Miért Európa vált a globális gazdasági válság új epicentrumává, holott annak gyökerei – a hírhedt subprime jelzáloghitelek – Amerikából ered­tek? És Európán belül miért Görögország bizonyult a leggyengébb láncszemnek? Bármiféle adekvát válaszhoz először is azt kell figyelem­be vennünk, hogy amit ma, a hitelek 2007 augusztusában kezdődött bedőlése óta tapasztalunk, nem más, mint a financializált kapitalizmus válsága. A görög események ennek csak egy epizódját jelentik. A G20 kormányok koncentrált erőfeszítései ellenére a talpraállás intervallumai csupán rövid életű közjátékoknak látszanak; a politikai intézkedések erőtlennek bizonyultak az erős válságtendenciák legyőzésére. A válság a pénzügyi rendszer szívére – a bankokra – mért csapást, ám ugyanakkor rendszerszintű, a gazdaság minden szektorára kiterjed: a bankokra, a cégekre, a háztartásokra és az államokra.

Eredete abban a nagymértékű globális egyensúlyhiányban gyökere­zik, amely az 1997-1998-as kelet-ázsiai válság óta érezhető, és amely a világgazdaságban új, természetében ingatag felhalmozási rendszer nyitányát jelentette. (Aglietta – Berrebi 2007) A Nyugaton – mindenek­előtt az Egyesült Államokban, és ilyen-olyan mértékben az EU-tagál­lamokban – ez felélénkítette a részvénynyereségek utáni hajszát, ami megemelte a beruházások jövedelmezőségének küszöbét, és intenzív nyomást jelentett a munkára, mivel szétválasztotta a termelékenységet és a bérek növekedését. Az átlagbérek növekedése megtorpant, nőtt a vagyonok és jövedelmek egyenlőtlensége, míg a részvényárfolyamok iránti érdeklődés dinamikus keresletet generált, amelyet a hitelek kiter­jesztésével akartak kielégíteni, s amelyet kamatláb-csökkentő politikákkal támogattak. A hitelekre alapozott háztartások fogyasztása pedig gyorsab­ban növekedett, mint a bérek és a jövedelmek. Ezzel szemben Keleten az 1997-es pénzügyi felfordulás és a rá következő kétbalkezes IMF-beavat­kozások következtében egyre inkább a veszélyes járadékvadász nyugati tőkére támaszkodtak. Azok az országok, amelyek megégették magukat a kelet-ázsiai válságban – amely gyorsan átterjedt Oroszországra, Brazíli­ára és Argentínára, de nem hagyta érintetlenül Németországot és Japánt sem -, gazdasági szuverenitásuk védelmében exportjuk növelésével igyekeztek dolláralapú pénzügyi mérlegüket pozitívvá tenni. Ezt a trendet igencsak erősítette, hogy Kína fő exportőrként jelent meg a világpiacon. A tőkeáramlás történelmi iránya – a Nyugattól a fejlődő gazdaságok felé – most a visszájára fordult: dollármilliárdok áramlottak Kínából és más exportáló országokból az Egyesült Államok felé, ami tovább támogatta a hitelek rendkívüli kiterjesztését, emezt pedig tovább gerjesztette az értékpapírosítás és a származékos kereskedelem növekedése, amely a nagybankokban összpontosult.

Ezek az egyensúlyi problémák éppígy jelentkeztek az Európai Unió­ban is, tovább növelve a tagállamok közötti divergenciát; az euróövezet nagybankjait is rossz hitelek terhelték. Ráadásul a válság rámutatott az egységes európai valuta rendszerének egész sor strukturális hiányossá­gára is. A következőkben megvizsgáljuk ezeket az egyensúlyhiányokat és strukturális hibákat, majd a görög pénzügyi helyzetet elemezzük, s felmérjük, hogy milyen lehetőségekkel kell Athénnak szembenéznie, illetve hogy miként terjedt ki a válság 2011 folyamán a déli tagállamokra – ami azután 2012 tavaszán már az egész európai makrogazdasági hely­zetre romboló hatással volt. Az államadóssági és a banki válság kettőse visszavetette a gazdasági aktivitást, és hatása lassan az egész világon megmutatkozott. Végül jellemzem – és kritizálom – az euróövezethez való német hozzáállást, és felteszem a kérdést, hogy milyen intézkedé­sek lennének szükségesek ahhoz, hogy az Európai Unió a fenntartható növekedés útjára léphessen. Először mindazonáltal hasznos lenne felmérni azokat a magán- és államadósságokat, amelyek a kontinens minden szegeltében felhalmozódtak.

Félintézkedések

Az unió egységes piaca integrált pénzügyi teret hozott létre, amely nyitott a tőkemozgások előtt. A nagy európai bankok globális aktorokká váltak. Aktív szerepet játszottak abban, hogy az Egyesült Államokban felhalmozódtak a tartozások és az elértéktelenedett értékpapírok, és a válság 2007-es kirobbanásakor hasonló helyzetben találták magukat, mint az amerikai bankok. Ám a francia, a német és a spanyol kormá­nyok átmenetileg inkább lehetővé tették számukra a kedvezőtlen hitelek befagyasztását, mintsem azok átstrukturálására ösztönözték volna őket. Az elkövetkező években a bankok feltöltekeztek az euróövezet állam­adósságaival – figyelemreméltó profitot söpörtek be e folyamatnak kö­szönhetően, amikor gyakorlatilag nulla kamatra vettek fel kölcsönöket, és 3-4 százalékos kamatra vásároltak államkötvényeket a 2009-es élénkítő tervek idején. A válság első két évében, amikor a 2007-es hitelválság a 2008-as bankválsággá mélyült, összeomlott a Lehman Brothers és bekö­vetkezett a 2009-es globális gazdasági krach, az euróövezet országaiban a magánadósságok növekedtek a GDP-hez mérten, miközben a bruttó államadósság – a kinnlevőségek felvásárlását nem számítva – szintén a válsággal együtt szárnyalt. (Lásd a táblázatot.)

2007-ben Franciaországban és Németországban hasonló volt a bruttó magánadósságok mértéke (196, illetve 200 százalék), illetve az állam­adósság (65, illetve 60 százalék), míg Olaszországban a bruttó köztar­tozás kiugróan magas, 105 százalék volt; Spanyolországban a bruttó magánadósságok a csillagászati 317 százalékra emelkedtek, elsősorban az ingatlanberuházóknak, a jelzáloghitel-kölcsönzőknek és a regionális megtakarítás-kezelőknek- a cajaknak – köszönhetően, amelyek az ingat­lanbuborék kialakulásához vezettek, míg az államadósság a szerény 40 százalékon állt. Két évvel később arra lehetett volna számítani, hogy az adósságok átirányítása az állami pénzügyi szférába csökkenti a magán­szféra terheit. Ám 2009-ben, az európai válság előestéjén éppen az el­lenkezője történt. Franciaországban és Németországban, a példának vélt országokban a bruttó magánadósságok 7 százalékkal nőttek a 2007-es adatokhoz képest, míg Spanyolországban ez a növekedés 17 százalékos volt. Természetesen az, hogy ebben az időszakban csökkent a GDP, au­tomatikusan megemelte a tartozások százalékos arányát; mindazonáltal világossá vált, hogy az államadósságok úgy növekedtek, hogy ez nem csökkentette a privát eladósodást. Eközben Görögországban 2009-re a bruttó magánadósság 173 százalékon állt, míg az államadósság 115 szá­zalékon, hogy azután 2010-re 145 százalékra növekedjenek (a 2007-es görögországi adatok nem megbízhatóak). Írországban a pénzügyi szektor adósságait az állam teljes egészében átvállalta, ennek eredményeként a teljes adósság 2009-re 806 százalékra nőtt, amelyből 607 százalék volt a bankoknak tulajdonítható.

Összességében elmondható, hogy az euróövezet egészét tekintve a 2008-2009-es költségvetési élénkítő intézkedések nem csökken­tették a magánszektor eladósodottságának mértékét. Ezzel szemben az Egyesült Államokban, ahol a bruttó magánadósságok 2007-ben a GDP 300 százalékára rúgtak, a kormány bankmentő csomagja (TARP) által biztosított tőkeinjekció az ambiciózus pénzügyi és költségvetési intézkedésekkel párosulva 2009-re ezt az adatot 260 százalékra szo­rította le. Itt látható tehát az első jelentős különbség az Európai Unió politikájához képest, amely a kínos politikai kompromisszumokból fakadó félintézkedések bajnoka. Az unió továbbra is ragaszkodott mélyen gyökerező ideológiai konzervativizmusához azon fiskális intéz­kedésekkel szemben, amelyek a növekedés érdekében a keresletet és a jegybankok jogosítványait lettek volna hivatva megerősíteni. Ez a hozzáállás nyugalmas időszakokban csupán problémás, ám a válságok idején katasztrófákat okoz.

Strukturális hibák

Az euróövezet mindazonáltal olyan mélyebb problémáktól is szenved, amelyek felépítéséből következnek. Az a döntés, hogy legyen egy egységes európai valuta, egyáltalán nem volt magától értetődő: az integrált gazdasági és pénzügyi zónák remekül elműködtek a rugalmas valutaárfolyamokkal is – példa erre a NAFTA, vagy a Benelux országok vámuniója. A monetáris unió eredeti kezdeményezése, a Werner-terv a Bundesbank ellenkezésén bukott el az 1970-es években: exportőrként Németország tartott attól a monetáris inflációtól, amelyet az Egyesült Államokból importálna, ahogy valutatartalékait elöntené a dollárözön. Az ötletet azután az Egységes Európai Okmány alapján a nyolcvanas években ismét felvetették. A Delors-­bizottság 1989-es jelentésében az egységes európai valuta és egy Európai Központi Bank létrehozására tett javaslatot, amely utóbbi az összes tagállam jegybankjainak közös vállalkozása lenne. Nehéz megmondani, hogy vajon ez a projekt sike­res lehetett volna-e, ha nem kerül sor Németország újraegyesítésére. Mindazonáltal amikor Helmut Kohl 1990-ben úgy döntött, hogy a kez­deményezés mögé áll, az döntő mértékben megnövelte a Szövetségi Köztársaság súlyát Európában, megváltoztatta az intézményi viszonyokat és közvetlen hatással volt Franciaországra.

Az egységes valuta közismerten olyan politikai kompromisszumként jött létre, amely elfogadhatóvá tette Franciaország számára a német újraegyesítést, mivel megerősítette Németország európai beágya­zottságát. A megállapodás egyik fontos elemeként Kohl azt sürgette, hogy a Bundesbank szolgáljon a felállítandó ECB modelljéül. Ennek megvalósítása,a német-francia kompromisszum mindazonáltal mélyre­ható változásokat idézett elő az európai integráció egész folyamatában. Az eredeti communautaire hozzáállás dialektikus volt: a gazdasági integráció intézményi fejlesztésekhez vezetett – az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac, a Közös Agrárpolitika -, amelyek azután még erőteljesebb gazdasági integrációt indukálnak, és így tovább. Ez volt az, amit Delors propagált Monnet és az Európai Unió más alapító atyá­inak szellemében. Az euró létrehozásáról szóló döntés változást jelzett a forgatókönyvben, hiszen a valuta nem olyan szektor, amit a többihez hasonlóan lehet integrálni.

Ez már az 1992-ben, az Európai Árfolyam-mechanizmusról szóló vitákban láthatóvá vált, amelyek sok szempontból már előrevetítették a mai válságot. Az EÁM arra kötelezte a tagállamokat, hogy valutáik árfolyam-ingadozásait egymáshoz viszonyítva, vagyis lényegében a né­met márkához képest szűk korlátok közé szorítsák – plusz-mínusz 2,25 százalékos sávba. Az 1990-es évek elején, amikor az amerikai buborék számos közreműködő ország gazdaságát nehéz helyzetbe hozta, már nem tudták betartani a rendszer követelményeit. Ezt a sokkot tovább mélyítették a német újraegyesítés gazdasági következményei, amelyek komoly nyomás alatt tartották a Szövetségi Köztársaság pénzügyeit, és éppen akkor emelték a magasba a kamatlábakat, amikor az amerikai válság hatásai Európában is érezhetőek lettek. A magas államadós­ságával és makacs inflációval birkózó Olaszország kénytelen volt leértékelni valutáját, majd 1992 szeptemberében Nagy-Britannia volt a következő a sorban. A Bundesbank támogatásának köszönhetően a francia frank maradt az EÁM rendszerén belül. Ám amikor a követ­kező nyáron a pénzügypiaci spekulációk kiújultak, az EÁM korlátait kénytelenek voltak 15 százalékra tágítani, ami lényegében a rendszer végét jelentette.

Ennek az epizódnak a tanulságait azonban az akkori politikai vezetők a szőnyeg alá söpörték, és ezek ma is ritkán jelennek meg az aktuális válság elemzéseiben. Pedig az EÁM működési mintája, ahogy az európai valuták rögzített árfolyamait szorosan a német márkához igazították, sok tekintetben a teljes monetáris unió előfutára volt. Akárcsak annak idején az EÁM, az egységes valuta is csupán addig életképes a fennálló szabályok között, amíg a pénzügyi piacon nyugalom honol, ám a válsá­gok időszakában működésképtelenné válik. Az euró alapvetően idegen valutaként működik az euróövezet valamennyi országában. Szigorúan rögzített árfolyamkorlátokhoz láncolja őket, ami nem veszi figyelembe gazdasági realitásaikat és megfosztja őket monetáris autonómiájuktól. Innen nézve az euró ma sok tekintetben úgy funkcionál, mint az ameri­kai dollár Argentínában 1991 és 2001 között, amikor az alkotmányban rögzítették, hogy egy peso egy dollárt ér.

Ha másfelől nézzük, akkor az euró rendszere rokonítható az arany­alappal: egy olyan külső valutával, amely teljes egészében nem elérhető a nemzeti kormányok számára, de mégis szentesíti a pénzt, mégis a pénzügyi szféra teljes bizalmát élvezi, mivel úgy hiszik, hogy a kon­vertibilitás törvényei rendíthetetlenek. Az 1929 októberében kirobbant pénzügyi válságot azonban az aranyalap még két esztendővel sem élte túl. Az Egyesült Államokból a kereskedelmi szerződések és a hitelek közvetítették a válságot, amely 1931 májusában Közép-Európában bankcsődöket okozott. A kormányok közötti együttműködés hiánya és a nemzetközi konszolidáció elmaradása miatt a bankvilág a nemzeti határok mentén fragmentálódott. A coup de grâce pillanata 1931 augusz­tusában következett el, amikor megszűnt a sterling konvertibilitása, és a valutát alaposan leértékelték. Ma úgy látszik, hogy ismét fragmentálódik az európai bankrendszer, ami az euró puszta létét fenyegeti.

Eltérő fejlődés

A második strukturális probléma, amelyet csak fokozott az a forma, amelyben a monetáris unió megvalósult, az euróövezet alapvető hete­rogenitása. A belépés maastrichti feltételei az infláció, az állami deficit, az árfolyamok és a hosszú lejáratú kamatlábak jelzőszámait veszik figyelembe, amelyek a feltételezések szerint a lehető legkisebb szintek felé konvergálnak. A hosszú lejáratú kamatlábak 1996-tól valóban a német szintek felé mozdultak; ugyanakkor egy sor olyan országban is látványosan csökkentek, amelyek egyébként meglehetősen távol álltak a maastrichti kritériumok teljesítésétől – mindennek oka a kezdeti piaci várakozás volt. Azután újra gyorsan csökkenni kezdtek 1998 májusában, amikor az Európa Tanács ratifikálta a belépés feltételeinek megfelelő országok listáját. Spanyolországban az államadósság hosszú lejáratú kamatlába néhány hónap alatt ledolgozta 5 százalékos hátrányát a megfelelő német mutatókkal szemben. Nem csupán az államok, hanem minden gazdasági szereplő részesült a hitelköltségek csökkenésének kedvező hatásaiból; abból, hogy olcsón lehetett komoly tőkekölcsö­nökhöz jutni azokban az országokban, ahol a magas kamatok addig a hitellehetőségeket igencsak beszűkítették.

Ám továbbra is ott volt a kérdés: milyen célokat fog mindez a tőke szolgálni? A hivatalos doktrína – az úgynevezett lisszaboni stratégia sze­rint, amely leszögezte, hogy Európának 2010-re a tudásalapú gazdaság élvonalába kell tartoznia – hatékony körforgást vizionált: a tőke szabad mozgása fellendíti a versenyképességet, nettó növekedésnek indul az export, és ez végül kompenzálja az eladósodottság növekedését anél­kül, hogy valamiféle koherens ipari stratégiát kellene felállítani. Az euró kibocsátásának első éveiben – 1999-től elszámolási egységként, majd 2002-től készpénzként is alkalmazták – úgy tűnt, hogy minden a tervek­nek megfelelően halad. A tőkebeáramlás jelentős volt, nem utolsósorban azért, mert valójában ekkor rugaszkodott neki a globális hitelrendszer, részben a pénzügyi tervezésnek köszönhetően.

Ám a brüsszeli gazdasági logika hamarosan tévesnek bizonyult. A tőke először azokba a gazdaságokba áramlott, amelyek a legma­gasabb kamatlábakat kínálták, és csak ez után jutott el az egységes valutába. Ráadásul a rögzített árfolyamok szorításában ellehetetlenült az euróövezet exportra termelő cégeinek jövedelmezősége, éppen akkor, amikor a kelet-ázsiai országok – amelyek az alulértékelt valu­taárfolyamokkal másztak ki az 1997-es válságból, és most enyhíteni akarták adósságterheiket – óriási kereskedelmi offenzívába kezdtek a nyugati fogyasztói piacok megnyerésére. A francia és olasz bankok jól jövedelmező kölcsönöket nyújtottak különféle lokális pénzügyi intéz­ményeknek, amelyek azután a fogyasztást és az ingatlanspekulációkat ösztönözték. Spanyolországban, ahol a francia és a német bankok segítségével a pénzeket hatalmas ingatlanbuborékba pumpálták, az építőipar és alvállalkozói foglalkoztatták a dolgozók 25 százalékát; hasonló mértékben nőtt a szolgáltatási szektor is, miközben sorvadt az ipari bázis. A gyors növekedést a biztosan növekvő ingatlanárak ösztö­nözték, ez táplálta a hitelállomány bővülését és a háztartási kölcsönök terjedését; a hitelekre alapozott fogyasztás növekedése ösztönzőleg hatott az árubehozatalra, ami azután elmélyítette a valutaelszámolási deficitet, az árak inflálódtak, és mindez aláásta a versenyképességet. A növekedés az egyre nagyobb külföldi tőkeinjekcióktól vált függővé, és ez tovább súlyosbította az elszámolási deficitet. Mint minden országban, ahol a pénzügyi túlköltekezés spekulációs buborékokat és túlhajtott fogyasztásnövekedést eredményez, a buborék kipukkadása komoly magánadósságokat hagyott maga után.

A hitelező országok igencsak eltérő pályán haladtak. Németország az 1990-es években az újraegyesítés nem várt költségeivel birkózott, ami alaposan megkönnyítette a szomszéd nemzetgazdaságoknak, hogy megközelítsék a német mutatókat. Németország 2000-ben meglehe­tősen kedvezőtlen valutaárfolyammal és valuta-elszámolási deficittel csatlakozott az euróhoz; növekedését pedig 2002-2003-ban egy súlyos bankválság akasztotta meg. A drága munkaerő erodálta az ország ipari versenyképességét, és a gazdaság a stagnáláshoz közelített – ez az egyik oka, hogy a német ingatlanpiac nem csatlakozott az emelkedő árak ciklusához, amelyet számos másik fejlett ország megtapasztalt a 2000-es évek elején áradó hitelek idején. (Az ingatlanpiac Franciaországban is viszonylag visszafogott maradt, ahol a hitelfelvételt meglehetősen szigorú fizetőképességi elvárásokhoz kötötték, és nem lehetett értékpapírosítani a hiteleket.) A Schröder-kormányzat 2003-ban drasztikus munkaerő-piaci reformmal válaszolt; megállították a bérek emelkedését, és átalakították az ipari termelést, amelynek egy részét Közép- és Kelet-Európába szer­vezték ki. A versenyképesség javult, és ezt az azután alacsony fajlagos bérköltségeknek köszönhetően az évtized hátralévő részében sikerült fenntartani.

Másképp fogalmazva, a 2000-es lisszaboni stratégia, amely eredetileg a konvergenciát hivatott elősegíteni, csak elmélyítette a szakadékot. Még hangsúlyosabbá vált az euróövezet országainak heterogenitása, sok szempontból éppen amiatt a pénzügyi logika miatt, amely az euró bevezetéséből eredt. Az Amerikával való gyakori összehasonlítás ezúttal is érdekes: ott az unió különböző államai közötti különbségeket enyhítette az amerikai munkaerő mobilitása – amelyhez hasonlót Európában, ké­zenfekvő okok miatt persze, nem lehetett volna elérni -, és azok a transz­fereszközök, amelyek sokkal nagyobb jelentőséget kaptak, mint bármely, az euróövezet országai közötti kapcsolatokat megkönnyítő intézkedés.

Monetarista modell

Az euróövezetet tovább gyengítette intézményeinek kialakítása, ame­lyekre az ECB dominanciája nyomta rá a bélyegét – ez volt az egyetlen szövetségi szintű intézmény a nem szövetségi jellegű Európában. Ez az ellentmondás a jelenlegi válság lényege is. Az euró konceptuális támasza a monetarizmus, amely szerint a valuta közömbösen viszonyul a reálgazdaság jelenségeihez. Ennek megfelelően a jegybank egyetlen feladata, hogy biztosítsa a fizetőeszköz vásárlóerejének stabilitását, ame­lyet egy sztenderd árindex inverzeként definiálnak, amelyet statisztikailag az infláció mértékeként alkotnak meg. Mivel jogosítványai szerint nem ütközik semmiféle más gazdaságpolitikai céllal, a központi bank teljes függetlenséget élvezhet. Ezért ruházott a maastrichti szerződés ilyen valóban páratlan jogokat az ECB-re. A világ összes jegybankjától elté­rően legitimációjához nem társul semmiféle politikai szuverenitás; még az sem elvárás, hogy együttműködjön az európai kormányzatokkal. Az euróövezetnek nincs is más intézménye a régiót átfogó makrogazdasági regulációra, amely kombinálná a költségvetési és a monetáris eszközö­ket, csupán egy mesterséges és uniformizált Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amely az állami deficiteket hivatott limitálni ebben a vegyes társaságban. Az ECB feltűnő elszigeteltségben működik. Az euróövezet összesített költségvetése nem több, mint az egyes országok költségve­tési döntéseinek ex post facto egybetákolt összessége.

Nem különösebben meglepő hát, hogy ez a monetáris modell nem állt ki egy komolyabb gazdasági válságot. Az amerikai Szövetségi Jegy­bankot (FED) 1913-ban hozták létre, miután az 1907-es bankválság – amelynek idején úgy tűnt, hogy a teljes amerikai pénzügyi rendszer az angol kölcsönök függvénye – jól demonstrálta egy olyan valuta árát, amelyet nem garantál nemzeti szuverenitás. Ebből a szempontból még inkább érthetővé válnak az ECB torzulásai a jelenlegi válság miatt. Hogy szerepét betöltve végső hitelező lehessen – e funkciótól nem képes elszakadni -, szükségszerűen politikai döntéseket kell hoznia, hogy melyik piacot vagy pénzügyi aktort támogassa. De mi legitimálja egy olyan jegybank döntéseit, amely nem tartozik elszámolással semmiféle szuverén hatalomnak? A szuverén valuta és az államadósság között organikus kötelékek vannak. Azt tekinthetjük úgy, mint olyan adósságot, amellyel az állampolgárok az országnak tartoznak, mint az ellentétpárját a közjavaknak és közszolgáltatásoknak, amellyel az állam mint kollektíva ellátja polgárait. Az államadósság visszafizetése nemzedékeken átnyúló folyamat, és az önálló államra jellemző adóztatás erejétől függ. A valutát viszont úgy is felfoghatjuk, mint olyan adósságot, amivel az állam önma­gának tartozik. Így igen erős kapcsolat van az állam és a jegybank között, amely az az intézmény, amelyet felhatalmaznak a valuta kibocsátásának jogával: az állam garantálja a jegybank tőkéjét, és a valutát törvényes fi­zetőeszköznek nyilvánítja; cserébe a jegybank az állam végső hitelezője.

Ebben az értelemben az euró nem megfelelő valutának, mert nem határozható meg, hogy ki ad rá szuverén garanciát. Mindegyik euró-övezetbeli ország felel azért a tőkéért, amit az ECB-be invesztált, de an­nak teljes fizetőképességéért nem; következésképpen az ECB nem lehet az euróövezet országainak végső hitelezője. Ez ismét oda vezet, hogy az euró az összes ország szemében idegen valuta. Nem lehet kooperatív politikát kialakítani Európában, ha a valuta minden tagállam számára külsődleges. Mindazonáltal van egy állam, amelynek az euró kevésbé külső jellegű, mint a többieknek: ez Németország. Ha Berlin felvállalná a jószándékú vezető szerepét – vagyis ha az egész monetáris unió érdekeit tartaná szem előtt, miközben saját politikáját követi -, akkor elképzelhető lenne egy másik változata a forgatókönyvnek, ám erre semmi nem utal. Történetileg a monetáris uniók két utat követtek: vagy felbomlottak – mint a latin vagy a skandináv uniók -, vagy pedig a politikai szuverenitás ki­alakítása felé mozdultak el, mint a Zollverein vámuniója, amely a Német Birodalom alapjaira építkezhetett. Az euróövezet nem olyan kollektív po­litikai szerveződés, amely képes lenne a politikai tevékenységet föderális irányba tolni; olyan hierarchikus szerveződése sincs, amely koherenciával ruházhatna fel egy vezető országot. Normális feltételek között a rivális po­litikai érdekek nem kooperatív küzdelme funkcionális egyensúlyi állapotba torkollhat. Ám válságok idején mindegyik ország a saját érdekeit védel­mezi, miközben igyekszik előnyöket kovácsolni „szabadúszó" taktikáiból.

A görög eset

Ez az a kontextus, amelyben ha az állam pénzügyi helyzete szétesik akár egy olyan kisebb gazdaságban, mint Görögországé, akkor a szuverenitá­si és bankválságként az egész euróövezetre kiterjedhet, és akár az egész világgazdaságot fenyegetheti. Amint az köztudott, 2001-ben a Goldman Sachs segített az akkori görög pénzügyminiszternek, Lucas Papademos-nak az ország adósságának leplezésében, amikor Görögország csatlako­zott az euróövezethez. A régió befektetői pozitívan fogadták az eseményt, akárcsak két évvel korábban más országok esetében, és a hitelminősítők – a piac úgynevezett iránytűi – javítottak a görög államadósság besoro­lásán. Egy kis történelmi visszatekintés talán elgondolkodtathatta volna őket. Amikor 1829-ben brit, francia és orosz segítséggel Görögország felszabadult a török uralom alól, kicsiny, igen szegény, túlnyomórészt me­zőgazdasági jellegű ország volt. Megtartotta a klientúrán alapuló politikai rendszert, amelyben az adószedés hatékonyságát előjogok és korrupció határolta be. A huszadik században a két világháború rettenetes hatással volt az országra. Az 1941 és 1944 közötti náci megszállást az 1949-ig tartó döbbenetes polgárháború követte, amely teljesen kivéreztette az országot. Amerika tényleges protektorátusaként sikerült az országnak ismét talpra állni, ám a politikai rendszer reformjára nem került sor.

Az 1967-es puccs után újabb hétéves rémálom köszöntött az országra, míg azután 1974-ben a törököktől elszenvedett ciprusi vereség hatására a katonai junta elveszítette a hatalmát. A polgári kormányzást a korábbi formában állították helyre. Görögországot – a diktatúrából kilábaló Spa­nyolországhoz és Portugáliához hasonlóan – tisztán politikai okokból engedték be az Európai Közösségbe, hogy a hidegháborús környezet­ben a „demokráciát" erősítsék. Az EC tagjaként Görögország 1992-ben ratifikálta a maastrichti szerződést; ám ez nem indokolta volna, hogy az országot beengedjék az euróövezetbe. Mindazonáltal az Európai Bizott­ság és az ECB támogatta ez a lépést. Ezúttal is a politikai szempontok domináltak, emellett pedig úgy gondolták, hogy Görögország, amelynek GDP-je nem érte el az európai GDP egy százalékát sem, aligha képes komoly bajokat okozni.

Ugyanakkor a görög államnak voltak olyan tulajdonságai, amelyek hasonló mértékben nem jellemezték az euróövezet többi részét. Az ál­lamkincstár nem univerzálisan hajtotta be az adókat, általános volt a kor­rupció, és befolyásos privát szereplők diktálták az állami döntéseket. Így például a hajózási vállalkozók olyan hagyományos testületbe tömörültek, amely minden rezsim alatt képes volt érvényesíteni érdekeit. Ha a hajótu­lajdonosok adóparadicsomokba mentett tőkéjét sikerült volna repatriálni, az egész görög államadósságot letudhatták volna. Az ortodox egyház óriási földbirtokai adómentességet élveznek. Jelentős a szürkegazda­ság: ide tartozik többek között az idegenforgalom, amelyben a dolgozók jövedelmét jellemzően nem jelentik be. Amikor Görögország bevezette az egységes valutát, az államadósság és a magánadósságok egyaránt növekedni kezdtek, és így az ország egyre inkább a külföldi hitelezőktől függött – akik állítólag a piacoktól teljesen függetlenül kiválóan meg tudják fegyelmezni az adósokat. A probléma 2009 októberében került felszínre, amikor a hivatalba lépő Papandreu-kormány bejelentette, amit már sokan sejtettek: a görög mérlegeket meghamisították. Ez piaci sokkot váltott ki, amely elsőként a görög állami bankokat rázta meg; ezek a bankok azután hatékony relékként közvetítették a válságot egész Európának.

Kettős válság bontakozott ki, amely mind a bankszektorra – és így a magángazdaságra -, mind pedig az állami pénzügyekre kiterjedt. Amint láthatóvá vált, hogy az államadósság kezelhetetlen, és államcsőd fenyeget, a kamatok azonnal emelkedni kezdtek. Ez azután jelentősen megnövelte az adósságterheket, és ördögi körben növelte a tartozásokat, miközben csökkentette az állam lehetőségeit, hogy a gazdaságot támo­gassa. A kötvények kamatainak emelkedése automatikusan csökkentette az értéküket, és ez megnövelte az igényt a fedezetbiztosítás iránt, ami a magasabb kockázati prémiumokban öltött testet; ez azután buborékot is létrehozott a kötvénykockázati csereügyletekben (CDS), amelyek a hitelkockázatra nyújtottak biztosítást.

Intézkedések egész sora fordult visszájára. Normális körülmények kö­zött a kötvények kamatai határozzák meg a prémiumot; válsághelyzetben az árrés válik alapponttá és határozza meg a kamatot. Normális esetben a CDS-piac az egyike annak a számos jelzésnek, amelyek alapján a befek­tetők felmérhetik a hitelkockázatot; ám a válság kirobbanásával ez a piac spekulatívvá válik, és autonóm módon kezd működni. Sok befektető, akik addig nem tették, görög CDS-eket kezdett vásárolni, abban a reményben, hogy az államcsőd valószínűségének növekedése felnyomja az árukat. Végül a CDS-ek ára az adósságba faktorálódott, amely lavinaként hatott az adósságteherre – és emelte a CDS-ek értékét. Ez tovább súlyosbította a problémát, mivel a görög piacra befektető egyes külföldi bankok is kezd­tek gyanússá válni, különösen a francia bankok, amelyek összességében tőkéjük mintegy 40 százalékát a görög gazdaságba invesztálták. (Mivel az államadósság törlesztésének kudarca olyan súlyos recesszióhoz ve­zet, amely a magángazdaságban is rengeteg csődöt eredményez, ezért a külföldi bankok általános helyzetét – a görögországi bankoktól, állami alapoktól, cégektől, netán háztartásoktól származó kinnlevőségeiket – is számításba kell venni.) A görög kockázat által érintett külföldi bankoknak a refinanszírozás egyre drágult,ezért csökkenteni kezdték kihelyezéseiket, amely azután hatással volt anyaországaik gazdaságára is.

A láncreakciók sorozata nem spontánul zajlott. Erősítette, hogy mind a görög, mind az európai vezetők tagadták a görög államcsőd lehetőségét, és ez olyan intézkedésekkel párosult, amelyek a fizetésképtelenség felé taszították az országot. Az a politika, amelyet 2010 májusa óta az IMF, az ECB és az Európai Bizottság erőltetett, tartalmazta a bérek 25 szá­zalékos csökkentését a közszférában, durván lefaragta az állami kiadá­sokat, regresszív adóemeléseket vezetett be és széleskörű privatizációt szorgalmazott, amely az ország tőkéjének elherdálását eredményezheti. Emiatt az ország GDP-je 3,7 százalékkal esett 2010-ben, 5,5 százalékkal 2011-ben, és mintegy 3-4 százalékkal 2012-ben. Nemhogy megállították az államadósság masszív növekedését, az egymást követő megszorító intézkedések hatására 2011 végére az államadósság a GDP 160 száza­lékára emelkedett. Eközben a halmozódó recesszió a valutaelszámolási deficitet a GDP 15 százalékát kitevő elképesztő szintről 10 százalékra csökkentette, de még ez is 2,5 százalékkal haladta meg az ECB-EC-IMF elvárásait. A három szervezet (a Trojka) szemében persze az, hogy a mutatók nem igazolták az elvárásokat, a görögök hibájának tűnt, akik csak vonakodva fogadták el a megszorításokat, és semmit sem tudtak kezdeni a termelés visszaesésével, amelyet a Brüsszel és Berlin által kikényszerített tervezetek okoztak.

A csőd lehetőségei

Bármi legyen is a görög válság kimenetele, az euróövezetet alaposan át fogja alakítani. Ha az ország fizetésképtelen, így vagy úgy csődbe fog jutni, akár az NPD-koalíció irányítja, akár a Syriza. Akár elfogadja

Görögország az euróövezet által rákényszerített leplezett csődöt, ame­lyet az egymást egyre durvább feltételekkel követő „segélyprogramok" jelentenek, akár úgy dönt, hogy veszteségeit leírva egyoldalúan csődöt jelent, ez mindenképpen kilépést jelent az egységes valuta rendszeréből. E két lehetőség hatásainak felmérésére mégis igen kevés megbízható elemzés jelenik meg a médiában. Pedig van két olyan korábbi példa, amelyet érdemes észben tartani: Japán és Argentína. Japán – amelynek gazdaságát magán- és államadósságok terhelték az ingatlanbuborék 1990-es kipukkadása óta – megtapasztalhatta a végeláthatatlan stagná­láshoz kötődő hosszú távú megszorításokat. Argentína, amely a dollárhoz kötötte valutáját, súlyos államadóssági válságon ment keresztül 2001 decemberében. 2002 januárjában az ország csődöt jelentett, és újra autonóm alapra helyezték a nemzeti fizetőeszközt.

Ha Görögország az euróövezeten belül csődölne be, az államadósság törleszthető maradna, mivel nem a görög törvények irányítanák; ugyan­ez áll az IMF-kölcsönökre, és azokra az egymást követő kölcsönökre, amelyeket a partnerállamok az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközön (EFSF) keresztül nyújtottak. Ami a magánadósságokat illeti, a görög bankok kitettsége saját államuk felé mintegy 30 milliárd euróra rúg, és azonnal tönkremennének. Az euróövezet szervei feltőkésíthetnék őket az EFSF-en keresztül, de ez csak az idővel visszafizetendő tartozás tö­megét növelné. Melyek lehetnek a hosszú távú következmények ebben a helyzetben? A rövidtávú katasztrófát elkerülni is fontos, ám a válságból kikeveredni egy másik feladat. Az euróövezeten belüli növekedés évti­zedről évtizedre stabilan csökken. A 2011 késő ősze óta tartó válság nem segíti a dinamikusabb trend kialakítását.

2012 márciusának elején a görög kormány új, 174 milliárd eurós segélytervet fogadott el a magánszektor bevonásával. Az úgymond önkéntesen részt vevő külföldi hitelezőknek követeléseik 53 százalé­kának leírásával kellett szembesülniük – ez olyan veszteség volt, amit már régóta előre lehetett látni. Ám a termelő szektor leépülése éppúgy csökkentette a termelékenységet, mint a béreket, és ezért a versenyké­pesség nem növekedett. Így az enyhülés csak rövidéletűnek bizonyult, a válság elmélyült és a társadalmi közérzet viharos gyorsasággal romlott.

Az euróövezet egészében igen közel van hozzá, hogy a japán csap­dába essen, ami vérszegény növekedést és a defláció állandósulását jelenti, és az akadályozza az államadósságok csökkenését. Ám az euróövezet mégsem Japán – egységes, erőteljes ipari szektorú ország, amely a világ dinamikus részén fekszik. Japán államadósságát majdnem teljes mértékben saját állampolgárai finanszírozzák, akik elfogadták az alacsony hozamokat, és az államadósság költségeit a lehetséges mini­mumon tartják. Az euróövezet országaiban éppen ellenkező a helyzet: az eltérő versenyképesség, a külföldi tőke jelentős szerepe és a meredeken emelkedő kamatlábak jellemzik az eladósodott országokat. Hogy a „ja­pán" útra léphessen, Európának meg kellene teremtenie a strukturális beruházások pénzügyi alapját, és olyan Marshall-tervet foganatosítania Görögországban és a többi periferiális gazdaságban, amely nem a bérek csökkentésével, hanem a termelékenység fejlesztésével növeli a versenyképességet. A Görögországnak nyújtott további segítségnek nem kölcsönök formájában kell érkeznie, amelyek csak tovább növelik az ország államadósságát és függőségét anélkül, hogy pozitív gazdasági hatásuk lenne. Olyan, a termelési beruházásokra összpontosító döntő árcsoportosításokra lenne szükség, amelyeket az európai strukturális alapok végeznének, és amelyek felhasználása tervezett és ellenőrzött keretek között történik. Ilyen segítség nélkül végül Görögország gyámság alá kerül a kirívóan durva megszorítások közepette: végeláthatatlanul igyekszik törleszteni az újabbnál újabb segélycsomagok gerjesztette el­adósodását, miközben kizárja magát az euróövezet bármiféle lehetséges dinamizmusából, ami némi külső kompenzációt biztosíthatna számára. A tartósan magas munkanélküliség csökkenti a munkaerő alkalmazha­tóságát és minőségét; a tőkeáramlás visszafogása visszafogja a beru­házási rátát, ami nehézségeket okoz a fejlesztésekben; az oktatásra, kutatásra és fejlesztésre költött összegek elhanyagolható mértékűre zsugorodnak, ami azután a teljes produktivitásra bénítólag fog hatni. Röviden, a gazdaság visszafordíthatatlanul meggyengül.

De ha a japán út járhatatlan, akkor mi van az argentin verzióval? Ha e mellett döntenek, akkor az azt jelenti, hogy a hosszú távú növekedésre fogadnak. Ez ismét a „fejlődő piacú" országok közé helyezné Görögor­szágot, és lehetővé tenné számára, hogy heterodox gazdaságpolitikai módszereket alkalmazzon. Jól látszik, hogy Görögország már belefáradt a megszorításokba, és a részleges csőd, amelyet senki sem hajlandó a nevén nevezni, csak elhalasztja kilépését a monetáris unióból. Az euró egyoldalú feladása persze rizikós, hiszen rövidtávon katasztrofális követ­kezményekkel jár, de reményt is jelent, hogy az ország magához térve emelkedő pályára állhat. Ez új valutanem, mondjuk, a drachma beveze­tését kívánná meg, így Görögország visszaszerezhetné az ellenőrzést saját monetáris politikája felett. A magánadósságok kilencven százaléka a nemzeti törvények hatálya alá tartozik, ennek átstrukturálása – a hitele­zők „fazonigazítása" – a kamatlábak csökkentésével lehetséges. Az eh­hez szükséges lépést olyan intézkedéssorozattal lehet megtenni, amely nem ment teljesen végbe Argentínában. Athénnak nem kellene addig várnia az adósságok konvertálásával, amíg az árfolyam elkezd összeom­lani. Az euróban számolt kinnlevőségeket és kötelezettségeket azonnal át kellene váltani, amint megszületik a döntés az új fizetőeszközre való áttérésről, lévén a monetáris reform és a pénzügyi struktúra átalakítása egy és ugyanaz. Számos lépést kell megtenni nagyon rövid idő alatt: elő­ször is befagyasztani az összes számlát, hogy elkerülhető legyen a tőke menekülése; másodszor, azonnali átváltás (az argentinok vártak ezzel); harmadszor, az összes bankot legalább egy hétre be kell zárni, ellátni őket az új bankjegyekkel, átállítani a bankautomatákat és megvizsgálni a számlákat (az Egyesült Államokban a Roosevelt-kormány hosszabb időre bezáratta a bankokat 1933 márciusában); negyedszer, az államnak igen rövid lejáratú kötvényeket kell kibocsátania, amelyek ideiglenes bank­jegyekként szolgálhatnak az új monetáris körforgás normalizálódásáig; ötödször, államosítania kell a bankokat, ami nem csupán a betétek garantálását jelenti, de azt is, hogy amikor a kölcsönzés ismét beindul, a tőkét a belső termelés finanszírozására lehet fordítani.

Mik lehetnek ennek a gazdasági következményei? Azok a gondok, amelyeket Argentína volt kénytelen elszenvedni 1998 és 2001 között, igen hasonlóak azokhoz, amelyek 2009 vége óta Görögországot sújtják. Az IMF gyámsága alatt Argentína egyik megszorító intézkedést hozta a másik után; az ország stagnálásba dermedt, a munkanélküliség elérte a 16 százalékot. Az amerikai kamatlábhoz viszonyítva az államadósság árrése már 2500 bázispont volt – ez többé-kevésbé megfelelt a német államkötvényekhez viszonyított görög árrésnek 2011 őszén -, de tabu­nak számított az a gondolat, hogy a nemzeti valutát többé ne kössék a dollárhoz. A drasztikus megszorítások csökkentették a likviditást, és az ország tartományaiban párhuzamos valuták jelentek meg. Az infláció, bár a restriktív gazdaságpolitikai intézkedések bizonyos mértékig kor­dában tartották, tartósan magasabb volt, mint az Egyesült Államokban vagy Európában. 2001. november 1-jén a kormány elismerte, hogy az ország eladósodása kezelhetetlenné vált, és arra kérte a hitelezőket, hogy csökkentsék a kamatokat és ütemezzék át 95 milliárd dollárnyi államkötvény kifizetését. Egy hónappal később a kormány elrendelte a bankbetétek befagyasztását – a corralitót -,és drasztikus ellenőrzést vezetett be a valutaváltások felett. A dollárhoz kötést 2002. január 6-ig nem szüntették meg, ám akkor a hivatalba lépő új kormány a „pesosítás" – a peso erőltetett bevezetése – és a „dollártalanítás" mellett döntött. Ez a késlekedés hiba volt, mert a valutahiány és a pénzügyi szerződések felfüggesztése az átmeneti időszakban megbénította a kereskedelmet.

A stratégia közvetlen hatása súlyos recesszió volt Argentínában, és ugyanerre lehet számítani Görögországban is. A tőkepiacok lezárásá­val az átváltási deficitet közvetlenül át kell vállalni, hiszen az európai segítség nélkül nem fogják tudni finanszírozni a belső adósságállomány növekedését. A görög valutaátváltási deficit a GDP 10 százaléka, az or­szág ipari bázisa gyenge és egysíkú. A helyzet így az árfolyam jelentős leértékelését fogja megkívánni, ami rövid távon drasztikusan csökkenti majd az importot. A drachmát mintegy 70 százalékkal kell leértékelni, hogy az kiegyensúlyozza az átváltási deficitet. Argentínában, amelynek 100 milliárd dollárnyi állami adósságállománya volt, a leértékelés elérte a 64 százalékot.

Ilyen feltételek között Argentínában az infláció kezdetben igen magas volt, és a reáljövedelmek jelentős mértékben csökkentek. A pesosítás hatására az import hat hónap alatt 15 százalékkal esett vissza. 2002 első felében 15 százalékos és 30 százalékos inflációt is megtapasztalt az ország. Ám hat hónap múltán a helyzet javulni kezdett. Az IMF és a Világbank közgazdászai hiperinflációt jósoltak, és azt, hogy az új valutát elutasítják majd – vagyis hogy „feketén" a dollárt fogják használni az em­berek mindennapi tranzakcióikhoz. Ám ennek éppen az ellenkezője tör­tént. Az új valutát elfogadták az emberek, és az infláció meredeken esni kezdett, 2003 végére már mindössze 3 százalék volt. Az árfolyam az igen versenyképes 3,6 pesós árfolyamon stabilizálódott a dollárhoz képest. A termelés felélénkülése hasonlóan látványosnak bizonyult: két év alatt 17 százalékos növekedést mutatott. Az árfolyamcsökkenés fellendítette az exporttermelést, miközben a nyersanyagok világpiaci ára – Argentína nettó nyersanyagexportőr – is magasan állt. Ezek a folyamatok együttesen igen kedvező hatással voltak a kereskedelmi mérlegre, a valutaváltási egyenleg pozitívba fordult és Argentína valutatartalékot halmozhatott fel. Az újjáéledő növekedés hatására a kormány 2003-ban 2,3 százalékos, 2004-ben 3 százalékos elsődleges költségvetési többletet mutathatott fel.

Argentínában a döntő lépés a monetáris szuverenitás helyreállítása volt. Görögországban az export felívelése segítené a turizmust, a me­zőgazdasági termelést, a fuvarozást és az üzleti szolgáltatásokat; ha a jövedelmezőség ismét megerősödne az átváltási ráta csökkenése miatt, az a külföldi vállalatok beruházásait is élénkíthetné. Más szóval az ország offenzív stratégiával, és nem a bérek csökkentésével nyerhetné vissza versenyképességét. Ez kockázatos út, ám másként nem valószínű, hogy Görögország megteremti a hosszú távú növekedés feltételeit. Miközben a külföldről behozott javak ára emelkedne, az ország hosszabb távú kilátásai egyre reménytelibbek lehetnének. Mindent egybevetve, ha Brüsszel és Berlin továbbra is megakadályoz minden más megoldást, ez a lehetőség Görögország érdekeit szolgálná.

De milyen hatással lenne az euróövezetre, ha Görögország megválna az eurótól? Vagy másként feltéve a kérdést: miben különbözne a jelenlegi helyzettől, amikor egymás után nyújtják a vészkölcsönöket Görögország­nak, hiszen az eltervezett intézkedések csupán azt eredményezhetik, hogy az ország hosszú évekre függőségbe ragad? Bárhogyan is, Gö­rögország partnereinek közvetlen problémája az, hogy miként kerüljék el a pénzügyi katasztrófa átterjedését az euróövezet többi részére – ez olyan likviditási válságba dönthetné például Spanyolországot, amely fizetésképtelenségéhez vezethetne. Bármiféle hosszabb távú megoldás irányába csak az lehet az első lépés, ha az ECB komolyan elszánja magát az euróövezet gyengébb gazdaságainak támogatására, és így csökkenti a rájuk nehezedő piaci nyomást. Néhány elemző szerint a válság átterjedésének veszélye jóval nagyobb lesz, ha Görögország kilép az euróból, hiszen ez precedenst teremt és elriasztja a befektetőket; ez pedig egész Európát súlyos válságba döntené. Ám ahogy fény derült az olasz, a spanyol és a francia államkötvények árrésére, ez az aggoda­lom már beépült a piaci várakozásokba. Noha a hosszú távú financiális költségek nagyjából hasonlóak is az euróövezetben a két forgatókönyv szerint, időzítésük mégis eltérő. Ha Görögország visszatér önálló va­lutájához, akkor az azonnali veszteséget jelent a hitelezőinek, hiszen euróalapú követeléseiket drachmára váltják át. Ha Görögország meg­marad az egységes valuta mellett, akkor az egyre emelkedő összegek miatt, amelyeket az ECB-nek, az Európai Bizottságnak és az IMF-nek kell kiosztania, hogy Görögország az euróövezet tagja maradhasson, a veszteségek hosszabb távon felhalmozódnak.

Az euróövezet és a világ

2012 májusa óta az együttes államadósság- és bankválság újabb lökést kapott. Az államkötvények árrése Spanyolországban és Olaszországban is növekszik. A kormányzati garanciák között botladozva – ezek olyan jellegzetes európai halasztási megoldások, amelyeket az egyes országok szabályozói saját bankjaiknak nyújtanak – Olaszországa mintegy 2 billió eurós mérlegalkalmazkodás nyomása alá került az elkövetkező két évre vetítve, az IMF becslése szerint. A határokon átnyúló kötelezettségek gyorsan csökkennek, és ez ismét előrevetíti a hitelek összeroppanását, nem sokkal azután, hogy a korábbi veszély elkerülésére az ECB elin­dította a nagyléptékű, hosszú távú feltőkésítési programját (Long-Term Refinancing Operation, LTRO) 2011 novemberében. A betétek továbbra is szivárognak kifelé a spanyol bankokból, 2012 márciusa óta több mint havi 2 százalékos mértékben. Az adósságoktól terhelt országokban már a lakossági fogyasztás is mélyponton van. Olaszország három egymást követő negyedév óta folyamatos válságban van, nő a munkanélküliség és hanyatlik a vásárlóerő: a lakossági fogyasztás 2,4 százalékkal, a GDP 1,3 százalékkal esett 2012 első negyedévében. Spanyolország­ban a bukdácsoló ingatlanárak árverezési hullámokat robbantanak ki. A háztartásokra nehezedő pénzügyi nyomás már a fogyasztói hitelekre alapozott vásárlás maradékát is lehetetlenné teszi. Az export lassulásával párosulva a belföldi kereslet csökkenése 3 százalékkal veti vissza az éves GDP-növekedést 2012 második felében. A Dél-Európában növekvő recesszió és a világkereskedelem volumenének csökkenése hatással van a német gőzgépre is, és erősen fékezi a termelés növekedését. A gyengülő makrogazdaság visszahat a pénzügyi válságra; a GDP-hez mért hiány csökkentésére irányuló elhatározások rendre meghiúsulnak. Az állami és lakossági adósságok várhatóan 15-ről 20 százalékra nőnek 2013 végéig, és emiatt mind több keserűség érezhető ki a kormányzati megnyilatkozásokból.

Sőt, az európai pénzügyi bizonytalanság és recesszió kedvezőtlen hatással van a globális növekedésre is, hiszen számos olyan strukturális problémával jár együtt, amelyekkel a nagy gazdaságok szembesülnek. Az Egyesült Államok növekedési potenciálja 3-ról 2 százalékra csökken­het, a költségvetési szakadék miatti aggodalmakat pedig 2012 végén elmélyítette a Kongresszusban pillanatnyilag leküzdhetetlennek tűnő patthelyzet. India állami pénzügyi helyzete ingadozó, jelentős az infláció. Brazíliában a termelői beruházások folyamatosan elégtelenek a stabil 5 százalékos növekedés fenntartásához, mivel a tőke költségei már régen túl magasak. Kína azzal küszködik, hogy export- és felhalmozás-orientált fejlődését a fenntartható növekedés pályájára állítsa.

A fejlődő piacok gazdaságait a nyugati kereskedelem és tőkeáramlás szűkülése akadályozza. Egy ökonometrikus modell, amelyet a CEPII-ben (Centre d'Etudes Prospectives et d'informations Internationales) dolgoztak ki a makroszintű interdependenciákról, lehetővé teszi, hogy a legutóbbi összetett előrejelzés alapján szimuláljuk, milyen hatásai lehetnek az euróövezeti GDP 2 százalékos hullámvölgyének, attól függően, hogy az Egyesült Államok hogyan képes ezt kikerülni. Az első esetben Kína 1, a másodikban 1,4 százalékot veszít növekedési üteméből. Kínát nem számítva a fejlődő Ázsia 2,1, illetve 3 százalékot veszít, és ha az Egyesült Államok nem tart ki, teljes mozdulatlanságba dermed, míg Latin-Amerika, ahol az Egyesült Államok befolyása jelentős, 0,8, illetve 2,4 százalékos visszaesésre számíthat. Két év alatt ezek a gazdaságok részben vagy teljesen magukhoz térhetnek, ám ez nem csupán az Egyesült Államok viselkedésén múlik, hanem Kína lendületétől is. Kína és a többi fejlődő piacgazdaság között olyan erősek a pénzügyi kapcsolatok, hogy megérzik annak a hatásait, hogy a kínai vezetés mennyire tudja érvényesíteni rövid távon anticiklikus politikáját. A világméretű folyamat másik fontos változója az elsődleges árucikkek ára, amelyek csökkenése rövid távon kedvezőtlen hatással lehet Latin-Amerikára, de növelheti a reáljövedelmeket és a belső fogyasztást Kínában, és újraélesztheti az importot, amelyből azután az elsődleges árucikkek exportőrei profitálhatnak. (Erten 2012)

Berlin szerepe

Az, hogy az euróövezet milyen irányt vesz, elsősorban Berlinen múlik. Németország a zóna domináns országa, részben gazdaságának volu­mene miatt, részben pedig az 1991-es alapítás kompromisszuma miatt, amely a német monetáris doktrínát választotta az euró modelljéül. Amint láthattuk, a versenyképesség polarizálódására Európában mindkét oldal együttesen hat, mint egy olló szétnyíló élei, ez nem egyoldalú jelenség. A XX. század utolsó évtizedében elvesztett versenyképesség visszaszer­zése érdekében a 2000-es évek elejétől a német hatóságok és cégek komolyan igyekeztek leszorítani a bérköltségeket, és ez a legkevésbé sem volt kooperatív lépés; ugyanakkor a hitelek járványszerű terjedése annyira megnövelte a keresletet, hogy az messze túlnőtt néhány gyen­gébb ország termelési kapacitásain. Mindazonáltal Németország a válság kirobbanása óta az aszimmetrikus diagnózishoz ragaszkodva igyekezett a kiigazítások összes terhét a deficites országok vállára pakolni.

Ez a hozzáállás még az európai monetáris rendszer előtti időkből származik. A BrettonWoods-i rendszer után a német vezetők ellenezték a húszak bizottsága által szorgalmazott nemzetközi monetáris rendszer újraalapítását, amely szimmetrikus intézkedéseket jelentett volna a többlettel, illetve deficittel rendelkező országoknak. Amikor 1979-ben megszervezték az európai monetáris rendszert, a németek sokkal inkább támogatták az egyéb valutákra alapozott aszimmetrikus, mint az ECU-ra épített szimmetrikus rendszert. A 2000-es évek elején, amikor a globális kifizetések egyensúlya jelentősen romlott, nem Németország, hanem Kína többletét tartották felelősnek, pedig Németország GDP-hez viszonyított többlete akkoriban felülmúlta a kínait. Természetesen Kína alapvetően az amerikai vásárlásokra alapozott, míg Németország kereskedelmi nyereségének kétharmada euróövezetbeli partnereinek vásárlásaiból állt.

A berlini vezetés egyfajta moralizáló értékeléssel szól a válságról. Elis­meri az euróövezet fontosságát, de hangsúlyozza, hogy mindenáron nem érdemes fenntartani. Azoknak az országoknak kell állniuk a költségeket, hangoztatja, amelyek „felelőtlensége" az euróövezet jelenlegi állapotá­hoz vezetett. Innen erednek a deficites országok kormányaihoz intézett figyelmeztetések, hogy vállaljanak „reformokat" és kövessék a német példát, függetlenül attól, hogy ennek megvalósítása mennyire reális. Ha az egész euróövezet egyetlen nagy Németországgá válna, ahogy Berlin javasolja, kereskedelmi többletének is hatalmasnak kellene lennie, hogy növekedést érhessen el, és a globális kereslet óriási expanziójára lenne szüksége, hogy az felszívja az európai kereskedelem kínálatát. Vagy ennek alternatívájaként olyan euróra, amely csak Németország befolyási zónájában maradna meg – Ausztriában, Hollandiában és Finnországban -, és legalább 30 százalékkal növelné árfolyamát – ez azonban meg is semmisítené a német többletet. Az ország akkor szembesülne azokkal a belső gazdasági problémákkal, amelyeket a külső többlet addig elfedett: a fogyasztói kereslet elhalásával, a katasztrofális demográfiai trenddel és a magas külső adósággal – még úgy is, hogy egy 2008-as fortélyos bankmentő tervvel és speciális elszámolással sikerült kialakítania a lát­szólag erőteljes költségvetés képét.

A német hozzáállás az ordoliberalizmus nemzeti tradícióján alapul, amely nagy hangsúlyt helyez a szabályokra és regulációra. Hiba lenne mindezt az angolszász neoliberalizmus egy változatának tekinteni; a német vezetők nem bíznak a piacokban, és úgy gondolják, hogy szoros ellenőrzés és szigorú irányítás alatt kell tartani őket. Amíg a bankszek­torról van szó, ez a megközelítés, amint azt a válság megmutatta, egyértelműen hatásos. A szabályozott német bankmodell figyelemre-méltóan jól teljesített a 2002-2003-as válság előtt, amikor a kimerült bankok kénytelenek voltak eladni kinnlevőségeiket. Ezeket angolszász árfolyamkockázati alapok vásárolták fel, miközben az Európai Bizottság sürgette, hogy a tartományok szüntessék meg azokat a garanciákat, amelyeket a tartományi bankoknak adtak. A német bankszektor ekkor kockázatos tevékenységekbe kezdett az Egyesült Államokban, Spa­nyolországban és másutt, hogy fenntarthassa profitját. A német bankok különösen vonzódtak a tengerentúli „mérgezett", értékelhetetlen befek­tetésekhez (toxic assets).Ugyanakkor a regionális bankok továbbra is integráns részei maradtak azon kis- és középvállalkozásoknak, amelyek a német prosperitás bázisai voltak.

A Merkel-kormányzat így csapdába került: egyszerre akarta úgy rendbe tenni a pénzügyeket, hogy a bankok fizessék ki a túlkapásaikat, ugyan­akkor elkerülni azt, hogy saját bankjai is meggyengüljenek. 2008 után úgy döntöttek, hogy inkább jegelik a helyzetet, minthogy „rossz banko­kat" hozzanak létre – olyan pénzügyi szerveződéseket, amelyek a toxic asseteket felvásárolva rövid lejáratú kötvényekké alakítják őket, hogy így fokozatosan fedezhessék a veszteségeket. A kormány ezért felfüggesz­tette a „tisztességes érték" szabályozást (azaz hogy a kötvényeket piaci árukon értékelik, vagy olyan áron, amely a piac működését stimulálja), hogy bankjaik idővel fedezhessék a rejtett veszteségeket, ami javíthatja a mérlegüket. A Commerzbank, az ország második legnagyobb bankjának esete emblematikus. Ugyanez áll a tartományi bankokra, amelyeket már régen konszolidálni kellett volna. Mindezek a bankok tele voltak olyan toxic assetekkel, amelyek az amerikai elsődleges jelzálogválságból származtak. A Commerzbank már 2008-ban kapott egy 18 milliárd eurós, közpénzből származó tőkeinjekciót – a tőke egynegyede a szövetségi kormányé -, de nem kötelezték rá, hogy mérlegét megtisztítsa. A rossz pénzügyi irányítást megkönnyítette a német hatóságok hihetetlen nem­törődömsége, ami eléggé elüt hivatalos kinyilatkoztatásaik moralizáló hangvételétől.

Merkel újra és újra leszögezte, hogy a bankoknak kell fizetniük, de a német gyakorlat ennél jóval ellentmondásosabb volt. Az ECB által 2011 decemberében végzett stresszteszt a tőkésítés kritikus hiányait tárta fel a francia és a német bankszektorban, ugyanúgy, mint a görög, a spanyol és az olasz bankoknál. Ahhoz, hogy 2012. június 30-ig elérjék az elvárt tőkeszintet, a bankoknak annyi kötvényt kellett eladniuk, amennyit csak tudtak, ezáltal még lejjebb nyomják a pénzügyi piacot, és továbbra is limitálniuk kell az új hiteleket. Az euróövezet recessziója 2012-ben így még mélyebb az előrejelzéseknél, a leszálló trend erősödik. Mindebben fontos tényező a bankok kormányzatok feletti befolyása. Az euróövezet kormányai, főleg Berlin nem veszik tudomásul, hogy a betegesen túlfej­lett pénzügyi rendszert radikálisan meg kell változtatni, mielőtt Európa gazdaságai ismét a fenntartható növekedés útjára léphetnek. Elemzéseik figyelmen kívül hagyják a válság rendszerszintű dimenzióit, és az „apró lépések" politikájához vezetnek, amelyben a problémákat akkor és ott kell kezelni, amikor és ahol felmerülnek, az átmeneti likviditási válságért azo­kat kell felelőssé tenni, akik megbüntethetőek, míg a bankok virtuálisan érinthetetlenek maradnak. Az EFSF 2010 májusában; az ECB apránkénti kötvényvásárlásai; a Görögországnak, Írországnak, Portugáliának és meglehet, hamarosan Spanyolországnak nyújtott segélykölcsönök, amelyek csak a fenékvíz kimerésére elegendőek – feltételük pedig, hogy a végrehajtásról való döntéseket a Trojka hivatalnokainak engedjék át -; a görög és az olasz kormány leváltása 2011 novemberében; az úgyne­vezett fiskális egyezmények (Fiscal Compact) és az ECB hároméves kölcsöne (LTRO) 2011 decemberében; a görögöknek hitelezők megkésett „fazonigazítása" 2012 márciusában – mindezek a megoldások kezdettől fogva megjósolhatóan homeopatikusak voltak, és nem volt más hatásuk, mint hogy mindegy egyes „segítséggel" újabb adósságrétegekkel gya­rapították a megsebzett országokat. Ráadásul a németek nem képesek megfogalmazni a fenntarthatóan növekvő Európa vízióját.

Az euróövezet történelmi választóvonalhoz érkezett. Ha tartósan ki akar lépni a válságból, az döntő változást igényel politikai filozófiájá­ban. A maastrichti szerződés aláírásakor a politikai vezetők nem vették tudomásul, hogy az euró létrehozásával az egész Európa-projekt ter­mészetét megváltoztatják. Azt gondolták, hogy boldogulnak majd egy még kialakulatlan fizetőeszközzel – vagyis amelyik idegen a tagállamok szuverenitásától, és nem áll semmiféle szuverén szövetségi testület mö­götte. A válság rácáfolt ezekre az illúziókra. Az eurónak valódi valutává kell válnia, ami azt jelenti, hogy szüksége van egy önálló hatalomra. Ezért létre kell hozni egy demokratikus felhatalmazással rendelkező eu­rópai költségvetési uniót, amely összegyűjti az egyes szuverén tagokat, hogy kollektíven határozzák meg a középtávú fiskális politikát. Az ECB mandátumát ki kellene terjeszteni, és egy tág európai kötvénypiacot kialakítani a fiskális unióra alapozva, amelynek célja a hosszú távú növekedés finanszírozása. Ez aztán gyógyírt jelenthetne az euróövezet mélyebben fekvő problémáira is: egyfelől az elmúlt négy évtizedben csökkenő növekedési rátára, másrészt pedig az iparosodott Észak és az egyre inkább iparát vesztő Dél közötti polarizációra. Európai léptékű fejlesztési stratégia hiányában az integráció csak azt eredményezte, hogy az ipari tevékenység a már amúgy is erős régiókban összpontosult, a periféria pedig még inkább háttérbe szorult. A hosszas stagnálásból való kikapaszkodáshoz olyan fejlesztési projektre van szükség, amely képes a gazdasági tevékenység minden területén felpezsdíteni az innovációt, amely elsősorban a regionális és helyi beruházásokra támaszkodik, és komoly környezetvédelmi aspektusa is van. Saját egyensúlyhiányait korrigálva az euróövezet jobban felkészülhet a világgazdaság strukturá­lis átalakításában vállalt jövőbeni feladatára. E folyamatban azonban a Nyugat szerepe elkerülhetetlenül csökkenni fog.

Jelen tanulmány a szerző Zone Euro: Éclatement ou Fédération (Párizs, 2012) c. könyvének kivonata, a Michalon Editions kiadó engedélyével.

Hivatkozások

Aglietta, Michel-Berrebi, Laurent 2007: Désordres dans le capitalisme mondial. Párizs, Odile Jacob.

Erten, Bilge 2012: Macro-EconomicTransmission of Eurozone Shocks to Emerging Economies. CEPII Working Paper 12.