Volt pénzügyminiszterünk érdeklődése az utóbbi időben olyan tárgy felé fordult, amely eddigi munkássága alapján a legkevésbé sem volt várható: a társadalmi szolidaritásról kezdett írni – legutóbb a nyugdíjrendszer kapcsán. Bokros azonban a társadalom felső egy-három százaléknyi elitjének "szabadságharcához" – a társadalom alsó néhány tizedének önmagáról való lerugdosásához – készíti az ideológiát.

Bokros Lajos volt pénzügyminiszterünk érdeklődése az utóbbi időben olyan tárgy felé fordult, amely eddigi pályája, munkássága alapján a legkevésbé sem volt várható: a társadalmi szolidaritásról kezdett írni és beszélni. Megnyilatkozásaiban azt veti a politikai osztály szemére, hogy bár sok mindenről vitatkozik, de egyelőre alig a legmélyebb kérdésekről, a társadalom szakadásával, fejlődésük végzetes kisiklásával fenyegető igazi gondokról, amelyeket a társadalmi szolidaritás hiányában fedez fel.

Bokrost olvasva azonban nem a társadalmi szolidaritás harcosának a jó ügy érdekében saját zsebébe nyúló és másokat is erre bíztató, önzetlen férfiúi képe bontakozik ki, hanem olyasvalakié, aki a társadalom felső egy-három százaléknyi elitjének “szabadságharcához” – a társadalom alsó néhány tizedének önmagáról való lerugdosásához, a társadalomból való “kiszállásához” – készíti az ideológiát. Korunk ideológiái előszeretettel öltenek közgazdasági jelmezt, azonban kétségkívül Bokros leleménye, hogy azt állítja középpontba, aminek felszámolására elsősorban törekszik. A szerző egyik legutóbbi cikkében konkrét példán, a nyugdíjrendszeren mutatja be a társadalmi szolidaritás mint “eszme és érzület előrehaladásának hallatlan nehézségeit”.¹ Az alábbiakban e cikkét elemzem.

 

A nyugdíjrendszerek születése

 

Bokros szerint a nyugdíjrendszer elsőként “az erőtől duzzadó, magabiztos, egyesült, bismarcki Németországban” született meg, s kezdetben “korántsem volt átfogó, először csak az állami alkalmazott dolgozók szűk körére terjedt ki”, és a “nyugdíj ígérete elsősorban munkaerő-csábítási célokat szolgált” (erre a ’nyugdíjas állás’ kifejezést hozza bizonyítékul). Bár – mondja – létrehozóinak nem volt célja azt társadalmi méretűvé tágítani, az mégis lassan bővülve, előbb az állami, majd a magánalkalmazottak mind teljesebb körére kiterjedt, társadalombiztosítássá vált a formálódó és erősödő munkásmozgalom nyomására.

A közgazdaságtanban merőben szokatlan, hogy egy probléma a történetiségben gyökerezik, de esetünkben éppen ez a helyzet: a nyugdíjrendszerek közgazdasági problémáit csak a XIX. század utolsó harmadának, a XX. század első kétharmadának történelmi kontextusában érthetjük meg. Ez a nézőpont meglehetősen európai, ezért nem véletlen, hogy az angolszász ahistorikus gondolkodásmódra szocializált (átszocializált) Bokros képtelen megérteni. Ugyanezt mondhatjuk a nemzetközi pénzügyi intézmények, elsősorban a Világbank (melynek Bokros jelenleg alkalmazásában áll) égisze alatt született munkákról, különösen az 1994-ben megjelent, s az új nyugdíj-ortodoxia (Katharina Müller találó elnevezése) politikáját meghirdető Az időskori válság elkerülése. Az idősek védelmének és a növekedés megerősítésének politikája (Averting the Old Age Crisis. Policies to Protect the Old and Promote Growth) című kutatási jelentésről, amely az ún. hárompilléres nyugdíjrendszert szorgalmazta.

Nézzük, hogy mi is történt valójában! Az 1870–1871-es háborúban Franciaország felett aratott porosz győzelem lehetővé tette a több évtizedes egységesülési folyamat ellenére még mindig meglehetősen széttagolt Németország egyesítését. Az erre a régi-új Birodalomra Bokros által aggatott jelzők (erőtől duzzadó, magabiztos) azonban elfedik a kor valódi németországi problémáit, amiket pedig a korszak vezető politikusa és névadója, a valóban nagy formátumú Bismarck kancellár oly élesen látott: ami egyesített, még nem egységes, s fennáll a veszély, hogy az első komolyabb válság esetén ismét darabjaira hullik (máig erősen tartja magát az a feltételezés, hogy a Vaskancellár nem közönséges hódíthatnékból csatolta el Elzász-Lotaringiát Franciaországtól, hanem azért, hogy a revánsháborútól való félelem is összetartó erő legyen). Ezt tetézte a szociális feszültségek éleződése, ami a szocialista mozgalom erősödésében is testet öltött, ráadásul e mozgalom nem igyekezett azonosulni a nemzeti célokkal.

Ilyen helyzetben mit tehet a történelmi felelősséggel megáldott-megvert politika? Egyrészt nyugdíjat fizetve és nyugdíjat ígérve is megteremti és folyamatosan erősíti az összetartozás szubjektív érzetének objektív alapjait ott, ahol képes erre: az államot megjelenítők-képviselők lehetőség szerint egyre táguló körében. E kör felülről lefelé, az államhivatalnoki kar magasabb rangú tisztviselőitől az alacsonyabb rangúak felé bővült. Tehát nem munkaerő-csábításról van szó, ahogy Bokros tudni véli, hanem az állam erősítéséről a szétfeszítő tendenciák ellenében. Bokros írja, hogy “már volt életbiztosításon alapuló magánnyugdíj, amikor a porosz-német állam felismerte a saját, kiöregedő alkalmazottairól való gondoskodás fontosságát” – s ez az a pont, ahol ahistorizmusa levetkőzésével rájöhetett volna, hogy ez az állami felismerés miért nem az “életbiztosításon alapuló magánnyugdíj” kötelezővé tételében nyilvánult meg. Ennek hiányában azonban gondolatmenete zsákutcába torkollt: “Minthogy már egyéb célokra lekötött adóbevételeiből nem kívánt elvenni, a biztosítás elvének állami szintre emelésével igyekezett növelni a társadalom egy nem jelentéktelen részének biztonságát.” Ítélje meg a T. Olvasó, hogy van-e ennek értelme. Szerintem semmi.

Másrészt, miután felismerték, hogy a szocialista mozgalom betiltásával a kívánt cél el nem érhető, azt újból engedélyezték, viszont követeléseinek elébe menve a társadalombiztosítási rendszer kiépítésébe kezdtek (ez nem csupán a nyugdíjrendszert, hanem a baleset- és betegbiztosítást is magában foglalta, sőt azokat előbb). Ennek során, ahogy az már az állam alkalmazottai körében részben lejátszódott, a bővülés a magánalkalmazottak körében is folyamatos volt.

Tehát a német nyugdíjrendszer a kor, a XIX. század utolsó harmadának politikai és szociális problémáira történelmi felelősséggel adott válaszként született. Bokrost ennek felismerésében ahistorikus gondolkodásmódja megakadályozza, ahogy a Világbank Avertinget író munkatársai sem értették meg az 1990-es évek eleji Kína problémáit, s hevesen tiltakoztak az ellen, hogy az ún. eszmei járulékmeghatározott (Notio­nal Defined Contribution, NDC), nem pedig tőkefedezeti nyugdíjrendszert kíván bevezetni. Pedig a válasz roppant egyszerű: a társadalmi kohézió erősítése érdekében most van szükség nyugdíjak folyósítására, megelőzendő a társadalmi robbanást. Az Averting 87–93. oldalán, ahol éppen Kínával példálózik a Világbank, követi el azt a hibát, amely egész konklúzióját érvénytelenné teszi, s amely konklúziónak megfelelő nyugdíjreformot nyomott le Bokros, illetve utóda Magyarország torkán.

Bokros szerint a felosztó-kirovó (másképpen: nem tőkésített) nyugdíjrendszerek trükk szülöttei. Mivel – mondja – a növekvő tagságú nyugdíjpénztárba adott időszakban befizetett járulékok rendszerint meghaladják az esedékesen kifizetendő nyugdíjakat, a “nyugdíjas tag szempontjából továbbra is az történik, hogy nagyjából saját befizetett pénzét kapja vissza a hozamokkal együtt [sic!], miközben azonban szigorúan technikai értelemben a fiatalabb korosztályoknak ugyanabban az időszakban teljesített járulékbefizetései fedezik az ő járadékát”. Ez ellen kifogást nem emelhetünk (leszámítva a saját pénzét kapja vissza szakszerűtlenségét, ami ugyan gyakori köznyelvi fordulat, s ha kívülálló mond ilyet, bocsánatos hibát vét, de egy expénzügyminiszter?). A folytatásban jön a trükk: “Tőkefedezettel bíró nyugdíjpénztáraknak ez a technikai sajátossága adta a szörnyű ötletet a politikusok számára: egyáltalán nincs szükség a tőkealapra, azt – éppen a szolidaritás jegyében – meg is lehet szüntetni!”

Nos, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek nem így jöttek létre! Létrejöttük egyik módja az volt, amit fentebb Németország kapcsán leírtunk: politikai-társadalmi okból nyugdíjat fizettek olyanoknak, akik ezt előtte járulékfizetéssel “nem érdemelték ki”. Közgazdasági értelemben itt segélyfizetés (egyirányú transzfer) történt, melynek kedvezményezettjeiről valóban el lehet mondani, hogy e nyugdíjrendszerek első generációjaként jól jártak, mivel nyugdíjukért nem vagy túlzottan keveset fizettek. De kedvezményezésüknek – mint bemutattuk – nagyon súlyos politikai-társadalmi okai voltak. A második generáció, amely pályája kezdetétől járulékfizető volt, s ezért cserébe kapott nyugdíjat, már nem segélyezett, mert már felteheti a kérdést, hogy miképp aránylik egymáshoz az általa fizetett járulék és a kapott nyugdíj. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek létrejöttének ez a módja az átfejlődés (a nyugdíjrendszer közgazdasági értelemben mint segélyrendszer jön létre, s fokozatosan fejlődik nyugdíjrendszerré).

A másik mód a belezuhanás: az eredetileg tőkefedezeti nyugdíjrendszer társadalmi-gazdasági-katonai kataklizma hatására összeomlik, s csak felosztó-kirovóként folytatható vagy a tőkefedezeti rendszer nyugdíjasai nem kapnak, a még nem nyugdíjasok pedig nem fognak nyugdíjat kapni – ez volt a dilemma. (Vajon hogyan döntött volna De Bokros francia pénzügyminiszter 1946-ban?) Belezuhanásra két világháború kínál bőséges példát Európában.

Bokros a történelmi tények erősen hiányos ismeretében azt találta mondani, a huszadik század megváltóinak keleten és nyugaton egyaránt elkövetett bűnei között alapvetőnek bizonyult, hogy a mindenkori nyugdíjrendszerben megtestesülő szolidaritást magabiztos társadalomtechnológusok önkényes játékszerévé tették. A kizökkent idő helyretolása Bokros ambíciója.

 

Szolidaritás a nyugdíjrendszerben

 

Bokros szerint mindannyian tudjuk, hogy a nyugdíjrendszer valamilyen módon mindig kifejez egyfajta társadalmi szolidaritást (gondolatmenete a következő: a nyugdíjrendszer biztosítási intézmény, aminek lényegi eleme a kockázatközösség, amiben pedig eleve jelen van a szolidaritás), sőt, mint idéztük, azt is, hogy ez magabiztos társadalomtechnológusok önkényes játékszere. Nem felel meg a valóságnak, hogy mindig.

Szolidaritásról közgazdasági értelemben akkor beszélhetünk, ha azokhoz, akiknek az elsődleges (“piaci”) jövedelemelosztás során elért jövedelme nem fedezi bizonyos alapvetőnek tekintett szükségleteik kielégítését, jövedelemtranszfert indítunk, hogy ezen szükségleteiket képesek legyenek kielégíteni. E jövedelemtranszfer a jövedelmek másodlagos (“nem piaci”) elosztása, újraosztása (redisztribúció). A szolidaritás során tehát egyrészt jövedelem-újraelosztás történik, másrészt az a magasabbtól az alacsonyabb (elsődleges) jövedelműek felé irányul, harmadrészt pedig alapvetőnek tekintett szükségletek kielégítését célozza. A szolidaritásnak nem célja, hanem következménye az elsődleges elosztás egyenlőtlenségének csökkenése.

Ennek ismeretében nézzük, hogy mit ért Bokros társadalmi szolidaritáson! A nyugdíjrendszer mindig egyfajta kockázatot testesít meg – így Bokros –, “ami döntően abból fakad, hogy a nyugdíjasok tényleges várható élettartama nem ismerhető, így a tényleges kifizetések összterhe sohasem számítható ki teljesen pontosan, … nem is csökkenhet gépiesen a hosszú életű idős ember nyugdíja pusztán amiatt, hogy ’túl sok’ szerencsés, azaz ugyancsak sokáig élő kortársa van. Ilyen nyugdíjrendszerbe egyáltalán nem lépne be senki. Nos éppen ebből fakad az, hogy még a legpiacibb, azaz leginkább a biztosítás elvén felépülő nyugdíjrendszer is visszatükröz valamit a társadalmi szolidaritásból, hiszen nyilvánvaló többlettámogatást nyújt a hosszú életűeknek, amit a szóban forgó kockázatközösség tagjai fizetnek meg.”

Zavaros. A tényleges kifizetések összterhe előre sosem számítható ki teljesen pontosan, de azt tudjuk, hogy nem lehet több, mint a befizetések és az ezek befektetésével elért hozam együttese. Bár több nem lehet, miért lenne kevesebb: a nyugdíjalap egésze nyugdíjként kerül kifizetésre (Bokros nem látszik különbséget érzékelni a nálunk honos, nyugdíjpénztárnak nevezett torz nyugdíjalap és a biztosító között. Az utóbbinak van tulajdonosa és alaptőkéje, előbbinek nincs, s az ügyfeleikkel való jogviszony is eltérő jellegű.). Ha az életjáradékok mértékének megállapításához használt várható élettartam az életjáradék folyósításának időtartama alatt erőteljesebben megnövekszik, a nyugdíj bizony csökkeni fog, csakúgy, mintha a nyugdíjalap portfoliója értékelődne le jelentősen. (Fordított előjellel viszont növekszik.) Egy ilyen nyugdíjrendszerbe bizony belépnének, részben mert mást nem tehetnek (lévén az kötelező), részben mert tudják, hogy a nyugdíjaskori várható élettartam fölöttébb lassan változik, így túl nagy tervezési hibát ritkán lehet elkövetni, végül pedig azért, mert ez még mindig sokkal áttekinthetőbb konstrukció, mint egy biztosító által kínált életjáradék, ahol az induló összeg alacsonysága rejti, hogy annak ne kelljen változnia (lefelé).

Bokros idézett első mondata után azt várnánk, a szolidaritást abban látja, hogy amennyiben az összteher meghaladja a nyugdíjak fedezetét (ami csak akkor lehetséges, ha a nyugdíjakat indexálásukkal együtt mindhalálig megállapították, de a várható élettartam felül-, a befektetések hozama pedig alulmúlja a várakozásokat – láttuk, nem ez a helyzet, s a változtatás nem tiltott!), valaki “szolidarít”, hogy tovább lehessen fizetni a nyugdíjakat. De nem erről van szó! Arról kezd beszélni, hogy a hosszú életűek többlettámogatást élveznek a kockázatközösség kontójára. Csakhogy ez nem szolidaritás! Bokros súlyosan téved, amikor azt állítja, hogy a kockázatközösségben szolidaritás testesül meg!

Tovább olvasva, a zavarosság egyre szembeötlőbbé válik: egy pillanatra úgy tűnhet, hogy korrigálja előbbi önmagát, s az addig tárgyalt korosztályon belüli (intragenerációs) szolidaritás mellé (mely a “kiszámíthatatlanul eltérő várható élettartam miatt majdan bekövetkező jövedelemátcsoportosítás önkéntes vállalását jelenti” – definiál Bokros) bevezeti a korosztályok közötti (intergenerációs) szolidaritás fogalmát, ezzel kerítve elő azt a “valakit”, aki a fenti esetben “szolidarít”. De nem erről van szó!² A korosztályok közötti szolidaritás, Bokros szerint, azt jelenti, hogy “a ma élvezett nyugdíjak mértékét mindenképpen befolyásolják a mai dolgozók befizetései, akár van az adott nyugdíjintézetnek tőkefedezete, akár nincs.” Akárcsak fentebb, ismét a T. Olvasó ítélje meg, hogy van-e ennek értelme. Szerintem semmi.

Bokros a tőkealappal rendelkező, szigorúan egyéni számlákat vezető, hivatásos szakemberek által kezelt nyugdíjpénztárak mellett teszi le a garast (amelyek – mondja – a magángazdaság részei, döntően üzleti, s főleg biztosítási alapon működnek). De ekkor “vajon marad-e játéktere a valódi szolidaritásnak, hogyan erősödhet meg újra az önként vállalt szolidaritás?” Válasza az, hogy hát persze, mivel a biztosítási elv eleve magában foglalja a kockázatközösség által önként vállalt, s önkéntessége okán valódi szolidaritást, ami nyugdíjbiztosítás esetén – mondja Bokros – “ennél is több”, komoly mértékű korosztályon belüli és korosztályok közötti szolidaritás. A baj az, hogy az “ennél is több” nem több, hanem ugyanannyi, ha a biztosítást szolidaritásnak fogjuk fel. A korosztályok közötti szolidaritásról hallhatott ugyan Bokros, de azt meg nem értve, kreált egy értelmetlen definíciót, és közkinccsé tette mint “valódi” szolidaritást.

A “valódi” szolidaritás további erősítése társadalmi méretűvé terjesztésével valósul meg – fűzi tovább Bokros –, amelynek útja az, ha a tőkefedezeti nyugdíjpénztárak közös kockázati alapot létrehozva kockázatközösséget vállalnak egymással. Erre az állam azzal teheti fel a koronát, hogy “érzékenyen finomhangolt” garanciákat vállal. Ha pedig mindez bekövetkezik, “akkor bízvást elmondhatjuk, hogy a vállalható és önként vállalt, valódi társadalmi szolidaritás nyer újra fejlődési távlatokat” – lelkendezik Bokros az önmaga megálmodta szép, új világa láttán. Csakhogy ez közgazdasági hamis realizmus. Kevésbé finoman fogalmazva: kóklerség.

 

Biztosítási elv és szolidaritás

 

Az alábbiakban a Bokros által előszeretettel hivatkozott biztosítási elvről lesz szó, s arról, hogy a kockázatközösségben miért nem testesül meg szolidaritás.

A biztosítás elvének, némi leegyszerűsítéssel, két legfontosabb eleme – mondja Bokros – a kockázatközösség és a pénzügyi egyensúly. Kockázatközösségen azt érti, hogy “a jövőben bekövetkező, így teljes biztonsággal sohasem előre látható események miatt akár jelentősen növekvő terhek kockázatát közösen viselik mindazok, akik majdan jogosultak lesznek a juttatásokra”, míg pénzügyi egyensúlyon azt, hogy “a kockázatot közösen viselők nem kaphatnak támogatást olyanoktól, akik az élvezendő haszonnak nem várományosai.” Mindehhez még azt is fontosnak tartja hozzáfűzni: “minthogy a várható kifizetések, a ’megszerzett váromány’ előre nem tervezhető eseményektől is függ, az ily módon zárt közösség tagjai számára vagy a jogos hasznot, vagy a teljesítendő befizetéseket rögzítik, de a kettőt együtt sohasem.”

Mindez biztosításszakmai szempontból teljes mértékben szakszerűtlen, ami legláthatóbban e szakma fogalomkészletének mellőzésében, ott nem használatos fogalmak használatában nyilvánul meg (a biztosításszakma nem ismeri a növekvő terhek kockázata, élvezendő haszon, jogos haszon, várományos, juttatás stb. fogalmakat). Egy tudományágon belül lehetséges kisebbségi véleményt képviselni, de “céhtagság”, szakmához tartozás kétségbe addig nem vonható, amíg a szakmai-módszertani szabályok betartatnak. Bokros azonban közgazdasági sumerológiát művel, aminek oka feltehetően az, hogy elméletét a társadalombiztosításról való meg nem gondolt gondolataiból kreálta. Erre utal a pénzügyi egyensúly Bokros-szülte evidenciája.

Lássuk hát, mi is az a biztosítás (és nem biztosítási elv)! Biztosításról akkor beszélünk, ha egy biztosítási tevékenység végzésére szakosodott szervezet (a biztosító) egy előre meghatározott, jövőben esetlegesen bekövetkező, kárt okozó esemény (biztosítási esemény) ellen bizonyos összeg megfizetésével (esetleg másképp) védelmet nyújt biztosítási díj fizetése ellenében, melynek mértéke a biztosítási esemény bekövetkeztének valószínűsége alapján, annak matematikai-statisztikai eszközökkel történt felmérése után kerül megállapításra (ún. individuális ekvivalencia vagy egyéni egyenértékűség elve). A biztosított (a szerződő) biztosítási szerződést köt a biztosítóval, melyben hajszálpontosan rögzítik a biztosított díjfizetését és – a biztosítási esemény bekövetkeztekor – a biztosító által teljesítendő szolgáltatást. Bokros viszont úgy tudja, hogy “a jogos hasznot, vagy a teljesítendő befizetéseket” együtt sohasem. Ez elemi ismerethiány. Bokros nem érzékel különbséget a nyugdíjalap és a biztosító között, a kettőt összekeveri, s ezért képtelenségeket mond.

Amikor biztosítási szerződést kötünk, akkor a biztosítótól egy biztonság nevezetű terméket vásárolunk, s természetesen arra törekszünk, hogy ezt a lehető legolcsóbban tegyük. E termék egy opció: ha a biztosítási esemény bekövetkezik, a biztosító szolgáltatást nyújt – ez jó; ha nem következik be, még jobb, mert nem történt meg velünk ama esemény, amelynek károkozását e termék vásárlásával kívántuk részben vagy teljesen kivédeni. Az opció vásárlója jogot vett arra, hogy élhessen egy lehetőséggel (ún. lehívás; a pénzpiacon akkor, ha ebből anyagi haszna származik, a biztosításban a biztosítási esemény bekövetkeztekor). Aki terméket vásárol, az nem szolidáris a többi vásárlóval, nem kell ismernie őket, sőt, még puszta létezésükről sem kell tudnia. Olyan, hogy biztosítási újraelosztás – nincs. A kockázatközösség a biztosító üzemgazdasági belügyeként, biztosításszakmai terminus technicusként, nem pedig egymással szolidaritást vállaló hús-vér emberek közösségeként létezik. A biztosítás azon alapul, hogy a biztosító tudja, a biztosítási esemény az egyén felől nézve ugyan véletlenszerűen, de sok egyénből álló csoport esetén (s minél több emberből áll a csoport, annál inkább) menetrendszerűen bekövetkezik, csak azt nem lehet biztosan tudni, hogy konkrétan kivel (kikkel) történik.

A biztosításnak és a szolidaritásnak nemhogy köze nincs egymáshoz, hanem egyenesen kizárják egymást. Ideáltipikus biztosításnál, amikor a káresemény bekövetkeztének valószínűsége és a biztosítási díj közötti kapcsolat a lehető legszorosabb (vagyis maradéktalanul érvényesül az ekvivalencia elve), semmiféle jövedelem-újraelosztás nincs. Biztosítás esetén jövedelem-újraelosztásról akkor – és annál inkább – beszélhetünk, minél kevésbé érvényesül az ekvivalencia elve. A társadalombiztosításként működő egészségbiztosítás esetén ez a helyzet vitán felül áll, nyugdíjbiztosításnál már nem feltétlenül. Ezért téved Bokros, amikor azt állítja, hogy a nyugdíjrendszer valamilyen módon mindig kifejez egyfajta társadalmi szolidaritást.

A nyugdíjbiztosítás olyan sajátosságokkal rendelkezik, hogy valójában nem is lehet biztosításnak nevezni. Például a nyugdíjkorhatár elérése nem tekinthető olyan biztosítási eseménynek (hacsak nem kifacsart logikával), amelynek károkozása a biztosítót teljes vagy részleges kárfizetésre kötelezi, s a biztosítottnak sem kára minden nyugdíjban eltöltött újabb hónap, amiért a biztosító kárpótlásra kötelezett. Az életjáradék nyújtása viszonylag egyszerű technikai feladat. Ennek alapja az, hogy míg az egyes emberek nyugdíjban töltött éveinek végére nagyon különböző életkorban kerül sor, az emberek kellően nagy létszámú csoportja esetén a várható átlagos élettartam igen stabil értéket mutat és lassan változik. A technikai feladat az átlagosnál korábban elhunytak nyugdíjának fedezetéből az átlagosnál hosszabb életűek nyugdíját folyósítani. Bokros téved abban, hogy itt a hosszú életűeknek nyújtott többlettámogatásról lenne szó, amit a kockázatközösség más tagjai fizetnek meg a (valódi) társadalmi szolidaritás érzetétől vezérelve. Valójában minden nyugdíjba menő életjáradékot vásárol, arra való jogot, hogy élete végéig – bármeddig él is – nyugdíjat fog kapni. A rövid életű és a hosszú életű is pontosan ugyanazt a terméket kapja, csak éppen a rövidebb életűek rövidebb ideig, a hosszabb életűek hosszabb ideig élvezhetik ugyanazon termék kellemetességeit. Nincs szó arról, hogy szolidárisak lennének egymással!

Bokrost az az ambíció fűti, hogy a fölösleges XX. század – mely hajszál híján végzetes volt a szolidaritás mint eszme és érzület szempontjából – sok bűnt elkövető megváltóit a XXI. század elején a történelem szemétdombjára küldje, s a kényszerszolidaritást valódi szolidaritással felváltó eszme és érzület fejlődését előremozdítsa. Csak éppen a szolidaritást irtja ki a nyugdíjrendszerből. Ez nem probléma, mert úgy tűnik, konszenzus van abban, hogy a nyugdíjrendszerből száműzendők a szociális elemek, mivel a szociális kérdések megoldásának a nyugdíjrendszer nem lehet eszköze. De ezt a szolidaritás eszméjének és érzületének terjesztéseként eladni!?

Kevéssé köztudott, hogy ember és ember között nem lényegtelen különbségek vannak várható élettartamuk tekintetében, s e különbségeknek nagyon erős és jól azonosítható szociális dimenziói vannak. Ha a nyugdíjmegállapítás során erre nincsenek tekintettel, s erre korrekten tekintettel lenni lehetetlen vagy majdnem az, akkor a nyugdíjrendszer jövedelem-újraelosztást hajt végre a “szegényektől” a “gazdagok” felé (e két utóbbi szót az egyszerűség kedvéért használom a jövedelmi skála alsó és felső végén lévők megjelölésére). Tehát Bokros a szolidaritást nem csupán eltüntette a “valódi” szolidaritás eszméjének és érzületének fejlődése nevében, hanem osztálya nevében bejelentette igényét a “szegények” tényleges szolidaritására. Ügyes.

Miután tisztáztuk, mit ért Bokros szolidaritáson – a szolidaritás hiányát, illetve a “szegények” szolidaritását a “gazdagokkal” –, azt is tisztáznunk kell, mit ért kényszerszolidaritáson. Mivel – mondja – a tőkefedezet megsemmisítésének egyenes következménye a biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorulása volt, az ezt nélkülöző felosztó-kirovó nyugdíjrendszer a szolidaritás kényszerére épült. (Ez így egyrészt igazságtalan, másrészt túlzottan sarkos.) Ezt úgy fogalmazza meg, hogy a rendszer hasznát nem kizárólag azok élvezik, akik terheit viselik. Valóban erről van szó: a felosztó-kirovó nyugdíjrendszereket több-kevesebb jövedelem-újraelosztó feladattal, az időskori szegénység mérséklésével is megbízták – Bokrost idézem – a huszadik század magabiztos társadalomtechnológus megváltói. De rossz vagy alantas volt-e ez a cél? Ha a céllal egyet is értünk, a megoldás, ismerjük el, nem volt szerencsés (Bokros nem szól arról, hogy egyetért-e az időskori szegénység valamilyen mértékű csökkentésével, s csak a konkrét megoldást kárhoztatja-e. Szerencsésebb lett volna az adóból finanszírozott, minden nyugdíjkorhatárt betöltöttnek azonos összegben járó állampolgári alapnyugdíj, amire ráépülhet egy Bokrosnak is megfelelő nyugdíjrendszer. E mellett érvel az Averting is, ez szerepelt a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat reformjavaslatában és ezt rúgta ki páros lábbal 1995–1996-ban mint pénzügyminiszter). De az kétségbe nem vonható, hogy ez a megoldás a “szegényekkel” való együttérzés jegyében kíván szolidarítani, még ha számos, joggal kárhoztatható negatív következménnyel jár is; a magasabb járulékfizetésre kötelezettek járulékfizetés alóli kibújásának fontos oka, hogy befizetéseikhez képest alacsony nyugdíjra számíthatnak, míg ha a nagyobb járulékterhek alól kibújva “szegényeknek” látszanak, nem csupán “megtakarítják” járulékuk jelentős hányadát, hanem még a “gazdagok” (kényszer)szolidaritásának is haszonélvezői lesznek.³ De ép elmével azzal nem lehet vitatkozni, hogy amit Bokros kényszerszolidaritásnak nevez, az a szolidaritás. Amikor Bokros arról beszél, hogy “az adott nyugdíjrendszerben a társadalom felélte a valódi szolidaritás minden tartalékát, és azt már csak a kényszer tartja össze” – akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a “gazdagoknak” elegük van a “szegényekből”. Bokros megteremti George Orwell félelmetes negatív utópiája, az 1984 világa angszoc nyelvének (melyben minden szó magában hordja saját ellentétét, s megvalósul a duplagondol: a háború=béke, a szabadság=szolgaság, a tudatlanság=erő) magyar közgazdasági változatát. Amikor Bokros azt mondja, hogy hamis, azaz kényszerű szolidaritás, akkor valódi szolidaritásról van szó, ha viszont valódi társadalmi szolidaritásról beszél, akkor a szolidaritás hiányáról, a szolidaritás ellenében kormányzó, önző politikusok pedig azok, akik meg akarják őrizni a szolidaritást. A nem hatékony azonos a szolidaritással.

 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer

 

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek létrejötte, Bokros szerint, a huszadik századi magabiztos társadalomtechnikus megváltók bűne. Ez, láttuk, nem felel meg a valóságnak, erős kényszerek hatottak, amit Bokros nem akar tudomásul venni, vagy ahistorikus szemlélete miatt képtelen erre. Rettenetes értékpusztításról beszél, amin a múltban felhalmozott vagyon elvonását érti, de ez a vagyon vagy soha nem is létezett, vagy nagyrészt megsemmisült, a megmaradt részt pedig éppúgy nem találták fontosnak megtartani, ahogy Bokros is csak azzal a feltétellel vállalta el a pénzügyminiszterséget, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap (NyA) nem kap vagyont, amit meg már kapott, visszaveszik. Egyetértek Bokrossal, hogy rossz döntés volt a NyA vagyonhoz juttatása, de vajon egyetért-e hajdani önmagával?

E nyugdíjrendszerek puszta léte – jelenti ki Bokros minden előzmény nélkül és nem gondolatmenetének konklúziójaként – elég volt ahhoz, hogy megszűnjön az öngondoskodás érdeke. Ez hamis: aki járulékot fizet, az öngondoskodik; Bokros másutt maga is beszél befizetésekkel alátámasztott öngondoskodásról. Az utólagosan hozzáfűzött magyarázat szerint viszont azért szűnt meg az öngondoskodás érdeke, mert “a ma dolgozók járulékai a mai nyugdíjasok járadékát voltak hivatva fedezni.” Ez azért nem stimmel, mert aki járulékot fizet, az öngondoskodik, függetlenül attól, hogy befizetett járulékát azonnal kifizetik-e nyugdíjként, avagy sem. (Ez a panel nem Bokros leleménye, máig gyakran hallható, hogy míg a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer állami gondoskodás, a tőkefedezeti öngondoskodás. Butaság.) Ezután hihetőbbel áll elő: a tőkefedezet hiányának “egyenes következménye a biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorulása volt.” Ez így túlzottan sarkos, de van igazság benne: már említettük, hogy e nyugdíjrendszereket az időskori szegénység mérséklésére is felhasználták, vagyis az erősen szolidáris lett, aminek terhét természetesen a magasabb járulékot fizetőknek kellett viselniük, akik persze berzenkedtek ettől, s igyekeztek jövedelmük egy részét eltitkolni, hogy így mérsékeljék fizetendő járulékukat (és természetesen minden más adót).

De nem kell ennek így lennie: a túl sok negatív következmény miatt tanácsos a nyugdíjrendszerekről leválasztani, és más rendszerre bízni az időskori szegénység csökkentésének feladatát. Ennek érdekében nálunk is megindult (legalább tizenöt éve) és törvényben rögzített időpontban véget fog érni a “szegényeket” kedvezményező regresszió. Mi lehet akkor a baj? Bokros itt akár azt is mondhatná, hogy győzött, de ehelyett szkepszisét hangoztatja: “Elvileg van ugyan némi, reformok nyomán esetleg újra erősödő kapcsolat az egyén befizetései és majdani személyes várománya között, de ez a rendszer természetéből fakadóan olyan laza, az életpálya során az egyén döntésétől teljesen függetlenül pedig annyira változó, hogy alig ösztönöz felelős járulékfizetői magatartásra.”

Ez az a pont, ahol kezd kilógni a bokrosi lóláb: sem Bokros, sem az 1997. évi nyugdíjreformot tető alá hozó utóda a kisujját nem mozdította, hogy ez a kapcsolat ne laza és változó, hanem valóban szoros és állandó legyen. A szorosságot és állandóságot az NDC-nyugdíjrendszer képes biztosítani, de nevezettek nem nyúltak a meglévő ún. szolgáltatással meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszerhez, mindössze a jogosultsági feltételeket szigorították s a regresszió fokozatos csökkentését és középtávon megszüntetését iktatták a rendszerbe.

Bokros pénzügyi egyensúly körüli mondanivalójából is kilóg a lóláb. Azt sajnálatos módon elfelejti definiálni, hogy miféle pénzügyi egyensúlyról van szó: a pillanatnyi pénzügyi egyensúlyról, amely az aktuális befizetések és kifizetések viszonyát mutatja, vagy a rendszeregyensúlyról, amely arra figyel, hogy adott generáció által fizetett járulékok és az általa kapott nyugdíjak mint viszonyulnak egymáshoz. Bár a nyugdíjrendszer szempontjából csak ez utóbbi bír jelentőséggel, de Bokros kikövetkeztethetően az előbbit érti rajta. A pénzügyi egyensúly esetünkben inadekvát fogalmával revolverezve arra jut, hogy “minél inkább érvényesül a pénzügyi egyensúlyra való állami törekvés, annál gyorsabban elszakad az egyéni befizetések és az azok alapján a jövőben megszerezhető váromány közötti vékony fonál.”

A lólábak kilógása azzal folytatódik, hogy a munkáltatók és munkavállalók túlnyomó többsége elfogadta a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszerekbe teljesítendő járulékbefizetéseket – noha azok alig különböztek az adóktól –, amíg azok elég alacsonyak voltak. Első lóláb: mit keresnek itt a munkáltatók, nekik mi közük a járulékokhoz? Közgazdasági értelemben semmi. Második lóláb: önmagában nincs alacsony vagy magas (“toronymagas”) járulék, legfeljebb ahhoz képest, amit kapni lehet érte.⁴ A munkavállalók közgazdasági tartalmát tekintve nem a járulék mértékét, hanem az ellenszolgáltatás csekély voltát kifogásolhatják, aminek nagy valószínűséggel oka – ha magas keresetűek és sok szolgálati évet teljesítettek – a rendszerben lévő regresszió (de nemcsak az). Az alacsony keresetű és kevés szolgálati évet teljesítettek pedig nem kifogásolnak semmit, hiszen ők lesznek a regresszió haszonélvezői.

Bokros nagyrészt azért nem érti meg a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek problémáját, mert gondolkodását a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, ezen belül DB-rendszer hamis képe köti gúzsba. Addig volt jó a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amíg – mondja – alacsony volt a járulék, a dolgozó népesség folyamatosan nőtt, a nyugdíjasok várható élettartama nem volt túl magas, s a nyugdíjak “alig haladták meg a tisztes létminimum szintjét”. Ez a helyzet azonban – mondja – “a huszadik század végére gyökeresen és végérvényesen megváltozott”: a dolgozó népesség folyamatosan csökken, a nyugdíjasok várható élettartama megnövekedett – miközben a nyugdíjkorhatár rendszerint változatlan maradt, a nyugdíjszínvonal megemelkedett. Az összeomlás csak azért nem következett be, mert a járulékok ugrásszerűen emelkedtek.

A rendszer valamikor valóban túlígérte magát (az okról már volt szó), amit azért tehetett meg egyáltalán, mert segélyrendszer, nem pedig nyugdíjrendszer volt, s ezzel adekvátan szolgáltatással meghatározott (DB), amely nem tud reagálni például a várható élettartam megnövekedésére. Ami viszont reagálni tud, az az NDC-rendszer, de ilyen irányú átalakítás gondolata Bokrosban fel sem ötlik. Az NDC-rendszer a járulékfizetésért cserébe korrekt ígéretet tesz, amivel visszanyesi a túlígérést. Bokros elégedetten csettinthetne. De miért nem teszi?

Az NDC-rendszerré történő esetleges átalakítás után válik láthatóvá az igazi kérdés: mi legyen a már meglévő túlígéretekkel? A kormány csökkentse a már nyugdíjasok nyugdíját, mondván, ez is sok ahhoz képest, amiért fizettek? Vagy a nyugdíjhoz közel állók – akik a megváltozott helyzetre már képtelenek reagálni – jogosultsági feltételeit szigorítsa? Ezek a tényleges, megkerülhetetlen, válaszra váró kérdések, amelyek elől Bokros közgazdasági-deológiai jelmezt öltve sietve dezertál, miközben búcsúzóul odaveti, hogy “demokratikus országok kormánya számára nagyon nehéz változtatni ezen a helyzeten.” De kell-e egyáltalán?

Az NDC nyugdíjrendszert, amelyben a járulékfizetést egyéni számlán tartják nyilván, amin időről-időre kamatot is jóváírnak, s a nyugdíj mértékének megállapításakor csak a felhalmozott megtakarítás nagyságára és a várható élettartamra vannak tekintettel, teljes egyetértéssel fogadta volna el az összes pályakezdő és fiatalabb évjáratú aktív. Ha ez megvan, lehet gondolkodni, hogy mi legyen a náluk idősebbekkel. Lehet olyan döntést hozni, hogy – ha már egyszer évtizedekkel ezelőtt elhangzottak az ígéretek – a bonyodalmak elkerülése végett ragaszkodjunk hozzá, s kaparjuk valahonnan elő a fedezetét (ennek elsősorban a már nyugdíjasok esetében kell így lennie). Lehet olyan döntést is hozni, hogy elkerülhetetlen valamennyit visszavenni az ígéretekből, s ez kemény tárgyalásokat, alkudozásokat, kompromisszumokat jelent. De Bokros, mivel képtelen a jó kérdéseket feltenni, el sem jut az igazi alternatívák megfogalmazásáig.

A problémák végiggondolására képtelen Bokros előhúzza a nyulat a cilinderből: alakítsuk át nyugdíjrendszerünket felosztó-kirovóból tőkefedezetivé! Nem mintha a Bokros által jelzett aggodalom (“nagyon nehéz változtatni ezen a helyzeten”) így eloszlatható lenne, de legalább a szem elől eltüntethető. David Copperfield, a nagy illuzionista színpadra lép. A tőkefedezeti rendszer és az NDC-rendszer makrogazdasági szempontból azonos (bár Bokros a tőkefedezetiről azt mondja, hogy az “megfelel a gazdasági felzárkózás, majd a tartós növekedés igényeinek is”, de ez épp annyira igaz az NDC rendszerre is), csak éppen az utóbbi olcsóbban működik.

A színpadon David Copperfield (alias Bokros Lajos), a nagy illuzionista

A nyugdíj-slamasztikából felvilágosult kormányok találták meg a kiutat azzal – így Bokros –, hogy felkínálták népüknek a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer teljes vagy részleges elhagyását, tőkefedezetivel történő teljes vagy részleges felváltását. A többség elégedettkedik, mindenekelőtt a jobban érintett és érdekelt fiatal korosztályok tömegesen éltek a megnyíló lehetőséggel. A fejlődés szerves, hacsak rövidlátó és önző, a szolidaritás ellenében kormányzó (=szolidaritást értéknek tekintő) politikusok gátat nem szabnak az új szolidaritás felépülésének. Az új szolidaritás nem az öngondoskodás helyett, hanem a mellett fog szárba szökkenni, ugyanis – fűzi tovább – a két fontos elv nem feltétlenül egymás rovására, hanem egymást erősítve is érvényesülhet, feltéve persze – húzza be a fékeket –, hogy felelős és értő a szabályozás. Az öngondoskodás és a szolidaritás helyes aránya az, ami a társadalom által elfogadható, s Bokros nem tartja elképzelhetetlennek, hogy ez “mindkettő magas szintjén is kialakulhat.” Ha pedig valóban így lesz, XXI. századi világunk is szép új lesz, a felé vezető úton – ez a bizonyság – XX. századunk fölösleges kitérő volt csupán és nem maga a végzet. Függöny, vége, kihámozhatjuk magunkat az ÉS lepedőméretű lapjai közül.

Olvassuk csak alaposan! A nyugdíjcélú megtakarítás öngondoskodás, s a szolidaritás – bokrosi értelemben – a nyugdíj folyósításának megkezdése után lép a képbe mint a halálozások bekövetkeztének időbeli szóródását kiegyenlítő mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy a járadékot minden járadékos élet végéig folyósítsák. Bokrosi értelemben a szolidaritás az átlagosnál rövidebb életűek szolidaritása a hosszabb életűekkel. Mint fentebb tisztáztuk, életjáradék esetén nem szolidaritásról, hanem termékvásárlásról van szó. Az öngondoskodás és (bokrosi értelemben vett) szolidaritás között nagyon éles határként húzódik a nyugdíj megállapításának aktusa. Akkor hogyan érvényesülhetnének egymás rovására/egymást erősítve? Sehogy. Bokros játszik a szavakkal, s értelem nélküli szövegeket hagy maga után. Hogyan alakulhat mindegyik magas szinten? Az öngondoskodás annyi amennyi (a járulékfizetés kezdetétől a végéig), a (bokrosi értelemben vett) szolidaritásnak azonban képesek vagyunk mérőszámot kitalálni. Ha azonos születési évjárathoz tartozók mindannyian akkor halnak meg, amit előzetesen várható átlagos élettartamként kalkuláltak, akkor életük végéig öngondoskodtak magukról, a szolidaritás nulla. Minél inkább szóródnak a halálozások a várható élettartam körül, annál nagyobb a szolidaritás. Ennek szélső határát az jelenti, ha az azonos születési évjárathoz tartozók fele egyszerre és közvetlenül nyugdíjbamenetele után meghal, míg másik fele a lehető legtovább élve szintén egyszerre távozik az élők sorából. A szolidaritás tehát akkor magas szintű, ha a halálozás messze van a normális eloszlástól és az átlagos élettartam minél távolabb van a nyugdíjbameneteltől. Vagyis minél polarizáltabb a társadalom a halandóság felől nézve, annál nagyobb a szolidaritás. Minél nagyobb e polarizáltság, annál nagyobb a szakadék a társadalomban, s annál inkább kénytelenek a “szegények” szolidaritást vállalni a “gazdagokkal”. Kifordult világ.

Magyarázatra szorul, hogy Magyarországon a többség miért élt a második pillérbe lépés megnyíló lehetőségével, a lakosság miért ragaszkodik hozzá jóval kevésbé, mint nyugati társai. Bokrosnak arra a (látszólagos) paradoxonra is magyarázatot kell találnia, hogy miért éppen Magyarországnak, Lengyelországnak, Észtországnak és Kazahsztánnak voltak felvilágosodottságukról nyugdíjreformmal bizonyságot tevő kormányai, s miért nem a Nyugatnak. A feladvány megoldása az – mondja –, hogy Közép- és Kelet-Európa egykori kommunista országaiban a második világháború után egyeduralkodóvá emelt felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek sokkal alacsonyabb szintű ellátás és társadalmi biztonság letéteményesei, mint nyugaton, ami annak köszönhető, hogy kizárólagossá váltak, míg a Nyugaton kiegészítésképpen jöttek létre, “többnyire nem a komoly tőkealappal működő, hagyományos vállalati-szakmai pénztárak helyett, hanem azok mellett”. Ez a magyarázat hamis, ami könnyen belátható, ha az egyes országok felosztó-kirovó nyugdíjrendszereiben megtestesülő implicit államadósság méretét hasonlítjuk össze. Ennek alapján Magyarország a közepes, inkább magas nyugdíj-államadóssággal kategóriába volt sorolható (1996-ban, még a nyugdíjreform előtt), ami számos nyugati országhoz képest nem kirívó. Az 1997. évi nyugdíjreform hatására pedig még kevésbé az. Ugyanez mondható el a többi felvilágosultan kormányzott posztkommunista országról is. Szó sincs tehát arról, hogy e rendszerek Nyugaton csupán kiegészítő jellegűek lennének, itthon pedig egyeduralkodók, s ez az, ami megtörendő. Az egyeduralom (ha e kifejezést egyáltalán szabad használni ezen összefüggésben) mindenütt jellemző volt, de ötven százalék körüli részarány jellemezi még az angolszász országokat is.

 

Lássuk ezek után a valódi okokat!

 

Ha az 1997-ben szigorított jogosultsági feltételű DB nyugdíjrendszert egy nagyon valószínű halandóságot és gazdasági növekedést alapul véve “átírunk”, “lefordítunk” NDC nyugdíjrendszerre, vagyis DB és NDC rendszerünk inputja (a fizetett járulékok) és outputja (a kapott nyugdíjak) megegyezik, akkor az NDC-rendszer ún. belső kamatozása – az a mérték, amellyel az egyéni számla kamatozik – rendkívül alacsony. Alacsonyabb, mint ha olyan tőkefedezeti nyugdíjpénztárba lépnénk, amely a befizetett járulékból kizárólag a legbiztonságosabb állampapírt vásárolja. Tehát távolról sem arról van szó, amit Bokros hinni szeretne, hogy a lakosság annak ócskasága miatt a nyugati polgárokhoz képest kevésbé ragaszkodik a meglévő felosztó-kirovóhoz, hanem arról, hogy a Horn-kormány – többek között olyan különösen felvilágosult koponyák unszolására, mint Bokros – az első pillérben alaposan kicseszett a magyar polgárokkal, akik a nekik okozott veszteséget minimalizálandó átmenekültek a tőkefedezeti nyugdíjpénztárba. Ez ugyan iszonyú drágán működik és befektetéseinek hozama is alulmúlhatja az állampapírokét, viszont arra is van esély, hogy felülmúlja (hosszabb távon talán két százalékkal, amiből lejön a működési költség), de legalább nincs vagy kisebb a veszély, hogy eljövendő korok felvilágosultjai Állam Bácsi jelmezébe bújva tovább rontják a kondíciókat. Ha az első pillérbeli kicseszést odáig fokozzák, hogy a fizetett járulékért nem ígérnek nyugdíjat, vagyis a járulékfizető járulékából fityinget se lát viszont, akkor mindenki, még ha a nyugdíjkorhatárig csupán egy hónapja van is, rohan nyugdíjpénztárba lépni, hogy legalább egy havi járuléka (mínusz működési költség) nyugdíjas-korára megmaradjon. Bokros pedig okot lát lelkendezni, hogy nem csak kormányunk, hanem népünk is felvilágosult, amely íme, lábbal szavazott rövidlátó és önző politikusaink, valamint néhány hangadó értelmiségi csoport ellenében, akik nem úgy gondolják, hogy mindez így lenne helyes.

Bemutattuk hát az 1997. évi nyugdíjreform lényegét, mely önmagában politikai gazdaságtani remekmű volt: minden szemet a második pillérre irányított, miközben reform helyett – aminek egyedüli lehetséges útja az NDC rendszerre való áttérés lett volna – kasztrálta a DB-rendszerűnek meghagyott első pillért. De mi történik akkor, ha létrehozzák a második pillért és NDC-vé reformálják az elsőt (természetesen bonyolult és politikai processzusban kiizzadt átmeneti szabályokkal)? Nos akkor is van megjegyzésünk, mégpedig az, hogy – minek. Mi indokolja, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben megtestesülő implicit államadósságot explicitre cseréljük? Ha egy kormány válogathat – s a Horn-kormány ebben a helyzetben volt –, hogy adóssága implicit legyen (saját, nyugdíjukra takarékoskodó polgárai felé fennálló) avagy explicit (a pénzmegtakarítások tulajdonosai felé fennálló, pénz- és tőkepiaci instrumentumokban megtestesülő), minden makrogazdasági érv az előbbi választása mellett szól.

De mint minden krimiben, a tetteshez való eljutás úgy lehetséges, ha megválaszoljuk a kinek az érdeke kérdését. Nos annak, aki működteti a nyugdíjpénztárnak nevezett, az implicit államadósságot explicitté konvertáló mechanizmust. Ha az állam nem a Nyugdíjbiztosítási Alap második pillér miatti hiányát lenne kénytelen pótolni, növelve vagy nem olyan tempóban csökkentve ezzel (explicit) államadósságát, hanem az NDC nyugdíjrendszer egyéni számláin állampapírokkal azonos hozamot írna jóvá, makrogazdasági szempontból pontosan ugyanott lenne, mint így, csak éppen jóval előnyösebb szerkezetben, a teljes államadósságnak kisebb része lenne explicit. S egyedül ez a fontos.

Saját helyét Bokros a magyar gazdaságtörténetben a felvilágosultak oldalán jelöli ki. Azért vetettem papírra ezt a nem kevés oldalt, hogy látható legyen, én miért csak a járadékvadászok, a rent seekersek panoptikumában tudnék neki helyet szorítani. Bokros közel sem olyan nagy tudású közgazda, amekkorának hívei láttatni szeretik, hanem csetlő-botló, esendő ember (mint mi mindannyian), aki itt elemzett írásában hibát hibára halmozott, s lámpás szükségeltetik egy-egy helyét megálló megállapításának a feltalálásához. Érdekkijárónak azonban hatékony.

Befejezésül egyetlen megjegyzésére reagálnék még. Azt írja, hogy “már csak néhány hangadó értelmiségi csoport gondolja úgy, hogy a rendszer kizárólagossága megőrzendő, a benne megtestesülni vélt szolidaritás pedig érték.” Se hangadó, se csoport nem vagyok, s bár a szolidaritást az egyik legfontosabb értéknek tartom, illő helyét nyugdíjrendszeren kívül látom kijelölendőnek. De százszor igazabbnak és hitelesebbnek tartom e Bokros által triumfáltakat, még ha szinte mindenben vitázom is velük, mint Bokrost. Aki e cikk olvasásában eddig eljutott, tudja az okát.

 

Jegyzetek

 

¹ Társadalmi szolidaritás és nyugdíjrendszer. Élet és Irodalom, október 12. Már reagáltam Bokros e vonulatba eső egyik cikkére (A társadalmi szolidaritás és annak hiánya. Élet és Irodalom, június 8.; Bokros Lajos a társadalmi szolidaritásról. Magyar Nemzet, augusztus 27.). Bizonyítottam, hogy Bokros – hívei vélekedésével ellentétben – nem beszél olyan világosan, s közel sem olyan felkészült közgazdász, mint hívei állítják: számos súlyos szakmai hibát vétő közgazdasági hamis realista.

² Ezt másutt a biztosítási elv egyik alapvető elemének tudott pénzügyi egyensúly fogalmával zárja ki, mely szerint a “kockázatot közösen viselők nem kaphatnak támogatást olyanoktól, akik az élvezendő haszonnak nem várományosai.” Így viszont nincs intergenerációs szolidaritás!

³ Bokros erkölcsi felháborodása határtalan: a járulékfizetés alóli kibújás nemzeti sportját űzők “később rendszerint kapnak nyugdíjat, sőt azt természetesen el is várják.” Zárójelben hozzáfűzi, hogy “Megtehetik, hiszen a nyilvántartás nem rögzíti, hogy ki a csaló.” Hát persze, hogy kapnak nyugdíjat, hiszen fizettek járulékot, s ezt rögzítik a nyilvántartások. A “csalás” ugyanis nem a járulékfizetésben, hanem a jövedelemeltitkolás miatt annak alacsony szintjében testesül meg.

⁴ Bokros a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeomlásától való páni félelmében felveti, de rögtön el is veti a járulék további emelésének lehetőségét, de ez “már megbéníthatja a gazdaságot, tőkemenekítésre sarkall, vagy éppen a csalást, az árnyékgazdaságot ösztönzi.” Mivel a járulékot közgazdasági értelemben a munkavállaló fizeti, s a gazdaság nézőpontjából kizárólag a munkavállalói jövedelem számít, Bokros alap nélkül rémisztget. A járulékemelésnek kizárólag akkor lehet negatív gazdasági hatása, ha egyrészt nagyon jelentős, másrészt jogilag a munkáltatóra vetik ki, aki azt az érvényes munkaszerződések miatt nem tudja azonnal áthárítani munkavállalójára. Minden más esetben csak egy kérdés lehet a releváns: mit kapunk a járulékért? Ez pedig döntően a nyugdíjrendszer által megvalósított jövedelem-újraelosztás mértékétől függ.