A globalizált gazdaság és a társadalmi igazságosság közti egyre mélyebb szakadék miatt a kirekesztés napjaink kulcskérdésévé vált. A téma egyik legnépszerűbb brit kommentátora vázolja fel a világhelyzet összefüggéseit és a tennivalókat.

George Bernard Shaw, a Fabianus Társaság egy korai tagja mondta azt, hogy az embertelenség lényegét nem az embertársaink iránti gyűlölet, hanem az érdektelenség jelenti. E szavak mögött fellelhető napjaink legfőbb problémája: a kirekesztés. Vannak döntések, amelyeket meg kell hoznunk, ha meg akarjuk oldani ezt a problémát. Új világrendre van szükségünk, egy olyan rendre, amely a társadalmi igazságosság, egyenlőség és befogadás alapvető elveire épül.

Miért éppen a kirekesztést tartjuk kulcskérdésnek? Mert egyre mélyebb a szakadék egyrészt a globális gazdaság, másrészt a társadalmi igazságosság között. A huszonegyedik század egyre inkább a gazdagok és szegények, a gettók és a mellettük elzárt közösségek, a rendkívüli szegénység és a hihetetlen gazdagság világa lesz. Olyan világ ez, amelyben Michael Eisner, a Disney elnöke évi 576 millió dollárt keres – ugyanannyit, mint a Seychelles szigetek teljes GDP-je. Ebben a világban néhányan olyan jogokat élveznek, amelyek másoknak soha nem adatnak meg; ahol bizonyos emberek beleszólhatnak az események folyásába, de nagyon sokaknak egyáltalán nincs erre lehetőségük. Ezt a szélsőséges világot mindinkább három fajta kirekesztéssel jellemezhetjük: a politikai, a gazdasági és a társadalmi kirekesztéssel.

Politikai kirekesztésről beszélünk, ha a nagytőke és a politika összefog, hogy eltiporja az állampolgárok jogait. Bush elnök környezetvédelmi politikája például egyértelműen inkább azon amerikai energiavállalatok érdekeit tartja szem előtt, amelyek támogatták az elnök kampányát, mintsem hogy az átlagember érdekeit szolgálja. A mára már hitelét vesztett Enron energiavállalat volt elnöke, Kenneth Lay még egy szűk listát is összeállított azok nevével, akik elfoglalhatnák az amerikai energiapiacokat szabályozó bizottság megüresedett republikánus helyeit.

Egy másik példa a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation /WTO/), amelyet a szabad kereskedelem védelmében hoztak létre, és amely újra és újra beavatkozott és megakadályozta, hogy a kormányok bojkottot vagy vámokat alkalmazzanak olyan cégekkel szemben, amelyek szerintük nem etikusan vagy környezeti szempontból problémásan viselkedtek. Amikor például az Európai Unió megpróbálta betiltani a marhahúsból származó szintetikus hormonokat azon erős gyanú alapján, hogy (többek között) rákot okozhatnak, megakadályozta ebben egy olyan WTO szabályozás, amely a Monsanto, az amerikai Marhatenyésztők Országos Szövetsége, az amerikai Tejtermék Exportőrök Tanácsa és a Tejtermelők Országos Szövetsége érdekeit tartotta szem előtt.

Ez azt jelenti, hogy a kormányok már nem védik a közösségi érdekeket, hanem beágyazódtak a speciális kormányzati érdekekbe.

Másodsorban ott a gazdasági kirekesztés. A világ majdnem összes fejlődő országában a napi egy dollárnál kevesebből élők száma az utóbbi húsz évben nemhogy csökkent volna, hanem emelkedett. A világjövedelem disztribúciójának nyolc fokmérőjéből hét növekvő egyenlőtlenséget mutat az utóbbi két évtizedet tekintve. A világjövedelem négyötöde a világ népességének egyötödénél összpontosul. A legkevésbé fejlett országok (amelyek régóta adósságvisszafizetési problémákkal küszködnek) számára nyújtott külföldi segélyek mértéke zuhanóban van. A rediszribúciót lebontani igyekvő, liberalizált piacot hirdető politikák egész társadalmi csoportokat elsüllyesztenek, főleg a sebezhetőeket és a szegény rétegeket. James Wolfensohnt, a Világbank elnökét idézve "a globalizáció nem működik az emberek szinjén". Akkor milyen szinten működik?

Harmadsorban beszélhetünk társadalmi kirekesztésről: olyan világ, amelyben magát a társadalom természetét is egyre inkább a nagyvállalatok és piaci követelmények formálják és határozzák meg. Akár délen történik az, hogy mondjuk a nagy bányavállalatok kiszorítják a helybéli közösségeket, akár a brazil dohánymunkásokról van szó, akiket betiltott rovarirtószerekkel fertőznek, egyik csoportnak sincs lehetősége kártérítést, vagy akár a munkafeltételek javítását követelni.

Az oktatást és a tudományos kutatást még a fejlett világban is egyre növekvő mértékben a magánszektor szolgáltatja. A Channel One hálózat 12 ezer amerikai iskolát támogat anyagilag és lát el cserébe azért, hogy reklámjait közvetlenül az osztálytermekbe sugározhassa. A tudományos kutatást mindinkább magánvállalatok támogatják. Kiderült, hogy Amerikában a szacharin elsőrendű kutatóját – eredményei nagyban megalapozták az amerikai kormány döntését a szacharin törléséről a rákot okozó vegyi anyagok listájáról – részben a Sweet and Low szacharin termékek gyártói támogatták. Mike Cameront, egy 19 éves diákot, aki a Georgia állambeli Evansi GreenBriar gimnázium hivatalos Coca-Cola napján Pepsi logójú pólóban jelent meg, azonnal menesztették. És a nottinghami Egyetem Vállalati Szociális Felelősség Központját a British American Tobacco finanszírozza.

A kirekesztés ügye ezreket egyesített, akik Seattle-ben, Nizzában, Washingtonban, Prágában, Göteborgban és Genovában tüntettek, köztük egy 91 éves nő is, aki a nagytőke pénzügyi műveletei ellen tüntetve átgyalogolta az Egyesült Államokat; és Ted Turner, a CNN alapítója, aki így nyilatkozott nekem: "Imádom a tüntetést – menjünk". A kirekesztés miatt érzett aggodalom vette rá Mary-t, a Manchesteri Egyetem titkárnőjét, hogy részt vegyen a prágai tüntetésen, mert ahogy ő fogalmaz, "valahogy ki akarta fejezni a környezet, a gyermekmunka és hasonló dolgok iránt érzett törődését". A kirekesztés egyesíti José Bovét, a francia gazdát, aki szétvert egy MacDonald's építkezést – s a tárgyalásakor 40 ezer ember gyülekezett az épület előtt – Joseph Stiglitz-cel, a korábbi Világbank-elnökkel, aki azért mondott le, mert arra a véleményre jutott, hogy a szervezet hivatalos politikája nemhogy javított volna de súlyosbított a szegénységen. Néhány hónappal ezelőtt Joseph Stiglitz megkapta a közgazdasági Nobel-díjat.

A kirekesztésről folytatott párbeszédet elsőrendű célunknak kell tekintenünk, nem valami hosszútávú célnak. Ez a terv azonnali fellépést követel. Tisztában kell lennünk vele, nem az abszolút erőforrások szűkössége gátolta meg eddig, hogy beszéljünk erről a problémáról: a morális imperatívusz, a felelősség és a politikai akarat volt az. Ha azt akarjuk, hogy a globalizáció mindanyiunk számára működjön, ha sikeresen akarjuk kezelni a kirekesztés ügyét, akkor egy új napirendet kell felkarolnunk. A korábbi napirend sikertelen.

De a realitást tudomásul kell vennünk, mielőtt továbbléphetnénk. Az új napirend, legalábbis most, az Egyesült Államok nélkül kell győzedelmeskedjen. Mert a világ legnagyobb ipari játékosa egyáltalán nem hajlandó résztvenni ebben a vitában.

A kirekesztés problémáját magában az Egyesült Államokban is elhanyagolják. Amerika ma a legegyenlőtlenebb ország a fejlett világban. 45 millió amerikai él egészségügyi biztosítás nélkül. És a legalsó rétegek bérei olyannyira alacsonyak, hogy az ország alacsony munkanélküliségi rátája ellenére munkások milliói és minden ötödik amerikai gyerek ma szegénységben él. Bush elnöksége alatt ez valójában csak súlyosbodott. A konzervativizmus olyan fajtájának születését kísérhettük figyelemmel, amely messze nem bizonyult "megértőnek" s azon politikák kiterjesztésének lehettünk tanúi, amelyek a vállalati Amerika érdekeit helyezik előtérbe: az 1,35 trillió dollárnyi adócsökkentés, ami a gazdagoknak és a nagytőkének kezdvez a szegények kárára; a környezetvédelmi szabályozások fokozatos csökkentése; a Nemzeti Sarki Állatvilág Óvóhelyének (Arctic National Wildlife Refuge) kutatási célra javasolt megnyitása; az üzleti tevékenységek deregulációja, különösképp az olajipart illetően, és így tovább.

Ráadásul Bush elnöksége alatt a kirekesztés bármely aspektusát érintő bármiféle nemzetközi együttműködés vagy multilaterális erőfeszítés hiábavaló. Amióta elnöki hivatalba lépett, Bush visszaminősítette vagy felszabdalta a humanitárius beavatkozásokat, kilépett az éghajlatváltozást érintő kyotói protokollból, nem volt hajlandó aláírni azt a szerződéstervezetet, amely az 1972-es Biológiai Fegyverek Konvenciójában foglaltakat újította volna fel, elutasította a Kézi Lőfegyverek Megállapodásának ratifikálását az amerikai fegyvergyártók érdekei miatt, és röviden elutasította a Nagy-Britannia által a világnak javasolt Marshall Tervet.

Amerika kitart unilateralizmusa mellett, még a World Trade Centert ért támadás után is, és eltökélten védi a vállalati Amerika érdekeit. Tom DeLay, a képviselőházi republikánusok vezetője például – ideológiai megfontolásból – azt nyilatkozta szeptember 11-e után a légitársasági lobbistáknak, hogy támogatniuk kell a republikánus álláspontot, miszerint a reptéri biztonságot nem kell federalizálni ideológiai alapokon. Ez bennünket jelképez Nagy-Britanniában, akik szükségesnek tartják az új világrendet. Nemzetként együttműködünk-e európai szomszédainkkal és másokkal, akik hasonlóan vélekednek (Brazília, Dél-Afrika, Chile) egy többoldalú napirend kidolgozása érdekében, amely a kirekesztés, az igazságtalanság és a környezeti pusztulás kérdéseivel foglalkozik és a közállam fogalmának védelmét célozza? Vagy módosítjuk törekvéseinket és csökkentjük tevékenységünket csak azért, hogy Bush elnökkel "fej fej mellett" haladjunk?

A mai amerikai politikai formációnak, a kirekesztés politikájának való behódolás morálisan rossz döntés lenne. Emellett a brit kormány szeptember 11. utáni Janus-arcú politikája, amely egyrészt síkra száll az Egyesült Államok mellett, másrészt síkra száll a multilateralizmus, a társadalmi igazságosság és a kozmopolitanizmus elve mellett, nem tartható fenn.

Nekünk Nagy-Britanniában igazi lehetőségünk van most, a kormányfő jelenlegi globális államfői helyzetéből adódóan, hogy irányítsuk az új világrend megvalósítását. Újra meghatározhatnánk a játékszabályokat, még ha Amerika nem is csatlakozik, abban a reményben, hogy utólag nem lesz más lehetősége, mint hogy ezt tegye. Mindannyiunk érdekében remélem, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget.

De ha ki akarjuk alakítani az új világrendet, amely igazságos, elvi alapon álló és méltányos lesz, egy olyan rendet, amely helyrehozná a rendszer globális egyenlőtlenségeit, hogy a legjobban szolgálja a globális érdekeket, át kell lépnünk a politikusok által kedvelt retorikából egy olyan valóságba, ahol tettek születnek. Elfogadhatatlan, hogy három hónappal a kormányfő munkáspárti konferencián elmondott beszéde után, melyben Afrikáról mint "a világ lelkiismeretén lévő sebhelyről" nyilatkozott és azt mondta, hogy biztosítani kell "az igazságot és a jólétet a szegények és a kisemmizettek számára", a kormány 40 millió font értékű katonai légiközlekedés-ellenőrző berendezések értékesítését hagyta jóvá Tanzánia számára, amely pénz ily módon elköltve visszahúzza az országot az adósságba, miközben ugyanezt az összeget az égető szűkösségben lévő egészségügyre és oktatásra lehett volna költeni. A szavak feddhetetlenségét a tettek feddhetetlenségével kellene kiegészíteni. A különleges érdekeket nem kellene előnyben részesíteni.

De hogy lehet úgy átformálni a globalizációt, hogy mindannyiunk érdekében működjön? Hogyan kellene kinéznie az új napirendnek? Négy lényeges elv szolgál alapul ehhez: a befogadás, a társadalmi és a gazdasági összekapcsolása újra, a globalizáció és egy kézenfekvő redisztribúciós rendszer összekapcsolása, és az eltökéltség amellett, hogy az igazságszolgáltatást mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni.

Négy lépést azonnal meg kellene tenni. Először is, létre kell hoznunk egy független nemzetközi bizottságot, amely a gazdasági globalizáció hatását vizsgálná az emberi fejlődésre, a társadalmi tőkére és különösképp a szegényekre nézve.

A bizottság átlátható és nyitott lenne, északi és déli képviselők egyaránt tagjai lennének csakúgy, mint gazdagok és szegények, kudarcot vallott és sikeres közösségek tagjai, a civil szférát képviselők és köztisztséget vállalók.

Olyan kérdésekkel foglalkozna, mint például: a gazdasági növekedés környezetre gyakorolt hatásának költségei, milyen árat fizetünk azért, hogy megengedjük a nagytőkének a levegőnk és táplálékunk minőségének befolyásolását; a szabadkereskedelmi rezsim és a strukturális igazodási politikák hatása a fejlődésre illetve a társadalom peremére szorítottakra és a leginkább rászorultakra.

A gazdasági globalizáció kritikája, amely az utcáról és az aktivista közösségek részéről fogalmazódott meg Seattle óta, az utóbbi 27 hónapban ilyen kérdéseket vet föl, és többé már nem lehet ezeket elutasítani vagy figyelmen kívül hagyni.

Másodszor: egy Szociális Világszervezetet (World Social Organisation) kell létrehoznunk. Ez a szervezet a WTO dominanciájának ellensúlyozása érdekében működne s olyan szabályokat és előírásokat állapítana meg, amelyek újraformálnák a piaci mechanizmusokat az emberi jogok, a munkaszabványok és a környezet hosszútávú védelmének érdekében.

Még Renato Ruggiero, a WTO korábbi vezérigazgatója is egy Környezetvédelmi Világszervezet (World Environment Organisation) létrehozását sürgette, amely párhuzamosan működne a WTO mellett. Lionel Jospin szerint "a globalizációra adandó válaszként több világméretű szabályozásra van szükség". És Guy Verhofstadt az EU elnökeként, globálisan kötelező megállapodásokat sürgetett az etikai ügyek kezelése érdekében.

Valósággá kell tennünk ezeket a törvényeket és szabályozásokat. A Szociális Világszervezet a munka, a szociális, a környezetvédelmi, a jóléti és az emberjogi törvénykönyveket kapcsolná össze. És a WTO-hoz hasonlóan éles fogakkal, valamint ugyanolyan hatékony végrehajtóerővel rendelkezne.

S ha a WTO és a Szociális Világszervezet összeomlana, ami kétségkívül megtörténhet, akkor mindkettőt egy új döntési mechanizmusnak kellene alávetnünk, amely összekapcsolná a különböző érdekeket a közjó lehető leghatékonyabb szolgálata érdekében.

De az Északnak vigyáznia kell, nehogy protekcionizmusként használja fel ezt az új szervezetet. A fejlett világnak támogatnia kell a fejlődő országokat, hogy állni tudják a jobb globális színvonal költségeit. Ebben a szellemben az Új Afrika Kezdeményezés elvben jól példázza ezt a fajta hozzáállást. Ennek keretén belül az afrikai kormányok kötelezettséget vállalnak a jobb kormányzati rendszerek kialakítására és az emberi jogok védelmére, a kereskedelmi korlátok eltörléséért és célzottabb északi támogatásokért cserében. De sokkal messzebb kell mennünk.

És ebből következik a harmadik pont. A társadalmi szférát a gazdaságival újra összekötni. Ez a folyamat szükséges, bár soha nem lesz elégséges. Még mindig meg kell oldanunk a leginkább kirekesztettek és peremre szorítottak helyzetének javítását. A legkevesebb, amit tehetünk az, hogy elengedjük az adósságokat és visszafordítjuk a tőkekiáramlást délről észak felé. Jelentősen meg kell emelnünk a külföldi segélyek mértékét, ami 1990 óta 45 százalékkal esett vissza reálértékben a legelmaradottabb országokat tekintve, és újra kell gondolnunk a folyósítás módját is. El kell törölnünk az összes kereskedelmi korlátozást a fejlődő országok felől érkező mezőgazdasági és textilipari termékekkel szemben – a fejlődő országok naponta majnem 2 milliárd dollárnyit vesztenek a méltánytalan kereskedelmi szabályozások miatt. őszintén szólva a WTO dohai értekezletén vállalt elkötelezettség a mezőgazdasági támogatások kérdéséről való tárgyalások megkezdése mellett nem elégséges.

De ezen felül az új célok eléréséhez új pénzre van szükségünk. A világnak új, globális adóhatóságra van szüksége, az ENSZ rendszeréhez kapcsolódva. A hatóság közvetett adókat vethetne ki, például a szennyezésre és az energiafelhasználásra, amit aztán környezetvédelemre lehetne fordítani. Közvetlen adókat lehetne kiróni a multinacionális vállalatokra a globális környezeti, munka- és emberjogi normák fejlesztésének támogatására.

Negyedsorban és végül, olyan mechanizmusokra van szükségünk, amelyek az emberek segítségére vannak az igazságtalanság elleni küzdelmükben, az intézmények szélesebb politikai újraépítésének részeként. Minden egyes emberre, akárhol él is, ki kell terjeszteni azokat a jogokat, amelyeket mi Északon természetesnek veszünk. A munkásoknak és a közösségeknek mindenhol meg kell legyen a lehetőségük, hogy védjék alapvető jogaikat, mint amilyen a munkahelyi minimális egészségügyi és biztonsági színvonal, a minimálbér, a megfelelő kompenzációhoz való jog kisajátítás esetén. A multinacionális vállalatoknak nem szabad megengedni, hogy csorbítsák ezeket a jogokat.

Egy olyan világban, ahol az emberek számára az igazságosság nem hozzáférhető, az elégedetlenség tovább burjánzik. Biztosítanunk kell, hogy a vállalati igazságtalanságok elkövetőit felelősségre vonják, bárhol is vannak, és hogy áldozataik kárpótlást kapnak, akárkik is ők.

Hosszú távon ez a vállalatok helyi és nemzetközi szabályozásának erősítéséről szól, és a Világszociális Szervezet fontos szerepet kap majd ebben. Rövid távon két világos kezdeményezés indítható el.

Először is, az északi kormányoknak törvényhozó reformokhoz kell folyamodniuk, melyek biztosítják majd, hogy az anyavállalatokat felelősségre lehessen vonni a leányvállalataik tetteiért, bármelyik országban működnek is. Másodsorban, a világ bármely táján élő munkások és közösségek számára hozzáférhetővé kell tenni a jogsegélyt.

Ez a négy lépés csak a kezdete a globalizációt újraformálni próbáló napirendnek, egy új világrend kezdete. Nem csak ezt a négy lépést tehetjük meg, de ezek által hozzákezdhetünk a globális gazdaság és a társadalmi igazságosság újraegyesítéséhez.

Létezhet egy jobb világ. A nagyobb egyenlőség, igazságosság és a valódi demokrácia világa. Nincs más lehetőségünk, mint hogy megpróbáljuk biztosítani ezt. Mert biztos, hogy ez a megosztott, igazságtalansággal, egyenlőtlenséggel és erőaszimmetriával teli világ tarthatatlan. A szeptember 11-ei események világosan megmutatták, hogy nem élünk és nem is élhetünk elzártságban. Kérlelhetetlenül össze vagyunk kötve, globális állampolgárokként állunk egymás mellett. Egész embercsoportok kirekesztését megengedni veszedelmes. Nem lehet, hogy csupán a terrorizmus és a kereskedelem olyan kérdés, amelyben a világ egyetért. Globális koalíciót kell létesítenünk, hogy a kirekesztés problémájával is foglalkozzunk.

***

 

 

A cikk a 2002 februárjában a London School of Economics-on a Fabiánus Társaság által megrendezett "A New Order?" című Újévi Konferencián elhangzott beszéd szerkesztett változata.

 

(Fordította Farkas Gabriella)