Stephen Castles and Mark J. Miller: The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World; Andrew Geddes: The Politics of Migration and Immigration in Europe; Christina Boswell ed.: European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion

A huszadik századi migráció történetének egyik súlyos kérdése a menekültek problémája, és bár mindhárom elemzett munka a migráció átfogóbb megközelítésére vállalkozik, elemzésemben erre a speciális problémára koncentrálok. Castles és Miller műve, mely a három közül a legalaposabb és a legolvasmányosabb, azzal kezdi az elemzést, hogy elutasítja a marxizmust, noha a szerzőpár egyik tagja egy korábbi elemzésében még ebből indult ki.¹ A szerzők e könyvükben azt állítják, hogy az általuk "történeti-strukturális megközelítésnek" nevezett, a marxista politikai gazdaságtanra alapozott látásmód "a tőke érdekeit tekinti mindent meghatározónak, és nem [fordít] megfelelő figyelmet a folyamatokban részt vevő egyének és csoportok motivációjára és cselekvéseire" (26. old).² Castles és Miller saját elméleti megközelítési alapot alkalmaz, melyet ők "migrációs rendszerelméletnek" neveznek, s mely szerintük "a migrációs tapasztalat minden dimenzióját" átfogja (26. oldal). Ezen azt értik, hogy a migrációt csak sokféle tudományág együttes elemzésével közelíthetjük meg. Véleményük szerint az előbbieken túl az alapos vizsgálódásnak még figyelembe kell vennie az adott államok, a család, a szociális hálózatok és "a tömegkultúra kapcsolatainak" szövevényét is (26. oldal).³

Geddes a II. világháborút követő korszakban a Nyugat-Európába irányuló migrációs mozgások három periódusát különbözteti meg: az első, az 1950-es évek és 1973-1974 közötti időszak az elsődleges munkaerő-vándorlás szakasza, melyet lényegében a nyugat-európai gazdaság helyreállítása igényelt; a második az ún. másodlagos vagy családegyesítő migráció, ami az 1970-es évek közepén erősödött fel; a harmadik pedig a hidegháború véget értével 1989-90-ben kezdődött (17. oldal). Az utolsó korszakban, állítja a szerző, Nagy-Britannia esetében jelentősen megváltozott a bevándorlókról alkotott társadalmi felfogás, melynek okai eleinte az 1970-es és 1980-as évek gazdasági válságaiban, majd az 1990-es évektől a jóléti államra nehezedő nyomásban és a megváltozott állami jóléti politikában keresendők. Fő tézise az, hogy ez az előítéletes képzet sokkal inkább attól függ, hogyan viszonyulnak a bevándorlókhoz a befogadó országok emigránsokkal foglalkozó intézményei és szervezetei, mintsem maguknak a bevándorlóknak a magatartásától (50. oldal).

Ezt a megközelítést más szerzők rasszizálásnak nevezik.⁴ Miles a rasszizálást úgy határozza meg, mint folyamatot, mely együtt jár a munkaerő kizsákmányolásával, mely által az embereket meghatározott "rasszokba" sorolják. Ahogyan Miles írja, a folyamatok nem magyarázhatók a kapitalista fejlődés tényével (a funkcionalista álláspont szerint). Ugyanakkor "nem lehetséges a rasszizálás folyamatát helyesen értelmezni a különböző termelési módok komplex együtthatásának megértése és magyarázata nélkül; különösen pedig azon társadalmi viszonyok elemzése megkerülhetetlen, melyek az anyagi termelés során szükségszerűen alakultak ki".⁵

A rasszizálást az ún. "józan ész", a marxisták számára ez a mélységesen problematikus megközelítés működteti. Bármely kontextus, következésképp a rasszista kontextus is, annak a társadalomnak a terméke, melyben megformálódott. Más szavakkal, "gondolataink a politikai, társadalmi és gazdasági konfliktusaink visszatükröződései".⁶ A "józan ész" általában a földhözragadt "megérzést" jelenti, és a közvélekedés szerint évszázadok gyakorlati tapasztalataiból leszűrt igazságokat foglal össze, úgyhogy ha valaki azt mondja, egy eszme vagy gyakorlat igazolható "a puszta józan ésszel", azzal – mintegy – sikeres ellenérveket állíthat a baloldali értelmiségiek érveivel szembe, és következésképpen le is zárja a további vitát.⁷

E nézet szerint a rasszizmus sokféle, egymástól független formában létező jelenség (a posztmodern és posztstrukturalista álláspont szerint a rasszizmus egyedi jelenség), nem pedig sokarcú, a különböző történelmi korszakokban és földrajzi helyeken eltérő formát öltő folyamat.⁸ Ezen jelenségformák egyikét sem lehet és nem is szabad a gazdasági és politikai tényezőktől elszigetelten vizsgálni, hiszen megérteni és megoldani is csak így, ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével lehet. Egyik tanulmányomban részletesen elemeztem az elsődleges munkaerő-vándorlás és a másodlagos (a családi) migráció korszakaiban tapasztalt rasszizálás folyamatát.⁹ Itt most a menedékesekkel szemben tapasztalható rasszizmussal foglalkozom.

Sivanandan írta le a rasszizmusnak egy új formáját:

Ez a rasszizmus nemcsak a volt gyarmati területekről származó sötétebb bőrű emberekkel szemben érzékelhető, hanem a talajukat vesztettek, a nincstelenek és kitaszítottak új csoportjaival szemben is, akik Nyugat-Európa kapuin kopogtatnak, annak a Nyugat-Európának a kapuin, mely elsődleges szerepet játszott abban, hogy ezeknek a szerencsétleneknek hazájukból menekülniük kelljen. Olyan rasszizmus ez, mely tehát nem a bőrszín alapján működik, hanem mint olyan a nincstelen fehérekkel szemben is megmutatkozik, ezért tehát idegengyűlölet, az idegenekkel szemben érzett "természetes" félelem. Ám az a mód, ahogyan e jelenség lejáratja és tárgyiasítja a menedéket keresőket, még mielőtt szegregálná és/vagy kiűzné őket, nem egyéb, mint olyan idegengyűlölet, mely a régi rasszizmus minden ismérvével rendelkezik. Lényegét tekintve rasszizmus, de formájában idegenellenesség. Olyan rasszizmus ez, amely a nincstelen idegeneket akkor is megtalálja, ha a bőrük fehér. Egyszóval, ez xenorasszizmus.¹⁰

Ezt az új formában jelentkező rasszizmust kísérő folyamatot nevezem én xenorasszizmusnak. Mivel magyarázható tehát az idegenekkel szembeni rasszizmus e folyamata? A 21. század elejének globalizációja a munkaerőpiac nagyfokú rugalmasságát igényli. Ugyanakkor az újjáéledő gazdasági válságok felerősítették az egyes államokban mutatkozó ellentmondásokat.

Ahogyan Gareth Dale világosan kifejti:

Egyfelől a fokozott verseny arra sarkallja a munkaadókat, hogy a munkaerőpiac még rugalmasabbá váljon – s erre a bevándorló munkaerő kiválóan alkalmas. Másfelől az ilyen korszakokban a szociális ellenőrzés kérdései általában még erősebben jelentkeznek. A kormányok arra törekszenek, hogy fenntartsák a "társadalmi szerződés" ideológiáját annak ellenére is, hogy e szerződés tartalmát a munkanélküliség és a gazdasági megszigorítások meglehetősen hiteltelenítették. A logika rendszerint azt diktálja, hogy ha a szerződés tartalmából kevesebb politikai tőkét lehet kicsikarni, akkor kapjon nagyobb hangsúlyt a szerződés exkluzív jellege, és éles határokkal különítsék el azokat, akik kívülről lépnek be a rendszerbe, netán a rendszeren kívül vannak – vagyis a bevándorlókat és a külföldieket.¹¹

Az Observer az idegenekkel szembeni rasszizmus jellemző epizódját közli, amikor bemutatja, e folyamat hogyan vezethet oda, hogy a menedéket kérőket gyakorlatilag (önkényesen) zárt és őrzött helyen, vagyis "börtönben" őrzik, amint az Plymouthban történik. A városban a menedéket kérők elleni támadások rendszeresekké váltak az év eleje óta, amikor egy irakit a városközpontban lévő szupermarket előtt megvertek.¹² "Gyakran előfordul, hogy az utcán az emberek szidalmaznak", mondja az újságírónak egy 20 éves fiatalember, aki három évvel ezelőtt érkezett Nagy-Britanniába. "Szörnyű érzés, mikor az ember rámosolyog valakire és köszön neki, az pedig ezt válaszolja: Húzz a picsába!" A várost többnyire fehérek lakják, és különösen a dokkok környékén főképp katonák és tengerészek élnek. A menedékesek Plymouth 250 000 fős lakosságának elenyésző hányadát teszik ki, mintegy 1000 menekült van a városban – beleértve azokat is, akik már letelepedési engedéllyel rendelkeznek.

A rendőrségi adatok szerint Plymouthban havonta átlagosan 22-30 incidens történik, melyeket többnyire a bevándorlók sérelmére követnek el. A menekültek szószólói úgy vélik, a hivatalosan elismertnél legalább hatszor annyi a ténylegesen megtörtént esetek száma. Annak a tucatnyi menedékesnek, akik Plymouthban hajlandók voltak az Observer riporterének nyilatkozni, többségét már megtámadták, illetve durván szidalmazták.

A riport beszámol arról a Davenportban, a Raglan Roadon található volt haditengerészeti negyedről, amelyet a menedékesek befogadó központjává alakítottak át. A komplexumot a Belügyminisztériummal kötött szerződés alapján az Adelphi Hotels üzemelteti. A biztonsági előírások szigorúak, a komplexumhoz csak egyetlen út vezet, melyet a szállodalánc által alkalmazott 24 órás őrizet felügyel. A Belügyminisztérium annyira érzékeny az itteni ügyekkel kapcsolatban, hogy a személyzetet szigorú szabályok tiltják a sajtónak adott nyilatkozattól. Az Adelphi minden érdeklődőt a Belügyminisztériumhoz irányít, és az Observer tudósítóját is csak a Belügyminisztérium érvényes engedélyével engedték belépni a területre.

A komplexum a város központjától távol, Devon egyik legszegényebb részén helyezkedik el. A jellegzetes szürke betonkocka épületek az 1970-es években épültek. Belül kopottak és rosszul bútorozottak, de tiszták és biztonságosak. Az Observer tudósítójának nyilatkozók többnyire biztonságban érzik itt magukat, ám ha elhagyják a területet, akkor már egészen más a helyzet. "Ez itt egy közösség, egy falu, de ide senki sem teheti be a lábát. Általában itthon vagyok, nem megyek be a város központjába. Szinte soha ki se megyek innen", mondta az újságírónak az egyik bentlakó.

Ám nem mindegyik újság fest ilyen együtt érző képet ezekről a problémákról. Valójában, mint Geddes megjegyzi, (bizonyos) lapok közvetítő szerepet játszanak a kormány által vezényelt kampányban, és segítenek befeketíteni a nyilvánosságnak a menedékkérőkről alkotott képét (40. oldal). Geddes a tengerparti Dover városának egyik lapjából idéz, mely 1998 decemberében a címlapon közölte a szerkesztőség véleményét, ahol többek között ezt írták:

Illegális bevándorlók, menekültek, alkoholcsempészek és drogcsempészek alja népségének célpontja lett szeretett városunk. Az ország emberi salakjának is a legalja zúdult ránk, és egy fillér támogatást se kapunk, hogy a csatornába mossuk ezt a szennyet (43.oldal).

Hogy az idegengyűlölő rasszizmus mint rendszer miképpen működik Nagy-Britanniában, tisztán látható, ha egy hétig figyelmesen olvassuk a legnépszerűbb brit bulvárlapot, a Sunt. Kezdjük, mondjuk, 2004. március 1-jén. Ekkor, tehát az első napon, a vezércikkben arról értesülünk (8. oldal), hogy "az elutasított menedékkérők fellebbezéseinek végtelen áradata már évek óta irritálja a lakosságot". A következő napon arról olvasunk, hogy az emberek "a szerencsejáték-üzlet vezetőit elátkozzák azok miatt az adományok miatt, melyeket az elutasított menedékjog-kérelmezőknek nyújtottak a kitelepítés elleni küzdelmük megsegítésére" (2. oldal). Ugyanebben a számban egy olvasói levél arról tudósítja a többi olvasót, hogy "ez a kormány mindig kesztyűs kézzel fog bánni a menedéket keresőkkel, mert fél attól, hogy szembeszegüljön a baloldaliakkal és a szakszervezetekkel". Mindenkinek, akit ő ismer, folytatja a levélíró, "elege van már a bevándorlók körüli hűhóból" (37. oldal).

A harmadik napon, 2004. március 3-án egy másik olvasó azt kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy "egy menedékes, akit kitoloncoltak az országból, visszatérhetett, és milliós kvázibirodalmat hozhatott létre?" (34. oldal). A negyedik napon az újság politikai tudósítója, Nic Cecil, büszkén bejelentette, hogy "David Blunkett felszólította Nagy-Britannia egyik vezető bíróját tegnap este, hogy ne gúnyolódjon az ő, vagyis Blunkett azon erőfeszítésein, hogy véget vessen a brit befogadási rendszer szidalmazásának" (2. oldal). Cecil kikelt azok ellen a jogi lépések ellen, melyek "meg akarják szüntetni azt a gyakorlatot, hogy az elutasított menedékkérők csak EGYSZER fellebbezhetnek" (kiemelés az eredetiben). Az olvasói levelek közül az egyik úgy fogalmazott, hogy Blunkett javaslata, hogy a menedékkérőknek továbbra is csak egyszeri fellebbezési joga legyen, "a legokosabb ötlet, mellyel a kormány előállt, és ezzel véget vethet annak, hogy a menekültjoggal visszaélőket védelmező pénzéhes ügyvédek zsíros bevételekhez jussanak" (46. oldal).

Az ötödik napon, március 5-én a Sun címoldalán szórt szidalmakat Lord Woolfra, "a föld egyik legbutább és legmakacsabb alakjára", aki "abból csinált karriert, hogy tetszelgett azon liberális sopánkodók előtt, akik olyan nagymértékben felelősek a brit életmód hanyatlásáért", és "aki minden más bírónál erőteljesebben kampányolt amellett, hogy Nagy-Britanniát megbéklyózzák az emberi jogok európai konvenciójának minden fullasztó, káros hatású törvényével" (6. oldal). Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mi Lord Woolf legújabb "bűne". Büszkén bemutatta a magánszámát – így a Sun – a cambridge-i egyetemen: azzal fenyegetőzött, hogy a bírók fellázadnak, ha Mr. Blunkett nem vonja vissza (az újság szerint) "ésszerű és tisztességes javaslatát a befogadási fellebbezési eljárás felgyorsítására". Ugyanebben a számban egy másik cikkben a Sun tudósítóinak sikerült találniuk egyvalakit, aki ösztönösen "valahol a kormány és Lord Woolf álláspontja" között áll, ezzel szemben viszont nyolc másik olyan embert, akik Woolf ellen szóltak: "túl sok a kelet-európai", "Lord Woolf idióta", "a honosítási engedélyért folyamodókat ki kéne dobni az országból, ha a hatóságok egyszer már elutasították a kérelmüket" és így tovább (36-37. oldal).

Vajon hogyan zárta le a Sun ezen a héten a bevándorlókról közölt tudósításait? A szombati Sun arról informálta olvasóit, hogy "Ann Winterton konzervatív képviselő bírálta Nagy-Britannia politikailag korrekt kultúráját" (2. oldal). Ez utalás arra a levélre, melyet Winterton küldött az összes konzervatív képviselőnek, s melyben elsiratja a "szabad véleménynyilvánítást". Levele válasz volt azokra a negatív reakciókra, melyek Winterton rasszista "viccét" bírálták – a viccet annak kapcsán eresztette meg a képviselőnő, hogy 2004 februárjában Nagy-Britanniában vízbe fulladt húsz, szörnyű körülmények között dolgozó, vélhetően "illegális bevándorló" (egyeseket közülük a rendőrség menekültként tartott számon).¹³

A recenzens arra számított, hogy populista retorikán túl akadémikus javaslatokat is olvashat a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Royal Institute of International Affairs) munkatársa könyvében. Christina Boswell könyve, természetesen, nem ragad meg a doveri újságban olvasott "gyűlölködő beszédmód" vagy a Sunban tapasztalt idegenellenesség példáinál.¹⁴ Ugyanakkor azonban nem tartalmaz átgondolt migrációs elméletet, s miközben számos populista kijelentést tesz, melyeket azonban nem magyaráz és nem állít nagyobb összefüggésrendszerbe, az a benyomás keletkezik, hogy az ilyen kijelentések egyfajta akadémikus tisztelet dicsfényét is elnyerik, és a migráció bizonyos formáinak korlátozó modelljével kárpótolnak. Így egyes európai országokra utalva Boswell a "populista űr" kifejezést használja akkor, amikor leírja, mi a különbség aközött, "ami ténylegesen megtehető a liberális demokráciákban a bevándorlás korlátozására, és mi az, ami már a populista politika többnyire irreális és etikailag elfogadhatatlan követeléseinek" minősíthető (4. oldal). Ez viszont azt jelenti, hogy a szerző szerint bizonyos szankciók szükségesek és elkerülhetetlenek is.

Az 1990-es évekre jellemző menekültpolitikát értékelve Boswell utal Franciaország nagylelkű (kiemelés tőlem, M. Cole) befogadói rendszerére, s ez a kijelentés ebben a szövegkörnyezetben úgy értelmezhető, mintha utólag igazolódtak volna a "reformjavaslatok". A kifejtés hiánya jellemzi az Olaszországgal foglalkozó részt is, ahol Boswell utal a "szabálytalan bevándorlás és az illegális munkavállalás körüli megfontolásokra", az "illegális beáramlás és a szabálytalan foglalkoztatás problémáinak" kezelésére és "az illegális bevándorlás súlyosbodó problémájára" (22. oldal). Az 5. fejezetben "a terhek megosztásának" kérdését elemezve utal arra, milyen nehézséget okoz "a nemkívánatos beáramlás" problémája (112. oldal). Mivel ezek egyikét sem veti alá kritikai elemzésnek, az ilyen megközelítések a "józan észen" alapuló álláspontoknak tűnnek.

Mint fentebb már kifejtettem, "a józan észre" hivatkozás egyet jelent azzal, hogy elsiklunk a baloldal érvei felett, és berekesztjük a vitát. A Sun retorikája egyértelműen ilyenfajta reagálásnak tűnik: az olvasók megnevezik "a baloldaliakat és a szakszervezeteket", a lap szerkesztőségi álláspontja pedig a gyűlölet hangján ágál a "liberális sopánkodók" és a törvénykezésben ülő befolyásos liberálisok ellen, akik amellett szólalnak fel, hogy Nagy-Britanniának be kell tartania az emberi jogok európai konvencióját. Az, hogy Boswell nem bírálja a bevándorlást korlátozó modelleket, sajnos, hasonló hatást eredményez.¹⁵ Másfelől Geddes felismeri a "józan ész" ideológiai jelentőségét (36. oldal), és elemzése túlmutat a Sun gyűlölködő beszédmódján és Boswell könyvének értelmezési hiányosságain. Így tehát felismeri, hogy bizonyos, gyakran használt fogalmak, például a "beözönlés, elárasztás és megszállás" ideológiai importból származnak (8. oldal), és hogy a nemzeti közösségek csak "a képzelet szüleményei".¹⁶ A korábban tapasztalt populista elemzésekhez képest pedig előrelépést jelent az, a fentebb már kifejtett álláspontja, mely szerint patologikus jegyeket a befogadó országok intézményei és szervezetei működése mutat, a bajok forrása tehát nem a menedékkérők viselkedésében keresendő.

Szemmel látható, hogy Nagy-Britanniát és Nyugat-Európát "erkölcsi pánikba" taszította a bevándorlók áradata.¹⁷ Mindhárom, cikkünkben elemzett könyv a bevándorlási politika reformját sürgeti, de a globális kapitalizmuson kívül nem lát semmilyen alternatívát. Épp ellenkezőleg, amit szeretnének, nem más, mint egy (érzékelhetően) tisztességesebb világkapitalista rendszer.¹⁸

Boswell is, Geddes is evidenciaként kezeli a további megszorításokat. Ennek megfelelően Boswell arra a következtetésre jut, hogy a bevándorlást korlátozó intézkedésekre koncentráló, rövid távú politika "hozhat választói szavazatokat", ám aligha eredményezi "a menekülők hazájára vagy a tranzit országokra nehezedő nyomást, és nem érinti az illegális bevándorlás vagy a menekültáradat mélyebben fekvő, kiváltó okait" (125. oldal). A legtöbb, amire Boswell számít, az, hogy "a megszorító ellenőrző intézkedéseket a problémák iránti érzékenységgel teszik meg, és a lépéseket irányító elsődleges szempontok a bevándorlók, a menekültek érdekei lesznek mind a kiinduló-, mind a célországokban" (125. oldal). Geddes következtetései pedig meglehetősen kétértelműek:

Míg a bevándorlásról és a menekülőkről kialakult, a jóléti államhoz kapcsolódó nézetek erőteljesen nemzeti meghatározottságúak maradnak, hiszen a jóléti államok nemzeti államok maradnak, és kilátásunk sincs egy nemzetek feletti alternatívára, ezért tehát a gazdaságilag fejlett európai országok perspektívájából szemlélve a nemzetközi migráció és a menekültek kérdését, ennek megértését eddig is, ezután is az európai integráció fejlődése, változása és tartalma fogja meghatározni (200. oldal).

Castles és Miller szerint "a migráció globalizálódása optimizmusra ad okot, mert [a kiinduló- és a célországok között] kibontakozó egység reményét villantja fel a migrációs folyamatokat kiváltó kicsi bolygónk életét kedvezőtlenül befolyásoló okok közös megoldásában" (290. oldal). Marxista nézőpontból szemlélve a helyzetet, ilyen egységet csak egy megváltozott világrend teremthet. Ahogy Gareth Dale fogalmaz: "az egyetemes emberi jogok és a mozgás globális szabadságának ragyogó burzsoá ígérete még átmenthető a jövőbe – ám nem magának a burzsoá világrendnek az igenlésével, hanem éppenséggel a tagadásával".¹⁹

 

Stephen Castles and Mark J. Miller (2003): The Age of Migration: International Population Movements in the Modern World (3rd edn) (Palgrave Macmillan, Basingstoke).

Andrew Geddes (2003): The Politics of Migration and Immigration in Europe (Sage, London).

Christina Boswell ed. (2003): European Migration Policies in Flux: changing patterns of inclusion and exclusion (Blackwell Publishing, Oxford).

 

Jegyzetek

 

¹ S. Castles and G. Kosack: Immigrant Workers and Class Structure in Western Europe. Oxford, 1985.

² Marx-olvasatuk determinista és nem pontos. A marxisták azt állítják, hogy az emberek cselekedeteit és motivációit osztályhelyzetük határozza meg. Az emberek döntéseket hoznak, de ezek a tőkés társadalmakban betöltött történelmi és aktuális helyzetükből adódó kötöttségeik függvényei. Ahogy Marx megfogalmazta, "az emberek maguk csinálják történelmüket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják". Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. In MEM 8, 1962. 105. oldal

³ Nem világos, hogy egy nem determinista marxizmus miért ne tudná ezeket a viszonyrendszereket is egyesíteni.

⁴ Lásd R. Miles: Racism and Migrant Labour. London, 1982; M. Cole, "Brutal and stinking and difficult to handle: the historical and contemporary manifestations of racialisation, institutional racism, and schooling in Britain", Race, Ethinicity and Education, Vol. 7, 2004, pp. 35-56.

⁵ R. Miles: Capitalism and Unfree Labour: Anomality or Necessity? London, 1987, p. 7.

⁶ B. Camara, Ideologies of Race and Racism in P. Zarembka (ed.), Confronting 9-11: Ideologies of Race, and Eminent Economists, Oxford, 2002, p. 88.

⁷ E. Lawrence, Just Plain Common Sense: the "Roots" of Racism, in Empire Strikes Back: Race and Racism in 70s Britain, 1982, p. 48.

⁸ A posztmodern és a posztstrukturalista megközelítés (a kettő közötti elméleti különbségekről folytatott vitát lásd: M. Cole, Might It Be in the Practice that It Fails to Succeed? A Marxist Critique of Claims for Postmodernism and Poststructuralism as Forces for Social Change and Social Justice, British Journal of Sociology of Education, vol. 24, 2003, pp. 487-500) a rasszizmus problémáját a kulturális érintkezés és a különbségekből adódó eltérések közötti súrlódások következményének tekinti, nem pedig a kapitalizmus gazdasági céljaiból szükségszerűen adódó jelenségnek. Ahogy Camara megfogalmazza: a rasszizmussal szembeni kritika jórészt figyelmen kívül hagyja a kapitalista struktúrát, ami pedig a probléma alapvető aspektusa, mert ez tartja fenn a rasszizmust, s ugyanakkor maga is táplálkozik belőle… A kapitalizmus győzelmével a kommunikáció szférája és a kommunikációval foglalkozó társadalomtudományok kitermeltek egy meghatározó diskurzust – a posztmodernizmust – …mely a rasszizmus jelenségét nem a maga totalitásában közelíti meg, hanem csak a rendszer egy újabb aspektusának tekinti, ahogyan teszi azt a gazdasági rendszerrel, az oktatással, a vallással és a művészettel (Ideologies of Race and Racism, p. 90).

A posztmodernizmuson/posztstrukturalizmuson belül megfigyelhető egyrészt, hogy a hangsúly az interpretáció és a dekonstrukció irányába tevődött át a társadalmi változásokkal kapcsolatos gyakorlati megoldások keresése helyett; másrészt a kultúrára és az etnicitásra koncentrálnak inkább, mint a rasszizmus elleni küzdelemre; harmadszor, az elemzés és a cselekvés kikerült az elnyomottak hatásköréből, és az akadémiákra helyeződött át; és negyedszer, új nyelv keletkezett, mely lehetővé teszi, hogy a posztmodernek úgy sajátítsák ki a küzdelmet, hogy ténylegesen nem vesznek részt benne (A. Sivanandan, La Trahison Des Clercs, New Statesman, 1995. július 14., pp. 20-21; lásd még J. Bourne, Racism, Postmodernism and the Flight from Class, in D. Hill, P. McLaren, M. Cole and G. Rikowski (eds.), Marxism Against Postmodernism in Educational Theory, Lanham, nd., pp. 195-210). Ehhez az utolsó ponthoz még hozzáteszem, hogy természetesen egyes posztmodernisták és posztstrukturalisták hatékonyan lépnek fel a rasszizmus elleni harcban, különösen a helyi közösségekben, mint ahogyan láttuk például a kitoloncolás elleni kampány során.

⁹ Cole: Brutal and Stinking. Ebben a tanulmányban kísérletet teszek annak igazolására, hogy az intézményi rasszizmus a birodalomi lét első napjától jelen volt a brit társadalomban. Részletesen vizsgálom a birodalmi időszakban a brit gyarmati alattvalókkal szembeni rasszizmus jelenségeit, a gyarmatokról, illetve a II. világháborút követően a volt gyarmatokról származó bevándorló munkások rasszista megítélését és az ő gyermekeikkel szemben megnyilvánuló rasszizmust, mely részben az iskolarendszer által érvényesült.

¹⁰ A. Sivanandan, idézi L. Fekete, The Emergence of Xeno-racism, Institute of Race Relations, 2001, http://www.irr.org.uk/2001/szeptember/ak000001.htlm

¹¹ G. Dale, Capitalism and Migrant Labour, in G. Dale and M. Cole (eds.), The European Union and Migrant Labour, Oxford, 1997, p. 308.

¹² http://observer.guardian.co.uk/politics/story/0690398727300.html
Plymouth helyőrségi város, az Irakba küldött 40 000 brit rendfenntartóból a 15 000 főt számláló kiszolgáló személyzet innen való. Az ilyen támadások tehát egyúttal az új imperializmus jellemzői is (M. Cole, "Rule Britannia and God Save the Queen": a Marxist analysis of the teaching of imperialism, actual and potential, in the British school curriculum, Policy Futures in Education, vol. 2, 2004.

¹³ A március 1-jével kezdődő hét cseppet sem volt kivételes. 2004. március 6-án a Sun archívumára kattintva a megelőző évben a "menedékesek" keresőszóra meglepően nagy, 629 találat érkezett, a "menekültek" keresőszóra pedig 288: http://www.thesun.newsint-archive.co.uk

¹⁴ S. J. Ball, You've been NERFed! Dumbing down the academy: National Educational Research Forum: A National Strategy – Consultation Paper". A brief and bilious response, Journal of Education Policy, vol. 16, 2001, 265-268. oldal.

¹⁵ Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy Boswell szándékoltan rasszista nyelvet használ.

¹⁶ Lásd B. Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origins and Spread of Nationalism. London, 1983.

¹⁷ Lásd S. Cohen: Folk Devils and Moral Panics. London, 1973.

¹⁸ Természetesen Tony Blairnek is egy szociálisan igazságos világkapitalizmus a deklarált célja. Egy másik cikkemben kifejtettem, mennyire káros az ilyen vízió, és hogy a globális neoliberális kapitalizmust nem lehet megreformálni (M. Cole, New Labour, Globalization and Social Justice: the Role of Education in G. Fischman, P. McLaren, H. Sunker and C. Lankshear (eds.), Critical Theories, Radical Pedagogies and Global Conflicts, Lanham, Maryland, 2004 végén jelenik meg.

¹⁹ G. Dale: Introduction in Dale and Cole (eds.) op. cit., p. 12.

 

(Fordította: Baráth Katalin)