A kelet-timori tragédia ennek a szörnyű évszázadnak az egyik legmegdöbbentőbb története. Emellett morális szempontból is különösen fontos számunkra, a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb okból. A nyugati bűnrészesség közvetlen és döntő volt benne.

Ebből egyenesen következik, hogy eltérően a tényleges ellenségek bűntetteitől, ezeket le lehet állítani olyan eszközökkel, amelyek mindig is rendelkezésre álltak, és rendelkezésre állnak most is…

Diplomáciai, egyházi és katonai forrásokra hivatkozva ausztrál újságírók megírták már júliusban, hogy “modern rohampuskák, gránátok és aknavetők százait halmozták fel arra az esetre, ha az (Indonézián belüli) autonómiát visszautasítják az urnáknál.”

Figyelmeztettek, hogy a hadsereg által irányított milíciák a terület nagy részének erőszakos megszállását tervezik, ha a terror ellenére a nép mégis kifejezi akaratát.

Mindezt a “külföldi barátok” is jól látták és értették, sőt tudták azt is, hogyan vethetnének véget a terrornak, de ehelyett késlekedtek, hezitáltak, tétova és ellentmondásos reakcióikat pedig az indonéz tábornokok könnyen értelmezhették úgy, hogy “zöld utat” kaptak kegyetlen munkájuk folytatásához.

óriási bátorságról és hősiességről bizonyságot téve, lényegében a teljes lakosság elment szavazni, sokan közülük bujkálásból előjőve…

Az indonéz megszálló erők ekkor úgy viselkedtek, ahogy azt a helyszíni megfigyelők előre megmondták. A felhalmozott fegyverekkel és a mozgósított erőkkel jólszervezett hadműveletbe kezdtek.

Mindenkit elkergettek, aki a szörnyű történetet a külvilágba eljuttathatná, megszakították a kommunikációs csatornákat, s halomra gyilkoltak, vagy ismeretlen helyre üldöztek tízezreket, égetve és rombolva, megölve papokat és apácákat, ki tudja hány szerencsétlen áldozatot.

Dilit, a fővárost lényegében lerombolták. Csak találgatni lehet, mi történt vidéken, ahol a hadsereg szabadon tombolhatott.

Még a legutóbbi gaztetteket megelőzően, igen megbízható egyházi források szerint 1999-ben 3000–5000 embert öltek meg, nagyságrendekkel többet, mint Koszovóban a NATO-bombázások előtt.

A nagyságrend elérheti akár a ruandai szintet is, ha a “külföldi barátok” továbbra is csak a fejüket csóválják visszafogottan, és ragaszkodnak álláspontjukhoz, miszerint Kelet-Timoron a belső biztonság “az indonéz kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük” – ahogy az amerikai külügyminisztérium hivatalos közleménye fogalmazott pár nappal az augusztus 30-i népszavazás előtt.

Sokkal kevésbé lett volna képmutató azt mondani az év elején, hogy Koszovó belső biztonsága “a jugoszláv kormány felelőssége, és mi nem akarjuk ezt a felelősséget elvenni tőlük.”

Indonézia kelet-timori bűntettei mérhetetlenül nagyobbak voltak csak ebben az évben is, nem beszélve az erőszak és terror évtizedei alatt – nyugati támogatással, ezt sosem szabad elfelejtenünk – elkövetett dolgokról.

Mellesleg, Indonéziának semmiféle joga nincs arra a területre, amelyet lerohant és elfoglalt, eltekintve a nagyhatalmak támogatásán alapuló igénytől.

A “külföldi barátok” azt is megértették, hogy a megszállt területeken a közvetlen beavatkozás, bár jogos lenne, nem feltétlenül szükséges. Ha az Egyesült államok tisztán, egyértelműen foglal állást, megmondva az indonéz tábornokoknak, hogy a játéknak vége, ez éppen elég lett volna. Ugyanez igaz az elmúlt negyedszázadra, amikor az USA létfontosságú katonai és diplomáciai támogatást nyújtott a megszálláshoz és az atrocitásokhoz.

Ezeket Suharto tábornok irányította – hozzáírva egy újabb fejezetet borzalmas életrajzához –, mindig a Nyugat támogatásával, és gyakran helyeslése közepette. Még a Clinton-kormányzat is dícséretben részesítette.

ő “a mi emberünk”, jelentette ki a kormány washingtoni látogatása alkalmával, röviddel azelőtt, hogy kegyvesztett lett, mert elveszítve önuralmát, vonakodva hajtotta végre az IMF parancsait.

Ha a korábbi zöld jelzés pirosra változtatása nem elég, Washingtonnak és szövetségeseinek bőséges eszköztár áll a rendelkezésére: a gyilkosoknak szánt fegyverek eladásának leállítása; jelentéktelen fenyegetés helyett bírósági eljárás kezdeményezése a hadsereg vezetői ellen háborús bűntettek miatt; a gazdasági támogatások felfüggesztése – ezek egyébként is elég homályosak…

Nincs okunk húzódozni attól sem, hogy a békefenntartó erők vegyék át a megszálló terrorista hadsereg helyét, ha ez szükségesnek látszik. Indonéziának nincs több joga arra, hogy “felkérjen” külföldi csapatokat a beavatkozásra – ahogy Clinton elnök érvelt –, mint Szaddam Husszeinnek Kuwaitba “behívni” külföldi csapatokat, vagy a náci Németországnak 1944-ben Franciaországba. A békefenntartó erők küldésének ilyen szépítgető terminológiával való leplezése nem sokat számít addig, míg nem ringatjuk magunkat olyan illúziókba, és megértjük, mi is történt, és mit von ez maga után a jövőben.

(Fordította: Heltai László)