A kritikus elemzés szerint az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot. A hazai gazdaságpolitikát sem lehet ennek figyelembe vétele nélkül alakítani.

Az integráció eddigi útjáról

Az európai integráció francia kezdeményezésre, a Szén és Acélközösség létrehozásával 1951-ben indult útjára. Jean Monnet, a francia tervhivatal miniszteri rangú vezetője javasolta, hogy a nyugat-európai nehézipar döntő szektorait közös igazgatás alá helyezzék, ami kizárja, hogy újabb háború induljon az érintett országok, mindenekelőtt Németország és Franciaország között. Az elgondolás technikai-gazdasági szempontból is életképes volt, hiszen egy viszonylag szűk körben a határok minden oldalán nagy kapacitások álltak rendelkezésre, amelyeket a háború után modernizálni, világszínvonalra emelni lehetett. A javaslatot felkarolta és sikerre vitte Robert Schumann francia külügyminiszter. A kezdeményezőknek távlati integrációs terveik is voltak, föderatív Európa-kép lebegett szemük előtt, de számoltak azzal, hogy a megvalósítás hosszú időt vesz igénybe, csak fokozatosan, lépésről-lépésre lehet előrehaladni, és az együttműködést gazdasági téren kell elkezdeni. Nagyrészt ezeknek az elveknek köszönhető a gyakorlati siker.

A következő lépés az Euratom, az atomenergia területén való együttműködés, majd az Európai Gazdasági Közösség megalapítása volt, amivel széles alapokra helyezték az integrációs folyamatot. A Római Szerződés 1958. január 1-jén lépett életbe. A Közösségben a liberális elvek domináltak, egyesített közös piacot kívántak létrehozni (innen ered hétköznapi neve), amelyben megvalósul az áruk, a szolgáltatások, a személyek és a tőkék szabad áramlása. Felismerték azonban, hogy a közös ügyek intézéséhez és az integráció előmozdításához központosított szervezetre és intézményrendszerre van szükség, amelyet a tapasztalatok fényében többször átszerveztek és kibővítettek. A Közösség fő döntéshozó szerve az állam és kormányfőkből álló Európai Tanács lett. Az Európai Bizottság feladata a javaslatok kidolgozása, és gondoskodik a határozatok (az európai törvények) végrehajtásáról és ellenőrzéséről. Tanácskozási jogkörrel, a döntések előkészítésében való részvétellel megalakult az Európai Parlament, amelynek képviselőit 1979 óta a tagállamok polgárai közvetlenül választják.

Az integráció a kettéosztott Európában kezdődött, amikor a világpolitikára két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió döntő befolyást gyakorolt. A közvetlen gazdasági elgondolásokon túl az integrációs folyamat elindításának célja volt:

• Megállítani a Szovjetunió, a kommunista eszmék befolyásának terjedését Közép- és Kelet-Európa megegyezéses határain;
• stabilizálni a demokratikus államberendezkedést és a piacgazdaságot;
• a modern technika és gazdaság fejlesztésére alkalmas nagy-piacot kialakítani;
• az euroatlanti együttműködésen belül erősíteni a háború után meggyengült Nyugat-Európa pozícióit.

A Közös Piachoz kezdetben hat állam csatlakozott, sikerének fő mozgató ereje a francia-német megbékélés és együttműködés volt. Anglia, bár meghívták, kezdetben nem lépett be a Közösségbe. Miután a II. világháború után elvesztette világhatalmi pozícióit, a gyarmatbirodalom felbomlott, az angol politika legfőbb prioritásnak az Egyesült Államokkal való együttműködést tekintette. E mellett igyekezett megőrizni a szoros kapcsolatot korábbi gyarmataival, és nem örült a kontinentális Európa túl szoros gazdasági és politikai összefogásának. A kívülálló országokkal életre hívta az Európai Szabadkereskedelmi Társulást, amelynek kezdetben hét tagja volt. Ez a laza együttműködés azonban nem állta ki az idők próbáját a Közös Piaccal folytatott versengésben. Anglia hosszas és számára kedvezőtlen feltételekkel végződő tárgyalások után, 1972-ben belépett a Közös Piacba. Angliával egy időben lépett be Írország és Dánia.

Az európai integráció a Közösség megalapítása óta két vonalon haladt előre. Az egyik a tagállamok gazdaságainak egyre szorosabb összekapcsolása és politikáinak összehangolása volt, a másik a közösség fokozatos bővítése. 1972-ben kilencre, 1981 és 1985-ben tizenkettőre, 1995-ben tizenötre bővült a tagállamok száma. A két irány között olyan módon volt kapcsolat, hogy a későbbi belépőknek el kellett fogadniuk az integráció addigra rögzített szabályait, hogy a továbbhaladás töretlen legyen. A közösség erősödéséhez a belső fejlődés és a bővülés együttesen járult hozzá.

Az elmúlt évtizedekben az Európai Gazdasági Közösség közel azonos vagy átlag feletti fejlettségi szintű országokkal bővült, négy ország (Írország, Spanyolország, Portugália és Görögország) kivételével. A négy közül egyedül Írországnak sikerült a gazdasági fejlettségi szintkülönbség behozása és az élvonalba való felzárkózás.

A fejlődés ütemét a két fő versenytárséval összevetve mutatja az 1. táblázat: Az olajválságok, az 1974-1975-ös és az 1982-1983-as gazdasági válság ellenére az 1961-1990 közötti harminc év összességében kedvező, bár nem kiugró eredményt hozott. Az EU fejlődési üteme ebben az időszakban megközelítette az Egyesült Államokét, az 1990 utáni időszakban azonban markánsan csökkent és jelentősen elmaradt az Egyesült Államoké mögött. Csekély vigaszt nyújt, hogy a Japán gazdaság a korábbi nagyfokú térnyerés után az utóbbi tizenkét évben csak sokkal gyengébb teljesítményt tudott felmutatni.

Hangsúlyváltás és keleti nyitás

Az integráció fő támogatói és első számú haszonélvezői az európai nagyvállalatok, multinacionális cégek, különösen a gépkocsigyártás és általában a gépipar, a vegyi és gyógyszeripar, az élelmiszeripar voltak. A háború utáni helyreállítás feladatai, a válságok történelmi tapasztalatai, a szocialista rendszerekkel való versengés és szembenállás a kormányokat arra ösztökélte, hogy a gazdaságban kiterjesszék az állam szerepét, aktív szociálpolitikát folytassanak, létrehozzák, illetve fejlesszék az állami oktatás, egészségügy és nyugdíjbiztosítás rendszerét. Az Európa Tanács kidolgozta és elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának (ENSZ, 1948) a szociális területre való kiterjesztését, az Európai Szociális Chartát (1961). A Közösségben a hatvanas-hetvenes években jött létre a szociális partnerség és a "jóléti állam" intézményrendszere. Ezek a funkciók azonban nemzeti hatáskörben maradtak.

Az integráció első évtizede látványos sikert hozott a vámunió 1968-ban történt megvalósulásában és a közös agrárpolitikában, Nyugat-Európa agrárfüggőségének felszámolásában. A hetvenes években hangsúlyváltás kezdődött, szélesebb területet kezdett felölelni a struktúra politika, támogatták a tudományos kutatást és a technikai fejlődést, s a figyelem középpontjába került a pénzügyi és valutáris együttműködés. Ez utóbbira többféle terv készült, létrehozták a pénzügyi együttműködés első intézményeit, bevezették a valutakígyót, de több kísérlet e téren kudarcot vallott. A pénzügyi és valutáris együttműködés a korábbiaknál mélyebben érinti a nemzeti szuverenitást, a nemzetgazdaságok további strukturális közeledését és a nemzeti gazdaságpolitikák szorosabb összehangolását követelte. A megvalósításhoz több időre és tapasztalatra volt szükség.

A szolgáltatások és a tőkék szabad áramlása, a pénzügyi és valutáris együttműködés új lendületet vett az 1987-ben életbelépett Egységes Európai Okmánnyal (Single European Act), majd a maastrichti szerződéssel (1992). E két dátum közé esik a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági fordulat.

Az Európai Közösség keleti nyitását a Kelet-Európában végbement politikai és gazdasági rendszerváltás tette lehetővé és politikai szükségességgé. Az 1989 novemberi párizsi rendkívüli csúcsértekezlet után Mitterrand elnök kifejezte a "szolidaritást és egységet" mindazokkal, "akik vállalják azt a fegyelmet, amelyet mi magunkra vállalunk" (1). A nyilatkozat tehát nem tartalmazott konkrét ígéretet, viszont egyértelműen meghatározta a követelményt, amit a közösség vezetői támasztanak a kelet-európai országokkal szemben.

Az átmenet gondjainak enyhítésére született meg 1989-ben a Phare program, amely a Lengyelországnak és Magyarországnak a gazdaság újjáépítéséhez nyújtott támogatás francia kezdőbetűitől kapta nevét. A Phare programot sokan a háború utáni Marshall-tervhez hasonlították, az összehasonlítás azonban nem állja meg a helyét, a Phare programban nyújtott segítség mértéke messze elmaradt elődjéétől. A program 1990 és 1998 között összesen 8,9 milliárd euro keretet nyitott meg, amiből 5,6 milliárd eurót hívtak le az országok. Magyarország ebben az időszakban az összes támogatás 14 százalékát, mintegy 800 millió eurót vett igénybe, ami az egyes évek GDP-jének 0,4-0,5 százalékát tette ki. A Marshall-segély keretében az 1948-1951 közötti három évben Anglia és Németország akkori éves GNP-jük körülbelül 5, Olaszország és Franciaország 9-10, Hollandia 16-23 százalékának megfelelő támogatásban részesült (1).

A kelet-európai országokban a kilencvenes évek elején végbement a demokratikus államrendre és a piacgazdaságra való átmenet, a rendszerváltás azonban súlyos, a szakirodalomban "transition crisis" néven emlegetett gazdasági válsággal járt. Az állami szektor és a szövetkezetek privatizálása tömeges csődökkel, a termelés nagymértékű visszaesésével és tömeges munkanélküliséggel párosult, a lakosság jövedelmei gyorsan differenciálódtak, és megjelent széles rétegek tartós szegénysége. A gazdasági visszaesés tartós hatását mutatja a 2. táblázat.

1990 – 2003: mélyíteni vagy bővíteni

A kilencvenes évek elején az Európai Közösségben a kormányok és szakemberek többségi véleménye arra hajlott, hogy még nincsenek felkészülve a keleti nyitásra, előbb a tagállamok közötti integrációt kell elmélyíteni. 1992-ben Maastrichtban új alapszerződést kötöttek, amely mélyreható változásokat hozott a Közösség életében. A tagállamok elhatározták, hogy

• egységesítik az intézményrendszert és az Európai Közösséget Európai Unióvá fejlesztik;
• létrehozzák az európai állampolgárság intézményét;
• megerősítik együttműködésüket a kül- és biztonságpolitikában, és megkezdik a közös védelmi politika kialakítását;
• szorosabbra fűzik gazdasági és pénzügyi együttműködésüket, és célul tűzik ki a valutauniót;
• megkezdik egy átláthatóbb, demokratikusabb, az állampolgárokhoz közelebb álló döntési rendszer kidolgozását.

A Szerződés létrehívta a tagállamok nemzeti bankjainak vezetőiből a "Központi Bankok Európai Rendszerét" az "Európai Központi Bankkal" a középpontban, aminek feltétele volt, hogy minden tagállam függetlenítse nemzeti bankját a kormányoktól (2).

Az alapszerződéshez csatolt jegyzőkönyv számszerűsítette a Gazdasági és Monetáris Unióhoz (GMU) való csatlakozás kritériumait (3), majd az 1997-ben kötött Stabilitási és Növekedési Paktum (4) szabályozta a kritériumok folyamatos alkalmazásának módját, és szankcionálhatóvá tette az azoktól való jelentős eltéréseket. Az előírások felső korlátot írnak elő az inflációs és a kamat ráta alakulására, valamint az államháztartási hiány és az eladósodás GDP-hez viszonyított arányára. A közös valutát, az eurót, az elszámolásokban 1999. január 1-jével, a forgalomban 2002. január 1-jével vezették be, és féléven belül kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat. Három tagállam (Anglia, Dánia és Svédország) túl korainak és nemzeti érdekeivel ellentétesnek tartotta a valutauniót és nem csatlakozott, ezáltal az Unió megoszlott eurozónára és azon kívül álló országokra.

A kelet-európai országok megnyugtatására Maastrichtban az Unió vezetői deklarálták, hogy "nyitottak más európai nemzetek irányában, amelyek velük azonos eszméket és célokat vallanak". Az edinburgh-i csúcsértekezleten elfogadott hasonló tartalmú nyilatkozat (1992 december) feltárta, milyen célt szolgálnak e megismételt kijelentések: "Amikor felajánljuk ezt a perspektívát, a Közösség bátorítani akarja a reformok híveit és meg akarja könnyíteni a kiigazítás rövid távú gazdasági és szociális következményeinek elviselését. Ez a távlat egyben ösztönözni fogja a beruházásokat és elbizonytalanítja a túlzó nacionalizmust" (1).

A keleti nyitásról visszavonhatatlan döntést a koppenhágai csúcsértekezlet hozott 1993 júniusában. A felvétel következő négy kritériumát határozták meg:

• a demokratikus intézményi rendszer stabilitása, jogállamiság, az emberi és a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme;
• működő piacgazdaság;
• képesség arra, hogy megállják helyüket az Unión belül a versenynyomással és a piaci erőkkel szemben;
• a tagsággal járó kötelezettségek vállalása, beleértve a politikai, gazdasági célokat és a monetáris uniót.

A kritériumok a tagsággal járó kötelezettségeket minőségileg határozták meg. A felvételi követelmények negyedik pontjából következett, hogy a teljes jogi anyag ("acquis communautaires") átvétele csatlakozási feltétel, de mint utólag tisztázták, a maastrichti kritériumok teljesítése nem feltétel; a közös valutához való csatlakozás ideje és módja a belépés után eldöntendő kérdés maradt.

1995-ben a cannes-i csúcsértekezleten Németország azt javasolta, hogy a keleti nyitást a legfelkészültebb országokkal kezdjék és fokozatosan valósítsák meg. A Tanács azonban úgy határozott, hogy a tagfelvétel előkészítését az összes jelölt országgal meg kell kezdeni. A döntés előrevetítette, hogy fokozatosság helyett széleskörű nyitást ("big bang") terveznek. 1998 és 2000 között nyitották meg a hivatalos csatlakozási tárgyalásokat 10 közép és kelet-európai országgal, valamint Ciprussal, Máltával és Törökországgal. A Nizzai Szerződés (5) 2001-ben meghatározta a leendő tagállamok képviseletét az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságban és a testületekben, valamint az ország szavazatok súlyát az Európai Tanácsban. Nizzában kimondták, hogy az Unió intézményi rendszere most már alkalmas az új tagországok befogadására, a keleti bővítésnek nincs több intézményi előfeltétele.

Az intézményi reformok ügye azonban a bővítésig sem került le a napirendről, 2002 tavaszán összehívták a Konventet az Unió működési mechanizmusának megreformálására és alkotmány-javaslat kidolgozására. A Konvent munkájában a gazdasági bizottság nem tett lényegi módosító javaslatokat. A Konvent elnöksége az integráció további mélyítésére törekedett, de javaslatainak jórészét már a Konventben elutasították. Az előterjesztett alkotmány-tervezet jogszabályi rendezésre törekszik és nem foglalkozik a gazdasági együttműködésben meglevő nehézségekkel, illetve az égető problémák érdemi újraszabályozásával. Az alkotmány-tervezetet az állam- és kormányfők kibővített kormányközi konferenciája fogja megtárgyalni 2003 októberétől kezdve, és legkésőbb jövő év tavaszáig kell döntést hoznia. A konferencián a jövő májusban taggá váló államok, tehát Magyarország is, teljes jogú tagként vehetnek részt. A tagállamokban a ratifikációs eljárás 2003 júniusa, az európai parlamenti választások után kezdődik.

Az Európai Gazdasági Közösség a fennálló társadalmi rendet és a hozott közös törvényi erejű szabályokat védte, ezt képviselve feladatának tekintette a tagállamok közötti egyeztetést, a fejlettségi szintek kiegyenlítését, a társadalmakban fellépő osztályellentétek kiéleződésének megelőzését. Az Unió létrehozásával a konvergencia és a kohézió jelszavainak tartalma, a jelszavak gyakori hangoztatása mellett, mindinkább kiürült, az egyoldalú pénzügyi orientáció került előtérbe, az adórendszerek változtatásai nyíltan a nagyvállalatok profitérdekeit kedvezményezik, a szociális nagyrendszerek "reformja" fokozatosan csökkenti a szociális juttatásokat. A gazdasági válság és az iraki háború körüli konfliktusok további lökést adtak e változásoknak. Az Unióban a hatalmi politika került előtérbe. Mire a kelet-európai országok csatlakozása megvalósul, az Unió jellege alapvetően megváltozhat.

A csatlakozási tárgyalások 2002 decemberében a koppenhágai csúcsértekezleten zárultak le; az Unió 2004 május 1-jei tagfelvételre 8 közép- és kelet-európai országot, köztük hazánkat, valamint Ciprust és Máltát hívta meg. Bulgáriának és Romániának 2007-es belépési lehetőséget helyeztek kilátásba az előfeltételek további megvalósításától függően, míg Törökország lehetséges felvételi időpontját 2004 végéig határozzák meg. A legújabb fejlemény, hogy a Thessaloniki-i Európai Csúcsértekezlet elhatározta, szorosabbra vonják a kapcsolatokat négy nyugat-balkáni állammal, Horvátországgal, Jugoszláviával, Bosznia-Hercegovinával és Albániával, és kilátásba helyezte, hogy a nem túl távoli jövőben megkezdődhetnek a felvételi tárgyalások e négy országgal. A felvételre való felkészülés még hosszabb időt fog igénybe venni, de ha minden felvétel megvalósul, a XXI. század tízes éveiben az Unió tagországainak száma 32-re bővülhet.

Hogyan változik az Unió gazdasági helyzete a keleti bővítéssel?

2004-ben a keleti bővítéssel az Unió területe 23 százalékkal, lakosságának létszáma 20 százalékkal, 74 millió fővel növekszik. A gyarapodás azonban 2000 évi szinten 13 százalékkal csökkenti az Unió egy főre eső GDP-jét (3. táblázat), mert az új tagállamok fejlettségi szintje messze elmarad az uniós átlagtól. Az egy főre jutó GDP a nyolc kelet-európai országgal való bővítés után az USA-val szemben 58 százalékról 50 százalékra, Japánnal szemben 111 százalékról 96 százalékra csökken¹. Ez azt jelenti, hogy a területi gyarapodás és a belső piac bővülése mellett az integrációs folyamatnak jelentősen mélyebb szintről kell újraindulnia. Bulgária és Románia 2007-re előirányzott csatlakozása a területet további 11 százalékkal, a lakosság számát több mint 30 millió fővel növeli. A tíz országgal együttesen közel 28 százalékkal, 483 millió főre emelkedik az Unió lakosságának létszáma, de 18 százalékkal csökken az egy főre jutó GDP a 2000. évi szinten számítva.

A 3. táblázat adatai egyfelől arról tanúskodnak, hogy a jelenlegi 15 tagállam fejlettségi szintje sem kiegyenlített, Görögország, Portugália és Spanyolország gazdaságilag jelentősen elmarad a fejlettebb 12 ország mögött. Másfelől a 8 illetve 10 kelet-európai ország mind jóval alacsonyabb gazdasági fejlettségi szintről indul, mint a jelenlegi tagállamok belépésük idején.

Az a tény, hogy az egy főre eső GDP a valutaárfolyamok alapján számított adatokban lényegesen magasabb, mint a vásárlóerő paritás alapján számítottak, kedvezően értékelhető, mert annak a jele, hogy a fejlettségi szint és az életszínvonal különbségek kisebbek, mint első látásra. Azonban a kelet és nyugat közötti fejlettségi szintbeli különbség a PPS adatokban is nehezen és csak hosszabb távon leküzdhető mértékű. Az euro és a PPS adatok eltérése ugyanakkor azt is jelzi, hogy a közép- és kelet-európai országok valutái milyen nagy mértékben alulértékeltek. A kevésbé fejlett országok valutáinak alulértékelése a fejlett országok valutáihoz képest a közgazdasági irodalomban ismert tipikus jelenség, mértékét az EU-ban és az új tagállamok csoportjai között a 4. táblázat mutatja. Az alulértékelt valuta az egyenlőtlen cserét fejezi ki, és folyamatos veszteséget okoz a kevésbé fejlett országoknak, de fejődésükhöz nélkülözhetetlen kereskedelmi és tőkebefektetési előnyökhöz is juttatja őket.

A kibővült Unió egyik nagy kihívása lesz, hogy jelentősen megnövekszik az Unión belül a gazdaságilag fejlett és elmaradott országok közötti színvonalbeli különbség. A tizenöt jelenlegi tagállam között a három legfejlettebb és a három legkevésbé fejlett ország egy főre jutó GDP-je euróban számítva úgy viszonylik egymáshoz, mint 1:2-höz, és PPS-ben, vagyis vásárlóerő paritáson, mint 1:1,4-hez. Az öt közép-kelet-európai ország egy főre jutó GDP-je euróban úgy viszonylik az EU 12-ek átlagához, mint 1:5-höz, és PPS-ben, mint 1:2,3-hoz. A három balti állam megfelelő mutatói 1:7,2-höz és 1:3,2-höz, Bulgáriáé és Romániáé 1:13-hoz és 1:4-hez. Nagyon megnehezül tehát a piacok valós egyesítése, a konvergencia és a tagállamok közötti kohézió.

Gazdaságpolitikai célok

Az Unió alapszerződése a következőképpen határozta meg a gazdaságpolitika fő céljait: "előmozdítani a gazdasági és szociális haladást, a foglalkoztatottság magas szintjét, és a kiegyensúlyozott és fenntartható növekedést, határok nélküli övezet létrehozása révén, megerősítve a gazdasági és szociális kohéziót, és létrehozva a gazdasági és monetáris uniót, beleértve, végső soron, az egységes valuta bevezetését e szerződés egyéb előírásai szerint" (2). A gazdaságpolitika céljait az alapszerződés tovább részletezi, és az alapszerződés későbbi módosításai újabb elemekkel bővítik. A tagállamok gazdaságpolitikájukat közös megfontolás tárgyának tekintik és a Tanács keretében koordinálják. A gyakorlatban ez oly módon valósul meg, hogy a Tanács a Bizottság javaslata alapján középtávú átfogó és országra vonatkoztatott gazdaságpolitikai irányelveket fogad el, amelyek végrehajtását a Bizottság és jelentése alapján a Tanács figyelemmel kíséri és értékeli. Az utóbbi években a foglalkoztatottság szintjének emelésére külön irányelvek készültek.

A célok ilyen széleskörű megállapítását azonban két oldalról is korlátozza a szerződés és az annak alapján kialakult gyakorlat. Az egyik, hogy a monetáris és pénzügyi politikát a négy maastrichti kritérium alkalmazásához kötötték. E szabályozást – értelemszerűen – az a felfogás vezérli, hogy e négy feltételről a fiskális és monetáris politikának kell gondoskodnia, és ezek érvényesülése esetén a piaci erők biztosítják a tartós és magas szintű növekedést. A gazdasági növekedésnek ezt az automatizmusát azonban sem az elméletnek nem sikerült kielégítően bizonyítania, sem a tapasztalatok nem igazolják. A maastrichti kritériumok mindegyikét életbeléptetésük idején sem teljesítette az összes tagállam, az utóbbi két évben pedig az Unió egyre több tagja érezte úgy, hogy a recesszió megelőzését illetve leküzdését gátolja az előírt költségvetési korlát. Először Írország, majd Portugália lépte túl az előírást, a gazdasági helyzet romlásával azonban Franciaország, majd Németország sem tudta az előirányzaton belül tartani az államháztartási hiányt. A francia kormány előnyben részesítette a gazdasági növekedés ösztönzését a költségvetési hiány mérséklésével szemben, és 2006-ra halasztotta az előírás szerinti küszöb betartását. Németország esetében is fennáll a veszélye annak, hogy három egymást követő évben sem fogja tudni a sávon belülre szorítani az államháztartási hiányt. A Stabilitási és Növekedési Paktumban előirányzott szankciókat eddig egy esetben sem alkalmazták, a Paktum felpuhított értelmezése is újratárgyalásra szorul 2003 őszén (7).

A gazdaságpolitikai célok érvényesítésének másik korlátja a monetáris és a költségvetési politika olyan szétválasztása, amelyben a monetáris politikának függetlenséget biztosítottak. Az alapszerződés előírja, hogy a monetáris politika "elsődleges célja az árstabilitás fenntartása" legyen, és hogy a monetáris politika a többi gazdaságpolitikai célt csak az "árstabilitás sérelme nélkül" támogassa (2). E szabályozás azt jelenti, hogy míg a gazdaságpolitikának és ezen belül a költségvetéseknek a kidolgozása és – közös koordinációt követően – a jóváhagyása nemzeti keretekben maradt, s széles gazdaságpolitikai prioritásokat követ, addig a monetáris politika centralizált és első helyre az árstabilitást köteles tenni. Ezt a kettős megoldást – feltehetőleg – átmenetnek tekintették a költségvetési politika későbbi centralizálása felé, de érvényességi idejére súlyos feszültségeket okoz. Ma egyetlen olyan tagállam sincs, amely hajlandó lenne feladni nemzeti költségvetési politikáját, és az ideiglenes megoldás bizonytalan ideig érvényben van. A kelet-európai országok adottságainak és jelen helyzetének a gazdaságpolitika e megszorításai még kevésbé felelnek meg, mint a fejlett nyugat-európai tagállamoknak.

A konvergencia gazdasági feltételei

A gazdasági integráció előnyei elsősorban a piacok egyesítéséből, a modern termelőerőknek megfelelő méretű piac kialakításából származnak. Az új tagállamok csatlakozásának egyik fő feltétele volt, hogy vegyék át a Nyugat-Európában az évtizedek során kialakult közös piaci rendszabályokat és készüljenek fel a csatlakozás utáni érvényesítésükre. A kétoldalú megállapodások egyes vonatkozásokban lehetővé tették az uniós szabályoktól való időleges eltérést ("derogációt"), de ezek átmeneti jellegűek és a közös piacba való fokozatos, zökkenőmentes beilleszkedést szolgálják. Az új tagállamok vállalkozásainak gyengesége és ebből fakadó versenyhátránya azonban az egyesítéssel nem szűnik meg, sőt felerősödhet.

A különböző természeti adottságú és fejlettségi szintű gazdaságok piacainak egyesítéséből fakadó előnyök nagyon különböző mértékben oszlanak meg az országok, a nagy, közepes és a kisvállalatok, a társadalmi rétegek között. A gazdasági fejlettség szintjében lévő évszázados lemaradás behozásához a beruházások tartósan magas, átlag feletti arányára van szükség. Az új tagállamokban az állami költségvetések szerepe szükségképpen nagyobb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban. A piac kínálati és keresleti oldalának fejlesztése, a termelés és a közlekedés korszerűsítése, a kis- és középvállalkozások erősítése, a régiók szintjének kiegyenlítése, de a bérek felzárkóztatása, az oktatás, az egészségügy és a szociális kiadások is fajlagosan sokkal több állami pénzforrást igényelnek, mint a magasabb fejlettségi szinten álló országokban.

A piacok gazdasági egyesülésének lényeges feltétele, hogy a következő évtizedekben a tőkefelhalmozás hasznát elsősorban az integráció folyamatába kell visszafordítani. Az integrációt fékezné, a növekedés ütemét csökkentené, ha az európai nagyvállalatok tőkebefektetéseik nagy részét, olcsóbb anyag és munkaerőforrásokat keresve, a világ különböző távoli tájain eszközölnék. Fennáll a veszélye annak, hogy a közép- és kelet-európai országokban a közös valuta bevezetése, a gazdasági színvonal kiegyenlítődése irányában való elmozdulás és különösen a reálbérek fokozatos emelkedése miatt a külföldi tőke kevésbé lesz érdekelt a kelet-európai befektetésekben. Már jelenleg is vannak példák a tőkekivonásra. Ezért a nyugati országok kormányainak és az Európai Bizottságnak egyezségre kellene jutnia a nagyvállalatok képviselőivel, hogy befektetéseik főleg az Unión belüli célok megvalósítására irányuljanak. Lehet, hogy e miatt egyes rövid távú előnyöket fel kell áldozniuk, közép és hosszú távon azonban az integráció sikere vagy sikertelensége meghatározza az ő gazdasági erejüket is.

A piacok egyesítésének fontos technikai feltétele a fejlett közlekedési, szállítási, hírközlési és informatikai infrastruktúra. E tekintetben a kelet-európai országok elmaradottságának felszámolása közös érdek, és e célnak a kibővült Unióban prioritást kell adni. Biztató, hogy az Európai Tanács júniusi ülése támogatta a Bizottság és az Európai Beruházási Bank közös kezdeményezését, hogy bővítsék a nemzetközi közlekedési hálózatok beruházásait és bevonják a magántőkét a növekedés és az integráció támogatására.

A keleti bővítéssel létrejött új helyzetből adódik, hogy az integráció sikere a jövőben elsősorban a gazdasági fejlődés olyan dinamizmusán fog múlni, amely képes létrehozni a nagy összegű beruházások és a gazdasági és szociális kiegyenlítődés irányába való haladás eszközeit. Konvergencia csak akkor lesz, ha a gazdasági fejlődés üteme mind a régi, mind az új tagállamokban meghaladja a korábbi szintet oly módon, hogy az összességében is magasabb fejlődési ütem mellett a kevésbé fejlett országok növekedési üteme tartósan és jelentősen meghaladja az uniós átlagot. Néhány évtizeden belül elérhető jelentős közeledéshez arra van szükség, hogy ha a tizenötök GDP-ben mért növekedési üteme átlagosan 2,5 és 3 százalék között mozog, akkor az új tagállamoké átlagosan az 5-6 százalékot érje el. Nyugat-Európa teljesítményének javulása nélkül tartósan nem tud Kelet-Európa felzárkózni és fordítva; a bővítés nélkül az Unió nehezen tudná leküzdeni a stagnálás irányába mutató tendenciát. Európa két fele most már egyre inkább egymásra van utalva. A történelmi szakadék leküzdéséhez, az integráció sikeréhez az Unió elsőszámú gazdaságpolitikai prioritásává kellene emelni a gazdasági növekedés ütemét és a konvergenciát.

Az agrárpolitika jelentősége a kelet-európai országokban

Kelet-Európának különösen fontos prioritás a közös agrárpolitika. Az agrárgazdaság problémáira már az alapító Római Szerződés is különleges figyelmet fordított, az általánostól elütő szabályokat alkalmazott, termelőkre és termékekre vonatkoztatott támogatási rendszer célját és jogosítványait alkotta meg (6). Az agrártámogatási rendszer egy időben az összes közös erőforrás 70-80 százalékát vette igénybe, és ma is még több mint 40 százalékkal a költségvetés legnagyobb tétele. A sikeres agrárpolitika azonban a korábbi összetartó erőből az Unió egyik legsúlyosabb belső problémájává vált, amit a keleti bővítés új elemmel súlyosbít. Az új tagállamok többségében a mezőgazdaság súlya, a közvetlenül vagy közvetve az agrárszektorból élők és a vidéki népesség aránya magasabb, egyes országokban akár többszörösen, mint az Unió tagállamaiban (5. táblázat).

Az agrártermelés technikai felszereltsége elmaradott, tulajdoni és szervezeti struktúrája elaprózott, perspektívája rendezetlen, a mezőgazdasági termelés szintje 5-40 százalékkal alacsonyabb a korábbinál, miközben a gazdaság és a társadalom függősége az agrárszektortól jóval nagyobb, mint nyugaton. A tagfelvétel előkészítésének egyik legnagyobb hiányossága, hogy az Unió vezetői az új tagállamoktól még az egyenlő elbánás elvét is megtagadták, holott prioritást kellett volna adniuk. Az Unió előtt álló nagy kihívás, hogyan tudja az agrárpolitika hosszabb ideje napirenden levő és idén ismét folyamatba tett reformjában egyeztetni mind a régi, mind az új tagállamok ellentétes érdekeit.

Az agrártámogatások új rendszerében nem a teljesítményt, hanem különféle minősítő mutatók alapján a gazdaságokat támogatnák és a pénzforrások egy részét a regionális alapba csoportosítanák át. Ez a megoldás azonban korántsem felelne meg a kelet-európai országok szükségletének. A javasolt támogatási rendszer a tőkeerősebb nagyobb vállalkozásoknak nyújtana előnyöket, a szétaprózott mezőgazdasági tulajdon tömeges tönkremenését okozhatja. A következmények – bár elsősorban a kelet-európai országokat sújtanák -, de nem csekély kihatással lehetnek a nyugat-európai gazdaságokra is. A regionális fejlesztés nem tudja sem hatékonyságban, sem időbeli kifutásban helyettesíteni az agrártámogatási rendszert. A regionális fejlesztés szükséges, de jóval hosszabb távlatú és hatású feladat.

Kelet-Európa és a kritériumok

Az előkészítő szakaszban sem a Bizottság, sem a csatlakozó országok nem vizsgálták és nem tárgyalták meg a közös gazdaságpolitikát szabályozó kritériumrendszer bevezetésének feltételeit. Általános volt az a nézet, hogy a csatlakozás után alig két-három évvel az új tagállamok belépnek a Gazdasági és Monetáris Unióba, és bevezetik a közös valutát, vagyis rövid időn belül érvényesítik a maastrichti kritériumokat és a Stabilitási és Növekedési Paktum előírásait. Ezt a célt az utóbbi időben két oldalról is megkérdőjelezték az események. Egyrészt az Unióban súlyos ciklikus válság bontakozott ki. A gazdasági növekedés lelassulása és stagnálása kiélezte az előírások alkalmazásával kapcsolatos nehézségeket, másrészt Magyarországon a valutafelértékelő politika gazdasági és politikai feszültségekre vezetett.

A csatlakozás előtt álló kelet-európai országokban az infláció és három főbb pénzügyi mutató állapotát és az EU átlagot tünteti fel a 6. táblázat. Néhány évvel ezelőtt még úgy tűnt, hogy az inflációnak a maastrichti küszöb alá szorítása lesz a kelet-európai országokban a legnehezebb feladat. 2002-re azonban irányzatát és mértékét tekintve az esetek többségében javuló kép alakult ki. A változás az inflációellenes monetáris politikával és a gazdaságok növekedésének lelassulásával függ össze. 2002-ben az államháztartási egyenleg előírás látszik a legnehezebben elérhetőnek a legtöbb országban. Megtévesztő, hogy az államadósság tekintetében a nyolc ország sokkal szebb képet mutat, mint az EU tizenötök. Ezt részben a rendszerváltás után önállóvá vált országok (Szlovákia, Szlovénia és a Balti Államok) kezdeti zéró adósságállománya, részben Csehország és Románia korábbi alacsony eladósodottsági szintje magyarázza. A folyó fizetési mérleg magas deficit szintjei viszont jelzik a külső finanszírozás várható nehézségeit. Az adatokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy többnyire nem e mutatók jelenlegi állapota, mint inkább dinamikus gazdasági növekedés esetén várható jövőbeli alakulása fog gondot okozni.

A kelet-európai országok fejlődését tartósan béklyóba szorítaná a maastrichti kritériumok alkalmazása. A liberális gazdaságpolitika, amelyre hivatkozva szokták védeni az Unió jelenlegi gazdaságpolitikáját, jellegzetesen a már befutott országok érdekeit fejezi ki. Anglia annak függvényében vált a liberális gazdaságpolitika fő műhelyévé és fő szószólójává, hogy megvalósult az ország egyesítése és a világbirodalom egyértelmű túlsúlya. Az európai integrációs folyamat egyrészt adottságai és az Unió világgazdasági helyzete miatt nem nélkülözheti az érdekek egyeztetésén alapuló központi gazdaságpolitikát, másrészt a jelenlegi felfogás és gyakorlat alkalmatlan a valós feladatok megoldására.

A maastrichti kritériumokkal és a Paktummal szemben három fő kritikai észrevételt fogalmazhatunk meg. 1. A liberális gazdaságpolitika technokrata értelmezései, mert a liberális eszméknek nem felel meg az a széleskörű beavatkozási rendszer, amelyet az Unió kiépített és tovább épít. 2. Nem számolnak a konjunkturális változásokkal, amelyeket nem a gazdaságpolitika, hanem a nemzetközi és a belső piac változásai váltanak ki. A fellendülés idején visszafognak, a válságszakaszokban nem támogatják a kilábalást, fékezik a tagországok alkalmazkodását a fejlődés változó követelményeihez. 3. Közel azonos mértéket alkalmaznak a különböző fejlettségi szinten álló országokra. A kritériumok azonos mértéken való alkalmazása a gazdagabb és szegényebb országokra, hátrányos helyzetbe hozza az utóbbiakat, lefékezné, sőt lehetetlenné tenné az új tagállamok felzárkózását. Helyeslőleg idézhető Losoncz Miklósnak a monetáris és fiskális politikával foglalkozó tanulmánya, amikor arra a következtetésre jut, hogy "különösen hátrányos Magyarország számára a 3 százalékos GDP-arányos költségvetési deficit, illetve a Stabilitási és Növekedési Paktum követelményrendszerének teljesítése" (8).

A közös költségvetés és az alapok

Az Európai Unió kétféle módon juttathatja pénzforrásokhoz a tagországokat: a költségvetési alapokból vissza nem térítendő támogatás, és az Európai Beruházási Banktól hosszú lejáratú és kedvezményes kamatozású hitelek formájában. Az alapokat az Unió közös költségvetése finanszírozza, amelynek a fő forrása a tagállamok egységes GDP arányos befizetési kötelezettsége. Az alapokból való támogatáshoz az előre meghatározott céloknak és feltételeknek megfelelően, pályázatok útján lehet hozzájutni, kivéve az agrártámogatásokat, amelyeket közvetlenül kifizetnek az arra jogosultaknak.

Amíg a költségvetési befizetési kötelezettség egységes, az alapokból való részesedés a jogosultságoktól és az igénybevételtől függően országonként különböző. Jelentős nettó befizető országok mindenekelőtt Németország, továbbá Anglia, Hollandia, Ausztria és Svédország. A nettó befizetői pozíció mindig kisebb volt, mint a GDP 1 százaléka, Németország kivételével általában fél százalék alatt maradt. Az érintett országok közvéleményében azonban a valóságosnál jóval nagyobb teherként él az Uniós hozzájárulás. Ugyanakkor a források céltudatos elosztása Görögországban, Írországban, Portugáliában és Spanyolországban jelentős forrástöbbletet eredményezett.

Az Unió a 2000-2006. évi középtávú pénzügyi tervben nem emelte a közös költségvetéshez való kötelező hozzájárulás 1,27 százalékos normáját, holott a pénzügyi terv készítése idején már folytak a tárgyalások a keleti bővítésről. A döntés arról is szólt, hogy az alapokhoz való jutás feltételeit sem változtatják meg, tehát a bővítés miatt egyetlen tagállam sem járhat rosszabbul, mint korábban. Az új tagállamok részére így maradó támogatások összegével az Európai Bizottság azáltal tudott gazdálkodni, hogy a tagság időszaka a középtávú pénzügyi gazdálkodás idején belül két év és nyolc hónapra csökkent. A leendő tagországok a tagsági időszakon belül fokozatosan bővülő támogatásban részesültek. Magyarország például a várható kifizetések szerint a következő nettó bevételi többlettel fog rendelkezni (7. táblázat):

Magyarország számára a csatlakozási tárgyalásokon elért pozíció a GDP forrás oldalának évi mintegy 0,5-1,0 százalékos bővülését fogja jelenteni.

Mivel az Unió a 2006-ig szóló költségvetésben nem számolt a bővítés következményeivel, a 2007-2013-as évekre szóló pénzügyi terv kidolgozásakor kemény kihívásokkal kell majd szembenéznie. Háromféle megoldás lehetséges: vagy jelentősen emelni kell a közös költségvetésbe való befizetés normáját, amit a nagy befizetők, elsősorban Németország már előre ellenzett; vagy belső átcsoportosítással csökkenteni kell az eddig támogatottak ellátását az új tagok javára; vagy az új tagoknak kell erősen csökkentett támogatásokkal megelégedniük. Szemléleti változás nélkül a tárgyalások eredményeképpen e három lehetőség valamilyen kombinációja jöhetne létre. A befizetési kötelezettség emelése kivételével azonban a többi megoldásnak szükségképpen súlyos következményei lennének az Unión belüli kohézióra és konvergenciára, valamint az egész Unió fejlődési dinamikájára. Magasabb hozzájárulási kvótát valószínűleg csak kedvezőbb konjunkturális feltételek között lehet majd elérni. Ez a szempont is alátámasztja tehát azt a következtetést, hogy az integráció előmozdítása megköveteli a gyorsabb növekedési ütemet, a növekedési cél középpontba állítását.

Az árfolyam-politika két arca

Az Unióba való belépés után az egyik fő kérdés a Gazdasági és Monetáris Unióhoz való csatlakozás időpontja és feltételei. A GMU-ba való belépést megelőző két évben az árfolyam stabilitása a kritériumokat és a Paktum előírásait kiegészítő feltétel.

A csatlakozási szerződés aláírásával az új tagállamok kormányai kötelezettséget vállaltak, hogy a belépés után törekedni fognak a közös valuta mielőbbi bevezetésére. A valuta-felértékelés tehát mindenekelőtt vállalt kötelezettséget jelent, bár feltételei és időpontja majd csak a jövőben fog tisztázódni. Az Európai Bizottság szorgalmazza a valutaunió kiterjesztését, egyrészt, mert nagy jelentőségű előrelépés az európai integrációs folyamatban, másrészt, mert védi a közös piacot az alulértékelt valutájú (4. táblázat) új tagállamok versenyével szemben. A viszonylag olcsó forint, amíg érvényben van, kétségtelenül gazdasági előnyt fog jelenteni Magyarországnak a vámunión belül.

A forint fel- és leértékelő politikájának a közelmúltban bekövetkezett váltakozása után, 2003. július 16-án a kormány úgy döntött, hogy "2008. január 1-jétől az euró lesz a hivatalos fizetési eszköz Magyarországon". A döntés formai és tartalmi szempontból egyaránt erősen kifogásolható. Egy ilyen súlyú döntést, amely behatárolatlan időre meghatározza az ország gazdasági életének és szuverenitásának egyik alapvető elemét, alapos szakmai és társadalmi vitának kellett volna megelőznie. E döntés nem volt része a lezajlott népszavazásnak, a kormány akkor nem tárta fel ez irányú terveit és vállalásait. A mostani döntés sem tájékoztat arról, milyen árfolyamon, milyen feltételekkel kerülne sor a változásra. Még nagyobb baj azonban, hogy az árfolyam-politika megelőző bizonytalankodásai, a kormány és az MNB nyilatkozataiból kicsengő ellentétek és maga a döntés, az árfolyam-politika megengedhetetlenül könnyelmű kezeléséről tanúskodnak. Az árfolyam olyan kétarcú kategória, amelynek minden változása vagy változtatása kihat az egész gazdaságra, előnyökkel és hátrányokkal jár.

Az országnak jelentős gazdasági érdekei szólnak az euro bevezetése mellett, és ez a program elég népszerű, a széles közvélemény várakozással tekint a változás elé. A pénz átváltása az áttérés idején érvényes forint/euró árfolyamon fog megtörténni, ami erős érv a forint előzetes felértékelése mellett nemcsak a pénzvagyonok, de a jövedelmek szempontjából is. Például, ha az euróra való áttérés 250 Ft/euro árfolyamon történik, akkor 50 ezer forint bérnek vagy nyugdíjnak havi 200 euro fog megfelelni. Ha viszont az átváltás idejéig felértékelődik a valuta, mondjuk, 200 Ft/euro-ra, akkor ugyanaz a forint összeg 250 eurót fog érni.

A közös valutára való áttérés megszabadítaná a kormányt és az MNB-t az ország valutájára folytonosan leselkedő spekuláció veszélyétől. A szakemberek egy részét az is vezeti, hogy megszűnnek a valutaátváltás költségei az eurózónán belül, vagyis külkereskedelmi forgalmunk 60-70 százalékában, és az euróban bonyolított pénzügyi műveletekben, ezzel együtt jelentősen egyszerűsödik az adminisztráció. A lakosság pedig azt várja, hogy külföldi utazásai alkalmával megszabaduljon a valutaátváltás költségeitől és kényelmetlenségeitől. Tartja magát az a hiedelem is, hogy az erős valuta jó az országnak, ami a vásárlásban és a tisztán pénzügyi műveletekben valóban előnyös, de a gazdasági fejlődésre fékező hatású lehet. Mi az ára tehát a felsorolt szempontokból nagyon kívánatosnak tekinthető változásnak?

A valuta felértékelése az említetteken túl is sokoldalú hatást vált ki a gazdaságban. Az euróért vásárolt import áruk olcsóbb forint bekerülési árakon jelennek meg a belső piacon, ami csökkenti a termelési költségszintet és infláció ellenes hatást fejt ki. Az olcsóbb import azonban kiszorít hazai termelést, és az árfolyam erősödése csökkenti az export jövedelmezőségét, mert azonos belföldi értékért kevesebb devizát kapunk, és ha egyidejűleg a kamatláb is viszonylag magas, akkor megnehezül a termelés alkalmazkodása. A felértékelés import és export oldalú hatása mindenekelőtt a külkereskedelmi mérleg romlását és a külföldi befektetések csökkenését okozza, és mindkettő növeli a fizetési mérleg hiányát.

A forint felértékelésével a vállalkozásokra nehezülő nyomás technológiai fejlesztésre, a költségszint csökkentésére, versenyképesebb termelésre és jobb piaci munkára, új piacok felkutatására ösztönöz. Mindez nagyon pozitívan értékelhető, de tévedés azt hinni (ahogy a vitában a felértékelés-pártiak érveltek), hogy a felértékelés önmagában kikényszerítheti ezeket a változásokat, mert e változások mindegyikéhez hosszabb előkészítő munka, idő és befektetések kellenek, és ami az exportot illeti, realizálásuk nagyon függ a külpiaci konjunktúrától is. Nem elegendő a szándék és a képesség a szükséges változtatásokra, a befektetésekhez szükséges forrásoknak és a megvalósításhoz szükséges időnek is rendelkezésre kell állnia. Ezért a pozitív visszahatás csak a feltételek megléte esetén és időbeni késleltetéssel fog megmutatkozni. Ha hirtelen szabadítunk a gazdaságra jelentősebb árfolyam felértékelést, akkor a termelő és exportáló vállalatok nem tudnak alkalmazkodni, egy részük tönkremegy, mielőtt az alkalmazkodás megtörténhetne, és piacokat is veszíthetünk. A külkereskedelmi (és a fizetési) mérleg egyensúlyának időleges hiánya tartós szerkezeti problémává válhat.

Az elmúlt másfél év magyarországi tapasztalatai alátámasztják a fenti gondolatmenetet. A forint felértékelésének, a költségvetési politikának és a nemzetközi gazdasági helyzet romlásának, elsősorban a német dekonjunktúrának a hatása együttesen jelent meg a 2001-2003-as első félévi folyamatokban. Jól érzékelhető azonban, hogy míg a forint felértékelése pozitívan hatott a hazai infláció mérséklődésére, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg egyenlegének romlásában is számottevő szerepe volt. A belföldi vállalkozásokra az erősödő importverseny és az exportbevétel csökkenésének kettős nyomása nehezült: az ipari termelés és az export növekedési üteme lelassult, az ipar belföldi értékesítése pedig a gyors ütemben növekvő fogyasztás ellenére stagnált.

Az árfolyam június 4-e óta a 250-270 forint/euro sávban mozgott, viszont a vásárlóerő-paritáson számított GDP-nek 2000-ben 112 forint/euro árfolyam² felelt volna meg, a forint jelenlegi árfolyama tehát még akkor is több mint kétszerese a vásárlóerő paritáson számított árfolyamnak, ha az alsó értékben 2000 óta egy-két százalékpont javulás következett be.

A felértékeléshez hasonló helyzetet teremt az is, ha változatlanul alulértékelt vagy csak kisebb mértékben felértékelt valutával vezetjük be a jóval erősebb eurót. Egy ilyen változás ugyanis már a belépés pillanatában jelentős jövedelem és vagyonvesztéssel jár. A jövedelmek vásárlóerejének (a valutaárfolyam és a vásárlóerő paritás közötti különbségnek) jelentős része elvész, majd ezt követően az árak gyorsabban fognak igazodni a közös piaci arányokhoz és szinthez, mint a bérek.

A német gazdaságnak és társadalomnak máig ható súlyos problémákat okozott a deutschmark egy csapásra való bevezetése az újraegyesítés során. Ez volt az egyik fő oka, hogy csapdahelyzetbe kerültek a német keleti tartományok, és a nagy költségvetési támogatások ellenére több mint 13 év alatt gazdasági tekintetben nem felzárkóztak, hanem lemaradtak (8. táblázat).

A valutaunióba való belépés által nyújtott előnyökért a termelés csökkenő növekedési üteme vagy visszaesése, ezzel együtt a munkanélküliség növekedése és az életszínvonal relatív vagy abszolút csökkenése formájában, mind a vállalkozók, mind a lakosság széles rétegei sokkal nagyobb és tartósabb árat fizethetnek, mint amennyi előnyt a közös valuta bevezetése hoz. Miután az euró átvétele csak jelentősen felértékelt forint árfolyamon előnyös, jelentős felértékelésre azonban a gazdaság jelen – és a következő években várható – helyzetében nincs mód, a döntést halasztani, törölni kellene. Az Unióba való belépés után a tervezettnél lényegesen több időt kellene hagyni a közös valutára való áttérésre, annál is inkább, mert a német keleti tartományokhoz képest csak sokkalta kisebb támogatásra számíthatunk a 2007-től 2013-ig szóló költségvetési tárgyalások legjobb kimenetele esetén is. A valutaunióba való belépés csak ahogy az Unióhoz való csatlakozás előnyei valóságosan kibontakoznak, dinamikus növekedésben és kedvező nemzetközi konjunktúrában, valamint megfelelő fejlesztésekkel tehető előnyössé.

Új irányt a gazdaságpolitikában

A tizenötről huszonötre, majd huszonhétre és a következő évtizedben – a kialakult elgondolások szerint – harminckettőre bővülő Unióban új lehetőségek nyílnak meg, de a politika, elsősorban a gazdaságpolitika lényegi változtatására van szükség. Az Unió a kompromisszumokkal és a leendő új tagállamokra gyakorolt nyomással eljutott egy olyan határig, amelyen túl az eddigi politikák változatlan folytatása veszélyezteti az integrációban eddig elért eredményeket, és zsákutcába viszi a folyamatot.

Az Unió három nagy országában a Paktumtól eltérő és azt valamilyen módon módosító politikán gondolkodnak. Németországban július elsején magas szintű konferenciát tartottak "Útiterv Németország növekedésére" címmel. A konferencián felszólaló Pedro Solbes, az Európai Bizottság gazdasági és pénzügyekért felelős biztosa kevesellte a német kormánynak a rövid távú és az Agenda 2010-ben tervezett intézkedéseit és többek között kijelentette: "A német költségvetés problémáinak megoldása valóban a növekedés lehet, ennek feltétele azonban a munkaerő piaci és szociális reformok következetes végrehajtása. Ha Berlin csökkenteni akarja az adókat, akkor csökkentenie kell a költségvetési kiadásokat is, ami csak a szociális kiadások drasztikus megnyirbálásával lehetséges" (9). A Bizottság tagjával ellentétben Jacques Chirac francia elnök a július 14-ikén adott TV-interjúban kiállt a Paktum ideiglenes felpuhítása mellett és ezzel "magára vonta az Eurocsoport haragját" (7). A Tanács elnökségét adó Olaszország tervet készít a gazdaság lendületbe hozására. Évi 50 milliárd eurot javasolnak beruházni a nagy európai közlekedési hálózatokba és a kutatásba az EBB segítségével. Javasolják, hogy a 3 százalékos költségvetési küszöb számításánál hagyják ki a védelmi, a kutatás-fejlesztési és a technológiai beruházásokra fordított összegeket (7). A Paktum elvetését azonban még egyik ország sem vetette fel.

A bővítéssel még tarthatatlanabbá válik a helyzet. Az Uniónak a bővítéssel nemcsak a döntéshozatal bonyolultabbá válásával, hanem az új gazdasági és szociális problémákkal is szembesülnie kell. A változtatás szükségességét, mélységét és irányát jelzik a következő feladatok:

• a növekedési ütem általános emelése és a kevésbé fejlett gazdaságok gyorsabb felzárkóztatása;
• az agrárpolitika újrafogalmazása;
• a maastrichti kritériumrendszer és a Stabilitási és Növekedési Paktum hatályon kívül való helyezése, egy új gazdasági szabályozási rendszer kidolgozása;
• a közös költségvetéshez való hozzájárulás emelése.

Ha és amíg fennmarad a maastrichti kritériumrendszer, fel kell készülni, hogy sok lesz a kivételes eljárásra vonatkozó igény, lassú lesz a növekedés és a gazdaságilag kevésbé fejlett országok felzárkózása késedelmet fog szenvedni. Mindezek politikai feszültségek forrásai is lesznek az Unión belül. A jövőbeni megoldásban mindenekelőtt a növekedésnek kellene prioritást adni, de nem szabadna az egyedi szabályozás útjára lépni, mert az nemcsak megvalósíthatatlanul bürokratikussá válna, de az egyedi szabályozások tömegében szükségképpen elveszne a lényeg, az integráció felé való haladás. Olyan, alapelveiben egységes szabályozást kellene kidolgozni és bevezetni, amely előre meghatározott módon figyelembe veszi a fejlettségi szintbeli különbségeket, és képes rugalmasan alkalmazkodni a belső és a nemzetközi konjunktúra változásaihoz.

Az Unió fejlett országainak vonakodása, hogy gazdaságpolitikáikat az önmaguk által vállalt új helyzethez, az integráció valós igényeihez igazítsák, felveti a kérdést: csak hatalmi vonzáskörzetükbe akarják-e vonni az új tagállamokat, vagy a közös érdekek alapján hajlandók-e előmozdítani Európa nyugati és keleti térfelének gazdasági egyesítését? Más szavakkal: a Szociális Európa tartalmilag kiürült, üres jelszó, vagy politikájuknak az eddiginél meghatározóbb eleme lesz? A kül- és biztonságpolitika előtérbe helyezése, az európai önálló haderő felállítására irányuló törekvés a nagyhatalmi politika irányába tett fordulatot jelez-e, amelyben mint forrásra és háttérre van szükség a közép- és kelet-európai országokra, vagy a kibővült Unió alapelve marad és lesz a konvergencia és a kohézió? A kérdéseket az élet egyre sürgetőbben veti fel, és megválaszolásuk elöl az Unió vezetői, a tizenötök kormányai – bármennyire is elodázták eddig – nem térhetnek ki. Mint új tagállamoknak és érintett feleknek, a kelet-európai országok kormányainak is állást kell majd foglalniuk a közös, uniós és a sajátosan Kelet-Európát érintő problémákban. Felvállalják-e a nemzeti és szociális érdekek határozott képviseletét az Unión belül? A vetélkedés lesz-e erősebb vagy együttműködnek az alapvető közös érdekek érvényesítéséért? Az országok, a népek sorsa nagymértékben függ attól, milyen álláspontot fognak elfoglalni a nyugati és a keleti kormányok e kérdésekben.

Felhasznált irodalom:

(1) Idézi: A. Mayhew: Recreating Europe, Cambridge University Press, 1998. 26., 136., 351. old.

(2) Treaty on European Union (signed in Maastricht on 7 February 1992), consolidated version; a gazdaságpolitika célrendszerét a 2. Cikkely, a monetáris politikáét a 105. Cikkely határozza meg.

(3) Protocol on the convergence criteria referred to in Article 121 (ex-Article 109j) of the Treaty establishing the European Community.

(4) Stability and Growth Pact, Official Journal of the European Communities, C 236 volume 40, 2 August 1997.

(5) Treaty of Nice amending the Treaty on European Union, the treaties establishing the European Communities and certain related acts, en 10. 03. 2001. Official Journal of the European Communities C 80/1.

(6) Treaty establishing the European Community (signed in Rome on 25 March 1957), consolidated version, Article 33.

(7) "Jacques Chirac s'attire les foudres de l'Eurogroupe". www.lemonde.fr. 18. 07. 2003.

(8) Losoncz Miklós: "Monetáris és fiskális politika – néhány feszültségforrás az EMU-ban". Európai Tükör, 2003. 1. szám. 90. old.

(9) Wisniewski Anna (Frankfurt): "Kincstári optimizmus – német adóreform tervek". Figyelő 2003/28. 21. old.

Jegyzetek

1 Az Eurostat Yearbook 2002. adatai alapján végzett saját számítás.

2 Az "Eurostat 2002" évkönyvben vásárlóerő paritáson (PPS) számított GDP adata szerint.