Korunkban nemcsak az Egyesült Államok, hanem más nyugati demokráciák is „kétjobboldalas" egypártrendszerként jellemezhetöek, azaz: önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozatali funkciókat. Melyek azok a társadalmi okok és strukturális meghatározottságok amelyekben a politika és a jog zavaró, a szabadságjogokat félretevő negatív trendjei gyökereznek? A nyomok a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módjának strukturális válságához vezetnek.

1. Az alapvető válság tünetei*

Rövid áttekintéssel szeretném kezdeni. Nagyon nyugtalanító – csakugyan azt mondhatnám: világméretekben fenyegető – fejlemények tanúi vagyunk a politika és a jog területén. Idevág, amit hangsúlyozni kívánnék: nem kevesebb, mint huszonhárom évvel ezelőtt szereztem személyes ismereteket Brazíliában a Paraiba államban élelmezési gondok miatt kirobbant lázongás aggasztó körülményeiről. Húsz évvel később, Lula elnök választási kampánya idején azt olvastam, hogy bejelentette, jövendő stratégiájának az a legfontosabb része, hogy eltökélte magát: véget vet az országban a súlyos társadalmi vésznek: az éhínségnek. A közbeeső két évtized, amely a paraibai drámai éhséglázongás idejétől eltelt, nyilvánvalóan nem volt elégséges ennek az idült problémának a megoldásához. És még ma is, úgy értesültem, csak nagyon szerény javulás tapasztalható Brazíliában. S túl ezen, az Egyesült Nemzetek komor statisztikái állandóan azt nyomatékosítják, hogy ugyanez a probléma tartósul, pusztító következményeivel egyetemben, a világ számos részén. Így van ez annak ellenére, hogy az emberiség ma rendelkezésre álló termelőereje mindörökre a múltba száműzhetné az éhezés és a rosszul tápláltság mostani, teljesen megbocsáthatatlan társadalmi fiaskóját.

Csábító volna ezeket a nehézségeket, ahogy gyakorta történik a hagyományos politikai közbeszédben, többé-kevésbé könnyen korrigálható politikai esetlegességeknek tulajdonítani, ezáltal azt vélni lehetségesnek, hogy mindez orvosolható személyi változtatásokkal a legközelebb megfelelő módon és rendben lebonyolított választások alkalmával. Ez azonban csak egy megszokott kibúvó volna, nem pedig elfogadható magyarázat. A szóban forgó problémák makacs továbbélése ugyanis, mindahány fájdalmas emberi következményével egyetemben, sokkal mélyebben gyökerező összefüggésekre mutat. Szemlátomást valamely ellenőrizhetetlen tehetetlenségi erőre utalnak ezek, amely képes nyomasztó gyakorisággal átváltoztatni még az ígéretes politikai kiáltványok „jó szándékát" is a pokolba vezető út kövezetévé, Dante halhatatlan szavaival szólva. Más szóval, a kihívást az jelenti, hogy a mélyen fekvő okokkal és strukturális meghatározottságokkal kell szembenéznünk, ezek pedig hajlamosak rá, hogy a tehetetlenségi erő által kisiklassanak megannyi javító közbeavatkozásra kieszelt politikai programot, s félrevigyék ezeket még akkor is, ha az ilyen programok szerzői eredetileg elismerték, hogy a dolgok létező állapota tarthatatlan.

Vegyünk szemügyre egy-két kirívó példát, amelyek nem csak azt mutatják világosan, hogy van valami, ami vészesen hat társadalmi cserekapcsolataink szabályozási módjára, de ennél is rosszabb, hogy arról tanúskodnak: a veszélyeknek a végsőkig való fokozódása felé tart ez a megfigyelhető trend.

Azt írtam hat évvel ezelőtt, egy Athénben 1999 októberében nyilvános előadáson fölolvasott tanulmányomban, hogy „az ellenfél fenyegetésének végső formája – a »szabadalommal levédett levegőből« fenyegető új ágyúnaszád-diplomácia – a jövőben minden valószínűség szerint a nukleáris zsarolás lesz. De célja nyilván hasonló lesz a múltbeliéhez. Várható módosulata pedig csupán annak a próbálkozásnak az abszurd tarthatatlanságát teszi hangsúlyossá, amellyel ekképpen megkísérelnék ráerőszakolni a tőke végső érvrendszerét a világ ellenszegülő részeire."¹ E hat év alatt ezek a globális-hegemonikus imperializmus által űzött, potenciálisan halálos politizáló praktikák nem csupán általános lehetőséggé lettek, hanem az USA kormányzatának nyíltan elismert neokonzervatív „stratégiai koncepciója" szerves részévé. S ma még ennél is rosszabb a helyzet. Az utóbbi néhány hétben Iránnal kapcsolatban egy olyan akcióterv tényleges kidolgozásának szakaszában élünk, amelyik nemcsak Iránt, hanem az egész emberiséget nukleáris katasztrófával fenyegeti.² Az efféle fenyegetések nyilvánosságra hozatalában a „sem megerősíteni, sem megcáfolni" szokásos cinikus fogását alkalmazzák. De hát ezzel a trükkel senkit sem lehet bolonddá tenni. Tény, hogy a nukleáris katasztrófának ez a nemrég testet öltött, nagyon is valóságos veszélye indította arra a kimagasló amerikai fizikusok egyik csoportját, köztük öt Nobel-díjast, hogy tiltakozó nyílt levelet írjanak Bush elnöknek, amelyben kifejtik: „Súlyos felelőtlenség az USA – mint a legnagyobb szuperhatalom – részéről olyan lépések megtételét fontolóra venni, amelyek végső fokon az élet nagyarányú elpusztításához vezethetnek a bolygón. Nyomatékosan fölszólítjuk a kormányzatot, hogy nyilvánosan jelentse ki, nem fogja kijátszani a nukleáris ütőkártyát atomfegyverrel nem rendelkező ellenfeleivel szemben sem most, sem a jövőben, és fölszólítjuk az amerikai népet, hallassa hangját ez ügyben."³

Vajon képesek-e a társadalom legitim politikai intézményei arra, hogy még akár a legveszélyesebb helyzeteket is elrendezzék a tényleges döntéshozás folyamatába való demokratikus beavatkozással, ahogyan a hagyományos politikai közbeszéd nyugtatgat bennünket, minden ellenkező bizonyíték dacára? Csakis a legoptimistább – s meglehetősen naiv – ember állíthatja azt, és hihet benne őszintén, hogy a dolgok ilyen szerencsés állásával van itt dolgunk. A vezető nyugati hatalmak ugyanis az utóbbi években teljesen akadálytalanul indítottak pusztító háborúkat autoritárius fortélyok bevetésével – amilyen a „végrehajtó hatalmi prerogatívum" meg a „királyi prerogatívum" (magyarán: előjog) -, anélkül tehát, hogy népeikkel konzultáltak volna e súlyos ügyekben, könyörtelenül sutba vágva a nemzetközi jogot, semmibe véve az Egyesült Nemzetek megfelelő döntéshozó szerveit.⁴ Az Egyesült Államok erkölcsi jogaként vindikálja magának, hogy akként cselekedjék, ahogy neki tetszik, akkor, amikor neki tetszik, egészen addig, hogy nukleáris fegyvereket is használjon – nem csupán preemptíven (elsőbbség érvényesítése jogán), de preventíven (megelőző elhárítás jogán) is -, amelyik ország ellen csak tetszik neki, amikor csak állítólagos „stratégiai érdekei" úgy parancsolják. S az Egyesült Államok mindezt mint „a demokrácia és a szabadság" állítólagos bajnoka és védnöke teszi, a mi „nagy demokráciáink" pedig szolgamód követik és támogatják törvénytelen akcióit.

Egykoron a beszédes MAD betűszó („mutually assured destruction", azaz „kölcsönösen garantált pusztítás"; ha nem rövidítésként olvassuk, azt jelenti: ŐRÜLT) volt használatos a nukleáris szembenállás aktuális állapotának jellemzésére. Most, hogy a „neokonzervatívok" már nem játszhatják el többé azt, hogy az Egyesült Államokat (és általában véve a Nyugatot) nukleáris megsemmisítés fenyegeti, a betűszó betű szerinti jelentésébe fordult át, vagyis őrültség lett belőle, úgymint az intézményesült katonai-politikai esztelenség „legitim politikai orientációja". Ez részben a neokonzervatívok iraki háborúval kapcsolatos csalódásának következménye. Ugyanis „az amerikai neokonok azt remélték, hogy Irak lerohanása dominóeffektust vált ki régiószerte, Irán és más olajban gazdag államok népei föllázadnak, és nyugati stílusú szabadságot és demokráciát követelnek. Sajnos, a fordítottja lett igaz, legalábbis Iránban."⁵ Ám még ennél is rosszabb a helyzet, mert egy intézményesen körülbástyázott és bebiztosított „stratégiai gondolkodás" egész rendszere, amelynek központja magában a Pentagonban van, búvik meg mögötte. Ez az, ami az új ŐRÜLETET olyannyira veszélyessé teszi az egész világra nézve, beleértve az Egyesült Államokat, amelynek legártalmasabb ellenségei pontosan az ilyen „stratégiai gondolkodók".

Nagyon is világosan láthatjuk ezt Thomas P. M. Barnett 2004-ben megjelent The Pentagon's New Map című könyvében, amelyről Richard Peet írt ismertetést a Monthly Review-ban. Peet cikkéből idézünk:

„2001. szeptember 11. bámulatos ajándék volt, mondja Barnett, akármilyen fonákul és kegyetlenül hangozzék is. A történelem szólította imigyen az Egyesült Államokat, hogy ocsúdjék föl az 1990-es évek álomvilágából, és új szabályokat rójon a világra. Az ellenség se nem a vallás (iszlám), se nem az elfoglalt hely, hanem a nem csatlakozás állapota. Nem csatlakozónak lenni ebben a világban annyi, mint elszigeteltnek, nélkülözőnek, elnyomottnak és képzetlennek lenni. Barnett szemében a nem csatlakozás e tünetei képviselik a veszélyt. Egyszerűen szólva, ha egy országgal kudarcot vall a globalizáció, vagy ha ez sok mindent elutasít a rázúduló kulturális hordalékból, megvan rá az esély, hogy az Egyesült Államok végtére csapatokat küldjön oda. […] A stratégiai előrelátásnak az Egyesült Államokban arra kell irányulnia, hogy »növelje azoknak az államoknak a számát, amelyek szilárdan elkötelezik magukat egy bizonyos, háborút és békét illető szabályrendszer mellett« – vagyis amellett, hogy milyen föltételek megléte esetén indokolt háborút indítani »kollektív rendünk« megbélyegezhető ellenségei ellen. E közösség gyarapítása egyszerű: rá kell mutatni a jó és a rossz rezsimek közti különbségre, és arra kell ösztönözni a rosszakat, hogy jó útra térjenek. Az Egyesült Államok, véli Barnett, felelősséggel tartozik rettentő hatalmát arra használni, hogy igazán globálissá tegye a globalizációt. Máskülönben az emberiség bizonyos részei a kívülállók státusára ítéltetnek, s ez végső soron ellenségként határozza meg őket. És ha egyszer az Egyesült Államok megnevezte ezeket az ellenségeket, óhatatlanul háborút indít ellenük, halált és pusztítást bocsát rájuk. Barnett szerint ez nem erőszakos asszimiláció, nem is birodalmi terjeszkedés, hanem a szabadság kiterjesztése."⁶ (Kiemelések – M. I.)

Ez az „előrelátás", avagy „vízió" nyilvánvalóan az őrülettel határos. Brutális következményeit világosan leszögezi Barnett az Esquire magazinnak adott interjújában: „Mit jelent ez az új megközelítésmód nemzetünk és a világ számára hosszú távon? Hadd fejezzem ki magam nagyon világosan: Nem fognak hazajönni a fiúk. Amerika nem hagyja el a Közel-Keletet, amíg a Közel-Kelet nem csatlakozik a világhoz. Ilyen egyszerű. Nem kivonulni annyit jelent, hogy nincs kivonulási stratégia."⁷

Csakugyan nehéz volna ezt világosabban elmondani, mint ahogyan Barnett itt és könyvében kifejtette. Így aztán láthatjuk, hogy az USA „rettentő hatalmából" fakadó abszurd önhittségének indokolatlan eszményítése s az ennek megfelelő elképzelése a „globalizálásról" nem más, mint leplezetlen amerikai uralom, nyíltan elismerve, hogy ennek hordozói: „halál és pusztítás". S ha valaki azt gondolná, hogy Barnett afféle jelentéktelen törtető firkász, az igencsak megszeppenhet a tények láttán. Barnett ugyanis vezető stratégiai kutató volt az U.S. Naval War College-ben, Newportban (Rhodes Island), s egyike a jövőtervező „víziós pasasoknak" a védelmi minisztériumhoz tartozó Office of Force Transformationben. Mi több, olyan „víziós pasas" hírében állt, akire odafigyelnek, és akitől teljesen komolyan veszik, amit tanácsol.

Szomorú, de a „stratégiai jövőtervezés" legfölső szintjein az Egyesült Államokban ilyen „víziós pasasok" nyüzsögnek, akik eltökélten kövezik, és nem a jó szándék, hanem a legagresszívabb rossz szándék súlyos köveivel, a dantei pokolba vezető utat. A nagy olasz költő ugyanis sohasem állította, hogy a pokolba vezető út, amiről beszélt, kizárólag jó szándékokkal volna kikövezve. Az egyik ilyen kártékony „víziós pasas", Max Boot szerint – aki a tekintélyes Council of Foreign Relations rangidőse – „minden birodalmi rendcsinálásra elszánt nemzet szenved néha kudarcot. A brit hadsereg Viktória királynő kis háborúiban nagy vereségeket szenvedett, ezer meg ezer áldozatul esett katonával az első afgán háborúban (1842) és a zulu háborúban (1879). Ez azonban nem lohasztotta a britek eltökéltségét, hogy megvédelmezzék és kiterjesszék a birodalmat, hanem bosszúvágyra sarkallta őket. Ha az amerikaiak nem képesek ilyen vérre menő elszántságra, akkor ne is ártsák bele magukat a birodalmi rendteremtésbe."⁸

Az efféle agresszív „stratégiai jövőtervezés" a brit birodalomépítés nyílt eszményítésével hozakodik elő, beleértve ennek legbrutálisabb oldalát is. Cinikus módon a „demokrácia és a szabadság" terjesztése nevében ajánlják mai mintának az USA-birodalom építéséhez a múltbeli gyarmatosító erőszak fönntartás nélküli alkalmazását.

Ami kiváltképp zavaró ebben, az, hogy az összes nagyon is fontos ügyet illetően – némelyikének az emberiség elpusztítása lehet a következménye – az Egyesült Államokban a politikai döntéshozatal legfölső szintjein minden ízében szentségtelen egyetértés uralkodik. Így van ez annak az időszakosan ismétlődő s föltételezés szerint reális alternatívát kínáló választási szertartásnak ellenére, amelyik az elnökségért, valamint a kongresszusi és a szenátusi helyekért folyik. Csak hát az állítólagos különbségek az ilyen létfontosságú ügyekben rendszerint csupán színleges különbségek. Ahogyan 2002 decemberében, jóval Irak lerohanása előtt kommentáltam, „a demokrata Clinton elnök ugyanolyan politikát folytatott, mint republikánus utóda, még ha egy kissé jobban álcázva is. Ami pedig a volt demokrata elnökjelöltet, Al Gore-t illeti, ő azt nyilatkozta 2002 decemberében, hogy maradéktalanul támogatja az Irak elleni háborút, mert egy ilyen háború »nem jelentene rezsimváltozást«, csak egyszerűen a »lefegyverzését egy rezsimnek, amely tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik«."⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az első amerikai elnök, aki bombázta Afganisztánt, nem más volt, mint a gyakorta nevetséges módon eszményített Bill Clinton. Ezért hát korántsem meglepő, hogy Al Gore demokrata elnökjelölt-utódja, John Kerry szenátor sietett kinyilatkoztatni a legutóbbi elnökválasztási kampányban, mintegy visszhangozva republikánus vetélytársa, George W. Bush szavait, hogy „az amerikaiak eltérően vélekednek arról, hogyan kellett volna háborúba lépnünk. Ámde most elképzelhetetlen számunkra, hogy rendezetlenül visszavonuljunk, és egy mély viszálykodásba zuhant és radikálisok uralta társadalmat hagyjunk hátra." Érthető tehát, hogy a kiváló amerikai író és kritikus, Gore Vidal keserű gúnnyal kétjobboldalas egypártrendszerként jellemezte az Egyesült Államok politikai életét.

Sajnos az Egyesült Államok korántsem az egyetlen ország, amelyet így lehet jellemezni. Nagyon sok országban igen hasonló, önlegitimáló konszenzusra alapított intézményi elrendezéssel monopolizálják a politikai döntéshozó funkciókat, elhanyagolhatóan apró (vagy semmi) különbséggel, a fölső szintű személyzet alkalmi cserélődése dacára. Itt csupán egyetlen kirívó eset tárgyalására szorítkozom, az Egyesült Királyság (avagy Nagy-Britannia) esetére. Ez az ország – amely hagyományosan „a demokrácia szülőhazája" gyanánt reklámozza magát a történelmi Magna Charta okán – Tony Blair miniszterelnöksége alatt eminens módon pályázik az „kétjobboldalas egypártrendszer" kétes kitüntető címre, éppúgy, mint hatalmas észak-amerikai államtársa. Az iraki háborúra egyszerűen csak rábólintott a brit parlamentben a konzervatív párt éppúgy, mint az „új Munkáspárt", többé-kevésbé nyilvánvaló jogi manipulációk és törvénysértések segédletével. Így aztán most azt olvashatjuk, hogy „annak a bizalmas tanúságtételnek a szövegleirata, amellyel Lord Goldsmith legfőbb ügyész egy hivatalos vizsgálat során szolgált, arról árulkodik, hogy a háború törvényességéről szóló döntő jogi szakvéleményt, amelyet az ő nevében terjesztettek a parlament elé, Tony Blair két legközelebbi munkatársa írta. […] A volt külügyminiszter, Robin Cook azt mondta tegnap este, hogy ő a háború megindítása előtti napon mondott le, ám soha nem is hallott róla, hogy Lord Goldsmith jogi kérdést csinált volna az ügyből a kabinetben. »Most úgy gondolom, nem is írt ő formálisan egy második szakvéleményt« – nyilatkozta a The Guardiannek."¹⁰ Természetesen az égvilágon semmit sem változtat a helyzeten az, hogy később kiváló jogi szakértők nyilvánosságra hozták és elítélték a „Bush és Blair törvénytelen háborújával" kapcsolatos praktikákat.¹¹ A globális-hegemonikus imperializmus megrögzött érdekeinek ugyanis – amelyeket habozás nélkül és megalázkodó módon kiszolgál egy korábbi imperialista nagyhatalom politikai konszenzuson alapuló rendszere – mindenáron érvényre kell jutniuk.

A társadalmi és politikai kapcsolatok ilyetén szabályozásának messze ható következményei vannak. Lesújtó osztályzatokat eredményez az egész jogrend állítólag demokratikus bizonyítványában. Három fontos eset elég lesz itt az ügy megvilágításához.

Az első azzal kapcsolatos, amikor a neves író, John Mortimer kongatta meg a vészharangot. Ő a múltban szenvedélyes támogatója volt a brit Munkáspártnak, s korántsem állott társadalmi radikális hírében. Ám az újabb jogi és politikai fejlemények hatására, kiváltképp a habeas corpus sarkalatosan fontos törvényi biztosítékának eltörlése okán, szükségét érezte hasonlóképp szenvedélyesen tiltakozni. A következőket írta egyik újságcikkében: „[…] szomorú tény, hogy a New Labour »modernizációs« eszméje a Magna Carta és a Bill of Rights előtti időszakba vet vissza bennünket, azokba az időkbe, amikor még nem értünk föl az ártatlanság vélelméig. […] Tony Blair, úgy látszik, a rendőrség által eszközölt sommás ítélkezést szorgalmazza, egyáltalában minden bírósági tárgyalás nélkül az esetek zömében. Így hát sutba vágva a több évszázados alkotmány, amelyre oly büszkék vagyunk."¹²

A második eset megmutatja, miképp válaszol a brit kormány még a legfölső igazságszolgáltatási szerv részéről érkező súlyos bírálatra is: önkényes elutasítással. Amint nemrég napvilágra került: „A legfölső bíróság egyik bírája »az igazságszolgáltatás elleni támadásként« bélyegezte meg tegnap a kormánynak a terrorizmusgyanús személyek ellenőrzési rendszeréről hozott rendelkezéseit, és ítélete szerint ezek megsértik az emberjogi törvényeket. […] A belügyminisztérium visszautasította a bírósági döntést."¹³

A harmadik eset a törvényhozás egyik legfontosabb vonatkozását érinti: a parlament tekintélyét, amelyet a New Labour kormány „reform-törvényjavaslata" fenyeget. John Pilgert idézzük: „A törvényhozás és az igazgatás reformtervezete már második parlamenti olvasatban is átment, a legtöbb munkáspárti képviselő, valamint a törvényhatósági tudósítók érdektelensége mellett; márpedig ez egy velejéig totalitárius hatáskör tervezete. […] Arról van szó, hogy a kormány titokban megváltoztathatja a parlament határozatát, az alkotmányt, a törvényeket pedig fölülírhatja a Downing Street rendelete. Az új törvény a parlamenti demokrácia végét jelenti; hatásában éppoly jelentős, mint volt tavaly a Bill of Rights föladása az USA kongresszusában."¹⁴

Tehát a honi és a nemzetközi jog manipulálása és megsértése annak igazolása érdekében, ami igazolhatatlan, jókora veszélyeket rejt az elemi alkotmányossági követelményekre nézve. A negatív változások – amelyek több létfontosságú törvényességi vizsgálatot és biztosítékot kitörölnek a „szövetségesek" politikai és jogrendjéből – nem szorítkoznak a nemzetközi (az USA által megszabott) kapcsolatokra. Arra irányulnak, hogy általában véve aláaknázzák az alkotmányosságot, ami beláthatatlan következményekkel jár a „szolgálatkész szövetségesek" belső jogrendszerének működése szempontjából, és fölforgatja jogi és politikai hagyományaikat. Önkényeskedés és a tekintélyuralom elburjánzása lehet az eredménye az ilyen fölötte felelőtlen változtatásoknak, amelyekkel nem átallanak beletiporni akár a hatályos alkotmányba is.

A Japánban folyó vita kirívó esettel szolgál ez ügyben: „Súlyos helyzet állt elő, amelyben a veszedelmes alkotmányrevízió mellett kardoskodó politikai erők valósággal versengenek egymással egy új alkotmány fölvázolásában. Az LDP [a rég kormányzó Liberális Demokrata Párt] »új alkotmánytervezete« […] eltörli az alkotmány 9. cikkének második paragrafusát, s hozzáír egy cikkelyt, amely engedélyezi Japánnak, hogy »önvédelmi hadsereget« tartson fönn, ennek föladata »nemzetközileg összehangolt tevékenységet« folytatni »a nemzetközi közösség békéje és biztonsága érdekében«, így alapozva meg azt, hogy Japán katonai erőt alkalmazhasson külföldön. Úgyszintén tartalmaz egy cikkelyt az alapvető emberi jogok korlátozására vonatkozólag, a »közérdek és a közrend« nevében; ez fölér az alkotmányosság megtagadásával. Hozzá még itt az a súlyos körülmény is, hogy az LDP alkotmánytervezete megkönnyítené a további ártalmas alkotmánymódosításokat, mivel könnyebb lenne a módosítások kezdeményezése az országgyűlésben, mert nem maradna meg a jelenlegi kétharmados többség követelménye, hanem beérnék a Ház tagjainak egyszerű többségével."¹⁵

Az efféle változtatások közvetlen célja nyilvánvalóan az, hogy a japán népből „készséges" ágyútöltelék legyen az USA-imperializmus jelenlegi és jövendő háborúiban. De adhat-e bárki is megnyugtató garanciákat rá – figyelmen kívül hagyva a japán imperialista kalandorkodás kínos múltbeli bizonyítékait, annak roppant belső elnyomással járó történetével egyetemben -, hogy e változtatások nem járnak hosszabb távon szörnyű emberi következményekkel?

Közben oly sok súlyos probléma kiált valódi megoldás után, ami elérhető volna számunkra. Ezek némelyikét már több évtizede nyögjük, s rettentő szenvedéseket és áldozatokat követelnek embermillióktól. Jó példa rá Kolumbia. Negyven éven át próbálták – belső és főleg az USA-hoz köthető külső – elnyomó erők elfojtani a kolumbiai nép harcát, sikertelenül. Azokat a próbálkozásokat, hogy tárgyalásos rendezéshez jussanak el – „kivétel nélkül minden társadalmi csoport részvételével, hogy összebéküljön a kolumbiai család", Manuel Marulanda Vélez, a FARC-EP vezetőjének szavaival szólva -, sorra meghiúsították.¹⁶ Ahogyan Vélez írta nemrégiben az egyik elnökjelölthöz intézett nyílt levelében: „Semelyik kormány, lett légyen liberális vagy konzervatív, nem hozott tényleges politikai megoldást a társadalmi és fegyveres konfliktusra. A tárgyalások csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen változtatni semmin, hogy minden maradjon a régiben. A kormányok összes politikai sémája sorompónak használta az alkotmányt és a törvényeket, hogy biztos legyen: minden úgy folyik tovább, ahogy korábban láttuk."¹⁷

Amikor tehát az uralkodó társadalmi érdekek azt parancsolják, Kolumbiában (és másutt) az „alkotmányosságot" és a „demokratikus konszenzus" szabályait cinikus trükkel arra használják, hogy elkerüljék és sohanapjára halasszák a legégetőbb ügyek megoldását, mindegy, milyen mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel a népet. S a tetejébe – más társadalmi összefüggésben, ám ugyanolyan fajtájú, mélyen fekvő strukturális meghatározottságok szerint – még a fönnálló alkotmányos rend legkirívóbb és nyíltan elismert megsértését sem veszik tudomásul, dacára annak, hogy időről időre szertartásos álszentséggel hitet tesznek az alkotmányos követelmények szükséges tiszteletben tartása mellett. Így aztán, amikor az „Irangate-Contra-ügyeket" vizsgáló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a Reagan-kormányzat felelős volt „a törvényesség megsértéséért és az alkotmányosság aláásásáért", abszolúte semmi sem történt a vétkes elnök elítélése s kiváltképp elmozdítása érdekében. S abban a megint más típusú esetben – miként a hatalmon levő liberális demokrata párti kormány eltökéltségében láttuk, hogy aláaknázza a japán alkotmányt -, amikor az eredeti alkotmánycikkelyek akadályt jelentenek, hogy új katonai kalandokba bocsátkozzanak, az országot uralmuk alatt tartó társadalmi és politikai érdekcsoportok új törvényi keretet teremtenek, amelyiknek az a fő funkciója, hogy likvidálja a korábban meghirdetett demokratikus biztosítékokat, s olyasmit, amit korábban törvénytelennek nyilvánítottak, önkényesen intézményesítve „alkotmányosan jogszerűvé" változtassa át. Arról sem szabad megfeledkeznünk, mi történt, fölötte kedvezőtlen és tendenciájában veszedelmesen autoritárius irányban, a brit és az egyesült államokbeli alkotmányossággal az utóbbi néhány évben.

Ahogy az elején rámutattam, nem tulajdoníthatjuk társadalmi cserekapcsolataink krónikus problémáit többé-kevésbé korrigálható politikai véletlenségeknek. Oly sok minden forog kockán, s történelmileg meglehetősen korlátozott idő áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy társadalmilag fönntartható módon orvosoljuk a strukturálisan alárendelt társadalmi osztályok túlságosan is nyilvánvaló sérelmeit. A „miért?" kérdését – amely a lényegre vonatkozik, s nem egyszerűen az esetleges személyi mulasztásokra, még ha ezek nemegyszer komolyak is lehetnek, amilyenek a tág körű politikai korrupció gyakorta reflektorfénybe kerülő példáiban – nem lehet a végtelenségig megkerülni. Elengedhetetlen, hogy górcső alá vegyük azokat a társadalmi okokat és mélyen fekvő strukturális meghatározottságokat, amelyekben a politika és a jog zavaró negatív trendjei gyökereznek; csakis így leszünk képesek megmagyarázni makacs létezésüket és jelenleg tapasztalható rosszabbra fordulásukat. E miértnek kívánok most a nyomába szegődni.

2. A tőke strukturális válságának természete

Erre való tekintettel tisztázni kell a válság típusai vagy módozatai közti lényeges különbségeket. Nem mindegy, hogy a társadalmi szférában lejátszódó válságot időszakos-konjunkturális válságnak tekinthetjük-e, vagy valami sokkal alapvetőbbnek. Hiszen nyilvánvaló: arról, hogy miképpen kezelendő egy alapvető válság, nem lehet az időszakos vagy konjunkturális válságok kategóriáiban fogalmat alkotni.

Előrebocsátva ennek az előadásnak az egyik fő gondolatát, a politikát illetően a sarkalatos különbség a szóban forgó válságok két, élesen ellentétes típusa között abban áll, hogy az időszakos vagy konjunkturális válságok a politika adott keretén belül zajlanak és oldódnak meg több-kevesebb sikerrel, míg az alapvető válság magát ezt a keretet rendíti meg teljességében. Más szóval, az adott társadalmi-gazdasági és politikai rendszerrel kapcsolatban lényegbevágó különbség van a politikában több-kevesebb gyakorisággal bekövetkező válságok, illetve maga a politika fönnálló módozatának válsága között, amely minőségileg más követelményeket támaszt a lehetséges megoldást illetően. Ez utóbbival foglalkozunk ma.

Általánosságban szólva, ennek a megkülönböztetésnek nem egyszerűen az az alapja, hogy a különböző típusú válságok közül az egyik szemlátomást súlyosabb, mint a másik. Hiszen az időszakos vagy konjunkturális válság drámai módon súlyos lehet – amiként ilyen volt az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság -, mégis lehetséges a megoldása az adott rendszer paraméterein belül. Egy adott konjunkturális válság súlyosságának félreértése olyanképpen, mintha alapvető rendszerválság volna, ahogy Sztálin és tanácsadói gondolták az 1929-1933-as nagy világgazdasági válság közepette, óhatatlanul téves és csakugyan voluntarista stratégiához vezet, mint amilyen a szociáldemokrácia „fő ellenséggé" nyilvánítása az 1930-es évek elején, ami csak erősíthette – és tényleg tragikus módon erősítette is – Hitleréket. És ugyanilyen módon, de ellenkező értelemben, az elhúzódó strukturális válság „nem robbanékony" jellege, ellentétben az „égiháborúkéval" (Marx), amelyek révén az időszakos konjunkturális válságok töltései kisülhetnek, s így megoldódhatnak, úgyszintén alapvetően elhibázott stratégiához vezethet az „égiháborúk" elmaradásának félreértelmezése következtében, mintha ezek hiánya döntő bizonyíték volna a „szervezett kapitalizmus" és a „munkásosztály integrációja" határtalan stabilitására. Az efféle félremagyarázás, amit persze bőségesen reklámoznak az uralkodó ideológiagyártók „tudományos tárgyilagosság" címén, azok helyzetének erősítésére való, akik a reformista alkalmazkodó fölfogás önigazoló elfogadását képviselik az intézményesült – korábban igazából ellenzéki – munkás osztálypártokban és szakszervezetekben (amelyekre azonban mostanában az a megállapítás illik, hogy „őfelsége hivatalos ellenzéke"). De ez a fönnálló rend határtalanul válságmentes távlatára vonatkozó, téves fölfogás még a tőkerendszer mélyen elkötelezett kritikusai között is vezethet egyfajta önbénító defenzív magatartás elsajátításához, amiként tanúi voltunk ennek a legutóbbi néhány évtized szocialista mozgalmában.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a politika válsága korunkban nem érthető meg anélkül, hogy összefüggésbe ne hoznánk a tágabb általános társadalmi építménnyel, amelynek elválaszthatatlan része a politika. Ez azt jelenti, hogy a ma világszerte tapasztalható makacs és egyre csak mélyülő politikai válság természetének tisztázása végett magának a tőkerendszernek a válságára kell összpontosítanunk figyelmünket. A tőke válsága ugyanis, amelyet tapasztalunk – legalább az 1970-es évek eleje óta – mindenre kiterjedő strukturális válság.¹⁸ Foglaljuk össze, amilyen röviden csak lehet, a strukturális válságnak, amellyel itt foglalkozunk, a meghatározó jellemzőit.

A mai válság történelmi újdonsága négy fő vonatkozásban nyilvánul meg:

1. Jellege egyetemes, és nem korlátozódik valamely különös körre (pl. a pénzügyi vagy a kereskedelmi ágazatra; nem egyik vagy másik termelési ágat sújtja; nem a munka egyik vagy másik típusát érinti inkább, ennek sajátságos szakismereti területeivel és termelékenységi fokaival együtt; stb.).
2. Tere csakugyan globális (a szó legveszedelmesebben betű szerinti értelmében), és nem korlátozódik valamely országcsoportra (mint amilyen az összes nagy válság volt a múltban).
3. Időskálája kiterjedt, folytonos – ha úgy tetszik: permanens -, nem pedig korlátozott és ciklikus, mint a tőke minden korábbi válságáé volt.
4. Kibontakozási módja, azt mondhatjuk rá, lopakodó – ellentétben a múlt látványosabb és drámaibb kitöréseivel és összeomlásaival -, azzal a megszorítással, hogy még a leghevesebb és legerőszakosabb megrázkódtatások sem zárhatók ki a jövőben: vagyis ha a bonyolult gépezetből, amely most serényen végzi a „válságmenedzselést" és a növekvő ellentmondások többé-kevésbé időleges „kitelepítését", kifogy a gőz. […]

[Itt] szükséges néhány általános megjegyzést tennünk a strukturális válság kritériumaira, valamint azokra a formákra, amelyekben ennek megoldása elképzelhető. A legegyszerűbben és a legáltalánosabban fogalmazva: a strukturális válság a társadalmi komplexum teljességét sújtja, alkotórészei vagy alkomplexumai minden viszonylatában, valamint az egyéb komplexumokhoz fűződő kapcsolataiban. Ezzel szemben a nem-strukturális válság csupán a szóban forgó komplexum néhány részét érinti, így hát akármilyen súlyos is az érintett részeken, nem veszélyezteti az általános struktúra folytatólagos fönnmaradását.

Ilyenformán az ellentmondások kitelepítése csak addig járható út, amíg a válság részleges, viszonylagos és a rendszer által belső ügy módjára intézhető el, s nem igényel többet, mint elmozdulásokat – ha mégoly nagyszabásúakat is – magán a viszonylag önálló rendszeren belül. Ráadásul egy strukturális válság az illető általános komplexum létét teszi kérdésessé, lehetségesnek mutatva meghaladását és valamely alternatív komplexummal való helyettesítését.

Ugyanez az ellentét kifejezhető úgy is, hogy összevetjük egymással azokat a közvetlen hatásokat, amelyek valamely különös társadalmi komplexumra jellemzőek egy adott időpontban, és azokat, amelyeken elképzelhetetlen, hogy bármikor is túlléphetne. A strukturális válság tehát egy globális struktúrának nem a közvetlen, hanem a végső határaival kapcsolatos…¹⁹

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy semmi sem lehet komolyabb dolog a társadalmi anyagcsere-újratermelés tőkés módja strukturális válságánál, amely megvonja a fönnálló rend végső határait. De ha mégoly mélységesen komoly is a strukturális válság a maga roppant fontos általános paramétereit tekintve, látszatra nem biztos, hogy ilyen döntő jelentőségűnek mutatkozik egy nagyszabású konjunkturális válság drámai viszontagságaihoz képest. Hiszen azok az „égiháborúk", amelyekben a konjunkturális válságok kitombolják magukat, meglehetősen paradox jellegűek abban az értelemben, hogy lefolyásukat tekintve nem csupán kiadják mérgüket (és érvényesítik akaratukat), hanem el is oszolnak („megoldódnak"), már amilyen fokig lehetővé teszik ezt a körülmények. Pontosan azért viselkedhetnek így, mert részleges jellegűek, s ez nem teszi kérdésessé a fönnálló globális struktúra végső határait. Ugyanakkor azonban és ugyanezen okból csupán „eloszlatni" képesek a mélyen fekvő, mélyen gyökerező strukturális problémákat (ezek szükségszerűen újra meg újra fölbukkannak sajátságos konjunkturális válságok alakjában) egyfajta szigorúan részleges és időben igencsak korlátozott módon. Vagyis amíg a legközelebbi konjunkturális válság föl nem tűnik a társadalmi láthatáron.

Ezzel szemben, tekintve a strukturális válság óhatatlanul összetett és elhúzódó természetét, amely válság nem epizodikus-pillanatnyi, hanem korszakos értelemben véve játszódik történeti időben, az egésznek a halmazati kölcsönhatása a döntő, még ha a „normalitás" hamis látszata alatt is. Azért van ez így, mert a strukturális válságban minden kockán forog, az adott rend mindent átfogó végső határai is belekeverednek, s ezeknek semmiképp sem lehetséges, hogy volna holmi „szimbolikus-paradigmatikus" külön instanciájuk. Ha nem értjük meg a különös események és fejlemények általános rendszerösszefüggéseit és a velük járó következményeket, akkor szem elől tévesztjük a valóban jelentős változásokat és a lehetséges stratégiai közbeavatkozás megfelelő emeltyűit, amelyekkel pozitív hatást gyakorolhatunk rájuk a szükséges rendszerátalakítás érdekében. Társadalmi felelősségünk ezért azt követeli meg, hogy megalkuvás nélkül kritikus módon viszonyuljunk a növekvő halmazati kölcsönhatásokhoz, ahelyett hogy vigasztaló megnyugvást keresnénk az illuzórikus normalitás világában, amíg csak a fejünkre nem omlik a ház.

Minthogy korunkban beköszöntött a tőke strukturális válsága, igazi csoda volna, ha ez a válság nem jelentkezne – méghozzá mély és messzire ható módon – a politika terén. A politika ugyanis, a megfelelő jogrenddel együtt, létfontosságú helyet foglal el a tőkerendszerben. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a modern állam a tőke összesítő (totalizáló) politikai vezénylő struktúrája; arra való (ameddig e most fönnálló újratermelési rend tovább él), hogy valamifajta kohéziót (vagyis effektíve funkcionáló egységet) teremtsen – még ha ez fölötte problematikus, és időről időre megbomlik is – a tőkerendszer széttartó (centrifugális) alkotóelemeinek (a termelő és elosztó „mikrokozmoszoknak") tömkelegében.

Ez a fajta kohézió csakis ingatag lehet, mert a mindenkori, épp érvényesülő, ám természetüknél fogva változó erőviszonyoktól függ. Ha ez a kohézió a jelentősen megváltozott erőviszonyok következtében megbomlik, helyre kell állítani valamiképp, hogy megfeleljen az új erőviszonyoknak – amíg ismét meg nem bomlik. S ez mindegyre így folytatódik, mint ami a világ legtermészetesebb dolga. Az efféle problematikus önmegújító dinamika érvényesül mind belföldön, egy-egy ország domináns erői közt, mind nemzetközileg, időszakos kiigazításokra szorulva a sok-sok állam változó erőviszonyai szerint a tőke globális rendjében. Ily módon juthatott globális uralomra az amerikai tőke a huszadik században, részint saját fejlődése belső dinamikája révén, részint pedig fokozatosan érvényre juttatva imperialista fölényét a jócskán meggyöngült korábbi imperialista hatalmak – mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország – fölött a második világháború alatt és után.

A nagy kérdés e tekintetben az: meddig folytatható az adott rendszer effektíve funkcionáló kohéziójának megbomlása és helyreállítása anélkül, hogy előidézné a tőke strukturális válságát? Az államközi viszonyok erőszakolt kiigazítása, úgy látszik, nem képez végső határt e tekintetben. Végtére is emlékeznünk kell rá, hogy az emberiségnek át kellett élnie, és át is élte a második világháború rémségeit anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a tőke további alkalmasságát társadalmi anyagcsere-újratermelésünk rendszerellenőrzésére. Ezt nem csupán érthetőnek tartják az emberek, de ami rosszabb, elfogadhatónak is, mert mindig is a tőke normális működésének megszabott föltétele volt, hogy „amennyiben az ellenféllel nem lehet másként elbánni, következik a háború". A baj csak az, hogy az efféle „érvelés" – ami sosem volt semmivel sem józanabb, mint azon kijelentés, hogy „mindig az erősebbnek van igaza" – immár teljes képtelenség. Egy harmadik világháborút ugyanis nem lehet leállítani azon a ponton, amikor a kárhoztatott ellenség térdre kényszerül. Az egész emberiség tönkretételéhez vezetne. Amikor megkérdezték Albert Einsteintől, vajon milyen fegyverekkel vívják majd a harmadik világháborút, azt válaszolta: nem tudná megmondani, de azt teljes bizonyossággal állíthatja, hogy minden utána következőt kőbaltákkal.

A politika mindig nagy szerepet játszott a tőkerendszerben megkövetelt kohézió helyreállításában. Egy ilyen rendszer egyszerűen nem tartható fönn nélküle. Mert alkotórészeinek centrifugális ereje folytán hajlamos darabokra hullani. Ami általában a tőke normális működése során nagyobbfajta politikai válságnak látszik, az mélyebb értelemben abból a szükségletből fakad, hogy új kohéziót kell teremteni általános társadalmi szinten, az anyagilag megváltozott – vagy változóban levő – erőviszonyoknak megfelelően. Így például monopolista fejlődési trendeket nem lehet hagyni csak úgy, hogy haladjanak a maguk útján, különben súlyos problémákat okoznak mindenütt. Valamiképp viszonylagos kohéziós keretbe kell szorítania őket a politikának – a tőke összesítő vezénylő struktúrájának. Akkor is meg kell ezt tennie, ha a demonstratívan alkalmazott rendszabályozó intézkedései gyakran csak a nagyhangú ideológiai okfejtésig terjednek, meg az új erőviszonyok igazolásáig, hogy aztán megenyhüljenek a monopolista (vagy kvázimonopolista) társaságok irányában, ahogy az alapvető trend diktálja. A nemzetközi monopolista fejlemények, természetesen, ugyanilyen meghatározottságokon alapulnak. De mindezek a folyamatok elvben összeegyeztethetők a tőke normális működésével anélkül, hogy szükségképpen a rendszer strukturális válságába torkollnának. De még a politika strukturális válságába sem. A válságról szólva ugyanis még csak a politikában zajlókról beszélünk – vagyis egyes olyan válságokról, amelyek a fönnálló politikai rendszer kezelhető paraméterei közt mennek végbe és oldódnak meg -, nem pedig a politika válságáról.

A fönnálló politikai intézményeknek az a fontos funkciójuk, hogy irányítsák, bizonyos értelemben pedig rutinná tegyék a kívánatos társadalmi kohézió helyreállításának legalkalmatosabb és legtartósabb módját, összhangban az anyagi fejleményekkel és a megfelelően változó erőviszonyokkal, működésbe hozva egyúttal a mozgósítható kulturális és ideológiai arzenált is e cél szolgálatában. Tőkés, demokratikus társadalmakban ezt a folyamatot a politika terén rendszerint többé-kevésbé őszintén végigküzdött időszakos parlamenti választások formájában vezénylik le. Amikor a szükséges helyreállító kiigazítások nem tarthatók a rendes paramétereken belül, az alapul szolgáló erőviszonyok nagyobb mértékű változásai következtében, amelyek diktatórikus jellegű politikai-katonai föllépésekkel járnak, még akkor is a politikában beállott, a tőke által féken tartható válságokról beszélhetünk, föltéve, hogy előbb-utóbb visszatérés következik a tőke normális működésére jellemző „demokratikus alkotmányossághoz". Amellett az efféle fejleményeket gyakran nagymértékben külföldről ellenőrzik, ahogy Latin-Amerikában láthatjuk az USA ösztönözte és irányította autoritárius kormányzás számos példáján.

Igencsak más dolog, persze, amikor mélységesen autoritárius fejlődési folyamatok és trendek kezdenek érvényre jutni nem az alárendelt régiókban, hanem a globális tőkerendszer szívében – a strukturálisan uralkodó részeken. Ez esetben a „kettős könyvelés" korábbi patentje, ami abban áll, hogy kíméletlen (akár katonai-imperialista) uralmat gyakorolnak más országok fölött, miközben otthon a „demokratikus játékszabályokhoz" igazodnak, beleértve az alkotmányosság maradéktalan betartását, tehát ez a fajta kettős könyvvitel nem gyakorolható tovább. Az ellentmondások kitelepítése rendszeres törekvése a tőkének, ameddig csak gyakorolható. Minthogy fönnállnak a strukturális hierarchiák, amelyek érvényesülnek és érvényesülniük kell mindenkor az államközi kapcsolatokban is, a rendszer normális működéséhez hozzátartozik, hogy a domináns országok exportálni próbálják – erőszakos beavatkozások formájában, beleértve a háborúkat is – belső ellentmondásaikat a rendszer egyéb, kisebb önhatalmú részeibe. Abban a reményben teszik ezt, hogy belsőleg biztosítsák és a nagyszabású összeütközések közepette még az osztályhatárokon átnyúlva is erősítsék a kívánatos társadalmi kohéziót.

Ámde ez fokozottan egyre nehezebbé lesz – hiába minden önkiszolgáló mitológia az „egyetemesen jótékony globalizálásról" -, ahogy mindinkább globális gubanccá válik a tőkerendszer. Ennek eredményeként jelentős változásoknak kell lejátszódniuk, mindenütt komoly következményekkel. A túlsúlyosan domináns országnak, jelenleg az Egyesült Államoknak, ugyanis az az elsődleges gondja, hogy biztosítsa és fönntartsa az ellenőrzést a globális tőkerendszer fölött, amint az a globális-hegemonikus imperializmus legfőbb hatalmához illik. Ám tekintettel a riasztó anyagi és emberi ráfordításokra, amelyekért így vagy úgy meg kell fizetni, ez a globális uralomra irányuló terv óhatatlanul mérhetetlen veszélyekkel jár, valamint ellenállást vált ki nem csupán nemzetközileg, hanem belföldön is. Ez okból avégett, hogy fönntartsák az autoritárius ellenőrzést a tőkerendszer mint egész fölött a tőkés globalizációtól korunkban elválaszthatatlan, egyre mélyülő strukturális válság föltételei között, a félreérthetetlen autoritárius trendeknek erősbödniük kell nem csupán nemzetközi síkon, hanem a domináns imperialista országokon belül is, hogy le lehessen törni minden esetleges ellenállást. Azok a súlyos alkotmánysértések, amelyeket már láttunk az Egyesült Államokban és közeli szövetségesei jogi-politikai rendjében, s amilyenekre még inkább számíthatunk a jövőben – amiként az előre látható az eddig meghozott intézkedésekből és törvénybe iktatott rendszabályokból, vagy úgyszintén a meglehetősen egyoldalú „megfontolásokból" a cinikusan manipulált törvényhozási hírszolgáltatásban -, világos jelei ennek a tőke strukturális válsága hatására kialakult, veszedelmes trendnek.

Árulkodó példa a tendenciózus törvényhozói manipulációra az a mód, ahogyan fontos törvényeket megszerkesztenek a kormányzati végrehajtó ágazatban. Nem meglepő ennélfogva, hogy a legfölső bíróság egyik bírája Nagy-Britanniában kénytelen volt szót emelni egy emberi jogokat érintő, létfontosságú tárgyban, mondván, hogy „az elfogadott törvénycikkelyeket oly módon fogalmazták, hogy kiiktassák a bírósági kontroll hatálytalanító rendelkezéseit. […] A bíró azt mondta, hogy Charles Clarke [az akkori belügyminiszter] egyoldalú értesülés alapján hozott döntést a rendelet kibocsátásáról, ő viszont nem volt abban a helyzetben, hogy mérlegelhesse a körülményeket, amelyek megengednék a bíróságnak, hogy hatálytalanítsa a belügyminiszteri döntést. Így aztán, mondotta a bíró, hatályban kellett hagynia a rendeletet, jóllehet úgy ítélte meg, hogy az sérti az emberjogi törvényt."²⁰

A második világháborút követő időszakban némileg elsietve és naivan ünnepelték „az imperializmus végét". Valójában ugyanis csupán egy rég esedékes kiigazítást láttunk a nemzetközi erőviszonyokban, annak megfelelően, ahogyan a társadalmi-gazdasági és politikai hatalmi viszonyok objektíven átalakultak a második világháború előtt és alatt, miként előrevetítette ezt Roosevelt elnök első beköszöntő beszédének egyik kulcsfontosságú részlete, amely a „nyitott ajtó politikáját" szorgalmazta mindenütt, beleértve az akkori gyarmati területeket is. A háború utáni kiigazítás persze a korábbi gyarmattartó hatalmak hátrébb sorolásával járt: a másod- és harmadosztályba kerültek az amerikai imperializmus alárendelt erőiként. Ámde jó néhány évig – az újjáépítés és a viszonylag zavartalan gazdasági terjeszkedés háború utáni időszakában, amelynek segítségével sikerült megalapozni és finanszírozni a jóléti államot – az erőnek erejével érvényre juttatott „nyitott ajtó politikájával" (mármint az Egyesült Államok számára nyitott ajtóé) beharangozott nagy változás azzal az illúzióval járt együtt, hogy maga az imperializmus lett mindörökre a múlté. Azonfölül társult azzal a tág körben elterjedt ideológiával is, súlyosan megfertőzve nem csupán az értelmiséget, hanem a hagyományos baloldal némely fontos szervezett mozgalmát is, amely szerint a fönnálló társadalmi-gazdasági és politikai rend válságai (ilyeneket csakis a háború előtti rövid időre ismertek el) visszavonhatatlanul a múlthoz tartoznak. Ezt az ideológiát – ideológiai ikertestvérével egyetemben, amelyik „az ideológia végét" prédikálta – arra a föltevésre alapozva terjesztették, hogy immár a „szervezett kapitalizmus" világában élünk, s ennek tartósan sikerült elbánnia a maga ellentmondásaival.

Kegyetlen kijózanodást hozott aztán, a politikában éppúgy, akár az ideológiában, amikor a tőkerendszer mindenre kiterjedő és mindegyre mélyülő strukturális válsága jelentkezett. 1987-ben, amikor nagy válság zajlott a nemzetközi értéktőzsdéken, európai kereskedelmi bankárok úgy érveltek egy nyilvános televíziós vitában, hogy a válság oka az, hogy az USA nem hajlandó tenni valamit csillagászati adóssága rendezésére. Az amerikai bankár azzal vágott vissza agresszívan e vitában, hogy csak várják ki, amíg majd az USA rendezni kezdi adósságait, s akkor majd meglátják, mekkora válság zúdul a nyakukba. S bizonyos értelemben igaza volt. Hiszen roppant naivitásra vall azt képzelni, hogy Európa kényelmesen távol tarthatja magát a krónikusan megoldatlan globális strukturális válság mindenre kiterjedő hatásaitól, amely válságnak az amerikai adósság csupán egyik oldala, s ebben teljes mértékben részes a hitelező országok önérdekű cinkossága is.

Az utóbbi két évtizedben tanúi voltunk, ahogy szemlátomást nekivadultan, nagy dérrel-dúrral visszatért az imperializmus, miután hosszú ideig sikeresen „a demokrácia és a szabadság" posztkoloniális világának álcázta magát. És a most uralkodó körülmények között kiváltképp destruktív alakot öltött. Ez dominál jelenleg a történelmi szcénán, annak a nyílt hangoztatásával, hogy a jelenben éppúgy, akár a jövőben szükségszerű „korlátlan háborúkat" indítani. Mi több, ahogy korábban említettük, nem riadnak vissza annak kinyilatkoztatásától sem, hogy „morális jogosultsága" van a nukleáris fegyverek bevetésének – „preemptíven" és „preventíven" – olyan országok ellen is, amelyek nincsenek birtokában ilyen fegyvereknek.

Amióta megkezdődött a tőke strukturális válsága az 1970-es évek elején, a rendszer súlyos problémái minden téren halmozódtak és krónikussá váltak, nem utolsósorban a politika terén. Jóllehet minden bizonyíték ellenére tovább folyik mindenütt az „egyetemesen jótékony globalizáció" ábrándvilágának propagálása, nem rendelkezünk olyan alkalmatos nemzetközi politikai szervvel, amelyik képes volna orvosolni a mai fejlődési trendek tisztán látható negatív következményeit. Még az Egyesült Nemzetek korlátozott hatókörét is a semmivel teszi egyenlővé az amerikaiak eltökéltsége, hogy a világra kényszerítsék Washington agresszív politikáját, ahogyan a hamis ürüggyel Irak ellen indított háború esetében is történt.

Az amerikai kormányzat azzal, hogy így járt el, önkényesen magára osztotta a tőkerendszer mint egész globális kormányának elvitathatatlan szerepét, nem zavartatva magát attól a meggondolástól, hogy egy ilyen elképzelés szükségszerű bukásra van ítélve. Nem elegendő ugyanis szabadjára engedni a „túlerőt", ahogy az uralkodó katonai doktrína előírja, szétzúzva a másik fél hadseregét, a katonai kaland végrehajtása során mérhetetlen „járulékos kárt" okozva, amiként obszcén mód nevezik, az egész népességnek. A fönntartható állandó megszállás és uralom – beleértve a zavartalan és hasznot hajtó gazdasági kizsákmányolást – az ily módon megtámadott országokban egészen más lapra tartozik. Azt képzelni, hogy akár még a legnagyobb katonai szuperhatalom is képes rá, hogy mint afféle „kikényszerített normalitást" ráerőszakolja az egész világra – és ebben az értelemben megváltoztathatatlan állapotként szabja meg – az „új világrendet", teljesen képtelen föltételezés.

Sajnos az események és a fejlemények már régóta ebbe az irányba mutattak. Hiszen nem George W. Bush elnök, hanem Bill Clinton elnök volt az, aki arrogánsan kijelentette: „Csupán egyetlen szükséges nemzet létezik, az Amerikai Egyesült Államok." A neokonok csupán fönntartani és megerősíteni akarták ezt a hitet. Az úgynevezett liberálisok sem tudtak azonban semmi pozitívabbat prédikálni, mint ugyanezt a veszedelmes hitvallást, egészében véve ugyanolyan szellemben. Panaszkodtak, hogy „túl sok az állam" ma világszerte, s egy úgynevezett igazságszolgáltatási integrációt javasoltak az efféle problémák lehetséges megoldása gyanánt.²¹ Vagyis egy groteszk módon „igazságszolgáltatási integráció" néven nevezett valami mellett kardoskodtak, ami valójában a pszeudolegitimációját jelentené egy maroknyinál is kevesebb imperialista hatalom, mindenekelőtt az Egyesült Államok által gyakorolt, autoritárius, közvetlen ellenőrzésnek a nehezményezett „túl sok állam" fölött. Ez a koncepció, ködösítő terminológiája dacára, nem sokban különbözik Thomas P. M. Barnett fönt idézett elméletétől, hogy miképp is kell megbirkózni a nehezményezett „nem csatlakozás állapotával".

Ha „túl sok állam" létezik is manapság, azért még nem lehet varázsütésre eltüntetni őket. Katonai erővel sem lehet letarolni őket, hogy azután ennek alapján teremtsék meg az „új normalitás" globalizált boldogságát. Nem lehet a végtelenségig elfojtani a jogos nemzeti érdekeket. A világon leginkább Latin-Amerika népe tanúsíthatja ékesszólóan ezt az igazságot.

A politika strukturális válsága szerves része a tőkerendszer hosszan gennyedző strukturális válságának. Ez mindenütt jelen van, következésképp nem lehet megoldani úgy, hogy öntartósító, apologetikus módon bíbelődnek valamelyik elszigetelt politikai aspektussal. A legkevésbé lehetséges megoldani úgy, hogy az alkotmányosságot lyukasztgatják-foltozgatják, aminek számos riasztó példáját láthattuk. S az alkotmányos rend aláaknázásával és egyáltalában való eltörlésével sem. Ha brit legfelső bírósági tagok és olasz igazságügyi tisztviselők tiltakozhatnak az ilyen próbálkozások ellen, bármilyen kirohanásokat intéznek is ellenük e világ Berlusconijai még akár három nappal az általános választások előtt is, akkor mi is mindannyian megtehetjük ezt annak kritikai tudatában, hogy mi minden forog itt kockán.²² Társadalmi anyagcsere-ellenőrzésünk fönnálló módja mély válságban van, s ezen csakis egy gyökeresen különböző mód kialakításával segíthetünk, amelyik a lényegi egyenlőségen alapul, s ez korunkban válik valóban véghez vihetővé, első ízben a történelem során. Sokan jogosan bírálják a parlamenti politizálás kínosan nyilvánvaló kudarcait. De e tekintetben is az a helyzet, hogy a parlamentarizmus múltjának és jelenének szükséges újragondolása nem vezethet tartós eredményre, ha nem tágabb összefüggésében vizsgáljuk, mint a tervezett új társadalmi anyagcsererend szerves, a lényegi egyenlőség követelményétől elválaszthatatlan részét.

Sokan egyetértenek ma azzal, hogy társadalmi anyagcsererendünk – fokozódó destruktivitása miatt még környezetvédelmi tekintetben is, hát még a termelés és a pocsékoló tőkefölhalmozás körében, nem is szólva a legfelelőtlenebb katonai rombolás szaporodó közvetlen megnyilvánulásairól – hosszú távon életképtelen. Ám annak a ténynek kell a folyamatban levő fejlődési trendekre és halmazati hatásukra vonatkozó kritikai tudatunk előterébe kerülnie, hogy a hosszú táv korunkban egyre rövidül. A mi felelősségünk, hogy tegyünk valamit, mielőtt kifutnánk az időből.

Jegyzetek

* A tanulmány bevezető előadásként hangzott el a brazíliai Maceióban 2006. május 4-én, a munkaügyi bírák 13. országos kongresszusán.

¹ Mészáros István: Szocializmus vagy barbárság mint történelmi alternatíva. Budapest, Napvilág, 2005, 46.

² „Seymour Hersh jelenti, hogy az egyik változat bunkertörő taktikai nukleáris fegyver, valamint B61-11 bevetését is magában foglalja, biztosítandó Irán fő centrifuga-létesítményének lerombolását Natanzban." Sarah Baxter: „Gunning for Iran". The Sunday Times, 2006. április 9.

³ Ennek a 2005. április 17-i kezdeményezésnek előzménye volt 2005 őszén egy petíció, amelyet több mint 1800 fizikus írt alá, elutasítva az USA új nukleáris fegyverzeti politikáját, amelynek része a preemptív nukleáris fegyverhasználat a nem-nukleáris ellenséggel szemben: http://www.globalresearch.ca

⁴ John Pilger joggal ostorozta ez okból Tony Blair miniszterelnököt. Ezt írta: „Blair kimutatta az abszolút hatalom iránti vonzódását, amikor a királyi prerogatívumot, visszaélve vele, arra használta, hogy a parlament megkerülésével indítson háborút." Pilger cikkét, amelyből idézetünket vettük, a New Statesman közölte 2006. április 17-i számában. Hozzátehetjük, hogy az ilyen trükköket, mint amilyen a „királyi előjog", valamint problematikus megfelelői egyéb alkotmányokban, egészében véve pontosan azzal a célzattal ötölték ki, hogy visszaéljenek velük mint önlegitimáló autoritárius mentesítő záradékokkal, amelyekkel önkényesen fölülírhatják a demokratikus követelményeket nehéz körülmények között, ahelyett hogy kiterjesztenék a demokratikus döntéshozó hatalmat, ahogyan nagyobb válsághelyzetekben szükséges volna.

⁵ Baxter: i. m.

⁶ Richard Peet: „Perpetual War for Lasting Peace". Monthly Review, 2005. január, 55-56.

⁷ Uo.

⁸ Max Boot: Savage Wars of Peace. Idézve in „The Failure of Empire" (szerkesztőségi cikk). Monthly Review, 2005. január, 7.

⁹ Mészáros: i. m. 99.

¹⁰ „Transcripts shows No 10's hand in war legal advice". The Guardian, 2005. február 24. Emlékeztetnünk kell itt rá, hogy világos legyen az ügy: Lord Goldsmith első szakvéleménye fölöttébb szkeptikus volt a tervezett háború törvényességét illetően.

¹¹ Philippe Sands: Lawless World. London, Penguin Books, 2005.

¹² John Mortimer: „I cannot believe that a Labour Government would be so ready to destroy our law, our freedom of speech and our civil liberties". The Mail on Sunday, 2005. október 2.

¹³ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13.

¹⁴ „John Pilger sees freedom die quietly". New Statesman, 2006. április 17.

¹⁵ Japan Press Weekly, 2006. március, 26.

¹⁶ Manuel Marulanda Vélez: „Carta enviada pelo líder histórico das FARC da Colômbia a Álvaro Leyva, candidato às Eleiçôes Presidênciais marcadas para 24 de Maio de 2006". resistir.info, 2006. április.

¹⁷ Uo.

¹⁸ Azt írtam 1971 novemberében, a Marx's Theory of Alienation harmadik kiadásának előszavában, hogy a most zajló események és a kibontakozó fejlemények „drámai módon nyomatékosítják a tőke globális strukturális válságának fölerősödését".

¹⁹ István Mészáros: Beyond Capital. London, 1995, 680-682. A 18. fejezetben jóval részletesebben tárgyalom ezt a témát.

²⁰ „Terror Law an affront to justice". The Guardian, 2006. április 13. A The Guardian ugyanezen számában Tania Branigan, a lap belpolitikai tudósítója arról számol be, hogy „kritikusai úgy vélekednek, a Törvényhozási és Igazgatási Reform törvényjavaslata engedélyezné a kormánynak, hogy szinte minden törvényt kívánsága szerint megváltoztathasson – akár újabb büntető elemek beiktatásával, vagy akár az alkotmány módosításával is -, parlamenti megszavaztatás nélkül. […] A torik és a liberális demokraták a törvényjavaslatot csak »parlamenti szavazáseltörlő törvény« gúnynéven emlegetik."

²¹ Martin Wolf: Why Globalization Works? New Haven, Yale University Press, 2004.

²² Giorgio Ruffolo: „Un paese danneggiato". La Repubblica, 2006. április 7.