A Világkereskedelmi Szervezet egy illegális szervezet

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával "békés" eszközökkel – azaz a "láthatatlan kéz" segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Egy illegális szervezet: a Világkereskedelmi Szervezet (WTO)

A seattle-i millenniumi találkozó előkészítése során Washington konzultált Brüsszellel és Genfben a WTO-val, s megállapodtak abban, hogy minden erejükkel gyengítik és megosztják azokat a társadalmi mozgalmakat és civil szervezeteket, amelyek a világ minden sarkából Seattle-be igyekeztek. Közben a helyi szervezők is azon szorgoskodtak – az FBI-jal és a seattle-i rendőrséggel (SPD) együtt –, hogy a lehető legkörültekintőbben szervezzék meg a szükséges “biztonsági intézkedéseket” a hivatalos tanácskozás idejére. Nagy létszámú rendőri apparátust helyeztek készenlétbe. Az FBI, a CIA és más föderális szervezetek különleges erőit is mozgósították. A “bajkeverőket” sakkban tartották, jól felszerelt rendőrségi rohamegységek csak parancsra vártak – köztük voltak a bandaelhárító osztagok és a Taktikai Műveleti Csoport gyorsan bevethető egységei is, amelyek a “rendőri erők militarizáltabb erőit” alkotják.1

Mindent úgy rendeztek, hogy az állampolgári csúcstalálkozót minél jobban távol tartsák a miniszterek konferenciájától. Akárcsak a korábbi nem hivatalos, tiltakozó csúcstalálkozókon (Rio de Janeiróban, Madridban, Koppenhágában, Pekingben stb.), alapvető szándék, hogy a sokféle tiltakozó találkozó, vita és tömegtüntetés ne vonja kétségbe, illetve semmiképpen se fenyegesse a hivatalos találkozó legitimitását. Seattle-ben a hivatalos eseményekkel párhuzamosan megtartott civil (NGO – nem hivatalos szervezet) szekcióknak formális “engedéllyel” kellett rendelkezniük, amelyet a seattle-i Házigazdák Tanácsa – elnöke a Microsoft vezére, Bill Gates és a Boeing Társaság igazgatója, Philip Condit – adott ki.

Hónapokkal a tanácskozás megkezdése előtt a WTO és a nyugati kormányok “dialógusra” szólították fel az általuk kiszemelt és alkalmasnak tartott civil társadalmi szervezeteket a millenniumi tanácskozás programját illetően. Ezek a “partnercsoportok”, vagyis azok, amelyekben “megbízhatunk”, anyagi támogatást kaptak ahhoz, hogy megszervezzék megfelelő “vitáikat” Seattle-ben. A WTO már 1998-ban ismertette tervét, melynek alapján “folyamatos együttműködés” alakul ki a partnercsoportokkal, miközben hangsúlyozta, hogy a WTO “nagyra becsüli a civil csoportok szerepét abban, hogy a közvélemény informálódhasson a WTO tevékenységéről”.2 Az Európa Tanács szintén hangsúlyozta egyetértését “a kereskedelempolitika átláthatóvá és nyitottá tételével”.3

Gondosan álcázták, hogy “együttműködő csoportok” részvételével számos előkészítő találkozót rendeztek “lényeges kérdésekről”. Az Európa Tanács sok konzultációs megbeszélést tartott a kiválasztott fogyasztói, szakszervezeti, környezeti és fejlesztési szervezetekkel annak érdekében, hogy “a közvélemény számára is átláthatóbbá tegye a WTO tanácskozásait” – többek között úgy, hogy a nyilvánosság is hozzáférhessen a WTO dokumentumaihoz, illetve úgy, hogy a WTO kinevezett egy “információs ombudsmant”.4 Az Európai Kereskedelmi Tanács (volt) vezetője, Sir Leon Brittan szavaival:

A millenniumi kereskedelmi megbeszélések nem csak az üzletnek hajtanak majd hasznot. Kötelességünk arról is gondoskodni, hogy a fogyasztók és a környezet is nyerjen rajtuk. A Tanács ma kétoldalú megbeszélést kezdett a jelentős civil szervezetek képviselőivel, mert hisz abban, hogy az átláthatóság és a nyitottság elengedhetetlen, ha egy újabb találkozó teljes sikert óhajt aratni. A civil szervezetek nélkülözhetetlen partnerek az előttünk álló megegyezések előkészítésében”.5

Az “ellen-csúcsértekezlet”

Hivatalos támogatók és kutatási alapítványok ellenőrizték és finanszírozták azt a titkos programtervezetet, melynek célja a “politikailag korrekt” civil csúcstalálkozó biztosítása volt, vagyis az, hogy a Seattle utcáin zajló különféle viták és tömegtüntetések szervesen illeszkedjenek a domináns “ellen”-tárgyalásokba. Ez utóbbi többek közt azt követelte, hogy a nyilatkozat szövegéhez majd jelképes környezetvédelmi, szakszervezeti és emberjogi záradékokat, “nyomorenyhítő intézkedési terveket” és “intézményi reformokat” csatoljanak anélkül, hogy a kereskedelem liberalizációjának központi szerepéről szót ejtenének.

Az együttműködésre kész civil szervezetek ebben az értelemben hajlandóak voltak arra, hogy kétség nélkül elfogadják a WTO-nak mint intézménynek “a legalitását” vagy legitimitását. Civil szervezetek megbízott képviselőit hívták meg baráti csevegésre, ahol nagykövetekkel, kereskedelmi miniszterekkel és a Wall Street pénzmágnásaival koccinthattak koktélpartikon és fogadásokon. Cserében viszont a “WTO által szponzorált” (hivatalos) “civil szimpóziumot” szerveztek a kiválasztott “partnercsoportok” képviselői részvételével a miniszteri konferencia előtti napon, ahol gondosan megfogalmazott megnyitó beszédeket tartott a WTO főigazgatója, Mike Moore és az amerikai kereskedelmi miniszter, Charlene Barshevsky.

Más szóval, Seattle-ben az volt a trükk (pazarló PR-kampánnyal megtámogatva), hogy kihúzzák a méregfogát annak a nemzetközi tömegmozgalomnak, amely a – diszkréten a háttérben maradó – WTO és az erős kereskedelmi szindikátusok ellen akart fellépni. “Bírálni lehet, az demokratikus”, de ha a “szabad piaci” rendszernek kell dominálnia, akkor nem szabad kétségbe vonni ezeknek az intézményeknek a legitimitását – beleértve az intézmények genfi és washingtoni bürokratikus hátterét… Cserében a hivatalos konferencia – a tervek szerint – majd összegző határozatában elfogadja az “akkreditált” szakszervezetek és civil szervezetek által megfogalmazott jelképes környezetvédelmi és egyéb követeléseket, s így engedményeket tesz annak érdekében, hogy a WTO-nak az oly szükséges “emberi arculatot” biztosíthassa.

A millenniumi tanácskozás módot ad a szokásos, párhuzamos “népi csúcstalálkozó” megrendezésére is, mely mostanra már a világtalálkozóknak integráns részévé vált. 1992-ben a riói környezetvédelmi konferenciával egyidejűleg rendezték az első “népi csúcsot”, mely azóta gyakorlatilag évente ad helyet a kritikai vitáknak, s mostanra “a kiválás rituáléjává” nőtte ki magát, gyakorlatilag azonban mindez hidegen hagyta a hivatalos csúcstalálkozókat.

1999-ben Kölnben a hivatalos G7 (a vezető államok kormányfőinek) találkozójával párhuzamosan megrendezett P7 (“népi hetek csúcsa”) a hivatalos csúcs vendéglátó szervezőivel egyeztetve állt össze, s nagylelkű anyagi támogatásban részesítette az a Heinrich Böll Alapítvány, amely a német zöldek pártjának meghosszabbítása, a német zöldeket pedig Joschka Fisher, a külügyminiszter irányítja. A kölni P7 vitatémái feltűnően próbálták elkerülni a problematikus pontokat, többek között Jugoszlávia “humanitárius bombázásának” kérdését… Időközben Európa minden végéből több mint 200 ezer ember gyűlt össze Köln utcáin a jubileumi kampány keretében. Petíciójukban – melyet több mint 17 millióan írtak alá – azt követelték, hogy feltétel nélkül engedjék el a harmadik világ adósságát. A világ vezető politikusai tiszteletteljes beszédeket mondtak a jubileumi kezdeményezésről, de üres retorikával ütötték el a világ legszegényebb országainak tartozását eltörölni akaró követelést. A kampány lényegi javaslatát ideiglenesen elvetették.

Mintegy cserében, az AFL-CIO-hoz csatlakozott szakszervezeteknek a világ minden részéből érkező vezetői felszólították a WTO-t, hogy “a világpiacon tegye kötelezővé a minimális munkafeltételeket”. Washington követelésének engedve a munkásság képviselői ezt a jelszót dünnyögték: “a globális gazdaság a munkavállaló családokat segítse”.6 Egy óvatosan megfogalmazott petíció arra szólítja fel a miniszteri konferencia résztvevőit, hogy dolgozzanak ki olyan “kereskedelmi és befektetési szabályokat, amelyek megóvják a munkások érdekeit és a környezetet is”.7 A WTO és az USA kereskedelmi politikájának egyetemes legitimációját senki sem vonja kétségbe. Viszonzásul az AFL-CIO kapta azt a feladatot, hogy a Seattle utcáin zajló, általa szervezett tömegtüntetés céljai ne irányuljanak majd a világszervezetek ellen…

Seattle a vízválasztó, s azok között húzódik, akik egyfelől mélységesen elítélik az új világrendszert, illetve azon “partner” civil szervezetek között, amelyek első pillantásra “progresszívnek” látszanak, de valójában a rendszer produktumai. Gyakorta alapító kormányaik adják nekik a pénzügyi támogatást, és így olyan korrekt “ellenzéket” alkotnak, melyek “a civil szervezetek szószólóiként” lépnek fel. De vajon kit képviselnek? A “partner” civil szervezetek többsége és azok a lobby-csoportok, amelyek rendszeresen találkoznak bürokratákkal és politikusokkal, alig állnak kapcsolatban társadalmi tömegmozgalmakkal és szervezetekkel. Ezzel egyidejűleg az a feladatuk, hogy leszereljék az új világrendszer ellen szerveződő lehetséges “valódi” társadalmi mozgalmakat.

Ez persze korántsem jelenti azt, hogy a WTO-val és a kormányokkal folytatott “dialógusnak” a megegyezésben ne lehetne semmilyen szerepe. Éppen ellenkezőleg, az egyes társadalmi mozgalmaknak a közös “lobbyzást” erőteljesen kell használniuk. A megállapodások alapvető eredményeit és a tárgyalásokról szóló információkat azonban mindenképpen úgy kell hasznosítani, hogy azok erősítsék, ne pedig gyengítsék az alulról induló akciókat. Más szóval, nem szabad hagyni, hogy a “lobbyzást” elszigetelt és az aktuális divathoz alkalmazkodó módszerekkel használják azok a szervezetek, amelyeket úgymond “kézen fognak” a kormányok és a WTO.

Haladék a liberalizációs megállapodásokat illetően

Több, mint 85 ország 1200-nál is több szervezete és csoportja “moratóriumot” követelt a WTO irányította további liberalizációt illetően, többek között követelték, hogy vizsgálják felül a globalizáció hatásait. Közösen kiadott nyilatkozatukban (címe Statement From Members of International Civil Societies Opposing a Millennium Round, azaz A nemzetközi civil szervezetek millenniumi csúcstalálkozót ellenző tagjainak állásfoglalása) kijelentik:

“Elutasítjuk a további liberalizációs tárgyalásokat, azokat különösképpen is, amelyek a WTO-nak újabb hatásköröket biztosítanának, például a befektetés, a versenypolitika és az állami támogatások terén. Elhatároztuk, hogy minden erőnkkel harcolunk az ilyen javaslatok életbeléptetése ellen. Ugyancsak ellenezzük a szellemi termékek jogainak kereskedelmi vonatkozású kérdéseiről szóló (ún. TRIP) megállapodást. Követeljük, hogy függesszenek fel minden új szempontot és tárgyalási alapot, amely a WTO hatalmának és hatáskörének kiterjesztését eredményezné. A moratórium időszakában alapos és lényegi elemzést kell végeznünk a meglévő megállapodásokról. Ezután hatékony lépéseket kell tenni e megállapodások megváltoztatása érdekében. Egy ilyen elemzés feltárná, mekkora súllyal nehezedik a WTO a marginalizált közösségekre, a fejlődésre, a demokráciára, a környezetre, az egészségügyre, az emberi jogokra, a munkához való jogra, a nők és gyermekek jogaira. Az elemzést a civil szervezetek teljes körű részvételével kell lefolytatni.”

Ez a nyilatkozat a hivatalos napirendet erőteljesen megkérdőjelezte. Alapjául nagy számú független szervezet gondosan megfogalmazott konszenzusa szolgál. És a WTO vitás kérdések elrendezésére szolgáló módszerei biztosítják e változatos manipulációs módszerek legitimációját.

A gazdasági és társadalmi rombolás egyenlege

Bőségesen állnak rendelkezésünkre azok az adatok, amelyek igazolják, hogy a hidegháborút követő időszakban az emberiség korábban soha nem tapasztalt mértékű gazdasági és társadalmi válságot él át, mely a világ lakossága jelentős hányadának gyors elnyomorodását eredményezte. A nemzeti gazdaságok egymás után omlanak össze, a munkanélküliség egyre fékezhetetlenebb; a Wall Street bankjai egymás után “szanálják az egyes országokat”; helyi háborúk robbantak ki a stratégiai fontosságú gáz- és olajvezetékek birtoklásáért, és gyakori jelenség, hogy a különféle “felkelések” mögött erős korporatív érdekek állnak, melyek véletlenül egybeesnek a kereskedelmi reformokért folytatott lobbyzással… A legtöbb országban az életszínvonal elképesztően lesüllyedt…

A huszadik század végén tapasztalt világméretű válságnak sokkal súlyosabbak a következményei, mint az 1930-as nagy válságnak. Messze ható geopolitikai következményei vannak; a gazdasági széthullást regionális konfliktusok, a nemzeti társadalmak szétforgácsolódása és egyes esetekben egész országok darabokra hullása kísérte. Ez a válság egyáltalán nem korlátozódik a fejlődő országokra. Európában és Észak-Amerikában a jóléti állam megszűnt, iskolákat és kórházakat zártak be, s ezzel megteremtődtek a társadalmi szolgáltatások teljes privatizációjának feltételei. A modern történelem legsúlyosabb válságával állunk szemben.

A fejlett országok jelentős részében a szolgáltatások, a gazdaság és a bankrendszer már a külföldi tőke kezében van; parasztgazdaságok sora omlott össze az EU és az USA gabonafölöslegeinek értékesítése miatt. Genetikailag módosított vetőmagokat – melyeket többek között a Cargill és Montsanto állít elő (gondosan megtervezett mezőgazdasági anyagfelhasználással, amit ugyancsak ezek a mezőgazdasági-kereskedelmi konglomerátumok határoznak meg) – erőltettek rá a parasztokra az egész világon, s ez gyakorta vezetett éhínséghez és a falusi gazdaság felszámolásához, nem is beszélve a tápláléklánc megfertőzéséről, mely világszerte sérti a fogyasztók jogait.

Ugyanakkor a nemzetközi agrobusiness mindenképpen csődbe akarja juttatni a családi gazdaságokat. Ez a folyamat korántsem csak a fejlődő országokat érinti: a nyugat-kanadai kukoricatermelő gazdák közel 30%-a áll a csőd szélén, kimondottan annak következtében, hogy a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos, a WTO által előírt szabályokat rákényszerítették a kanadai kormányzatra. És ha ez megeshet Nyugat-Kanadában, amely a világ egyik leggazdagabban termő gabonavidéke, vajon milyen jövő vár a világ más tájain élő parasztokra?

Kína csatlakozása a WTO-hoz

Az Egyesült Államokkal a seattle-i miniszteri találkozó előtt néhány héttel folytatott kétoldalú tárgyalások során született megállapodás feltételei teljes pusztulásba döntik az egymilliárd lakosú óriási országot. Tönkreteszi Kína mezőgazdaságát, az állami vállalatokra halálos csapást mér, ami tömeges munkanélküliséghez vezet. A nyugati bankokhoz fűződő “nemzeti bánásmód” cikkelye potenciálisan előreveti az egész kínai bankrendszer strukturális összeomlását…

A kínai hatóságok persze teljesen tisztában vannak a következményekkel, és propaganda-hadjáratban próbálták elhitetni a közvéleménnyel, hogy “a megegyezésből fakadó előnyök igazolják majd a bekövetkező munkanélküliséget és bankcsődöket”.8 A WTO-val folytatott tárgyalások kínai vezetője, Long Jongtu szavaival: “egyetlen nemzet sem fejlődhet és erősödhet meg a külső kényszer és a válság tudata nélkül”.9

A millenniumi csúcs már kész tény volt

Hogy milyen folyamatok zajlanak a világrendszerben, az nem kizárólag a millenniumi csúcs eredményeitől függ. Rá kell ébrednünk arra, hogy a legtöbb fejlődő országban a millenniumi csúcs határozatainak java már “fait accompli”. Egyfelől “részei az IMF-fel és a Világbankkal kötött ad hoc kölcsönszerződések feltételeinek. A szerkezeti kiigazítási programok, illetve az IMF által szponzorált “kezességi egyezmények” (például Indonéziával, Thaifölddel, Koreával, Brazíliával kötöttek ilyeneket) révén a fejlődő országok már régen alávetették magukat a millenniumi csúcson meghozandó döntéseknek.

Ráadásul a harmadik világ Seattle-ben jelen lévő delegátusainak kezét amúgy is megkötik a fejlődő országok kereskedelmi minisztereivel korábban kötött nyugati hitelek. Aligha valószínű, hogy a fejlődő országok hivatalos delegációi jelentős ellenállást tanúsítanak a seattle-i döntésekkel szemben.

Sok fejlődő ország a Bretton Woods-i szervezetekkel kötött egyezmények szellemében vállalta, hogy liberalizálja kereskedelmét, privatizálja az állami közműveket, megszünteti a szociális programokat és “nemzeti bánásmódot” biztosít a külföldi befektetőknek a gazdasági tevékenységek egész sorában: a szolgáltatásokban, a bankrendszerben, az ellátás megszervezésében stb. Ezek a lépések gyakran együtt járnak egy “bankcsőd-programmal”, melyet a Világbank felügyel abból a célból, hogy a versenyképes nemzeti vállalatokat “kiüssék a nyeregből”. “Kedvező szabadpiaci környezetet” teremtenek (figyelmen kívül hagyva a WTO klauzuláját, mely “hatékony piacra jutást” ígér), a hazai termelőket brutálisan félretolják és tönkreteszik, egyes országokat gyakorlatilag újra gyarmatosítanak…

Kétségtelen, hogy e folyamatokat a Wall Street bankárai és a világ legnagyobb üzleti vállalkozásai irányítják a háttérből. Rendszeresen kapcsolatban állnak az IMF, a Világbank és a WTO hivatalnokaival – egyrészt a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon, másrészt nemzetközi találkozókon. Sőt, ezeken a tanácskozásokon és konzultációkon jelen vannak a hatalommal bíró globális üzleti lobbyk képviselői is, többek között a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC), a Transz-atlanti Kereskedelmi Párbeszéd (TABD) – melynek éves találkozóin összejönnek a legnagyobb nyugati üzleti konglomerátumok vezetői és a politikusok, WTO-tisztviselők –, az Egyesült Államok Nemzetközi Üzleti Tanácsa (USCIB), a davosi világgazdasági fórum, a Nemzetközi Pénzügyi Intézet (ez utóbbi a világ legjelentősebb bankjait és pénzügyi intézményeit tömöríti) és egyéb szervezetek képviselői. Más, félig titkos szervezetek – melyek jelentős szerepet játszanak az új világrendszer kialakításában – is léteznek, például a Trilaterális Bizottság, a Bildebergers és a Külkapcsolatok Tanácsa.

Pénzügyi dereguláció

Az egész folyamat koronája a “tökéletes időzítés”: az USA bankrendszerének deregulációját az amerikai szenátus durván hat héttel a seattle-i millenniumi csúcs előtt fogadta el. Az új törvény a globális pénzügyi hatalom példátlan koncentrációját teszi lehetővé. Hosszas tárgyalások után, melyek október 22-én hajnalban fejeződtek be, “egyetlen tollvonással” visszavontak minden, a Wall Street erős banki konglomerátumait korlátozó rendelkezést. Az amerikai szenátus által megszavazott és Clinton elnök által jóváhagyott törvény értelmében a kereskedelmi bankok, a brókercégek, tőzsdei alapítványok, intézményi befektetők, nyugdíj-alapítványok és biztosítóintézetek szabadon befektethetnek egymás üzleteibe, illetve teljes egészében integrálhatják pénzügyi műveleteiket. E törvény hatályon kívül helyezte az 1933-ban született Glass-Steagall törvényt, Roosevelt elnök “new deal” politikájának legalapvetőbb oszlopát, melyet a korrupció, a pénzügyi manipuláció és a “belterjes kereskedés” megakadályozása érdekében vezettek be; ezek az összefonódások ugyanis az 1929-es Wall Street-i összeomlást követően több mint 5000 bankcsődöt idéztek elő.10

Más szóval egy tucatnyi pénzügyi szervezet hatékonyan kézben tudja majd tartani az USA teljes pénzügyi szolgáltatási iparát. Nyilván a véletlen műve, hogy ugyanezek a Wall Street-i pénzügyi óriások a legjelentősebb haszonélvezői a pénzügyi szolgáltatások deregulációjának a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) eredményeképpen, mely a Wall Street urainak “nemzeti elbírálást” biztosít a bankéletben, a brókercégek szolgáltatásaiban, a biztosítási statisztikai szolgáltatásokban stb. A GATS mondhatni tökéletesen “illik” az új amerikai pénzügyi szolgáltatási törvény testére. A pénzügyi óriások világméretekben ellenőrzik a valós gazdaságot, ők a high tech termelés, védelmi ipar, fő olajforrások és bányászati konzorciumok stb. hitelezői és részvényesei. Sőt, mint a közadósságok kölcsönjegyzői, markukban tartják a nemzeti kormányokat és a politikusokat is. Végül pedig most azt követelik, hogy Seattle-ben kereskedelmi reformokat is vezessenek be.

Ráadásul a “néhai” MAI záradékai, melyeknek azt a feladatot szánták, hogy “nemzeti elbánásban” részesítsék a külföldi bankokat és MNC-ket (ami a területi és helyi kormányok széthullásához vezetett), gyakorlatilag szintén “fait accompli”, vagyis kész tények lettek. A pénzügyi óriások ma már teljesen integrálódtak a biztosítási cégekbe. Cserében az utóbbiak áttekintik és ellenőrzésük alatt tartják a multinacionális egészségügyi szervezeteket, melyek aktívan lobbyztak Seattle-ben azért, hogy a GATS értelmében az állami egészségügyet is deregulálják. A jóléti állam intézményei romokban hevernek. A háborút követő hosszú évtizedek minden küzdelmének eredményei semmisülnek meg.

A világszerte tapasztalható pozícióharc, hogy a “pénzügyi manipuláció” segítségével profithoz jussanak, a valóságos mozgatórugója a globális pénzügyi struktúra átformálására irányuló törekvéseknek, melyeknek az új amerikai banktörvény és a seattle-i csúcs szerves részei. Ami a WTO-t illeti, az amerikai törvényhozás azt szorgalmazza, hogy számoljanak fel a pénztőke szabad mozgását akadályozó minden korlátot. A gyakorlatban ez lehetővé teszi a Wall Street-i kulcsfigurák – többek között a Merrill Lynch, a Citigroup, a J. P. Morgan, a Deutsche Bank-Bankers Trust stb. – számára, hogy hegemóniát szerezzenek a globális bankügyekben, és befolyást szerezzenek, vagyis végső soron szétzilálják a pénzügyi rendszert Ázsiában, Latin-Amerikában és Kelet-Európában… s ez a folyamat a millenniumi csúcs eredményeitől függetlenül megy végbe.

A spekulatív kirohanás

Az Egyesült Államokban a spekulációs kereskedelemnek gyakorlatilag világszerte szabad utat biztosít a pénzügyi dereguláció. A tőkemozgások deregulációját követelő millenniumi csúcs pedig nagyobb legitimációs teret nyit a spekulatív kereskedelemnek, vagyis lehetővé teszi, hogy a Wall Street urai kiterjesszék hatalmukat a globális pénzügyi élet terén.

A spekulatív kereskedelem csatornáinak intézményes ellenőrzése garantálja, hogy az Egyesült Államok és az EU pénzügyi óriásai manipulálhassák az árfolyamokat és a tőzsdemozgásokat, és leértékelik a központi bankok szerepét. Végső céljuk az, hogy az egész világon kezükbe vegyék a monetáris politika gyeplőjét, és ellenőrizhessék a pénzügypiacokat. Az 1997-es ázsiai válság során több mint százmilliárd dollártól fosztották meg néhány hónap alatt az ázsiai központi bankokat; hasonló spekulatív akciókat hajtottak végre Oroszországban 1998-ban, illetve 1999-ben Brazíliában. Ezen akciók mögött derivatív és opciós kereskedés – beleértve a nemzeti valuták “rövid eladását” is – állt, mely súlyos adósságválságot és pénzügyi összeomlást okozott. Számos dokumentum igazolja, hogy ezen akciókban az IMF kulcsszerepet játszott: támogatta a nyugati és a japán pénzügyi intézmények spekulatív támadását.

A sors keserű fintora, hogy ezeknek a végzetes spekulatív eszközöknek a használatát formálisan az ázsiai válság előestéjén legitimálták a Szolgáltatási kereskedelemről szóló általános megállapodás (GATS) ötödik jegyzőkönyvében. A fenyegető veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyták, hiszen a GATS tárgyalásai időben egybeestek (1997. október) a tőzsdepiacokon világszerte bekövetkező klímaváltozással.

Háborúk és globalizáció

És hát a háború is része a millenniumi csúcsnak. Vajon milyen sors vár azokra az országokra, amelyek nem hajlandóak deregulálni a kereskedelmet és a külföldi befektetést, és nem akarnak “nemzeti elbírálást” biztosítani a nyugati bankoknak és a MNC-knek? A nyugati katonai-hírszerző apparátus és sokféle hivatala szorosan összekapcsolódik a pénzügyi hatalommal. Az IMF, a Világbank és a WTO – ez tartja szemmel a nemzeti gazdaságok reformját – együttműködik a NATO-val a “békefenntartó” vállalkozásokban, nem is beszélve a konfliktusok utáni újjáépítésről, melyeket a Bretton Woods-intézmények tartanak kézben…

A harmadik évezred hajnalán a háborúk és a “szabad piac” kéz a kézben jár. A háborúhoz nincs szükség a nemzetközi jog által szabályozott, multilaterális befektetési egyezményre (például egy MAI-ra). A háború fizikailag semmisíti meg mindazt, ami még megmaradt a dereguláció, privatizáció és a “szabadpiaci” reformok bevezetése után. A háborúk és a nyugati protektorátusok bevezetése révén nyílt gyarmatosítás folyik, s ez egyértelműen azt jelenti, hogy így biztosítják a “nemzeti bánásmódot” a nyugati bankoknak és az MNC-knek mindenfajta tevékenységük során. A “rakéta-diplomácia” csak korszerűsített utánzata a XIX. századi “torpedó-diplomáciának”, mellyel a “szabad kereskedelem” útját egyengették. 1844-ben (az ópiumháborúk kezdetén) az amerikai Cushing-misszió előre figyelmeztette a kínai császári kormányt, hogy “az amerikai követelések megtagadása hadüzenetként is értelmezhető”.11

A seattle-i csúcs célja a piac hatalmának manipulációjával “békés” eszközökkel – azaz a “láthatatlan kéz” segítségével – újragyarmatosítani jó néhány országot. E módszer hovatovább új típusú hadászattá fejlődött.

Általánosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogy állandóan fennáll a háború veszélye. A háború és a globalizáció egymástól nem választható külön. Az állampolgárok tiltakozása a WTO tevékenysége ellen egybe kell kapcsolódjon azokkal a háborúellenes mozgalmakkal, amelyek fellépnek az ellen, hogy az USA és európai szövetségesei szuverén országokat bombáznak.

Az új világrend ártalmatlanná tétele

A “technikai egyezményből” (az uruguayi csúcs végső határozata) született WTO bebetonozott “legális” jogokat biztosít a bankoknak és a globális testületeknek. Az 1994-es marrakesi egyezmény azokat az eljárási módokat szabályozza – a manipulatív tárgyalási egyezményt is beleértve –, amelyek mára már kiválóan beépültek a nemzetközi törvénykezésbe, ugyanakkor élesen sértik az állampolgárok érdekeit szerte a világon.

Az egyezmény formálisan is jogszerűnek nevezi a “hatalomgyakorlás hármas felosztását” a WTO és testvérszervezetei, az IMF és a Világbank között; e jog alapján kezükbe kerül a fejlődő országok gazdaság- és társadalompolitikájának “globális ellenőrzési” rendszere. Ez azt jelenti, hogy az IMF és a Világbank intézkedési receptjeinek alkalmazása nem az egyes országokkal kötendő ad hoc kölcsön-megállapodásokon múlik (melyek nem “törvényileg kötelező érvényű” dokumentumok). Az IMF halálos “gazdasági gyógyszerének” minden jelentős előírását állandó érvényűvé teszi majd a seattle-i millenniumi csúcstalálkozó. Az egyes országokat ezután már nem csak a külső adósság köti gúzsba, hanem állandó “rabszolgái” lesznek a világ legerősebb üzleti szindikátusai által irányított nemzetközi testületnek. Ezek a WTO-cikkelyek megteremtik annak alapját, hogy az egyes országokat a nemzetközi törvényekkel összhangban “igazgatni” (és a “kedvező” feltételeket kialakítani) lehessen.

A fentiekből következik, hogy nekünk az uruguayi csúcs végső határozatát eredendően “bűnösnek” és “illegálisnak” kell tekintenünk, és ennek megfelelően kell fellépnünk a WTO-val mint “totalitárius” szervezettel szemben. Nem lehet más alternatíva, mint elutasítani a WTO-nak nemzetközi szervezetként való elismerését, és hangsúlyozni a WTO törvénytelenségét. Egyszóval, a folyamatot egészében meg kell állítanunk.

És ez egyben azt jelenti, hogy az állampolgári mozgalmaknak világszerte azt kell követelniük kormányaiktól, hogy késedelem nélkül mondják fel WTO-tagságukat.

A nemzeti törvényhozó testületeknek a törvények nevében fel kell lépniük a tagországok kormányai ellen, mert ezek súlyosan megsértették a honi törvényeket és az egyes országok alkotmányát.

Seattle-ben és szerte a világon az állampolgároknak arra kell törekedniük, hogy hatástalanítsák ezt a gazdasági rendszert, és szétzilálják intézményeit. Nem halogathatjuk küzdelmünket, nem várhatunk “néhány évig” az “elszámolással”, hiszen eközben a világot bekebelezik és tönkreteszik. Azonnal cselekednünk kell. Kétségbe kell vonnunk egy olyan rendszer legitimitását, mely végső soron megsemmisíti az emberi életet.

Kérdőre kell vonnunk a politikusokat és a nemzetközi intézmények bürokratáit, le kell lepleznünk bűnös kapcsolataikat a hatalom pénzügyi érdekeivel, és végül át kell alakítanunk az állami intézményeket, miután kiszabadítottuk őket a pénzügyi hatalom szorításából. Másrészt viszont “demokratizálni” kell a gazdasági rendszert és irányítási struktúráját, felszámolni a tulajdon és az egyes ember óriási vagyonának égbekiáltó koncentrációját, megszüntetni a pénzpiacokat, befagyasztani a spekulatív kereskedelmet, leszámolni a piszkos pénzek tisztára mosóival, az offshore bankokkal, újra elosztani a bevételeket és a gazdagságot, visszaszerezni a közvetlen termelő jogait, újjáépíteni a jóléti államot.

Jegyzetek

1 Az utóbbiak rendszerint a legfontosabb helyeken telepített orvlövészek. Lásd Paul Richmond “An Assessment of the Police. What to expect during the Seattle Ministerial Conference”, http://forward.to/walkout, 1999. szeptember

2 WTO Press Release, Ruggieero Announces Enhanced WTO Plan for Cooperation With NGOs, 17 July, 1998.

3 European Commission Press Release, ’Commission and NGOs hold dialogue on the Millennium Rounnd”, Brussels, 17 November, 1998.

4 Ibid.

5 Ibid.

6 Lásd AFL-CIO, Make the Global Economy Work for Working Families, http://www.wslc.org/wto/index.htm, October 1999.

7 Ibid.

8 Financial Times, London, 17 November, 1999.

9 Idézi a fenti Financial Times.

10 Lásd Martin McLaughlin: “Clinton Republicans agree to Deregulation of US Banking System”, World Socialist website, 1 November, 1999.

11 Idézi Michel Chossudovsky: Towards Capitalist Restoration, Chinese socialism after Mao, Macmillan, London, 1986, p. 134).

(Fordította: Baráth Katalin)