A marxi elmélet kiemelten kezeli a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését, s kutatja ezen összefüggésnek a társadalmi tudatformák alakulásához való viszonyát. A tanulmány Mészáros e problémakomplexumról írt, most megjelenő monográfiája II. kötetének bevezető fejezete. A szerző szerint, az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak a tőke globális térbitorlása révén megvalósuló kihelyezése -ennek a természetre gyakorolt pusztító hatásával együtt – sem eredményezi az előálló immanens problémák megoldását.

A szerkezet és a történet közti dialektikus viszony vizsgálata lényeges ahhoz, hogy helyesen megérthessük bármely olyan társadalmi alakulat természetét és meghatározó jellemzőit, ahol fönntartható megoldások kerestetnek az előttünk álló problémákra. Különösen fontos ez a tőke társadalmi alakulata esetében, tekintettel ennek könyörtelen törekvésére a társadalmi újratermelés mindenoldalú, mindenre kiterjedő – szerke­zetileg beágyazott – meghatározására, s az első ízben megvalósítható globális uralomra, ami benne rejlik e fejlődési formában. Ennélfogva semmiképp sem véletlen, hogy a megkövetelt szerkezeti változás érde­kében Marxnak a társadalomszerkezet fogalmára kellett összpontosí­tania figyelmét az 1840-es évek válságainak és forradalmi kitöréseinek történelmi időszakában, amikor saját – gyökeresen új – történelemföl­fogását kidolgozta.

Első nagy összegező művében, a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című munkájában kidomborította azt, hogy a modern történelmi fejlődés folyamán a természettudomány, a tőkés ipari termelés anyagi gyakorlatába történt szoros beilleszkedése révén, elidegenedett alakban vált a társadalmi élet alapjává; ezt a körülményt Marx „eleve hazugság" gyanánt minősítette.¹ Nézete szerint ennek helyretételére van szükség: a tudományt ki kell hámozni elidegenítő burkából. Ugyanakkor a tudomány­nak – minőségileg módosított alakban, újrateremtve mint „az emberről szóló tudomány"² ,elválaszthatatlan egységben a „történelem­tudomány­nyal" – a valóságos emberi életet gazdagító és kielégítő alapzataként kell szolgálnia. Ám ennek az alapvető átalakulásnak az eléréséhez abszolúte szükséges megérteni és föltárni azokat a mélyen gyökerező szerkezeti meghatározottságokat, amelyek révén az emberi munka alkotó lehetősé­geit – beleértve a társadalmi egyének tudományos törekvését – rabigába hajtották a fetisiszta-ellenőrizhetetlen tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő parancsolatai.

Ez okból kellett a társadalomszerkezet kategóriájának, teljesen kézen­fekvő alakban, alapvetőn fontos szerephez jutnia Marx világlátásában. Ellentétben ezeknek a problémáknak akkoriban uralkodó spekulatív filozófiai megközelítésével, semmi titokzatosságnak nem maradhatott helye a társadalomszerkezet megkövetelt elemzésében. Megrögzött politikai érdekek sem homályosíthatták el a szóban forgó kérdéseket a spekulatívan átlényegített állam-apologetika érdekében.

Marx már 1845-ben, Engelsszel együtt írott könyve, A német ideológia ráeső részében erőteljesen hangsúlyozta, hogy az elvégzendő elméleti elemzésben az összes lényeges tényező empirikus megfigyelésre és ésszerű értékelésre alkalmas. A kifejtés általános fogalmi keretét ugyanis teljességgel értelmezhetővé lehet és kell tenni a társadalmi újratermelés végbemenő gyakorlata alapzatán, ennek pedig az egyes emberi lények állandó részesei mindennapi életükben. Ebben az értelemben állította azt Marx, hogy csakis az olyan típusú elméleti vizsgálódás érvényes, amelyik képes fölmutatni

„empirikusan és minden misztifikáció nélkül […] a társadalmi és politikai tagozódásnak a termeléssel való összefüggését. A társa­dalmi tagozódás és az állam mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő."³

Ez a ködoszlató elméleti megközelítésmód, amelyik nem csupán Marx saját korának föltételeire vonatkozott, hanem mint szerkezetileg biztos talajra épített történeti kifejtés, általános érvényű volt a múltra éppúgy, mint a jövőre, radikális fölszabadító célt szolgált az 1840-es évek forra­dalmi robbanásainak körülményei között. S mint akkor, azóta is megvan e létfontosságú fölszabadító töltete.

Azáltal, hogy a figyelem azoknak a társadalmi egyéneknek a valóságos életfolyamatára irányult, akik a tőkés módra elidegenült ipari termelés kötelékeit hordják, lehetővé vált fölfogni – Marx szavaival – „mind az ipar, mind a társadalmi tagozódás átformálásának szükségességét és egyút­tal feltételét".⁴ Vagyis lehetővé vált belátni mind magának a mélyreható átalakulásnak a szükségszerűségét, mind pedig azoknak a föltételeknek az objektív természetét, amelyeket meg kell változtatni. S ez utóbbi a társadalmi élet szerkezetileg meghatározott jellemzőinek felelt meg, s egyben rávilágított arra is, hogy miért egyre súlyosabb az elmélyülő válság. Hiszen épp ezeknek az objektív föltételeknek a belső szerkezeti meghatározottsága kiáltott kézzelfogható és messze ható gyakorlati eme­lőerő után, amelyre Marx utalt. A fölvetődő problémák velejáró jellemzői okán ez, a történelmi válság leküzdéséhez szükséges emelőerő csakis az ipar és a társadalomszerkezet gyökeres átalakításával fejtheti ki hatását.

Ez indokolja, hogy Marx nézete szerint miért is nem felelhetne meg valamilyen, csupán a politikai körülményekben előidézett változás a történelmi föladat nagyságának. Ami csakugyan szükséges, az nem kevesebb, mint olyan minőségi szerkezeti változás, amely képes tel­jes egészében áthatni a társadalmi újratermelés alapvető módozatát. Természetes, hogy ennek a változásnak a politika terét is át kell fognia, valamennyi általános törvényhozási, valamint korlátozott helyi szabályozó intézményével egyetemben. De nem szorítkozhat politikai síkra. A múlt­ban ugyanis még a legnagyobb politikai forrongások is hagyományosan arra irányultak, hogy csupán a társadalom uralkodó személyzetét váltsák le, s közben meghagyták az anyagi és kulturális újratermelés kizsákmá­nyoló szerkezeti kereteit a maga hierarchikus osztálytagozódásának állapotában.

Tehát a marxi fölfogás szerint a „társadalmi és politikai tagozódást" egészében át kell alakítani, s ezt az átalakítást A német ideológiá­ból vett utóbbi idézetünkben hivatkozott társadalmi egyéneknek kell vég­rehajtaniuk. Ahogyan Marx nagyon világosan leszögezte a forradalmi megrázkódtatások ugyanazon időszakában keletkezett egyéb írásaiban is, a történelmi föladatot akként kell elvégezniük a társadalmi egyének­nek, hogy „meg kell változtatniok az alapoktól a csúcsig ipari és politikai létfeltételeiket, következésképpen egész létezési módjukat".⁵

A társadalomszerkezetet nem lehet helyes távlatba állítani a hozzátartozó összetett tényezők és meghatározottságok sokrétű dialektikus értékelése nélkül.

Az ugyanis a napnál világosabb igazság, hogy az emberi újratermelési rend bármely különös típusában elgondolhatatlan a társadalomszerkezet a maga megfelelő módon tagolt történeti dimenziója nélkül; s vice versa, a történelmi mozgást sem lehet valóságosan megérteni anélkül, hogy megragadnánk egyúttal a megfelelő anyagi szerkezeti meghatározott­ságokat is a maguk sajátosságaiban.

Ebben az értelemben az emberiség viszonylatában vizsgált történet és szerkezet mindig mélységesen összefonódik. Más szóval, nem létezhet semmilyen elgondolható társadalomalakulatban semmilyen lényeges szerkezet a maga dinamikus kibontakozási folyamatában zajló törté­netétől elvonatkoztatva, sem történelem mint olyan a hozzá csatlakozó struktúrák nélkül, amelyek magukon viselik a szóban forgó meghatározott társadalomalakulat lényeges meghatározó jegyeit.

Ha bármi okból mellőzik szerkezet és történet lényegi dialektikus kölcsönviszonyát, ez ártó következményekkel jár az elméletre nézve. Ugyanis bármely dialektikátlan megközelítésmód csakis vagy a törté­nelmi eseményeknek és személyiségeknek filozófiailag jelentéktelen, anekdotikus rajzolatához vezethet, holmi kronológiai „előbb, majd utóbb" szakaszolásban önigazolását lelő „történet-elbeszélésként" előadva, vagy a „strukturalizmus" valamiféle gépies kultuszához.

Az előbbi hiányosságát jól szemlélteti az a tény, hogy már Arisztote­lész is filozófiailag alsóbbrendűnek vette a költészetnél és a tragédiánál a számára ismeretes történeti írásokat, tekintettel az események és körülmények efféle történet-elbeszélő számbavételének anekdotikus partikularizmusára,⁶ a történelemre alkalmazott eredeti görög kifeje­zésnek – „hisztor" – megfelelőn, ami annyit jelentett: „szemtanú". Ami a szerkezet és a történet közti kölcsönös dialektikus kapcsolat strukturalista megszakítását, és pozitivista irányú mechanikus redukcionizmussal való helyettesítését illeti, Claude Lévi-Strauss egykor fölöttébb nagy hatású munkája szembetűnő példa erre, amiként majd ennek tárgyalásakor és részletesebb dokumentálásakor jelen könyv utolsó fejezetében láthatjuk.⁷

Itt most elegendőnek látszik egyetlen idézet – egyik leginkább ünnepelt könyvéből – ahhoz, hogy világossá tegyük azt a történelem- és dialek­tika-ellenes megközelítésmódot, amelyet Claude Lévi-Strauss ezekre a problémákra alkalmaz. Az idézet a következő:

„A történelem történelemtartományok nem-folytonos halmaza, a történelemtartományok mindegyikét a maga sajátfrekvenciája defi­niálja, s egy differenciálkód, amely megkülönbözteti a megelőzőtől és a következőtől. […] így nyilvánvaló, hogy a történelmi ismeretek diszkontinuusak és eleve osztályozottak. […] Az ilyen szkémában az állítólagos „történelmi folytonosság" csak csalás árán biztosítható. […] Csupán azt kell elismernünk, hogy a történelem módszer, nincs neki megfelelő, megkülönböztetett tárgya, s máris elvethetjük a törté­nelem fogalma és az emberiség fogalma közti egyenlőségjelet, amit némelyek azzal a be nem vallott céllal próbáltak becsempészni, hogy a történetiséget tegyék meg a transzcendentális humanizmus utolsó mentsvárául: mintha az emberek visszanyerhetnék a „mi" síkján a szabadság illúzióját pusztán azáltal, hogy föladják az „én"-t, aminek túlságosan is nyilvánvalón híjával vannak létezésükben. A történelem nem kötődik sem az emberhez, sem valamely különös tárgyhoz: csakis a maga módszerében áll, amelynek gyakorlata elengedhetet­lennek bizonyul bárminemű, akár emberi, akár nem-emberi struktúra elemeinek teljes egészükben való katalogizálásához."⁸

Tehát a folytonosság és megszakítottság közti mély dialektikus kapcso­latot sokatmondón elveti Lévi-Strauss – s ezt még sértő módon meg is toldja azzal, hogy „csalással" vádol mindenkit, aki ragaszkodik e viszony dialektikus jellegéhez – avégett, hogy „bárminemű struktúra elemeinek katalogizálása" gépies-redukcionista módon eljátszható mellékszerepére korlátozhassa a történelem állítólag „tárgytalan módszerét". Ekképpen a valóságosan létező történelemnek a szó szoros értelmében létfontosságú objektív meghatározottságai teljességgel eltörlődtek.

Ámde maga Lévi-Strauss számára is paradox módon, annak eredmé­nyeként, hogy egyfajta mechanikus redukcionista megközelítést alkalmaz az „akár emberi, akár nem-emberi" történelemre, kulcsfogalma, a struktúra is – amiből nem telik egyébre, mint egy éppenséggel mechanikus definíci­óra, miszerint a struktúra az, amit föltételezése szerint pozitivista módon szétszabdalt és katalogizálható elemek formájában „katalogizálni" kell – nélkülöz minden valóságos magyarázó jelentést a társadalmi fejlődést illetőn. S történik mindez Lévi-Strauss és követői szerint⁹ – a strukturalista befolyás tetőzése idején Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban roppant divatos – „ideológia-ellenes tudományos szigor" nevében.

Persze, a különféle „posztstrukturalista" és „posztmodern" megkö­zelítésekből nyert általános iránymutatás semmiképp sem tekinthető jobb esetnek ennél. Ezek is egytől egyig szélsőségesen szkeptikus magatartást és teljes közönyt tanúsítanak az objektív dialektikus viszonylatok és meghatározottságok iránt. Ez a magatartás olykor végképp zavarba ejtő, üres szófacsarással határos kijelentésekhez vezet. Így a „posztmodernitás" vezető teoretikusa, Jean-François Lyotard – e vezeklő, aki egykor a Socialisme ou Barbarie nevű folyóirat körül gyülekezett francia baloldali csoportosuláshoz tartozott – effajta programadó definícióval szolgál: „Mi hát a posztmodern? Kétségtelenül a modern része. […] Egy mű csak akkor válhat modernné, ha először posztmodern. Az ekként értett posztmodernizmus tehát nem célját te­kintve modernizmus, hanem születési állapotára nézve, s ez az állapota állandó."¹⁰ Ugyanebben az értelemben, a Lyotard-féle antidialektikus, programatikus szembeállítás: a részek (a metaforikusan fölmagasztalt „kis történetek", a „petit récits")¹¹ kontra az egész (az apriorisztikusan elutasított „nagy elbeszélések", a „grand narratives") nem kevésbé inkoherens és nem kevésbé kapituláns.

A kérdés, amellyel itt foglalkozunk – vagyis a szerkezet és történet mélységesen dialektikus kölcsönös viszonya – nem csupán elméleti, s kiváltképp nem akadémikus. Nagy jelentősége abból fakad, hogy e kapcsolat messze ható gyakorlati következményekkel jár az elkötelezett emberi lényeknek a történeti fejlődés kibontakozó irányzatába való, oly­annyira szükséges fölszabadító beavatkozására. Ha ugyanis nem értjük meg a tőke egyre pusztítóbb társadalmi újratermelési rendje hierarchiku­san tagolt szerkezeti meghatározottságainak igazi jellegét, a tőke szerves rendszerét, amelyben a részek az egész fönnállását támogatják, s vice versa, a maguk ekképpen már bénító körkörös reciprocitásában, akkor nem lesz jelentős javulás a még rendelkezésünkre álló időben.

A marxi forradalmi tudomány, amikor annak a nehéz problémának a vizsgálatába fogott, hogy miképpen biztosítható valamely mindent átfogó szerkezeti változtatás – amit csakis úgy lehet megvalósítani, ha szilárdan kézbe vesszük az anyagi és kulturális átalakítás stratégiailag létfontosságú objektív emeltyűit – pontosan evvel a céllal fogalmazódott meg. A konzervatív, történelemellenes és dialektika-ellenes strukturalista diskurzus, á la Lévi-Strauss, a létező és ennek mitologizált múltja kétsé­gesen azonosítható összetevőiről, végtelenül pesszimista siránkozással párosítva az „emberiségről, amely a legádázabb ellensége saját magá­nak", s közben kivonva a vád alól a tőkés társadalmi és politikai fejlődés romboló erőit és intézményeit, szögesen az ellenkezője ennek. Ugyanez áll a konzervatív posztmodern fecsegésre és locsogásra a „kis elbeszélé­sekről", amire azért kerítettek sort, hogy lehetővé váljék arrogáns módon elvetni nem csupán hallgatólagosan, de – Lyotard szavaival kimondottan is – „az emancipáció nagy narratíváit",¹² vagyis hogy szakítani lehessen a történelmi múltban rejlő minden haladó hagyománnyal.

A marxi fölfogás legmélyebb értelmét az adja meg, hogy szenvedélye­sen szorgalmaz egy olyan szerkezeti változtatást, amelynek az egész emberiséget közvetlenül érintő globális, korszakos értelemben kell végbemennie. Ha nem erre figyelmezünk Marx munkásságában, akkor nem foghatjuk föl sem fő mondandóját, sem megközelítésmódjának ösztönző szellemét.

Nyilvánvaló, hogy a Marx által a társadalmi egyének számára fölvetődő föladatok roppant sürgősségére tett, nyomatékkal szorgalmazott globális, korszakos szerkezeti változtatás irányába fordulás csakis a történelem egy meghatározott időpontjában következhetett be. Az emberiség szá­mára ismeretes minden társadalomalakulatnak óhatatlanul megvannak a történeti korlátai, és – dacára a kapitalizmus minden eszményítésének a tizennyolcadik századi klasszikus politikai gazdaságtan képviselői részéről, miszerint ez „a tökéletes szabadság és igazságosság termé­szetes rendszere", nem is szólva azokról az elméletekről, amelyeket e termelési mód leggyalázatosabb ellentmondásainak a kései védelmezői terjesztenek – a tőkerendszer sem lehet kivétel e korlátok alól.

Marx fölfogásának gyökeres újdonságát az a kor tette lehetővé, amely­ben az objektív szükség a korszakos váltásra a tőke társadalmi rendjéről egy másikra, amelyik az emberiség társadalmi anyagcsere-ellenőrzési módjaként minden alapvető meghatározottságában minőségileg külön­bözik ettől, megmásíthatatlan véglegességgel került föl a történelem napirendjére a tőkerendszer leszálló fejlődési szakaszának kezdetével. A tőke történelmileg példa nélkül való s a társadalmi újratermelésben sok tekintetben igencsak pozitív előrehaladásának ez a végzetes fonákjára fordulása egybeesett a válságok és forradalmi robbanások időszakával, amelynek maga Marx a mélyére látó szemtanúja volt. E gyökeres tör­ténelmi változás következtében a tőkerendszer azóta csupán némely részvonatkozásában lett változtathatóvá – ha mégoly nagy kiterjedésben is -, ámde nem az általános távlatát illetően, dacára a „népi kapitaliz­mus" groteszk módon önkiszolgáló propagandaszólamának, amelyet az uralkodó rend kedvezményezettjei röppentettek föl.

Ahogy folyvást látjuk-halljuk, korunkban a magukat jól körülbástyá­zott hatalmak megrögzött érdekei szerint úgy festik le hamis színben a „globalizációt", mint a tőkerendszer életrevalóságának időtlen időkbe nyúló, problémátlan kiterjedését. Mintha a „globalizálódás" napjaink teljességgel új jellemzője volna, amely a tőke társadalmi újratermelő ren­deltetésének szerencsés módon örökkévalóvá tett csúcsát és abszolúte pozitív beteljesültét képviselné. Ámde az a kényelmetlen igazság, hogy a marxi kritikai látásmód belső lényegéből fakadón szinte a kezdetétől fogva globális volt, s határozottan ilyen volt 1843-1844-től számítva, mi­közben erőteljesen hangsúlyozta a tőke hanyatló fejlődési szakaszának visszafordíthatatlanságát.

A hanyatló szakasz kezdete súlyos következményeket hozott magával, amelyek általános történelmi értelmükben az emberiség pusztulása felé vezetnek, hacsak nem állítható a létező rend helyére egy gyökeresen új társadalmi újratermelés-ellenőrzési mód. Ez a keserves igazság az objektív, korszakos érvényű visszafordíthatatlanság burkában tűnt föl a történelmi láthatáron a tizenkilencedik század derekán, habár bolygónk némely részein még messze járt beteljesedésétől a tőke fölemelkedése, ahogy később maga Marx kifejezetten elismerte ezt.¹³

A Marx által megfogalmazott új történelmi szakasz alapvető ellentétet képviselt a tőke emelkedő rendszerfejlődési szakaszához képest. A tőke diadalmasan előrehaladó szakasza ugyanis, amely a tizenhatodik század első évtizedeiben kezdődött – annak ellenére, hogy az emberi élet minden oldalára elidegenítő hatással volt -, az egész történelemben a legnagyobb termelői teljesítményt eredményezte. Zavarba ejtő volt azonban, hogy az emelkedő fejlődési szakasz utolsó évtizedei során egy tőkés szemszögből tekintve leküzdhetetlen probléma állt elő, ami az idő múlásával csak még rosszabbra fordult. Nevezetesen az, hogy a válságtermelő destruktivitás növekedése – amit ennek minden vesze­delmes következményével együtt mindenkinél mélyebben és korábban fogott föl Marx¹⁴ – a tőke újratermelési rendjének összeomlását vetítette előre. Nem valamiféle természeti csapás előidézte összeomlásét, hanem olyanét, amelyik a saját megoldatlan rendszer-ellentmondásainak és rob­banékony antagonizmusainak súlya alatt következik be a tőke társadalmi uralmának és globális térbitorlásának tetőzésekor.

Ezzel az ellentmondásos belső meghatározottsággal velejárt a hanyat­ló rendszerszakasz végső szemhatárának kirajzolódása: a történelemben eddig ismert legesleghatalmasabb társadalmi újratermelési rendszer történeti korlátainak visszavonhatatlan megszilárdulása. Más szóval, a tőke abszolút szerkezeti korlátainak, a történelem e súlyos gyümölcsének beérése már nem pusztán egy újabb, a tőke normális állapotában vissza-visszatérő időszakos válság és a velejáró nyomorúság árnyát vetítette előre, hanem az emberiség teljes pusztulásáét, amiként ezt Marx éles tekintete idejekorán észlelte. Ezért írta A német ideológiában, a „szoci­alizmus vagy barbárság" kőkemény alternatívájának saját változatában jó fél évszázaddal Rosa Luxemburg híres figyelmeztetése előtt, hogy

"a termelőerők fejlődésében bekövetkezik egy fok, amelyen olyan termelőerők és érintkezési eszközök jönnek létre, amelyek a fennálló viszonyok között csak bajt okoznak, amelyek többé nem termelőerők, hanem rombolóerők[…]¹⁵ Most tehát odáig jutott a dolog, hogy az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniok, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák.^"16

Amellett e minőségi változással, az emelkedő történelmi szakaszból a hanyatlóba fordulással párhuzamosan alapjában megváltozott a tőke nézőpontjából megfogalmazott döntő kérdések elméleti értékelése is.

Így, ellentétben a „polgári társadalom anatómiájával",¹⁷ amelyet a klasz-szikus politikai gazdaságtan nagy képviselői ecseteltek a „tudományos polgári gazdaságtanban" a tizennyolcadik században s a tizenkilencedik század első harmadában, s amelyet maga Marx nagylelkű szavakkal „elfogulatlan tudományos vizsgálat" gyanánt dicsért, a tőkerendszer kritikátlan védelme lett a siralmas fő szabály.

Ez a magatartásban és a távlatban bekövetkezett változás teljes mértékben összhangban volt azzal a szükséglettel, hogy ideológiailag érvekkel alátámasztani és tompítani kellett a rendszer-ellentmondáso­kat, amelyek a fölszínre törtek és erőre kaptak a tőke hanyatló fejlődési szakaszában. Ennek megfelelőn, Marx A tőkéhez „Utószó a második kiadáshoz" címmel hozzáfűzött írásában ilyen szavakkal jellemezte az elmélet átalakulását valami egészen másba:

„a politikai gazdaságtan […] csak addig maradhat meg tudománynak, amíg az osztályharc lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg. […] A burzsoázia Franciaországban és Angliában po­litikai hatalmat hódított. Ettől kezdve az osztályharc, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt, mind élesebb és fenyegetőbb formákat öltött. Megkondította a tudományos polgári gazdaságtan lélekha­rangját. Most már nem arról volt szó, hogy ez vagy az az elméleti megállapítás igaz-e, hanem arról, hogy a tőkének hasznos-e vagy káros, kellemes-e vagy kellemetlen, rendőrileg tilos-e vagy sem. Az önzetlen kutatást bérencek kötözködése, az elfogulatlan tudományos vizsgálatot az apologetika rossz lelkiismerete és gonosz szándéka váltotta fel."¹⁸

Erre vonatkozólag elég összevetnünk F. A. Hayek írásait Adam Smith műveivel, hogy lássuk, milyen pusztító szellemi következményei állottak elő az áttérésnek a tőkerendszer hanyatló fejlődési szakaszában az igaz­ság elengedhetetlen föltételeivel való tudományos foglalkozásról mindan­nak a magasztalására, ami „hasznos és kellemes a tőke számára". Go­rombán ellenséges érzület kitörésével találkozhatunk mindannyiszor már a puszta említésénél is minden olyasminek, ami akár csak egy kicsivel is kevésbé obskúrus álláspontot képvisel annál, ami a legleplezetlenebbül nyilvánul meg az osztrák közgazdász írásaiban. Különösképpen világos ez Hayeknek vakon vagdalkozva folytatott keresztes hadjáratában a szo­cializmus eszméi ellen, amelyeket az Út a szolgasághoz és A végzetes önhittség szerzője – valamint ugyanannyira reakciós osztrák és egyéb kenyerestársai – a tőkére politikailag veszélyesként bélyegeznek meg.

Jellemző, hogy Hayek áltudományos és gyakran leplezetlenül irracio­nális tőkeapologetikája milyen buzgón igyekszik leszámolni egyáltalában az oksági magyarázatokkal. így azt állítja, hogy „a vagyonteremtés […] nem magyarázható meg okok és okozatok láncolatával".¹⁹ És agresszíven tőkeapologetikus álláspontjának sokatmondó betetőzéseként azt is kinyilatkoztatja Hayek, hogy „a titokzatos […] pénz és az arra alapuló pénzintézetek"²⁰ kivonandók minden kritika alól, s hozzáteszi, a szocializmus kísértetének megszállott módjára való kiátkozása szel­lemében – amely szocializmust már a görög régiségben is föltalálni véli -: „A magasröptű szocialista jelszó, a »használatra, nem nyereségre termelés«, amit ilyen vagy olyan formában megtalálunk Arisztotelésztől Bertrand Russellig, Albert Einsteintől a brazil Cámara érsekig (és gyakran Arisztotelész óta azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a nyereséget »mások kárára« hozzák létre), arról a tudatlanságról árulkodik, hogy nem értik: a termelőképesség hogyan sokszorozódik meg azáltal, hogy különféle egyének eltérő tudáshoz férhetnek hozzá."²¹

E problémák súlyosságát nem csupán a tőke leszálló fejlődési ágában uralkodó gazdasági elméletek teszik nyomatékossá, hanem az objektív ok is, amiért az efféle elméletek megfogalmazása és mértéktelenül reklámozott gyakorlati alkalmazása siralmas módon általános szabállyá lett. Ami alapjában megváltozott Adam Smith óta, az nem a szóban forgó elméletalkotók irányadó álláspontja és osztálykötődése, hanem magá­nak az álláspontnak a történelmi talaja, amelyből koncepcióik fakadnak, összhangban a változással: a fölszállóból a leszálló ágba kerüléssel.

Adam Smith, aki a tőke nézőpontjából alkotott fogalmat világáról, nem kevésbé elkötelezetten tette le a garast a tőkerendszer életképessége mellett, mint F. A. Hayek. A nagy különbség abban van, hogy Adam Smith korában a fölívelőben levő tőke társadalmi anyagcsere-rendje az embe­riség számára megvalósítható társadalmi újratermelés leginkább haladó formája volt. Maga az osztályküzdelem is, amelyet a tőke társadalom-el­lenőrzési módozatával szemben a munka minőségileg különböző hege­monikus alternatív rendje mellett vagy ellen vívnak, Adam Smith korában még csupán „lappang vagy csak elszigetelt jelenségekben nyilvánul meg".

Ezzel szemben Hayek korában a tőke társadalmi-gazdasági rendszeré­nek visszafordíthatatlanul leszálló fejlődési szakaszának köszönhető, nö­vekvő destruktivitását, antagonisztikus belső ellentmondásainak a husza­dik században még két pusztító globális háború formáját is öltő kitörésével egyetemben, csakis az tagadhatja – ismét csak a tőke nézőpontjából, ám ezúttal már valódi „Végzetes Önhittség"-gel, amely képes rá, hogy egy olyan gondolkodót is, amilyen Arisztotelész volt, „tudatlan szocialistának" gyalázza -, aki a legotrombább és legvagdalkozóbb formában szolgálja a tőke apológiáját. Minthogy bekövetkezett ez az alapvető változás a tőke álláspontjának objektív történelmi talajában, ez az átváltás az emelkedőről a hanyatló szakaszra, a globális, korszakos értelemben vett szerkezeti változás iránti szükséglet – amelyet a társadalmi egyéneknek kell végre­hajtaniuk „nemcsak azért, hogy eljussanak öntevékenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezésüket biztosíthassák", amiként ez kifejezésre jut a „szocializmus vagy barbárság" közötti drámai alternatí­vában – immár nem kerülhet le a történelem napirendjéről.

Talán a leghatékonyabb útja-módja a történelmi „igazság pillanata" elodá­zásának s ezáltal a tőke emberi élet fölötti uralma meghosszabbításának – dacára fokozottan romboló jellegének és mélyülő szerkezeti válságá­nak – a kapitalizmus hibridizálódása. Ez a hibridizálódás a tőkés módra fejlett országokban közpénzek tömeges átirányításának alakját ölti az állítólag „szabad piaci" tőkés vállalatoknak a kapitalista állam közvetlen beavatkozása által történő újjáélesztésébe. Ez a trend megmutatkozott már a kiterjedt tőkés csődhullámmal elharapózott – utóbb könnyűszer­rel visszafordítható – nemzeti tulajdonba vétel („nacionalizálás") idején Nagy-Britannia némely létfontosságú gazdasági szektorában 1945-ben, tehát nem az „Új Munkáspárt" kormányzata, hanem még a „régi" mun­káspárti Attlee-kormány alatt. A brit kapitalizmus szükségszerű háború utáni mentőműveletét, jellemző módon, hamis színben úgy tüntették föl, mint hamisítatlan szocialista eredményt.²²

Erre a műveletre avégett kerítettek sort, hogy megvédjék és biztosít­sák a fönnálló újratermelési rend folyamatos életképességét az állam igencsak változatos rendszer-apologetikus – és épp ilyen értelemben politikailag motivált – közvetlen gazdasági segítségének köszönhetőn (az általános adóztatással keletkeztetett pénzalapokból, természete­sen), amiről Adam Smith még csak nem is álmodhatott. E közvetlen gazdasági beavatkozások sora a katonai-ipari komplexumnak folytatólag rendelkezésére bocsátott csillagászati nagyságú pénzforrásoktól a több billió dolláros pénzügyi mentőalapokig húzódik, amelyeket magántőkés bankoknak és biztosító-társaságoknak adományoztak nem csupán 2008-ban és 2009-ben, hanem 2010-ben is, 90 százalék erejéig történő felelősségvállalással a jövőbeli veszteségeikre is.

Történetileg tekintve, viszonylag új jelenség ez a kapitalizmus fejlő­désében. Lehetséges foka és jelentősége korántsem volt nyilvánvaló Marx életében. Hiszen „a tizenkilencedik század körülményei közt a tőke mint »hibrid« ellenőrzési rendszer számára a kiigazítgatás lehetőségei – amelyek csak a huszadik században váltak teljesen láthatóvá – még rejtve voltak az elméleti vizsgálódás elől."²³

Ma már, persze, ez a rendszer-hibridizálódás a legfontosabb szerepet játssza a tőkerendszer élettartamának meghosszabbításában. Ámde e fajtájának, vagyis az állam közvetlen beavatkozásának a „rendszer megmentésébe"²⁴ – mérhetetlen mennyiségű közpénz átirányítása és az egyre komolyabb kapitalista csődsorozatok akár teljes mértékű „naciona­lizálása" révén -, megvannak a határai és messze nyúló következményei a jövőbeli fejlődésre nézve, s ezért nem szabad azt képzelni, hogy ez állandó strukturális gyógyír lehetne.

1972-ben, Max Weber kapitalizmus-meghatározásáról adott kritikám részeként, hangsúlyoztam, hogy teljesen helytelen általában úgy ábrázolni a kapitalizmust, mint amelyre a „magántőke-befektetés" jellemző. Az ilyen jellemzés csak a kapitalista fejlődés meghatározott történelmi szakaszára érvényes, semmiképp sem szolgálhat ennek weberi értelemben vett „ideáltípusa" gyanánt. Weber a magántőke-befektetést hangsúlyozva kritikátlanul védelmezi az egyéni kapitalista álláspontját, s mellőzi ugyanakkor a tőkés termelési mód egyik legfőbb objektív fejlődési irányzatát, nevezetesen az állami tőke egyre növekvő bekapcsoló­dását a kapitalista rendszer folyamatos újratermelésébe. Elvben a fejlődés véghatára nem más, mint a kapitalizmus érvényesülő formá­jának átalakulása egyfajta mindent átfogó államkapitalizmus rend­szerébe, amelyből elméletileg következik a Weber által eszményített kapitalizmus sajátos szakaszának teljes eltörlése. De pontosan efféle következményei miatt kell kívül esnie e kulcsfontosságú fejlődési iránynak a weberi „ideáltípus" ideológiai keretein.²⁵

Természetes, hogy ezt az irányzatot, az egyre nagyobb közvetlen állami részvételt a közpénzek átirányításában a magántőkés szektorba azzal a céllal, hogy meghosszabbítsák a tőkerendszer újratermelési életképességét, teljes mértékben hamis színben tüntetik föl a fönnálló rend „bérencei" és propagandistái.

Britannia némely részén, például Észak-írországban, a közszféra" (azaz: „állami szektor") tőkés módra irányított és kizsákmányolt hányada a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban, valamint az egyéb gazdasági tevékenységben mostanra 71 százalékra szökött föl, az országos átlag pedig mintegy 50 százalékos. Mégis, a dolgok jelen­legi állását, amely bővelkedik a nagymértékben növekvő hibridizálódás tagadhatatlan formáiban, akként írják le jellemző neoliberális torzítással és szemforgatással, mint „az állam határainak visszagöngyölítését", valamint ugyane hamis színben föltüntetés olyanféle változataival, mint „az állam visszahúzódása".

Ekképpen, akárcsak a The Economist, a nemzetközi burzsoázia egy másik prominensen osztálytudatos sajtóorgánuma, a londoni székhelyű Financial Times is egy új „Beveridge pillanata" mellett kardoskodik, nyil­vánvaló utalással Lord Beveridge-re, a befolyásos liberális politikusra, aki a második világháború vége felé megalkotta a jóléti állam elméletét abban a könyvében, amelynek programadó címe az volt: Teljes fog­lalkoztatottság egy szabad világban. A Financial Times szerkesztői a következőképpen fogalmazzák meg vezércikkükben az úgynevezett „állam visszahúzódása" problémáját a rendkívül komoly gazdasági válság jelenlegi körülményei között, a brit parlamenti választások előtti kampány kellős közepén, amikor máris arra számítanak, hogy a „nemzeti adósság" jóval túllépi majd az 1,5 billió fontot (vagyis megközelítőleg a 2,4 billió dollárt a jelenlegi valuta-árfolyamon) a következő négy-öt évben:

A közszolgálati fizetéseket, nyugdíjakat és állásokat le kell faragni. Ugyanígy a közszolgáltatásokat. A költségvetésben ki kell fejeződ­nie, miként osztanák el a terheket, amennyiben ismét a Munkáspárt lépne hivatalba. […] A kormánynak igaza van, ha nem túl sokat és nem túl gyorsan farag le, de ez nem mentség arra, hogy nem tervezi. […] A Munkáspárt szándékolt határozatlankodása szinte kikény­szeríti a mélyreható vitát az állam szerepéről – Beveridge pillanata! -, fölkavarva az állóvizet. […] Akárki nyer a választáson, az fogja levezényelni az állam visszahúzódását.²⁶

Tehát a valódi jelentése az „állam visszahúzódásának" – avagy a „visszagöngyölíteni az állam határait" cinikus neoliberális szólamának, amit oly régóta úton-útfélen reklámoznak -, az a vezércikkileg elleplezett, ám teljes mértékben önkiszolgáló szorgalmazása az afféle „tervezésnek" (s a „szabad piac" ideológiájának bajnokai ebben a lényeg-leleplező értelemben még pártolják is a „tervezést"), hogy miként áramoltatható át a „közszolgálati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a szociális „szolgáltatások" drasztikus lefaragásával nyert financiális haszon a mindinkább csődhajlamos tőkés vállalkozás feneketlen zsebébe. Más szóval, az új „Beveridge pillanata", amely mellett a Financial Times vezércikkírói kardoskodnak, valójában a jóléti állam maradványainak vadul „tervezett" likvidálását jelenti, amit maga a kapitalista állam hajt végre.²⁷ Mindez, persze, „a rendszer megmentésének jó ügye" érdeké­ben, tömeges állami beavatkozás révén, a szó betű szerinti értelmében csillagászati összegek erejéig biztosítva a tőke csuszamlós lejtőre került újratermelési rendjének életképességét, rendszerfejlődésének leszálló történelmi ágában, amelyre rányomja kitörölhetetlen bélyegét az egyre csak mélyülő strukturális válság.

Ámde az a fajta osztálytudatos vezércikkezés, amellyel a The Economist-ban s a Financial Times-ban találkozhatunk, csupán a szélma­lomharc és a szemforgatás keveréke. E két alkotóelem kombinálását jól szemlélteti az a tény, hogy a Financial Times 2010. március 23-i számának ugyanazon oldalán, az idézett vezércikkel közvetlenül szom­szédos kolumnán megjelent cikk bírálja a munkáspárti kormány „Stra­tégiai Befektetési Alapját", amelyről nemrég közölték, hogy korántsem elhanyagolható összeg, 950 millió font fölött rendelkezik, és ismertettek néhány idevágó tételt, amelyek összege mintegy félmilliárd fontot tesz ki.

Az ebben az újságcikkben kifejezett bírálat egyáltalán nem irányul a magántőkés vállalkozásoknak juttatott, tovább növekvő állami pénz­osztogatás ténye ellen – ebben az értelemben szó sem lehet „az állam visszahúzódásáról". Ellenkezőleg, mindig is nagyon üdvözlendőnek tartja a publicista, ha az állam folytatja nagylelkű alamizsnálkodását. „Bírálata" csakis a létrehozandó Alap nevére vonatkozik, ezt ugyanis az újságíró nézete szerint "Stratégiai Újraválasztási Alapnak" kellene nevezni.²⁸ E cikk szerzője tehát nem kívánja megkérdőjelezni a lényeges dolgokat, amelyek nélkül az általa teljes szívvel támogatott rendszer egyáltalában nem maradhatna talpon; egyszerűen csak egy szellemesnek vélt válasz­tási viccet akart elsütni.

Az „állam visszahúzódása" mellett kiálló vezércikk érvelésének egy­szerre szemforgató és ábrándos jellege pedig kiderül abból a tényből, hogy a kapitalista fejlődés jelen történelmi szakaszában valósággal elgondolhatatlan visszanyesegetni a közszféra (állami szektor) roppant változatos gazdaságát, s lefaragni a megfelelő foglalkoztatási költsé­geket, ahogy a Financial Times szerkesztői szeretnék az ingatag ma­gántőkés termelési és pénzügyi rendszer megszilárdítása érdekében.

Hiszen a rendszer-hibridizálódás az utóbbi száz évben olyan arányokat öltött – említettük, hogy már mintegy 50 százalékra rúg a tőkés módra fejlett országokban, dacára a különböző konzervatív erők (köztük az „Új Munkáspárt") részéről megnyilvánuló minden tiltakozásnak -, hogy e trend megállítása érdekében most „tervezett" goromba beavatkozás óhatatlanul kudarcot vall. Ténylegesen ezek a farizeuskodó, „minden ízében tőkés könyvvitelt!" követelő tiltakozások egyhangú ismétlődéssel kombinálódnak a sorra-rendre meghiúsuló ígéretekkel az „egyensúly helyreállítására a magánszektor érdekében". Mindezek legföljebb any-nyit érnek el, hogy növekvő ínségbe taszítják a néptömegeket, de nem képesek eltörölni a rendszer-hibridizálódás ellentmondásos trendjét.

Igazából maga a dolog „a jelenlegi kapitalista termelés egész struk­túráját érinti, nem csupán valamelyik ágát. Ésszerű várakozásnak az sem tekinthető, hogy majd az állam megoldja a problémát, akármennyi közpénzt töltöget is a gazdaságba az árulkodó mentőműveletek során. […] A gazdaságba történő állami beavatkozás hatalma – amiben nem is oly régen még az »új ipari állam« minden elképzelhető bajára és nyavalyájára fölírható csodaszert látták – szigorún csak ezeknek az ellentmondásoknak a fölgyorsított érlelésére terjed ki. Minél nagyobb a gyöngélkedő páciensnek beadott gyógyír adagja, annál nagyobb a csodaszertől való függősége […]²⁹

Ebben az értelemben az általában vett tőkerendszer egyik alapvető ellentmondásával állunk szemben. Az ellentmondásos meghatározottsá­goknak bármelyik oldalát tolják előtérbe védelmezői, óhatatlanul ellene dolgozik és semmivé teszi a másik oldala. Tehát hosszú távon egyfelől a csillagászati összegek, amelyeket a produktivitását tekintve igencsak problematikus, financiálisan pedig kalandor, sőt csaló tőkerendszer forrásigényes hibridizálása – ami a tőkés módra menedzselt „közszféra" kiterjesztése révén valósul meg, s ezt mostanság még a cinikusan ma­gántőke-kisegítő „PPS" („Private-Public Partnership"), tehát a magántőke és az állami befektetés társulása³⁰ formájában is manipulálják – követel meg, tehát ezen pénzek óhatatlanul elfogynak, s így aztán az egyre bővülő állami alamizsnálkodás járhatónak vélt útja aknamezőre vezet.

Ugyanakkor ennek a történelmi fejlődés által fölállított egyenletnek a másik oldalán az „adott eszközök és erőforrások megszabta kereteken belül élni" erényeskedőn öndicsérő szorgalmazása áll – vagyis szükség­képpen visszafogott gazdasági tevékenység, összhangban a „közszolgá­lati fizetések, nyugdíjak és állások", valamint a „szolgáltatások"javasolt drasztikus lefaragásával annak érdekében, hogy csökkentsék az immár sok billiós és egyre csak könyörtelenül növekvő „nemzeti adósságot" -, egy olyan társadalmi újratermelési rendszerben, amelyik növekedési önmitológiájának alapzatán működik, tehát végképp önpusztító növeke­désre alapozottan, ami semmi egyebet nem jelent, mint a következmé­nyekre való tekntet nélküli tőketerjeszkedés és -fölhalmozás elidegenítő, ám abszolút szükségszerűségét. Egy efféle újratermelési rendszernek, amelyik ilyen ellentmondásos elvek alapján működik, aligha más, mint robbanás lehet a vége.

Ez az oka, amiért csakis egy globális-korszakos értelemben vett szerkezeti változtatás nyújthat reményt a tőke rendszeréből fakadó el­lentmondásainak leküzdésére e rendszer strukturális válsága történelmi szakaszában. Egy korszakosan fönntartható szerkezeti változtatás, amelynek irányadó alapelve egy gyökeresen más társadalmi újraterme­lési rend megteremtése.

A rendszer-hibridizálódás, amelynek kiterjedését látjuk korunkban, dacá­ra a visszafogására irányuló különböző konszenzusos politikai próbálko­zásoknak, összhangban a fölsőbbrendű „magánvállalkozói rendszer" és ennek „szuverén egyéni fogyasztói" mitológiájával, része egy általáno­sabb és jelentősen elmérgesedő problémának, amely mindegyre csak erősbödött az elmúlt száz esztendő folyamán. E probléma mélyen fekvő oksági meghatározását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a tőke objektíve megvalósítható alternatíváinak történetileg leszűkülő mozgásterét anta­gonisztikus ellentmondásai kitelepítésére és eligazgatására.

A tőkerendszer immár kínosan nyilvánvaló háromágú destruktivitása – (1) katonai téren, a tőke véget nem érő háborúival a monopolista impe­rializmus kezdete, vagyis a tizenkilencedik század utolsó évtizedei óta, s egyre nagyobb romboló hatású tömegpusztító fegyvereivel az utóbbi hatvan évben; (2) a tőke nyilvánvalón pusztító „ökológiai" hatásának fölerősödése révén, ami manapság már közvetlenül sújtja és veszé­lyezteti az emberi létezés elemi természeti alapzatát; és (3) az anyagi termelés valamint az egyre növekvő hulladéktermelés terén, köszönhe­tőn a „romboló termelés" előretörésének a hajdan magasztalt „alkotó" avagy „termelő rombolás" helyén – e szűkülő mozgástér szükségszerű következménye.

A tőke számára zavaró módon azonban a fönnálló antagonisztikus rendszernek sem növekvő destruktivitása, sem konszenzusteremtő hib-ridizálódása – amit hosszú ideig arra használtak a leghatalmasabb tőkés országokban, hogy kitelepítsék a tőke antagonizmusait, s erre is fogják használni, amíg ennek a megoldásnak a gazdasági és politikai kivitelez­hetőségét nem ássa alá az erősbödő szerkezeti válság – nem kínálhat semmilyen hosszú távú megoldást az objektíve szűkülő mozgástérre.

Minden antagonisztikus rendszer lényegi meghatározó jellemzőinek része az, hogy szerkezetileg képtelen megoldani belső ellentmondásait. Pontosan ez az, ami objektíven antagonisztikus rendszerként határoz­za meg. Következésképp, egy ilyen rendszernek más utakat-módokat kell találnia ahhoz, hogy elbánjon rendszer-ellentmondásaival – vagy eligazgassa őket (ameddig képes rá) -, föl- vagy megoldásuk módjának vagy lehetőségének hiányában. Ugyanis egy történelmileg életképes és fönntartható megoldás magát a tőkerendszert változtatná át de facto a saját szerkezetileg körülbástyázott és hierarchikusan kizsákmányoló meghatározottságainak „eltüntetése"nem-antagonisztikus módozatává, amely meghatározottságok pedig – ellentétben a „népi kapitalizmus" ábrándos képzelgéseivel – a valóságban egy fölülmúlhatatlanul antago­nisztikus társadalmi újratermelési rendként definiálják ezt. Nem meglepő ennélfogva, hogy a tőke-apologetika messze legkedveltebb és úton-útfélen reklámozott ideológiája éppenséggel a történetileg létrejött (és történetileg meghaladható) rendszerantagonizmus még leghalványabb lehetőségének is a vagy finoman kimunkált vagy nagyhangú tagadása. A rendszer antagonizmusát árulkodó módon egyéni konfliktus színében tüntetik föl, mint ami állítólag az „emberi természet" örök velejárója.

Mindazonáltal a rendszerantagonizmus efféle tagadása az uralkodó ideológia részéről – mindegy, hogy cizelláltan kimunkált álca alatt, vagy faragatlan cinizmussal történik ez -, nem tüntetheti el magát a mélyen gyökerező problémát. Ez a probléma éppen hogy csak súlyosabbá növekedhet az előttünk álló időben, ahogy már meg is látszik az utóbbi néhány évtized történelmi körülményein, amelyekre a tőke elmérgesedő szerkezeti válsága nyomta rá bélyegét. Ugyanis csupán két útja-módja van annak, ahogyan egy antagonisztikus társadalmi újratermelési rend­szer bánhat alapvető rendszer-ellentmondásaival: vagy (1) időlegesen kitelepíteni avagy exportálni őket; vagy pedig (2) minden rendelkezésére álló eszközzel rákényszeríteni ellenfelére, beleértve a legerőszakosabb és legpusztítóbb eszközöket is. Ebben a kettős értelemben:

(1)  kitelepíteni az antagonizmusokat, akármilyen módon is gyakorol­ható ez az uralkodó körülmények közepette – mint például a minden változatában belső ellentmondásokat exportáló, a propagandában a „fehér emberre háruló teher" gyanánt átlényegített, társadalmilag miszti­fikáló és soviniszta konszenzusteremtő imperialista uralom jól ismert brit birodalmi „ágyúnaszád-diplomáciája" formájában; vagy a „fejlett tőke" ka­tonailag kevésbé nyilvánvaló, ám gazdaságilag-politikailag hatékonyabb második világháború utáni „modernizáló" globális hatalom-bitorlásának praktikáit bevetve bolygónk kevésbé fejlett területein,³¹ az állítólag már „posztimperialista" ideológiának megfelelőn -, ameddig még megvaló­sítható a tőke rendszer-antagonizmusai eligazgatásának ez a kitelepítő-exportáló módozata a nemzetközileg épp uralkodó hatalmak (s persze, a többiek rovására csupán néhányuk) által;

(2)  kíméletlenül rákényszeríteni az osztályellenfélre a tőke erősbödő osztályuralmának erőszakos elnyomó parancsolatait a rosszabbra forduló válság és az élesedő osztálykonfliktus helyzeteiben, sutba vágva – a társadalmilag megkövetelt és „igazolt" szükségállapot nevében – még a „demokrácia és a jogállamiság" látszatát is; vagy, imperialista rendszerek közti összeütközések esetében, rákényszerítve a gyöngébb vetélytár­sakra és szemben álló államokra a legerősebb uralkodó katonai hatalom vagy hatalmak „nem alku tárgyát képező" igényeit és érdekeit – a legtá­gabb skálán, minden lehető eszközzel, beleértve a totális háború fegy­vereit is -, ahogy ezt két világháború bizonyította a huszadik században.

Az uralkodó rend számára az a bökkenő, hogy sem a tőkerendszer antagonisztikus ellentmondásainak exportáló kitelepítése a tőke globális térbitorlása révén – ennek pusztító hatásával együtt immár a természetre is, ami viszonylag könnyűszerrel fönntartható volt igen hosszú időn át a múltban -, sem a rendszer-antagonizmusok erőszakos rákényszerítése az ellenségre, amelyet igába kell dönteni a totális háború végső erőfe­szítésével is, korunkban már nem valósítható meg könnyűszerrel. Mára már alig maradt a vezető kapitalista hatalmak számára megkaparintható jelentős területe a bolygónknak; sem közvetlen imperialista katonai lero­hanással, sem újonnan intézményesített „modernizáló" gazdasági leigá-zással. A tőke globális emelkedése ugyanis, amelyet Marx megállapított Engelshez írott, korábban említett levelében,³² már történelmileg lezárult. Más szóval, immár teljes a tőke globális térnyerése, ha nem is a „globa­lizálódás" amaz idilli formájában,³³ amelyről dicshimnuszokat zengenek hivatásos ideológusai és „bérencei". A tőke, háromágú destruktivitása egyre ingatagabb formájában, immár uralma alatt tartja és kizsákmá­nyolja egész bolygónkat minden lehető módon; de nem képes sem megoldani, sem alkalmas módon kitelepíteni szerkezeti antagonizmusait és robbanásra kész ellentmondásait a zavartalan tőketerjeszkedés és -fölhalmozás érdekében.

Mi több, az elmérgesedett problémáknak a tőke számára hagyományos „végső megoldása", a korlátlan háború, amelyet a múltban potenciális vagy valóságos ellensége ellen indított, gyakorolhatatlanná lett az immár bevethető tömegpusztító fegyverek föltalálása eredményeképpen, ame­lyek totálisan elpusztítanák az emberiséget egy globális háborúban. A folyamatos részleges háborúk – még ha az „elsöprő túlerő" érzéketlenül eszményített katonai stratégiáját alkalmazzák is, a népességet sújtó mérhetetlen, s még érzéketlenebb módon „járulékosnak" nevezett „kár­okozással" egyetemben, ahogyan Vietnamban és másutt tették – csakis elmélyíteni képesek a tőkerendszer szerkezeti válságát ahelyett, hogy kiutat mutatnának belőle az imperialista győztes és legyőzött hagyomá­nyos sémájában.

Így tehát a tőke szűkülő mozgástere a tekintetben, hogy alternatívák közt választhasson a belső problémáival való elbánáshoz -, ami elvá­laszthatatlan a tőke hanyatló fejlődési szakaszától – komoly következ­ményekkel jár a jövőre nézve. Hiszen az a kijózanító igazság – s mindig is az marad -, hogy a szerkezeti problémák szerkezeti megoldásokat követelnek. Ez pedig, amiként a továbbiakban látni fogjuk, korszakosan fönntartható, hamisítatlan szocialista szellemű, strukturális gyógymód után kiált, s ez csakis annak a történelmi dialektikának a helyreállításával valósítható meg, amelyet a tőke antagonizmusai, rendszerfejlődésének leszálló szakaszában, gyökerestül fölforgattak.. így történhetett meg, hogy a tőke társadalmi anyagcsere-rendje – amely egykor a történelemben messze a legnagyobb előrelépést tette a termelés terén – a fonákjára fordult, a szerkezeti meghatározottságoknak messze a legpusztítóbb rendszerévé tagolódott, amely most már közvetlenül veszélyezteti boly­góháztartásunkat s benne az emberiség továbbélését.

Ám dacára minden ellenkező megrögzött érdeknek, nem szabad nem venni tudomást a fönnálló rend elfojthatatlan történeti dimenziójáról, s nem szabad tévesen fölfogni alapvető meghatározottságainak valódi jellegét. A társadalomszerkezetek ugyanis – még a legerősebben körül-bástyázottak is, amilyen a tőke társadalmi újratermelési rendje – nem juthatnak érvényre úgy, ahogy a „tehetetlenség törvénye" érvényesül a természeti szükségszerűség világában. Nem szabad a természeti törvény mintájára elképzelni a történelmi szükségszerűséget, mint ahogyan a tőkeapologéták szeretik hamis módon rendszerük állítólag örök érvényét bizonygatni, miközben fonákul Marxot vádolják azzal, hogy afféle „gazda­sági determinista" szemével nézi a világot. Marx dialektikus fölfogásában a történelmi szükségszerűség kibontakozó szakaszai akként jelennek meg, mint amelyek egy idővel szükségképp „eltűnő szükségszerűség" fokai, s a társadalmi szerkezet – amelyet úgy írt le, hogy ez „mindenkor meghatározott egyének életfolyamataiból áll elő" – mélységesen törté­neti megszorító föltételeknek van alávetve. Erre fut ki a szerkezet és a történet dialektikája. Hiszen a történelem és a struktúra emberi vonatko­zásban mindig is mélységesen egymásba fonódik, s a történelem maga szükségszerűleg nyitott végű. A korunkban elkerülhetetlen globalizálódás bonyodalmai és ellentmondásai mit sem változtathatnak ezen. Ezek csupán nyomatékosíthatják a föltornyosuló felelősséget azért, hogy szembenézzünk az idevágó kihívásokkal, amiként a jelen tanulmány is bevallottan ezt teszi. Ahogy egy magyar szólásmondás találón megfo­galmazza, csakugyan „nem babra megy a játék".

(Fordította: Csala Károly)

(Ez a szöveg, amelyet a szerző kéziratban bocsátott szerkesztősé­günk rendelkezésére, „Bevezetés" a Social Structure and Forms of Consciousness című könyv 2011 elején a Monthly Review Press kiadá­sában, New Yorkban megjelenő második kötetéhez.)

Jegyzetek

¹ Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. MEM 42, 113.

² Uo.

³ Marx-Engels: A német ideológia. Magyar Helikon, 1974. 29.

⁴ I. m. 35.

⁵ Marx: A filozófia nyomorúsága. MEM 4, 152.

⁶ Lásd Arisztotelész Poétikájának 8. és 9. fejezetét.

⁷ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszát. (Kiváltképp az angol kiadás 354-373. oldalait.)

⁸ Claude Lévi-Strauss: La pensée sauvage. Paris, Plon, 1962. (Az idézet magyar fordítása részben Vekerdi Lászlóé: „A primitív gondolkodás". Valóság, 1967/11. 90.) Lévi-Strauss kirohanása a „transzcendentális humanizmus" ellen utóbb vissz­hangra talált Louis Athusser és társai körében, mint a hozzájuk kapcsolódó fura „elméleti antihumanizmust" képviselő „strukturalista marxizmus" kulcsfontosságú, meghatározó jellemzője.

⁹ Lásd majd könyvem 6.4 szakaszának (az angol kiadásban) első három oldalát.

¹⁰ Vö. Jean-François Lyotard: „Mi a posztmodern?" Nagyvilág, 1988/3.

¹¹ Lyotard: „A posztmodern állapot". In: Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot. Századvég Kiadó, 1993. 130.

¹² Lyotard: „A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek". In: A posztmodern állapot. 258.

¹³ Lásd e tekintetben Marx korszakos jelentőségű, 1858. október 8-án Engelshez írott levelét.

¹⁴ Ahogyan Engels, Marx nagy fegyvertársa elismerte és hangsúlyozta: „Marx magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien." Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége. MEM 21, 279.

¹⁵ A német ideológia. 49.

¹⁶ I. m. 91.

¹⁷ Marx A politikai gazdaságtan bírálatához írott „Előszó"-ban használta ezt a kifejezést [MEM 13, 6.] azokkal a nagy elméleti teljesítményekkel kapcsolatban, amelyeket a polgárság kimagasló értelmiségi alakjai értek el a fölívelőben levő tőke álláspontjáról.

¹⁸ MEM 23, 12-13.

¹⁹ F. A. Hayek: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, 1992. 108.

²⁰ I. m. 110. E bődületes apologetikája annak, ami „hasznos és kellemes a tőke számára", minden bizonnyal jól hangzó muzsika az olyanok füleiben, akik nem látnak rá okot, hogy miért is kellene egyáltalán megpróbálnunk ellenőrzés alá vonni a katasztrofálisan veszedelmes globális pénzügyi rendszert, amely a felelőtlenül hűtlen kezeléssel elpocsékolt dollár billiókkal összhangban most már elözönli a termelés terét is. Évekkel ezelőtt idéztem a Sunday Times egyik cikkét arról, hogy „A General Motors úgy fedezte likviditási hiányát, hogy merített 15 milliárd $-os nyugdíjalapjából, amit engedélyez számára az amerikai törvény.

Csakhogy most már 8,9 milliárd $ hiányzik a nyugdíjasok részére tartalékolt pénzalapból." S úgy kommentáltam: „A hűtlen kezelés tehát nem marginális vagy kivételes, hanem normális velejárója a tőkerendszernek." (Lásd A tőkén túl I. L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2008. 21.) Újabban az ipari óriás General Motorst is – amely egykor azzal dicsekedett, hogy költségvetése na­gyobb, mint Belgiumé – az állam volt kénytelen megmenteni a csődtől, dacára, hogy milyen leplezetlenül elbánt munkásai nyugdíjalapjával, az „amerikai törvény által engedélyezetten".

²¹ Hayek: i. m. 113.

²² Ez a fajta félremagyarázás messzire nyúlik vissza a történelemben. Már Engels is bírálta A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig című művéhez 1892-ben fűzött jegyzetében, hangsúlyozva: „Újabban azonban, amióta Bismarck rávetette magát az államosításra, bizonyos hamis szocializmus lépett fel, sőt itt-ott még némi lakájkodássá is fajult, amely minden államosítást, még a bismarckit is, minden további nélkül szocialistának nyilvánít." MEM 19, 211.

²³ Mészáros István: A tőkén túl. I. Id. kiadás, 22.

²⁴ Lásd ehhez: a nemzetközi burzsoázia egyik legnyilvánvalóbban osztálytudatos hetilapja, a The Economist nyíltan megvallja, hogy annak a több billió dollárnak, amelyet a tőkés csődfölvásárlás „jó ügyébe befektettek" a jelenlegi válság során, az a legfőbb érdeme, hogy ez „a rendszer megmentése"; amiként kimondottan ezt emeli ki óriási betűkkel a címoldalán, 2008. október 11-én.

²⁵ István Mészáros: „Ideology and Social Science". E címmel a torontói York University társadalomtudományi karán 1972 januárjában rendezett interdiszciplináris szeminárium egyik tanulmányaként íródott. Első ízben közölte: The Socialist Register, 1972. Legújabban a Critical Quest jelentette meg külön kötetként: Ideology and Social Science. New Delhi, 2010. Az idézet e könnyen hozzáférhető friss kötet 10. oldaláról való.

²⁶ „Darling [a brit munkáspárti pénzügyminiszter neve] köteles reális költségvetést benyújtani: vissza kell nyesegetni az Egyesült Királyságban az államot; mondja meg nekünk a Munkáspárt, hogyan", a Financial Times 2010. március 23-i vezércikke.

²⁷ Ez, persze, az állam egyre aktívabb beavatkozását jelenti a gazdasági ügyekbe, nem pedig „visszahúzódását".

²⁸ Lásd Brian Groom cikkét: „Call it the Strategic Re-election Fund". Financial Times, 2010. március 23.

²⁹ Idézet A társadalom-ellenőrzés szükségessége című előadásomból az Isaac Deutscher Emlékülésen, London School of Economics, 1971. január 26. Lásd A tőkén túl IV, L'Harmattan – Eszmélet Alapítvány, Bp. 2010. 35-36.

³⁰ Még a The Economist-ból is kitetszik, milyen képtelenül tékozlók és rosszul gazdálkodók az efféle „partnerségek" (közös magán- és állami tőkebefektetéssel gazdálkodó társulások), amelyek arra valók, hogy bőkezű kárpótlást biztosítsanak a csődbejutó tőkés vállalkozások részvényeseinek, s amelyeket agyonreklámoz az „Új Munkáspárt" kormánya. így nemrég azt olvastuk a The Economist 2010. május 15-i számának 40. oldalán közölt cikkben [„The Tube upgrade deals. Finis: The end of the line for Britain's biggest private finance initiative" – a cikk a londoni földalatti és földfelszíni tömegközlekedési állami-magán vegyesvállalatok, a Tube Lines, Metronet, TFL pénzügyi helyzetével foglalkozik – A ford.]: „Elméletben a PPP-t arra szánták, hogy kihasználják a magánszektor hatékonyságát, és derekas profit fejében áthárítsák a kockázatokat a munkát elvégző cégekre. Ténylegesen sem a Tube Lines, sem a Metronet nem volt képes teljesíteni a megállapodásokat.

A Metronet igazgatósága csapnivaló módon igazgatott, a kockázat átvállalása merő káprázatnak bizonyult: a cég 2007-ben csődbe jutott, s a kormány mintegy 2 milliárd font erejéig kártalanította a hitelezőket." A dolgok ilyetén elintézése azt jelenti, hogy a „PPP"-ben a „Private", vagyis a „magán" annyi, mint „derekas profit", a „Public" pedig, tehát az „állami" annyi, mint „óriási (ebben az egy eset­ben megközelítőleg 3 milliárd dollárnak megfelelő) veszteség", amit a dolgozó osztályok vállára rakosgatnak át a vagyonbukás szeszélyének kitett kapitalis­tákéról, akiket buzgón kártalanít az állam. Nem vonhatók ki a felelősség alól a „pártatlan tanácsadó cégek" sem, amelyek „szakértéssel" segítenek igazolni és a társadalomra áthárítani az efféle színlelten előnyös kockázatvállalásokat. Íme: „Amint a társulást összehozták, a Pricewaterhouse Coopers tanácsadó cég azt az előrejelzést adta, hogy a magánszektor akár 30 %-os megtakarítást érhet el; ez a szám fűtötte föl az egész projektet. Ámde a pénzügyi tanácsadó »nem közölt semmilyen bizonyító alapot erre a számításra«, mondja Stephen Glaister egyetemi tanár, aki mindvégig figyelemmel kísérte az eseményeket." (Uo.) S ez még korántsem a vége az intézményesített felelőtlenség eme rendszerét be­mutató történetnek. Ugyanis „Május 11-én a döntőbíró Chris Bolt, a PPP-ügyek parlamenti előadója közzétett egy áttekintést a Metronet régi szerződéseiről, amelyeket most már szintén házon belül kezelnek a TFL-nél. »Kiábrándító« volt azt tapasztalni – mondta -, hogy a TFL változást eszközölt korábbi könyvviteli­elszámolási rendjében, lehetetlenné téve ezáltal az összevetést a Tube Lines-szal és a beolvadás előtti Metronettel." (Uo.) Eszerint, tökéletes összhangban az intézményesített felelőtlenség megszokott, a cinkosságra törvényesen építő rendszerével, senkinek sem lehet a fejére olvasni a kolosszális veszteséget. De ki hihetné komolyan, hogy az államilag szponzorált és katasztrofálisan tékozló felelőtlenségnek ez a kapitalista csődgazdálkodás szolgálatában álló rendszere örök időkig fönntartható?

³¹ E tekintetben is nyilvánvaló a szerkezetből eredőn érvényesülő kitelepítés történeti dimenziója. A „modernizáló" stratégiák vélt igazolását az érintett maroknyi tőkés ország történelmileg szerzett (de nem emlegetett) kizsákmányoló előjogai szolgáltatják; álságosan a tervezett „fejlesztés" egyetemes elterjesztését ígérgetik, teljes híjával minden ezt alátámasztó valóságos alapnak, ahogy például a Walt Rostow-féle groteszk „nekilendülés és érett kijózanodás" teóriájában. (Lásd könyvét: The Stages of Economic Growth: A Non-Communist Manifest. Cambridge University Press, 1960.) Az ilyen „fejlesztési elméletek" a jövőre nézve is teljesen üres szóhalmazzá fakulnak, mihelyt a privilegizált „mintaországok", dacára fölhalmozott előjogaiknak, saját komoly problémáikkal kényszerülnek szembenézni,amiként erre korunkban igencsak rákényszerülnek.

³² Lásd a 13. jegyzetet.

³³   Lásd Martin Wolf: Why Globalization Works. The Case for the Global Market Economy. Yale University Press, New Haven, 2004.