezettsége és kettős játéka

Nyugat-Európa nem határolta el magát az USA-tól, mert:

– Országai még nem tudnak egységesen fellépni közös érdekeik érvényesítéséért. (Nagy-Britannia inkább lesz az USA új Kanadája, kitüntetett európai szövetségese, mintsem hogy alárendelődjék Németországnak vagy Franciaországnak; Fran­ciaország attól tart, hogy kialakulhat egy Bonn-Moszkva ten­gely, illetve hogy Németország újraegyesítése után ő csak szerény másodhegedűs szerepet játszhat Európában. Nem ér­dekelt egy olyan világrend kiépítéséhez való hozzájárulásban sem, amely aláásná Észak hegemonisztikus pozícióit is. Olasz­ország, Spanyolország, Portugália politikailag és gazdaságilag egyszerűen kénytelen a Közös Piac és az USA sodrásában maradni).

– A kelet-európai rendszerek összeomlása és a Szovjet­unió új nemzetközi gondolkodásmódja eufórikus hangulatot te­remtett Nyugat-Európában. Az enyhülés, a demokratizálódás diadalmenetéről beszéltek és írtak. Úgy tűnt, hogy a francia for­radalom üzenete két évszázados késéssel elérte Kelet-Európa térségeit, Kelet-Európa európaizálódni kíván: „Világ demokratái, egyesüljetek – Nyugat zászlaja alatti" Ezzel újból megkezdőd­het Nyugat-Európa terjeszkedése Kelet – és az arab-muzul­mán világ – felé is. Gyorsan kiderült azonban, hogy a kelet-európai változások visszahatása kedvezőtlen megrázkód­tatásokkal jár. Következményeiben a Harmadik Világ inga­tagsága, nyugtalansága is ránehezedik Nyugat-Európára. Évszázadokon keresztül Nyugat-Európa alakította a világ sor­sát. Az általa gerjesztett feszültségek, viharok, háborúk hatá­sait feltartóztathatta. Az utóbbi évtizedekben azonban már nemigen tudta kivédeni a hullámok visszaáramlását. A külön­böző gazdasági, politikai, kulturális térségek mindinkább össze­kapcsolódnak és ugyanakkor összeütköznek egymással. Az USA gazdasági és katonai hatalma nélkül a Nyugat nem lenne képes stabilizálni a jelenlegi – hierarchikus – világrendszert, szabályozni a feszültségeket.

– A Szovjetunióban megjelentek a glásznosztyot, pere­sztrojkát aláásó visszarendeződés jelei. Egy sajátos orosz bonapartista rendszer van kialakulóban. A gorbacsovi vissza- és kivonulási stratégia, az „új nemzetközi gondolkodás", amely előmozdította az enyhülést és a leszerelést, most kérdésessé válik. Nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a megegye­zések helyett újból a súrlódások és a feszültségek fognak sza­porodni. A Szovjetunió még nagyhatalom, és arra kényszerül, hogy ellenálljon az USA nyomásának, amely azt célozza, hogy a Szovjetunió is maradéktalanul elfogadja őmögötte a másod­rendű szerepet. Milyen pólusok között fog mozogni a Szovjet­unió kettős játékának ingája? És ha összeomlanék a Szovjetunió? Ez milyen felfordulással járna Európában és a vi­lágban? Mindeme bizonytalanságok a régi reflexet élesztik fel: Nyugat-Európa inkább az Egyesült Államokban keresi szövet­ségesét, mint a Szovjetunióban.

Mindennek ellenére és ezzel egyidejűleg az óvatos elhatá­rolódás és bizonyos fokú különállás jelei is tapasztalhatók Nyu­gat-Európa magatartásában. Ennek megint csak több oka van:

– Meg akarják óvni a Közös Piacot, s azt a tervet, hogy azt összeurópai piaccá bővítsék. (A Közös Piachoz tartozó la­kosság a volt NDK-t is beleértve 340 millió fő. Részesedése a világimportból megközelíti a 30%-ot, a világexportból megha­ladja a 31%-ot. Terjeszkedése Ázsia felé csak növelheti súlyát a világgazdaságban.)

– Az arab világnak a Nyugattal szembeni kihívása na­gyobb, közvetlenebb veszélyeket rejt magában Európa, mint az USA számára (kb. 8 millió arab-muzulmán vendégmunkás, il­letve bevándorlói).

– Ha a háború elhúzódna és Izrael bekapcsolódik a had­műveletekbe, akkor az arab csapatok nagyrészt feltehetőleg ki­válnak a koalícióból, Irán feladja semlegességét: Amerika Izraellel megnyeri a háborút, de politikailag vereséget szenved. Nyugat-Európa nem akart kimaradni egy lehetséges katonai győzelemből, de fel kellett készülnie arra is, hogy ne szenved­jen súlyos politikai veszteségeket az arab-muzulmán térség­ben. Arra, hogy a nemzetközi tárgyalásokon közvetítő szerepet töltsön be, engedmények tételére kényszerítve az amerikaiakat és ellensúlyozva a Szovjetunió kedvezőbb pozícióit. Nyugat-Európának létérdeke, hogy középtávon magához kapcsolja a kelet-európai és az arab-muzulmán térséget. Franciaország és Németország keresni fogja azokat a módozatokat, amelyek se­gítségével szabályozni lehet e térségek együttműködését és összeütközéseit.

– Nyugat-Európa tartózkodó részvétele és ingatag külön­véleménye az Öböl-háborúban részben arra is visszavezet­hető, hogy a közvélemény egyre növekvő hányada (ke­resztények, humanisták, pacifisták, kommunisták, zöldek, szo­cialisták, gaulleisták, trockisták, anarchisták stb.) követte az eseményeket, szemlélte a cenzúrázott képáradatot, a félreve­zető kommentárokat tartózkodással, aggodalommal, ellen­szenvvel, felháborodással, a demokrácia nevében elítélve a demokrácia megvédésének ürügyén véghezvitt erőszakot, a kérlelhetetlenség minden közvetlenül érdekelt fél által tanúsított logikáját, Kuvait megszállása előtt, alatt és utána is. Repedé­sek mutatkoztak ezzel kapcsolatban például a francia politiká­ban a jobbközép és a balközép pártjaiban is. Jacques Almaric, tekintélyes szemleíró írása ezt a hangulatot tolmácsolja (Le Monde, 1991. február 7): „Mindenki tudja, hogy a legrosszabb előttünk áll. Meghalni Kuvaitért? Önző emírekért? Az Egyesült Államokért? Az ő kőolajtársaságaik megerősítéséért? Rosszul választott-e Franciaország, amikor felkapaszkodott az Irak-elle­nes koalíció vonatának utolsó vagonjába? Diplomáciája megté­pázódott, különösen az arab világban. Nem emlékeztet ez a háború a rossz emlékű gyarmati háborúkra?".

Sok gondolkodó emberben felvetődik: van-e erkölcsi jo­gosultságuk a nyugati nagyhatalmaknak a nemzetközi jogra, a demokrácia megvédésére hivatkozni, vagy: „a nagykoalíció szervezői csak az erőviszonyok alakulását mérlegelték. Elfo­gadták, hogy zászlajuk alatt harcoljon Szíria, amely megsérti a jogot Libanonban; Törökország, amely megsérti a jogot Cipru­son; Marokkó, amely megsérti a jogot Nyugat-Szaharában; és más államok, amelyek saját határaikon belül sértik meg a jo­got". (Claude Julién: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Serge July, a Liberation című napilap főmunkatársa, Mitterrand híve, lapja január 28-i számának vezércikkében állapítja meg: „Szaddam Húszéin veresége és bukása ellenére az ál­lamfő (= Mitterrand) győzelme csak pirruszi győzelem lenne: Franciaország kitoloncolása a Maghreb térségből; a maghrebi eredetű közösségek destabilizálódása országunkban; törések, lázadások a baloldalon; az Európai Közösség a tehetetlenség állapotába hullana vissza: a kuvaiti kalandból nem maradna más Mitterand számára, mint egyszerűen idomulni az Egyesült Államokhoz".

Az Öböl-háború szorosan összefügg tehát világunk globá­lis strukturális válságával, amelynek tünetei először a Harmadik Világ országainak többségében váltak nyilvánvalóvá, majd a Szovjetunióban és Közép-Kelet-Európa térségében is (kapcso­lódva azokhoz a folyamatokhoz, amelyeket a világrendszer át­rendeződése és a pártállam-rendszer felbomlása gerjesztett); napjainkban pedig elérték a nyugati nagyhatalmakat is, s ezál­tal az erőviszonyok jelentős átrendeződésére, új megrázkódta­tásokra és konfliktusok sorozatára számíthatunk.

A hagyományos nemzetközi baloldal nem készült fel a fej­leményekre. Egymást kizáró állásfoglalásokkal kényszerül azo­nosulni. Egyidejűleg vádolni az Egyesült Államokat és Irakot; követelni az iraki csapatok kivonását Kuvaitból, és fellépni a háború ellen; rokonszenvezni az arab-muzulmán népek meg­mozdulásaival, és elhatárolódni a fundamentalisták retrográd ideológiájától és politikájától; biztosítékokat adni Izrael állam fennmaradására, és elítélni Izraelt agresszív politikájáért. Egy­idejűleg kell elhatárolódnia az USA világhegemonisztikus törek­véseitől és a Szovjetunióban zajló antidemokratikus kurzustól. Támogatnia az összeurópai integrációt, és fenntartásokkal él­nie az európai szupranacionális intézményrendszerek kiépí­tésével szemben, amelyek korlátoznák a nemzetállamok szuverenitását és a szabad politikai mozgásokat. Fel kell lép­nie az idegenből jött munkások iránt tanúsított faji megkülön­böztetés és gyűlölködés ellen, és megvédeni a saját nemzet bérből élő népességét a bevándorlók azon törekvéseivel szem­ben, hogy akármilyen bór- és egyéb feltételek mellett munká­hoz jussanak. Védelmeznie kell a szocialista eszméket és értékeket, ugyanakkor élesen bírálnia a kapitalizmus meghala­dásának eddigi gyakorlatát.

Még sokáig lehetne sorolni ezeket a dilemmákat. A nem­zetközi baloldalnak megújulásához új tájolási pontokra, új elméleti platformra ás stratégiára, új szervezeti és működé­si formákra van szüksége, hogy hatékonyabban befo­lyásolhassa az események menetét. Nyugat-Európában elmélyült és széleskörű viták folynak e kérdésekről. Hiszen a tót nem kevesebb: gyökereket verni egy új valóságban, vagy a történelem kivetettjeivé válni. El kell töprengenünk Claude Juli­én fájdalmas és ironikus megállapításán, amely a kelet-európai népek számára különösen aktuális, hiszen e háború sem gaz­daságilag, sem politikailag nem mozdítja elő integrálódásunkat a Közös Piacba (Japán, Németország és az arab kőolajtermelő országok nem bennünket pénzelnek, hanem az Egyesült Álla­mokat): „Egy háború mérlege nemcsak arra alkalmas, hogy ki­jelölhessük a győzteseket és a legyőzötteket. E mérlegben a félrevezetettek is szerepelnek, akiket a történelem sietve igyek­szik elfelejteni. Ma sajnos, nagyon hosszú lesz a becsapottak listája." (Claude Julien: Egy ilyen tiszta háború. Le Monde Diplomatique, 1991. február.)

Paris, 1991. február