Az itt olvasható visszaemlékezés szerzője 1956-os élményei hatá­sára részt vett a Kádár-korszak ellenzéki mozgalmaiban. A 80-as években együttműködött a Demokratikus Ellenzékkel, s a Hírmon­dó szerkesztője volt. Amikor azonban – már jóval a rendszer összeomlása előtt – e mozgalom fejlődésében neki nem tetsző ten­denciákat tapasztalt, felhagyott a politizálással, és azóta sem vesz részt semmilyen szervezetben. Írása, melyből számos, eddig isme­retlen és nem dokumentált tényre derül fény, hasznos adalékokkal szolgálhat a rendszerváltás előtörténetét kutatók számára.

*

A demokratikus ellenzék gondolkodásában már 1982 után megkezdődött egy mai szemmel „liberálisnak" nevezhető elem felerősödése. A korábban marxistaként ismert szemé­lyiségek még a másként gondolkodás határvonalaként nyil­vántartott 77-es évben, és utána is, sokáig „baloldali" (való­jában csak doktriner) előítéletekkel terhelve közeledtek 1956-hoz. A kezdet kezdetén még a lengyel Szolidaritással kap­csolatban is lenini ízű fenntartásaik voltak, jelesül annak „ideológiátlanságát" sokallták. Most váratlanul olyan értékek felől kezdték megkérdőjelezni saját korábbi nézeteiket, s ev­vel együtt az eljövendő változást involváló marxista szellemi örökséget is, amelyek a személyi szabadság és az emberi jog általánosságának magasából az osztályharcot és annak minden mozzanatát tagadták, és a dolgok lényegének legfel­jebb egyfajta pragmatikus szintjén ismerték el az emberek ilyesfajta törekvésének jelentőségét. Mindez akkor annyit je­lentett, hogy a korábban „revizionizmusuk" miatt túlzónak tar­tott ötvenhatosok most a nagyobb, elvont viták alkalmával „populárisnak, ultraradikálisnak", netán „nyugat-berlini stílu­súnak" minősültek. Ugyanilyen érdekes változáson ment át a Lomax-könyv értékelése. Míg korábban doktrinersége miatt nem szerették, most váratlanul trockistának kezdett számíta­ni. Mindez persze a felszínre nem vergődött ellentét volt, mert a közös ellenség, a pártállam és a BM felé nem lehetett meg­bontani az arculatot. A nagyobb elvi vita tehát ez ügyben elmaradt. Mindössze a Deutscher-könyv szamizdat kiadásá­val tettek némi engedményt, de ezt is csak azért, mert Krassó György keresztülverekedte, és Demszky nem engedhette meg magának, hogy ne árusítsa a butikjában.

Mindenesetre 82 után, de még inkább 85, a deklarált belső válság lezajlása után a munkáskérdés az ellenzék hátsó ud­varába került. Krassó Londonba távozása, ottani kapcsolatai és meglévő, bár itthonról szívósan rombolt tekintélye miatt azonban a téma nem kerülhetett végképp a süllyesztőbe. Ma már látható, hogy ha a többieken múlik, ez történt volna. Csak hosszabb idő után, pontosabban 89-90-ben vált vég­képp érthetővé számomra – és szerintem mások számára is – ennek a változásnak valódi oka és némely mozgatórugója. Ennek egyszerű magyarázata volt: túlságosan szembeszökő­en történt, ugyanakkor jó ideig túlságosan tapintatosan is. És még egy: oly mértékben emlékeztetett bizonyos kémregé­nyek romantikájára, hogy józan ésszel és jó ízléssel nem lehetett hinni, hogy magukra büszke és okos emberek ily mó­don befolyásolhatók lennének. Utólag a dolog értelme két szóval fejthető meg. Hatalomról volt szó, és politikáról. Mind­azok, akik a hatalomtól valóban távoli helyzetben még a saját ízlésük és eszmei neveltetésük szerint politizáltak, amikor szerepük váratlanul felértékelődött, és a történelem elkezdett érdeklődni a térség iránt, engedtek a hivatásos hatalom-technikusoknak, akik előbb „megnevelték", majd szárnyra bocsá­tották őket. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hang­váltást többnyire amerikai tanulmányút előzte meg. Már akkor is volt, aki beszélt erről, de ezt egyszerű irigységnek hittük részéről.

Ennek az ellenzéket nevelgető nyugati hatalmi elitnek a „munkásosztály" fogalma más értelemben ugyan, de éppúgy veszélyes és nemkívánatos kategória volt, mint a mindenkori BM-nek. Annak emberei egyszerűen arra törekedtek, hogy távol tartsák az ellenzéket a tömegtől. Tudhatták ugyan, hogy az különféle okokból egyáltalán nem önmagára ismerő har­cos osztály, s így az ellenzék akkori eszközeivel aligha ne­velhető, nemhogy radikalizálható lenne, de a beléjük "nevelt (s Magyarországon nem is egyszerűen elméleti) tilalom szel­lemében – amelynek láthatatlan parancsolatai között a leg-első: az utca nem a tömegé, s utána rögtön a második: ideológiát csak a párttól kaphatnak az emberek – az ellenzék számára a legtiltottabb gyümölcs volt ,,populárisnak" lenni. Nyugati barátaink evvel egyetértettek. Ok biztonsági elvekre hivatkoztak elsősorban, vagy azt mondták, a demonstratív eszközök használata nagyon meggondolandó. Ezzel az el­lenzékből sokan, kényelmi és – valljuk be – önféltési okból, egyetértettek. Belőlem 1986-ig olykor megütközést váltott ki mindez, de mivel akkor még a külső körben mozogtam, fel­tételeztem mögötte valami konspiratív célt, amelyet akceptál­ni kell, már csak fegyelmi okból is. A fent említett mélyebb összefüggés megismerése csak akkor vált lehetővé – de a szabályé még akkor sem, csak később -, amikor magam is lapszerkesztővé léptem elő a Demokrata hármasfogatában.

A lap története egészen a pártállam végéig sokkal látvá­nyosabb vesszőfutás, mint a Beszélőé, vagy az AB Hírmon­dóé. Nála jobban kizárólag az Égtájak között című kiadványt pécézte ki a Belügy. Tanulságos különben, hogy a Horváth-emlékirat a Beszélőről elismeréssel, míg a Demokratáról csak undorodva ír, az Égtájakat pedig szóra sem méltatja. Nem véletlenül: ez az utóbbi bevallottan baloldali volt. Ha ez nem egyszerűen a győztesnek tett gesztus, hanem az akkori vé­leményét tükrözi, akkor egyszerűen arról van szó, amit ma­gunk is gondoltunk, hogy minket martalékul vetnek oda mint disszonáns hangot, másfelől pedig, túl a felfelé jelenthető si­keren, a mindenkori illetékes kihallja írásainkból a törekvést, hogy szeretnénk eljutni minél több fülbe. Igazi ideologikus munka igen kevés látott napvilágot a lapban, és a demokrá­cia halálosan komolyan vett szabályai miatt számos tőlünk idegen véleménynek is helyt adtunk. Viszont ha nem zaklat­nak, és hagynak dolgozni, akkor az ott létrejövő műhely és meglehetősen szabadszájú lapunk a ránk köszöntő „szabad­ság" pillanatától szokásának megfelelően a valódi ellenfél­nek, akkor már tehát a reakciós pártoknak támad neki, rá­adásul 56-ot kérve számon. Hogy végül a Nagy Jenő kezé­ben örök félszamizdattá csökevényesült lap miért és hogyan lett azzá, ami, másik történet. Tény: 86-ban a BM-től üldöz­tetést, a Beszélő-körrel nevesíthető ellenzéki agytröszttől ha­talmas fejmosásokat kaptunk.

És még valami történt. Igaz, nagyon vékonyan, de elkez­dett velünk foglalkozni a Szabad Európa és az egyik amerikai követségi ember, aki szigorúan magánemberként jött el, illetve hívta vendégségbe egyenként a szereplőket. A beszélge­tések általánosságban mozogtak: ha bárki titkokat akart meg­tudni, legfeljebb bosszankodhatott. Lehallgatóink valószínű­leg halálra unták magukat. Nem tartom valószínűnek, hogy a BM-ben bárkit érdekelt volna, hogyan vélekedik Baltimore úr vagy jómagam az 56-os munkástanácsokról vagy a Lomax-könyvről. Pedig elég hosszan beszéltünk erről a Demok­rata jubileumi emlékszáma kapcsán, amelyet a rotációs elv szerint én írtam és szerkesztettem. Mindez persze jóval e­lőbb, még nyáron történt, és a konkrét apropó – épp a kí­váncsiskodó fülek miatt – szóba sem került. Annál inkább az elviek. Baltimore igen árnyaltan fogalmazott, látszólag a ma­ga véleményét fejtette ki (akkor így is hittem), és minden, evvel a hagyománnyal kapcsolatos aktualizálást irreális non­szensznek minősített. Mikor ellene vetettem, hogy akkor is spontán módon és pillanatok alatt jött létre ez a forradalmi intézmény, azt felelte: persze, egy adott és soha meg nem ismétlődő történelmi helyzetben. Hozzátette, hogy ma anak­ronisztikus lenne, s hogy a hasonló jugoszláv kísérlet is zá­tonyra futott, ami nem is lehet másképp: a kollektív tulajdon illúzió, erre ma csak az hivatkozik, aki „ezeket" át akarja men­teni. (A szóhasználat a fennálló rendet jelentette.) „Tudja jól: a marxizmus álma véget ért. Olvasson el néhány jó modern közgazdasági munkát! Rövidesen rájönnek erre a Kremlben is. A rendszerrel együtt fog véget érni a kollektivizmus, meg­látja." „És Lomax?" – kérdeztem. „Lomax fantaszta törté­nész."

Végül a tervezett számban valóban csak történelmi mélta­tás jelent meg. Manipulált volna? Akkor úgy véltem, ez ud­variassági gesztus, lesz alkalmam írni a témáról. Érdekes – bár akkor fel nem fedezett – összefüggésként meghívást kap­tam a decemberi 56-os emlékkonferenciára. De ott a témá­nak már volt gazdája, előre jelezték, hogy csak kis hozzá­szólásra lesz idő, így egy másik kérdéshez szóltam hozzá, ahol a rövid időben is mondhattam nóvumot.

Baltimore elment, „ápolásunkat" egy kedves hölgy vette át, Rebecca Joy. A vezetéknevében nem vagyok biztos. Egyéb dolgokkal együtt egy alkalommal noteszestől elégettem. (Utóbb fölös óvatosságnak bizonyult.) Ő elméleti dolgokról nem nagyon társalgott, de mivel mindez már 87-ben volt, a munkásság lehetséges magatartása és a velük való törődés napi téma lehetett. Én majd mindig szóba is hoztam. Ő túl­zónak találta aggályaimat – részben igaza volt -, és később ki is fejtette, hogy ebben a formában a dolog voltaképpen érdektelen. A tömeg mint politikai massza az érdekes, és itt nincs olyan, hogy „munkásosztály". Amikor a lengyel Szoli­daritásra és egy lehetséges hasonló módszerre hivatkoztam, mint valami gyereknek, magyarázta el: azon kívül, hogy itt semmiféle hasonló nem történt, és nem is fog, mert a cél egy konszolidált politikai változás iniciálása, a Szolidaritás nem is tartozik a legrokonszenvesebb törekvések közé náluk, mert „kulturálatlan, romantikus és nem is politikai ügy volt". Mikor ellene vetettem az egész fejlődésre gyakorolt hátasát, ezt elfogadta, de hozzátette, hogy a meccset mégsem ott és úgy kell megnyerni.

Nem akarom nyújtani a dolgot. Nyilván nevelhetetlennek találtak, és a Krassó-félékhez soroltak, akiket ki kell szorítani a perifériára, ha lehet, jó előre. Valószínűleg személyemben megúszhattam volna, ha követem Dénes János vagy mások útját, és keresem a lehetőséget az MDF-ben, ahol akkor még szerették a mi disszidenseinket. Én azonban nem kedveltem az ő frazeológiájukat (még csak ezt lehetett érzékelni). így az aktív politikában sikeresen semlegesítettek, amikor a Sza­bad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ-szé alakult. Előző­leg mint SZKH-tanácstaggal megbeszélték velem ezt a lé­pést, de a módszert a magam részéről puccsszerűnek, a programot elégtelennek és elnagyoltnak tartottam, a megje­lölt szellemi örökséget pedig általam csak részben vállalha­tónak. Mikor kijelentettem, hogy ellene szavazok, és fel is szólalok, Kőszeg Ferenc azt mondta, ha megakadályozzuk a szervezet létrejöttét, az katasztrófa lesz. Nem sikerült: a gyűlés vezetőinek ügyessége folytán el is szigeteltek. Napok múlva valaki – nem tudván, hogy már nem vagyok illetékes, sőt kifejezetten illetlenség tudnom róla – elkottyantotta: „ma­gasabb helyen" határidőt adtak a párt létrejöttére…..A hely­tartó?" – kérdeztem. Informátorom bólintott. Az akkori belső tolvajnyelven az amerikai nagykövetet hívták így. Az adott helyzetben még nagyban folyt a hatalmi játszma. Lett volna ugyan módom közhírré tenni ezt, de nem akartam hátba lőni az ellenzéki volt társakat, hiszen a fő ellenséget másutt vél­tem lenni. A következő évben el is nyertem érte méltó jutal­mamat, nagyon ügyes módon. Megszabadítottak akkori la­pomtól, a Hiánytól, és majdnem APO-módszerrel, Kőszeg Fe­renc személyes intervenciójával megakadályozták a szamizdat tíz évéről írt könyvem kiadását. Akkor láttam, hogy a renitencia ott is büntetendő, nemcsak az MSZMP-ben, amely­nek sosem voltam tagja. Addigra azt is tudtam: a kézi vezér­lés odáig terjed, hogy Krassó Györgyöt az amerikai követ tanácsolta el a Nagy Imre-temetésről, sőt – akárcsak koráb­ban a magyar rendőrség némely ellenzékit – aznap a követ­ség biztonsági emberei látták vendégül, nehogy mégis ott legyen. Mindezek alapján, amiben nem a saját személyes sorsom a lényeges, hanem a leszűrhető tapasztalat, jó előre nyilvánvalóvá vált: a hatalomátvétel pártjai áthághatatlan sza­bályként kapták útravalóul – már ha ezt korábbi neveltetésük indokolttá tette -, hogy minden politikai kombinációban tabu a munkáshatalommal vagy a forradalmi néppel való akár csak kacérkodás is. Az MDF tehát merő intranzigenciából és szokásos ideológiai zűrzavarában mert a témához nyúlni. Vagy pedig, ami valószínűbb, eleve avval a manipulatív szán­dékkal, hogy egyfajta sárga szakszervezetté zülleszti a mun­kástanácsot.

Miért hiszek a szájbarágósdiban? Akkori nyugati újságíró ismerőseim közül a „balosok" olykor vicces komolysággal szidták az amerikai Külügyet. Szavaikból úgy tűnt, hogy az ott működő kőfejűek nem kevésbé rugalmatlanok, mint moszkvai kollégáik. S mivel ez a győzelem ideje volt, el me­rem képzelni, hogy a legkeményebben érvényesítették mind­azt, amiben hittek. Abban az épületben pedig a forradalmakat nem szeretik, mint ahogy a másikban sem szerették már jó ideje, legfeljebb szájjal… Hazai pártjaink politikai gesztusai­nak egyik lehetséges magyarázata ez lehet, túl azon, hogy valóban nem sokat kezdhetnének egy forradalommal vagy a munkásság valódi hatalmi szerveivel, netán egy, a közös tu­lajdonra irányuló önvédelmi akcióval. Ennek bizonyítéka az a pánik, amellyel a taxissztrájkot fogadták. Ugyanebből az aspektusból nyilvánvaló, hogy – miután a hazai ügyek végső fóruma, legkésőbb 1933 óta, valahol külföldön található – mi­re számíthatott a mostani végső fórumon a spontán munkástanács akció. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a velünk foglal­kozók, de még a „helytartó" maga is túl baloldali volt a Bush-adminisztráció számára, s hogy evés közben megjött az ét­vágy is – hiszen a nyolcvanas évek szándékai és a kilenc­venes években már győztes Amerika elhatározásai között a különbség pontosan egy katonai potenciálnyi -, akkor jogos a kérdés: a kapitalizmus diadalmas reneszánsza, amelynek természetesen nemhogy 56-hoz, de semmiféle munkásérdek­hez nem lehet és nincs is köze, miféle sorsot szán azoknak, akiknek munkaerejét megvásárolja?