Az Angliában élő filozófus nagyívű tanulmánya arról, milyen különbségek találhatók Marx és Lukács politikai gazdaságtanában. A felfogásbeli eltérések filozófiai elemzése segítséget nyújt a 20. század politikai folyamatainak megértéséhez is.
I.
Utolsó munkái egyikében Lukács azt állítja, hogy az idős Marxot „ellentétben ifjúkori nézeteivel, ahol maga a munkamegosztás olyan alapelvként jelenik meg, melyet a kommunizmusnak meg kell haladnia" csak „a munkamegosztás elnyomó jellegű következményeinek" a lenyesegetése érdekelte.1
Valójában azonban Marx élete végéig megmaradt abban a meggyőződésében, hogy a munkamegosztás a maga legmélyebb lényegében, és nem pusztán bizonyos megszüntethető „következményeiben" elnyomó jellegű. Az eszmetörténet iróniájaként tehát Lukács – aki, a divatos legendákkal szembeszállva, gyakran hangsúlyozta – teljes joggal – a „fiatal" és az „érett" Marx közötti alapvető folytonosságot – a maga sajátos indokaiból kifolyólag végül ugyanennél a legendánál kötött ki.
Mivel pesszimista volt azoknak a gyakorlati közvetítéseknek az intézményes megvalósíthatóságát illetően, melyek révén a jelen ellentmondásai leküzdhetőek, ez a pesszimizmusa pedig párosult azzal, hogy feladta a munkamegosztás meghaladásának – mint a szocialista mozgalom tudatosan elfogadott és folyamatosan újra megerősített irányelvének – marxi eszméjét, az idős Lukács a maga elméleti perspektíváját rendkívül leszűkítette.
A munkamegosztás marxi felfogásától való eltávolodás legjelentősebb elméleti következménye Lukácsnál az „értéktörvénnyel", illetve ennek a különböző társadalmi-gazdasági rendszerekben való működésével kapcsolatos. Ezzel kapcsolatban Lukács idéz egy passzust Marx Tőkéjéből, figyelmen kívül hagyva egy rendkívül fontos megszorítást. Mert ahol Marx ezt írja:
„Fel fogjuk tenni, de pusztán az árutermeléssel való párhuzam kedvéért, hogy minden egyes egyéni termelőnek a megélhetés eszközeiből való részesedését munkaideje határozza meg,"2
ott Lukács a szóban forgó korlátozott érvényű párhuzamot átfordítja egy egyetemes, és örökérvényű törvényszerűséggé, amely „minden termelési módra"3 jellemző, beleértve a kommunista társadalom legmagasabb szintjét is. Ez teljességgel igazolhatatlan eljárás. Mert Marx a probléma mindössze egyetlen aspektusának, nevezetesen a közvetlenül az „árufetisizmushoz" kapcsolódónak az illusztrálásaként vont „puszta párhuzamot" a kétféle társadalom (a kapitalista és a kommunista) között. Ezzel kapcsolatos reflexióinak az a céljuk, hogy demonstrálják: a termelés és az elosztás társadalmi jellege a szocializmusban „átlátható" és „közvetlenül érthető", diametrális ellentétben a kapitalizmussal, amely elleplezi, és fetisisztikusan eltorzított módon tükrözi a „magánmunka társadalmi jellegét és az egyes termelők közötti társadalmi viszonyokat."4 Ugyanakkor Marx ezt a korlátozott érvényű összehasonlítást a kapitalista társadalomban folyó árutermeléssel oly módon teszi, hogy a munkaidő mennyiségeire vonatkoztatja, részben azért, mert ez az egyetlen nyelv, amelyet a polgári politikai gazdaságtan megért, részben pedig, mert az egyének a társadalmi termékből való jogos részesedésének mennyiségi úton való megállapítása releváns marad az átmeneti társadalomban is, bár Marx felfogása szerint, ahogyan azt a Gothai Program Kritikájában a „mindenkinek szükségletei szerint" elosztási elvre tett utalásából tudjuk, egyértelműen nem marad az a szocializmus felsőbb szakaszában. Mindez azonban nem jelenti az értéktörvény történelemfeletti állandóságát, ahogyan Lukács állítja. Ellenkezőleg, Marx nem is lehetne világosabb, amikor ragaszkodik hozzá, hogy:
„Az élőmunka tárgyiasult munkára való kicserélése – azaz a társadalmi munkának a tőke és a bérmunka közötti ellentmondás formájában való tételezése – az értéktörvénynek és az értéken nyugvó termelésnek a végső kifejlődése. Ennek előfeltétele – és az is marad s»*a közvetlen munkaidő tömege, a felhasznált munka mennyisége, mint a gazdagság termelésének meghatározó tényezője. De abban a mértékben, ahogyan a nagyipar kifejlődik, a valódi gazdaság létrehozása már nem annyira a munkaidő, illetve a felhasznált munka mennyiségétől, hanem inkább a munkaidő alatt működésbe hozott eszközök hatóerejétől válik függővé, amelyeknek „óriási hatékonysága" viszont a maga részéről egyáltalán nincs arányban a közvetlenül a gyártásukra fordított munkaidővel, hanem inkább a tudomány általános fejlettségi szintjétől és a technológiai haladástól, illetve a tudománynak á termelésben való alkalmazásától függ. Mihelyst a munka a maga közvetlen formájában megszűnik a gazdagság döntő forrása lenni, a munkaidő is megszűnik, és meg is kell, hogy szűnjék a gazdagság, és ezért a csereérték és a használati érték mércéje lenni."5
Ezen a ponton láthatjuk a messzire nyúló elméleti következményeit annak, ha egy szocialista elmélet és stratégia – mi több, egy szerzője által tudatosan a tudás és a társadalmi gyakorlat minden más dimenziójának szükséges megalapozásaként, a társadalmi lét ontológiájaként kifejtett elmélet – a kritikátlanul elfogadott „szocializmus egy országban"-gondolat-ra épül. Mert az ilyen problematikus premisszából kiinduló érvelés – ahogyan Lukács érvelt, nemcsak Sztálin életében, amikor a másként gondolkodóknak gyakran életükkel kellett fizetniük a hivatalos „vonaltól" való eltérés vakmerőségéért, hanem élete végéig, még a demokratizálásról szóló, nyíltan antisztálinista könyvében is ragaszkodva hozzá, hogy: „a valóságosan létező szocializmus objektíve szocialista jellegét csak a burzsoá ostobaság és rágalom álláspontjáról lehet kétségbe vonni"6 – magával hozza bizonyos életbevágó elméleti demarkációs vonalak elmosásának kényszerűségét.
Ennek a problematikus premisszának – amelyet előzőleg legalábbis kritikus vizsgálatnak kellene alávetni – az internalizálása és racionalizálása elzárja a gondolkodót attól, hogy úgy a jelenhez vezető kauzális meghatározó tényezők keresése, mint pedig a „mi a teendő" kérdésének megválaszolása során bizonyos lehetőségeket végiggondoljon.
Ebben a perspektívában, amelyet Lukács a „szocializmus egy országban" perspektívájából kiindulva gondol végig, az, hogy egy nagymértékben alulfejlett posztforradalmi rendszernek – a maga „eredeti felhalmozásra" (vagy „szocialista felhalmozásra"), a tudomány és technika fejlesztésére, és azoknak a termelési folyamatban való sikeres alkalmazására irányuló égető szükségleteivel – a problémáit és hiányosságait nem sikerült leküzdeni, valóban azt az illúziót keltheti a gondolkodóban, hogy az értékviszony, a maga kvantifikálható munkaidő-mércéjével a társadalmi reprodukció állandó szabályozó kerete maradhat, és kell is, hogy maradjon a termelés minden formája mellett, beleértve a szocialista társadalom legmagasabb szintjét is. Következésképpen a lehetséges cselekvés tere rendkívül szűk határok közé szorul.
Marx azonban ezeket a problémákat radikálisan más megvilágításban látta. Távol állva attól, hogy elfogadta volna a munkaidő-mérce örökérvényűségét, aláhúzza a rendelkezésre álló időnek, mint a gazdagság mércéjének szerepét a kifejlett szocialista társadalom viszonyai között. Mert ahogyan megfogalmazza:
„A valódi gazdagság az összes egyének kifejlesztett termelőképessége. A gazdagság mércéje ekkor tehát többé semmilyen értelemben sem a munkaidő, hanem inkább a rendelkezésre álló idő. A munkaidő, mint az érték mércéje, a gazdagságot mint a szegénységen alapulót tételezi, a rendelkezésre álló időt (szabadidőt) pedig úgy, mint ami csak a többletmunkaidő ellentéteként, és ezen ellentét révén létezik, vagyis amiről itt szó van, az az egyén összes idejének munkaidőként való tételezése, tehát az egyén puszta munkássá való degradálása, a munkának való alávetése."7
Mi több, Marx határozottan amellett érvel, hogy a szocializmus felsőbb szakaszán tanúi leszünk annak, hogy a „szükséges munkaidő" zsarnoki és megalázó mércéből átalakul olyasmivé, amit magát is, minőségi emberi kritériumoknak alárendelve, „a társadalmi egyén szükségleteivel" mérnek.8 Marx emellett való érvelése teljesen összhangban van egy általa tíz évvel korábban kifejtett elképzeléssel, miszerint:
„Egy jövőbeli társadalomban, amelyben az osztályellentétek megszűntek, melyben többé nem lesznek semmiféle osztályok, a használatot többé semmiféle értelemben sem a termelés minimális ideje fogja meghatározni, hanem az egy-egy cikk megtermelésére fordított időt fogja meghatározni az illető dolog társadalmi hasznosságának mértéke."9
A kérdés tehát az, hogy vajon az időre vonatkozó megfontolások a társadalmi cserefolyamat történelmileg specifikus formáján belül a mindennél fontosabb meghatározó tényező szerepét játsszák-e, vagy pedig, éppen ellenkezőleg, a társadalom munkaidejét – úgy annak megtermelését, mint a különböző feladatok közötti elosztását – azok a célok szabályozzák és határozzák meg, amelyeket a kifejlett szocialista társadalom tagjai maguk tűznek ki, egy általuk kidolgozott valódi terv keretében. Ezt tenni pedig éppen az ellentéte a tervezés karikatúrájának: egy sor termelési és elosztási utasítás „felülről" való kiszabásának a termelőkre, amely viszont szükségképpen a munkások többletmunkájának (és a megfelelő többletmunkaidőnek) a kíméletlen kipréselésére irányul.
Érthető tehát, hogy a munkaidő társadalmi funkciójának ezt a döntő megváltozását – meghatározó tényezőből (mely az élőmunkát, Marx szavaival az „idő rabszolgájává" fokozza le) meghatározottá való átalakulását – lehetetlen megvalósítani az ennek megfelelő, a munkamegosztás felszámolása felé való előrelépés nélkül. Mert mindaddig, amíg az idő beosztása a társadalmon a tagjai túlnyomó többsége többletmunkaidejének kipréselését megkövetelő gazdasági szükségszerűségként uralkodik, az ennek a folyamatnak az irányításával megbízott személyek csoportja egy, az időminimalizálás imperatívusza megszemélyesítőjeként és kikényszerítőjeként betöltött funkciójának megfelelő, a társadalom többi tagjaiétól lényegesen különböző életformát kell hogy éljen. Ugyanakkor az egyének többsége „puszta munkássá degradálódik, alávetve a munkának".
Csak összes tagjainak a döntéshozatali folyamatban való, minden szinten megvalósuló, teljeskörű és egyénjogú részvétele szabadíthatja ki fokozatosan az átmeneti társadalmat ebből az ellentmondásos, és antagonizmusokat újratermelő helyzetéből, a munkamegosztás felszámolása, és önmagának az időbeosztás zsarnoksága alóli felszabadítása felé vezető útján. Lukács teljesen konzisztens tehát, amikor meg akarja tartani nemcsak a munkamegosztást, de a velejáró értékviszonyt is. Csakhogy, paradox módon, ez a konzisztencia magának a szocializmusnak az eszméjét rendkívül problematikussá, kifejlett szintje elérésének lehetőségét pedig kifejezetten irreálissá teszi.
II.
Meg kell néznünk egy reprezentatív szakaszt Lukács „A társadalmi lét ontológiájá"-ból, hogy lássuk a különbséget az ő megközelítésmódja és Marxnak a kérdéssel kapcsolatos gondolatai között. Lukács gondolatmenetének tendenciája az, hogy eliminálja azt a minőségi különbséget, amelyet Marx tett a társadalmi és a közösségi (ez utóbbi „gemeinschaftliche", vagyis nem utólag társadalmivá való) termelés között ez utóbbit besorolja az előbbi alá. Más szavakkal, Lukács megközelítését az a tendencia jellemzi, hogy a közösségi gazdálkodás rendszerét besorolja a társadalmi termelés egy olyan formája alá, amely mindig az értékviszony kényszereinek alávetett és ezek által utalt termelés marad.
Ez nem egyszerűen fogalmi pontatlanság vagy véletlen csúsztatás Lukács elméletében. Ezen a módon kell eljárnia ahhoz, hogy képes legyen megalapozni azt a szerepet, amelyet az „értékorientált egyéni céltételezéseknek" juttat „A társadalmi lét ontológiájá-ban" (és az Ontológiához többé-kevésbé szorosan kapcsolódó írásaiban, így például a demokratizálásról szóló tanulmányában).
Ebben a szellemben Lukács azt mondja nekünk, hogy:
„Még a legbonyolultabb gazdaság is az egyaránt alternatívák közötti választás formájában végbemenő egyéni céltételezéseknek, illetve ezek megvalósításának az eredője, …(még ha)… az emberek aligha tudják is pontosan nyomon követni döntéseik következményeit."
A következő mondatban, anticipálva egy ezzel a megállapítással szembeni nyilvánvaló ellenvetést, Lukács felteszi a kérdést: „Hogyan konstituálhatnak tehát az emberek értéktételezései gazdasági értéket?" Ezt pedig saját előző állításának kategorikus újbóli megerősítésével válaszolja meg:
„De az érték mégis objektíven jelen van, és éppen ez az objektivitás meg is határozza – még ha az objektív oldalon az érték megvalósulásának teljes bizonyossága, a szubjektív oldalon pedig a megfelelő tudatosság hiányzik is – az értékorientált egyéni céltételezéseket."10
A társadalmi lét ontológiájá-ban Lukács arra hív fel bennünket, hogy tegyünk magunkévá egy olyan perspektívát, amely biztosítja, hogy a szocialista fejlődés során bizonyosan „kialakul egy, a mindig tisztábbá váló, társadalmiság egy magasabb szintjén álló társadalmi lét", amely olyan egyének „párhuzamos, egymásra kölcsönösen ható tevékenységeiből" jön létre, akik – az „ész csele" hegeliánus gondolatának11 megfelelően – „Aligha tudják pontosan nyomon követni saját döntéseik következményeit", mivel bele vannak zárva a történelmileg „optimális", és mindig komplexebbé váló társadalmi munkamegosztásba. Mindazonáltal Lukács azt várja, hogy ez a magasabb rendű társadalmi rend, mint pozitív végeredmény, az „egyéni céltételezések" szükségszerű „eredőjeként" fog kialakulni, még ha nem is találhatjuk meg sem megvalósulásának bármilyen bizonyosságát az objektív, sem pedig az egyéni céltételezésekben rejlő „objektív szándék" bármilyen megfelelő tudatosságát a szubjektív oldalon.
Ami ezt a víziót rendkívül problematikussá teszi, az a „közvetítés" hiánya két alapvető vonatkozásban. Egyrészt hiányzik a közvetítés azért, mert a gondolatmenet nem mutatja meg azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek a társadalmiság alacsonyabb szintjén (antagonisztikus ellentétektől megosztott osztálytársadalmakban) élő egyénektől elvezetnek (vagy elvezethetnek) addig a magasabb szintig, amelyről Lukács azt mondja nekünk, hogy működésének alapja az, hogy az egyének teljesen tudatában vannak „nembeliségüknek". Másrészt Lukács azt is elmulasztja jelezni, hogy az egyének, a társadalmiság bármilyen magas fokán álljanak is, a köztük folyó közvetítő cserének milyen specifikus történelmi formája révén élhetik meg reálisan, társadalmuk adott fejlettségi szintjének megfelelően, a maguk „nembeliségét".
Marxnál viszont az időnek az újratermelő csere közösségi formája révén megvalósuló, minőségi kritériumok szerinti felhasználása jelenti a társult terelők között a szocializmus legmagasabb fejlettségi szintjein létrejövő egyedülálló típusú közvetítés történelmileg elérhető szintjét és módját.
Az időfelhasználásnak a minőségi kritérium irányában való radikális átorientálására tett marxi utalások figyelmen kívül hagyása miatt Lukácsnak az egyéni céltételezésekről szóló fejtegetésében az idővel való gazdálkodás új jelentésének marxi gondolata teljesen elvész. Szemben Marxszal, aki a társadalom teljes rendelkezésre álló idejének a tudatos közösségi döntések alapján való elosztásáról beszél, Lukács úgy interpretálja az idővel való gazdálkodást, mint egy általános társadalmi törvényszerűséget, amely közvetlenül szemben áll az egyénekkel, és leigázza őket, „alkalmazkodniuk kell ehhez a törvényszerűséghez, vagy el kell pusztulniuk." Azonban, ha figyelembe vesszük, hogy Marx ezeknek a reflexióknak a kontextusában mit tekintett a szocializmus kifejlett formája alapfeltételének, akkor nyilvánvaló, hogy ebben a társadalomban az elpusztulás veszélye, a maga, az egyénekre nehezedő leküzdhetetlen negatív súlyával többé nem orientálhatja a „képességeiket gazdagon kibontakoztató társadalmi egyének" élettevékenységét. így Lukács diskurzusában a „társadalmi törvényszerűség" (amely nála időtlen érvényességgel működik még a közösségi termelés és fogyasztás viszonyai között is) és az „egyéni céltételezések" közötti kétpólusú ellentét nem hidalható át. Az anyagi közvetítés történelmileg .specifikus formáinak hiányában az áthidalást Lukács csak úgy tudja megkísérelni, hogy a „szubjektív oldalon" történő emancipáló beavatkozást javasol, amennyiben közvetlenül az egyének tudatosságára apellál. Az „objektív" oldalon való beavatkozást javasló minden gondolata a metodológiai posztulátum formáját ölti, és így lényegében a szubjektív tényező területén marad.
III.
A társadalmi reprodukció közösségi és kapitalista formái közötti alapvető különbséget Marx Adam Smith-nek a pénz – mint „általános áru" – az árutermelés történelmileg kialakult, ám a polgári közgazdaságtan által örökérvényűnek feltüntetett rendszerében betöltött szerepéről szóló gondolataira válaszolva domborítja ki. Marx bírálja Smith önellentmondásos gondolatát az „általános kicserélhetőségről", amely az árutermelő társadalom és a működését szabályozó értékviszony teltételei között teljesen megtévesztő fogalom. Mégis, az „általános kicserélhetőség", semmiképpen sem véletlenszerűen, a fennálló rendszer örökérvényűségének igazolására használt posztulátumként bukkan fel. Ráadásul ennek a posztulátumnak önellentmondónak kell lennie. Mert miközben a kapitalista „általános kicserélhetőség" problematikus fogalmát Smithnek azért kell posztulálnia, hogy megfeleljen az általa öröknek nyilvánított gazdasági-társadalmi rend követelményeinek, a nagy skót gondolkodó ezt a fogalmat csak úgy tudja definiálni, hogy olyan körülményeket tételez fel, amelyek között a kérdés egyáltalán fel sem vethető többé.
Marx így fejti ki az alapvető különbséget a két termelési és elosztási rendszer között, élesen megvilágítva számos, mindkettőnek a lényegét érintő, döntő jelentőségű meghatározó vonást és egyszersmind ezek közvetlen következményeit azokat az egymással szögesen ellentétes formákat illetően, amelyek az egyének közötti újratermelő cserét egyfelől a kapitalizmus „utólagos" társadalmisága, másfelől a valóban tervszerűen működő közösségi gazdálkodás viszonyai között szükségszerűen közvetítik:
„Az egyesnek a munkája, magában a termelés aktusában tekintve – ez a pénz, amellyel közvetlenül megvásárolja a terméket, különös tevékenységének tárgyát; de különös pénz, amely éppen csak ezt a maghatározott terméket vásárolja meg. Hogy közvetlenül az általános pénz legyen, eleve nem különös munkának, hanem általánosnak kellene lennie, azaz eleve az általános termelés tagjaként tételezettnek. Ennél az előfeltevésnél azonban nem a csere adná csak a munkának az általános jellegét, hanem a munka előfeltételül szolgáló közösségi jellege határozná meg a termékekben való részesedést. A termelés közösségi jellege a terméket eleve közösségi, általános termékké tenné. A termelésben eredetileg végbemenő csere – amely nem csereértékek cseréje lenne, hanem tevékenységeké, amelyeket közösségi szükségletek, közösségi célok határoznának meg – eleve magában foglalná az egyesnek a közösségi termékvilágban való részesedését. A csereértékek alapzatán a munkát csak a csere révén tételezik általánosnak. Ezen az alapzaton a munka ilyennek lenne tételezve a csere előtt; azaz a termékek cseréje egyáltalában nem lenne a közeg, amely által az egyesnek az általános termelésben való részesedése közvetítődnek. Közvetítésnek természetesen kell végbemennie. Az első esetben, amely az egyesek önálló termeléséből indul ki – bármennyire meghatározzák, módosítják is post festum egymást ezek az önálló termelések egymáshoz való vonatkozásaik révén -, a közvetítés az áruk cseréje, a csereérték, a pénz révén megy végbe, amelyek mind ugyanazon viszonynak kifejezései. A második esetben maga az előfeltevés közvetített, azaz egy közösségi termelés, a közösségiség mint a termelés alapzata van előfeltételezve. Az egyesnek a munkája eleve mint társadalmi munka van tételezve. Ezért bármi is a különös anyagi alapja a terméknek, amelyet az egyes létrehoz vagy létrehozni segít – amit a munkájával megvásárolt, az nem egy meghatározott különös termék, hanem egy meghatározott részesedés a közösségi termelésben. Az egyesnek ezért nem is kell semmiféle különös terméket kicserélnie. Terméke nem csereérték. A terméket nem kell először egy különös formába átváltani, hogy az egyén számára általános jelleget kapjon. A munka egy megosztása helyett, amely a csereértékek cseréjében szükségszerűen létrehozza magát, a munka olyan megszervezése megy végbe, melynek következménye az egyesnek a közösségi fogyasztásban való részesedése. Az első esetben a termelés társadalmi jellegét csak a termékek csereértékekké emelése és e csereértékek cseréje révén post festum tételezik. A második esetben a termelés társadalmi jellege előfeltételezve van, és a termékvilágban, a fogyasztásban való részesedést nem közvetíti egymástól független munkák vagy munkatermékek cseréje. A társadalmi termelési feltételek közvetítik, amelyek között az egyén tevékenykedik. Ha tehát az egyesnek a munkáját közvetlenül pénzzé akarják tenni (azaz termékét is), realizált csereértékké, ez azt jelenti, hogy közvetlenül mint általános munkát határozzák meg, azaz éppen azokat a feltételeket tagadják, amelyek között pénzzé és csereértékekké kell tenni, és amelyek között a magáncserétől függ. Ezt a követelést csak olyan feltételek között lehet kielégíteni, amelyek közé az egyesnek a munkája már nem állítható. A munka, a csereértékek alapzatán, éppen azt előfeltételezi, hogy az egyesnek sem a munkája, sem a terméke nem közvetlenül általános, hogy ezt a formát csak egy tárgyi közvetítés révén, egy tőle különböző pénz révén éri el."12
Nyilvánvaló, hogy a demarkációs vonalakat egyfelől a közösségi gazdálkodás rendszere, és másfelől a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony által uralt gazdasápi rendszer között nem is lehetne élesebben meghúzni, mint ahogyan Marx itt teszi.
Természetesen mindez nem csak elvont, elméleti érdekességgel bír. Ellenkezőleg, a kérdés tétje nem más, mint a fennálló munkafolyamat és csereviszonyai radikális átalakítását célul kitűző szocialista stratégiák döntő fontosságú orientáló alapelve. Az alapkérdés, amiről itt szó van, a közvetítésnek azokkal a nélkülözhetetlen formáival kapcsolatos, melyek révén a hierarchikusan strukturált munkamegosztást felválthatja az „új történelmi forma", a szocializmus közvetlenül társadalmi termelési módja. Más szavakkal, arról van szó, hogy kijelöljük annak a történelmi változásnak a paramétereit és irányát, amelynek során – Marx szavaival – „a munkamegosztás helyett' (amelynek anyagi imperativusait minden különösebb ceremónia nélkül egyszerűen rákényszerítik az egyes munkavégző szubjektumokra) a társadalmi egyének tudatosan, önmaguk által irányított élettevékenysége egy, a termelés szempontjából működőképes, és egyszersmind emberi kiteljesedést is nyújtó egységes egészbe integrálható.
IV.
A közösségi társadalmi rendszer Marx által kidomborított alapvető jellemzőit szem előtt kell tartanunk, ha komolyan vesszük azt a lehetőséget, hogy a szocializmus történelmi terve megoldást kínálhat mai újratermelési rendszereink ellentmondásaira.
A fentebb idézett szakaszban világosan rögzített marxi útjelzők és irányelvek aktualitása ma nagyobb, mint valaha, figyelembe véve mai világunk mindhárom társadalmi-gazdasági rendszerének mélységes krízisét. A „modernizáció" kudarca a harmadik világban, a kirobbanó antagonizmusok kísértetének újbóli megjelenése az első világban, párosulva egy, a „fejlett kapitalizmus" pénzügyi vérkeringését hamarosan megbénító nagyobb összeomlás nagyfokú valószínűségével, valamint a posztkapitalista társadalmak mélyülő válsága – amely napirendre tűzi, hogy e társadalmak minden vonatkozásban felszámolják a sztálinizmus örökségét – mindezek a problémák rávilágítanak arra a kijózanító igazságra, hogy a három rendszer problémáira nem létezhetnek külön megoldások. Mert az úgynevezett „három világ" a szóban forgó társadalmi-gazdasági és politikai rendszerek mélységes és kibogozhatatlan kölcsönös kapcsolatai miatt a szó minden valódi értelmében egyetlen, egységes világot alkot, az összes létező megosztottságok, strukturális függési viszonyok és antagonizmusok ellenére is. Következésképpen az a széles, átfogó általános perspektíva, mely e rendszerek mindegyikének kiutat kínál a jelenlegi zsákutcából, csakis egy olyan, egységes perspektíva lehet, amely képes mindhárom rendszer problémáit és ellentmondásait az eredeti szocialista elképzelés szellemében közelíteni meg.
Bizonyos persze, hogy ezek a marxi útjelzők és irányelvek csak általános irányelveink lehetnek és nem többek ennél. Más szavakkal ezeket az irányelveket a társadalmi-gazdasági, valamint a kulturális-politikai fejlődés minden konkrét pontján történelmileg specifikus – és épp ezért szükségképpen változó – közvetítő stratégiákra kell lefordítanunk. De éppen mivel természetüknél fogva a végbemenő nagy történelmi átalakulásnak csak szélesebb, átfogó perspektíváját írhatják körül, érvényességük nem kötődik egy meghatározott társadalmi-történelmi helyzethez. Éppen ezért elvileg teljesen közömbös, hogy nagyon hosszú idő múlva jutunk-e el a szocializmus megvalósításához szükséges történelmi áttöréshez – nem egy, és még csak nem is tucatnyi országban, hanem visszafordíthatatlanul és az egész emberiséget érintően – vagy esetleg már néhány évtizeden belül. A marxi irányelvek amiatt a megkerülhetetlen tény miatt maradnak relevánsak a szocialisták számára, hogy nélkülük az egész történelmi utazás – a kapitalizmusból a szocializmusba – elveszti a maga irányát.
Napjainkban ezt az irányvesztettséget láthatjuk nemcsak Keleten, de néhány nyugat-európai korábbi kommunista vagy szocialista párt stratégiai irányvonalának teljes megváltozásában is. A nyugat-európai kommunista pártok szociáldemokratizálódása ugyanannak a folyamatnak a része, mint bizonyos szociáldemokrata és munkáspártok vezetőinek a nyilatkozatai, akik, a valaha hirdetett szocialista célokat feladva, a közelmúltban önellentmondó módon deklarálták, hogy a szocialisták feladata „a kapitalizmus jobb menedzselése". Úgy tűnik, nem értik meg, hogy még ha a kapitalizmust jelesen restaurálni lehetne is az összes posztforradalmi társadalmakban, ez sem oldaná meg a tőkének, mint a dolgozó osztályokat maga alá vető társadalomszervezési módnak egyetlen strukturális ellentmondását sem.
Ez legfeljebb csak azt az igazolást, és alibit számolná fel, amelyre a „fejlett kapitalizmus" a maga önelégültségében hivatkozik.
V.
Az, hogy aláhúzzuk a marxi irányelvek átfogó történelmi érvényességét, és ezzel együtt az emancipáció ágensei számára az adott körülmények között elérhető cselekvési lehetőségeknek megfelelő konkrét intézményes artikulálásuk szükségességét, természetesen nem használható kényelmes kibúvóként. Az, hogy tudomásul vesszük, hogy az átfogó, orientáló elméleti keret által anticipált történelmi feltételek teljes beérése még nagyon hosszú időt vehet igénybe, nem jelenti azt, hogy a mai helyzetben elég lenne magukat az alapelveket, mint absztrakt imperatívuszokat rögzítenünk. Ehelyett arra van szükség, hogy pontosan megjelöljük legalábbis a típusát az olyan történelmi cselekvésnek – úgy a releváns anyagi termelési gyakorlati, mint az emberek közötti gazdasági kapcsolatok intézményes-szervezeti formáit illetően – amelynek révén a társadalmi újratermelés közösségi módja ténylegesen bebizonyíthatja, hogy a fennálló rendszer megvalósítható gyakorlati alternatívája.
Másképpen megfogalmazva: az irányelvek nem proklamálhatják (kategorikus tagadás formájában) a közösségi termelés és fogyasztás elképzelt jövőbeli viszonyait egyszerűen úgy, mint a jelen idealizált ellenképét, bármilyen súlyosak legyenek is ez utóbbi ellentmondásai és válságtünetei. Mert ami az egyenlet másik oldalán áll – azaz a „post festum" társadalmiság szocialista tagadásának pozitív tartalma -, az csak akkor válik hitelessé, ha a jelen kényszerű korlátai és a jövő lehetőségei közötti ténylegesen megvalósítható anyagi közvetítések terminusaiban tesszük kézzelfoghatóvá. Vagyis olyan anyagi közvetítések formájában, amelyek elég konkrétak és a valósághoz alkalmazhatóak ahhoz, hogy a társadalmi emancipáció végrehajtói történelmileg specifikus cselekvési programjaik kidolgozásához elvi, ám mégis rugalmas stratégiai keretként használhassák őket.
Itt láthatjuk az ellentétet Lukács általános erkölcsi imperatívuszok formájában kifejtett posztulátumai és projekciói, valamint az emberi lét közösségi formájának a Grundrissé-ben található marxi jellemzése között.
Jellemző módon a magyar filozófus utolsó két munkájában „A demokratizálás jelene és jövőjé"-ben és „A társadalmi lét ontológiájá"-ban a partikuláris individualistás és az általában vett emberiség pólusai közötti, anyagi közvetítés nélküli ellentét társul elénk. Lukács ebből a dualizmusból úgylfíhál kiutat, hogy azt állítja: egyedül az erkölcsi tudatosság eszménye (amelyet, a német filozófiai tradíciónak megfelelően szembe állít a pusztán szubjektív moralitással) teremtheti meg a szükséges közvetítést a két pólus között. Ugyanezzel a céllal hangsúlyozza Lukács utolsó munkáiban a lehető legerőteljesebben a már korábban szilárdan leszögezett szerves összefüggést az egyén „kiteljesedett személyisége" és a szocializmus ügyének való elkötelezettsége között, még ha ezúttal egy történelmileg konkretizált cselekvő tényezőre, és annak intézményesült valóságára való minden utalás nélkül is.
„A társadalmi lét ontológiájá"-ban Lukács az ebben a vonatkozásban szerinte etikailag releváns összefüggést úgy fogalmazza újra, hogy a partikuláris egyének létrehozandó kiteljesedett személyisége és a „nagy ügy" közötti korrelációra hivatkozik, feltételezve, hogy a „nagy ügy" (feltéve hogy teljesen neki szentelik magukat) lehetővé teszi az egyes embereknek, hogy legyőzzék saját, korlátozott partikularitásukat, és ezáltal részt vegyenek abban a nagy folyamatban, amelynek során létrejön a „magáért való emberi lényeget" megvalósító emberiség.
VI.
Nem feladatunk itt részletesen tárgyalni a Lukács által a szocializmus felépítésében az erkölcsi imperatívuszoknak juttatott szerepet.13 A lényeg itt az, hogy megértsük az ellentétet aközött, ahogyan Lukács foglalkozik az egyén és a társadalom közötti közvetítés kérdésével (az etika idealitását segítségül hívva), és aközött, ahogyan Marx megközelíti a társadalmi cserefolyamat közösségi módja, valamint a társadalmiság korábbi formái közötti alapvető különbséget. Mert ennek a felfogásbeli különbségnek közvetlen következményei vannak a jövő felé vezető emancipáló közvetítés megkerülhetetlen és egyszersmind meg is valósítható formáit illetően.
Ami felett Lukács a legbeszédesebb módon elsiklik, az az utólagos társadalmiságnak – ahol az emberek munkája csak a munkamegosztás és az ennek megfelelő értékviszony révén válik társadalmivá – az éles szembeállítása Marxnál az újratermelő cserekapcsolatok közösségi módjával, amelyet Marx úgy jellemez, mint legbensőbb meghatározottságánál fogva közvetlenül, azaz kezdettői fogva társadalmit. „A társa-dalmi lét ontológiájáénak szerzője nem kerülhette el ezt az elsiklást a marxi szöveg valódi jelentése felett, mivel saját filozófiai fejtegetése – amely a társadalmi termelésben a kulcsszerepet az egyének „alternatívák közötti döntéseinek" juttatja, hogy ezzel ontológiai alapot adjon az erkölcsi tudatosságukra való közvetlen apellálásnak – a spontán módon kialakuló társadalmiság helyett az etikailag meghatározott társadalmiság modellje felé kellett hogy forduljon.
Ez utóbbi modell specifikumát Lukács úgy határozza meg, hogy azt állítja, ez a fajta társadalmiság az egyes ember tudatán belül jön létre, az önemancipáló etika közvetlen beavatkozása révén.
A társadalmiság eme – morális terminusokban elgondolt – modellje felé való orientálódás az, ami Lukács számára szükségessé teszi azt is, hogy posztulálja a munkamegosztás és a vele együtt járó „értéktörvény" fennmaradását is. Mert szerinte ez utóbbi az egyéneket mint elkülönült egyéneket közvetlenül szembesíti azzal az imperatívusszal, hogy a különböző alternatívák között válasszanak, és csak növekvő erkölcsi tudatosságuk teszi képessé őket arra, hogy a valódi társadalmiság szintjén, tudatosan elfogadott nembeliségük szellemében meghozzák a helyes és megfelelő döntéseket.
Marx felfogásában ezzel szemben a valódi társadalmiság – tehát az, amelyet az emberek nem kényszerzubbonyként viselnek magukon (mint a munkamegosztás révén nekik jutó társadalmi szerepet) hanem megfelel objektív és – teljesen kifejlett közösségi viszonyok között egyszersmind szabadon megvalósított – emberi létezésüknek, nem a tudatban jön létre (még kevésbé a partikuláris egyéni tudatban, egy olyan imperatívusz nyomása alatt, hogy „ismeri fel nembeliséged erkölcsi következményeit, vagy pusztulj el"). Csakis magában a valóságban jöhet létre, vagy specifikusabban, az egyének közősségi társadalmi létezésének anyagi és kulturális érintkezési rendszerében, és a társadalmi egyének történelmileg változó és bővülő szükségleteitől elvonatkoztatva nem is lehet megragadni.
Természetesen az egyes dolgozó szubjektumok közötti termelési kapcsolatoknak közvetítettnek kell lenniük minden elgondolható társadalomban. Enélkül a történelem során bármely partikuláris időben tevékeny egyének összessége sohasem olvadhatott volna össze egy életképes társadalomegészbe. Mi több, annak az adott közvetítési formának a történelmileg specifikus jellege, melynek révén az egyének, adott közvetítő csoportjaik és az ezeknek megfelelő intézmények segítségével egy többé-kevésbé szorosan összefonódott társadalomegészben kapcsolódnak össze, éppenséggel döntő jelentőségű. Mert pontosan az egyének az újratermelést szolgáló kölcsönös kapcsolatainak ez a – gyakorlatilag megkerülhetetlen – specifikus közvetítési módja, az, ami, azáltal, hogy többé-kevésbé közvetlenül meghatározza a termelés és fogyasztás mindenkori működési feltételeit, végső soron megadja az alapvető jellegét a történelmileg egymással szemben álló, társadalomszervezési módoknak.
Ebben az értelemben Marx szerint az árutermelő társadalomban uralkodó munkamegosztás mellett az egyéneket csak az árutermelés és árucsere kapitalista rendszere közvetíti egymással, és egyesíti egy antagonisztikus struktúrává. Ezt a rendszert pedig a csereérték állandó bővítésének az imperatívusza uralja, aminek minden mást – az emberek legalapvetőbb, éppúgy mint a legszemélyesebb szükségleteitől kezdve egészen azokig a különböző anyagi és kulturális termelő tevékenységekig, melyekbe a kapitalista társadalomban bekapcsolódnak – szigorúan alá kell rendelni.
A Marx által elképzelt közösségi rendszer teljesen ellentétes az antagonisztikusan strukturált társadalmi közvetítésnek ezzel a formájával, amely az értékviszony révén mindenképpen könyörtelenül rákényszeríti magát az egyénekre.
A cserekapcsolatok közösségi módjának a Marx Grundrissé-jének tárgyalt szakaszában felsorolt főbb jellemvonásai a következőek:
- A dolgozó szubjektumok élettevékenységének olyan módon való meghatározása, hogy munkájuk a közvetlenül általános termelés egy-egy szükséges és egyéni jelentéssel bíró láncszemét alkossa, és ennek megfelelő közvetlen részesedésük a rendelkezésre álló termékek világában,
- magának a társadalmi terméknek mint kezdettől fogva közösségi, általános terméknek a meghatározása, a közösségi szükségletekhez és célokhoz viszonyítva, annak az alapján, hogy milyen különös módon részesedik az egyén a folyó közösségi termelésben.
- a társadalom tagjainak teljeskörű részvétele egyszersmind a megfelelő közösségi fogyasztásban is; ez olyan körülmény, amely éppenséggel rendkívül fontos, figyelembe véve a termelés és a fogyasztás közötti dialektikus kölcsönhatást, amelynek az alapján az utóbbit Marx helyesen jellemzi úgy, mint a közösségi gazdálkodás viszonyai között pozitív értelemben „termelő fogyasztást";
- a munka tervszerű megszervezése (elidegenítő megosztása helyett, amelyet az árutermelő társadalomban a csereérték önmagukat érvényesítő imperatívuszai határoznak meg) olyan módon, hogy az egyes dolgozó szubjektumok termelőtevékenysége nem egy eldologiasodott-eltárgyiasult formában közvetítődik, az árucsere által, hanem magának az egyének aktivitása keretét jelentő termelési módnak a lényegileg társadalmi feltételrendszere révén.
Az új termelési módnak ezek a jellemvonásai teljesen világossá kell, hogy tegyék előttünk, hogy a kulcskérdés az emberiség és a természet közötti anyagcsere, valamint a társadalmi egyének által folytatott, egyre inkább önmaguk által meghatározott tevékenységek egymás közötti cseréje egy történelmileg új közvetítési módjának a létrehozása.
Ugyanakkor az is ugyanennyire világos, hogy itt nem arról van szó, hogy az adott valóságra – a fennálló viszonyok ellenképeként – rávetítsünk egy sor, bármilyen nemes törekvéseket kifejező erkölcsi imperatívuszt. Ehelyett a feladat az egészen kézzelfogható anyagi gyakorlati formák, és a nekik megfelelő intézményes formák kidolgozása. Más szavakkal, a Marx által javasolt közösségi rendszer – melyet ő az antigonisztikusan strukturált munkamegosztás és a vele járó értékviszony pozitív önálló alternatívájaként határozott meg – történelmi járhatósága csak akkor alapozható meg, ha anticipált megvalósításának feltételeit konkrét feladatok, és az ezeknek megfelelő eszközök terminusaiban fejtjük ki. Ez az oka annak, hogy Marx mindig kritikus volt azzal szemben, amikor a szocialista jövőt utópisztikus módon úgy állítják szembe a fennálló társadalmi renddel, mint absztrakt ideált, amelyhez a valóságnak alkalmazkodnia kell.
VII.
Ennek a problémának a legfontosabb aspektusa a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében folyó csere természetével kapcsolatos. Valójában nem túlzás azt mondani, hogy ez az aspektus jelenti a gyakorlatilag szükséges és kivitelezhető közvetítő stratégiák és cselekvésmódok egész komplexumának azt az archimédeszi pontját, amelyen egy visszafordíthatatlanul szocialista társadalmi rend kialakulása áll vagy bukik. Mert egy radikálisan új típusú csereviszony intézményesítésének szükségessége a szocialista projektumon belül nem úgy merül fel, mint absztrakt és inkább távoli regulatív princípium, hanem mint nagy jelentőségű, sürgető gyakorlati követelmény.
így tehát a – közösségi típusú – csere új formájának a relevanciája nem egy távoli társadalomra vonatkozik. Nem egy olyan jövőbeli társadalmi rendre, ahol a teljesen megvalósult „magáértvaló emberi lényeg" teljes harmóniában van az individuumok összességével, akik a különböző alternatívák közötti döntéseiket a morális tudatosságuk által támasztott, nembeliségükből fakadó követelményeknek megfelelően hozzák meg. Ellenkezőleg, bármik is legyenek implikációi a távoli jövőre nézve, a közösségi típusú csere jelentősége napjainkban pontosan az azoknak a problémáknak és ellentmondásoknak – mi több, majdnem leküzdhetetlen nehézségeknek – a megoldására való közvetlen alkalmazhatóságában áll, amelyekkel bármely átmeneti társadalom a maga mai, fájdalmas, valóságos helyzetében megküzdeni kénytelen, hogy kiszabadítsa magát a tőke hatalmából, és a vele együtt járó hierarchikus munkamegosztásból.
Azonban a Marx által tárgyalt közösségi csereviszony minőségileg különbözik a cserének azoktól a formáitól, amelyeket valamennyien jól ismerünk. A századunk szellemi életében domináló szerepet betöltő elméleti diskurzusban – Marx Weber-től Talcott Parsons-ig és többé-kevésbé távoli követőikig – a fennálló rendszer örökérvényűségének az igazolására irányuló ideológiai szükségleteknek köszönhetően a csere fogalma voltaképpen a kapitalista árucsere szinonimájává lett. Minden ilyen diskurzusban a „cserét" egyszersmind történetietlen módon messzire visszavetítik a múltba is, hogy az árutermelő társadalom védelmezői úgy érvelhessenek (ahogyan Max Weber is teszi, tendenciózusan szembeállítva a „modern kapitalizmust" az úgynevezett „ősrégen létező kapitalisztikus formákkal" felállítva így egy ideológiai szempontból kényelmes zárt kört), hogy a kapitalista társadalmi-gazdasági renddel szemben egyáltalán semmiféle alternatíva sem lehetséges, egy szocialista alternatíváról nem is beszélve.
Valójában azonban a csere kérdése nem korlátozható az árucsere kapitalista rendszerére (lett légyen ez „modern" vagy „ősrégi") a logikán tett erőszak nélkül, annak a kontinges ténynek az ellenére sem, hogy az általunk tapasztalt árucsere-viszony a maga uralkodó pozícióját a társadalomban a modern történelem során nyerte el. A csere kategóriájának még a sokkal általánosabb fogalomra, a termékcserére (mely magában foglalja a cserének a profitorientált kapitalista cserébe beilleszthetetlen változatait is) való korlátozása is teljesen hibás. Annál problematikusabb tehát, ha egy elmélet a társadalmi újratermelés eme alapvető kategóriáját tendenciózus módon az áruk cseréjére szűkíti le, pusztán azért, mert ez utóbbi a kiteljesedett árutermelés viszonyai között a kapitalista társadalomban történetesen mindent átjár.
A „csere" terminus alapvető jelentése egyfelől az emberiségnek a természettel való angyagcseréjére, másfelől az egyes egyének egymás közötti cserekapcsolataira vonatkozik – bármik is legyenek a kitűzött célok által megkövetelt történelmileg specifikus formái ennek a kapcsolatnak. Ebben az értelemben a csere kategóriája elválaszthatatlan a közvetítésétől, világosan jelezve annak, amiről valójában szó van, a folyamatszerű jellegét. Ezzel szemben a termékeknek jutó szerep – nem is beszélve a kapitalisztikusan legitimált áruk specifikus esetéről, melyeket a csereérték állandó bővítésének keretében, a profitabilitás imperatívuszának megfelelően termelnek – csak alárendelt mozzanatot jelent ebben a problémakomplexumban.
Csakis mivel a természettel folytatott anyagcsere kapitalista módja mellett az emberi képességek eltárgyiasulása szükségképpen az elidegenedés formáját ölti – magát a termelőtevékenységet egy eldologiasodott objektivitásnak, vagyis a tőkének a hatalma alá vetve – áll elő az a helyzet, hogy a cserét annak fetisisztikus anyagi dimenziójára lehet és kell redukálni, és az örökérvényűnek nyilvánított árucserével azonosnak deklarálni. Ám függetlenül attól, hogy ezt a tény milyen mélyen rejti el az árufetisizmus, a csere mozzanatai közül bizonyosan mégis az aktív-termelői mozzanat az elsődleges. Mert még a kapitalista árut is – mielőtt a profitot hajszolva piacra dobnák – először nagyszámú különböző tevékenység összekapcsolása és cseréje révén meg kell termelni.
A Marx által a közösségi gazdálkodási rendszer tárgyalása során bevezetett radikális kategoriális váltás tehát nem a cserét mint olyant érinti, hiszen a csere elválaszthatatlan a társadalmi létnek attól az abszolút szükségszerű feltételétől, hogy egyfelől az emberiség és a természet, másfelől az egyének között közvetítésnek kell végbemennie. Inkább arra a történelmileg egyedülálló formára vonatkozik, ahogyan a közvetítő csere funkcióit betöltheti a társadalmi érintkezés közösségi feltételei között, ahol a termelést mint kezdettől fogva, közvetlenül társadalmi termelést szervezik meg.
Ennek megfelelően, éles ellentétben az árutermeléssel, és ennek fetisisztikus viszonyaival, a közösségi gazdálkodás rendszerének történelmileg újszerű jellegét az adja meg, hogy tevékenységek, nem pedig egyszerűen termékek cseréjére irányul. A termékek elosztása, ez bizonyos, magából a közösségi módon megszervezett termelőtevékenységből alakul ki, és várhatóan megfelel ez utóbbi közvetlenül társadalmi jellégének. Azonban a jelen kontextusban a lényeg az, hogy a közösségi típusú csereviszonynál az elsődleges mozzanat maguknak az egyének által – tevékeny emberi lény voltukból fakadó szükségleteiknek megfelelően – végzett tevékenységeknek az autonóm meghatározása és megfelelő megszervezése lesz. A termékek ebben a fajta csereviszonyban alárendelt mozzanatot képeznek, ami egyszersmind lehetővé teszi, hogy a társult termelők egész rendelkezésre álló idejüket gyökeresen új módon osszák el, ahelyett, hogy időbeosztásukat előre megszabnák, és ebben a vonatkozásban kifejezetten korlátoznák az anyagi termelési célok, legyenek ezek akár áruk, akár nem-áruvá váló termékek.
Érthető, hogy nem könnyű elképzelnünk az ilyen jellegű cserekapcsolatokat. Mert az árufetisizmus a tőke uralma alatt oly módon érvényesül, hogy az áruk a szükségletek fölé kerekednek, ők mérik és legitimálják az emberi szükségleteket (vagy tagadják meg tőlük a legitim szükségletként való elismerést). Mindennapi életünk normatív horizontjaként ezt szoktuk meg. Az alternatíva természetesen az lenne, ha maguknak a termékeknek a fontosságát valamilyen értelmes kritérium alapján értékelnénk, és így a szükségleteknek, mindenekelőtt az emberi kiteljesedést nyújtó tevékenységekre irányuló alapszükségletünknek megfelelően termelnénk őket. Mivel azonban ez utóbbi szempont – tekintve, hogy az emberi önmegvalósítást nyújtó élettevékenységek megszervezése és gyakorlása az embereknek egy inherensen minőségi, tehát nem mennyiségileg meghatározható igénye (amelynek kielégítéséről csak maguk az emberek, nem pedig az eszményített „láthatatlan kéz" dönthet) – semmiféle módon nem jelenhet meg a kapitalista költségszámításban, ezért nem lehet várni tőlünk, hogy tőkés viszonyok között akárcsak gondolni is tudjunk úgy a tevékenységekre, mint amik teljesen indokoltan az emberi szükségletek közé sorolhatók. Természetesen még kevésbé várható, hogy el tudjuk képzelni azokat a szükséges gyakorlati lépéseket, illetve megvalósításuk lehetőségét, amelyek révén a minőségi – mennyiségileg nem kifejezhető – emberi igényeket figyelembe véve átalakíthatnánk a társadalmi termelés egész kapcsolatrendszerét, azoknak a céloknak megfelelően, amelyeket mi magunk, társult termelőként tűzünk ki magunk elé, hogy kielégítsük és továbbfejlesszük szükségleteinket, és megvalósítsuk emberi aspirációinkat.
A közösségi csereviszony marxi jellemzése, amely szerint ez a csere nem „csereértékek", hanem a közös szükségletek és közös célok által meghatározott tevékenységek cseréje, hosszú ideje fennálló társadalmi újratermelési folyamataink alapvető átorientálása felé mutat. Egyszersmind jelzi azt is, hogy a Marx által elképzelt közösségi társadalomban a társadalmi egyének fokozatosan felszabadulnak a munkamegosztás, és annak mennyiségi módon érvényesülő értéktörvénye rájuk kényszerített strukturális korlátai alól.
A szocializmusba való átmenet történelmi periódusában a csereviszonyok radikális átalakítása közvetlenül két fő szempontból releváns.
Egyrészt ez a kategoriális váltás, a termékek (illetve a kapitalizmusban természetesen az áruvá váló termékek) cseréjéről a termelőtevékenységek működőképes mércén – a szükségleten – alapuló közvetítő cseréjére való áttérés, kiutat kínál az eldologiasodott eltárgyiasulás romboló ellentmondásaiból, amelynek világában a csereérték feltartóztathatatlan bővülése – magának a rendszernek a strukturális krízisétől eltekintve bármiféle valódi korlátozó kritérium, illetve akadály híján – minden társadalmi ellenőrzés alól kiszabadul.
A második szempont pedig, amely miatt a csere új típusának megvalósítása olyannyira fontos, a kapitalista rendszer ellentmondásain túl magának az emancipáció történelmi vállalkozásának kilátásait érinti. Ebben a vonatkozásban a fennálló termelési gyakorlat átstrukturálásának sürgető kényszere abból a kijózanító igazságból fakad, hogy a szocializmus történelmi kísérlete még csak el sem kezdheti alapvető céljai megvalósítását, ha egyidejűleg nem hajtja végre sikeresen az áttérést a termékek cseréjéről – azaz a társadalmi újratermelés egy előre meghatározott anyagi célok elérésére irányuló, és ezeknek szigorúan alárendelt, évszázadok óta gyakorolt és a posztkapitalista társadalom által a múltból örökölt termelési struktúrákba és instrumentális komplexumokba mélyen beágyazódott formájáról – a valóban tervezett és önigazgató jellegű (nem pedig bürokratikusán felülről vezérelt) termelőtevékenységek cseréjére.
Azok a komoly problémák, melyekkel az átmeneti társadalmaknak a társadalmi újratermelés régi módjának a megváltoztatása során szembesülniük kell, mikor erőfeszítéseket tesznek az öröklött intézményi és instrumentális komplexumok átalakítására, érthetőbbé válnak, ha a közösségi típusú csere és az utolsó néhány évszázadban uralkodó cseretípus közötti marxi distinkció fényében szemléljük őket. A legnagyobb probléma ebben a vonatkozásban az, hogy a termékek cseréjére irányuló, és általuk meghatározott termelés – akár a kapitalizmusban, akár a posztkapitalista társadalmakban – alapvetően összeegyeztethetetlen a valódi tervezéssel.
Ez a helyzet valójában még súlyosabbá válik a posztkapitalista – parancsgazdaság jellegű – gazdaságokban. Mert a kapitalista termelési mód a saját feltételrendszerén belül legalább képes működtetni az elérhető anyagi- és munkaerő-források gazdaságos felhasználásának egy (bármennyire is problematikus) pótlékát.14 A kapitalista társadalomban ez a piacon keresztül végbemenő utólagos visszajelzés formájában megy végbe, ennek a visszajelzésnek az alapján a – kapitalista értelemben vett – nagyobb hatékonyság érdekében módosítható az érintett termelőegységek működése, addig, amíg nem jelentkezik a problémák következő hulláma, amely azután újra beindítja ezt a korrekciós mechanizmust.
Ezzel szemben a Sztálin által intézményesített parancsgazdaság tipikus esete a „két szék között a pad alá" esésnek. Mert azáltal, hogy a maga autoritárius kontrollját kiterjeszti a termékek cseréjére is, megfosztja az újratermelés rendszerét még a piacgazdaság korlátozott visszajelző mechanizmusaitól is, anélkül azonban, hogy a termékorientált munkamegosztásról és az ennek megfelelő csereviszonyról a munkának a tevékenységek cseréjére irányuló megszervezésével megteremtené az igazi tervezés feltételeit. A történelem keserű iróniájaként így kerülhetett azután sor arra, hogy a parancsgazdaság hetven esztendeje után újból előkerülhetett a tőkés piac korlátozott hatékonyságú visszacsatolási mechanizmusa, mint annak a „piaci szocializmusnak" az eszményképe, amely a posztforradalmi társadalomban mutatkozó problémák- és ellentmondások megoldását munkások millióinak a munkafolyamatból való „költséghatékony" kiiktatása formájában képzeli el.
A valódi nehézség itt az, hogy ahhoz, hogy a posztkapitalista alternatívát történelmi elődjével szemben járhatóvá tegyük, nem elég a piaci allokációval működő árutermelés rendszeréről átállni a központilag irányított termelésre, és a javak és szolgáltatások bürokratikus/önkényes elosztására. Az ilyen gyakorlat elfogadása a forradalmat közvetlenül követő időszakban érthető annyiban, hogy mivel a forradalom, az irányító személyzet kicserélődése ellenére strukturális paramétereit tekintve érintetlenül hagyja az öröklött munkamegosztást, ezért ez a fajta bürokratikus kontroll jelenti a legkönnyebb megoldást a gazdaság irányítói számára. Ám azzal, hogy a gazdaság irányítói ezt a legkönnyebb megoldást választják, valódi ördögi kör jön létre, mert miközben egyfelől a strukturális munkamegosztás és a vele járó, termékekre orientált (még ha nem is árutermelő jellegű) csereviszony fenntartása a posztkapitalista társadalomban csak bürokratikusán irányított parancsgazdaságot eredményezhet, ugyanakkor ez a fajta irányítás csak felerősíti a hierarchikus strukturális munkamegosztást, és az ennek megfelelő elosztási formákat.
Nem meglepő módon ezért a parancsgazdaság tervezési rendszere – amelynek célja a központilag irányított termelés és erőforrás-elosztás – a valóságban egy inkább fogyatékos, utólagos látszattervezés, és csak az ideológiai fikciók világában jelent valódi társadalmi tervezési folyamatot. Mert a többé-kevésbé önkényesen (vagy voluntarisztikusan) előre meghatározott tervcélokat nem lehet egykönnyen ráoktrojálni egy ellenálló társadalomtestre. Mi több, a valóságban a parancsgazdaság önkényesen meghirdetett tervcéljait a tapasztalt kudarcok következményeként törvényszerűen revideálni szokták (anélkül, hogy ezt nyilvánosan beismernék). És az a tény, hogy az ilyen revízióknak anélkül kell végbemenniük, hogy a gazdaság irányítói segítségül hívhatnák a piac kapitalisztikus visszacsatolási mechanizmusát, nem változtat azon, hogy alapvető jellemvonásaikat illetően a két, látszólag egymással diametrálisan szembenálló tervezési rendszer nagyon is hasonlít egymásra. Mert bár nyilvánvalóan különböznek egymástól annyiban, hogy az egyik központi irányítás alatt áll, míg a másik nem, a két rendszernek fontos közös jellemvonásai a következők:
- a korrekciós-visszajelzési mechanizmusok utólagos jellege és
- a termelés megvalósítható korrekcióinak felülről való bevezetése (az egyik esetben a totalizáló piacon működő „láthatatlan kéz" a másikban pedig a bürokratikus állami szervek lépései révén).
A hierarchikus társadalmi munkamegosztás fennmaradása a – parancsgazdaság-típusú – posztkapitalista gazdaságokban szükségképpen magával hozza tervezési folyamataiknak ezt a kettős meghatározottságát. Ugyanakkor ez a világosan megmutatkozó strukturális hasonlóság a két – kétséges hatékonyságú – tervezési rendszer között, úgy a korrekciók utólagosságát, mint felülről vezérelt, autoriter működésmódjukat tekintve, segít megmagyarázni, hogy a forradalmat követően a legkönnyebb megoldás választása miért vezethetett oly végzetszerűen az öröklött újratermelési gyakorlattól (ahol az élő munka szükségképpen az előre megtervezett árutermelési céloknak van alárendelve) oda, hogy a munkát a (sztálini) parancsgazdaság előre megszabott anyagi imperatívuszainak vetették alá.
Az áru- vagy termékorientált közvetítő cserekapcsolatokról a közösségi gazdálkodásnak a tevékenységek cseréjén alapuló rendszerére való áttérés megköveteli az egész társadalom minden vonatkozásban való radikális demokratizálását.
Azok a közvetítő lépések, amelyek az árucsere öröklött rendszerének újratermelődő autoriter gyakorlatáról (és az ennek megfelelő struktúráktól) elvezethetnek a munka alulról való, valóban tervszerű megszervezéséhez, egyáltalában nem valósíthatóak meg a döntéshozatal posztkapitalista rendszerének mélységes demokratizálása nélkül. Mert bár a bürokratikus parancsgazdasági rendszer fenntarthatja a társadalom feletti ellenőrzését, miközben, még ha a gazdaság az árutermelésen túljutott is, az újratermelés folyamatát termékekre orientált módon irányítja (mely az élőmunkát szükségképpen maga alá rendeli), ugyanez a rendszer teljesen tehetetlenné válik, mikor maguknak a termelőtevékenységeknek a létrehozását, és elérhető eredményességi szintjükkel együtt azok koordinálását kellene megterveznie. A parancsgazdasági rendszer által ebben a vonatkozásban felhasznált legsúlyosabb szankció – a munkatáborokkal való fenyegetés, illetve ezek tényleges intézményesítésé – a munka termelékenységére csak negatív hatással lehet, ahogyan ezt Sztálin „egy országban felépített szocializmusának" nagy történelmi tragédiája tanúsítja.
A tevékenységek Marx által elképzelt termelésének és cseréjének rendszerét viszont – ahol a „munkamegosztás helyett" (amelyet a kitűzött anyagi célok előre meghatároznak) a munka tervszerű (vagyis az érintett dolgozó szubjektumok szükségleteivel és törekvéseivel összhangban megtervezett) megszervezése a gazdaság működésének alapelve – csakis maguk az érintett egyének hozhatják létre. Mert ők azok, akik arra hivatottak, hogy egy megfelelően közvetített és koordinált társadalmi önigazgatás keretein belül kifejlesszék és gyakorolják a maguk munkakészségeit, egészen addig, amíg el nem jutnak képességeik teljes kibontakoztatásáig.
Marx szerint tehát az átmeneti társadalom feladata a munkamegosztás fokozatos meghaladása, a munka tudatos megszervezése révén, amelyet azok a dolgozó egyének tévéznek meg, akik újra elsajátítják mindazokat az irányító funkciókat, amelyeket a (posztforradalmi) munkamegosztás viszonyai között továbbra is a párt és az állam gyakorolnak. Csakis ezen az úton remélhetik, hogy felszabadítják magukat az időbeosztás zsarnoksága, és a mindent mennyiségi terminusokra redukáló és nivelláló értéktörvény alól.
VIII.
Az utolsó kérdés, melyet a jelen tanulmány kontextusában tárgyalnunk kell, közvetlenül abból fakad, hogy Marx azon az alapon állította szemben a munka tudatosan megtervezett közösségi megszervezését az öröklött munkamegosztással, hogy ez utóbbit elkerülhetetlenül előre meghatározzák a mindig bővülő csereérték „racionális" imperatívuszai. Ez a kérdés az „idővel való gazdálkodás" minőségi dimenzióját érinti, és mint ilyen, csak azok között az új feltételek között merülhet fel, ahol az „időminimalizálás" korábban érvényesülő törvénye többé nem szükséges a társadalmi anyagcserefolyamat racionális szabályozásához.
A munka gyakorlatának az ilyen irányú reorientálása megint csak egy valódi kategoriális váltást jelent, akárcsak a korábban látott ellentét az áru-, illetve termékorientált csere és a közösségi tevékenységcsere között. Most fogjuk közelebbről megvizsgálni ezt a problémát. Mielőtt azonban ezt megtehetnénk, először idéznünk kell Marx Grundrissé-jének idevágó szakaszát a maga egészében. Ez a passzus a következőképpen hangzik:
„A közösségi termelés alapzatán az idő meghatározása természetesen lényeges szempont marad. A társadalomnak minél kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy gabonát termeljen, állatot tenyésszen stb. annál több időt nyer a másfajta anyagi vagy szellemi termelés számára. Éppen úgy, ahogyan az egyén esetében is, a társadalom fejlődésének, élvezeteinek és tevékenységeinek a sokrétűsége is az idővel való gazdálkodástól függ. Az idővel való gazdálkodás – végül is minden gazdálkodás erre vezethető vissza. A társadalomnak ugyanúgy célszerűen kell elosztania idejét, hogy összes szükségleteinek megfelelő termeléshez jusson, mint ahogyan az egyénnek is jól kell tudnia beosztani az idejét, hogy megfelelő arányban szerezzen különböző ismereteket, vagy hogy a tevékenységével szemben támasztott különböző követelményeknek megfeleljen. így az idővel való gazdálkodás, a rendelkezésre álló időnek a termelés különböző ágai közötti tervszerű elosztásával együtt megmarad a legfőbb gazdasági törvénynek a közösségi termelés bázisán is. Itt még nagyobb mértékben a gazdálkodást irányító törvényszerűséggé válik. Azonban ez lényegében különbözik a csereértékeknek (a munkának vagy a termékeknek) a munkaidő általi mérésétől. Az ugyanabban a munkaágazatban dolgozó különböző egyének munkája, illetve a különböző munkafajták egymástól nem csak mennyiségileg, hanem minőségileg is különböznek. Mit tételez fel egy, a dolgok közötti pusztán mennyiségi különbség? Minőségüknek az azonosságát. Ezért a munkák mennyiségi mérése feltételezi minőségük ekvivalenciáját, azonosságát."15
Mint láthatjuk, Marx felfogásában „a munkaidő tervszerű elosztása" a közösségi munkafolyamat szabályozásának legszembetűnőbb vonása. Ezenfelül a társadalom teljes rendelkezésre álló idejének ilyen, valóban a tervszerű elosztása éppenséggel egészen egyedülálló vonása a termelés és csere közösségi formájának. Mert a kapitalista munkamegosztás uralmának feltételei között a termelés és elosztás antagonisztikus rendszere a társadalomra vak determinizmussal érvényesülő törvényszerűségként kényszeríti rá az értéktörvényt. Tekintve, hogy a társadalomban adva van a munkamegosztás, valamint az irányítás és a végrehajtás tényezői (tehát a tőke és a munka) közötti kibékíthetetlenül ellenséges viszony, az egyes termelőegységekből kikerülő termékeket először „csereértékké kell emelni és csereértékekben kicserélni", mielőtt egyáltalán elképzelhető lenne a társadalmi-gazdasági kapcsolatok kaotikus sokféleségének egy egységes társadalomkomplexumba való összeolvadását. Más szavakkal a kapitalista munkamegosztás érvényesülésének feltételei között csak az értéktörvény szabályozhatja, a maga vak módján – mintegy az érintett egyének „háta mögött" – egyrészt a társadalomnak a természettel folytatott anyagcseréjét, másrészt az egyének törékeny egyesülését egy antagonisztikus szerkezetű társadalomegészben. Ez az oka annak, hogy az árutermelő társadalom utólag megnyilvánuló, az értéktörvény által uralt társadalmisága még csak nem is említhető egy napon a közösségi termelés társadalmiságával, azonosításukról nem is beszélve. Ahogyan Marx helytállóan érvel, semmilyen társadalom sem működhet anélkül, hogy megfelelően szem előtt ne tartaná az „idővel való gazdálkodást". Azonban egy egész világ választja el egymástól a különböző társadalmakat, annak megfelelően, hogy vajon az ilyen megfontolásokat, az időbeosztást, egy, a termelők háta mögött működő mechanizmus (mint amilyenek a tőkés csereviszony objektív imperatívuszai) kényszeríti-e rá a szóban forgó társadalomra, vagy pedig a termelés és elosztás közösségi rendszerében tevékenykedő társadalmi egyének határozzák meg a maguk számára, hogy szükségleteik és törekvéseik megvalósítása során hogyan fogják elosztani társadalmuk teljes rendelkezésre álló idejét.
A „törvény" szót Marx ebben a két esetben két nagyon különböző értelemben használja. Amikor egy önmagát vakon érvényesítő mechanizmus kényszeríti ki ezt a „törvényt", akkor Marx a kifejezést úgy használja, mint a természettörvény analógiáját, amellyel szereti a tőkés rendszert jellemezni. De a „törvény" szónak éppen így van egy másik jelentése is. Ebben a másik esetben a törvény egy emberi cselekvők által, választott céljaik előmozdítása érdekében megalkotott szabályozó keretet vagy eljárást jelent. A törvénynek ez az utóbbi jelentése – „az önmagunknak szabott törvény" – a releváns az időnek a közösségi rendszer feltételei közötti gazdaságos felhasználását illetően. Ennek megfelelően Marx ragaszkodik hozzá, hogy a társadalom rendelkezésre álló idejének ez a fajta beosztása „lényegileg különbözik a csereértékek (munka vagy termékek) munkaidővel való mérésétől".
Ez a gondolatmenet teljesen összecseng egy korábbi Marx szöveggel, ahol Marx elítélte azt, hogyan a tőkés ipar feltételei között a mennyiségi szempont elembertelenítő módon uralkodik az élőmunka fölött. Ahogyan 1847-ben megfogalmazta:
„Ha a munka puszta mennyisége, a minőségre való tekintet nélkül, értékmérőként funkcionál, ez előfeltételezi azt, hogy a munkát az ember a gépnek való alárendelése vagy a végletekig vitt munkamegosztása révén egyenlővé tették; hogy az embereket a munka, amit végeznek, teljesen maga alá rendeli. Az idő minden, az ember semmi, a legjobb esetben az idő rabszolgája. A minőség többé nem számit. A mennyiség az, ami egyedül eldönt mindent; óra óráért, nap a népért."16
Marx szerint tehát nem lehet szó arról, hogy felszabadítsuk a társadalmat a tőke uralma alól, anélkül, hogy egyidejűleg hozzá ne fognánk a munkamegosztás meghaladásának nehéz történelmi feladatához. Egy olyan feladathoz, amely viszont még csak el sem gondolható, még kevésbé megvalósítható a munkafolyamatnak a maga teljességében való, minőségi alapon történő tudatos átstrukturálása nélkül, olyan módon, hogy az emberek többé ne azt a szerepet játsszák a termelésben, amelyet nekik, mint az „idő rabszolgáinak" a tőke – mindaddig, amíg a tőke rendszere fennmarad, a posztkapitalista társadalmakban is – szükségképpen juttat. Ezért nem hagyhatta el semmilyen elgondolható módon a Grundrisse és a Tőke „öreg Marxa" fiatalkori írásai álláspontját ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban.
A mi saját történelmi korunkban uralkodó ideológiai diskurzusra jellemző egy olyan misztifikáló tendencia, hogy a cserét mint olyan azonosítsák az árucserével. Ugyanakkor gyakran találkozunk hasonlóan meghökkentő kísérletekkel arra, hogy megalapozzanak valamiféle szükségszerű kapcsolatot az idővel való gazdálkodás és a piac között. Ez teljesen igazolhatatlan, egy sor különböző okból.
Először, mert egy ilyen szükségszerű összefüggésnek a hirdetése önkényesen kizárja annak lehetőségét, hogy a piac kaotikus, sok tekintetben még saját kritériumai szerint is pazarló elosztási és korrekciós mechanizmusán kívül is működhet a rendelkezésre álló emberi és anyagi erőforrások elosztásának egy racionális rendszere.
Másodszor, mert az idő piac meghatározta elosztása csak az időminimalizálás követelményének a kikényszerítése révén működhet, ezen a nyers módon döntve el nemcsak azt, hogy az egymással versengő áruk közül melyik arat sikert, és melyik vall kudarcot, hanem azt is, hogy milyen módon folyik a társadalomnak a természettel folyatott anyagcseréje, és azt is, hogy tagjainak szükségleteit a társadalom legitimálja-e, vagy kielégítésüket érzéketlenül megtagadja. A piacorientálta munkaidő-szabályozás teljesen képtelen rá, hogy megbirkózzon azzal a sokkal nehezebb kérdéssel, mely a társadalomtest teljes rendelkezésre álló idejét érinti, beleértve azt a részt is, amely a rendszer eldologiasott viszonyai között, a profitábilis árutermelés céljaira nem aknázható ki.
Harmadszor, mert a társadalom termelőerőinek a tudomány és a technológia formájában végbemenő fejlődése – azaz az élőmunkának és a kollektív tudatnak az évszázadok során az (áldásos vagy romboló módon egyaránt felhasználható) tudás és annak eszközei formájában való kumulatív eltárgyiasulása – nemcsak elavulttá teszi azt, hogy a termelés a közvetlenül kizsákmányolható minimális munkaidő korlátai közé legyen bezárva, hanem egyszersmind létrehozza a társadalmi anyagcsere teljes összeomlásának a veszélyét, azáltal, hogy a tudományos-technikai forradalomnak és a tőkés piac profitorientált, irracionális „korrekciós mechanizmusainak" az összekapcsolódása közvetlen közelbe hozza a végső soron megoldhatatlan strukturális munkanélküliség fenyegető perspektíváját.
Negyedszer, mert magának az „idővel való gazdálkodásnak" a fogalma – még a maga legszűkebben vett jelentésében is – a kapitalizmus fejlődésével kifejezetten problematikussá válik. A tőke uralma alatt ez a váltás – a munkaidő-mérce irrelevánssá válása – elkerülhetetlenül egy szélsőséges ellentmondás formáját kell hogy öltse. Mert a költségszámítás kapitalista rendszere soha nem mondhat le teljesen arról, hogy az időminimalizálás elvét a termelési folyamatra rákényszerítse. Folytatnia kell az aktívan foglalkoztatott munkaerő lehető legnagyobb mérvű kizsákmányolását, a növekvő strukturális munkanélküliségben rejlő összes veszélyek ellenére. Ugyanakkor a hasznosítási ráta csökkenésére irányuló szükséglettel összhangban a termelés gazdaságosabbá tételére való törekvést (amely a kapitalista fejlődés felfelé ívelő szakaszára jellemző) egyre inkább a rendszer mindig növekvő pazarlása váltja fel, amely nemcsak a javak, szolgáltatások és termelőeszközök vonatkozásában érvényesül, hanem a társadalom összmunkaerejével kapcsolatban is. így az idővel való gazdálkodásnak az aktív munkaerőre való rákényszerítése kéz a kézben jár azzal, hogy a tőkés rendszer ugyanakkor egyáltalán nem törődik mindazokkal – mindegy, hogy milyen sokan vannak -, akik a kényszerű henyélés méltatlan állapotát kell, hogy „végzetükként" elszenvedjék, mert a termelés felett uralkodó profit-számítási elv abszurdan pazarló működése ezt követeli meg.
Ötödször pedig, mert a tőke transznacionális tőkévé válásának és monopólium jellegű centralizálódásának erősödő trendje magát a piacot egy kifejezetten problematikus és végső soron fenyegetett struktúrává teszi. Ez nagyon komoly következményekkel jár a munkaerőre, és annak hagyományos, a nemzetállamokon belül kiépült tőkés piacok keretein belül kialakult érdekvédelmi szervezeteire nézve.
Azok a támadások a munkaerő – korábban törvényes védelem alatt álló – intézményi hadállásai ellen, amelyeknek az elmúlt két évtizedben tanúi lehettünk minden fejlett tőkés országban, és amelyeket időnként – jellemző módon – munkáspárti kormányok vezényeltek (mint Harold Wilson kormányzata Nagy-Britanniában, amely felelős volt egy balul sikerült kísérletért a British Labour Unions kasztrálására a kormány hírhedt „In Place of Strife"-nek nevezett törvénytervezetével, melyet később konzervatív kormányok hajtottak teljesen végre), voltaképpen nem mások, mint az ezeket a folyamatokat kísérő mélyebb feszültségekben és a strukturális átalakítás szükségességének megnyilvánulásai. Az ezekben a fejleményekben implicit módon jelenlévő autoritarianizmus nemcsak nyilvánvaló kísérlet arra, hogy „visszahódítsák" a munka által az elmúlt másfél évszázadban megszerzett területeket (visszahódítsák olyan módon, ahogyan ez összeegyeztethető a kapitalista fogyasztói társadalom expanziós szükségleteivel), hanem egyszersmind egy arra irányuló program is, hogy a centrumországok munkaerejére is rákényszerítsék azt a munkafegyelmet, amelyet a transznacionális tőke az uralma alatt álló Harmadik Világban fenntart. így, távol attól, igazi előrehaladás lenne, az az „idővel való gazdálkodás", amely ilyen módon kikényszeríthető a világ munkaerejének különböző szektoraiból, nem más mint a kizsákmányolás mértékének növekedése minden oldalon, a „fejlett kapitalizmus" viszonyai között.
Mindezekben a vonatkozásokban az idővel való gazdálkodás a maga durván kvantifikáló módján, vak gazdasági törvényszerűségként kényszeríti rá magát az árutermelő társadalomra, még ezt csak egy antagonisztikus és ellentmondásos formában teheti is meg. A minőségi szempontok radikálisan összeegyeztethetetlenek a kapitalista munkamegosztáshoz elválaszthatatlanul hozzá tartozó értéktörvény eme működésével. Mert az értéktörvény, amely az árutermelő társadalomban a cserét szabályozza, csak egy átlagoló és kiegyenlítő mechanizmus formájában érvényesülhet, amely a maga „láthatatlan kez"-ének a beavatkozása révén kategorikusan hatálytalanít minden „tévedést" minden potenciális eltávolodást a gazdaság működése mögött rejlő, a tőke rendszeréből fakadó anyagi szükségszerűségektől. Ezzel szemben a Marx által a közösségi termelési és elosztási rendszer kontextusában tárgyalt „gazdasági törvényszerűséget" Marx mint inherensen minőségi szabályozót jellemzi.
Ez nem is lehet másképpen, tekintettel arra a kulcsfogalomra, amelynek segítségével Marx érthetővé teszi ennek az új újratermelési rendszernek a társadalmi anyagcsere-folyamatát, a társadalom re/;es rendelkezésre álló idejének fogálmára. Mert ha a közösségi típusú társadalmi rend gazdagságát annak teljes rendelkezésre álló ideje terminusaiban kell mérni a fetisisztikus módon kvantifikált termékek mércéje helyett, melyet az időminimalizálás követelményének a dolgozó egyénekre való rákényszerítésével nyernek, akkor magának a „gazdasági törvénynek" a Marx által használt fogalma is egy, az árutermelő társadalom csereviszonyai révén érvényesülő értéktörvény jelentésétől minőségileg különböző jelentést kell hogy kapjon. „A törvény, amelyet önmagunknak szabunk" azért, hogy szabályozzuk egy valóban kooperatív rendszer reproduktív cserefolyamatait, semmilyen módon nem hasonlítható össze a természeti törvénynek a maga érvényesülését könyörtelenül kikényszerítő mechanizmusával, amely nem veheti figyelembe az emberi egyének szükségleteit, vágyait és törekvéseit. Ezzel szemben a társadalmi anyagcsere egy (a profitorientált és maximálisan pazarló „gazdasági" mércével szemben) valóban gazdaságos mércéjének a társult termelők általi elfogadása azt jelenti, hogy:
- A tevékenység (mégpedig a „szabad tevékenység") új területei nyílnak meg annak köszönhetően, hogy egy, a tevékenységek cseréjére orientált rendszerben a társadalom termelési célokra fordítható „teljes rendelkezésre álló ideje" megtöbbszöröződik, mihelyst maguknak az egyének által végzett tevékenységeknek a létjogosultságát többé nem a szűkebb értelemben vett „gazdasági" (azaz profitorientált) kritériumok alapján ítélik meg, csakis ezen a módon válik lehetségessé azoknak a szükségleteknek a kielégítése, amelyeknek a létezését az időminimalizálás kvázi-mechanisztikus kényszerének (mely az áru-orientált termelésnek mindig szabályozó elve kell hogy maradjon) perspektívájából, és ennek nyomása alatt nem lehet figyelembe venni.
- Az előző ponttal szoros összefüggésben a társadalom jelentős mértékben megnövekedett és újradefiniált teljes rendelkezésre álló idejének köszönhetően az időt minőségi alapon lehet a különböző javak és szolgáltatások előállítását szolgáló tevékenységek között elosztani, és ezeket a minőségi megfontolásokat a társadalom tagjai által tudatosan elfogadott prioritások határozzák meg, tekintet nélkül a választott célok megvalósításához szükséges munkaórákra, ahelyett, hogy a termelés céljait és prioritásait határozná meg az a szempont, hogy mit lehet nyerni a termelők könnyen kizsákmányolható munkaidejének jobb kihasználása révén. Ez a minőségi változás nem lehet pusztán a munka termelékenysége növekedésének az eredménye. Ennek a növelésére a tőke is teljes mértékben képes, saját vonatkoztatási rendszerén belül. A termelés szükségtelen időkorlátoktól mentes, a tudatosan választott prioritásoknak megfelelő társadalmi szabályozásának lehetősége pozitíve a korábban termelési célokra nem hozzáférhető „idősávok", azaz a kapitalisztikus szempontból profitábilis módon nem hasznosítható és ezért kihasználatlan emberi erőforrások kiaknázásából fakad. Ilyen módon nyer minőségileg új jelentést a társult termelők „teljes rendelkezésre álló idejének" fogalma. A maga új megjelenési formájában a termelés és fogyasztás közösségi rendszerében a teljes rendelkezésre álló idő keretei kiterjeszthetőek egy sor olyan tevékenységre, amelyek, bármilyen akut szükségleteket is elégítettek volna ki, semmilyen módon nem fértek be azokban az egyenletekbe, amelyek korábban, az értéktörvény kényszere alatt szabályozták a gazdálkodást.
Egyedül ilyen feltételek mellett képzelhető el az is, hogy a hasznosság a tőke rendszerében nemcsak materiálisán korlátozó, de egyszersmind elidegenítő és eldologiasító fogalmát is újradefiniáljuk, a Marx által „A filozófia nyomorúságá"-nak fentebb idézett szakaszában kifejtett értelmének megfelelően. Olyan értelemben tudniillik, hogy ahelyett, hogy a minimális idő szempontja zsarnokságának engednénk át a végső döntőbíró szerepét a termékek társadalmi hasznosságát illetően, inkább az egy-egy árucikk termelésére fordított időt határozná meg társadalmi hasznosságának mértéke, ami tökéletesen értelmes kritérium lenne minden munkavégző szubjektum számára, hanem működnének bennük a kapitalista költségszámítás tudatukba beleívódott diktátumai.
Bizonyos, hogy a munkafolyamatoknak az ilyen minőségi megfontolások szellemében való átstrukturálása teljességgel elképzelhetetlen, ha egyidejűleg az átmeneti társadalom a maga anyagi közvetítései révén nem haladja meg fokozatosan a munkamegosztást, és a vele együtt járó értéktörvényt. Ezen felül, ha az átmeneti társadalom által elfogadott emancipációs stratégiák nem kérdőjelezik meg radikálisan a munkamegosztást és az értéktörvényt, akkor az eredeti szocialista víziótól való ilyetén eltávolodásnak nagyon komoly következményei lesznek. Mert ebben az esetben nem marad tere a Marx által leírt közösségi munkafolyamat víziójának, amelyben a minőség – és a megfelelő emberi szükségletek – játsszák a döntő szerepet, az idő mennyiségi elosztása pedig elveszti azt a korábbi, túlzott szerepét, amelyet a társadalmi anyagcsere-folyamat ellenőrizhetetlen meghatározójaként játszott.
Ami Lukácsot illeti, szerinte a minőségre vonatkozó marxi megfontolások (melyek nélkül a magyar filozófus által annyira magasztalt példaadó művészi alkotások vagy erkölcsi tettek elképzelhetetlenek volnának) teljesen megfelelőek és helyén-valóak a „szükségszerűség birodalmán" túl, a „szabadság birodalmáéban. Marx számára ezzel szemben az ilyen szempontok integráns részei kell hogy legyenek azoknak az elfogadott anyagi közvetítő eszközöknek, amelyekre a társadalomnak szüksége van ahhoz, hogy a maga minden aspektusában átstrukturálja magát a posztkapitalista termelési folyamatot, ha egyáltalán feltételezzük, hogy van valamilyen remény arra, hogy a társadalmi egyéneket fel lehet szabadítani a tőke és a vele járó hierarchikus munkamegosztás uralma alól.
Marx az emancipált társadalom anyagi alapjaként a „bőség" világát képzeli el, azaz olyan feltételeket, amelyek között a szűkös erőforrások szükségképpen kíméletlen elsajátításáért folyó harc többé nem határozza meg az egyének élettevékenységét. Ahogyan a termelőerők egyetemes fejlődésére, és az ezen az alapon kibontakozó új emberi viszonylatok lehetőségére hivatkozva kifejti:
„a termelőerőknek ez a fejlődése (amely ugyanakkor az emberek valóságos, tapasztalati létezését vonja maga után, a maguk a helyi helyett világtörténelmi létezésében) abszolúte szükséges gyakorlati előfeltétel, mert enélkül csak a hiányt, a nélkülözést tennénk általánossá, és a nélkülözéssel újrakezdődne a harc a szükségletek kielégítéséért és az egész régi szemét szükségképpen újra előállna; továbbá mivel csak a termelőerőknek ezzel az egyetemes fejlődésével jönne létre egyetemes érintkezés az emberek között … minden nemzetet a többi forradalmától téve függővé és végül világtörténelmi, univerzális egyéneket téve a lokális egyének helyébe. Enélkül 1) a kommunizmus csak helyi jelenségként létezhetne; 2) maguk az érintkezés erői nem fejlődhetnének úgy, mint egyetemes és ezért feltartóztathatatlan erők, hanem babonákba ágyazott, hazai sütetű „körülmények" maradnának; és 3) az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. Tapasztalatilag a kommunizmus csak az uralkodó népek egyszerre és egy időben végrehajtott tetteként lehetséges, amely előfeltételezi a termelőerők egyetemes fejlődését és az ezzel szükségképpen összekapcsolódó világméretű emberi érintkezést."17
így tehát Marx szerint nem lehetséges „szocializmus egy országban", sem a szocialista társadalmi rend létrehozása anélkül, hogy egy, minden tagjának szükségleteit kielégíteni képes, rendkívül termékeny társadalmi-gazdasági rendszer révén leküzdjük a hiányt, a nélkülözést és a szűkösséget.
Nyilvánvaló azonban, hogy teljesen elképzelhetetlen meghaladni a hiányt mint olyant – és a vele együtt járó „egész régi szemetet" – az értéktörvény korlátain, és a mennyiségi szempont ennek megfelelő uralmán belül maradva. Mert a marxi értelemben vett minőségnek, mint olyan mércének, amely képes értelmes korlátokat szabni annak, ami egyébként csak a gazdagság potenciálisan lehető legpazarlóbb hajszolását jelentené, a tudatos elfogadása nélkül az „új történelmi forma" felé való visszafordíthatatlan előrehaladás csak álom lehetne.
A bőség társadalmának valóságos létrehozása megköveteli a társadalmi újratermelés folyamatának olyan módon való át-orientálását, hogy a közösen megtermelt javak és szolgáltatások teljesen megoszthatóak, nem pedig individualisztikus módon elpazarolhatok legyenek, mindazok által, akik részt vesznek a közvetlenül társadalmi termelésben és fogyasztásban. A tudatos önszabályozásnak e módja nélkül még a lehető leggazdagabb társadalom is „az önmagát megújító és kikényszerítő szűkösség" ördögi körének csapdájában marad, még akkor is, ha a kérdést csak viszonylag korlátozott létszámú embercsoportok korlátlan igényeire vonatkoztatva vetjük is fel, az egyének összességéről nem is beszélve.
Természetesen ennek a marxi víziónak a teljes megvalósítása a szükséges anyagi közvetítéseknek a maguk globális kontextusában való realisztikus kidolgozását követeli meg, amely a tőke (bármilyen formában gyakorolt) uralma alatti munkamegosztástól elvezet a közösségi lét egy olyan új formájához, amely csak a történelmileg kialakult átmeneti társadalmak által felvállalt fokozatos átalakítás folyamatából alakulhat ki. Mindazonáltal még ha ennek a víziónak a teljes megvalósítása – amely egy globális társadalmi átalakulást tesz szükségessé – még nagyon hosszú időt vehet is igénybe, a célul kitűzött irányban való előrelépéshez szükséges gyakorlati lépések bármely posztforradalmi társadalomban megvalósíthatóak, anélkül hogy a tőke és a munka közötti erőviszonyok világméretekben való radikális átalakulására várnánk.
Természetesen eközben szükséges, hogy megtartsuk azt a globális perspektívát is, amelyet Marxnál az utolsó idézetben láttunk, mert ez a globális perspektíva az az orientáló keret, amelyen belül az egyes átmeneti társadalmaknak gyakorlati lépések és stratégiák révén meg kell próbálniuk megvalósítani a maguk – az adott helyzetben lehetséges – közvetítő féllegű feladatait. Ugyanakkor azonban „itt és most" megvalósítható – a múltban az értéktörvény kényszere alatt elfogadott fennálló hasznosítási ráták radikális átértékelése révén – a szocializmus építéséhez nélkülözhetetlenül szükséges áttérés egy olyan gazdálkodásra, ahol a termelési célokat és az elosztási eljárásokat minőségi kritériumok határozzák meg. A specifikus területeket, ahol ennek a váltásnak végbe kell mennie, úgy határozhatjuk meg, mint olyan kézzelfogható anyagi és kulturális célkitűzéseket, amelyek nemcsak egy, bármilyen szerény mértékű előrelépést Ígérnek a világméretű közösségi társadalom inkább távolinak tekinthető célja felé, hanem egyszersmind javulást is az emberek életszínvonalában „itt és most", mégpedig sokkalta realisztikusabb javulást annál, ami a munkamegosztás öröklött struktúráinak toldozgatása révén lenne elérhető.
Jegyzetek
1 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, Magvető, Budapest, 1988. 155. o.
2 Marx: Tőke, 1. köt. 78-79. o.
3 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 111-112. o.
4 Marx: Uo. 76.o.
5 Marx: Grundrisse, 704-5. o.
6 Lukács: A demokratizálódás jelene és jövője, 178. o.
7 Marx: Grundrisse, 708. o.
8 Uo.
9 Marx: The Poverty of Philosophy (A filozófia nyomorúsága), MEM (Marx és Engels összes művei) 6. köt. 134. o.
10 Lukács: Toward the Ontology of Social Being: Labour, Merlin Press, London, 1980. 83. o.
11 L. az egyéni és társadalmi interakciók e modellje problematikus jellegének tárgyalását cikkemben „Az ész csele – fordított irányban", a Radical Philosophy 42. számában, 1986 tél/tavasz, amely először 1982-ben jelent meg a Problemi del Socialismo XXIII évf. 23. számában.
12 Uo. 171-72. o.
13 A kérdés iránt tüzetesebben érdeklődő olvasóknak előkészületben lévő könyvemet, a Túl a tőkén-t tudom ajánlani, amelynek része a jelen tanulmány is.
14 Függetlenül attól, hogy korunkban mennyire idealizálják, a tőkés piacgazdaság szintén egyfajta „parancsgazdaság", még ha vezérlési rendszere komplikáltabb – és egyszersmind személytelenebb – is, mint a posztkapitalista társadalmak gazdaságáé. Az árutermelő társadalom piacgazdaságának – amely állítólag az egyéni „fogyasztói szuverenitás" elve alapján működik – a valódi arca minden krízishelyzetben lelepleződik. Ilyenkor mindig azt halljuk, hogy „nincs más lehetőség", mint hogy végrehajtsuk a fennálló rendszer működéséből fakadó imperatívuszokat.
15 Marx: Grundrisse, 172-73. o.
16 Marx: The Poverty of Philosophy, MEM, 6. köt. 127. o.
17 MEM: 5. köt. 49. o.