Előző számunk kislexikon rovata ihlette vitára a szerzőt, aki körbejárja a nyugdíjak elméletével és a különféle nyugdíjrendszerek gyakorlatával kapcsolatos fogalmakat. Eszmefuttatását olvasva nem maradhat kételyünk afelől: végül is kinek kedveznek a hazai jóléti reformok.

(Hozzászólás Szabó Miklósnak az Eszmélet 40. számában megjelent cikkéhez)

1. 

Általában azt szokás mondani az 1997. évi magyarországi nyugdíjreformról, hogy az azt megelőző vitákban (és a fejlett világ nyugdíjreformjainak vitáiban) – kissé leegyszerűsítve – a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Az előbbiek szerint lehetséges a társadalombiztosítási rendszeren belül összeegyeztetni a szolidaritási és a biztosítási funkciót, míg az utóbbiak a biztosítási funkciót a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok számára tartanák fenn.

Ez a felszín fecsegése; feladatunk annak kiderítése, hogy miről hallgat a mély. E kérdés megválaszolása előtt át kell tekintenünk az alapfogalmakat, mert félő, hogy közel sem mindig ugyanazt értjük rajtuk. Az első két alapfogalom a biztosítás(i elv) és a szolidaritás(i elv). Az előbbi esetben a biztosító (a magyar jogban kissé nehézkesen: biztosítóintézet), az utóbbi esetben pedig a nagyon pontatlanul, sőt egyenesen helytelenül társadalombiztosításnak nevezett intézmény lebeg lelki szemeink előtt.

A szolidaritás és a biztosítás annyiban közös, hogy a szereplők mindkét esetben jövedelmük egy részét átadják egy szervezetnek, mely az összegyűjtött jövedelmeket bizonyos szempont(ok) szerint a bajba jutottaknak, a segítségre szorulóknak adja. A szolidaritás és a biztosítás abban különbözik egymástól, hogy miképpen kerül meghatározásra a jövedelem átadandó része. Biztosítás esetén e kérdés feltehető, bár nem egészen értelmes: a biztosítási díj a biztosító (esetleges) szolgáltatásához képest az individuális ekvivalencia elve alapján kerül meghatározásra, vagyis a biztosító tekintettel van az ún. kárarányra (arra, hogy várhatóan milyen valószínűséggel fog bekövetkezni az ún. biztosítási esemény). A biztosítási díjat fizetőnek pedig tisztában kell lennie azzal, hogy jövedelme alapján képes-e a biztosítási díj fizetésére. Szolidaritás esetén a fizetendő összeg általában a jövedelem százalékában van meghatározva (vagy, mint ma Magyarországon az ún. egészségbiztosítás esetén, a jövedelem százalékában plusz egy fix összegben – utóbbi az egészségügyi hozzájárulás). A szolidaritás és a biztosítás között az a fő különbség, hogy előbbi esetén nem, míg utóbbi esetén nagyon is érvényesítik az individuális ekvivalenciát.

Biztosítás esetén a biztosítási díj fizetője egy biztonság nevű terméket vásárol, s arra törekszik – nincs okunk meglepődni -, hogy ezt a legolcsóbban tegye. Társadalombiztosítás esetén szintén biztonságot vásároltunk, de akinél az ezért fizetendő összeg meghaladja az individuális ekvivalencia alapján megállapítható biztosítási díjat, az drágábban, akinél pedig nem éri el, az olcsóbban vásárolja a biztonságot, mint ha azt biztosítótól tenné. Aki drágábban vásárolja, az a fizetendő összeg és a biztosítási díj közötti összeggel a biztosítási díj összegéig kiegészíti annak a befizetését, akinél ez nem éri el a biztosítási díjat (ez a jövedelemátcsoportosítás). Tehát a társadalombiztosításnak fizetett járulék (+ egészségügyi hozzájárulás) szétválasztható – legalábbis elméletileg – biztosítási és szolidaritási díjrészre. Ennek alapján elmondható, hogy például a társadalombiztosítás 55 százalékban biztosítás, 45 százalékban szolidaritás.

Fenti példánk elsősorban az ún. egészségbiztosításra vonatkozik, nyugdíjbiztosítás esetén némileg más a helyzet. Kezdjük azzal, hogy a(z öregségi) nyugdíjbiztosítás biztosításelméletileg nem biztosítás (a rokkantsági viszont igen), mert a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan kockázatnak, mely ellen biztosítással lehetne védekezni, s ugyanez mondható el a nyugdíjaskor minden egyes hónapjáról: az, hogy nyugdíjasunk megéli a következő hónapot, nem káresemény, ami miatt nyugdíjat kell számára fizetni. A hosszú élet örömteli esemény.

Tehát a hivatalos frazeológiával ellentétben – közgazdasági értelemben – más a biztosítás és szolidaritás fogalma. A "társadalombiztosítás" biztosítási elvű működésen azt szokás érteni, hogy legyen járulékfizető az (vagy fizessen helyette más, de járulék nem fizető ne legyen), aki a rendszer nyújtotta ellátásokat igénybe kívánja venni (egészségbiztosítás esetén), illetve a kapott ellátások a járulékfizetéssel álljanak (egyenes) arányban (nyugdíjbiztosítás esetén).

A nyugdíjbiztosítás esetén a biztosítási elvet azzal a szlogennel szokták bemutatni, hogy mindenki olyan nyugdíjat kapjon, melyet járulékfizetésével "kiérdemelt". Tehát ha nyugdíjkorhatárt elérve egy bankár mondjuk húszszor több járulékot fizetett, mint egy betanított munkás, akkor a Nyugdíjbiztosítási Alaptól és nyugdíjpénztárától egyaránt húszszor akkora havi nyugdíjat kapjon. Csakhogy ekkor szó nincs biztosításról, mert nem mérlegelték az individuális ekvivalenciát, esetünkben azt, hogy a bankárok és a betanított munkások életkilátásai közel sem azonosak. A bankárok magas iskolai végzettségűek, egész életükben magas jövedelemmel rendelkeznek, egészséges környezetben, jó körülmények között laknak és dolgoznak, egészséges ételeket esznek, megfelelően képesek rekreálódni (meg tudják fizetni), jó orvosokhoz járhatnak stb., aminek eredményeként hoszszabb átlagos nyugdíjas élettartamra számíthatnak. A betanított munkások esetén általában mindennek az ellenkezője mondható el. Tehát a bankárok és a betanított munkások közötti "egyenlőség" valójában jövedelemújraelosztást, redisztribúciót jelent: a betanított munkások a bankárok iránti szolidaritás érzetétől hajtva segélyt nyújtanak számukra. Régiókra lefordítva: Kelet-Magyarország segélyezi Nyugat-Magyarországot, Józsefváros a Rózsadombot.

Visszatérve az elejére: nem pontos az, hogy a nyugdíjreform kérdésében a "hagyományos" európai tradíció és a neoliberális elmélet képviselői álltak (állnak) szemben egymással. Természetesen lehetséges az, amit az előbbiek állítanak: a felosztó-kirovó elven működő rendszerekben a szolidaritási és a biztosítási funkció összeegyeztetése, de az utóbbiak nem e kettő lehetséges arányairól kívánnak vitát nyitni, hanem a társadalmi szolidaritást kívánják felmondani. A másik vonatkozás: a felosztó-kirovó rendszerű társadalombiztosítás képes működni tisztán biztosítási alapon, miért kellenének ehhez a piaci szférában működő biztosítók, nyugdíjalapok? A válasz kézenfekvő: a pénztőke nem tud pénzt keresni, jövedelemhez jutni a felosztó-kirovó rendszerek implicit nyugdíjígérvény-pénzével, ezért van szüksége explicit – a jegybankok által kibocsátott – ‘nagyerejű’ pénzre és az ezzel adekvát tőkefedezeti rendszerre. A fejlett (nem angolszász) világban kizárólagosan létező "érett" felosztó-kirovó rendszerekről a tőkefedezeti rendszerre való áttérés gazdaságilag mindörökre veszteség, nincs olyan, hogy ki kell bírnunk az áttérés terheit, s azután majd élvezzük áldozatvállalásunk hasznát. Amire képes a tőkefedezeti rendszer, az megvalósítható a felosztó-kirovóval is.

Téved az, aki úgy gondolja, hogy itt a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer dicséretét olvassa. A kérdés úgy szól, hogy ha van egy érett felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk, mely számos problémával küszködik, mit tegyünk, hogy e problémákat megoldjuk, vagy legalábbis elviselhető szintre szorítsuk le. Az 1997-ben választott út, melynek legfontosabb sajátossága a járulékok körülbelül negyedének tőkefedezeti nyugdíjpénztárba való átcsoportosítása volt, egyrészt semmit nem oldott meg, másrészt sokba kerül, végül a magyar pénzügyi rendszer felfújásával azt sebezhetővé teszi – teljesen feleslegesen. A nyugdíjreform fedőnevű kormányzati akciósorozat nem volt egyéb, mint egy gigantikus méretű – közgazdasági műszóval élve – járadékvadászat.

2.

Szokás azt mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan beépítettek egyfajta újraelosztást a rendszerbe, mégpedig a fiataloktól az idősek felé. Szabaduljunk meg ettől a fogalmi-értelmezési kerettől! Induljunk ki a jelenlegi helyzetből: az aktívak nyugdíjjárulékot fizetnek, s ezért nyugdíjígérvényt kapnak. Az aktívak a nyugdíjjárulék-fizetéssel hitelt nyújtanak az államnak, amit az arra használ, hogy törlessze fennálló (nyugdíj-) adósságát. Az igazi kérdés, hogy miképp kamatozik a nyugdíjjárulék-hitel? Ha e kamatozás megegyezik az állam mindenkori (explicit) államadósságának kamatával (nevezzük ezt állampapír-indexnek), a nyugdíjrendszer makrogazdasági értelemben igazságos (hangsúlyozom, hogy itt és most kizárólag makrogazdasági szempontú igazságosságról van szó!); de ha a kamatozás ez alatt marad, a rendszer igazságtalan, mert az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kibocsátott állampapírokkal tenné (az 1997. évi nyugdíjreform következtében éppen ez a helyzet). A nyugdíjreform óriási üzlet lehet az államnak. Ha viszont a nyugdíjjárulék-hitel kamatozása meghaladja az állampapír indexét, a nyugdíjrendszer rosszul tervezett és változtatásra szorul.

Persze feltehető a kérdés: honnan tudható, miképp kamatozik a hatályos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer? Miért állítja e sorok írója, hogy csapnivalóan, jóval a mindenkori állampapírok kamata alatt? Ezt a nyugdíjpénztárba lépők magas száma egyértelműen bizonyítja: a járulékátcsoportosítás lehetőséget ad, hogy az átlépők legalább járulékuk negyedéért legalább az állampapírok kamatára tegyenek szert. (Ez akkor történik, ha a nyugdíjpénztár kizárólag állampapírt vásárol.) Ezt biztosan elérik, de miért kell ehhez tőkefedezeti nyugdíjpénztár és járulékátcsoportosítás? Abban reménykedhetnek, hogy ennél magasabb hozamra is szert tehetnek, ha állampapírok vásárlása helyett részvényeket és vállalati kötvényeket vásárolnak, de ehhez kockázatot kell vállalni. De a nyereség, amit elérhetnek (az állampapírok kamata és a piaci hozam közötti különbség hosszú távon néhány százalék; a Horn-kormány két százaléknak tételezte), túlságosan csekély, s ezzel áll szemben a nyugdíjrendszer második pillérének teljes működési költsége. (Az állampapír-indexnek megfelelő kamatot pluszköltség nélkül is jóvá lehetne írni a Nyugdíjbiztosítási Alapban vezetett egyéni számlán.)

3.

De nem csak azt szokás mondani, hogy a felosztó-kirovó rendszerek automatikusan tartalmaznak fiataloktól az idősek felé irányuló újraelosztást, hanem azt is, hogy e finanszírozási rendszer implicit módon generációk közötti szerződést feltételez. E rendszerek jó működéséhez két dologot szokás szükségesként megnevezni. Az egyik: a járulékfizető korosztályoknak biztosaknak kell lenniük abban, hogy idős korukban az akkori fiatalok is fizetni fognak; a másik: érvényesüljön a "generációk közötti igazságosság" elve. Ez utóbbi tekintetében, teszik hozzá, a háború utáni rendszerek igen gyenge teljesítményt nyújtottak, ami aláásta az "implicit társadalmi szerződést".

Ha a nyugdíjjárulék-fizetésre úgy tekintünk, mint az államnak nyújtott hitelre, akkor elfelejthetjük a "generációk közötti szerződés" toposzát is. Az állam tartozik nekünk, s mint tudjuk – a következő állítást talán kevesen vitatnák, legfőképpen a pénzügyi kormányzat tisztségviselői -, az adósságot törleszteni kell. Az, hogy az állam adósságát új nyugdíjjárulék-hitel felvételével, állampapír kibocsátással vagy éppen adóbevételeiből törleszti, a hitelező – a nyugdíjas – szempontjából érdektelen kérdés. A makrogazdasági modellek elvont világában élve akaratlanul se tegyünk szívességet a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer további megnyirbálását kívánóknak (akik ezzel készítik a "helyet" a tőkefedezeti pillérnek).

Ha makrogazdasági modellekkel kívánjuk megalapozni a gazdaságpolitikai cselekvést, akkor esetünkben arra jutunk, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a mindenkori nyugdíjjárulékokból fizetik a mindenkori nyugdíjakat, implicite feltételezve, hogy a nyugdíjjárulék kulcsa mindeközben változatlan. Sokan ezt egyenesen a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciójának tekintik. De miért csak a nyugdíjjárulékból lehetne nyugdíjat fizetni, vagy pontosítsunk: adósságot törleszteni?

A problémát az okozza, hogy öregedő népesség esetén – s ez Magyarországon és a fejlett világban mindenütt így van -, amikor a járulékfizető generációk kisebbek a nyugdíjas generációknál, az impliciten változatlannak tételezett nyugdíjjárulékra nem lehet olyan nyugdíjígérvényt tenni, ami a járulékfizetőnek ne lenne előnytelen. A pénz világára fordítva: nem adható olyan nyugdíjígérvény, melynek kamata azonos a mindenkori állampapír-állomány kamatával. Vagyis egy rossz definícióval a rendszerbe programozzuk a "generációk közti igazságosság" elvének aláásását. A felosztó-kirovó rendszert "reformáló" tőkefedezeti nyugdíjrendszer annyiban "strukturális reform", hogy a nyugdíjpénztár által vásárlandó állampapír esetén senki sem kíváncsi, hogy azt az állam miből fogja visszafizetni. A felosztó-kirovó rendszer fenti definíciója pedig éppen egy (rész)népesség számmal és nyugdíjjárulék-kulccsal meghatározott keretösszeget határoz meg, mely nyugdíj formájában adósságtörlesztésre fordítható.

A fenti felvetés nem akadémikus. A kormányt az államháztartásról szóló törvény arra kötelezi, hogy minden évben, a Nyugdíjbiztosítási Alap költségvetéséről szóló törvényjavaslat benyújtásakor tájékoztassa az Országgyűlést a várható demográfiai folyamatokra támaszkodva az Alap következő öt, illetve ötven évben várható kiadásairól és bevételeiről [1992. évi XXXVIII. törvény, 86. § (6) bekezdés; ez az előírás természetesen a nyugdíjreform során került a törvénybe]. A törvénytisztelő Orbán-kormány e kötelezettségének eleget tett a társadalombiztosítás pénzügyi alapjainak 1999. évi költségvetéséről szóló T/326. számú törvényjavaslathoz csatolt Tájékoztatóban. A konklúzió: a rendszer finanszírozható – a járulékbevételekből. Vagyis a kormányzat osztja a szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót (ezt tanúsítja a fenti finanszírozhatóság fogalom is), ami automatikusan igazságtalan nyugdíjrendszert eredményez.¹

Nézzük akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definícióját! Azt a nyugdíjrendszer nevezzük így, melyben az aktuális nyugdíjakat elsősorban – de nem kizárólagosan! – az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik, miközben a nyugdíjjárulékért nyugdíjígérvényt adnak cserébe.

A felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszer közötti végső különbség pedig az, hogy az előbbiben a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz, míg az utóbbiban a jegybank által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénz játszik szerepet. Az utóbbi a Magyar Nemzeti Bank "védelme" alatt áll: az felelős értékállóságáért, illetve fő felelőse a pénzügyi rendszer zavartalan működésének, mely tőkeként való értékmegőrzésének, sőt értékgyarapításának elengedhetetlen feltétele. Az előbbi, a nyugdíjígérvény nevezetű implicit pénz értékmegőrzése nem feladata az MNB-nek (nem is lehet feladata), arról az Országgyűlésnek és a Kormánynak kellene gondoskodnia, amit nem tesz meg. De mi lehet ennek az oka?

E kérdésre az lehet a magyarázat, hogy az országgyűlési képviselők és a kormánytagok már ismerik annyira a gazdaság működését, hogy megóvják magukat a forint értékállóságának megingatásától (nem lenne túl nehéz!), mert lassan-lassan tisztában lettek esetleges ez irányú tevékenységük káros gazdasági következményeivel. Ennek ellenére évente akár többször is lecsípnek valamennyit a nyugdíjígérvény-pénz értékéből. Persze az országgyűlési képviselőket és a kormánytagokat a kis- és nagytőkék tulajdonosai "szocializálják", akik képesek megtorolni a nekik nem tetsző pénzt érintő kormányzati lépéseket. A nyugdíjjárulék-fizetők és nyugdíjasok azonban képtelenek a megtorlásra, ők nem menekülhetnek egyik országból a másikba, mint a tőke.² Ezért van az, hogy az aktívakra oly előnytelen feltételeket kényszeríthet a kormányzat: a nyugdíjjárulék-hitel alacsony – az állampapírokénál feltétlenül alacsonyabb – kamatozása azt jelenti, hogy az állam olcsóbban finanszírozza magát, mintha ugyanezt a tőkepiacon kellene megtennie. A jelenlegi nyugdíjrendszer első, felosztó-kirovó elven működő pillére hatalmas üzlet – az államnak.

4.

Ha úgy kívánjuk, éppen a többpillérű nyugdíjrendszer alapjainak lerakásaként is felfoghatjuk – idézem – "az önkéntes biztosítók alapításának engedélyezését".

A lényeg azonban nem ez, hanem az adókedvezmény. Ha a tagdíjnak nevezett,³ havi rendszerességgel elvárt összeget vagy annak egy részét a munkáltató magára vállalja, ezen kifizetése nem számít bérjellegűnek, vagyis mentes az élőmunka közköltségei alól (ez elsősorban a társadalombiztosítási járulékmentességet jelent). Ezen kívül a tagdíj 50 százaléka évi 200 ezer – a 2020. január 1-je előtt (öregségi) nyugdíjba menők esetén, de csak nyugdíjbamenetelükig 230 ezer – forintig leírható az adóból.⁴ Mivel az 50 százalékos kulcs jóval meghaladja a legfelső adósávot, a pénztártag adókedvezményként többet kap vissza, mintha elengednék a tagdíja után fizetett adót. Ezt nevezik negatív adóvisszatérítésnek. Ez kormányzati szempontból irracionális. A Horn-kormány 1997-ben gyámoltalan kísérletet tett, hogy az 50 százalékos adóleírási lehetőséget a mindenkori legmagasabb adókulcs mértékére szállítsa le, de – talán a közelgő választásokra tekintettel – már az Országgyűlés előtt lévő javaslatát visszavonta. Az Orbán-kormány 1998-ban nem is kísérletezett.

Fontos megjegyeznünk, hogy az "önkéntes biztosító" egyrészt nem biztosító, másrészt az "önkéntes" jelző kitételének épp annyi értelme van, mint az OTP, a Postabank vagy bármely bank elé kitenni az önkéntes jelzőt, mondván, hogy a polgárok (bocsánat!) nem kényszer hatására, hanem önként dönthetnek az adott bank szolgáltatásainak igénybevételéről.

Persze az önkéntes a kötelező ellenpárja, s mint ilyen, a kötelező társadalombiztosításra utal. Ez már önmagában tragikomédia forrása. Az önkéntes biztosítónak nevezett nyugdíjpénztár intézményének létrehozása mint a társadalombiztosítás reformjának szerves része interpretálódott, s így azt egy olyan bürokrata csoport kaparintotta meg, mely semmiféle szaktudással nem rendelkezett a pénzügyi-befektetői intézmények világában. A Pénzügyminisztériumon belüli főosztályharcban a társadalombiztosítás ügyeiért felelős és ambiciózus Társadalmi közkiadások főosztály kiütéses győzelmet aratott a Pénzügyi intézmények főosztály felett. (Ehhez jó szövetségesre lelt az Antall-kormány klientúra-építő igyekezetében.) A győzelemhez vezető államapparátusi ideológia éppen a "társadalombiztosítás reformjának szerves része" volt. A zsákmány megkaparintása után minden igyekezetük arra irányult, hogy a pénztár intézménye véletlenül se a pénzügyi-befektetői szakma évtizedes-évszázados története során kialakult-kiforrott megoldásokat kövesse, hogy az összehasonlíthatóság okán önálló hivatalt kreálhassanak maguknak. (Ez lett a Pénztárfelügyelet.)

A pénztár intézményét megérteni csak egyetlen nézőpontból lehet: mi az azt kreáló bürokraták érdeke. Ez az érdek azt eredményezte, hogy a magán jelzővel illetett nyugdíjpénztári piacra való belépés és az egyes pénztárak működési költsége a csillagos eget súrolja, az adminisztrációs kötelezettség hat-nyolcszorosa annak, ami lehetne. Mindez roppant egészségtelen piaci koncentrációt eredményezett, aminek a levét pénztártagok (és sok idő múlva a kormány) isszák meg, ha egyáltalán észreveszik. A hozamteljesítmény mérését nagyon gondosan úgy konstruálták, hogy pozitív reálhozamról szóljon az "ének" akkor is, amikor az jócskán negatív.

Az egyértelmű tévedés, hogy "az önkéntes nyugdíjpénztárak jótékony hatással voltak a megtakarításokra". A(z önkéntes) nyugdíjpénztárakban összegyűjtött tőke döntő hányada számviteli-statisztikai megtakarítás, mellyel szemben adó- és társadalombiztosítási járulékkiesés miatti költségvetési többlethiány áll. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de a (nemzetgazdasági szintű) megtakarítások ennek nyomán legfeljebb az össztőke tizedével növekedtek (tehát 6-7 milliárd forint lehet), de könnyen lehet, hogy még ennyi sem, csupán a lakossági megtakarítások szerkezete módosult. (E megtakarítási forma merevsége miatt azonban feltételezhető, hogy némi tényleges többletmegtakarítás keletkezik, csak éppen rendkívül csekély mértékű.)

5.

Az 1996-1997. évi nyugdíjreform-csatározások kapcsán a Pénzügyminisztérium álláspontját – helyesen – Szabó Miklós a következőképpen foglalta össze: "a megoldást egy kötelező, magánpénztárak által működtetett pillér bevezetésében látta [mármint a Pénzügyminisztérium – N.Gy.], melynek szerintük több előnye is van. Fellendíti a tőkepiacot, így elősegíti a gazdasági növekedést, átláthatóvá teszi a rendszert, megteremti a megfelelő ösztönzőket." Vagyis a Pénzügyminisztérium szerint a megoldás a nyugdíjrendszer – legalább részleges – privatizációja.

Fontos tisztáznunk, hogy mit szokás érteni a nyugdíjrendszer privatizációján: az implicit nyugdíjígérvény-pénz felváltását a jegybankok által kibocsátott ‘nagyerejű’ pénzzel. Ez a privatizáció nem privatizáció; nyugodtan kijelenthetjük, hogy a nyugdíjrendszer privatizációjáról beszélni nem értelmes, az nem a lényeget fejezi ki.⁵ E kijelentés annak ellenére vállalható, hogy szerte a világon a hasonló nyugdíjrendszer-változtatásokat privatizációnak nevezik.

Szabó Miklós megállapítja: "A privatizációnak a gazdasági növekedésre kifejtett hatásával kapcsolatban pedig igen komoly viták folynak a közgazdasági irodalomban. Manapság rengeteg makroökonómiai szimuláció készül, ám ezek nagy része vitatható kiinduló feltételekkel él az egyének, a vállalatok viselkedésére vonatkozóan, ami nem mindig teszi hihetővé az eredményeket." Nos a probléma a kiindulópontban van: miért kellene makroökonómiailag szimulálni az egyik pénz másikkal való felváltását? Hathat ez a gazdasági növekedésre? A válasz csak nemleges lehet.

Tragikus következményekkel járt az a hit, hogy a nyugdíjrendszer "privatizációja" (nyugodtan tehetjük idézőjelbe) melletti vagy elleni döntést makroökonómia szimuláció eredménye dönti el. Azt, hogy a "privatizáció" nem hoz létre többletmegtakarítást, s ennek okán nem gyorsul a gazdasági növekedés (az már önmagában primitív feltételezés, hogy a megtakarítások automatikusan beruházásokká válnák, melyek automatikusan növelik a gazdaság teljesítményét), logikai úton belátható. Esetünkben minden makroökonómia szimuláció a két pont közötti leghosszabb görbe, mely természeténél fogva nem csupán a tévedésekre, de a manipulációra is lehetőséget szolgáltat. Utóbbival élt is a pénzügyi kormányzat. Tehát több mint gyanúval kezelendő a nyugdíjreform "privatizációval" kapcsolatos minden olyan állítás, mely úgy kezdődik, hogy a kormány számításai azt mutatják...⁶

6.

A demográfiai probléma valóban komoly kihívást jelent. Ez a probléma azonban csak akkor áll fenn, ha a fentebb említett szűkkeblű felosztó-kirovó nyugdíjrendszer definíciót fogadjuk el (az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból lehet fizetni). Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy az adósnak adósságát törlesztenie kell (vagyis az államnak nyugdíj formájában meg kell adnia a nyugdíjjárulék-hitelt), akkor a demográfia nem játszik (nem játszhat) szerepet.

Egyébként a demográfiai probléma, konkrétan a népesség öregedése annyiban hat a nyugdíjrendszerre, amennyiben a gazdaságra hat. Ezt a hatást még nem látjuk világosan, s egyébként sem sokakat érdekel. (Neoliberális barátaink szerint nincs közünk hozzá, mások úgy vélekednek, hogy van, bár vajmi keveset tehetünk ellene. Ez a gyakorlatban "a szegényeket vagy a gyermekeket nevelő családokat támogassuk-e elsősorban" kérdéseként merül fel. Az átfedés jelentős, mivel az utóbbiak több mint fele az előbbi kategóriába is beleesik.) Ennek egyik nem elhanyagolható oka, hogy ami a demográfiai szempontból gyors változás, az gazdasági szempontból lassú, s adottságként tételeződik. Mindenesetre a népesség öregedése kellemetlenül érinti a gazdaságot, s ki kell mondanunk, hogy a felelős gazdaságpolitikának érdeke fűződik a – születésszám csökkenéséből eredő – népesség öregedés megállításához.

7.

Az "öngondoskodás", mint a reform egyik leggyakrabban hangoztatott ‘hívószava’ problematikus – állapítja meg nagyon helyesen Szabó Miklós. A nyugdíjreformnál még csak hagyján, de az egészségbiztosítás esetén nem is hívószóról, hanem fedőszóról van szó, mely az élőmunka költségeinek csökkentését, a népesség alacsonyabb jövedelmű nagyobbik hányadának hátrányosabb helyzetbe hozását van hivatva elfedni. Ha létezik egységes állami társadalombiztosítás, akkor a polgár kiskorú, aki nem gondoskodik magáról. Ha ehelyett van három vagy négy egészségpénztár, mely az egységes állami társadalombiztosítás felszabdalásával jött létre, akkor polgárunk már félig "öngondoskodik" és sütkérezik a választás szabadságának jogában, ha viszont van öt-hat profitorientált biztosító, melyek egyikébe kötelező belépni, akkor már teljesen "öngondoskodók" vagyunk. (Az fel sem merül, hogy a biztosítási díj ellenében így is profitorientált biztosítónk gondoskodik egészségügyi ellátásunkról.) Az igazi és tényleges "öngondoskodásról" a társadalombiztosítás és a biztosítás betiltása esetén beszélhetnénk teljes joggal.

Az "állami" vagy a "közösségi" fogalmát is újra kell gondolni. Az "állami" helyes jelentése: egyetlen. Azért állami, mert az "állam", konkrétan a pénzügyi és egészségügyi kormányzat foglalkozni kíván vele, zsákmányának tekinti. (E kormányzatok egyáltalán nem lesznek jobb gazdái az Egészségbiztosítási Alapnak, mint az Országos Egészségbiztosítási Pénztár apparátusa vagy valamikori önkormányzata, csak ezentúl másutt és mások zsebébe kell csúsztatni a bélelt borítékokat.)

Tehát kevés hazugabb, megtévesztőbb kormányzati szlogen született a legutóbbi évtizedben, mint az "öngondoskodás". A Pénztárfelügyelet elnöke egy interjújában odáig megy, hogy a pénztárakat civil szerveződéseknek láttatja, melyeknek "céljuk, hogy minél több ember ismerje fel az öngondoskodás fontosságát."⁷ Talán inkább adekvát pénzügyi-befektetési intézményeket kellene létrehozni! E logika szerint a kereskedelmi bankok azért jöttek létre, hogy minél több ember megismerje a hitelezés, a folyószámlavezetés és pénz átutalással való továbbításának fontosságát. Szórakoztató – és borzongató.

8.

Befejezésül meg kell ingatnom a magyar kormány tisztességében való hitet. Az, vélik sokan, tanult a brit példából, s megakadályozta, hogy Magyarországon legyenek megtévesztett emberek, akiknek nem éri meg nyugdíjpénztárba átlépni, erre mégis rábeszélik őket, s végül rosszul járnak. A tanulás, az így vélekedők szerint, valószínűsíthetően a Pénztárak Garancia Alapjában öltött testet. Ez az Alap garantálja, hogy a megtévesztett emberek nyugdíja legfeljebb 7 százalékkal lehessen kevesebb, mint megtévesztés nélkül. Ha a megtévesztettség ennél nagyobb, segít az Alap, az összes többi pénztártag pénzéből. Vagyis a magyar kormány tisztessége abban merül ki, hogy a megtévesztetteknek vigaszdíjat kell kapniuk a többiektől. Egyáltalán nem arról szól a mese, hogy ilyenkor az állam a zsebébe, vagyis mindannyiunk zsebébe nyúl.⁸

 

Jegyzetek

¹ Az említett Tájékoztató elmondja, hogy a nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérében jelentős tőke halmozódik fel, mely 2040 után eléri a GDP 50 százalékát. Ez eddig igaz. Innen kezdve a kormányzati érvelés minden eleme közgazdasági blöff. Az első állítás, hogy tudnillik e tőke komoly szerepet kaphat a tőkepiac alakításában, még igaz is, csak ennek az égadta világon semmiféle pozitív vonzata nincs. Más lenne a helyzet, ha ez a tőke tényleges megtakarítás lenne, de nem az, csupán számviteli-statisztikai megtakarítás. Ezzel végeztünk is a kormányzat második állításával, mely szerint ez növeli a nemzetgazdasági szintű megtakarításokat. Valójában az ünnepelt tőkével ugyanannyi (pontosabban: kissé több) államadósság áll szemben, ezért beszélhetünk csupán számviteli-statisztikai és nem tényleges megtakarításról. A harmadik állítást – a tőkefedezeti pillér hozzájárul a nyugdíjrendszer "hullámvölgyeinek" enyhítéséhez – akár igaznak is tekinthetnénk, ha nem tudnánk: ezt azzal teszik, hogy előbbre hozzák a (nyugdíj)adósság-törlesztést, vagyis a "hullámvölgyet".

² Ha a "generációk közötti szerződés" toposznak egyáltalán van értelme, akkor az, hogy a "generációk", vagyis az ország nép(esség)e összefog a nyugdíjígérvény-pénz értékének megvédésére.

³ A tagdíj mint fogalom teljesen téves. Aki teheti, nem azért lép nyugdíjpénztárba, hogy ott tag legyen, hanem az adókedvezményt kívánja igénybe venni.

⁴ A személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény 35. §-ának (2)-(3) bekezdése.

⁵ Szabó Miklós később a privatizációról megállapítja, hogy az a közgazdasági tankönyvekben általában úgy szerepel, mint ami növeli a hatékonyságot és csökkenti a költségeket, viszont a tőkefedezeti rendszer működése többszörösen drágább a felosztó-kirovónál. Az utóbbi megállapítás teljesen igaz. De attól, ami nem privatizáció, ne kérjük számon azt, amit a tankönyvek a privatizációról írnak.

⁶ Ehelyütt ezt nem bizonyítjuk. A bizonyítás szerepel a szerző más cikkeiben: Figyelő, 1998. október 1.; Közgazdasági Szemle, 1998. november.

⁷ Népszabadság, 1998. november 7. 15.

⁸ Lásd részletesen a szerzőtől: A Pénztárak Garancia Alapja. Bankszemle, 1998. június-július.